21. fejezet

21. fejezet

 Nem gyakran használtam a sokkos jelzőt, főleg magamat nem illettem ezzel a szóval, de azt hiszem, mikor Sulliék házának ajtaja kitárult, és megpillantottam azt a személyt, aki a nyílászáró mögött állt; csodálkozom, hogy egyáltalán levegőt tudtam venni akkor. Hiszen Ő, ki nem valami barátságos arcmimikával vizslatott engem, az utóbbi időben teljesen passzív szemlélőként volt jelen az én, és Sulli életében is egyaránt. Ráadásul a külseje is teljesen máshogy festett, mint előtte; bár a Marsról is könnyedén kiszúrható szőke hajszín megmaradt, de a hosszú, lányok hajkoronáját megszégyenítő frizura eltűnt. Rövid volt, mint a legtöbb koreai fiúnak.

- Szia – köszöntem, meglepettségemet nem próbálva leplezni, hiszen mindketten tudtuk, hogy nem számított megszokottnak a jelenléte.

- Szia Sehun – biccentett aprót felém, majd arrébb állt, hogy be tudjak menni. – Sulli már vár.

 Az egész szituációnak nagyon drasztikus hangulatot adott ez a fajta távolságtartó, mégis talán enyhén sajnálkozó hangnem, amit Ő használt velem szemben. Aggodalmat keltett bennem; azt hittem történt valami a gyerekkel, esetleg Sullival s épp ezért kissé idegesen léptem a nappaliban, ahol exemnek, nemhogy semmi baja nem volt, de akkora mosoly terült szét arcán, hogy azt akár Japánból is kiszúrom.

 Sulli hihetetlenül felszabadult vigyorral lépett elém, és ölelt meg, mintha csak valami rég nem látott rokona lettem volna. Furcsa grimasszal fejemen toltam el magamtól, hogy számon kérhessem jókedvének okát.

- Mégis miért vagy ennyire boldog?

- Mi az, már jókedvem sem lehet? – tárta szét karját, még mindig hihetetlenül örömteli hangsúllyal.

- Az utóbbi hónapokban történtek miatt, nem éppen a jókedv volt rád jellemző. Történt valami?

- Ami azt illeti igen – lépett hátrébb, majd a mögöttem lévő bejárat felé sandítva figyelte, ahogy a nekem ajtót nyitó fiú, lassan haladva mellé érkezik és büszke csillogással tekintetében, fogja meg kezét, mintha sosem akarná elereszteni azt. Egyiküknek sem kellett beszélnie, hiszen ez egyértelműen elmondott mindent, amit közölni akartak.

- Tehát újra összejöttetek? – kérdeztem, de ez már annyira költőien hangzott, hogy feleslegesnek éreztem pazarolni a szavakat.

- Igen – felelte Sulli, és bár szavai nekem szóltak, szeme a mellette álló Renen pihent, aki valahogy sokkal odaadóbban fürkészte a lányt.

- Remek. És mi közöm nekem ehhez? – szakítottam meg a romantikus jelenetüket, ugyanis nagyon szép és jó volt az ő látványos imádatuk a másik iránt, de ezt nekem nézni férfi szemmel, nem volt egy leányálom.

- Tessék? – eszmélt fel exem, ahogy realisztikus, valószínűleg sok helyen gúnyos hangnemem eljutott tudatáig.

- Tudod Sulli, hogy nagyon érzelmes és romantikus alkat vagyok, és ha tehetném egész életemben csupán vattacukrot zabálva, csillámpónikat kergetve csak a ti, fangirl szívemet kielégítő, kapcsolatotokat figyelném, arra várva, a sok rózsától és rózsaszín ködtől, mikor fröccsen már ki az orrom vére. Ha tehetném mindig csak veled, lelkiznék esténként csajos bulikat tartva, miközben egymás körmét kifestve fappolnánk a helyes pasikra az újságban, és kibeszélnénk a te kis Renedet. De mivel fasz van a lábam között, ráadásul a volt barátod vagyok, így csak az a kérdés merül fel bennem; miért kell nekem a ti újdonsült kapcsolatotokról tudnom?

