11. fejezet

11. fejezet

 Az egyre gyorsabban zuhanó esőcseppek, pillanatok alatt áztatta át vékony felsőmet, amit még azon a bizonyos csütörtökön vettem magamra. Ahogy edzőcipőmet koptattam az aszfalton, csak két dolog járt a fejemben: az apasági teszt eredménye, és a kómám. Mind a kettő szinte egyformán zavart, mégis teljesen más értelemben.

 Tudni akartam, az enyém-e a Sulli gyereke. Mindenképpen beszélnem kellett vele, hogy elmondhassam neki, mire jutottam ez ügyben, és nem mellékesen, megkérdezzem, hogy a kölyök az én spermámból fejlődött-e. Persze, megtehettem volna azt, hogy felhívom, vagy írok neki egy sms-t, de ennyire faszfej én sem vagyok. Azaz élet, ami Sulliban növekszik, érdemel annyit, hogy az anyja elé toljam a képem, nem?

 Ami viszont a kómát illeti; kezdek totálisan kétségbeesni. Az, amit az agyam művel velem, nem csak teljességgel hihetetlen, de legalább annyira káros, mintha agydaganatom lenne. Az egy dolog, hogy néha vannak emlékezetkieséseim, meg olykor nem tudok magamról, de komáról és hallucinálásról rohadtul nem volt szó.

 Az a hang a fejemben, akár egy pubertás elején lévő tini kölyök; magas hangszín, amiből azért ki lehetett következtetni, hogy férfi tulajdonosa lenne a való életben. Kirázott tőle a hideg. Mintha egy az agyamban élő kölyökkel társalogtam volna, akkor csütörtökön. De nem az volt az egyetlen; egy monoton időtartamot betartva tért vissza, továbbra is ugyanazt a kérdést ismételve: „Elismered végre, hogy valódi vagyok?”. Választ ugyan sosem kapott, de tudta, hogy nem hiszek neki. Pusztán begolyóztam, azért képzelődöm ilyeneket. Olyan nem létezik, hogy egy hang éljen a fejemben. Teljesen lehetetlen. Épp annyira, mint a földönkívüliek létezése, vagy a bűvészek varázslata, illetve Justin Bieber heteroszexualitása. Mégis, valahol igaznak hatott; amiket mondott, és amiket tudott... Emlékeket idéztek elő bennem. Olyanokat, amikre sosem akartam visszagondolni, amiknek nem is lett volna szabad eljutnia hozzám. Baszki, csak tizennégy voltam!

 Kivertem ezeket az elmémből, ahogy az eső vize megcsapta arcomat, mikor tekintetemet Sulliék házára emeltem. Esküszöm olyan érzésem volt, mintha egy vesztes csatatérre tértem volna vissza, vigaszért könyörögve.

 Határozott léptekkel ugrottam át az apró kerítést, úgy pattanva egyenesen a bejárati ajtóhoz, amin alig pár másodperccel később, már öklöm pihent. Háromszor végeztem el, ugyanazt az egyhangú mozdulatot, kissé idegesen. Hosszú óráknak tűnő percekbe telt, mire a nyílászáró megmozdult, ezzel elhagyva teljes nyugalmi állapotát. Egy kócos, kialvatlan lány nyitott ajtót, kit egykor álomszépnek, és szexinek láttam. Ám akkor csak egy kiégettnek tűnő, holdsápadt bőrrel rendelkező, meggyötört nő állt előttem, ki előbb várna a halálra, mint rám.

- Kerestelek – mondja rekedtes hangon, mintha évekig meg sem szólalt volna.

- Tudom. Sajnálom, hogy nem vettem fel, csak... Gondolkoznom kellett.

- Mégis micsodán?

- A gyereken.

 Magabiztos hangom hallatán, volt szeretőm meglepetten pislogott barna szemeivel, majd beljebb invitált. Levetette rólam átázott cipőimet, úgy vezetve be a nappaliba, ahol a forró kandalló elé ültetett, hogy megszáradjak.

