20. fejezet

20. fejezet

 Erősen szorítottam magamhoz a fiút, kinek érintésére nagyobb szükségem volt, mint az energiával tápláló oxigénre. Elmondani nem tudtam, mennyire hiányzott már a macskamosolya, a furcsa szokásai, a néhol kissé lányos stílusa s az anyukás gondoskodása; százszor elküldtem magamat a picsába, amiért egy percig is képes voltam semmibe venni őt. Megérdemeltem volna, hogy néhány pofont lekeverjenek nekem, miközben a nyolcvanas éves legszarabb zenéit ordibálják; de az ég kegyes volt hozzám, és visszaadta azt a személyt, akire egész életemben szükségem volt.

 Hogy szemeibe tudjak nézni, muszáj volt egy kicsit eltolnom magamtól; íriszeiben könnyek csillantak meg, amitől bennem feléledt a bűntudatom, ami már évek óta téli álmot aludt.

- Baszki, ha itt elkezdesz nekem bőgni, esküszöm fejest, ugrok ebbe a gödörbe – mondtam a hatalmas szakadék felé biccentve, mire a fiúból jóleső nevetést tört ki.

- Bocs, csak... – vont vállat, majd szemeit megtörölve, röhögve bökött oldalba. – Tényleg egy kurva nagy fasz vagy!

- Az biztos – nevettem fel, majd átkarolva vállát fordítottam el őt a gödörtől, hogy minél messzebb kerülhessünk tőle.

 Míg lassan sétáltunk hihetetlenül jó érzés kerített hatalmába, és valamiért felhőtlenül boldognak éreztem magam, pedig semmi okom nem volt rá; mégis azaz idióta vigyor ott ücsörgött az arcomon, bármiféle logikusabb indok nélkül.

- Sehun, minden oké? – kérdezte aggodalmasan barátom, ahogy végigmérte vigyorgó fejemet.

- Persze. Miért ne lenne?

- Csak, mert úgy mosolyogsz itt mellettem, mint aki beszívott, gondoltam biztosra megyek – gúnyos kételyeire barátian löktem oldalba, aminek hatására nevetés hagyta el ajkait. Kacagása nosztalgikusan hatott rám, ami rávetülő tekintetemben is tükröződött.

- Sehun, komolyan mi van veled? Úgy nézel rám, mint aki menten meg akar erőszakolni – tett egy lépést hátra, jelezve ténylegesen fél tőlem. Idióta célozgatására felnevettem, majd fejemet megrázva magyaráztam el neki, hogy nem áll szándékomban megrontani őt. Arra amúgy is ott van Xiumin...

- Egyszerűen csak hiányoztál.

- És ezért kell pedomacisan bámulni?

- Az Istenért; nem akarlak megerőszakolni! – védtem meg becsületemet, s próbáltam bebizonyítani, hogy nem bukom a férfi seggekre, de sajnos nem jártam sikerrel.

- Most ezt mondod, de mi lesz majd később...

- Később? – ráncoltam homlokom. – Ugye nem hiszed azt, hogy csak, azért mert kiderült rólad, hogy meleg vagy, egyszerűen én is oldalt váltok?

- Most miért? – tárta szét karját, mire nekem furcsa grimasz ült arcomra. – Mi lehetnénk a buzipáros, természetesen teljesen baráti kötelékkel.

- Neked az agyadra ment a sok zacsi-pacsi – meredtem rá hitetlenkedve, de válaszként ismét csak egy kiröhögést kaptam.

- Miben fogadunk, hogy igazam lesz?

- Miben? – tártam szét karom. – Komolyan azt hiszed, hogy a férfiakra bukom?

- Nem – rázta meg fejét, ami egy pillanatra megnyugtatott, egészen addig, míg újra ki nem nyitotta azt a lepcses száját. – Egyszerűen csak tudom, hogy később még tuti seggbe fognak rakni.

- Ide figyelj Chen; csak azért mert te és Xiumin boldogságban egymásra találtatok, az mind szép és jó, de nem jelenti azt, hogy ennek hatására én is bebuzulok. Ha mégis így lenne, ami persze nem lesz – nyomatékosítottam mondandóm -, akkor esküszöm, sütök neked baklavát.