 Volt barátnőm arca a meglepett naivból hirtelen csapott át haragos sértetté; viszont legnagyobb meglepetésemre a még mindig a kezét szorongató Ren, alig bírta visszafogni a röhögését. Ilyenkor azért ténylegesen megmutatkozik, hogy ő is férfiből van, még ha időnként nagyon jól is titkolja.

- Marha vicces vagy Sehun – forgatta szemeit a lány.

- Tudom, nem kell mondanod. Viszont azt tényleg közölhetnéd, miért kell nekem tudnom rólatok.

- Nem mondhatom el a gyerekem vérszerinti apjának, hogy újra boldog vagyok?

- Előbb írnád ki a Facebook-ra, mint hogy nekem szólnál róla. Szóval mégis mi közöm van hozzátok?

 Epés megjegyzés helyett a szerelmespár egy másodpercre, egymásra pillantott, mintha egy gyerekkel kellett volna közölni valami rémes hírt. Ahogy leültettek a kanapéra, és ahogy a szemembe meredtek, komolyan úgy éreztem magam, mintha a szüleim épp elmondanák, hogy el fognak válni. (Mondjuk annak rohadtul örülnék).

 Perceknek tűnő pillanatokig csak a szemkontaktust tartva velük vártam, hogy végre valamelyikük mondjon valamit.

- Tudjátok felőlem, elüldögélhetünk itt az érettségiig is, de én ott hagytam kalap-kabátot, amikor megkaptam azt a sürgős sms-t. Remélem, nem azt akarjátok mondani, hogy azért rángattatok ide, hogy közöljétek, újra együtt vagytok, mert rohadt fontos lett volna maradnom a seggemen.

- Ne haragudj Sehun, hogy csak úgy idekérettelek, de muszáj neked mondanunk valamit – kezdett bele Sulli, majd jelentőségteljesen párjára nézett, aki egy aprót biccentett a lány felé. Exem ezt egyfajta jelként véve, egyszerűen felállt és kiment a szobából, kettesben hagyva engem Rennel. Bár már nem volt különösebben nagy bajom a sráccal, még mindig nem voltunk puszipajtások, így éreztem:

- Ez vicces lesz – makogtam orrom alatt, ahogy a rövid szőke hajú fiúra meredtem. Annyira idegesített, hogy már nem hosszú, lányos fürjei vannak, így muszáj volt rákérdeznem, azok levágatására. – Amúgy a hajad mióta rövid?

 Látszólag nem értette hirtelen kérdésemet, de mind a ketten tudtuk, hogy jobb lesz, ha először ilyen sablonbeszélgetéssel kezdünk és csak utána csapunk a közepébe.

- Tegnap vágattam.

- És miért?

- Rájöttem, ha felelősségteljesnek akarok tűnni, muszáj komolyabb külsőt szereznem.

- Ezért döntötted el, hogy mostantól fiú leszel? – szökött ki az ironikus kérdés az ajkaim közül, amit Ren nem nagyon díjazott; ezt lehetett látni a lekezelő tekintetéből. – Bocs; reflexből jött.

- Megértem – sóhajtott hatalmasat. – Egy idő után már én is lánynak láttam magam. Részben talán ezért is váltam meg a hajamtól; na meg kicsit hülyén nézett ki, hogy hosszabb a hajam, mint a barátnőmnek.

- És meg fogsz maradni a szőkénél vagy...? – próbáltam átlagos dolgokról beszélgetni Rennel, de elég nehéz volt úgy társalogni valakivel, akit a hátad közepére sem kívántál.

- Úgy terveztem barnára festem; az valamivel férfiasabb – vakarta tarkóját, ezzel jelezve, hogy nagyon is kínosan érzi magát. Bevallom, kurvára nem volt kedvem MinKivel bájcsevegni, és nem csak azért, mert nem ápoltunk felhőtlen kapcsolatot.

 Kínos csendünk közben szívem szerint kiugrottam volna egy ablakon; nem értem rá tökölni, sokkal fontosabb dolgom is volt, mint Sulli új pasijával dumálni.

- Nézd hyung... – kezdett volna bele, de a megszólítása nagyon bökte a csőrömet.

- Hyung? Mi a picsa; ugye nem azt akarod mondani, hogy fél testvérek vagyunk?

