7. fejezet

7. fejezet

Halknak zártam be a fekete Audit, majd lassan lépkedve indultam hátra a ház mögé, hogy felmászhassak a falon, s észrevétlenül kerüljek az ágyamba. Mikor macska módjára, hang nélkül értem földet, hirtelen valaki felkapcsolta a villanyomat, ami enyhe szívrohamként hatott rám. Megdermedve kaptam a fényforrás felé fejemet, hogy a tipikusa dühös pózban ülő Jiminnel nézzek farkasszemet, kinek komolyságáról, keresztbefont karjai tanúskodtak. 

- Mit keresel itt? – kérdeztem lazább stílusra váltva, miközben kabátomat egy székre hajítottam. 

- Hol voltál? 

- Eddig sem tudtad, mikor érek haza. Most miért érdekel annyira? 

Nem válaszolt. A szobalány, hirtelen zavaró némaságot fogadott, ami aggodalmat keltett bennem. Sosem érdekelte igazán mit csinálok, mikor és kivel. Épp ezért volt rettentő furcsa. Valami történet. Valaminek történnie kellett... 

- Jimin... – szólítottam meg a lányt, egy fokkal határozottabban. – Történt valami, amiről tudnom kéne? 

- Talán. 

- Hogy érted, hogy talán? Beszélj világosabban! 

- Az egész szituáció rohadt zavaros. Mikor ideértem, már állt a bál. Csak a kiabálás, ajtócsapkodások, és... Yunseo teljesen ki van akadva. Nem hajlandó senkivel sem szóba állni, veled akart beszélni. De téged nem lehetett elérni... 

Meg sem vártam Jimin makogásának végét, már téptem is fel az ajtót rohanva egyenesen húgom szobájához, ami előtt két ember tornyosult. A nő, akit sokáig anyának neveztem, és a férfi, akit sosem akartam apának hívni. Halkan, kedves szavakkal próbálták meg rábírni Yunseot, hogy nyissa ki nekik a nyílászárót. 

Nem törődve, az egy pillanatra normális embernek tűnő „szüleimmel”, határozott léptekkel haladtam a szoba felé. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, az előtte álló személyek is megérezték jelenlétem, s undorodva figyeltek, egy szóra sem méltatva. Rájuk sem néztem, csak hevesen félrelöktem anyámat, úgy nyitottam ki az ajtót, amely rögtön be is záródott, mikor húgom szobájában kerültem. Ráfordítottam a kulcsot, így nyugodtan próbáltam eljutni a sötét szobában, Yunseo ágyáig. Testvérem összegömbölyödve feküdt alvóhelyén, mozdulatlanul, mintha csak egy tárgy lenne. Leültem mellé, s mivel súlyom alatt a heverő besüppedt, húgom egy másodperc alatt fordult felém, hirtelen belekapaszkodva a nyakamba. Zokogása megtörte az éjszaka nyugtató csendjét, így téve azt borzalmassá. Szorosan magamhoz öleltem, beszívtam hajának mandula illatát, és miközben simogattam a kis fejét, biztató szavakat suttogtam fülébe. Próbáltam elhanyagolni a szokásos „Nyugodj meg”, „Itt vagyok, nem lesz semmi baj” típusú mondatokat, hisz pontosan tudtam, Yunseo nem szokta bevenni az efféle sablon szövegeket. Így, azt a szót ismételtem, amit tudtam, hogy elhisz, főleg ha én mondom neki. 

- Szeretlek, Yunseo! 

- Tudom, oppa! – felelte halkan, mintha azt sem akarta volna, hogy meghalljam. 

- Mondd, mi a baj? 

- Hazudtál! 

Hangja dühösen csengett, mint aki csalódott valakiben. És az a valaki ezek szerint én voltam. Értetlenül álltam hozzá ehhez az egészhez, hiszen fogalmam sem volt róla, mit tettem. 

- Hazudtam volna? De hisz én mindig az igazat mondtam neked! 

- Fenéket! Azt mondtad, anyuék szeretik egymást! Elhitetted velem, hogy egy család vagyunk... És hazudtál. Azt mondtad mindig mellettem, leszel, mikor szükségem lesz rád... Nem voltál itt! Nem voltál velem, Sehun! 

