20. fejezet

20. fejezet

 Erősen szorítottam magamhoz a fiút, kinek érintésére nagyobb szükségem volt, mint az energiával tápláló oxigénre. Elmondani nem tudtam, mennyire hiányzott már a macskamosolya, a furcsa szokásai, a néhol kissé lányos stílusa s az anyukás gondoskodása; százszor elküldtem magamat a picsába, amiért egy percig is képes voltam semmibe venni őt. Megérdemeltem volna, hogy néhány pofont lekeverjenek nekem, miközben a nyolcvanas éves legszarabb zenéit ordibálják; de az ég kegyes volt hozzám, és visszaadta azt a személyt, akire egész életemben szükségem volt.

 Hogy szemeibe tudjak nézni, muszáj volt egy kicsit eltolnom magamtól; íriszeiben könnyek csillantak meg, amitől bennem feléledt a bűntudatom, ami már évek óta téli álmot aludt.

- Baszki, ha itt elkezdesz nekem bőgni, esküszöm fejest, ugrok ebbe a gödörbe – mondtam a hatalmas szakadék felé biccentve, mire a fiúból jóleső nevetést tört ki.

- Bocs, csak... – vont vállat, majd szemeit megtörölve, röhögve bökött oldalba. – Tényleg egy kurva nagy fasz vagy!

- Az biztos – nevettem fel, majd átkarolva vállát fordítottam el őt a gödörtől, hogy minél messzebb kerülhessünk tőle.

 Míg lassan sétáltunk hihetetlenül jó érzés kerített hatalmába, és valamiért felhőtlenül boldognak éreztem magam, pedig semmi okom nem volt rá; mégis azaz idióta vigyor ott ücsörgött az arcomon, bármiféle logikusabb indok nélkül.

- Sehun, minden oké? – kérdezte aggodalmasan barátom, ahogy végigmérte vigyorgó fejemet.

- Persze. Miért ne lenne?

- Csak, mert úgy mosolyogsz itt mellettem, mint aki beszívott, gondoltam biztosra megyek – gúnyos kételyeire barátian löktem oldalba, aminek hatására nevetés hagyta el ajkait. Kacagása nosztalgikusan hatott rám, ami rávetülő tekintetemben is tükröződött.

- Sehun, komolyan mi van veled? Úgy nézel rám, mint aki menten meg akar erőszakolni – tett egy lépést hátra, jelezve ténylegesen fél tőlem. Idióta célozgatására felnevettem, majd fejemet megrázva magyaráztam el neki, hogy nem áll szándékomban megrontani őt. Arra amúgy is ott van Xiumin...

- Egyszerűen csak hiányoztál.

- És ezért kell pedomacisan bámulni?

- Az Istenért; nem akarlak megerőszakolni! – védtem meg becsületemet, s próbáltam bebizonyítani, hogy nem bukom a férfi seggekre, de sajnos nem jártam sikerrel.

- Most ezt mondod, de mi lesz majd később...

- Később? – ráncoltam homlokom. – Ugye nem hiszed azt, hogy csak, azért mert kiderült rólad, hogy meleg vagy, egyszerűen én is oldalt váltok?

- Most miért? – tárta szét karját, mire nekem furcsa grimasz ült arcomra. – Mi lehetnénk a buzipáros, természetesen teljesen baráti kötelékkel.

- Neked az agyadra ment a sok zacsi-pacsi – meredtem rá hitetlenkedve, de válaszként ismét csak egy kiröhögést kaptam.

- Miben fogadunk, hogy igazam lesz?

- Miben? – tártam szét karom. – Komolyan azt hiszed, hogy a férfiakra bukom?

- Nem – rázta meg fejét, ami egy pillanatra megnyugtatott, egészen addig, míg újra ki nem nyitotta azt a lepcses száját. – Egyszerűen csak tudom, hogy később még tuti seggbe fognak rakni.

- Ide figyelj Chen; csak azért mert te és Xiumin boldogságban egymásra találtatok, az mind szép és jó, de nem jelenti azt, hogy ennek hatására én is bebuzulok. Ha mégis így lenne, ami persze nem lesz – nyomatékosítottam mondandóm -, akkor esküszöm, sütök neked baklavát.

 Szemei gyermekien csillantak fel, mégis mosolya akár egy büszke édesanyának; eddig számomra ismeretlen vonásokat mutatott, amik felülkerekedtek viccelődő felháborodásomon.

- Mi az? – kérdeztem, mikor már zavart a hosszú csend közöttünk.

- Chennek szólítottál – húzta félmosolyra kissé talán keserűen ékeskedő ajkait. Szavaira meglepődtem, ugyanis én magam sem vettem észre, hogy valóban azt a nevet mondtam volna ki, de ezt tettem. Miért szólítottam úgy?

- Bocs – vontam meg vállam, de Jongdae nem úgy festett, mint akit dühíti a dolog.

- Én örülök neki... – mondta halkan, miközben íriszeiben ismét megcsillantak a könnyek halvány jelei. – Csak furcsa.

- Reflexből jött – vontam vállat. – Biztos tudod, hogy tegnap elbeszélgettem Xiuminnal; ő mindig Chenként említett, és ez valahogy megmaradt bennem.

 Jongdae ajkai csak boldog mosolyra húzódva foglaltak helyet arcán, nem is nagyon érdekelve őt, hogy mit is mondok. Nem éreztem szükségét annak, hogy megkérdezzem, miért vigyorog, mint a tejbetök; hiszen pontosan tudtam. Az, hogy Chennek neveztem, számára felért egy olyan mondattal, hogy elfogadom őt, úgy ahogy van. Mondjuk ez tényleg így is volt; szerettem Jongdae-t úgy, mintha az édestestvérem lett volna, és akkor már őszintén nem érdekelt, kihez vonzódik, mit dolgozik vagy éppen hogy hívják; ő volt Kim Jongdae, az egyetlen ember az életemben, aki minden helyzetben mellettem állt. Voltak esetek, amikor nem tudta miért vagyok padlón – mint azon a bizonyos nyári napon -, mégsem kérdezett semmit csak egyszerűen elérte, hogy ne nyírjam ki magam; és ezért tényleg hálás voltam. És talán pont emiatt haragudtam magamra, amiért ki tudja mennyi ideig semmibe vettem őt, csupán, mert nem volt hajlandó beavatni a magánéletébe. A saját önzőségemből kifolyólag elvártam tőle, hogy olyat mondjon el nekem, amit nagy valószínűséggel még magának sem vallott be teljesen. Legszívesebben pofán vertem volna magam a faszságom miatt, de Jongdae ezen túllendülve csupán boldog volt, hogy ismét emberszámba vettem; úgy, mint régen. Hiszen Chen mindig túlságosan jólelkű volt.

 Hirtelen szólalt meg, teljesen váratlanul, tökéletes pillanatban kizökkentve engem a gondolataimból.

- Akkor sütsz nekem baklavát? – pislogott rám, mire nekem automatikusan mosolyra húzódtak ajkaim. Jongdae kedvenc édessége az volt, ráadásul mivel kiskoromban rengeteg időt töltöttem a szakácsnővel, a baklava elkészítése számomra már csak játék és mese. Barátom szerette a süteményeimet, mégis ritkán sütöttem, így nagy számnak számított, ha én valakinek kényszerből csinálok valamit.

- Csak akkor, ha igazad lesz – néztem rá én is, mire megállított maga előtt. Jobbját nyújtotta felém, s hatalmas vigyorral fején kezdett ismét beszédbe.

- Akkor te, Oh Sehun, megfogadod, hogy ha nekem lesz igazam a szexuális beállítottságoddal kapcsolatban, akkor pontosan reggel nyolckor kapok tőled egy baklavát?

- Ígérem, ha engem egyszer seggbe raknak, első dolgom az lesz, hogy kuktasapkát nyomok a fejemre – röhögtem fel, majd jó hangulatban ráztam meg kezét.

 Lassan sétálva értünk vissza a városba, amiben már csak a házakból kiszűrődő fény és a lámpások szikrája világította meg a kopott útpadkát. Nosztalgikusan emlékeztünk vissza a kellemes nyári estékre, amikor csak úgy részeg módjára rohangáltunk éjfél körül a városban, szabadon, mintha a világ is a miénk lett volna. Néhány évvel ezelőtt csupán Jongdae volt az egyetlen ember az életemben, akivel jól tudtam magam érezni; természetesen ez ma sem változott, csupán ezt sokkal gyengébbnek érzem, amióta bekövetkezett az a bizonyos este. Jongdae a történtek után is ugyanúgy viselkedett velem, és ezért hálás voltam; az ok, amiért sosem tudtam már magam jól érezni, az én hibámból fakadt. Egyszerűen kiveszett a zsigereimből az, hogy jó: Elfelejtettem mit jelent ez a szó, és azt hiszem egy darabig biztosan, nem fogom visszanyerni.

 Viszont aznap este ismét őszintén nevettem; megtaláltuk azt az ősrégi sikátorszerű, eldugott zugot, ahová anno minden délután eljártunk, és csak úgy voltunk; hol piáltunk, néha cigiztünk a lényeg annyi volt, hogy elfelejtsük az életünk szarságait. Bármit is tettük, együtt csináltuk azt, ami sokkal többet jelentett, akár egy-egy átbeszélgetett éjszakánál is. A Jongdae-vel való kapcsolatom szavakkal leírhatatlan; nem kellett beszélnem ahhoz, hogy tudja mi a helyzet velem. Konkrétumokat persze sosem ismert a szavaim nélkül, de nagyjából mindig be tudta saccolni az állapotomat, és szerencsémre ez kölcsönös volt. A mi kapcsolatunkban csupán a kisugárzás elárult mindent; és ezért szerettem, hogy Jongdae mellettem, van. Talán ki akartam sajátítani magamnak, ezért vágott pofán a tudat, hogy szerelmes egy tökéletes férfiba... Nem a homoszexualitással volt a baj, és nem is a hazugsággal; egyszerűen csak féltem, hogy a köztünk lévő kapcsolatnak vége szakad. Gyerekes kislány módjára ki akartam magamnak sajátítani Jongdae anyáskodó szeretetét, és nem szerettem volna, ha Minseok is kap belőle; csak tudnám, ilyenkor miért vagyok ekkora faszarc. Az efféle gondolatoknak még csak fel sem kellene merülniük a fejemben; én még meg is valósítom őket azáltal, hogy eltolom Őt magamtól. Még mázli, hogy rájöttem, mekkora idióta vagyok... Illetve nem egyedül ébredtem rá erre; Krisnek is elég sok köze volt a dologhoz.