 A hangulatos, szinte már karácsonyt idéző jelenet után ugrottak be az emlékek. Amikor sok időt töltöttem nála, valamikor a kandalló előtt ücsörögve. Sosem beszélgettünk, csak élveztük a melegséget nyújtó bútor kellemes kisugárzását, ami sokkal reálisabb tette, a mi egyszerű kapcsolatunkat. Szebbé tette Sulli reményeit velem kapcsolatban, engem meg csak szimplán megnyugtatott.

 Némán figyelte minden egyes rezdülésemet, mintha bármelyik percben megölhetném egy golyóstollal. Gyanakvóan méregetett, s csak várt, hátha megszólalok. De én csendben maradtam. Ki akartam élvezni a boldog tudatlanság néhány másodpercét a kandalló előtt, egészen addig, amíg nem tudom, mi lesz a következő fejezete az életemnek.

- Múlt pénteken csináltattad a tesztet igaz?

 Alig láthatóan bólintott.

- És megjött már az eredménye?

- Sehun, én fel akartalak hívni, de...

- Te komolyan telefonba akartad közölni velem, kié a gyerek?

- Hidd el, nem arra számítottam, hogy másfél hét nulla visszajelzés után, csurom vizesen fogsz ide beállítani. Azt hittem szarsz az egészre, azért nem jelentkezel.

- Teljesen mindegy mit csináltam akkor, most itt vagyok, és várom a válaszod – álltam fel a kandalló elől, egyenesen hozzá lépve, majd leguggolva elé, hogy szemünk egy magasságban legyen. – Kié a gyerek?

 Nem válaszolt. Barna íriszei a földet pásztázták, tele kétségbeeséssel és félelemmel. Nehéz volt számára kinyögni egy olyan választ, ami vagy megkönnyítheti, vagy nehezebbé teheti az életemet. Mert arról volt itt szó; az életemről.

- Sehun... – hangja gyenge rezgése elért fülemig, tudatom mégsem engedte, hogy befogadjam saját nevem. Nem akartam tudni. Nem akartam, hogy elmondja, mégis a kíváncsiságom hajtott. Így nem állítottam le.

- Igen?

- Nézd, én...

- Kérlek, ne kezdj nekem órákig tartó magyarázatokba, csak mondd ki végre: Kié a gyerek?

- A tiéd.

 Csönd állt be. Egy pillanatra minden elhallgatott; az eső kopogása az ablakon, a kint haladó járművek zöreje, még az óra ketyegése is. Tökéletes némaság ülepedett le a szobában és bennem is. A válasz, amiről azt hittem tönkre fog tenni, hirtelen megkönnyebbülést okozott. Én vagyok az apja. Egyszerre volt ez taszító és izgalmas; vége az idegtépő találgatásoknak, mert Sulli gyerekének én vagyok az apja.

- Mikorra várod?

- Elvileg június végére – felelte fáradt hangon. – De miért érdekel ez téged ennyire?

- Azért ne nézz ekkora tahónak. Mégiscsak az én gyerekem van benned.

- Na, ha már így rád tört ez a hirtelen törődni vágyás, elmondhatnád, mikor óhajtod közölni velem, hogy szarsz a fejemre.

- Nem szarok a fejedre – mondtam monoton hangszínnel, amire csodálkozva felhúzta a szemöldökét, mint aki rosszul hallott.

- Tessék?

- Ne izgulj, nem őrültél meg.

- Akkor...?

- Tudod – kezdtem bele mondandómba -, az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodtam ezen a gyerek témán. Sokáig tényleg nem érdekelt, és nyílt titokban, abban reménykedtem, hogy nem én vagyok az apja. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ha tőlem van, akkor nem léphetek le csak úgy.

- És miért döntöttél így?

- Fogalmam sincs. Valószínűleg a saját lelkiismeretemet akartam nyugtatni azzal, hogy ezzel a húzásommal nem fogom azoknak a tipikusan seggfej apáknak a táborát erősíteni. És nem szerettem volna, hogy a fiam, vagy lányom, azt hallja tőled, mekkora egy pöcs a másik szülője – csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, melyekre csak Sulli döbbent pillantásai válaszoltak. – És arra is rájöttem; egy gyereknek szerető család kell, hogy később ne legyen elbaszott élete.

- Vagyis?

