23. fejezet
Karácsony.
Egy időben teljesen semlegesen álltam ehhez az ünnephez, amolyan csak „létezik”
alapon. Viszont a négy évvel ezelőtt történtek miatt, valahogy már undorítónak
tartom a karácsonyt, ahogy a legtöbb szeretettel kapcsolatos eseményt is.
Valentin-napon egyenesen fejbe szoktam lőni magam, mondjuk, azt még mindig
jobban viselem, mint ezt a redvás, filmekbe illően csodálatos, kétszínű családi
ünnepet, aminek nálunk, az utóbbi időben konkrétan semmi értelme sincsen.
Kiskoromban
még komolyan elhittem, hogy Karácsonykor nem csak Krisztus születését
ünnepeljük, hanem a szeretetet és a családot is, így naivan csak abban tudtam
reménykedni, hogy a mézes-mázos szenteste, nem csak a színjáték része. A
szüleim sosem szerettek, ahogy ezt már többször is tudtomra adták, viszont
amikor még kicsi voltam, legalább megpróbálták eljátszani, hogy egy kicsit is
számítok nekik. Karácsonykor mutatkozik meg az ember igazi arca; ekkor még azt
hittem apám és anyám komolyan szeretnek, csak a sok munka miatt nincs rám
idejük. Persze ez sosem volt így; karácsonykor természetesen mosolyogtak, meg
viszonylag kedvesen viselkedtek, de akkor is inkább a személyzet törődött velem,
nem pedig ők. Többször kifejtettem már, hogy a házunkban dolgozókhoz több
érzelmi kötelék fűz, mint a tulajdon szüleimhez. Mondjuk még azon is,
csodálkozom, hogy egyáltalán képes vagyok valami kedvesség félét kierőltetni
magamból; önző vagyok ez tény, de azért vannak személyek, akiket kedvelek, és
megtisztelem őket annyira, hogy legalább egy „Boldog Karácsony!”-t odanyögök
nekik. Egyesek még olyan szerencsésnek is mondhatják magukat, hogy ajándékot is
kapnak tőlem. Bár ezekből azért már ténylegesen kevesebb akad.
Szenteste
volt; a személyzet este hatkor hagyta el a házunkat, s indultak haza a maguk
családjához, akikkel az utóbbi fél évben valószínűleg kevesebb időt töltöttek,
mint mondjuk velem. A minimum az volt, hogy mikor elbúcsúztam tőlük,
megköszöntem a munkájukat és kellemes ünnepeket kívántam. Mindig egy paraszt
voltam, de ezt az utóbbi négy évben az összes karácsonynál eljátszottam. És
azok, akik lényegesen többet tettek értem, még kaptak is valamit; YeJunt, aki
régen a sofőrömként dolgozott, idén egy üveg vörösborral ajándékoztam meg, amit
persze először nem akart elfogadni (ahogy semmit sem), de végül rátukmáltam,
majd kellemes ünnepeket kívánva egymásnak búcsúztunk el. Aztán következett a
szakácsnő, akivel valamiért mindig úgy viselkedtem, mintha a nagymamám lett
volna; állandóan egy csomó kaját rám tukmált én pedig mindig mindet betoltam,
mondván, hogy jó az étel és ne menjen kárba. Mondjuk a szakácsnő úgy is
beszélt, akár egy nagymama, én pedig csíptem a furcsa, kissé talán falusi
humorát. Na meg, megtanított úgy sütni, hogy azt néhány magát szakácsnak nevező
is megirigyli: épp ezért mindig valami sütéssel kapcsolatos holmit adtam neki,
és általában ugyanúgy tudott azoknak örülni. Az akkori karácsonykor a legújabb
Jamie Oliver szakácskönyvet vettem meg neki, amiért – ahogy ő mondta – járt
néhány cuppanós puszi. Bár alig bírtam kiszabadulni a nagyis csókjai közül,
csíptem az öreglányt.
Végül
ott volt Jimin, aki bár biztosan sokszor kiugrott volna az ablakon miattam, de
rohadt sokat foglalkozott velem. Jimin a haverom volt, még akkor is, ha csak
egy szobalányként dolgozott nálunk; figyelembe vette a helyzetem és mindig
diszkréten viselkedett, ha a szituáció úgy kívánta. Épp emiatt érdemelte meg
azt a csokor rózsát, amit adtam neki egy pár fülbevaló kíséretében. Jimin
szerette az ékszereket, főleg azokat, amiket a fülében hordhatott; talán ezért
hatódott meg, mikor meglátta mit is vettem neki. Az én esetemben furcsa volt,
hogy emlékeztem az efféle apróságokra, de valahogy az együtt eltöltött évek
alatt ez megragadt bennem. Egy idő után mások számára az újdonságok, vagy az
esetleges különleges vágyak eggyé válnak a megszokottá; nekem nem volt nehéz
eldönteni mit fogok ajándékozni, hisz pontosan tudtam ki mire vágyott. Ez az ő
szemükben nagy figyelmességre utalhatott a részemről, holott én csak
megszokásból cselekedtem; a különleges is elvesztheti a jelentését, ha már nem
tud újat mutatni. Ezért volt számomra olyan egyszerű az ajándékvásárlás.