 Röhögve dobtuk le magunkat a piszkos földre, úgy bámulva az égen gyönyörűen világító csillagokat, melyek valamiért szebbeknek tűntek, mint ezelőtt. Az útközben vásárolt söröket felbontva koccintottunk, úgy nevetve fel, mintha az lett volna az utolsó éjszakánk, holott mindketten tudtuk, hogy másnap még a rohadt iskolába is el kell mennünk. De leszartam, hiszen visszakaptam a legjobb barátomat, akit csak a saját faszságom miatt vesztettem el egy időre.

- Miről beszéltetek Xiuminnal? – kérdezte egy rövidebb csendes pillanat után, melyet egyszerű kérdésével szakított meg.

- Rólad. Illetve rólatok; a kapcsolatotokról.

- És mit tudtál meg? – kuncogott magában, miközben belekortyolt a hideg alkoholba.

- Hogy te vagy fölül – vontam meg vállam, de Chen már nem kezelte ilyen egyszerűen a dolgot; majdnem félrenyelte az italt, s miután lerendezte magát, hitetlenkedve fordult felém, mint aki rosszul hallott.

- És téged ez érdekelt?

- Xiumin mondta – tartottam fel a kezem, jelezve nem én erőltettem a témát. – Kötelességének érezte, hogy elmondja. Mondjuk, meglepődtem; neked tipikusan olyan dugnivaló arcod van.

- Baszódj meg, Sehun! – bökött oldalba, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Kacagásuk szerintem még a szomszédos iskoláig is eljutott; életemben nem nevettem annyira, mint azon az estén. Fogalmam sincs, mi volt velem; olyan felhőtlenül boldognak éreztem magam, holott nem volt jogom hozzá.

- Amúgy nagyon szeret téged – feleltem, mintha annyira nem érdekelne a dolog, pedig nagyon szerettem volna látni Jongdae elpirult arcát, ahogy hallja szavaimat. De mivel az imidzsemet fenntartva csupán az égbe meredtem, csak elképzelni tudtam a megszeppent Chen ábrázatát.

- Ezt ő mondta?

- Nem ilyen nyíltan, de látszik rajta mennyire, odavan érted; még velem is hajlandó volt beszélni – mosolyodtam el, de már a fiúra néztem, kinek nagyobb pír jelent meg almácskáin, mint bármikor máskor. Kissé talán megszeppent arcán egyszerűen, muszáj volt nevetnem; túlságosan aranyosan festett.

- N-ne röhögj már – bökött oldalba, akár egy durcás kislány, ami miatt csak hangosabban hagyta el ajkaimat a nevetés. Szinte már vert, mikor le tudtam magam nyugtatni annyira, hogy befogjam.

- Nem tudtam, hogy ennyire kényes vagy a szerelmi életedre.

- Bocs, ha zavar, amikor a pofámba röhögsz – tárta szét karját.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy ennyire belepirulsz abba a ténybe, hogy a pasid szerelmes beléd. Lehetséges, hogy mégsem te vagy felül...?

- Menj már a picsába Sehun! – kiáltott fel idegesen, majd hallgatva hülye röhögésemet, ismét elkezdett ütögetni, amitől persze a kacagásom egyre hangosabban és hangosabban visszhangzott a csendes utcákon.

 Olyan tizenegy óra felé indultunk haza; az utunk ugyan nem volt olyan beszédes, mint az elején, de szerencsére azért nem néma kussban sétáltunk egymás mellett. Szóba került minden, még olyan témák is, amikről előtte nem nagyon beszélgettünk; azt hittem minden oké, de amikor megkérdezett egy bizonyos dolgot, szívem szerint hazarohantam volna.

- Délutánonként ugye Wu Seonsaengnimhoz szoktál járni?

- Erről mégis honnan tudsz? – döbbentem meg egy pillanat alatt, ugyanis nem emlékeztem arra, hogy bármikor említettem volna neki ezt a terápiás dolgot.

- Emlékszel, amikor másfél hétig kómában voltál?

- Igen.

- Akkor neki szóltam a dologról, és hát elkezdtünk rólad beszélni...

- És elmesélte, hogy hozzá szoktam járni?

- Ezt is mondta – emlékezett vissza a beszélgetésre a fiú.

- Miért? Mondott még mást is? – kaptam felé a fejem, de válasz helyett, csupán egy sejtelmes mosolyt villantott nekem Jongdae.

- Ezt szerintem inkább tőle kéne megkérdezned.

 És ennyi; hat nyamvadt szót tolt a pofám elé, utalva arra, hogy többet nem fog elárulni. Ilyenkor azért faszán le tudna szakadni az egész arcom; miért nem lehet elmondani? De miért vagyok én ezért ideges? Lesz alkalmam számon kérni a szőkét; bár nála sem vagyok biztos, hogy normális választ fog adni.

 Másnap délután nem igazán foglalkozva a délutánommal, rögtön iskola után sprinteltem el Krishez, ugyanis amit Jongdae előző este mondott, valamiért rohadtul kíváncsivá tett. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy azok ketten bármiről is beszélgessenek, pláne egy olyan témáról, amit Chen nem akar elárulni. Mi olyat mondhattak azok egymásnak, amit csak Yifantól tudhatok meg?

 Mikor megmásztam mind a tizenkét emeletet, kissé lihegve kopogtam be hozzá, s vártam, hogy ajtót nyisson. Alig néhány őrjítő perc után kitárult előttem a nyílászáró, és egy vidám tekintetű Wu Yifan pislogott rám, talán túlságosan is lelkesen.

- Mit mondtál te Jongdae-nek? – kérdeztem betrappolva a lakásba, meg sem várva azt, hogy beinvitáljon.

- Utoljára akkor beszéltem vele, mikor feldobtad a talpad másfél hétre – válaszolt lazán. Arcát nem láttam, hiszen még mindig háttal álltam neki, s agyamat pörgettem az összes baromságon, amik az eltelt órák alatt megfordultak a fejemben.

- Én is arról beszélek... – válaszoltam, s hatalmas lendülettel fordultam felé. Arra viszont nem számítottam, hogy a hirtelen mozdulataimnak köszönhetően, az ügyes kis lábaim, valamiért egymásba fognak akadni, ezáltal képezve egy olyan fizikai tulajdonságot, melyet tehetetlenségnek illetve szabadesésnek is nevezhetünk.

 Ahogy idióta módjára dőltem előre, hirtelen egy erős kezet éreztem meg derekamon, ahogy megtámasztja azt, s a kéz párja egyik hónom alá nyúlva tart meg; konkrétan előre dőltem... Pontosan Wu Yifanra. Testem túlságosan szorosan tapadt övéhez, s valamiért reflexből karolta át derekamat, mintha csak egy épp táncolni készülő pár lettünk volna. Forró bőrét még a vékony anyagú ingén keresztül is éreztem, ahogy kellemes illatú leheletét; arca alig néhány centiméterre volt az enyémtől, s csillogó tekintetét az enyémbe fúrta. Az egész helyzet annyira furcsa volt, de nem a hirtelen támadt közelsége miatt; engem a saját reakcióm ijesztett meg.

 Hangosan, egyben rohadt látványosan vettem mélyebbnél mélyebb levegőket, amiket nem szégyelltem kiengedni; szívem heves tempóba kezdett, ugyanis nem igazán voltam még férfival ilyen szoros helyzetben, pláne nem a saját tanárommal. Hatalmasakat nyelve nyaltam meg nyelvemmel időközben kiszáradt ajkaimat, ahogy az engem fürkésző, csillagszemű Krist figyeltem.

 Alsó ajkába harapva szorított kicsit derekamon, majd közelebb hajolt hozzám, mintha csak a fülembe akart volna valamit súgni. Egyre közeledőbb, kecses vonásaitól bennem akadt a levegő, így azt magamba fojtva figyeltem, ahogy Wu Yifan túlságosan közel ér hozzám.

 Biztos lábakon állva engedett el, majd lépett el tőlem; felsegített. Wu Yifan azért kapott el, és azért hajolt olyan közel, hogy képes legyen rendesen talpra állítani, ami nekem tizennyolc évesen, ezek szerint nem nagyon ment. Mindketten megilletődve álltunk a másik előtt; Yifan remegő ajkakkal és tarkójára simított kézfejjel, míg én paradicsom vörös fejjel. Édes faszom; mi a picsáért vagyok olyan piros, mint egy szégyenlős szűzlány? Kris egyszerűen csak felsegített, nem kell ezen mit agyalni... De ha csak szimplán segített nekem megtartani az egyensúlyom, akkor miért bámult rám úgy, mintha végzetes bűnt követett volna el? Nem! Nem szabad agyalnom; a végén még előbukik belőlem a női logikám.

 Kris hirtelen indult meg a konyha irányába, pontosabban a hűtőébe, amiből gondolkodás nélkül egy sört kapott ki, s tökölés nélkül bele is ivott abba. Csak figyeltem a folyamatot, ahogy egyre több és több alkohol ment le torkán; az ital egy-egy cseppje, lassan folyt végig arcélén, elérve hosszú nyakáig.

- Ne haragudj – szólalt meg, miután kiitta szinte az egész üveg sört. – Elég szar napom volt. Mit is kérdeztél az előbb?

- Csak azt, hogy mit mondtál Jongdae-nek, mikor kómában voltam – feleltem halkabban és jóval, kevesebb hévvel, ugyanis még mindig sokkos állapotban voltam az előzmények miatt.

- Öhm... – gondolkodott el, hiszen azaz eset sem előző este történt. – Mesélt nekem az emlékezetkieséseidről, a tüneteidről és ejtett pár szót a szüleidről...

- A szüleimről? – vágtam szavába, hitetlen tekintettel, ami látszólag nagyon meglepte őt. – Jongdae komolyan beszélt a szüleimről?

- Valószínűleg nem olyan részletesen, mint amennyire te tudnál, de igen; ejtett szót róluk – válaszolt, majd tett felém egy nagy lépést, az érdeklődés összes jelével arcán. – Azt mondta nincs jó kapcsolatod velük.

- Kicsit enyhén fogalmazott, de ennyi a lényeg – vontam vállat megnyugodva, hogy hetekkel ezelőtt barátom nem bocsátkozott részletekbe.

- Enyhén? Azt mondta egyáltalán nem beszéltek – meredt hosszasan szemembe. Oh, hogy basznád meg Jongdae!

- Hát – vakartam meg tarkómat, valami hihetetlenül idióta fejet vágva gondolkodásom közben. – Az utóbbi időben tényleg elég ritkán kommunikálok velük.