- Vagyis hajlandó vagyok támogatni téged; legalábbis anyagilag biztosan. Az már csak rajtad áll, hogy kérsz-e a pofámból vagy nem.

 Sulli arca kővé dermedt szavaim hallatán. Semmiféle érzelem nem mutatkozott rajta, mégis a szemei csillogtak. Azokban a barna íriszekben hirtelen a remény apró foszlányai villantak meg, mint akit megkönnyebbültség érzete borít el.

- Kösz – nyögi végül válaszként. – Tényleg, köszönöm.

- Mellesleg...

- Igen?

- A szüleid mit szóltak mindehhez?

- Örültek.

- Mi? – kerekedett kocsikerék méretűre a szemem, ugyanis Sulli mélyen keresztény szüleitől, nem erre számítottam.

- Én is legalább annyira megdöbbentem, mint te. Mikor közöltem velük, hogy terhes vagyok, először lesokkolódtak, majd örömtáncot jártak, azzal a szöveggel, hogy végre unokájuk lesz.

 Hangos nevetés tört ki belőlem, ahogy vizualizáltam a helyzetet. Sosem hittem volna, hogy így fognak erre reagálni, de ha jobban belegondoltam, az ilyesfajta megnyilvánulások, Sulli szüleire voltak jellemzőek.

- Mi olyan vicces?

- Csak elképzeltem a szitut – válaszoltam két kisebb röhögő görcs között.

- Nekem inkább kínos volt, mint nevetséges. De kitaláltak egy elég jó megoldást.

- Mégpedig?

- Magántanuló leszek – felelte, mire nekem ráncok jelentek meg homlokomon, melyek értetlenségemet fejezték ki. Most minek kezdett el a tanulmányairól beszélni?

- Ez, hogy jön ide?

- Úgy, hogy amikor majd nagy lesz a hasam a gyerek miatt, ne kelljen akkora terhet cipelnem a suliban. Így mikor már úgy érzem, itthon fogok továbbtanulni.

- De az érettségire be kell benned.

- Arra be is fogok. Viszont nem akarok megint megszégyenülni az egész iskola előtt.

- Megszégyenülni? Nem értelek.

- Hogy is érthetnél, mikor te bárkit megdughatsz, nem fogsz veszíteni a hírnevedből. Miközben én, csak veled voltam, aztán meg Rennel, és jött is a ribancozás.

 Szemeiben könnyek csillantak meg, ahogy elkezdett erről beszélni. Sírása alig volt látható, mégis ez tűnt a legigazabbnak. Mikor sértegettem, vagy megjegyzéseket tettem rá, egy kicsit megsebeztem őt. S ahogy mások tették ugyanezt vele, már nem bírhatta tovább.

- Sehun, én egész életemben, csak két férfit szerettem; Téged és Rent. És csak azért, mert hamar akartalak elfelejteni, rögtön, elsőként tőled megkaptam, mekkora egy pénzéhes kurva vagyok. Most meg idejössz, szentimentális baromságokat mondasz nekem a felelősségről, meg a családról, miközben te minden második csajt megfektettél. Kaptál te ezért valaha rosszindulatú megjegyzéseket? Soha a büdös életben. De én, csak azért, mert rögtön a szakításunk után lefeküdtem Rennel, máris ribanc lettem. Olyan kurva kétszínű vagy!

 Sírása megtöltötte azt a csendet, ami alig néhány perccel előtte állt be közénk. Értelmes szavak többet nem hagyták el ajkait, csak a bőgés, melyben benne volt az összes fájdalma. Sértegettem őt, rongyként bántam vele, majd faképnél hagytam. S ahogy ezt a szememre vetette, utáltam magam érte. De nem miatta. Utáltam magam, amiért nem tudtam sajnálni Őt. Amiken keresztülment, s amit ki kellett állnia, mind szar dolognak tűnt, de nulla volt ahhoz képest, amin én estem át. De erről ő nem tudott. Az ő fejében, én egy tökéletes életet kaptam, amit ki is használok, úgy ahogy, az a nagy könyvben meg van írva. Legszívesebben kirángattam volna az önsajnálatból, s sokszor csak felpofoztam volna; az igazi élet nem ilyen. Nem fenékig tejfel az én életem sem, s az övé sem lesz soha az. De ki vagyok én, hogy kirántgassam a boldog tudatlanságból? Hogy jövök én mindehhez? Sehogy. Így a kliséknek eleget téve, sajnáltam Őt.

