8. fejezet

8. fejezet

Ahogy Sulli kimondta azokat a szavakat, s reakciómtól félve tördelte ujjat, csak egyetlen egy gondolat süvített végig az agyamban: Ez, most tényleg komplett hülyének néz? Tudtam, hogy Sulli a lelkiismeretemre próbált játszani, pedig tudhatta volna, hogy felé, olyanom nincsen. Bár egy pillanatra komolyan ledöbbentem bejelentése hallatán, de ezt arcomon nem mutattam. Ugyanolyan érzelemmentes ábrázattal pislogtam a kétségbeesett íriszeibe, ahogy mindig is. De ahogy végigmértem Őt, elfogott valamiféle érzés; olyan szánalmas volt az egész kinézete. Meggyötört arc, karikás szemekkel, és könyörgő tekintettel, amiben a remény apró sugarai csillantak fel. Ó Sulli, olyan nyomorult vagy! 

Nem igazán volt már kedvem vele ott némaságban ácsorogni, de akkora paraszt én sem vagyok, hogy nulla reakcióval hagyjam ott, állítólag terhesen, a hidegben. Bár, ribanchoz képest, elég rétegesen volt öltözve a hosszú csőfarmerral és a vastag kabáttal. Ki hinné, hogy ősszel már téli dunyhába bújnak, a Sullihoz hasonló, magamutogató kurvák. 

Épp szóra nyitottam volna számat, mikor megpillantottam a szőkét, ahogy hatalmas vigyorra a fején halad felénk, hisz pont mellettem parkolt le. Na abban a pillanatban akartam elhúzni onnan, el egyenesen a picsába. Így, kinyitottam az anyósülés ajtaját, Sullit betuszkoltam rajta, majd én is a volán mögé pattantam, hogy még véletlenül se kelljen beszélnem Wu Kibaszott Yifannal. Főleg egy ilyen párbeszéd után! 

Fogalmam sincs, merre vezettem el az Audit, de azt tudom, hogy már a külvárosban jártunk, mikor exem rám emelte tekintetét, úgy adva ki magából halk hangokat. 

- Sehun... 

- Kérlek Sulli, ne most! – élesen vágtam szavába, folyamatosan az utat figyelve, a kormányt mereven szorítva. Nem akartam vele beszélni! Illetve, sok mindent tudni akartam ezzel kapcsolatban, de addig a hangját sem akartam hallani, amíg vezetek. Át kellett gondolnom a dolgokat. Ha csak annyiról lett volna szó, hogy vissza akar szerezni, hagytam volna büdös picsába. De, ha tényleg terhes... Baszki, itt már nem csak rólam van szó! Egy redvás csecsemő van ennek a szánalmasan hülye nőnek a méhében! És van rá esély, hogy én raktam oda. 

Egy ismeretlen parknak a legeldugottabb részére parkoltam, valami fűzfa alá. Időközben az eső is halkan kopogott az autó ablakán, így áztatva el az egész térséget. Sulli némán ült mellettem, arra várva, hogy szólaljak meg. Mély sóhajok közepette, rá sem pillantva szóra nyitottam számat. 

- Mikor csináltál tesztet? 

- Ma reggel. – felelte gyenge hangon, mint akit az előbb vertek agyon. 

- És egyáltalán mi vitt rá arra, hogy csinálj? Gondoltál egyet, hátha terhes vagy? 

- Az utóbbi néhány napban reggelente rosszul voltam, valamikor még hánytam is. Azt hittem valami vírust kaptam be, de aztán eszembe jutott ez a lehetőség... És ez nyert. 

- Kurva jó! – horkantottam fel idegesen, keserű mosollyal az arcomon. Aztán nagy nehezen ráemeltem tekintetem. – És honnan veszed, hogy az enyém? 

- Másé nem lehet. 

- Nocsak, a kis Ren van olyan elővigyázatos, hogy óvszert húz a pici pöcsére? 

- Nem... – morogta halkan, maga elé meredve, mint valami durcás kölyök. 

- Akkor mégis honnan veszed, hogy az enyém a gyerek? 