- Mit takar az „utóbbi idő” kifejezés nálad? – fonta össze karját, mintha csak számon kért volna valamit.

- A családom esetében durván négy évet – vontam vállat, aztán rezzenéstelen arccal néztem Kris hitetlenkedő tekintetébe.

- Négy évet? Azt hogy a fenébe csinálod?

- Az ablakon keresztül közlekedem – húztam keserű mosolyra ajkaimat, ahogy belegondoltam, hogy szinte minden nap Pán Pétert játszva mászom be az ablakomon; annyi különbséggel, hogy engem nem vár minden éjszaka egy Wendy nevű lány.

- Az ablakon? De te nem családi házban élsz?

- De igen; de a falon tudok mibe kapaszkodni, így nem annyira bonyolult minden nap fel és lemászni. Legalább fitten tart.

- Ez akkor sem normális – rázta meg fejét. – Komolyan négy éve nem beszélsz a szüleiddel?

- Mit kell ezen annyira meglepődni? Amúgy is; néha észre szoktuk venni egymást és valamikor még szóba is állok velük; csak annak sosincs jó vége, így inkább élem a saját életemet, ahogy ők is az övökét.

- Ez...

- Tudom, nem normális! – vágtam szavába idegesen. – Vicces, hogy ezt pont olyan mondja, aki tizennégy évesen érettségizett, ráadásul még ki is tagadták! Tényleg ha már itt tartunk; te mégis mikor beszéltél utoljára a szüleiddel?

- Nyolc éve – felelte érzelemmentes ábrázattal, de látszott rajta, hogy nagyon is idegesíti a tiszteletlen hangszínem.

- Nyolc év? Nem is rossz – biccentettem gúnyos elismeréssel. – Az pont kétszer annyi, mint az enyém; na akkor most kié a nem normális?

 Költői kérdésemre válasz nem érkezett, ugyanis Yifan idegesen, dühtől túlfűtött tekintettel termett hirtelen előttem, pólómnál fogva magához húzva. Állkapcsát előrébb tolva, lihegett arcomba olyan ábrázattal, hogy csodálkoztam, nem húz be nekem egyet. Szívem ismét heves tempóba kezdett, váratlan tetteinek hála.

- Az én szüleim kitagadtak; konkrétan már több mint nyolc éve azt mondják másoknak, hogy nincs gyerekük. Ha megtehetném, beszélnék velük, de erre nincs lehetőségem. Én kényszerből nem kommunikálok a szüleimmel, te meg csak a saját faszságaid miatt – Yifan csak úgy köpte szavakat, amelyek teljesen felháborítottak.

- Kurvára nincs jogod ehhez – sziszegtem fogaim közt, ahogy felidéztem az okot, miért próbálok nem létezni abban a házban, amit otthonnak hívok. Izmaim befeszültek, ahogy kipréseltem magamból mondandómat. – Nem tudod, hogy én miért teszem mindezt; egyszerűen nem pazarlom a figyelmem olyanra, aki nem érdemli meg, legyen az szülő, vagy bárki más. És ha azt hiszed, el fogom tűrni egy rólam semmit nem tudó, huszonkét éves művészi barom szemrehányását, akkor kurva nagyon tévedtél.

 És ez volt a végszó; Yifan teljesen felbaszta az agyamat mindazzal, amit mondott, így egy percig sem voltam hajlandó tovább vele egy légtérben maradni. Felkaptam a földre levágott táskámat, azzal kivágtam a bejárati ajtaját, majd ideges léptekkel trappoltam le a lépcsőn, egészen autómig sietve. Dühtől túlfűtve kotortam elő a slusszkulcsomat, de mikor megtaláltam azt, egy erős kéz érintette meg vállam. Egy másodperc alatt fordultam hátra, egy lihegő Krist pillantva meg előttem.

- Sehun... – lihegte nevemet.

- Tessék.

- Nem beszélhetnénk ezt meg? – pislogott fel rám, teljesen kifáradva. – Sajnálom, hogy ha megbántottalak, de tudnod kell, hogy a szüleim egy elég érzékeny pont az életemben,

- Ahogy az enyémben is – húztam keserű mosolyra ajkaimat. – Azt hittem ez egyértelmű abból, hogy nem beszélek velük.

- Igazán elmondhatnád az okát – egyenesedett ki, komolyan tekintve szemeimbe. – Úgy talán könnyebb lenne megérteni.

 Yifan meg akart ismerni; ezt tudtam már akkor, mikor megismertem, hiszen különben nem vállalta volna el ezeket, a terápiákat. Az elején nagyon ellenséges voltam vele, aztán amint kiderült, hogy ő Kris, azaz „K”, aki a Lidércnyomás-t írta, valahogy sokkal nagyobb kedvvel kezdtem el hozzá járni, amit csak és kizárólag a gyerekes rajongásomnak köszönhettem. Én Krissel akartam beszélgetni, de akkor ott a kocsi előtt Yifan állt előttem; a mindig bárgyún vigyorgó Wu Yifan, egyszerre volt nyílt és titokzatos. A kérdés már csak az volt; beavassam abba, amit még Jongdae-nek sem mondtam el?

 A választ a telefonom adta meg, ugyanis hirtelen rezegni kezdett, így mindkettőnk figyelme a zsebemre irányult, amiben a készülék helyezkedett el. Elővettem és elolvastam az sms-t, ami épp akkor érkezett; a címzett, ex-barátnőm volt.

- Mennem kell – mondtam halkan, mire Yifan hirtelen kapta fel fejét, egyenesen rám meredve. – Sulli írt, hogy sürgősen menjek hozzá; a babáról van szó.

 Kris nem szólt, egyszerűen bólintott. Mély sóhajt véve pattantam be az Audiba, majd nem törődve az autó mellett ácsorgó tanárommal, sietősen elhajtottam, hogy minél messzebb kerüljek tőle, és minél közelebb a gyerekemhez.

 A gondolataim szerte-szét kavarogtak fejemben, ahogy egyre gyorsabban haladtam az úton. Sullira gondoltam, hogy vajon mi lehet vele és miért írt nekem egy ennyire sürgősnek tűnő üzenetet. És bár exemre és a gyerekére kellett volna koncentrálnom, mégis agyam szegletében Yifan bújt meg, és a vele lefolytatott párbeszédeim sorozata. Egyszerűen képtelen lennék beszélni neki arról a bizonyos éjszakáról. Ő mégis ezt kérte tőlem, annak érdekében, hogy meg tudjon érteni. Szeretném én egyáltalán, hogy ezt tegye? Szükségem van mások együttérzésére? Soha nem volt, és nem hiszem, hogy pont most lenne rá igényem. Amúgy is; Rettegek attól, hogy a végén megért. A könyvéből kiindulva sikerülhetne neki.

 Sietősen kopogtam Sulliék házának ajtaján, várva, hogy megpillanthassam elég rég nem látott ex-barátnőmet. Viszont arra nem számítottam, hogy hosszú barna fürtök helyett, rövid szőke tincsek gazdája nyit majd nekem ajtót.

19. fejezet

19. fejezet

 Percekig azon töprengtem, mit is mondhatnék az előttem helyet foglalónak, akit látszólag nagyon érdekelt, hogy miért is hívtam oda abba a kávézóba hétfő este, mikor valószínűleg mindkettőnknek lett volna jobb dolga. De ahelyett, hogy választ leltem volna a bennem megfogalmazódott kérdésekre, amiket neki szándékoztam föltenni, csupán a kezeim közt tartott bögrét szorongattam, melynek hőmérsékletének intenzitása már réges-régen alábbhagyott.

 Szerencsémre a velem szemben ülőnek nem lett elege a tökölésemből, hisz valószínűleg tudta, hogy mennyire furcsa nekem az egész szituáció, ami kialakult. De mivel már az ő türelme és ideje is fogyóban volt, csupán sóhajtva hátradőlt a széken, majd semleges arccal pillantott rám, távolságtartó mégis meleg tekintetével.

- Honnan tudtad meg a számom?

- Felhívtam a klubbot – feleltem, mintha ez természetes lenne. – Ők adták meg.

- Megáll az ész – forgatta szemeit, inkább lesajnálóan, mint felháborodottan. – Jól fizetnek, de egy szervdonornak is kiadnák az adataim.

- Lehet más melót kéne találnod – mondtam szinte reflexből, de teljesen más értelemben beszéltem én, mint ahogy azt Ő gondolta.

- Ha azért hívtál ide, hogy prédikálj, és megjegyzéseket tegyél, akkor szerintem jobb is, ha lelépek.

- Szó sincs erről – ráztam meg fejem. – Bocs, ha félreértettél, nem akartam ilyen megjegyzést tenni, és hidd el nem úgy értettem, mint te.

- Akkor? – húzta fel szemöldökét, miközben karjait mellkasa előtt fonta össze, ezzel olyan látványt nyújtva, mint egy épp gyerekét számon kérő anya.

- Mindegy. Amúgy sem azért hívtalak ide, hogy sértegesselek vagy ilyesmi.

- Nekem már az is rohadt meglepő volt, hogy egyáltalán felhívtál. A történtek után azt hittem, legszívesebben bevernél nekem egyet.

- Miért tenném? – ráncoltam homlokom, ezúttal végre ránézve.

- Mert meleg vagyok és elcsakliztam tőled a legjobb barátodat – mondta, mintha ennek annyira egyértelműnek kellene lennie. Hitetlenkedve dőltem hátra, legszívesebben eltörve valamit, de helyette csupán levegő után kapkodva ráztam a fejem, mint valami fuldokló fóka.

- Ti, csak erre tudtok gondolni? Nem vagyok homofób az Isten szerelmére; de ha mégis az lennék, nem tartoznék azok közé, akik ezért másokat vernek! – tisztáztam gyorsan, mire a hörcsögarcú amolyan gúnyos „Bocs, hogy erre mertem gondolni” képet vágott.

- Az én kurva anyámat, amiért egy megszokott és viszonylag normálisnak számító reakcióra mertem következtetni.

- Ez mióta számít normálisnak? – akadtam fenn mondatának egy részén. – De, még ha az is, én akkor sem vagyok ilyen.

- És nekem honnan kéne tudnom, hogy milyen vagy? – tárta szét karját. – Csak erre tudtam gondolni, mikor Jongdae egyik este kisírt szemekkel, és teljesen kétségbeesett ábrázattal ért haza, azzal az egy mondattal, hogy vége a barátságotoknak.

- Nem mondott konkrétumot, miért nem akartam többet látni? – kérdeztem, mert számomra kissé furcsa volt, hogy Jongdae pont a pasijának ne beszélt volna erről.