Csalódottan zokogott tovább, míg én ledermedve, szinte már mechanikus mozdulatokkal simítottam végig selymes haján. Egy gyönyörű kislány sír... Mégpedig miattam. Ezt megváltoztatni, vagy elfelejtetni vele, nem tudom. A kérdés már csak az: Tényleg mondtam azokat, amiket Yunseo a fejemhez vágott? Igen. Hazudtam, a boldogsága érdekében, csak azért, hogy ne kelljen szembesülnie a világ szar oldalával. Hazudtam, mert nekem mindig igazat mondtak. Nem akartam, hogy vele is ugyanaz történjen, ami velem. Csak kímélni akartam, nem többet. 

- Sajnálom Yunseo, hogy nem voltam itt. De talán tudnék segíteni, ha elmondanád, mi történt... 

- Anya és apa... – szipogott fülembe, majd lassan kimászott nyakamból, s könnyes szemmel pislogott tovább. – Beszélgettek. 

- Beszélgettek? – ráncoltam össze szemöldökömet, mivel ez korántsem tűnt rémesnek. Oh, drága húgom, ha tudnád... 

- Beszélgettek. Rólad beszéltek... 

Rólam? Ez egész meglepő, hisz szüleim csak akkor vesznek a szájukra, ha nagyon útban vagyok, vagy ha... Nem, más engem megszólító okra nem emlékszem. 

- És mit mondtak? – kérdeztem, teljesen figyelmemet húgomnak szentelve. 

- Nem hallottam mindent tisztán, csak annyit, hogy várják már, hogy leérettségizz és elmenj. De oppa, én nem akarom, hogy elköltözz... 

Újra elkezdett pityeregni, mire halvány mosoly terült szét arcomon. Ragaszkodik hozzám, és ez nagyon édes tőle. Letöröltem apró könnyeit, aranyos kis arcáról, majd mélyen a szemébe néztem. 

- Figyelj rám Yunseo! 

- Hm? 

- Emlékszel még az eskünkre? – kérdeztem, ahogy a félhomályban jobb kezemen elhelyezkedő kisujjamat tartottam elé. 

- Persze. 

- És mi volt benne? 

- Csak te és én, a világ ellen! 

- Pontosan – mosolyodtam el, majd gyengéden megfogtam jobb kezét, s kisujját az enyémbe akasztottam. – Ne feledd... 

- Csak te és én, a világ ellen! – mondtuk egyszerre, miközben neki halovány mosoly terült szét pofiján. 

- Nézd Yunseo, lehet, néha hazudtam neked, de tudd, hogy minden tettemet csak azért követtem el, hogy boldog légy. 

- Tudom, Sehun-ah – bólintott egyet, majd ismét barna íriszeimbe meredt. 

- Nem akarom, hogy neked is olyan nyomorúságos életed legyen, mint nekem. 

- Nekem nem lesz; én túl cuki vagyok ahhoz, hogy bárki is utáljon. 

Halkan felkacagtam édes kis mondata hallatán. 

- Ebben igazad van. – mosolyom immár levakarhatatlan. – És még valamit el kell mondanom... 

- Mi az oppa? 

- Remélem, tudod, hogy te vagy, és mindig is te leszel az egyetlen nő az életemben. Ebben sosem hazudtam neked. 

Ahogy kimondom ezeket, a szavakat, húgocskám mosolyogva öleli át nyakamat. 

- Mondtam, hogy ellenállhatatlan vagyok. – suttogta fülembe, mire felnevettem. Lassan toltam el őt magamtól. 

- Ideje lenne aludnod. 

- Nem aludnál ma velem? 

Édesesen kérlelő szemeinek nem tudtam nemet mondani. Bebújtam mellé az ágyba, úgy öleltem őt tovább, míg el nem szenderedett karjaimban. 