 A kanapén ült, arcát kezeibe temetve, úgy sírva, mintha egy a második világháborúban élő nő lenne, kinek szeme láttára halt meg a férje. Közelebb húzódtam apró, törékeny alakjához, úgy karolva át, próbálva megnyugtatni. Sosem voltam egy érzelgős, vagy lelkizős típus, akivel a komoly szerelmi témákat ki lehetett volna vesézni, mégis azt szerettem volna, ha Sulli beszél. Tudtam, hogy valójában nem az a baja, mint amit állított. Nem olyan lánynak ismertem, mint akit érdekel, ki mit gondol róla; ahogy az sem foglalkoztatta soha, éppen melyik féltékeny alsóbb éves ribancozza le. Teljesen más miatt itatta az egereket.

- Sulli – hajoltam oda füléhez, úgy suttogva bele szavakat. – Hol van Ren?

 Kérdésemre csak jobban sírni kezdett, mintha a legérzékenyebb pontját érintettem volna.

- E-elment – válaszolt szipogva, egy kisebb hallgatás után. – Mikor megtudta, hogy nem tőle van a gyerek, teljesen kiakadt. Egyszerűen... Üvöltözni kezdett, elhordott mindennek téged, majd aztán veszekedtünk... És azzal a szöveggel ment el, hogy én még mindig téged szeretlek – az utolsó szavakat szipogása szinte teljesen elnyomta, de annyira nem, hogy ne tudjam meghallani. – De én próbáltam megmagyarázni neki, hogy már őt szeretem...

- Ugyan Sulli; mindenki tudná, hogy az, hazugság lenne.

- E-ez nem igaz.

- Dehogynem. Alig három hete jártok, ennyi idő alatt nem tudsz beleszeretni valakibe, pláne nem olyanba, mint Ren.

- Szart sem tudsz erről... – sziszegte, dühtől túlfűtötten.

- Akkor világosíts fel. Hogy szerettél bele Renbe?

- Hónapokig Ő tanított gitározni: Ez idő alatt, nagyon jóban lettünk, és mindig tiszteletteljesen bánt velem, ami számomra szokatlannak tűnt. Sosem volt még fiú, aki úgy viszonyult hozzám, mintha egy darab gyémánt lennék. Ren ilyen volt. És mikor, azon a napon szakítottál velem, hangsúlyozom; Te szakítottál. Na, akkor MinKi vigasztalt meg; olyan kedvesen viselkedett, hogy megvilágosodtam tőle; nekem egy hozzá hasonló fiú kell, nem te. Beléd voltam szerelmes, miközben őt kellett volna ezzel megilletnem. És igen, hamar lefeküdtem vele, de azért, mert úgy éreztem, Ren tényleg megérdemli. És három hétig, komolyan boldog voltam. Aztán jött ez a rohadt terhesség, és mindent szétbaszott. És miért? Mert te nem bírtál kotont húzni a faszodra.

- Ha tényleg, ennyire tönkretettem az életedet, miért nem mentél el abortuszra? Az is egy megoldás – szólaltam meg hosszas mesélése után, ami a végére már kezdett átmenni az én ócsárolásomba.

- Keresztény szüleim vannak, Sehun. Se pénzt, se támogatást nem kaptam volna tőlük. Meg amúgy is; akarom ezt a gyereket. És, amikor jött az a lehetőség, hogy Ren az apja, csak még jobban ragaszkodtam hozzá. De a tiéd; és ezt rajtam kívül, csak MinKi viselte rosszabbul. Szakított velem... Miattad.

 Ismét gyászos könnyekben tört ki, melyek eláztatták, eleve vizes felsőmet. Szorosan húzott magához, mintha egyre jobban ragaszkodna hozzám. Értetlenül simogattam Sulli hátát, próbálva lenyugtatni őt.

- Épp ezért lepett, hogy ma idejöttél, és előadtad a családias szövegedet.