- Próbáltam kiszedni belőle az okot, amiért ennyire padlóra került, de nem volt hajlandó elárulni.

- És azért arra következtettél, hogy pusztán a nemi identitása miatt küldtem el a faszba?

- Nem ismerlek, épp ezért nem tudtam mást hinni.

- De arra képes voltál gondolni, hogy téged utállak – húztam fel szemöldököm, alig láthatóan mutatva rá.

- Baszki, mit kellett volna hinnem? Ha a legjobb barátodat elküldted a picsába, akkor velem miért lennél kedvesebb? – tette fel a költői kérdést, majd kicsit lenyugtatva magát, félénkebben nézett szemeimbe. – Miért hívtál, Sehun?

 Ekkor érkezett el az a pont, ahol nekem komolyan el kellett volna beszélgetnem az előttem helyet foglaló Minseokkal. Fejben már nagyjából elterveztem, hogy mit mondok neki, de valahogy éles helyzetben a gondolataim cserbenhagytak és csupán az érzéseim maradtak, kik világ életemben csak a szart keverték körülöttem.

- Muszáj lesz megtudnom néhány dolgot – meredtem rá komoly ábrázattal. – Rólad és Jongdae-ről.

- Akkor miért nem őt kérdezed?

- Ezt nem tőle kell hallanom – grimaszoltam egy aprót, ahogy belegondoltam abba a szituációba. – Mintha a húgomat kérdezném a szexuális életéről...

- Épp ezért kérdezed a pasiját? – horkantott fel a meghökkent nevetéstől.

- Így azért mégis egyszerűbb.

- Megértelek – nevetett fel ismét, de ezúttal örömmel, s mosolya orcáján maradt még a kacagás után is. – Mit szeretnél tudni?

- Igazából még én sem tudom – vakartam meg tarkómat idegesen.

- Ugye nem a szokásos kérdéseket szeretnéd feltenni?

- Az attól függ, mi számít itt szokásosnak?

 Kérdésemre megvonta a vállát, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után, egyszerűen válaszolt.

- Ki van fölül... – felelte szimpla arckifejezéssel, míg az enyém látványosan torzult el. Baszki... Én ebbe nem akarok belegondolni!

- Ilyen kérdéseket is kaptok?

- Sokszor – mosolyodott el. – De még az is megy; hogyan jöttünk össze, mióta vagyunk együtt... Viszont hogy ki a passzív és az aktív fél; ezt minden alkalommal megkérdezik.

- Én erre nem vagyok kíváncsi – emeltem fel két kezem, jelezve, hogy ez érdekel a legkevésbé. – Ez a ti magánügyetek, szóval még örülnék is, ha megkímélnél a részletektől.

- Akkor meg mi érdekel?

- Hogy milyen, amikor veled van – mondtam érdeklődve, hisz meg akartam ismerni Jongdae „másik” oldalát is, hogy aztán a végső elengedés könnyebben menjen. Minseok arcán édesanyához méltó mosoly jelent meg, aztán nem kérdezve semmit kezdett beszédbe.

- Amikor én látom, hihetetlenül boldog; levakarhatatlan mosoly ül az arcán, de nem az bárgyú vigyor, hanem az a tipikus csak simán vidám mosolya. Biztos tudod, miről beszélek...

- Azt hiszem – biccentettem egyet. Felidéztem azokat a napokat, amikor Jongdae csupán mosolygott, bármiféle ok nélkül. Mindig, amikor megkérdeztem mi olyan jó, hogy felfele kanyarítja ajakit, csak annyit felelt; „Ma valahogy minden olyan szép”. Sokszor kérdeztem meg ugyanezt, és mindig ezt válaszolta, még akkor is, ha az aznapi világküllem mindennél ocsmányabb volt.

- Tudod, Jongdae egy nagyon értékes ember; az egyetlen hibája talán az, hogy túl önzetlen. Amióta együtt vagyunk állandóan csak velem, foglalkozik, úgy érzem, körülrajong, de egyáltalán nem az idegesítő, pattogós, nyakba lihegő stílusban.

- Ez valóban nem vall rá – mosolyodtam el, ahogy megpróbáltam elképzelni a kamaszlányos vonásokkal felruházott fiút.

- Nem bizony – vigyorgott szerelmes ábrázattal Minseok, maga elé meredve, valószínűleg Jongdae-re gondolva. – Érzem, hogy neki én vagyok az egyetlen, és rohadtul utálom magam, hogy ugyanezt nem tudom éreztetni vele.

- Nem? – húztam fel szemöldököm.

- Sajnos sosem voltam az a romantikus alkat, így a burkolt utalások terén sem vagyok valami tapasztalt. Lehet, ezért van, hogy már azon parázom, Chen mikor lép le tőlem, keresve valaki olyat, ki megérdemli őt.

 Chen... Tehát ez nem csupán egy színpadi elnevezés, hanem már egy komplett becenévvé is kinőtte magát. Mikor maradtam én le minderről? Ahogy Minseokkal beszélek, valahogy kirekesztettnek érzem magam; mintha ő jobban ismerné nálam, amire lássuk be, nincs túl nagy esély. Mégis ő látja őszintén boldognak őt; ő alszik vele; ő dolgozik vele együtt... Mintha én már nem is léteznék.

- Minseok – ejtettem ki a nevet talán életemben először a tulajdonosa előtt. A hörcsögarcú fiú érdeklődve pislogott rám. – Jongdae-nek nincs szüksége holmi átvitt értelemre, vagy burkolt üzenetekre; Tudom, hiszen több mint tíz éve ismerem. Neki bőven elég annyi, ha elmondod, hogy érzel iránta... – adtam valami tanácsszerűséget az idősebbnek, kinek hálás mosoly ült arcára.

- Köszönöm.

- Nekem kellene ezt mondanom, hogy egyáltalán hajlandó voltál eljönni ide, és válaszolni a gyerekes kérdéseimre.

- Ami végül nem nagyon valósult meg – egészítette ki a mondatomat, majd levegővétel nélkül kezdte darálni a lényeget. – Jongdae szeret engem, és én is szeretem őt. Közös lakásban élünk, együtt dolgozunk, és majdnem mindent megbeszélünk a másikkal. És tudom, ez a passzív-aktív fél dolog téged nem érdekel, de kötelességemnek érzem elmondani, hogy általában ő van fölül...

- Minseok, kérlek! – próbáltam félbeszakítani, konkrétan nulla sikerrel.

- Ő általában Xiuminnak hív, ahogy a barátaim és ismerőseim nagy része is, csak a szüleim szólítanak Minseoknak. És, ahogy szerintem észrevetted én inkább Chennek hívom őt, mintsem Jongdae-nek. Az eredeti neve kissé furcsa, mivel nekem először nem azon mutatkozott be.

- Amikor dolgozni ment? – szakítottam félbe, majd egy bólintással nyugtázta, hogy beletrafáltam.

- Tisztán emlékszem arra az estére; épp jöttem le a színpadról, mikor láttam, hogy a főnökömmel mászkált ide-oda, hogy bemutatkozzon az új „kollégáknak”. Rögtön kiszúrtam, hogy különleges, hisz túlságosan ártatlanul festett ahhoz, hogy egy olyan helyen dolgozzon. Viszont mikor a jobbját nyújtotta felém, és határozottan azt mondta nekem: „Heló, Chen vagyok.” már tudtam, hogy ő egy olyan személy, akit meg akarok ismerni.

- És hogy jöttetek össze? – csúszott ki belőlem a kérdés, mire Xiuminnak lágy mosoly ült ki arcára. Akarom én ezt tudni?

- Hát, az érdekes volt – simított végig tarkóján, majd kuncogva emelte rám vidám tekintetét. – Konkrétan egy héttel később lekapott az öltözőben.

- Tényleg? – kerekedett ki a szemem, mert valahogy ez a szituáció túl ismerősen csengett.

- És miután elengedett, tisztán emlékszem, elégedett tekintettel fürkészett, és kissé mosolyogva harapta be alsó ajkának egy apró részét – mesélte, teljesen beleélve magát a dologba, míg én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Nem a történettől, hanem annak deja vu érzésétől.

- Erre te?

- Hát mit ne, mondjak; kurvára bejött. Szerintem a többit részleteznem sem kell.

 Bal öklömet ajkaim elé helyezve meredtem magam elé, azon töprengve sírjak vagy nevessek. Már emlékeztem; tisztán a szemem előtt volt az a bizonyos beszélgetés.

- Ezt én mondtam neki – motyogtam magam előtt, de Xiumin egyáltalán nem értette.

- Tessék?

- Én tanácsoltam neki ezt – feleltem kissé hangosabban, mire az idősebbnek is a torkán akadt a szava, ami rá igazán nem volt jellemző.

- De-de... – makogta értetlenül. – Hogy?

- Akkoriban, mikor összejöttetek, kérdezte, hogyan hódítson meg egy lányt, akivel eddig még nem beszélt olyan sokat, de nagyon bejön neki. Én pedig a szokványos „Sehun-technikát” tanítottam neki.

- Ami...?

- Ami egy határozott csókból áll – feleltem, mintha ez annyira egyértelmű lett volna. – Azt mondtam, hogy csak menjen oda hozzá, és úgy kapja le, hogy az illetőnek még a térde is beleremegjen.

- Pipa – biccentett furcsa grimasszal arcán Xiumin, jelezve, hogy ez bizony megtörtént.

- De azt is tanácsoltam, hogy a csók után a lehető legszívdöglesztőbb mosolyával nézzen az áldozatára; és ha aznap még szexet is akar, akkor kissé harapja be az alsó ajka jobb oldalát.

- Na baszd meg – nyögött döbbent arckifejezéssel, majd egy hatalmasat nyelve, apró ujjával mutatott rám. – Konkrétan miattad jöttünk össze?

- Ezek szerint... – pislogtam az idősebbre, majd néhány másodpernyi csend után hatalmas röhögés közepette töltöttük be a hétfő este keserű némaságát. Nem ismertük egymást olyan jól, és előtte sosem beszélgettünk huzamosabb ideig, mégis tudtam, hogy csak vele voltam képes úgy nevetni. Ha Jongdae-vel kellett volna megbeszélnem azt, ami Xiuminnel, valószínűleg kirohantam volna a világból, ismét megbántva Őt.

 És ekkor már tudtam minden kérdésemre a választ, még arra is, amit eredetileg nem Minseoknak akartam feltenni. Egy olyan képet kaptam aznap este, ami megkönnyítette a döntésemet az egész Jongdae dologgal kapcsolatban.

