16. fejezet

16. fejezet

 A hajnali csend, erősen fogta körül alvóhelységemet, mikor ablakomon keresztül jutottam be, úgy lépve le a földre, még a leghalkabb neszemmel is hatalmas zajt csapva, a nyugodt környezetben. Ahogy végigmértem modern berendezésű magánlakrészemet, minden másodpercben egy gondolat siklott végig elmémen, mely egyáltalán nem kapcsolódott a szobámhoz.

 Elvesztettem.

Nem, ez rossz kifejezés; nem elvesztettem, sokkal inkább ellöktem magamtól Őt, azt az embert, aki mindig kiállt mellettem, ki csak miattam maradt Dél-Koreában. Kim Jongdae, évekig egy indok volt; indok az életre, és most kivált az okok listájából; már nem a részem többé, csupán egy idegen, ki egykor talán közelebb állt hozzám, mint bárki más.

 Hiába pokoli érzés tudni, hogy mostantól nem számíthatok rá, képtelen vagyok megbocsátani neki; egyszerűen nem megy. Én próbáltam; s ha lenne Isten, akkor azt mondanám, hogy ő rá a tanúm. Én, Oh Sehun, komolyan megpróbáltam megbocsátani Kim Jongdae-nek, de nem tudtam. Ez is azok közé tartozott, ami lehetetlennek tűnt a számomra; valahogy fizikailag nem engedte a testem, hogy újra visszanyerjem egyetlen igaz barátomat, ha a történtek után, még nevezhetem így. Talán majd idővel, képes leszek újra úgy tekinteni rá, mint előtte; ki tudja, lehet néhány nap után ismét olyanok, leszünk, mint régen. Az is benne van a pakliban, hogy soha többet nem fogjuk a másik társaságát élvezni – ez mind csak rajtam múlik.

 Vasárnap hajnalában nem igazán volt kedvem aludni; akkor úgy éreztem, ha álomra hajtom a fejem, undorító lidércnyomások fognak kínozni. Lidércnyomás... Kissé szánalmas, hogy mindenről ez jut az eszembe, nem igaz?

 Miért nem veszem le azt a könyvet a polcról? Akkor egy kis időre legalább jól érezném magam; a saját nyomorom helyett olvashatnék egy másik ember problémáiról, melyek közel álltak az enyéimhez. De nem; a könyv maradt a helyén, ott a többi mellett. Csupán összerogytam, s a vörös szőnyegem ülve számoltam a faliórám lapján a másodperceket, melyek egy idő után órákká váltak, amelyek napokká, s a végén csupán azt vettem észre; mindent gépiesen végzek. Semmi élvezet vagy tudat, mintha az agyam egy része meghalt volna. Terápiára se mentem, s a diri is szólt már ez ügyben. Foglalkoztam vele? Nem igazán.

 „Nem én vesztettem, sokkal inkább én lettem elveszve.”

Világ életemben tisztán láttam mindent; sosem kételkedtem, vagy hátráltam meg, egyszerűen csak éltem az életemet. És mi van most? Az agyam teljesen össze van gubancolva, mint egy fonal, amellyel túl sok ideig játszott a macska.

 Túl sok; egyszerre akar minden előtörni, de emellett annyira üresnek érzem magam. Nem arra gondolok, hogy egyedül vagyok, mert ezzel mindig is tisztában voltam; szó szerint hiszem azt, hogy kiürültem. Túl könnyű a testem, a hülye fejemmel az élen – Mintha nem akarnék már többet gondolkozni. Lehet az agyamra ment a sok szarság, és szépen lassan elpárolgok és saláta lesz belőlem. Ah, ki akarok áltatni? Tuti nem úszom meg ennyivel.

 Szó szerint, menekültem a kijárat felé, mikor a folyosón elkapott a szőke, akivel a legkevésbé sem akartam találkozni. Kelletlenül fordultam felé, s néztem bele kérdő szemeibe, melyek az értetlenségtől csillogtak.

- Sehun, minden oké?

- Persze.

- Akkor számíthatok rád valamikor egy terápia során, vagy mindet el kívánod lógni?

- Inkább ellógnám, ha már ez is szerepel a választható opciók között.

- Sehun, és komoly vagyok.

- Ahogy én is – téptem ki kezemet szorításából. – És teljesen komolyan mondhatom, hogy nem akarok több idő ebbe a szarságba fektetni. Van elég bajom.

- Tudod, egy terápia arra való, hogy elmond valakinek a problémáidat.

- És miért pont egy tanárnak beszélnék a magánéletemről?