 Szemei gyermekien csillantak fel, mégis mosolya akár egy büszke édesanyának; eddig számomra ismeretlen vonásokat mutatott, amik felülkerekedtek viccelődő felháborodásomon.

- Mi az? – kérdeztem, mikor már zavart a hosszú csend közöttünk.

- Chennek szólítottál – húzta félmosolyra kissé talán keserűen ékeskedő ajkait. Szavaira meglepődtem, ugyanis én magam sem vettem észre, hogy valóban azt a nevet mondtam volna ki, de ezt tettem. Miért szólítottam úgy?

- Bocs – vontam meg vállam, de Jongdae nem úgy festett, mint akit dühíti a dolog.

- Én örülök neki... – mondta halkan, miközben íriszeiben ismét megcsillantak a könnyek halvány jelei. – Csak furcsa.

- Reflexből jött – vontam vállat. – Biztos tudod, hogy tegnap elbeszélgettem Xiuminnal; ő mindig Chenként említett, és ez valahogy megmaradt bennem.

 Jongdae ajkai csak boldog mosolyra húzódva foglaltak helyet arcán, nem is nagyon érdekelve őt, hogy mit is mondok. Nem éreztem szükségét annak, hogy megkérdezzem, miért vigyorog, mint a tejbetök; hiszen pontosan tudtam. Az, hogy Chennek neveztem, számára felért egy olyan mondattal, hogy elfogadom őt, úgy ahogy van. Mondjuk ez tényleg így is volt; szerettem Jongdae-t úgy, mintha az édestestvérem lett volna, és akkor már őszintén nem érdekelt, kihez vonzódik, mit dolgozik vagy éppen hogy hívják; ő volt Kim Jongdae, az egyetlen ember az életemben, aki minden helyzetben mellettem állt. Voltak esetek, amikor nem tudta miért vagyok padlón – mint azon a bizonyos nyári napon -, mégsem kérdezett semmit csak egyszerűen elérte, hogy ne nyírjam ki magam; és ezért tényleg hálás voltam. És talán pont emiatt haragudtam magamra, amiért ki tudja mennyi ideig semmibe vettem őt, csupán, mert nem volt hajlandó beavatni a magánéletébe. A saját önzőségemből kifolyólag elvártam tőle, hogy olyat mondjon el nekem, amit nagy valószínűséggel még magának sem vallott be teljesen. Legszívesebben pofán vertem volna magam a faszságom miatt, de Jongdae ezen túllendülve csupán boldog volt, hogy ismét emberszámba vettem; úgy, mint régen. Hiszen Chen mindig túlságosan jólelkű volt.

 Hirtelen szólalt meg, teljesen váratlanul, tökéletes pillanatban kizökkentve engem a gondolataimból.

- Akkor sütsz nekem baklavát? – pislogott rám, mire nekem automatikusan mosolyra húzódtak ajkaim. Jongdae kedvenc édessége az volt, ráadásul mivel kiskoromban rengeteg időt töltöttem a szakácsnővel, a baklava elkészítése számomra már csak játék és mese. Barátom szerette a süteményeimet, mégis ritkán sütöttem, így nagy számnak számított, ha én valakinek kényszerből csinálok valamit.

- Csak akkor, ha igazad lesz – néztem rá én is, mire megállított maga előtt. Jobbját nyújtotta felém, s hatalmas vigyorral fején kezdett ismét beszédbe.

- Akkor te, Oh Sehun, megfogadod, hogy ha nekem lesz igazam a szexuális beállítottságoddal kapcsolatban, akkor pontosan reggel nyolckor kapok tőled egy baklavát?

- Ígérem, ha engem egyszer seggbe raknak, első dolgom az lesz, hogy kuktasapkát nyomok a fejemre – röhögtem fel, majd jó hangulatban ráztam meg kezét.