- Nem.

- Akkor mi ez a tiszteletteljes megszólítás? Hol marad a Pösze meg az ehhez hasonlók?

- Gondoltam Sulli érdekében kedves leszek...

- Áh szóval csak miatta csinálod; értem én – mosolyodtam el gúnyosan.

- Nem csak miatta – rázta meg fejét. – Elmesélte, hogy milyen voltál vele az utóbbi időben, és bele kellett gondolnom; talán nem is vagy akkora seggfej.

- Kösz az elismerést. De már igazán a lényegre térhetnél; hogy a faszba jövök én a ti kapcsolatotokhoz? – hajoltam hozzá egy kicsit közelebb, ezzel próbálva nyomatékosítani kérdésemet. Már igazán tudni akartam, mi olyan van kettejük között, amit Rennek kell elmondania nekem. Az említett személy lassan eresztette ki tüdejéből a levegőt, miközben kezét gyengéden simította végig tarkóján.

- Én akarok lenni Sulli gyerekének az apja – suttogta szavait, melyek ágyúgolyóként értek el mellkasomig, ezzel lerombolva az eddig rajta telepedett nehezékeket. A hirtelen jött könnyedségtől, újra rendesen kaptam levegőt, ismét súlytalannak éreztem a tehercipelő szekeremet, s talán hosszú idő után megint olyan szabadnak gondoltam magam; olyannak, mint amilyen az utóbbi években voltam.

 A hetekig magamban tartott megkönnyebbült sóhajt, végre valahára kiengedhettem, minden bűntudatnak titulált megjátszás nélkül.

- Köszönöm – vetettem hátra fejemet, alig kinyitott szemekkel a plafon felé meredve. Én sem tudtam, hogy most a nem létező Istennek, vagy csak úgy a semminek köszöntem meg ezt a fordulatot, de abban biztos voltam, hogy erre a percre mindig is vágytam, csak épp sosem mondtam ki hangosan. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy ki akartam bújni a felelősség vállalás alól, csupán tudtam, hogyha Ren lesz a kicsi apja, sokkal boldogabb élete lehet, mint velem. Nem gondolom azt, hogy MinKi jobb vagy éppen rosszabb apa lesz, mint én lehettem volna, egyszerűen egy gyereknek normális környezetre van szüksége, amit én nem tudtam volna megadni. Ezt már Sullinak is mondtam; milyen család az, ahol az apa nem szerelmes az anyába? Később, mit mondott volna a gyereknek, miért nincs otthon apu? Miért nem él velük együtt? Az igazságot viszont sosem tudhatta volna meg, így Sullinak hazudnia kellett volna a saját gyermekének. De így, hogy Ren akarja felnevelni Őt, sosem lesz probléma; a picinek lesz apja, normális családja, ahol a szülei szeretik egymást, és egyszer sem fognak olyan kérdések felmerülni benne, hogy vajon miért nem olyan környezetben él, mint a többi korabeli. Hiszen MinKi ott lesz helyettem, hogy eljátssza a vérszerinti egyik szülő szerepét, és hogy őszintén szeresse azt a porontyot, akit én sosem tudtam volna. Áltathattam magam bármennyire, de a fehér ember sem tudja megváltoztatni a bőrszínét, ahogy én sem lettem volna képes szeretetben felnevelni Sulli gyerekét. Hiába voltam én a tulajdon apa, ha a gyerek olyan nőtől származik, akit nem szeretek, hogy várhatja el tőlem bárki is, hogy a gyermekét szeressem. Én nem akartam azt a babát, ahogy Sulli közelségére sem vágytam, mégis muszáj volt benne lennem ebben a szerepben. A közhelyek és a jó modor megkövetelte. Viszont Ren szerelmes volt a terhes lányba, és ezek szerint, csupán a Sulli iránt táplált érzései miatt, képes a jövőben felnevelni és sajátjaként szeretni egy olyan gyermeket, ami tőlem származott. Már csupán ez a tette bebizonyította nekem, hogy MinKi tényleg táplál olyan érzéseket a lány iránt, amire én soha nem voltam, és soha nem is leszek képes.