- A teszt kimutatta, mióta van meg. Mindössze néhány hetes. És ha jól emlékszem, az utolsó együttlétünknél nem használtál óvszert, és ahogy éreztem, elég jól befejezés volt a miénk. 

- Tudom. – biccentettem egyet felé, majd újra az útra meredtem. – Sejtem mennyire sírtál utánam; én voltam az egyetlen faszid, aki rendesen megdugott. 

Kijelentésemre, teniszlabda nagyságúra kerekedtek ki szemei, melyek döbbenten egyben rohadt dühösen pislogtak rám, zavartságtól pedig egy hang sem jött ki Sulli torkán. Kedvem lett volna elröhögni magam, de az nem illett volna bele a helyzetbe, mégis... exem ideges ábrázata rendkívül szórakoztató látvány volt. Amit persze ő nem díjazott. 

- Rohadtul nem vagy vicces. 

- Igazán? Régen szeretted a humoromat. 

- Régen nem volt bennem egy kibaszott gyerek! – kiáltott rám ingerülten, mintha az idegei feladták volna a szolgálatot. Ki volt akadva; látszott a meggyötört arcán, mennyire nem tudja kezelni ezt a helyzetet. Hogy tudta volna, hiszen még ő is csak egy kölyök volt. Egy felelőtlen kölyök, akiben egy újabb élet fogant. 

- Ren tudja? – kérdeztem, várva arra a pillanatra, mikor egy kicsit nyugodtabb állapotba kerül. 

- Igen. 

- És mit mondott? 

- Azt akarja, amennyiben az övé, tartsam meg. 

- Miért, ha az enyém, akkor nem kell neki? Öntelt fasz. – pufogtam, majd exemre pillantottam, ahogy megfogalmazódott bennem egy kérdés. – Ha ilyen „happy end”-je lenne a kis történetednek, minek kérdezel meg engem? Pontosan tudod, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel! 

- Reménykedtem benne, hogy ha a te gyereked van a méhemben, akkor érdekelni fog. 

- Rosszul hitted. 

Szemeit forgatva csóválta a fejét, hisz jól ismert, így nem számított túl sok mindenre. 

- Nézd Sehun: Rennel pénteken megyünk apasági tesztet csináltatni. Fogalmam sincs, annak mikor jön meg az eredménye, de ha nem az övé, csakis a tiéd, lehet. 

- Miért vagy ilyen biztos benne? 

- Mert eddigi életem során csak veletek, kettőtökkel feküdtem le. Így kizárásos alapon, ha nem René, akkor a tiéd. Tudni akarom, mire számíthatok tőled! 

Utáltam ezt a helyzetet. De nem viselkedhettem Sullival retkes paraszt módjára ebben a szituációba, hiszen mégiscsak terhes volt. De egy mentség egyáltalán? Más emberként kellene rá néznem csak azért, mert egy új életet hordoz a szíve alatt? 

Egy szót sem szólva indítottam be a kocsit, csendben vezetve az esőben, mely nem csak a kilátást mosta el előttem, hanem a józan gondolkodó énemet is. Bármennyire nem akartam, hogy Sulli az életem része legyen, ha az én gyerekem van benne, muszáj ezt az egészet fontolóra vennem. Átgondolni azt, hogy vállalok-e felelősséget érte. Az tuti, hogy csak úgy muszájból nem fogom feleségül venni, vagy újra összejönni vele. Viszont része akarok lenni egy születendő gyerek életének? Fizetni a játékokat és a tartásdíjat? Foglalkozni vele, látogatni őt? Tudnám egyáltalán szeretni, úgy, mint Yunseot? 

Sulliék háza előtt álltam meg, várva arra, hogy volt barátnőm kiemelje formás kis fenekét a kocsimból. De ő csak engem fixírozva pislogott, mint egy ma született bárány. Frusztráltan fordultam felé, ajkaimmal hangokat formálva. 

- Elmondom mi lesz. Te most kiemeled a terhes fenekedet az autómból és bemész a házatokba, pénteken meg elmész Rennel erre az apateszt szarságra. Ha nem én vagyok a gyereked apja, akkor nincs miről beszélnünk. Viszont, ha mégis az én spermámból származik a kölyök, akkor majd nyilatkozom. 