Halk szuszogása mellett csak az óra monoton hangja lepte el a csendes szobát, ami egyfajta nyugalmat ébresztett bennem. Míg ő az igazak álmát aludta, én szemeimet legeltettem játékain, és felidéztem, mikor együtt játszottam vele. Folyton csak babázni akart, épp ezért a szüleim mindig vettek neki újakat, de csak kettővel foglalkozott igazán. Egy puha anyagú, gyönyörű sötétkék ruhájú hercegnő volt a kedvence, amelynek pontosan ugyanolyan színű hajkoronája volt, mint öltözetének. Feje tetején gyöngyökkel díszített fejdísz virított, kicsit kiemelkedve hajából. Arcát tervezője ridegnek ábrázolta; gyönyörű pofi, kissé éles álkapocs vonal, s mindez egy amolyan kopott sárga árnyalatban, melyből kitűnt a baba tengerkék szeme. Nyaka hosszú volt, mindenféle nyaklánc vagy egyéb csecsebecsétől mentesen tartotta a fejet. A ruha pántnélkülinek készült, így szabadon hagyta a keskenyre készített vállakat. Az öltözéken ugyanolyan gyöngyök virítottak, mint a fejdíszen, így alkotva egy egész egységet. Még alsószoknyája is volt, és díszes cipője. Mindenki látta, hogy az a baba gyönyörű volt; egyfajta rideg eleganciát sugárzott, amiért Yunseo egyenesen rajongott. Ez a hercegnőt a nagymamánktól kapta, aki egy babakészítőtől vette még Európában. 

A másik kedvence, egy szintén ugyanilyen anyagból készült, parasztfiú volt, ki egyszerűbbnek tűnt az egyszerűbbnél. Egyszínű szürke nadrágja és felsője lazán állt rajta, s egy koromfekete mellény emelte ki őt a semmiből. A hercegnővel ellentétben, ennek a babának lágy és kedves vonásai voltak, a barna szemmel és hajjak kiegészítve. Magasnak és soványnak alkotta meg tervezője, enyhén szánalmas látványt nyújtott. Húgom mégis imádta. Talán azért, mert én vettem neki. Emlékszem karácsonyra vásároltam, hisz állandóan szomorkodott amiatt, hogy nincs egyetlen egy fiú babája sem. Én pedig valamiért ezt adtam neki. És ő az óta imádja. 

Csak ezzel a két babájával játszik, és mindig ugyanazt a jelenetet; a hideg szívű hercegnőt megolvasztja az átlagos paraszt, ki mindenkinél kedvesebb. A végén boldogan élnek, míg meg nem halnak. Akárhányszor a kezében láttam mindkét játékot, csak ezt a számára megunhatatlan szituációt játszotta el. Olykor én alakítottam a parasztot, s a furcsa vicceim miatt, ő a földön kötött ki, röhögő görcsben. 

Egyszer, mikor megkérdeztem tőle, miért szereti annyira ezt az ő általa kitalált tündérmesét, csak mosolyogva magyarázta. 

„Szeretném, ha egyszer majd a te szívedet is felolvasztaná egy kedves paraszt.” 

A mai napig nem értem, mire akart ezzel utalni. Csak kedves mosollyal az arcomon öleltem akkor magamhoz, hisz aranyosnak találtam. Viszont, ahogy azon az estén, Yunseo ágyában feküdtem, és nézegettem szobáját, miközben ő karjaimban aludt, csak erre tudtam gondolni. Olvassza fel valaki az én szívemet is? Nem értem. Ez a gyereklogika nekem túl komplikált. Majd talán egyszer, mikor húgom is idősebb lesz, és emlékszik erre, megkérdezem, mire gondolt akkor. 

** 

A nap gyenge sugarai világították meg az ágyat, ahogy lassan pislákolva nyitottam ki szemem, miközben Yunseo továbbra is karjaimban aludt, akár egy angyal. Egész éjszaka monoton hangot kiadó órájára pillantva tudatosult bennem, hogy nemsokára iskolába kell mennem. Egy újabb kedd reggel. Várjunk csak... Kedd? Nincs első órám. Hála a jó szentfazekaknak! Megkönnyebbülten dobtam vissza fejemet húgom egyik párnájára, úgy hallgatva édes kis szuszogását. Fáradt voltam, hisz alig aludtam; óvtam az én kis Yunseom álmát, nehogy valamelyik köcsög megzavarja azt. És igen, itt a barom szüleimre gondolok. Az oké, hogy engem utálnak, de miért Yunseo füle hallatára kell engem ócsárolni? Köztudott, hogy húgom szeret engem, és ők ezt bármennyire is utálják, el kell fogadniuk. Mégis, a füle hallatára szidnak: milyen kedves! Meg sem kellene lepődnöm ezen. Rájuk vall az efféle fasz viselkedés. 