 Lassan sétálva értünk vissza a városba, amiben már csak a házakból kiszűrődő fény és a lámpások szikrája világította meg a kopott útpadkát. Nosztalgikusan emlékeztünk vissza a kellemes nyári estékre, amikor csak úgy részeg módjára rohangáltunk éjfél körül a városban, szabadon, mintha a világ is a miénk lett volna. Néhány évvel ezelőtt csupán Jongdae volt az egyetlen ember az életemben, akivel jól tudtam magam érezni; természetesen ez ma sem változott, csupán ezt sokkal gyengébbnek érzem, amióta bekövetkezett az a bizonyos este. Jongdae a történtek után is ugyanúgy viselkedett velem, és ezért hálás voltam; az ok, amiért sosem tudtam már magam jól érezni, az én hibámból fakadt. Egyszerűen kiveszett a zsigereimből az, hogy jó: Elfelejtettem mit jelent ez a szó, és azt hiszem egy darabig biztosan, nem fogom visszanyerni.

 Viszont aznap este ismét őszintén nevettem; megtaláltuk azt az ősrégi sikátorszerű, eldugott zugot, ahová anno minden délután eljártunk, és csak úgy voltunk; hol piáltunk, néha cigiztünk a lényeg annyi volt, hogy elfelejtsük az életünk szarságait. Bármit is tettük, együtt csináltuk azt, ami sokkal többet jelentett, akár egy-egy átbeszélgetett éjszakánál is. A Jongdae-vel való kapcsolatom szavakkal leírhatatlan; nem kellett beszélnem ahhoz, hogy tudja mi a helyzet velem. Konkrétumokat persze sosem ismert a szavaim nélkül, de nagyjából mindig be tudta saccolni az állapotomat, és szerencsémre ez kölcsönös volt. A mi kapcsolatunkban csupán a kisugárzás elárult mindent; és ezért szerettem, hogy Jongdae mellettem, van. Talán ki akartam sajátítani magamnak, ezért vágott pofán a tudat, hogy szerelmes egy tökéletes férfiba... Nem a homoszexualitással volt a baj, és nem is a hazugsággal; egyszerűen csak féltem, hogy a köztünk lévő kapcsolatnak vége szakad. Gyerekes kislány módjára ki akartam magamnak sajátítani Jongdae anyáskodó szeretetét, és nem szerettem volna, ha Minseok is kap belőle; csak tudnám, ilyenkor miért vagyok ekkora faszarc. Az efféle gondolatoknak még csak fel sem kellene merülniük a fejemben; én még meg is valósítom őket azáltal, hogy eltolom Őt magamtól. Még mázli, hogy rájöttem, mekkora idióta vagyok... Illetve nem egyedül ébredtem rá erre; Krisnek is elég sok köze volt a dologhoz.

 Röhögve dobtuk le magunkat a piszkos földre, úgy bámulva az égen gyönyörűen világító csillagokat, melyek valamiért szebbeknek tűntek, mint ezelőtt. Az útközben vásárolt söröket felbontva koccintottunk, úgy nevetve fel, mintha az lett volna az utolsó éjszakánk, holott mindketten tudtuk, hogy másnap még a rohadt iskolába is el kell mennünk. De leszartam, hiszen visszakaptam a legjobb barátomat, akit csak a saját faszságom miatt vesztettem el egy időre.

- Miről beszéltetek Xiuminnal? – kérdezte egy rövidebb csendes pillanat után, melyet egyszerű kérdésével szakított meg.

- Rólad. Illetve rólatok; a kapcsolatotokról.

- És mit tudtál meg? – kuncogott magában, miközben belekortyolt a hideg alkoholba.

- Hogy te vagy fölül – vontam meg vállam, de Chen már nem kezelte ilyen egyszerűen a dolgot; majdnem félrenyelte az italt, s miután lerendezte magát, hitetlenkedve fordult felém, mint aki rosszul hallott.

- És téged ez érdekelt?

- Xiumin mondta – tartottam fel a kezem, jelezve nem én erőltettem a témát. – Kötelességének érezte, hogy elmondja. Mondjuk, meglepődtem; neked tipikusan olyan dugnivaló arcod van.