- Eddig is gond nélkül megtetted – vont vállat, ahogy az indulattól túlfűtött szavaimat értelmezte.

- Lehet; de többet nem szeretném – sóhajtottam egy mélyet, majd belemeredtem azokba a barna íriszekbe. - Nem kellene ezt tennie értem; én senkije sem vagyok, így nincs szükségem a törődésére sem.

- Ne mondd ezt; ha nem lennél valaki, valószínűleg egyáltalán nem foglalkoztam volna veled. Hisz köztudott tény, hogy egy senkinek, csak a semmi jár.

 Én most jól hallottam, amit mondott? „Egy senkinek csak a semmi jár.”? Ez... ez teljességgel lehetetlen. Baszki Istenem, mondd, hogy ez nem igaz!

 Mindenféle reakció nélkül mentem el tőle, a lehető legmesszebbre. Míg, autómig értem, nagyjából sikerült kitörölnöm azt az abszurd gondolatot, hogy esetleg Wu Yifan abból idézett volna. Már most rémeket látok; totálisan megzakkantam.

**

 December első hete, hihetetlen gyorsasággal került bele a múlt levesébe; komolyan nem tudnám felidézni, mi történt szerdán, pedig egész nap egy rohadt terembe meresztettem a seggem. De tényleg nem emlékszem semmi lényegesre, de a felesleges események sem ragadtak meg elmémben. Se Sulli, se a suli, de még Jongdae arca sem, amikor a szétválásunk után találkozunk.

 Hiába, az utóbbi időben túlságosan üres a fejem; semmi nem marad meg benne; csütörtökön még Yunseo-ért is elfelejtettem elmenni, amiért persze ő nem haragudott, de az állítólagos szüleim, majd’ leharapták a fejem.

 De aznap péntek volt; az a nap, mikor a fiatalok elhúznak lazulni, vagy úgy bebaszni, hogy másnap semmire se emlékezzenek. És kivételesen, nekem is ahhoz volt kedvem; dumálni, egy csomó sör társaságában. De kivel is beszélhetnék?

- Igen? – hallottam meg hangját a telefonban, mire én mindenféle köntörfalazás nélkül belevágtam a közepébe.

- A legjobb barátom meleg.

 Síri csend.

- A főtéri kocsmában találkozunk – azzal letette.

 Nyugodtan tűnt, bár nem tudom, mit gondolhat rólam, egy ilyen kijelentés után. Bár nem is igazán érdekelt; csak be akartam baszni, egyedül meg nem olyan jó.

 Beindítottam az Audit, majd monoton tempóra váltva érkeztem meg a megbeszélt helyre, amitől nem olyan messze parkoltam. Átvágtam az úttesten, aztán hatalmas lendülettel nyitottam be a szinte üresen álló kocsmába.

 Hosszú hullámos fürtök libbentek meg előttem, ahogy magam elé meredve kerestem, az ápolt haj tulajdonosát, ki mindvégig mellettem állt, s szórakozottan figyelt. Hatalmas mosoly terült szét arcán, amellyel beteríthette volna az egész térséget, olyan ragyogóan pillantott rám, boldog íriszeivel. Sminkje kiemelte szemeit, melyek azon a késő délutánon csodálatosan ragyogtak. Koktélruhája kiemelte nőies alakját, mely csak vonzotta a szempárokat magára; CL gyönyörű volt.

- Na, mi van Fisz?

- Könyörgöm, csak most ne szólíts így!

- Csak azért mert a haverod bebuzult, nem úszod meg a beceneved – ahogy nevetve beszélt, kirajzolódtak a ráncok szemei körül, melyek csak jobban kihangsúlyozták szépségét. Igen, CL valóban egy hihetetlenül vonzó nő volt, de személyiségben tényleg csak haverként tudtam rá tekinteni. Főleg akkor, amikor azon a kurva macskanéven hív.

 Lazán ledobta magát egy asztalhoz, aztán intett a csaposnak, hogy két sört kérne, majd a mellette elhelyezkedő székre csapott, jelezve nekem, hogy mellé tegyem le a seggem.

- Na, mesélj; hogy is volt ez a haveroddal.

- A haverommal?

- Öcsém, azzal kezdted, mikor hívtál, hogy meleg lett a barátod. Akkor mesélsz, vagy ez csak egy szöveg volt, hogy aztán leitathass?

- Hidd el, eszem ágában sincs téged leitatni.

- Akkor viszont csicseregj kismadár – tette könyökét az asztalra, úgy helyezve kézfejét az álla alá. Hatalmas boci szemeket meresztve rám pislogott, arra várva, hogy belekezdjek a mesémbe.