 Együtt mentünk ki az éjjeli kávézóból, búcsút intve a pultosnak, ki valamiért nagyon empatikusan mosolygott utánunk, pedig nagy valószínűséggel olyan hangosak voltunk, hogy minden potenciális vevő jelöltet elijesztettünk.

- Elvigyelek? – kérdeztem Xiumintól, ahogy a fekete Audi mellé értem, rámutatva arra.

- Nem kell – legyintett halvány mosollyal az arcán. – Innen csak néhány utca séta, az meg bőven rám fér.

- Ahogy gondolod – vontam meg a vállam, de még mielőtt beszállhattam volna a kocsiba, Minseok szerény hangja visszarántott a hideg utca légkörébe.

- Ki fogsz békülni Chennel?

 Nem tudtam válaszolni. Magamnak ugyan már beismertem döntésemet, és annak következményeit is, de másnak nem tudtam volna, főleg Jongdae szerelmének nem. Tanácstalan arckifejezéssel, vontam meg vállam, majd intettem búcsút a fiúnak. Még a visszapillantóból is láttam érdekes vonásait, melyek egyre fokozatosabban torzultak el, ahogy már alakját is elnyelte a sötétség.

 Másnap délután, sétálni mentem. Nem igazán volt hangulatom hazafurikázni, vagy Sullit meglátogatni, csak egyedül akartam lenni. Egyedül beismerni azt, hogy Jongdae-nek nincs szüksége rám; megtalálta Minseokot, azt a férfit, aki tökéletes illett hozzá, az álomvilágához, amiben élt. Jongdae-t kiegészítette az a színészsrác, még ha ezt nem is akartam beismerni. Komolyan úgy éreztem rám, mint barátra már nem sok szüksége lenne; Xiumin mindent biztosítani tudott számára, én pedig csak gondot okoztam neki. Bármennyire is közel állt hozzám Jongdae és a hülye szokásai, úgy éreztem jobb lesz neki nélkülem.

 Elgyalogoltam egészen egy kisebb szakadék széléig, amelynek alján roncsok és hulladékok helyezkedtek el. Ahogy figyeltem a szemem elé kerülő tájat, mélyen beszívtam tüdőmbe a friss levegőt, s visszaemlékeztem mindenre, ami egy kicsit is jó érzéssel töltött el. Elmémet csak úgy ellepték az emlékképek, de egyik sem volt annyira szép, mint a táj, amit bámultam. Konkrétan egy hatalmas gödör szélén álltam, amibe ha belesek, nagy valószínűséggel meghalok. Bár nem akartam megölni magam, kíváncsisággal töltött el, mi is lehet ott, a sok roncs és szemét alatt.

 Egy férfi lépett mellém. Hozzám képest alacsony teste nem messze tőlem helyezkedett el, úgy fürkészve velem együtt a tájat. Szálkás alkata stabilan állt a földön, s végig úgy pislogott rám, mintha én bármelyik percben belezuhanhatnék a semmibe.

- Minden oké? – kérdezte kissé semleges hanglejtéssel, de éreztem benne a kíváncsiság apró jeleit.

- Bocs, hogy ekkora fasz vagyok.

 Válaszként csupán egy felszabadult nevetést kapva, fordított maga felé, majd szorosan ölelt meg úgy, mint egy rég elvesztett családtagot.

18. fejezet

18. fejezet

 Miután elengedtem Yifan jobbját, meglepően nyugodtan helyeztem vissza magam a puha kanapéra, pontosan szembe ülve tanárommal, kinek arcán semlegesség pihent, mely roppant furcsán hatott, főleg az ő esetében. Mintha frusztrálta volna a bekövetkezni készülő beszélgetés; ha tényleg idegesítette a helyzet, miért ajánlotta fel nekem ezt az idióta alkut? Ennyire megéri neki az élettörténetem, hogy cserébe beszél arról a dologról, ami nagy valószínűséggel az egyetlen kényes pont az életében? Ki ennyire érdeklődő mások irányába...? Mondom ezt én, aki körülbelül ugyanezt a lépést készüli megtenni azért, hogy a kislányos rajongó énjét végre kielégítsék és befogja a pofáját egy életre.

 Kínos csendben bambultunk magunk elé, valószínűleg arra várva, hogy valamelyikünk elkezdje történetét, mely nehezebben tört felszínre, mint egy hatszáz méteres mélységben elhelyezkedő forrás.

- Akkor? – emelte rám tekintetét, mely tükrözte mennyire kényelmetlenül, érezte magát. – Melyikünk kezdi?

- Nem gyilkosságra készülünk szóval... – dőltem kicsit előrébb, hogy valamennyire jól érezzem magam, az amúgy hitetlenül puha kanapén. – Gondolom, mivel én vagyok a fiatalabb én, fogok beszélni, nem?

- Ahogy érzed – vont vállat, majd egy halvány mosollyal szája sarkában lesett rám. – Mellesleg, mikor lettél ilyen udvarias, hogy későbbre hagyod az idősebbeket?

- Talán nem tetszik?

- Dehogynem – vigyorgott immár, mint a tejbetök.

- Nos, akár hagyhatnád is perverzségedet, és esetleg kérdezhetnél is.

- Tőled? Minek? – értetlenkedett, de belül szerintem nagyon is tudta, mire akartam ezzel utalni.

- Ugye nem hitted azt, hogy csak úgy random elmesélem az élettörténetemet? Csak annyit mondok, amennyi érdekel.

- De engem az egész érdekel – mosolygott őszintén, mire nekem a homlokom tetejére kúszott szemöldököm. Már valamennyire hozzászoktam az efféle megnyilvánulásaihoz, de az aznapi valamiért mégis meglepett; olyan igaznak hatott.

- És melyik része érdekel a leginkább?

 Kérdésemre, egy pillanatra furcsa grimasz ült arcára melyet először nem is lehetett észrevenni, csupán, mikor az már eltűnt róla.

- Mi lenne, ha először elmesélnéd, mi történt köztetek Jongdaevel?

- Az nem olyan nagy szám – vontam meg a vállam. – Csak félrészegen véletlenül eljutottam egy melegbárba, ahol kiderült, hogy Jongdae, színpadi nevén Chen, az éjszaka csúcspontja meleg szeretőjével Xiuminnal együtt, akit nem mellesleg én is ismerek.

- És hol itt a probléma?

- Hogy hol? Hazudott nekem!

- Azt azért te sem várhattad el tőle, hogy egy ilyen dolgot csak úgy elmondjon.

- Igazán beavathatott volna több mint tíz év barátság után – tartottam ki igazam mellett, de Yifant nem lehetett erről meggyőzni.

- Mit gondolsz miért nem beszélt erről?

- Csak arra tudok gondolni, hogy nem bízott bennem – válaszoltam őszintén, de szavaimra csupán nosztalgikus kacajt kaptam. – Mi olyan vicces?

- Te tényleg nem gondoltál bele még Jongdae helyzetébe?

- Dehogynem! És akárhogy nézem, tényleg elmondhatta volna.

- Ez nem megy ilyen könnyen, Sehun – rázta meg fejét, majd ismét belenézett íriszeimbe. – Egy tini életében elég nehéz őszintének lenni, főleg egy olyan dologban, ami nem számít normálisnak, és lássuk be; a homoszexualitás, főleg Dél-Koreában, nem éppen a legközkedveltebb tulajdonság, pláne egy férfinél.

- Ezzel tisztában vagyok; de ha vadidegeneknek képes volt elmondani és megmutatni a másságát, miért pont előttem titkolta?

- Ez egyszerű pszichológia – mosolyodott el. – Akit a leginkább szeretünk, annak a legnehezebb megnyílni. Az emberek nagy része hazudik annak, aki fontos a számukra, hogy fenntarthassanak egy olyan látszatot, ami a másik félnek tetszik. Jongdae egyszerűen csak szégyellte magát azért aki, de csak előtted, mert rettegett a reakciódtól; mivel nagy valószínűséggel nem akar elveszíteni.

 Nehezen merem bevallani, de a szőke szavait, néhány perc erejéig megfontoltam.

- Tehát azt gondolod, hogy nem azért nem mondott igazat, mert nem bízott bennem, hanem mert félt, hogy esetleg elítélem azért, aki?

- Én ezt hiszem.

- De hiszen ez baromság – csattantam fel, amin tanárom rendesen meglepődött. – Jongdae pontosan tudja, hogy nem ítélem el azért, mert meleg. Mindig is leszartam, hogy kivel búj ágyba.

- Az lehet; sőt elég valószínű, hogy biztos volt abban, nem kell tőled tartania, de ez csak egy még nagyobb ok, a hallgatásra.

- Miért is?

- Gondolj bele; tudod valakiről, hogy elfogad olyannak amilyen vagy, de mikor bevallanád neki, hogy bizony te a saját nemedet szereted, és esetleg nem úgy reagál, ahogy te azt elvárnád, az sokkal nagyobb csalódás, mintha nem vársz semmi jót, mégis valami pozitívat kapsz. Mint jobb hülyének lenni, mint okosnak.

- Tessék? – húztam fel szemöldököm, mert nem igazán értettem, hogy kapcsolódik az intelligencia a szexualitáshoz.

- Ha valaki tisztában van azzal, hogy nem egy észlény, sokkal nagyobb boldogságot okozhat neki, mondjuk egy jó dolgozat. De míg az ember okos, elvárásokat tűz ki maga elé, és ha esetleg nem sikerül megugrania egy akadályt, az hatalmas pofonként érintheti az adott személyt.

- Akkor neked nehéz gyerekkorod lehetett az intellektuálisan koraérett éned miatt – vágtam cuki sajnáló fejet, amiből a gúny minden fajtája sugárzott. Arcom láttán tanáromból eget rengető kacagás tört ki, majd könnyeit törölgetve emelte rám vidám tekintetét.

- Ne űzz viccet a gyerekkoromból, oké? Akkoriban Kínában nehéz volt normális gyerekként élni.

- Igazán?

- Igazán. Régen utáltam, hogy okosabb vagyok a kortársaimnál, mivel mindig idősebbekkel voltam összezárva, akik persze nem kedveltek, mert ki kedvelne egy akkoriban strébernek számító, intellektuálisan koraérett kölyköt?

- Ha ez vigasztal, ma is strébernek számítanál.

 Újra felnevetett.

- Valahogy megéreztem.

 Pár pillanatnyi néma csend után, egy megfogalmazódott kérdés hagyta el ajkaimat, amire már kis kölyökkorom óta nagyon kíváncsi voltam.