Képtelen voltam újra elaludni. Kattogott az agyam; főleg azon, amit este Yunseo mondott. Nem akarja, hogy elköltözzek. Ellenzi azt, amit én a leginkább szeretnék. A szüleim és én is ugyanazt szeretnénk; hadd tűnjek végre el az életükből. De húgoméból nem akarok kiválni. Mégsem maradhatok ezek között. Találni szeretnék egy olyan megoldást, amiben nekem is jó, és Yunseo is velem maradhat. Létezik egyáltalán ilyen?

Mocorgásra lettem figyelmes. Édes kishúgom álmosan dörzsölgette szemeit, majd csipás tekintettel pislogott rám, kíváncsian, akár egy kisállat. 

- Sehun-ah... 

- Hm? 

- Mennyi az idő? 

- Mindjárt hét óra. – pillantottam fel ismét az órára, mely ugyanabban a ritmusban haladt tovább. 

- Megyünk enni? 

- Persze. – pusziltam meg buksiját. – De előtte hadd figyelmeztesselek valamire. 

- Mi az, oppa? 

- Így egy fiúval sem aludhatsz, értve vagyok? 

Édes mosolya egyre szélesebb lett. 

- Értve vagy. 

Kimászott karjaimból, majd engem is felrántgatott, így halk léptekkel osontunk le a konyhába. Jobban mondva, ő három másodperccel a felkelés után, felkönyörögte magát a karjaimba, így egyik kezemben Yunseoval sétáltam le az emeltről. 

Mikor letettem az asztalhoz húgocskámat, kérdőn pillantva rá, kérdeztem, mit szeretne reggelire. 

- Banános-csokis melegszendvicset! 

- Szerencséd, hogy az a specialitásom. 

Előpakoltam a hozzávalókat és neki is láttam a reggeli elkészítésének. Keddenként egy órával később jön a szakácsnő. Hogy miért? Megmondtam, hogy mivel nincs első órám, felesleges olyan korán kaját csinálnia nekem. A szüleim annyira azért nem életképtelenek, hogy egy rohadt reggelit ne tudjanak összeütni maguknak és Yunseonak. Így keddenként reggel hétkor nincs más a hatalmas házban, csak a szülők, Yunseo és én. Mintha egy normális család lennénk. Kár, hogy ott van a feltételes mód. 

Ahogy vékonyan megkenem vajjal a kenyeret, majd néhány szelet banánt rakok rá, végül csokoládé öntettel leöntöm, és rárakom a tetejét, ezt megismételve még egyszer, Yunseo kíváncsi hangját hallottam felcsendülni az asztaltól. 

- Oppa. 

- Hm? 

- Kérdezhetek valamit? 

- Ha tudni szeretnéd, nem én miattam lett a fehér ruhád rózsaszín. Az Jimin sara. 

- Nem erről van szó Sehun. Mellesleg – emelte fel mutatóujját, hogy nyomatékosítsa mondandóját – nekem úgy jobban tetszik. 

- Te tudod. De akkor mit szerettél volna kérdezni? 

- Megígéred, hogy nem leszel rám mérges? 

- Megígérem. 

Mosolyommal biztattam kissé bizonytalan húgomat, ki végül vállat vonva, amolyan minden mindegy alapon feltette kérdését. 

- Miért nem jön mostanában hozzánk Sulli? 

Ahogy megformálta a szavakat, és ahogy hangot adott nekik, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Yunseo nagyon kedvelte Sullit, ő volt a kedvence a barátnőim közül. 

- Sulli és én… Mi szakítottunk. 

- De miért? – kislányos csalódottságára csak egy hatalmas vigyor terült szét arcomon. 

- Tudod, majd ha idősebb leszel, megérted. – válaszoltam, miközben tányéron odavittem neki a közben elkészült reggelit. 

- De, akkor is. Miért szakítottatok? Közösen beszéltétek meg? 

- Nem. Én mondtam, hogy legyen vége. 

- Miért? Lefeküdt valakivel a ribanc? – kérdezte ártatlanul, mire nekem egy pillanat alatt esett le az állam. 

- Oh Yunseo, te mégis honnan tanultad ezt a szót?! 

- Tőled. 

Rögtön visszavettem a szigorú énemből. 

- Igazán? 

Bólintott. 

- Oh... Ez esetben ezt ne mondd el senkinek! 

- Ígérem oppa – felelte kaján vigyorral arcán, majd beleharapott a forró kenyérbe. Ízletesen falta a melegszendvicset, majd ismét felém fordult. – De akkor miért szakítottál Sullival? 