 Lassan álltam fel a kanapéról tekintetemet végig a leendő apán legeltetve, megpróbálva hálásan nézni, ami az én esetemben különösen nehézre sikeredett.

- Ren; sok sikert a továbbiakban – nyújtottam felé jobbomat, melyet ő készségesen el is fogadott, halvány mosollyal arca szegletében. Csupán másodpercekig szorítottam az előttem álló kezét, mégis ahogy a vele kapcsolatos emlékeim előtörtek, óráknak tűntek, míg azokkal végeztem. Rennel sosem leszünk puszipajtások, de majdnem háromévnyi harciaskodás után, így tizennyolc évesen azért jobb volt elásni a csatabárdot. Mindkettőnknek megvolt a maga élete, amivel foglalkoznunk kellett, így a kettőnk gyerekes nézeteltérése egyikkőnknek sem hiányzott. S azzal a kézfogással, azt hiszem végleg búcsút, inthettem a Choi MinKivel eddig valaha létezett vitáimnak.

 Az ajtóig már nem csak Ren, hanem Sulli is elkísért, s mikor mindkettejüknek sok sikert kívántam, úgy karolták át egymást, mint egy fiatal házaspár, akiket egy amerikai kertvárosból rántottak ki. Egyszerre voltak hihetetlenül aranyosak, és gyomorforgatóan klasszikusak; egyikőjük sem illett bele abba, amit én képviseltem, s talán ezért volt számomra felszabadulás, mikor a fekete autómmal elhajthattam, tőlük egyre messzebbre.

 Mintha három kilóval könnyebben vezettem volna el a város legeldugottabb pontjáig, szabadon repdeső lelkiismerettel és furcsa, kósza gondolatokkal. Amíg játszottam a gondoskodó srác szerepét, valahogy egyszer sem gondoltam bele abba, milyen lesz az életem, amikor már a gyerek is meglesz. Az addig megvolt, hogy én leszek az apa, de a részletek sosem jutottak el a tudatomig; mikor látom, hogy vagyok vele... Valamiért mindez túlságosan távolinak és lehetetlennek tűnt, pedig Sulli a nyáron fog szülni; júliusban vagy augusztusban, ha jól számoltam. Mindketten túl leszünk az érettségin, és alig néhány héttel ezelőtt nagyon úgy tűnt, hogy a jövőnkben lesz egy pont, ami majd össze fog minket kötni: a gyerek. Ez az összekötés, nálam egyet jelentett a szabadság elvesztésével és a függetlenségemnek a végével is. Ütközött a jövőbeli terveimmel, hogy végre elköltözhetek valahova külföldre egy olyan országba, ahol sosem látom többet a szüleimet. Épp ezért mikor elhatároztam magam, hogy maradok és felnevelem a gyerekemet, konkrétan megöltem a saját álmaimat. És soha nem hittem volna, hogy majd egy nap pont Choi MinKi fogja megmenteni a tökéletes jövőképemet.

 Egy pillanat alatt tért vissza a reményem, amit néhány hete elvesztettem. Újra el mertem hinni, hogy képes leszek majd elválni a családomtól és a rémes emlékektől abban bízva, hogy egyszer majd nekem is lehet normális életem. Ironikus, hogy pont én vágyom hétköznapiságra, pedig pontosan tudom, hogy ez lehetetlen. Túl sok minden összejött az elmúlt négy évben; hihetetlen lenne, ha azok után újra képes lennék normálisnak titulált életet élni. Viszont próbálkozni azért még lehet. És ha nem is fogok tudni teljesen megszokott módon létezni, attól még felejthetek. Hiszen nincs szebb dolog a felejtésnél...

 Lágyan bizsergető érzés készült egyben lenyelni, hogy aztán kellemes szendergésben legyen részem; valami olyanban, amit már egy ideje megérdemeltem. Bár az autóm nem egy franciaágy volt, egy kis alváshoz tökéletesen megfelelt, főleg egy rendkívüli csendes környéken, ahol még egy kis béna madár sem járt: Legalábbis azt hittem.