- Az intelligencia nem vonzza a csajokat?

- Jobban, mint alkoholistát a vodka – válaszolt halál komoly ábrázattal, mire belőlem kitört nevetés, főleg furcsa arcmimikája láttán. – Nem viccelek; csak az volt az egyetlen jó dolog a tini koromban; állandóan körbe voltam véve lányokkal. Igaz egyikkel sem jártam, de jó barátságokat kötöttem velük.

- Csak lányokkal barátkoztál?

- Főleg; amikor a nők számára kiderült, hogy intelligens vagyok, velük éltem a mindennapjaimat, aminek köszönhetően az osztálytársaim férfi tagjai csak jobban utáltak.

- Micsoda szar életed lehetett.

- Nagyon – gúnyolódott saját magán, aztán felkuncogott. – Épp ezért volt felszabadulás, mikor Koreába költöztem, az egyetemem miatt.

- Itt végezted az egyetemet?

- Szerinted honnan tanultam meg a nyelvet? – tette fel a költői kérdést, mire választ sem kellett adnom.

- Csak az egyetem miatt jöttél ide?

- Nem – felelte elkomolyodva. – Rossz volt a szüleimmel a kapcsolatom, és miután konkrétan kitagadtak kénytelen voltam elköltözni, nem csak a városból, hanem Kínából is. És aztán megírtam a könyvet...

- És? – pislogtam fel rá, leplezett kíváncsisággal.

- Szenzációként harangozták be a könyvet, hogy egy tizennyolc éves külföldi kamasz ilyet tudott írni; de mivel a koreai közönség nem igen volt vevő a keserédes filozófia köpetemre, így amilyen hirtelen lettem felkapott, olyan gyorsan is kerültem a süllyesztőbe – mosolyodott el keserűen, melyben felfedezhetővé vált a szar emlékek sorozata. – Az a kötet, ami nálad van, a saját példányom volt. Direkt hagytam a parkban aznap; egyszerűen szarul voltam, ha csak rá kellett néznem. Emlékeztetett a bukásomra, a csalódott arcokra, akik bíztak bennem, de főleg a saját szánalmas mi voltamra. Meg akartam szabadulni tőle; Viszont mire hazaértem megbántam, hogy otthagytam, de mikor visszamentem érte már nem volt ott.

- Szeretnéd visszakapni? – kérdeztem félve, majd meghökkent tekintetével kellett találkoznom, ami úgy nézett rám, mintha el akartam volna égetni.

- Dehogy! Nálad sokkal jobb helye van; legalább valaki olvassa is. Ha visszakapnám tuti, elégetném vagy valami hasonló hülyeséget, művelnék vele.

 Megkeseredett szavai, úgy hatottak, mintha könyvének főszereplőjével beszélgetnék; ugyanaz a habitus, hasonló stílusban, teljesen más témával. Szóval ilyen érzés, amikor egy íróval beszél az ember?

- Miért pont „K”?

- Tessék? – húzta fel szemöldökét.

- Az író neved; miért „K”.

- Ja az! – esett le neki a tantusz, ami nosztalgikus félmosolyt csalt arcára. – K, mint Kris; Kanadában így hívtak, mivel a Yifan túl „kínai” név volt.

- Kris? – emésztgettem a megszólítást, ami előtte sosem igazán tetszett, de valahogy illett a szőkére.

- Az amerikai nevem Kris Wu.

 Magamban folyamatosan azt a négy betűt ismételtem, amely összerakta a művésznevét; hirtelen vágyat éreztem arra, hogy hangosan is kimondjam.

- Szólíthatlak így?

- Mármint Krisnek? – pillantott rám őszinte döbbenettel íriszeiben.

- Talán baj lenne?

- Nem – rázta meg fejét, hisz látszólag nagyon zavarban volt. – Csak, elég rég, nem szólítottak így. Több mint négy éve Yifanként vagyok fenntartva.

- Akkor szabad a Kris?

 Halvány mosollyal orcáján bólintott.

 Észre sem vettem, lejárt az idő, mikor rá akartam volna térni, a lényegesebb kérdésekre, így kicsit csalódott voltam, mikor el kellett mennem tőle. Na, ilyet se fogok sokszor mondani.

 Az ajtóban búcsúzásképpen kezet fogtunk, de még mielőtt elmentem volna, még utánam szólt.

- Megfontoltad a Jongdae dolgot?

- Nem ígérek semmit.

Bár azt mondtam neki, ez nem így volt; valahogy egész úton, míg haza vezettem, végig Jongdae és ez az egész hülye ügy járt a fejemben, ami csak azért sem akart kikotródni a gondolataimból. Sokáig azt éreztem túl kemény voltam vele, de aztán meg magamnak adtam igazat, végül pedig már a kormányhoz vertem a fejem! Aish... Kibaszottul hiányzott az a kis buzi!

**

 Ugyanúgy hétfő volt, csak már majdnem kilenc óra; és bár ilyenkor otthon szoktam ülni, aznap egy rohadt kávé mellett gubbasztottam, ami másodpercről másodpercre egyre hidegebben állt az aprócska csészében. Körülöttem már törölgették le a foltos asztalokat, pedig hely még nem készült bezárni csupán tudták, hogy még jó néhány óráig nem lesz több vendégük.

 Időnként reflektorfények világították meg arcom, amelyek a kávézó mellett elhaladó autóknak volt köszönhető; éjszaka dolgozó emberek, kik vagy akkor indultak haza, vagy olyantájban készültek munkába. Akárcsak a személy, kire vártam. Ugyan ő aznap nem volt szolgálatban, mégis este láttam először olyannak... 

Az ajtó feletti csengő halkan szólalt meg, ezzel jelezve, hogy a fiú érkezett meg a helyre, s amint meglelt tekintetével, arcára fájdalmas mosoly ült, mintha csak egy rég nem látott ismerősével találkozott volna újra. Ahogy egyre közelebb ért hozzám, felmerült bennem a kérdés: Képes leszek beszélni vele?

17. fejezet

17. fejezet

 Szívem olyan erővel verte mellkasomat, hogy már azt kellett hinnem, ott török ketté, ettől az adrenalin túltengéstől, melyet az előttem álló személy idézett elő szervezetemben. Legszívesebben még a bőrömet is leizzadtam volna magamról, csak ne kelljen azokba a barna szemekbe néznem, amik természetesen úgy csillantak fel, mintha egy pajkos kisgyerek tulajdonába tartoztak volna. Az íriszek, amiket több milliószor elképzeltem, hogy fognak rám nézni, nem olyan emberé voltak, amire szívem szerint számítottam volna; kissé nőies vonások, gyönyörű arcszerkezet, hamvas szőke haj, elbűvölő mosoly... Ez volt Wu Yifan, a tanárom, aki azzal a kijelentéssel állt a szobám közepén, hogy a kezében tartott, életem legmeghatározóbb olvasmányát, ő írta. Ő, aki egyáltalán nem illet bele az elképzeléseimbe. Mikor a Lidércnyomás-t olvastam, és a titokzatos „K” kilétéről álmodoztam, egy kifejezetten ronda, vagy csupán visszataszító ember jelent meg előttem, ki éppen annyira meggyötört és reményvesztett, mint könyvének szereplője. Ehhez képest; Wu Yifan, az elképzelt „K” totál ellentétét képviselte, minden tekintetben.

 Lábaim továbbra sem mozdultak, és ez már tanáromnak is szemet szúrt; furcsán kezdett vizslatni, amit nem is csodálok, mivel nagy valószínűséggel olyan pózban virítottam ott, mint aki épp most szarta tele a gatyáját. De totál le voltam sokkolva, ráadásul egy olyan információt dugtak a képem elé, amit sehova sem tudtam tenni; örüljek vagy ne, sírja vagy nevessek, egyáltalán higgyek-e a frissen megismert szőkének. Magam sem tudtam, mit kellene tennem esetleg éreznem.

 Az előttem ácsorgó férfi mély sóhajt hallatott, mire rákaptam tekintetem, s a következőket láttam: a könyvet pontosan oda helyezte vissza, ahonnét elvette, aztán szinte már kínosan lassú léptekkel ért mellém, úgy helyezve vállamra egyik kezét, majd csupán mosolygós hangon ennyit mondott:

- Hétfőn találkozunk – azzal normális tempóra váltott, s épp olyan hirtelen ment el, amilyen gyorsan fel is tűnt.

 Másodpercekig visszafojtott lélegzettel a tüdőmben álltam ott ledermedve, továbbra is emésztve a történteket. Wu Yifan? Komolyan Wu Kibaszott Yifan írta azt a könyvet, amit évekig életem egyetlen jó dolgának tartottam? Az irodalom tanárom lenne az a személy, kit olvasás közben végig istenítettem? Baszki, ha ez mind igaz...

- Ne, ne, ne! – fogtam idegbeteg állapotban a fejemet, úgy markolva bele barna tincseimbe, próbára téve hajhagymáim erősségét. Szaporábban vettem a levegőt, mert hirtelen mintha sokkal kevesebb oxigén lett volna a szobámba. Szinte már egy magánhisztériát rendeztem le, mikor valami különös oknál fogva, úgy döntöttem megperdülök a tengelyem körül, s mikor pont magam mögé kerültem, csupán egy ajtófélfának támaszkodó Jimint találtam.

- Mi van Hunnie, kiderült, hogy testvérek vagytok a sráccal?

- Még csak az kéne nekem! – grimaszoltam egy szépet, majd tovább figyeltem Jimin gúnyos arcát, mely kezdett átmenni kárörvendőbe.

- Miért, ki volt ez a pasi? Csak nem az egyik ellenfeled?

- Nem mintha rád tartozna, de ő az irodalom tanárom.

- Hogy mid?! – kerekedett ki az alacsony lány hatalmas szeme, ami akkor az átlagosnál is nagyobb volt. – Komolyan a tanárod?

- Igen.

- Öcsém, – hőkölt hátra – ha nekem lett volna ilyen tanárom, tuti nem leszek leszbikus.

- Ezzel mégis mire akarsz utalni? – fordultam felé kissé haragos ábrázattal, mivel nem voltam épp vevő az efféle humorra.

- Csupán arra, hogy ez a fiatalnak kinéző tanár bácsi, mindegyik nemet megmozgatja, még azt is, aki amúgy az ellenkező irányba halad. Ha érted mire gondolok – kacsintott egyet hamiskásan, amit átlag esetben szexinek találtam volna, de akkor csak irritált. – Csíphet téged, ha személyesen látogatott el hozzád.