- Nem tett boldoggá. 

- Az szar – vonta meg a vállát mire én ismét rosszallóan néztem rá. 

- Yunseo! 

- Bocsi Sehun-ah, igyekszem visszafogni magam. Csak sajnálom, hogy nem jött össze Sullival. Ő nagyon szeretett téged. 

- Tudom. 

- Ha tudod, akkor nem kellett volna szakítanod. Mindenkit, aki szerelmes beléd, rögtön eldobod magadtól. 

- Kösz, nem kértem kioktatást a szerelmi életemmel kapcsolatban. – válaszoltam hitetlenkedve, hogy egy nyolc éves kislány papol nekem a párkapcsolatokról. 

- Ez az igazság Sehun. 

- Ez nem is igaz. A barátnőim közül nem mind volt szerelmes. 

- De. Ott volt EunJi. 

- Te még emlékszel arra a csajra? – fintorodtam el, ahogy visszagondoltam életem első barátnőjére. EunJi kedves lány volt, de korántsem olyan, akivel én hosszútávra tervezek. Túl okos, túl kedves és túl aranyos. Prűdnek nevelték, így hozzá sem érhettem. És mivel, már akkor is csak faltam a lányokat, dobtam, hogy megdughassam az osztálytársát. Szemét módon viselkedtem, de a mai napig nem bánom. 

- Aztán jött SuBin – sorolta tovább a nő listámon szereplőket húgom. Na igen, SuBin volt az, aki miatt szakítottam EunJival. Már akkor iszonyat szexisen nézett ki, mikor még csak elsős gimis volt. Szöges ellentétét képviselte EunJinak; vad, szenvedélyes és néha kissé bunkó. 

- Yunseo, hogy emlékszel ezekre, a lányokra? EunJival négy évvel ezelőtt jártam, mikor te még csak négy éves voltál. 

- Jó a memóriám, oppa. És ne hidd, hogy csak ők vannak a fejemben; az összes hazahozott barátnődről van egy jó vastag aktám, aminek mind ugyanaz a vége; beléd szerettek, te meg szakítottál. És Sullival is ez lett. Újabb akta. Mikor jön már el az életedbe a szerelem? 

Néha meg tudok lepődni a húgomon. Egyszer úgy beszél és viselkedik, mint egy normális nyolc éves, a másikban pedig összefüggőbb mondatokat alkot, mint egy egyetemista. Behalok rajta, esküszöm. Persze, mindig tudtam, hogy intelligens testvérem van, de ez az énje sosem függött össze azzal, akivel néha napján babázni szoktam. 

- Yunseo… 

- Tudom oppa, már mondtad. Számodra nem létezik szerelem. 

- Pontosan. Megmondtam, hogy te vagy az egyetlen nő az életemben – válaszoltam rámosolyogva, mire ő elhúzta a száját. 

- Néha azért örülnék, ha lenne ebben társam. 

Nevetve karoltam át pici testét. Még hogy társa! Egy időre elegem van a nőkből. 

Azon a keddi reggelen én vittem Yunseot suliba. Mielőtt elmentünk volna, hagyott a szüleinknek egy cetlit, hogy én vittem iskolába. Külön ki is emelte, hogy a saját Audimmal. (Még most sem igazán világos minek kellett akkora betűkkel ráírni arra az amúgy is kicsi papírra, de ezt inkább ráhagytam). Beszállt a fekete autóba, én pedig a volán mögé, úgy fuvaroztam el. Az út közben persze, folyamatosan járt a szája, de olyan édesen adta elő, amit mondott, hogy szívem sem volt megszakítani. Persze rohadtul nem emlékszem miről hadovált, de már a csicsergő hangja megnyugtatott.

Aztán háromnegyed nyolckor kitettem az iskolája előtt. Mielőtt kiszállt volna a fekete Audiból, előrehajolt hozzám, s nyomott egy puszit arcomra. Majd mosolyogva kipattantat az autóból, s berohant az épületbe. Pillanatokig meredten bámultam utána idióta mosollyal a fejemen. 