- Tudod, az egész úgy volt...

- Ne gyere nekem az „Egész úgy volt...” mesével, mert menten kirohanok a világból. Csak mondd, hogy tudtad meg, hogy a barátod a fiúkat szereti.

- Nem volt nehéz kitalálni, miután az egyik közeli melegbárban a főműsorszám...

- Várj! – ragadta meg a karomat, izgatottságtól túlfűtve. – Hogy hívják?

- Jongdae-nek.

- De, mi a színpadi neve?

- A micsodája?

- Szerinted, mire vinné egy melegbárban, egy ilyen „jókisfiús” névvel?

- Honnan tudjam? Nem vagyok szakértő; amúgy is aznap este jártam ott először.

- És, hogy kerültél oda? – kérdezte, de tekintetét nem emelte rám, hanem telefonjában kutatott valami után, nagy hevesen.

- Részegen valahogy bejutottam, de hidd el, soha többé nem akarok vissza...

- Megvan! – kiáltott fel győzelemittasan, majd izgatottan tolta képembe a mobilját, melynek kijelzőjén egy félmeztelen... Jongdae-t láttam. – Ő az?

- Igen... – vettem ki kezéből a készüléket. – Igen, ő az.

- Nagy mázlista vagy, hogy ismered Chen-t.

- Chen-t?

- Ez a színpadi neve, de mindenki csak Dance Machine-ként ismeri.

- Dance Machine? Mégis miért?

- Nem láttad? Elképesztően jól táncol, egyszerűen imádnivaló egy srác. Na meg a pasija, Xiumin...

- Xiumin?! – ráncoltam tovább a homlokom - Te Minseokról beszélsz?

- Szóval így hívják azt a cuki kölyökfejű srácot?

- Igen így. De, te honnan ismered őket?

- Nem tudtad? Hatalmas nagy meleg fan vagyok, és egyszer volt szerencsém, élőben is látni őket; onnan van a kép. Ember, az a két srác... valami hihetetlen cukik együtt.

- Cukik? Mégis mikor voltál ott?

- Körülbelül másfél éve.

- Másfél éve?! – hüledeztem a hallottakon, melyek rekordgyorsasággal értek el tudatomig. – Tehát Jongdae másfél éve hazudik nekem; másfél éve él együtt Minseokkal, és több mint tizenkét hónapja dolgozik abban a buzibárban!

- Nyugi van, emiatt ne légy ideges!

- Hogy ne legyek ideges? Hogy a picsába ne lennék ideges?! A legjobb barátom hazudott nekem, pedig legalább tíz éve ismerjük egymást. Ez idő alatt én csak annyit vártam volna el tőle, hogy kurvára ne hazudjon nekem!

- Most mit vagy úgy oda? Úgy beszélsz róla, mintha a csajod lenne, aki épp most csalt meg.

- Hidd el, úgy is érzem magam.

- Miért?

- Te ezt nem értheted... – tettem le a söröskorsót, majd ugyanazzal a lendülettel rendeltem még egy kört.

- Annál jobb; legalább nem kell köntörfalaznod. Nem azért hívtál fel, hogy kiöntsd a szíved?

- Én nem ezt a szót használnám, de lényegében igen.

- Akkor meg ne játszd itt a szűzkislányt, hanem beszélj! Miért olyan nagy bűn az, hogy Chen hazudott neked?

- Chen... – emésztgettem a nevet, miközben erősen szorongattam a poharamat. – Már ez a név is kiakaszt!

- Miért? Szerintem illik hozzá.

- Épp ez a bajom. Annyira passzol rá ez a redvás színpadi elnevezés...

 Haragom talán oktalan volt, de én jogosnak éreztem. Hihetetlen, hogy Jongdae-ről lényeges információkat egy lemezboltos eladótól kell megtudjak. A munkája, a hírneve, a pasija, az álneve... Mind annyira illik rá, mégis olyan, mintha egy totális idegenről beszélnék. Egyszerűen képtelen vagyok úgy tekinteni rá, mint eddig, pláne ezek után. Csak tudnám, miért nem mondott nekem semmit?

- Te, azért haragszol rá, mert meleg? – vetette fel a kérdést, mely rögtön kiábrándított.

- A lófaszt. Egyáltalán nem érdekel kivel fekszik ágyba.

- Akkor meg mi bajod?

- Hogy hazudott.

- Ugyan már, Sehun! Ez egy olyan dolog, ami nem tartozik rád; a magánélete része, hogy milyen a nemi identitása.