- Baszódj meg, Sehun! – bökött oldalba, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Kacagásuk szerintem még a szomszédos iskoláig is eljutott; életemben nem nevettem annyira, mint azon az estén. Fogalmam sincs, mi volt velem; olyan felhőtlenül boldognak éreztem magam, holott nem volt jogom hozzá.

- Amúgy nagyon szeret téged – feleltem, mintha annyira nem érdekelne a dolog, pedig nagyon szerettem volna látni Jongdae elpirult arcát, ahogy hallja szavaimat. De mivel az imidzsemet fenntartva csupán az égbe meredtem, csak elképzelni tudtam a megszeppent Chen ábrázatát.

- Ezt ő mondta?

- Nem ilyen nyíltan, de látszik rajta mennyire, odavan érted; még velem is hajlandó volt beszélni – mosolyodtam el, de már a fiúra néztem, kinek nagyobb pír jelent meg almácskáin, mint bármikor máskor. Kissé talán megszeppent arcán egyszerűen, muszáj volt nevetnem; túlságosan aranyosan festett.

- N-ne röhögj már – bökött oldalba, akár egy durcás kislány, ami miatt csak hangosabban hagyta el ajkaimat a nevetés. Szinte már vert, mikor le tudtam magam nyugtatni annyira, hogy befogjam.

- Nem tudtam, hogy ennyire kényes vagy a szerelmi életedre.

- Bocs, ha zavar, amikor a pofámba röhögsz – tárta szét karját.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy ennyire belepirulsz abba a ténybe, hogy a pasid szerelmes beléd. Lehetséges, hogy mégsem te vagy felül...?

- Menj már a picsába Sehun! – kiáltott fel idegesen, majd hallgatva hülye röhögésemet, ismét elkezdett ütögetni, amitől persze a kacagásom egyre hangosabban és hangosabban visszhangzott a csendes utcákon.

 Olyan tizenegy óra felé indultunk haza; az utunk ugyan nem volt olyan beszédes, mint az elején, de szerencsére azért nem néma kussban sétáltunk egymás mellett. Szóba került minden, még olyan témák is, amikről előtte nem nagyon beszélgettünk; azt hittem minden oké, de amikor megkérdezett egy bizonyos dolgot, szívem szerint hazarohantam volna.

- Délutánonként ugye Wu Seonsaengnimhoz szoktál járni?

- Erről mégis honnan tudsz? – döbbentem meg egy pillanat alatt, ugyanis nem emlékeztem arra, hogy bármikor említettem volna neki ezt a terápiás dolgot.

- Emlékszel, amikor másfél hétig kómában voltál?

- Igen.

- Akkor neki szóltam a dologról, és hát elkezdtünk rólad beszélni...

- És elmesélte, hogy hozzá szoktam járni?

- Ezt is mondta – emlékezett vissza a beszélgetésre a fiú.

- Miért? Mondott még mást is? – kaptam felé a fejem, de válasz helyett, csupán egy sejtelmes mosolyt villantott nekem Jongdae.

- Ezt szerintem inkább tőle kéne megkérdezned.

 És ennyi; hat nyamvadt szót tolt a pofám elé, utalva arra, hogy többet nem fog elárulni. Ilyenkor azért faszán le tudna szakadni az egész arcom; miért nem lehet elmondani? De miért vagyok én ezért ideges? Lesz alkalmam számon kérni a szőkét; bár nála sem vagyok biztos, hogy normális választ fog adni.

 Másnap délután nem igazán foglalkozva a délutánommal, rögtön iskola után sprinteltem el Krishez, ugyanis amit Jongdae előző este mondott, valamiért rohadtul kíváncsivá tett. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy azok ketten bármiről is beszélgessenek, pláne egy olyan témáról, amit Chen nem akar elárulni. Mi olyat mondhattak azok egymásnak, amit csak Yifantól tudhatok meg?

 Mikor megmásztam mind a tizenkét emeletet, kissé lihegve kopogtam be hozzá, s vártam, hogy ajtót nyisson. Alig néhány őrjítő perc után kitárult előttem a nyílászáró, és egy vidám tekintetű Wu Yifan pislogott rám, talán túlságosan is lelkesen.