- Az nem csak szöveg volt.

 Komoly hangomra megemelte fejét, s mint aki nem érti a nyelvet, olyan tekintettel meredt rám, enyhe meglepettséggel.

- Minden szó, ami ma elhagyta a számat; teljesen komolyan gondoltam azokat. Felelősséget fogok vállalni a gyerekért, ha szeretnéd.

 Hitetlen csillogás vetült rám, Sulli barna íriszeiből. Minden érzelmet fel tudtam volna fedezni rajta. Szomorúságtól, döbbeneten és meglepettségen keresztül egészen a boldogságig, mindent érzett ő. S én éreztem bármit is? Erős vágyon kívül, semmit sem.

 A törékeny lány, félénk, mégis határozott mozdulatait figyeltem, ahogy kibújt ölelésemből, úgy fürkészve minden arcrezdülésemet. Alig láthatóan vett egy mély lélegzetet, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy ajkaink szinte összeértek. Igéző volt maga a szituáció, s tudtam, Sulli csókot akar. Mégsem érintettem számat övéhez; egyszerűen nem ment. Így ő közeledett még néhány centit, majd a csók közvetlen pillanata előtt tapasztottam mutatóujjam ajkaira. Hitetlenül csengő, csalódott sóhaj tört ki belőle.

- Nem akarok újra összejönni veled, Sulli.

 Éreztem, egy pillanatra megállt a szíve, ahogy az idő, és minden más, abban a percben.

- Nem te mondtad, hogy egy gyereknek boldog, normális családra van szüksége?

- Mióta számít normális családnak az, ahol az apa nem szerelmes az anyába?

 Újabb kegyetlenségből eredő könnycsepp gördült ki szemeiből, végigfolyva arcán, úgy zuhanva le a kanapéra, kettőnk közé. Tudtam, hogy már ezzel a mondatommal a lelkébe gázoltam, de nem hazudhattam, csak azért, hogy jobban érezze magát. Sosem tettem, és nem is nála fogom elkezdeni. Felesleges lenne hiú reményekbe kergetnem őt; hisz utána csak még nagyobbat koppanna. Neki pedig csak a gyerekkel kell törődnie, semmi mással.

 Próbáltam eltolni magamtól, de nem vitt rá a lélek, hogy ennél is nagyobb pofont osszak le neki. Igen, egy szemét fasz vagyok, aki leszarja mindenkinek az érzéseit; de a tulajdon gyerekem anyjáét nem dobhatom csak úgy a sarokba. Épp ezért, közelről vizslattam azokat a barna szemeket, melyek régen, ugyanebben a pozícióban, csukott állapotban adták át magukat a gyönyörnek, amit én tudtam okozni. Sulli bőre, fáradtság és kialvatlanság ellenére, de akkor is tökéletes volt, ugyanúgy, ahogy a kinézete. Bár, csak egyetlen egyszer tudott levenni a lábamról, azt mindig el kellett ismernem; bármilyen helyzetben is van, ő jól néz ki. Reggel az ágyban ébredés után; színházban; bulikon, koncerten, vagy suliban. Még kisírt szemekkel, hatalmas karikákkal, és meggyötört arckifejezéssel, de Sulli mindig gyönyörű.

- Miért? – tátogta, újabb gyenge pillanatában, mikor még volt annyi ereje ahhoz, hogy ezt kérdezze tőlem.

- Lelkiismeretből.

- Neked olyanod nincs – szólalt fel élesen, de sokkal, kevesebb energiával, mint előző dühkitörése előtt. – Te csak és kizárólag a saját önzőséged miatt teszed ezt velem. A saját ígéreted akarod betartani; pontosan tudtad, mit érzel, és mit akarsz, mielőtt idejöttél. Most miért nem vagy képes megszegni ezt?

- Mi okom lenne rá?

- Hogy bebizonyítsd, nem vagy teljesen érzéketlen.

 Megdermedek.

- Azt mondtad, mellettem leszel, és mindent megteszel majd a gyerek érdekében. Az én testi és lelki egészségem is, a baba egyik alapszükséglete. Kérlek, tedd meg értem.