- Nyilatkozol? Ez nem egy sajtótájékoztató, Sehun! 

- Hidd el pontosan, tudom. De ezt nekem is át kell gondolnom. Amint elmondod, hogy én vagyok a gyerek apja vagy sem, ígérem, minden nyavalyás kérdésedre választ kapsz. De addig, hadd gondolkodjak! 

- Jól van. – monológomra csak két szóval válaszolt, majd már ment is volna, mikor még utoljára utána szóltam. 

- Sulli. 

- Hm? 

- Hadd, adjak egy tanácsot. 

- Mi az? 

- Ha nem tudod felnevelni, ne szüld meg! Ne bassz ki jobban szegény kölyökkel. 

Hanyagul csapta be az ajtót, úgy rohanva be a házba, mintha hurrikán ereszkedett volna le. Percekig csak meredten bámultam utána, szentségelve magamban. Tehát, ha az enyém a gyerek, Ren kimegy a képből. Ha nem, akkor mindegy. Istenem add, hogy a transzvesztita kinézetű hímringyó csinálta fel Sullit, nem pedig én! 

Ahogy elhajtottam, ki tudja honnan és hova, telefonom hangos csörgése szakította félbe melankolikus merengésemet, mely egy enyhe szívrohamot is okozott. Idegesen kotortam elő zsebemből a mobilt, majd hihetetlenül gyors mozdulatokkal vettem fel azt. 

- Mi van már?! – ideges kérdés hangsúlyú kiakadásomra, csak egy megkukulás válaszolt, ami csak jobban felbosszantott. Szívem szerint lecsaptam volna a telefont, de mikor már tettem volna le, a vonal túlsó felében megszólaltak. 

- Oh Sehun? Sehunnal beszélek? 

- Igen. – fújtattam idegesen. – Csak mondja, mit akar! 

- Mindössze tudni szeretném, elment-e ma már a terapeutájához. 

- Maga szerint, ha ott lennénk, akkor most telefonálnék? – tettem fel a költői kérdést, amire ismét csak a csend reagált. – Mellesleg ki maga? 

- Mr. Lee vagyok... 

- A diri? – képedtem el egy pillanatra. 

- Tiszteletteljesebb megszólítást, fiam! 

- Bocs, ezen ne kapja fel a vizet! De mégis kitől tudta meg a telefonszámomat? 

- Az én iskolámba jársz, nem volt nehéz dolgom. 

- Én minek hívott? 

- Kérdezem, hogy elment-e Wu tanár úrhoz. De ahogy hallom, nem nála tartózkodik. 

- Persze, hogy nem. Kedd van. Nem csak hétfőnként kell nála dekkolnom? 

- Igazság szerint minden délutánt vele kellene töltenie. 

- Ezt nem mondja komolyan...

- Hidd el Sehun, minden szavam rendkívüli jelentőséggel bír. 

- Hát ez kurva jó. – hitetlenkedtem tovább. – Erről elfelejtett tájékoztatni engem, mikor ezt a sok szarságot a nyakamba varrta. 

- Sehun... 

- Tudom, tiszteletteljes beszéd, nem kell emlékeztetnie rá. De ma már biztosan nem furikázok el a város másik végébe, abban biztos lehet. 

- Kötelességed odamenni! 

- Az lenne, de nem úgy készültem. Nézze, sok minden történt ma, és jelenleg semmi hangulatom nincsen, hogy megmásszak tizenkét emeletet, csak azért, hogy néhány órát egy olyan emberrel töltsek, akit majdnem minden nap látok. Ígérem, ha ma hazaenged, még hétvégén is hajlandó, leszek bemenni a tanár úrhoz, de kérem; csak ma hadd ne kelljen ott töltenem a délutánt. Amúgy is, ma nekem kell a húgomért mennem a suliba. – Csak úgy pörgettem a nyelvem, hogy megúszhassam az aznapi terápiámat. És mivel pontosan tudtam, hogy az öreg igazgató lágyszívű, még egy olyan seggfejjel is, mint én, el fog engedni. És ez így is történt. 