- Én ezt mind értem és elfogadom; de Jongdae, vagy ahogy te hívod, Chen mindig azt mesélte be nekem, hogy hetero, én meg összehoztam ilyen meg olyan nőkkel, holott valószínűleg mindvégig buzi volt. Én sosem vártam el tőle, hogy részletes beszámolókat tartson egy-egy kapcsolatáról, mert nem vagyunk lányok, de azt úgy mellékesen elmondhatta volna, ki tudja hány év barátság után, hogy meleg; Vagy, hogy mi a melója, esetleg van-e valakije. De semmi nem mondott, sőt; még hazudott is. Azt mondta hetero, és valami puccos melója van egy étteremben, ami jól fizet, főleg azért, mely éjszaka kell dolgoznia.

- És ezt te elhitted?

- Mégis mi a faszt kellett volna tennem? Kémkedjek utána? Hihető mesét adott be, én meg nem faggattam.

- Még mindig nem tudlak megérteni; te azért haragszol rá, mert hazudott?

- Pontosan. Ha jobban ismernél, tudnád, hogy nagyon megbocsátó és toleráns személyiség vagyok, csak a hazugságot vetem meg.

- Miért?

- Erről inkább nem beszélnék.

- Hogyhogy? Kínos téma esetleg?

- Nem kínos, csupán magánjellegű.

- És Jongdae tud róla?

- A lényeget tudja – válaszoltam, majd beleittam a jéghideg sörömbe. – És miután elmondtam neki, csak arra kértem, hogy legyen velem őszinte; ez egyfajta gyerekes eskünek számított: És ő megszegte.

 Szavaimra, CL csak hallgatott: A lány, aki mindig hatalmas vigyorral beszélt, azon a pénteken csak maga elé meredve csenden ült, s néha hangosabban vette a levegőt. Egy idő után csupán azt figyelte, hogy nyelek egyre több és több alkoholt egészen addig, míg már a nevemet sem tudom.

 A szoba forogni kezdett velem, ahogy a sok ember körülöttem csak nevetett, mintha az lenne az utolsó napjuk az életben. Arcok mosódtak össze, kiadva egy rémisztő képet, melyet legszívesebben a földbe tapostam volna. Hangos kacagás járta be elmémet, mely inkább tűnt rémültnek, mintsem boldognak; tipikus kétségbeesett nevetés, ami a halál legutolsó formáját tartja vissza.

Nem lesz semmi baj.

 Kedves női hang simogatta dobhártyáimat, melyek az eddig keletkezett hangzavart teljesen kiszűrték és csak az angyal orgánummal rendelkező hölgyre összpontosítottak.

Minden rendbe fog jönni.

 Valahogy ez a klisé szöveg, nyugtatóan hatott a szervezetemre, ugyanis végtagjaim hirtelenjében elernyedtek, mint a csontozatom zseléből lett volna. Szemeim egyre nehezebben kémlelték a tájnak nevezett kilátást, s a következő pillanatban már a belsőszemhéjamat fixíroztam, miközben a hangra koncentráltam.

Menj haza, Sehun. Csak menj haza.

 Haza? Hol van az otthonom? Nem az, ahova be vagyok kényszerítve, hanem a másik; ahol jól érzem magam, és ahol boldogan élek. Ez merre van? És miért nem találtam meg eddig?

Bocsáss meg, nekem!

 A kedvessége eltűnt, s csak a könyörgés maradt meg; a bocsánatomat kéri. Szívem szerint megadnám annak az ismeretlen nőnek, de bármennyire is ki szeretném nyitni, ajkaim nem mozdultak.

Szeretlek.

 Nem tudom, ki mondta nekem, azt sem honnét ért el hozzám az üzenete, de szívem szerint válaszoltam volna. Semmi olyat, hogy „Én is téged” vagy hogy „Köszönöm” – Egyszerűen csak beszélgetni akartam, valakivel, akármiről. Csak Jongdae-re ne kelljen gondolnom.

**

 Egy hihetetlenül puha ágyon ébredtem meg, mely egy aprócska lakás kellős közepén foglalt helyet. Hófehérnek tűnt az egész lakhely, ami valamiféle tisztaságot adott a nappalinak, még akkor is, ha hatalmas rendetlenség uralkodott benne.

- Hát felébredtél?

 CL csilingelő hangjára kaptam fel a fejem, ki a mellett lévő fotelben foglalt helyet, egy csésze feketekávét kortyolgatva.

- Már meg sem lepődöm ezen – nyögtem halkan, majd visszaejtettem fejem a puha párnára. – Hadd, találjam ki: Bebasztam, te meg elhoztál magadhoz, hogy ne kelljen részegen vezetnem.