- A faszt! Csupán ez volt nála egy figyelmeztetés, hogy ne lógjam el az óráit. Amúgy meg nem tudom, miért csüng rajtam – csóváltam meg a fejem.

- Nekem lenne egy-két tippem...

 Elképedve kaptam a perverz fejű szobalány felé tekintetem, aki látszólag nagyon jól szórakozott idegességemen, de nekem kibaszottul nem tetszett, ahogy rám bámult. Meg, amit mondott...

- Na, most húzz ki innen a picsába!

 Jimin hangos kacagás közepette ment le a konyhába, magamra hagyva engem gondolataimmal. Perverz liba! Mégis miért beszél ilyen baromságokat? Abba ugyan beletrafált, hogy Wu Yifan egy aberrált fickó, pedofil hajlamokkal, na de hogy azért jöjjön... Ezt túlzásnak érzem. Kurva nagy túlzásnak!

 Ahogy a négy fal között mászkáltam fel s alá, egyre több fura elképzeléssel a fejemben, ugyanolyan iramban éreztem, hogy menten ketté szakadok.

 „Köztudott tény, hogy egy senkinek, csak a semmi jár.”

Aish! Az egész ezzel a redvás mondattal kezdődött; minek kellett megemlítenie? Ha tényleg ő írta a könyvet, miért nem tudott valami kevésbé jellegzetes mondatot belerakni, amit ha idézget, akkor nem jövök rá rögtön. De így, kibaszottul tudtam, hogy abból idézett, viszont én gyermeki lélek csak azt hittem, ő is olvasta a könyvet, ami félig igaz is volt, de arra baszodtul nem számítottam, hogy ő alkotta. Miért nem tudta befogni azt a lepcses pofáját, hogy én továbbra is álmodozhassak a fejemben létező „K”-ról... Egyáltalán miért „K”? Semmi köze a Yifanhoz, akkor meg mi az anyám picsájáért ez az írói neve...? A kurva anyádat, Yifan!

 Hétfő reggel frusztráltabban mentem be a termembe, mint eddig bármikor; látványosan kivoltam, és ez még annak is feltűnt, aki átlag esetben semmit sem vesz észre. Kissé talán feszélyezve éreztem magam, mikor leültem a helyemre, pedig semmi okom nem volt rá. Csupán pörgettem a kerekeimet akkor is, csak úgy, ahogy a hétvégén, miután Wu Yifan, az állítólagos „K” megjelent nálam.

- Sehun? – furcsán csilingelő női hang szakította el gondolataimat, ahogy dobhártyámat simogatni kezdte lágy orgánuma.

- Sulli! – kaptam felé fejem, amint tudatosult bennem, hogy a terhes, ex-barátnőm, ki hatalmas bagoly szemeket meresztett rám, épp arra várt, hogy reagáljak. – Valami baj van?

- Nem. Csak gondoltam beugrom hozzátok. De te elég szarul festesz; minden oké?

- Okénak nem mondanám, de megleszek – biccentettem felé egyet, jelezve, hogy tudom kezelni a helyzetet.

- Ahogy gondolod. De nekem mennem kellene...

- Menj csak – néztem bele barna íriszeibe, melyek a bizonytalanságtól csillogtak. – Én jól vagyok, kösz.

 Mi a picsa?! Én megköszöntem, hogy érdeklődött irántam? Édes faszom, mi lesz itt még...

 Látszólag Sullit is furcsán érintette a „normális” viselkedésem, ugyanis elég rendhagyóan álló szemöldökökkel távozott a helységből, amit még egy bunkó paraszt kifele menet meg is jegyzett. Ah, túl fáradt voltam játszani a lovagot, így nem avatkoztam közbe, meg amúgy is megvolt a magam szaros problémája, Wu Faszom Yifan személyében.

 És ha az egész napos idegességem plusz agymenésem nem lett volna elég, az egyik órám után, szó szerint sprinteltem ki a teremből, de úgy, hogy konkrétan fellöktem valakit, akinek pont Yifannak kellett lennie. Ráadásul egy tucat könyvet cipelt magával, amelyek az ütközés után a földön kötöttek ki másfél méteres távolságban egymástól. Természetesen a szőkét nem érdekelte a dolog, csupán engem kémlelt kíváncsi tekintettel, mint egy tudatlan kisgyerek. Viszont, engem kifejezetten zavart az a sok könyv ott körülöttünk, meg a többi diák tekintete, így szinte reflexből, de elkezdtem cselekedni.

 Rekordidő alatt hajoltam le és szedtem föl az összes olvasmányt, majd azokat átnyújtottam a döbbenten rám meredő tanárnak, ki mintha valamiféle pszichológiai sokkon esett volna át, olyannyira meg volt illetődve.

- Elnézést kérek, az előbbiért! – vágtam magam tökéletes derékszögbe, mikor mélyen meghajoltam előtte, aztán hirtelen egyenesedve fel, úgy néztünk a másik szemébe, hosszú másodpercekig, miközben a körülöttünk lézengő diákok tátott szájjal figyelték a jelenetet. – Még egyszer bocsánat... Wu Seonsaengnim.

 Egy olyan csend ülepedett arra a folyosóra, ami nem volt kínosnak nevezhető, sokkal inkább a meglepettségtől átitatott némaság lopakodott a gyerekek és Wu Yifan közé, mikor én sietősen távoztam a társaságból, egyenesen a mosdóba rohanva.

 A férfi mellékhelységnél rögvest a csaphoz rohantam, majd a jéghideg vízzel kicsit felélesztettem még mindig sokkos tudatomat, ami ugyanúgy a többi diákkal együtt a folyosón bambult. Elnézést kértem? Én? Ráadásul Seonsaengnim-nek neveztem, ami utoljára nyolc éves koromban történt meg, és akkor is azért, mert „Felelsz vagy mersz”-et játszottunk, és ez volt a feladatom. De önszántamból sosem szólítottam meg így tanárt és most mégis... Mi a franc van velem?

 Utolsó óra következett, ami nem volt más, mint irodalom, Wu Yifannal, az állítólagos „K”-val, és azzal a férfival, akit sikeresen Seonsaengnim-nek szólítottam. El tudom képzelni, ezek után milyen változatos lehet az önéletrajza.

 Erőltetett nyugalommal ültem helyemen várva a tanárra, hogy végre megtarthassa az irodalom órát, én meg egy kis időre elmenekülhessek, minél messzebb mindenkitől.

 Hatalmas mosollyal arcán lépett be a terembe, mint akit az előbb drogoztak be, valamiféle hangulatjavító szerrel. Persze Yifannak alapjáraton elég beteges mosolya volt, de azon a hétfői órán még furcsábbnak hatott, mint előtte. Letette a naplót, majd egy kicsit arrébb tolva azt, felpattant az asztalra törökülésbe rakva lábait, s úgy figyelt minket.

- Szóval, – kezdett bele – itt a december, és közeledik a karácsony. Az lenne a kérdésem, ismertek-e olyan könyvet vagy verset, ami ekkortájt játszódik? Lehet ez akár klasszikus, esetleg mai besteller mű is – mérte végig az osztályt, majd megakadt egy személynél, kinek épp magasba lendül a jobb karja.

- Ott van például Charles Dickens-től a Karácsonyi Ének – mondta a fiú.

- Nagyon jó. Még valaki esetleg?

 Szóba került néhány karácsonyi könyv, de az összes olyan tipikus tini regény volt, amitől én szívem szerint a falra másztam volna. Persze a szőke remekül elbeszélgetett a műveletlen osztályommal a kamaszkönyvekről, épp ezért lepett meg, mikor csak úgy, totál random fordította felém érdeklődő tekintetét.

- Mi a helyzet veled, Sehun?

- Velem? – húztam fel szemöldököm, mutatóujjammal mellkasomra bökve.

- Ha jól tudom, igen csak szép példányszámmal rendelkezel könyvek terén; csak akad ott egy-két karácsonyi is – kacsintott hamiskásan, s hála ennek a megnyilvánulásának, az összes jelenlévő szempárt magamon tudhattam. A régi olvasási mániámat sosem vertem nagydobra, ami nálam annyit jelentett, hogy egy büdös szót nem szóltam róla, mivel sehogy sem fért volna bele az akkoriban kialakított imidzsembe. Épp emiatt volt sokkalta nagyobb a megdöbbenés; „Oh Sehun könyvet fog a kezében? Ráadásul szeret is olvasni? Ez lehetetlen!” – szokták rólam gondolni mások. Csak tudnám, mi olyan meglepő azon, hogy nem csak helyes vagyok, de művelt is.

- Csak három karácsony témájú könyvet olvastam.

- Melyikeket? – kíváncsiskodott tovább, egyre közelebb döntve egész testét, hogy közelebbről fixírozhasson.

- Dickens-től a Karácsonyi Ének-et, Richard Paul Evans-től a Hol lehet Noel?-t, és Agatha Christie-től az A karácsonyi puding című könyvet.

- Két klasszikus és egy újdonság; érdekesen hangzik – biccentett elismerő mosollyal arcán.

- Annyira nem az. A Dickens könyv az írójához méltó volt, amolyan tipikus Dickens. A karácsonyi puding tetszett, szeretem a krimiket, meg Agatha Christie stílusát. Viszont a Hol lehet Noel?-től nem sokat vártam, de így is csalódtam.

- Hogyhogy?

- Tudtam, hogy valaki light-os kis kamaszregény lesz, de ennyire kiszámítható sztorira azért nem számítottam. Semmi izgalom, semmi bonyodalom vagy érdeklődést felkeltő cselekmény, csak a romantika meg a nyál. Tipikus lányregény.

- Halljátok lányok? Megvan a karácsonyi olvasmányotok!

 A nőneműek halk kuncogását a csengő éles hangja szakította félbe, mely egyszerre volt megnyugtató és kiakasztó. Míg osztálytársaim Formula 1-es autókat megszégyenítő sebességgel sprinteltek ki a teremből, én addig komótos tempóban raktam el a cuccaimat, majd ugyanekkora lendülettel akartam kimenni az ajtón, mikor egy erős kéz ragadta meg karomat, úgy kényszerítve maradásra.

- Felkeltetted az érdeklődésemet azzal az Evans regénnyel kapcsolatban. Kölcsön tudnád nekem adni?

 Barátságos barna szemei olyan erősen fúródtak enyéimbe, hogy képtelen voltam elszakadni tőle. Csak apró bólintással jeleztem válaszom, de tekintetünk továbbra sem mozdult el a másikról. Csupán a csillogó íriszek, amik normál szituációban kiakasztottak volna, de valahogy akkor el tudtam viselni.