- Rendben. Ma először és utoljára, de elengedlek. Viszont holnap pontosan kettőre menj Mr. Wu lakására... 

Esküszöm, amikor ilyen szövegekkel traktálnak, úgy érzem magam, mint egy hímringyó, akinek a stricije papol. Ezért gyorsan leráztam a dirit, hogy aztán mehessek a dolgomra, ami akkor fogalmam sincs, hova vezetett. Yunseo háromig volt iskolában, nekem meg volt egy szabad órám. Mivel üthetném el? – gondoltam, ahogy megálltam az egyik piros lámpánál. Ahogy kattogott az agyam, mit kellene tennem, valami egyszerű és megmagyarázhatatlan oknál fogva kilencven fokkal balra fordítottam fejem, úgy pillantva meg, egy aprócska üzletet. Az egész nem volt nagyobb egy kisebb éjjel-nappalinál, s a menő felújított épületek között, egy olyan régies stílusú kissé lepukkant aprócska bolt, elég szánalmas látványt nyújtott. Maga a megjelenése egy nyolcvanas évekbeli, gettóban található kis porfészekre emlékeztetett, ami olyasfajta hangulatot teremtett, hogy az aprócska épületével lekörözte a stílusos felhőkarcolókat, melyekből akár ellátni egészen a horizontig. Engem azok mégsem érdekelte. Sosem szerettem csodálni az épületek, és egyik sem fogott meg annyira, hogy pusztán a látványától valami meginduljon bennem. Mégis, ahogy pillanatokig meredten bámultam a lepukkant üzletre, késztetést éreztem, hogy bemenjek oda. 

Amint a lámpa zöldre váltott, gondolkodás nélkül fordultam balra, leparkolva valahova a padka mellé. Rekord gyorsasággal pattantam ki a kocsiból, egy pillanat alatt lezárva, hagyva ott az út mellett. Hatalmas léptekkel kerültem ki a felém haladókat, hogy minél hamarabb ahhoz az üzlethez érhessek. Ahogy megálltam előtte, s bepillantást nyertem a kirakatába, csak akkor jöttem rá, mi is vonzott oda engem pontosan; egy lemezbolt volt az, ami úgy megfogott. 

Hitetlen horkantás hagyta el ajkaimat. 

Ezt nem hiszem el... – mondtam magam, ahogy szemeimet legeltettem az üvegen túl tartózkodó lemezeken. – Biztos nem vagyok normális. 

Ahogy ezek a szavak elhagytak engem, nem törődve azzal ki hallhatta azokat, csak fogtam magam, és benyitottam az üzletbe. Amint kinyitottam az ajtót, a fejem feletti csengő jelezte az eladónak, hogy új ember érkezett a boltba. Rögtön az ajtó mellett helyezkedett el a pult, aminél egy huszonéves hipster kinézetű lány olvasgatott valamiféle zenei magazint. Miközben ő lapozgatta a vastag újságot, addig én szemügyre vettem a helyet. Nem csak a kirakat, de az egész üzlethelység a nyolcvanas évek Amerikájában ragadt. A kívülről aprónak tűnő bolt, belül kifejezetten tágasnak bizonyult; hosszú sorokban csak lemezeket lehetett találni, mindenféle korszakból: a harmincas évektől egészen napjainkig. A falak mentén hatalmas polcok helyezkedtek el, melyeken cd-k ezrei sorakoztak, arra várva, hogy valaki elvigye őket. Az üres helyeken, például ablaküvegen vagy bárhol máshol, plakátok díszelegtek. Az egész boltban körülbelül negyven-ötven poszter volt kirakva, mindegyik más stílust és korszakot reklámozva. Ahogy megcsapott a régi lemezek illata, egy pillanatra el is feledkeztem arról, hol vagyok pontosan. Miközben nézelődtem, valami klasszikus rock zene szólt, ami önmagában egész jó volt, csak az én tetszésemet nem nyerte el. Valami egész mást kerestem. 