- Mit mondtál te Jongdae-nek? – kérdeztem betrappolva a lakásba, meg sem várva azt, hogy beinvitáljon.

- Utoljára akkor beszéltem vele, mikor feldobtad a talpad másfél hétre – válaszolt lazán. Arcát nem láttam, hiszen még mindig háttal álltam neki, s agyamat pörgettem az összes baromságon, amik az eltelt órák alatt megfordultak a fejemben.

- Én is arról beszélek... – válaszoltam, s hatalmas lendülettel fordultam felé. Arra viszont nem számítottam, hogy a hirtelen mozdulataimnak köszönhetően, az ügyes kis lábaim, valamiért egymásba fognak akadni, ezáltal képezve egy olyan fizikai tulajdonságot, melyet tehetetlenségnek illetve szabadesésnek is nevezhetünk.

 Ahogy idióta módjára dőltem előre, hirtelen egy erős kezet éreztem meg derekamon, ahogy megtámasztja azt, s a kéz párja egyik hónom alá nyúlva tart meg; konkrétan előre dőltem... Pontosan Wu Yifanra. Testem túlságosan szorosan tapadt övéhez, s valamiért reflexből karolta át derekamat, mintha csak egy épp táncolni készülő pár lettünk volna. Forró bőrét még a vékony anyagú ingén keresztül is éreztem, ahogy kellemes illatú leheletét; arca alig néhány centiméterre volt az enyémtől, s csillogó tekintetét az enyémbe fúrta. Az egész helyzet annyira furcsa volt, de nem a hirtelen támadt közelsége miatt; engem a saját reakcióm ijesztett meg.

 Hangosan, egyben rohadt látványosan vettem mélyebbnél mélyebb levegőket, amiket nem szégyelltem kiengedni; szívem heves tempóba kezdett, ugyanis nem igazán voltam még férfival ilyen szoros helyzetben, pláne nem a saját tanárommal. Hatalmasakat nyelve nyaltam meg nyelvemmel időközben kiszáradt ajkaimat, ahogy az engem fürkésző, csillagszemű Krist figyeltem.

 Alsó ajkába harapva szorított kicsit derekamon, majd közelebb hajolt hozzám, mintha csak a fülembe akart volna valamit súgni. Egyre közeledőbb, kecses vonásaitól bennem akadt a levegő, így azt magamba fojtva figyeltem, ahogy Wu Yifan túlságosan közel ér hozzám.

 Biztos lábakon állva engedett el, majd lépett el tőlem; felsegített. Wu Yifan azért kapott el, és azért hajolt olyan közel, hogy képes legyen rendesen talpra állítani, ami nekem tizennyolc évesen, ezek szerint nem nagyon ment. Mindketten megilletődve álltunk a másik előtt; Yifan remegő ajkakkal és tarkójára simított kézfejjel, míg én paradicsom vörös fejjel. Édes faszom; mi a picsáért vagyok olyan piros, mint egy szégyenlős szűzlány? Kris egyszerűen csak felsegített, nem kell ezen mit agyalni... De ha csak szimplán segített nekem megtartani az egyensúlyom, akkor miért bámult rám úgy, mintha végzetes bűnt követett volna el? Nem! Nem szabad agyalnom; a végén még előbukik belőlem a női logikám.

 Kris hirtelen indult meg a konyha irányába, pontosabban a hűtőébe, amiből gondolkodás nélkül egy sört kapott ki, s tökölés nélkül bele is ivott abba. Csak figyeltem a folyamatot, ahogy egyre több és több alkohol ment le torkán; az ital egy-egy cseppje, lassan folyt végig arcélén, elérve hosszú nyakáig.

- Ne haragudj – szólalt meg, miután kiitta szinte az egész üveg sört. – Elég szar napom volt. Mit is kérdeztél az előbb?

- Csak azt, hogy mit mondtál Jongdae-nek, mikor kómában voltam – feleltem halkabban és jóval, kevesebb hévvel, ugyanis még mindig sokkos állapotban voltam az előzmények miatt.