 Kínos másodpercekkel később szabadultam keze szorításából, majd egy halk „viszlát”-tal ott is hagytam a teremben, míg én lóhalálában kezdtem rohanni a kocsim felé, hogy minél hamarabb haza tudjak érni. Ritkán akartam otthon lenni, de aznap az volt minden vágyam, elsősorban.

 Hihetetlen nagy elánnal másztam a falat, hogy bejuthassak ablakomon keresztül az alvóhelységembe, melyben valamiért kurva nagy kupi uralkodott. Mikor „beléptem”, majdnem ráestem valami szegecses szarra, amiről fogalmam sincs, hogy került a szobámba, de akkor nem is igazán foglalkoztatott, csupán elcsodálkoztam a rendetlenségen, amit valószínűleg én okoztam. Ennyire ki lettem volna akadva a hétvégén? Vagy csak azért nem emlékszem, mert megint átestem egy emlékezetkiesésen? Ah, kinek van erre ideje foglalkozni?

 Gondolkodás nélkül a polcomhoz léptem, melyen ki tudja mennyi könyv porosodott már több éve; Istenem de rég álltam itt egy olvasmányt keresve. Wu Kibaszott Yifan, mikre rá nem veszel... Körülbelül negyed órámba telt megtalálni Richard Paul Evans regényét, mely egy kisebb csalódást okozott nekem, mikor olvastam, de volt egy olyan érzésem a szőkének nagyon tetszene.

 Vezetés közben a Green Day American Idiot című száma üvöltött, ami adott egy kisebb löketet, hogy megmásszam azt a tizenkét emeletet, ami attól az embertől választott el, akihez milliónyi kérdés fogalmazódott meg bennem.

- Ugye tudod, hogy nem hoztál valami kellemes helyzetbe, ezzel a könyves húzásoddal? – köszöntettem terapeutámat a kölcsönkért könyvet himbálva előtte. Először csupán homlokráncolgatást, majd később egy jóízű kiröhögést kaptam.

- Ez egyáltalán nem vicces! Szétbaszod az imidzsemet.

- Nem kellek én ahhoz – nevetett fel, majd hirtelenjében derékszögbe vágta magát, úgy utánozva hangomat. – „Elnézést kérek, az előbbiért!”. Ez mégis mi volt? Ugye tudod, hogy ezzel nem hoztál valami kellemes helyzetbe?

- Kapd be! – biccentettem, mire belőle eget rengető nevetés tört ki, amit talán még az első emeleten élő süket nő is meghallott. Bár arcom komolynak tűnt, ajkaim szélén megbújt egy aprócska mosolyféleség. Valamiért egyre inkább kezdtem elhinni, hogy tényleg az én irodalomtanáron írta a Lidércnyomás-t, így valahogy... Nem tudnám megmagyarázni, hogy is érzek a szituáció iránt, mindenesetre választ fogok kapni az évekig magamban tartott kérdéseimre.

 Miután szokásomhoz híven, helyet foglaltam a kanapén egy jéghideg Bobble Tee társaságában, s Yifan is kényelmesen ült, elkezdődetett a terápiának titulált beszélgetés.

- Hogy állnak a dolgok Jongdae-vel?

- Sehogy – vontam vállat.

- Igazán? Úgy hallottam összevesztetek.

- Kitől hallottad? – ráncoltam a homlokomat, miközben belekortyoltam italomba.

- Jongdae mondta.

- Igazán? – húztam fel szemöldököm, mikor meghallottam a nevét. – Neked minden diák elmondja mi a baja?

- Csak a legproblémásabbak.

- Jongdae-re nem éppen a problémás a megfelelő jelző.

- Akkor miért haragszol rá?

- Az maradjon az én dolgom. És nincs kedvem erről beszélni.

- CL-nek meséltél.

- Azért... – kezdtem volna bele a magyarázatomba, mikor egy pillanatra elgondolkoztam a szavain. Soha nem említettem neki a lemezboltos lány, akkor meg...? – Álljunk csak meg! Honnan ismered CL-t?

- Az ő boltjából szerzem a lemezeimet; még törzsvásárlói engedményt is adott.

- És ekkora spanok vagytok, hogy már rögtön rólam beszéltek? Mondhatom szép – csóváltam meg fejem, ahogy magamban kreáltam egy lehetséges opciót a történtek bekövetkeztére, majd tanárom kellemes kacagását hallva, el kellett vetnem az ötletem.

- Szó sincs kibeszélésről. Csak tegnap beugrottam hozzá, hogy megkérdezzem megérkezett-e már a George Ezra album, amit rendeltem, aztán beszélgettünk, végül megemlített téged, aztán kiderült, hogy a diákom vagy, ennek örömére CL mesélni kezdett rólad.

- Rólam? Az egy élmény lehetett. Elmondta, hogy egy elbaszott macskanéven szólít?

- A Fiszre gondolsz? – nevetett fel – Valóban olyan, mint egy elfuserált kisállat elnevezés.

- Látod mennyit, kell nekem kibírnom? – tettem fel a költői kérdést, amin ismét jót röhögött, bár nem tudom mi volt abban olyan mulatságos. Lehet azért, mert én vagyok ebben a „megtisztelő” pozícióban, hogy ilyen retardált módon becéznek. – És csak úgy elmondta a Jongdae-s sztorit?

- Ismered, tudod milyen. Nem tud titkot tartani.

- Hát ez igazán fasza – csaptam a kanapé karfájára, majd fáradtan dörzsöltem meg orrnyergemet. – És mindent elmondott?

- Gondolom, amennyit tőled hallott.

- Akkor minek akarod, hogy még én is meséljek? – szuggeráltam szemeit, melyekből akkor semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni; üresen állt, akárcsak egy üveg whisky.

- Mert szeretném, ha elmondanád.

- CL már elpofázta a lényeget.

- Lehet, de én tőled akarom hallani.

- Én viszont nem akarok erről beszélni. Tudod mi történt, akkor minek jártassam a számat? Amúgy is utálom ismételni magam – zártam le a beszélgetést, amit onnan tudok, hogy Yifan megadón tárta szét karjait, melyek azt jelentették; „Ahogy gondolod”.

- Akkor miről szeretnél beszélni?

- Igazából kérdezni akarok.

- Csak rajta.

 Mély lélegzetet véve nyugtattam le szívverésem, ami valamiért felgyorsította önmagát, mikor a kérdést fogalmaztam meg magamban.

- Tényleg te írtad a Lidércnyomás-t? – kérdésemre hatalmas sóhaj hagyta el Yifan ajkait, melyek nagyon is arról árulkodtak, hogy nem akar beszélni a dologról.

- Miért hazudnék ilyesmiről?

- Fogalmam sincs, nem látok a fejedbe – vontam meg a vállam, komoly ábrázata láttán. – De mi a bizonyíték, hogy te írtad?

- Többet tudok arról a könyvről, mint a saját életemről; szerintem elégedj meg ennyivel.

- Nem elégszem – meredtem rá, érzelemmentes küllemmel – Azt akarom, hogy bizonyítsd!

 Hitetlen horkantás hagyta el ajkait, amint meghallotta rendíthetetlen hanglejtésemet, melyben a határozottság minden formája jelen volt.

- Miért olyan fontos ez neked? – ráncolt a homlokát, s arcán az öröm, a humor vagy a kedvesség semelyik fajtáját nem láttak, csak az értetlen komorságot.

- Majd ha választ kaptam a kérdéseimre, és tényleg el fogom hinni, hogy te írtad azt a könyvet; talán majd akkor elmondom. De addig ez hadd maradjon az én magánügyem.

 Az előttem ülő, hamvas szőke hajú, általában jókedvű férfi, fejét csóválva állt fel, úgy lépett a konyhába, ahol csak úgy unaloműzés képpen kezdett matatni, közben hitetlen sóhajokat hallatva magából. Pár percnyi kínos hallgatás, s kényelmetlen ücsörgés után, makacsságom nem engedte, hogy tovább meresszem a seggem; furcsa érzésekkel pattantam fel a helyemről, úgy sétálva hozzá a konyhába, ahol a mosogatóban felejtett edényeket pakolta el.

- Miért esik ez nehezedre? – kérdeztem, ahogy figyeltem mozdulatait.

- Nem esik. Csak nem szeretek róla beszélni; pont úgy, ahogy te sem szívesen mesélsz a magánéleti problémáidról.

 Erre már igazán nem akartam válaszolni. Az efféle makacs, kissé bunkó, helyenként viszont furcsa viselkedésével hihetőbbé tette azt a mesét, miszerint ő alkotta életem legmeghatározóbb könyvét. De nem Wu Yifan, hanem „K”, aki valami olyan személyiséget rejtett, akit meg akartam ismerni, függetlenül attól, hogy ő most az irodalomtanárom vagy sem.

- Van egy ajánlatom – fordult felém elgondolkodó arccal, majd belekezdett a beszédbe. – Hajlandó vagyok mesélni neked a könyvről, és válaszolni az összes kérdésedre, ha cserébe, te is ugyanezt megteszed.

- Beszéljek a könyvedről? – kérdeztem grimaszolva, mire ismét felkuncogott.

- Inkább magadról.

- Magamról?

- Igen. Hiszen elméletileg azért jársz ide, hogy én kezelni tudjam az agressziód, de nincs min segítenem, ha nem látom a problémát.

- Mondd már, hogy mire akarsz kilyukadni – sürgettem meg filozofáló tanáromat, kinek arcára újra visszaköltözött a jól ismert elégedett vigyora.

- A lényeg annyi; beszélek neked a könyvről, ha cserébe te is beszélsz magadról.

- Ennyi?

- Ennyi.

- És úgy kell magamról beszélnem, hogy te kérdezel, vagy kezdjek random mesélésbe, mint valami béna gyerekműsorban?

 Válaszként csak megvonta a vállát, miszerint ez már csupán a részletek kérdése. Míg én komolyan megfontoltam az ajánlatát, addig ő már nyújtotta jobbját, hogy az „alkunkat” megköthessük.

 Ha kezet rázunk, az annyit is jelent, hogy esély adok magamnak, hogy valaki megismerhessen. Akarom én ezt? Végül is hazudhatok neki; sosem tudná meg az igazságot. Másfelől, ha elfogadom jobbját, az egy elég erős jel arra; megengedem magamnak, hogy megismerhessem a másik Wu Yifant.

 Halvány mosollyal arcomon, elszántsággal önmagamban érintettem meg selymes bőrét kezén, így rázva meg azt, mely azt jelentette az alku, megkötetett!