- Óh, heló! – hallottam meg a kedvesen csengő női hangot mellettem. Rögvest odakaptam fejem, s figyeltem, ahogy a hipster csaj széles vigyorral arcán közeledik felém. 

- Szia – köszöntem vissza. 

- Ne haragudj, hogy nem köszöntöttelek üzletünkhöz méltóan, de olyan jó cikket olvastam Elton John karrierjének mélypontjairól, hogy képtelen voltam abbahagyni. – kezdett bele a lány, majd kedvesen mosolyogva fürkészett engem, valamiféle reakciót várva. Ahogy vigyora kiült arcára, csoki barna szemeiből, mintha csak egy egyszerű csík maradt volna. Mosolya miatt megvillantotta tökéletes fogait, s ettől az egységtől teljesen megváltozott az egész arca. Ahogy az elején az újságot olvasta, csupán egy erősen sminkelt, sznob kisugárzású rideg csajnak tűnt, aki flegma stílusban beszél mindenkivel. De amint megszólalt, s mosolyt eresztett felém, ez a véleménye teljesen megváltozott. Pufók arcáról sugárzott a kedvesség, és a szeretet több formája, amit nem tudtam hova rakni. Egy vadidegen csaj, miért bámul rám ilyen bájosan? Hosszú, festett szőke hajával kezdett játszadozni, miközben még mindig a reakciómra várt. 

- Öhm én... – kezdtem volna bele, de félbeszakított aranyosan csengő hangjával. 

- Feltételezem cd-t, szeretnél venni, vagy nem? Áh, biztos vásárolni akarsz, hiszen mi másért tetted volna be a lábad egy ilyen helyre, nem igaz? 

- Én igazából csak nézelődni jöttem – feleltem érzelemmentesen, mire egy pillanatra felkúszott tökéletesen szedett szemöldöke. 

- Igazán? Meg mertem volna esküdni, hogy vásárolsz... Bár mondjuk, még nem láttalak erre. Kitől hallottál rólunk? 

- Senkitől. Csak megtetszett az üzlet külleme, és gondoltam benézek... De csak utólag jöttem rá, hogy ez egy lemezbolt. 

- Ráadásul a legjobb, ami Szöulban található. Az embereket, főleg a turistákat, megfogja az amerikai stílus. 

- Azt hiszem én is, emiatt jöttem be... 

- Sejthettem volna. Tipikusan művészléleknek nézel ki – felelte mosolyogva, ahogy anyukásan mutatóujjával hozzáért pisze orromhoz. – Ami a kinézetet illeti, az apám ötlete volt. Ismeri az embereket, így pontosan tudta, hogy ez a stílus mindenkit idevonz majd. És igaza lett. Igyekeztünk kissé nemzetközire fogni az egészet, hogy bárki, aki betéved ide, könnyedén el tudjon igazodni. Hát nem sokkal jobb ez, mint bármelyik más lemezbolt? 

- Nincs viszonyításai alapom, mivel életemben először járok ilyen helyen... 

- Komolyan? Nem nézné ki belőled az ember. De, ha már úgy sem ismered itt a járást, szívesen segítek. 

- Erre igazán semmi szükség... 

- Dehogynem! Amúgy sem szeretem nézni, ahogy a tapasztalatlan vevők téblábolnak – felelte továbbra is hatalmas vigyorral fején, majd megragadta csuklómat, s a helység túlsó végébe kezdett rángatni. 

- Most...? 

- Megmutatom a hozzád passzoló ajánlatunkat. 

- De hiszen azt sem tudod, milyen zenét keresek! – válaszoltam neki értetlenkedő grimasszal az arcomon, mire ő amolyan „Bitch Please” fejet vágott. 

- Csak egy hülye nem veszi észre rajtad, hogy rajongasz a jazzért. 

Baszki, ezek a zenebuzik, mindent kiszúrnak?! Vagy tényleg ennyire átlátszó lennék? 

Ahogy magamban tettem fel a kérdéseket, amikre nem fogok választ kapni, közben az eladó csak, megállított egy rohadt nagy polc előtt, amin (állítása szerint) csak jazz zenék sorakoztak. 