- Öhm... – gondolkodott el, hiszen azaz eset sem előző este történt. – Mesélt nekem az emlékezetkieséseidről, a tüneteidről és ejtett pár szót a szüleidről...

- A szüleimről? – vágtam szavába, hitetlen tekintettel, ami látszólag nagyon meglepte őt. – Jongdae komolyan beszélt a szüleimről?

- Valószínűleg nem olyan részletesen, mint amennyire te tudnál, de igen; ejtett szót róluk – válaszolt, majd tett felém egy nagy lépést, az érdeklődés összes jelével arcán. – Azt mondta nincs jó kapcsolatod velük.

- Kicsit enyhén fogalmazott, de ennyi a lényeg – vontam vállat megnyugodva, hogy hetekkel ezelőtt barátom nem bocsátkozott részletekbe.

- Enyhén? Azt mondta egyáltalán nem beszéltek – meredt hosszasan szemembe. Oh, hogy basznád meg Jongdae!

- Hát – vakartam meg tarkómat, valami hihetetlenül idióta fejet vágva gondolkodásom közben. – Az utóbbi időben tényleg elég ritkán kommunikálok velük.

- Mit takar az „utóbbi idő” kifejezés nálad? – fonta össze karját, mintha csak számon kért volna valamit.

- A családom esetében durván négy évet – vontam vállat, aztán rezzenéstelen arccal néztem Kris hitetlenkedő tekintetébe.

- Négy évet? Azt hogy a fenébe csinálod?

- Az ablakon keresztül közlekedem – húztam keserű mosolyra ajkaimat, ahogy belegondoltam, hogy szinte minden nap Pán Pétert játszva mászom be az ablakomon; annyi különbséggel, hogy engem nem vár minden éjszaka egy Wendy nevű lány.

- Az ablakon? De te nem családi házban élsz?

- De igen; de a falon tudok mibe kapaszkodni, így nem annyira bonyolult minden nap fel és lemászni. Legalább fitten tart.

- Ez akkor sem normális – rázta meg fejét. – Komolyan négy éve nem beszélsz a szüleiddel?

- Mit kell ezen annyira meglepődni? Amúgy is; néha észre szoktuk venni egymást és valamikor még szóba is állok velük; csak annak sosincs jó vége, így inkább élem a saját életemet, ahogy ők is az övökét.

- Ez...

- Tudom, nem normális! – vágtam szavába idegesen. – Vicces, hogy ezt pont olyan mondja, aki tizennégy évesen érettségizett, ráadásul még ki is tagadták! Tényleg ha már itt tartunk; te mégis mikor beszéltél utoljára a szüleiddel?

- Nyolc éve – felelte érzelemmentes ábrázattal, de látszott rajta, hogy nagyon is idegesíti a tiszteletlen hangszínem.

- Nyolc év? Nem is rossz – biccentettem gúnyos elismeréssel. – Az pont kétszer annyi, mint az enyém; na akkor most kié a nem normális?

 Költői kérdésemre válasz nem érkezett, ugyanis Yifan idegesen, dühtől túlfűtött tekintettel termett hirtelen előttem, pólómnál fogva magához húzva. Állkapcsát előrébb tolva, lihegett arcomba olyan ábrázattal, hogy csodálkoztam, nem húz be nekem egyet. Szívem ismét heves tempóba kezdett, váratlan tetteinek hála.

- Az én szüleim kitagadtak; konkrétan már több mint nyolc éve azt mondják másoknak, hogy nincs gyerekük. Ha megtehetném, beszélnék velük, de erre nincs lehetőségem. Én kényszerből nem kommunikálok a szüleimmel, te meg csak a saját faszságaid miatt – Yifan csak úgy köpte szavakat, amelyek teljesen felháborítottak.

- Kurvára nincs jogod ehhez – sziszegtem fogaim közt, ahogy felidéztem az okot, miért próbálok nem létezni abban a házban, amit otthonnak hívok. Izmaim befeszültek, ahogy kipréseltem magamból mondandómat. – Nem tudod, hogy én miért teszem mindezt; egyszerűen nem pazarlom a figyelmem olyanra, aki nem érdemli meg, legyen az szülő, vagy bárki más. És ha azt hiszed, el fogom tűrni egy rólam semmit nem tudó, huszonkét éves művészi barom szemrehányását, akkor kurva nagyon tévedtél.