A második órám előtti szünetben parkoltam le az iskolai parkolóban. Ahogy szálltam ki a kocsiból, arra lézengő diáklányok érdeklődő pillantásait éreztem magamon, s kíváncsian fixírozták az Audit, és annak tulajdonosát, engem. Amint felemeltem fejem és rájuk vetettem tekintetem, szégyenlősen kapták el szemüket rólam, kicsit jobban sietve be az iskolába. Halk kacagás tört fel belőlem úgy, hogy még ajkaimat sem nyitottam szét. Az egész egyfajta horkantás szerűség volt, amely keveredett a hitetlenségemmel is. Mai lányok… És még Yunseo akar maga mellé ilyeneket? Eszem megáll. 

- Látom rajongókat, szerzel – A mosolygó hang, mely megszólított, egy másodpercre megdermesztette testemet. Egy pillanat töredéke után, fordítottam a szőke felé fejemet, majd szívdöglesztő mosolyommal válaszoltam. 

- Jönnek azok maguktól. 

- Sejthettem volna. Egy ilyen dekoratív srác után csak úgy döglenek a lányok. – biccentett felém féloldalas vigyorral arcán, majd a fekete autóra emelte pillantását. – Szép kocsi. Új? 

- Ezt is mondhatjuk. 

- Kár, hogy azok a lányok, csak az autót látták és nem téged. 

- Higgye el, láttak már azok engem – mosolyodtam el halványan, majd szemembe lógó tincseimet egy laza mozdulattal eltűrtem, ahogy az iskola felé pislogtam. – De különösebben nem érdekelnek. 

- Nem? – kijelentésemre fél szemöldökét felhúzta. – Tudtommal a korodbeliek ilyenkor a csajozós időszakukat élik. 

- Könyörgöm, ne mondja azt, hogy a korombeliek. Maga csak négy tetves évvel idősebb. Ne beszéljen úgy, mint valami negyvenes professzor. 

Monológom után hangos nevetés tört ki belőle, miközben egyszerre mentünk be az épületbe. Udvariasan előre engedett az ajtóban, mintha valami hölgy lennék. De ilyen reggel után, nem volt kedvem ezen is felbaszni az agyam. 

- Szóval nem érdekelnek a lányok? 

- Jelen pillanatban ők izgatnak a legkevésbé. 

- A parkban nem úgy tűnt… 

Huncut mosoly bujkált szája sarkában, ahogy próbálta visszafogni nevetését. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. 

- Idefigyeljen; én nem tehetek arról, hogy maga egy perverz kukkoló, és pont rosszkor volt rossz helyen. 

- A rám irányuló megjegyzéseid közül csak az egyik igaz… De, ahogy gondolod. Nekem viszont már mennem kell órát tartani. Majd még látjuk egymást. – azzal villantott felém egy kedves búcsúzó mosolyt, majd felment valószínűleg a tanáriba. Ez most mi a redvás szájba tekert tevefing volt? És mégis mit jelentsen az, hogy csak az egyik igaz? Ez a pasi most komolyan...? Nem, az lehetetlen! Gyerünk Sehun, verdd ki a fejedből ezt az abszurd ötletet! Aish, csak legyen vége a napnak! 

Kérésemnek eleget téve, az Égiek úgy döntöttek, legalább ezen a napon nem basznak ki velem, így az óráim egy pillanat alatt elröppentek, amiért hálát adtam még Buddhának is. Így az utolsó órám után szárnyakat kaptam a szabadságérzetemtől, hogy végre vége ennek a keddnek is. 

Sietve mentem a kocsimhoz, hogy minél előbb beülhessek az Audiba és elmehessek valami olyan helyre, ami a lehető legtávolabb van a sulitól és a házunktól is. Ahogy a kulcsommal matattam, megéreztem magam mögött egy jó öreg illatot, amit több mint másfél hónapig szagoltam. Önelégült vigyorral fordultam hátra a zavartan ácsorgó Sullihoz, ki elég tanácstalannak tűnt. 

- Mi az Sulli? 

- Sehun... – ajkai remegtek, szemei félelemtől villogtak. – Beszélnem kell veled! 

- Bármiről is legyen szó; itt és most mondjad. 

- Elég kínos ez így nekem... 

- Sulli! – vágtam élesen szavába, mire megszeppenve emelte rám tekintetét. Sosem láttam még ilyennek, de nem is igazán érdekelt mi van vele. Csak meg akartam tőle szabadulni. – Csak mondd! 

Feszülten nyelt egyet, majd egy mély sóhaj kíséretében, szavakat formált tanácstalan hangjából. 

- Sehun… Terhes vagyok.