- Itt mindent megtalálsz. Van itt Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Peggy Lee sőt még Nina Simone is akad. Közülük melyiket szereted a leginkább? 

- Attól tartok, egyikkőjüket sem ismerem... 

- Nem? – kerekedett ki a szeme. – Az hogy lehet? Milyen zenét hallgatsz te akkor? Olyan még sosem volt, hogy ne találtam volna egy vevő kedvencét, de nem lehetséges, hogy ennyire mellé fogtam. Milyen jazzt hallgatsz te? 

- Nem szoktam zenét hallgatni – válaszoltam semleges arccal, mire az eladócsaj döbbenten meredt bele barna szemeimbe. 

- Az hogy lehet? Nincs olyan ember, aki nem hallgatna zenét. Pláne egy olyan fiatal srác, mint te. 

- Márpedig én egyáltalán nem hallgatok zenét. 

- De a jazzt, azt szereted, nem? 

- De igen. 

- Ha egyáltalán nem hallgatsz zenét, hogy szeretheted a jazzt? 

- Hidd el, én sem tudom! – nevettem fel kínosan, majd a rám furcsán pillantó szőke lányra néztem. – Életemben egyszer hallottam jazzt, de az, kurvára tetszett. Asszem All That Jazz volt a címe... 

- A Chicago című musicalből? – derült fel ismét arca, hogy a zenéről beszélhet. – Akkor valószínűleg a Chicago-i jazz lesz a neked való. 

- Ez egy külön stílus, mint mondjuk a rock? 

- Hát majdnem. A rock az egy nagy csoport, és azon belül vannak különböző fajták. A jazznél is ilyen van. Van a jazz, és azon belül még egy csomó kategória. De szerintem akkor is a Chicago-i jazz lesz az, amit te keresel – magyarázta lelkesen, majd a polc felé fordult, s lekapott onnan egy tokot. – Tessék. Ebben a Chicago musicalnek, a válogatott dalai vannak. Amúgy is le van értékelve; vedd meg, menj haza és hallgasd meg! Ha tetszett, akkor majd gyere vissza, és mutatok hasonló, vagy eltérő stílusú zenéket, oké? 

- Rendben – válaszoltam halkan, miközben a cd tokot vizsgálgattam. Közben persze, a csaj újra megragadta csuklómat, hogy a pult felé vonszoljon. Leraktam a cd, majd ki is fizettem azt. Mielőtt még távoztam volna, az eladólány felpattantat a pultra, s azon ücsörögve figyelt még engem. 

- Furcsa vagy, tudod? 

- Én? – kerekedett ki a szemem. Bagoly mondja... Hogy tud valaki ilyen gyorsan és ennyit beszélni? Érthetetlen. 

- Te bizony. Manapság nagyon kevés korod beli szereti a jazzt. 

- Te is szereted, nem? 

- Mert én is a kivételhez tartozom akárcsak te! – mosolyodott el ismét, majd leugrott a pultról. – Lee Chae-Rin vagyok, de szólítsz csak CL-nek. 

- Oh Sehun – nyújtottam kezem, majd ő gyengéden megrázta jobbomat. 

- Nagyon örvendek Sehun. Gyere majd el máskor is. 

Azzal elmentem. 

Na ez de baszott fura volt! Hogy tud egy csaj ennyit beszélni? Ráadásul ilyen stílusban. Eszem megáll. 

Még a bolti történésektől okozott sokkos állapotomban ültem be a fekete Audiba, aminek cd lejátszójába, rögvest be is helyeztem a lemezt. Amint meghallottam a szaxofon lágyan karcos hangját, éreztem izmaim, ellazulnak. Ahogy a zene cirógatta füleimet, élvezettel dőltem hátra, átadva magam a hangok lágy keverékének. Persze, ez az érzés akkor is furcsa volt a számomra, de nem érdekelt. Elérte, hogy egy pillanat alatt minden faszságot elfelejtsek. Sullit, a szüleimet, Wu Yifant és minden mást. 