- Ja. Annyi különbséggel, hogy a te kocsiddal jöttünk.

- Hogy mi?! – pattantam fel, úgy meredve a pajkosan mosolygó lányra, ki a nevetőgörcs szélén állt.

- Nyugi, nem lett semmi baja a kis drágaságodnak.

- De hiszen te is ittál.

- Az meglehet, viszont én már nagylány vagyok, nekem meg se kottyan egy-két sör, épp ezért biztonságban haza tudtalak hozni.

- Remélem, nem erőszakoltál meg.

- Miket képzelsz te rólam?

- Soroljam? – ironikus kérdésemre, csak egy párnát kaptam az arcomba, amit nagy hahotázás közepette vágott a fejemhez.

 Ahogy ismét végigsimítottam az Audim kormányán, végig azon járt az agyam; Hogy lehetséges az, hogy az utóbbi két hétben, minden szombaton, egy kanapán kötöttem ki? Úgy, hogy egy rohadt elcseszett kölyök vagyok. Ezt miért felejtem el mindig? És miért beszélek magamban? Aish... Megőrültem.

 Fáradt voltam a mászáshoz, így ismét a bejárati ajtót használtam közlekedésre, pont úgy, ahogy a normális emberek szokták. Amúgy néha komolyan elgondolkodom azon, rajtam kívül melyik kamasz közlekedik még az ablakon? Naná, hogy senki. Csak én vagyok olyan elvetemült hülyegyerek, hogy Tarzan-t játsszak.

 Amint beléptem az ajtón, a kis Jiminnel találtam szemben magam, ki kifejezetten ragyogóan festett azon a reggelen.

- Sehun – szólított meg.

- Igen?

- Egy fiú van a szobádban.

- Tessék? – kerekedett háromszorosára szemem. – Miért van ott?

- Mert beengedtem. Állítása szerint ismer téged. Arra kért, ha megérkezel, szóljak, hogy itt van.

- Jó. Felmegyek és lekoptatom, bárki is legyen az.

 Jimin reakcióját már nem vártam meg, csak idegesen fújtatva trappoltam fel a lépcsőn, egyenesen a szobám felé haladva, melynek ajtaja tárva nyitva fogadott, így pontosan láthattam, ki nézegeti a könyvespolcomat.

- Mit keresel itt? – kérdeztem nem épp barátságos hangsúllyal. Hangomra az eddig nekem háttal álló személy megfordult, s kissé talán döbbenten pislogott rám, barna szemeivel.

- Sehun! Szia... Én csak...

- Csak, mi?

- A szobalány engedett be...

- Az eddig világos, de miért jöttél? – kérdeztem meg ismét irodalom tanáromat, ki ugyanolyan lazán ácsorgott ott, mint előtte.

- Gondoltam teszek egy családlátogatást, és hát kellemeset kellett csalódnom.

- Mert?

- Nem hittem volna, hogy ilyen nagy rendben élsz, ráadásul ennyi könyved is van – mérte végig ismét a polcomon sorakozó olvasmányokat. – Mindet olvastad?

- A legtöbbet. De csak egy tetszett igazán...

- Ez itt? – mutatta felém a Lidércnyomás-t, furcsa mosollyal arcán.

- Igen. Talán olvastad?

- Persze – kuncogott fel, majd ismét rám vigyorogva szólalt meg, nosztalgikus szavakat előidézve. – Ez az én könyvem.

- A te példányod?

- Igen. Na meg persze én magam írtam.

 Először hitetlenkedve kuncogtam, de ahogy végigmértem Wu Yifan ábrázatát, végleg eltűnt a mosolyom. Komolyan... Ő írta? Szívem szerintem megkérdeztem volna viccel-e, esetleg csak ugrat, de hangja túl komolyan csengett a bugyuta kérdésemhez.

 A lélegzetem elakadt.

 A testem megdermedt.

 Lábaim földbe gyökereztek.

 Fülem minden zajt elutasított magától. Csak ő állt előttem; azaz ember, akivel világ életemben találkozni akartam. Wu Yifan lenne az? De hisz... Ő nem lehet. Túl pozitív, túl kedves; egy ilyen ember nem írhatott ahhoz fogható remekművet. Nem hiszem el. Én ezt nem akarom, és nem is fogom elhinni. Képtelenség, akárcsak az, hogy én egy minimális szinte is érdeklődjek Wu Yifan iránt. De, ha mindez lehetetlen... Akkor miért akar szétszakadni a mellkasom?