 És ez volt a végszó; Yifan teljesen felbaszta az agyamat mindazzal, amit mondott, így egy percig sem voltam hajlandó tovább vele egy légtérben maradni. Felkaptam a földre levágott táskámat, azzal kivágtam a bejárati ajtaját, majd ideges léptekkel trappoltam le a lépcsőn, egészen autómig sietve. Dühtől túlfűtve kotortam elő a slusszkulcsomat, de mikor megtaláltam azt, egy erős kéz érintette meg vállam. Egy másodperc alatt fordultam hátra, egy lihegő Krist pillantva meg előttem.

- Sehun... – lihegte nevemet.

- Tessék.

- Nem beszélhetnénk ezt meg? – pislogott fel rám, teljesen kifáradva. – Sajnálom, hogy ha megbántottalak, de tudnod kell, hogy a szüleim egy elég érzékeny pont az életemben,

- Ahogy az enyémben is – húztam keserű mosolyra ajkaimat. – Azt hittem ez egyértelmű abból, hogy nem beszélek velük.

- Igazán elmondhatnád az okát – egyenesedett ki, komolyan tekintve szemeimbe. – Úgy talán könnyebb lenne megérteni.

 Yifan meg akart ismerni; ezt tudtam már akkor, mikor megismertem, hiszen különben nem vállalta volna el ezeket, a terápiákat. Az elején nagyon ellenséges voltam vele, aztán amint kiderült, hogy ő Kris, azaz „K”, aki a Lidércnyomás-t írta, valahogy sokkal nagyobb kedvvel kezdtem el hozzá járni, amit csak és kizárólag a gyerekes rajongásomnak köszönhettem. Én Krissel akartam beszélgetni, de akkor ott a kocsi előtt Yifan állt előttem; a mindig bárgyún vigyorgó Wu Yifan, egyszerre volt nyílt és titokzatos. A kérdés már csak az volt; beavassam abba, amit még Jongdae-nek sem mondtam el?

 A választ a telefonom adta meg, ugyanis hirtelen rezegni kezdett, így mindkettőnk figyelme a zsebemre irányult, amiben a készülék helyezkedett el. Elővettem és elolvastam az sms-t, ami épp akkor érkezett; a címzett, ex-barátnőm volt.

- Mennem kell – mondtam halkan, mire Yifan hirtelen kapta fel fejét, egyenesen rám meredve. – Sulli írt, hogy sürgősen menjek hozzá; a babáról van szó.

 Kris nem szólt, egyszerűen bólintott. Mély sóhajt véve pattantam be az Audiba, majd nem törődve az autó mellett ácsorgó tanárommal, sietősen elhajtottam, hogy minél messzebb kerüljek tőle, és minél közelebb a gyerekemhez.

 A gondolataim szerte-szét kavarogtak fejemben, ahogy egyre gyorsabban haladtam az úton. Sullira gondoltam, hogy vajon mi lehet vele és miért írt nekem egy ennyire sürgősnek tűnő üzenetet. És bár exemre és a gyerekére kellett volna koncentrálnom, mégis agyam szegletében Yifan bújt meg, és a vele lefolytatott párbeszédeim sorozata. Egyszerűen képtelen lennék beszélni neki arról a bizonyos éjszakáról. Ő mégis ezt kérte tőlem, annak érdekében, hogy meg tudjon érteni. Szeretném én egyáltalán, hogy ezt tegye? Szükségem van mások együttérzésére? Soha nem volt, és nem hiszem, hogy pont most lenne rá igényem. Amúgy is; Rettegek attól, hogy a végén megért. A könyvéből kiindulva sikerülhetne neki.

 Sietősen kopogtam Sulliék házának ajtaján, várva, hogy megpillanthassam elég rég nem látott ex-barátnőmet. Viszont arra nem számítottam, hogy hosszú barna fürtök helyett, rövid szőke tincsek gazdája nyit majd nekem ajtót.