 Fáradtan fordítottam el fejemet, alig nyitott szemekkel, ugyanis az álom épp készült elnyomni. Viszont a látvány, ami akkor elém tárult, egy másodperc alatt győzte le a kialvatlanságom minden apró részét, ami addig bennem uralkodott. Egy ismerős küllemű, mégis számomra ismeretlen márkájú koromfekete autó előtt állt egy magas szőkeség, kit épp két nagydarab kigyúrt állat próbált háromfelé szedni: Az egyikőjük hátulról fogta le, míg a másik izomból verte a férfi hasfalát. A látvány valahogy... Teljesen elvette az eszemet.

 Gondolkodás nélkül pattantam ki a kocsiból és kezdtem minden erőmből feléjük rohanni, mintha csak az életem múlt volna rajta. Bár tényleg maximális sebességgel futottam, úgy éreztem, mintha sosem érhetném el őket. Mintha egy filmnek egy lassított felvételébe csöppentem volna csak azért, hogy a drámaiságot fokozhatni lehessen; de nekem nem idegtépő pillanatképekre volt szükségem. Segíteni akartam: segíteni Krisnek!

 Tüdőmet is kiköptem volna, hogy könnyíteni tudjak testemen annak érdekében, hogy hamarabb a közelükbe érhessek. Mégis minden lépés olyannak tűnt, mintha egyre messzebb kerültek volna tőlem. Akármennyire is futottam, nem tudtam elérni Őt, hogy segítsek.

 Nem!

Ez nem történhet meg velem újra... Nem késhetek el... Még egyszer nem!

 Legyőzve a bennem tomboló lassított időt és teret, száz kilométernek tűnő távolságot végre teljesen nullára csökkentve értem a férfit verő pasas mögé. Hatalmas erőt érezve magamban kocogtattam meg az izomkolosszus vállát, ki idegesen fordult felém.

- Mi van?!

 Egy pillanat töredéke alatt adtam választ az egyszerű kérdésre; nem törődve a látványos súly és képességbeli különbségekkel húztam be a rondapofájú dagadt disznónak. Nem csak ő, de még én is meghökkentem ütésem erősségétől: bár nem voltam egy pálcika, de nálam majdhogynem kétszer akkora pasikat nem tudtam volna kiiktatni. Egy Ren kaliberű fiút könnyedén laposra verek, kisebb szerencsével egy erősebb csontozatú férfival is elbánok, de egy szumóbirkózó nagyságú ember túl sok volt. Kettő pedig egyet jelentett a halálommal.

 Ezeket valahogy teljesen elfelejtve rontottam rá a férfira, aki valamilyen furcsa oknál fogva nem talált fogást rajtam. Egészen sok ideig én álltam nyerésre, amit valahogy nem tudtam felfogni ép ésszel. És talán ezért történt az, hogy épségemnek befellegzett; akkora ütést kaptam az arcomra, hogy ha nem repültem legalább két métert, akkor egyet sem.

 Ahogy testem a földre landolt, a fájdalomtól szívem szerint felüvöltöttem volna; valamiért a beton kemény csókja nagyobb kínt okozott nekem, mint az elmúlt tizennyolc évben bármi más. Teljesen kiszolgáltatva a földön feküdve figyeltem a felszakadt ajkú Krist, kinek tekintetében valami máshogy csillant. Mintha... Dühös lett volna.

- Picsába – hagyta el halk káromkodás ajkait, majd egy hirtelen mozdulattal hátra vetette a fejét, ami pontosan az őt erősen szorító férfi orrát találta el. Reflexből kapott arcához a nagydarab fickó, és ezt a pillanatot kihasználva Yifan előrántott kabátja belső zsebéből... Egy fegyvert!

- Mi a franc?! – kerekedett ki a szemem, ugyanis az ember nagy ritkán látja a tanárát, egy pisztolyt szorongatni. Mondjuk, egyáltalán nem szorongatta; nagyon is magabiztosan tartotta a tárgyat a kezében, egyenesen az engem földre terítő férfi felé fordítva azt.

- Nyugi Yifan, beszéljük ezt meg – próbálta nyugtatni a férfi tanáromat, miközben kezeit védekezésképpen maga elé rakta, mintha csak egy vadállatot kellett volna visszatartania.