** 

Másnap kedvetlenül léptem be az iskola épületébe, egyenesen az osztályba sietve, hogy minél előbb leülhessek helyemre. Ahogy sejtettem, a terem szinte üres volt, így csak biccentve a többiek felé vágtam le magam a székemre, kiélvezve a csendet. Az egyetlen dolog, amit szeretek a korán kelésben, hogy akkor mindenki más is picsa fáradt, így energiájuk sincs az idegeimre menni azzal, ahogy hangosan pofáznak. 

Persze ez a néma állapot sem tarthatott örökké. Ugyanis barátom, Jongdae, furcsán csillogó szemekkel rontott be a terembe, egyenesen felém rohanva, ezzel feltűnést keltve. Hozzám sem szólt, csupán felrángatott a félálombeli állapotomból, úgy húzva maga után a folyosóra. 

Meg sem állt, egészen addig a pontig, ahol már senki sem hall vagy lát minket. Azt kihasználva fordult felém, majd idegesen köpni kezdte a szavakat. 

- Sulli komolyan terhes?! 

- Halkabban haver! – csitítottam, megpróbálva leállítani hangját. 

- Mi a faszom folyik itt? Most akkor tényleg terhes? 

- Igen, de kitől tudod ezt? 

- Sulli mondta. 

- Minek mondd el neked ilyeneket? – ráncoltam a homlokom. 

- Faszom se tudja, de itt most nem ez a lényeg. 

- Akkor micsoda? 

- Az, hogy te vagy a kölyök apja, vagy sem? 

- Na ezt még maga Sulli sem tudja. 

- Hogyhogy? Ő tudja, ki dugta meg és mikor. 

- Hát nem egészen. – feleltem, majd magyarázkodni kezdtem Jongdae értetlen fejét elnézve. – Aznap mikor szakítottunk, még előtte megfektettem. Ráadásul pár nappal utána lefeküdt azzal a transzvesztita Rennel. Így van rá esély, hogy ő a gyerek apja. 

- Most komolyan azt mondod nekem, hogy a volt barátnődet vagy te, vagy a kis pöcs tizenhét éves hímringyó csinálta fel, akivel köztudottan ősellenségi viszonyban vagytok? 

- Pontosan. 

Barátomból hangos röhögés tört ki. 

- Mi olyan vicces? 

- Ezen a helyzeten csak röhögni lehet. Tisztára, mint valami szappanoperában. 

- Ja. Azzal, különbséggel, hogy ez a kibaszott valóélet, és van rá sansz, hogy Sulli tetves gyerek az enyém is. 

- Mennyi? 

- Ötven százalék. 

- Az szar. És a csaj mit vár tőled. 

- Ha nem az enyém, akkor semmit. A kis Renecske már kijelentette, hogy ha az övé, minden felelősséget vállal érte. Ezért imádkozom, hogy ne az enyém legyen. 

- És mi van, ha basznak az imáidra és a tiéd? Akkor mit teszel? 

- Fogalmam sincs. Szívem szerinte leszarnám az egészet, de nem tehetem, hiszen ebben az esetben nem csak Sulliról van szó. Az Istenért, van egy rohadt gyerek a méhében. Ha Sullit átbaszom, átbaszom a gyereket is. Aish, annyi kedvem sincs ehhez az egészhez, mint egy foghúzáshoz. 

- Elhiszem. Gondolj csak bele; mi lenne, ha kiderülne a tiéd a gyerek! 

Nem akarom, hogy az enyém, legyen. Annyira sincs szükségem egy kölyökre, mint hererákra. Ha az enyém, akkor vagy lelépek, a gyerek úgy fog engem ismerni, mint egy fasz apát. Vagy pedig bevállalom ezt a sok szarságot, és szenvedek miatta. Tényleg akarom én azt, hogy egy gyerek tönkretegyen mindent, amit magam körül felépítettem? Hogy lerombolja az esélyeimet, és egy olyan életbe sodorjon, amit egyenesen el akarok kerülni? Ha bevállalom a kölyköt, van rá esély, hogy tönkreteszi az életemet.