- Ettől még az érzéseim nem fognak megváltozni irántad.

- Nem érdekel.

 Teljesen értetlenül hallgatom az egyre furcsább hangú exemet, ki mintha már mindent feladott volna.

- Nem?

- Én... Én csak szeretnék valami mást is érezni ezen a pokoli fájdalmon kívül – feleli kérlelően szemeimbe bámulva. – Szeretnék, még egyetlen egy, utolsó gyönyört átélni, mielőtt egy bizonytalan, de hosszú időre, magamra maradok. Kérlek, csak ezt tedd meg nekem; nem kérek tőled mást.

 Sulli szavainak őszinteségében nem volt kétségem, ahogy akkor semmiben sem. Az a lány rövid idő alatt, sok fájdalmat élt át, ami számára megterhelő volt. És a gyereknek is, akinek én vagyok az apja, s akinek az anyja iránt, hatalmas mennyiségű szánalmat éreztem, mellé egy kis sajnálattal.

 Ezért megtettem. Gyengéden birtokba vettem azokat a vastag, igéző ajakat, s édes csókot szórtam rá. Lágyan kóstolgattam a már megszokott mannámat, ami milliónyi szép pillanatot okozott nekem. Ha Sulli hozott értem áldozatokat, akkor ezt én is megtehettem érte. És örömmel simítottam végig puha arcának, gyerekes vonásain, ezzel libabőrt kényszerítve rá. Gyengéden végigdöntöttem az apró testét a kanapén, így tornyosulva fölé. Egyik kezemmel arcát érintettem, míg a másikkal, vékony kis alakját cirógattam. A bő inget, amit viselt, kínzó lassússággal gomboltam ki, mindegyik kis rés előtt egy apró csókot hintve bőrére, egészen addig, míg a ruhadarab le nem került róla.

 Felsőteste ugyanolyan gyönyörű volt, ahogy előtte; semmit sem változott. Hófehér, selymes bőre hívogatóan pihegett alattam, mint aki türelmetlenségében, már nem tud mit tenni. Vággyal teli csókokkal árasztottam el testét, fokozatosan haladva egy lejjebb, míg másik kezemmel, a rajta lévő kis, melegítő sortot szedtem le, fehérneműjével együtt. Rá sem pillantva teljes, egész meztelenségére, arcához hajoltam, hogy egy kedves puszit leheljek ajkaira.

 Ahogy szedtem le magamról a még mindig vizes ruhákat, Sulli hálásan pihegett alattam, kezével rásegítve vetkőztetésemre. Mikor már én is teljesen csupasz állapotba kerültem, percekig meg sem bírtam mozdulni. Hirtelen, muszáj volt, alaposan szemügyre vennem Őt; olyan érzés kerített hatalmába, hogy utoljára láthatom így.

 Sulli lassan emelkedett felfelé, átkarolva karjait nyakam körül, úgy húzva le magához egy csókra, ami azon a délutánon volt a legédesebb.

 Mikor utoljára lefeküdtem Sullival, csak rá figyeltem. Az ő igényei voltak a legfontosabbak a számomra; ott csókoltam, ahol kérte, és olyan tempóban mozogtam benne, ami neki tetszett. Akkor történt meg először, hogy testük tökéletes összhangban volt, így a másik közelsége egyenesen felemelő érzést adott. Hozzásimultam apró alakjához, hogy jobban érezzem vágytól pezsgő porcikáit.

 Azon a délutánon élveztem a leginkább a szexet. Egyikünket sem kötött komolyabb érzelem a másikhoz, így semmiféle bűntudatszerűség nem volt bennünk. Nem tettünk semmi rosszat, csak kiélveztük a másik társaságát. Én meg életemben először voltam büszke magamra, hogy ilyen hosszasan tudtam kényeztetni Őt.

 Nem azért volt fantasztikus élmény, mert annyira szerettem volna Sullit. Egyszerűen csak először adtam is valamit a partneremnek, így a szeretkezés kölcsönösnek hatott. Életemben először viselkedtem önzetlenül úgy, hogy én is élveztem a cselekedet sorozatomat.

 Jézusom; Mégis mikor tértem vissza?