- Menjetek el – suttogta teljesen megfáradt hangon, mégis benne volt az a bizonyos tanáros erélyesség, ami miatt a két nem éppen manöken alkatú fickó először lassú léptekkel kezdtek tőlünk távolodni. Néhány másodperc után, már csak egy száguldozó hófehér autót figyeltünk, amely olyan hirtelen tűnt el a szürke város kihalt utcáin, mint amilyen váratlanul felbukkant.

 Yifan ajkait hatalmas sóhaj hagyta el, s miközben elrakta pisztolyát, leguggolt hozzám, majd aggódó anyuka stílusban kezdett vizslatni.

- Minden oké?

- Hogy minden oké-e? Hogy a picsába lenne minden oké? – kérdeztem hitetlenül, miközben próbáltam feljebb ülni, de annyira fájt a hátam, hogy erre képtelen voltam. – Kik voltak ezek?

- Emlékszel arra a részre a könyvemből, amikor a főszereplőt megtámadták az utcán és félholtra verték?

- Igen – válaszoltam furcsa kérdésére, és már előre rosszat sejtettem.

- Ők voltak azok.

- Mi van? – akadtam ki ismételten. – Azt akarod nekem beadni, hogy ezek a fazonok megvertek... Téged?

- Tizennégy éves voltam, hogy tudtam volna megvédeni magam? – próbálta menteni maradék becsületét is, ám ebben a témában nem épp a férfiassága kérdésén volt a hangsúly.

- Téged agyonvertek kamaszkorodban? – hitetlenkedtem, bár sokkal inkább voltam felháborodva. Felháborodtam egy olyan valamin, amihez semmi közöm nem volt. – Most akkor minden igaz, amit a könyvedben írtál? Kitagadás: pipa; Agyonverés: pipa; Mi jön még? Felbukkan a halott húgod, vagy mi?

- Nézd Sehun, én megértem, hogy ki vagy akadva, de nem kell aggódnod. Ez csak a szokásos leckém volt – vont vállat, továbbra is úgy bámulva rám, mintha a történtek normálisnak számítottak volna. 

- Szokásos lecke? Ez azt jelenti, hogy minden évben idejönnek és megvernek?

- Nagyjából.

- De mégis mi a fenéért? – dühöngtem továbbra, látszólag feleslegesen, ugyanis Yifan meglepően lazán kezelte a dolgot.

- Az apám ugyan letagadja, hogy a fia vagyok, de arra mindig emlékeztet, hogy miért nem vállal fel. Ez az éves verés csupán eszembe juttatja, ki is vagyok és miért is élek úgy, ahogy.

- Várj – emeltem magam elé sajgó kezemet, majd lehunyva szemeimet emésztettem meg szavait. – Tehát az apád, minden évben elküld ide két, három tonnás barmot, hogy gyepáljanak félholtra, pusztán azért, mert kitagadott?

- Lényegében.

- Nem kellene ezzel rendőrségre menned? – tettem fel a komoly kérdésemet, ironikus hangnemben, és bár Kris pontosan értette a célzásomat, sajnos nagy ívben szart rá.

- Nem ér ez ennyit.

- Már hogy a picsába ne érne? Ezzel kockáztatod a testi épséged és a jövőbeli életedet is.

- Ugyan Sehun; mindenki ívben szarik a fejemre, ahogy arra is, mi van velem – mondta keserű mosollyal ajkain.

- Én nem! – kiáltottam, talán túlságosan is hevesen, ugyanis tanárom arcán nem csak a meglepettség foglalt helyet, hanem enyhe pír is odaült figyelni az eseményeket. – Én nem szarok a fejedre – mondtam sokkal halkabban és nyugodtam hangnemben, mégis Kris tudatáig elértek szavaim. Tudtam, máskülönben miért mosolygott volna olyan boldogan? És bármennyire is szerettem volna tagadni, a tényeket nem lehetett meghazudtolni; Wu Kibaszott Yifan, valamiért része lett az életemnek és nem akartam, hogy kilépjen belőle. Legalábbis addig biztosan nem, míg választ nem kapok a kérdéseimre. Önzőségemnek köszönhetően ragaszkodtam hozzá... Nem. Nem Yifantól nem akartam megválni, hanem Kristől; csak még nem jutottam el arra szinte, hogy ezt a kettőt egynek tudjam beszámítani.

 Pillanatokig csupán egymást figyelve voltunk azon a kihalt utcán, amit az apró hópelyhek szépen lassan beborítottak, velem együtt.

- Meg fogsz fázni – mondta halkan. – Fel tudsz állni?

- Nem hiszem – próbáltam ismét feltolni magam a hideg földről, ám a fájdalom elnyomta a maradék erőmet is. – Amúgy miért tagadott ki apád? - Hirtelen kérdésemre Yifan arca egy másodperc alatt torzult el, majd komoran rám pillantva válaszolt.

- Ez nem tartozik rád.

- Nem? – horkantam fel hitetlenül. – Amíg engem is félholtra vernek, addig az én dolgom is.

- Saját akaratodból jöttél ide, én ugyan nem kértem, hogy segíts.

- Ez a hála, amiért leszedtem rólad azt a dagadt állatot?

- Tehetek én róla, hogy hősködni akartál? – próbálta továbbra is rám hárítani a felelősséget.

- Gratulálok; érett felnőtt vált belőled az elmúlt évek alatt – feleltem gúnyosan, ezzel utalva infantilis viselkedésére, de teljesen ignorálva kijelentésemet, kezdett ismét beszélni.

- Beviszlek a kórházba.

- Tessék?! – kerekedett ki szemem, ahogy az iszonyat magasan ácsorgó Yifanra néztem. Hogy a picsába lehet valaki százkilencven centi? – És mégis miért?

- A tanárod vagyok, az a minimum, hogy orvoshoz viszlek. Felelősséget vállaltam érted.

- Bezzeg most játszod a tanár bácsit – forgattam szemeimet. – Amúgy meg nem kötelességed vigyázni rám; nem a suliban vagyunk.

- Lehet. De hivatalosan terápián vagy; az én terápiámon, ergo rohadtul védenem kell a segged mindentől.

- Hát akkor ez most nem jött össze – emeltem rá tekintetem, amolyan „Ez szar ügy” fejet vágva, amit nem díjazott annyira.

- Most már mindegy. Nem tehetek róla, hogy játszottad itt a nagylegényt...

- Az én kurva anyámat, amiért segíteni akartam! – hitetlenkedtem tovább, de a hirtelen jött temperamentumomat egy másodperc alatt törte ketté Wu Yifan azzal, hogy két kezébe vett, és mint egy hercegnőt, vinni kezdett. – Te meg mi francot művelsz?!

- Elviszlek a kocsidig.

- Az enyémig? Miért nem megyünk a tiéddel, ami itt van háromlépésnyire?

- Mert üres a tank – felelte egyszerűen, majd szemével a fekete Audimat kezdte keresni. Amint megtalálta azt, sietős léptekkel vitt el odáig, de bármennyire is szaporán szedte lábait, egy millió évnek tűnt, míg karjaiból az anyósülésre kerültem. Ahogy letett, felszisszentem az engem érintő anyagtól; sosem hittem volna, hogy egy ütés által ennyi mindenem sajoghat. Bár az tény, hogy nem kis ívben repültem, de még soha életemben nem éreztem ekkora fizikai fájdalmat. Még aznap este sem...

 Nem szívesen adtam át a slusszkulcsot Krisnek, hiszen nem szerettem, amikor valaki más akarta vezetni az autómat, de az égető fájdalommal küzdő testrészeim legyőzték az önzőségem; így Yifan vezette a kocsit.

 Szinte mozdulatlanul szorongatta a kormányt, teljesen komor ábrázattal, ami egyszerre volt szokatlan és rendkívül ijesztő. Elképzelni nem tudtam mi zajlott le akkor a fejében, vagy éppen mit érzett, de valamiért valósnak tűnt az a személyisége, amit akkor mutatott. A makacssága, a fegyvere és a hozzáállása, amit a szituáció iránt képviselt; akkor tényleg el tudtam volna hinni, hogy az igazi Wu Yifant látom, aki megírta azt a keserű hangvételű könyvet, és aki olyan furcsa flegmasággal kezeli a világ dolgait, mint valami vérbeli amerikai suttyó. Valósnak tűnt, és talán túlságosan is az volt.