Az
óra éjfélt ütött, ami egyet jelentett számomra a távozással; teljesen
felöltözött állapotban egy hátizsákba pakoltam be az éjszakára szükséges
dolgokat, melyek nélkül nem tudtam volna túlélni azt az ünnepet. Természetes
zsákomban megbújt az a valami, amely szinte könyörgött, hogy vigyem magammal;
nem akartam elmozdítani a helyéről, de mivel nálam volt, és nem a magam részére
vettem, muszáj volt még egy helyre elmennem. Egy olyan helyre, ahová akkor nem
igazán vágytam.
Szobám
ajtaja halkan nyílt ki, s egy hálóinges kisangyal libbent be hozzám álmos,
mégis határozott tekintettel.
-
Hát te? – guggoltam le hozzá, végigsimítva kesztyűs kezemmel, gyermeki arcán. –
Nem anyuékkal kellene ünnepelned?
-
De hiányzol, Sehun – motyogta lebiggyesztett ajkakkal. – Nem szeretek nélküled
karácsonyozni.
-
Tudom, kicsim.
-
Muszáj elmenned? – kérdezte hatalmas boci szemekkel, abban reménykedve a
válaszom nemleges lesz. De még Yunseo kedvéért sem bírtam volna elviselni azt
az ünnepet, ami számomra a legképmutatóbb jelentéssel bírt.
-
Nem maradhatok, te is tudod.
-
Igen – bólintott sajnálattal teli szemekkel. – De ez az utolsó karácsonyom
veled.
-
Sajnálom. Muszáj mennem – feleltem, majd lassan feltápászkodva léptem az
ablakhoz s nyitottam ki azt. A hideg téli szél megcsípte arcomat, így a
nyakamba kötött sálat kicsit feljebb húztam, hogy még orromat is eltakarja.
-
Sehun... – szólt utánam, mire ismét felé fordultam.
-
Igen?
-
Szeretlek – azzal megölelt. Kétszer akkora voltam, mint ő, mégis hozzám sétálva
karolta át lábaimat, így szorítva magához.
-
Én is szeretlek – emeltem fel, majd nyomtam egy puszit puha arcára.
Szívbemarkoló
érzés volt Yunseo szeme láttára kimásznom ablakomon, lassan lejőve a hóval
borított tájra érkezve. Még felpillantottam hozzá, s mikor csupán már
nyílászáróm becsukódását láttam, lassan indultam el oda, ahol valószínűleg épp
aznap, nem láttak valami szívesen.
Nem
volt kedvem vezetni, így gyalogszerrel lépkedtem a bokámig érő hóban, elviselve
a csípős szelet, mely minden megtett méternél egyre erősebben kezdett fújni.
Nem valami közeli helyre mentem, így már akkor megbántam, hogy nem az Audimmal
indultam útnak.
Kiérve
a főútra leintettem egy taxit, mert fél óra fagyoskodás után valahogy elegem
lett a sétálásból. Beülve a meleg járműbe mondtam be a címet ahova tartottam, s
utána csupán annyi dolgom volt, hogy az ablakból kibámulva várok. Várok a
megérkezésre és valószínűleg egy furcsa éjszaka kezdetére.
Kiszálltam
a kocsiból, amint elszállított a sofőr a kért helyre; kifizettem a fuvart,
jókora borravalóval megajándékozva a szegénynek tűnő taxist.
-
Kösz kölyök. Kellemes karácsonyt!
-
Önnek is – biccentettem, s miközben a férfi elhajtott én neki is vágtam a sok
emelet megmászásának. Komolyan hülyének születtem, hogy szenteste pont hozzá
jövök; nem is voltunk olyan jó viszonyban, ráadásul a történtek után valószínű
volt, hogy nem az én fejemet akarja nézni karácsonykor. De azaz apróság, amely
a táskámat nyomta egyszerűen hozzá kívánkozott; miatta került el a megszokott
helyéről, és bár én általam lett megszerezve, de őt illette.
Kissé
lihegve léptem ajtaja elé s kopogtattam be rajta várva, hogy újra szembe
nézhessek vele. Magamban a másodperceket számoltam, s füleltem; hallottam
hangját, ahogy beszélt valakivel és lépéseinek súlyát is éreztem. Cipője
sarkának kopogása egyre hangosodott, majd hirtelen halkult el, ahogy a nyílászáró
másik végén megállt. Kezét a kilincsre helyezve tárta ki előttem az ajtót;
egyik kezében telefonja volt, amit füléhez tartott, miközben ledöbbent
ábrázattal nézte kipirosodott arcomat.
-
Mégsem kell. Majd visszahívlak – mondta a készülékbe aztán felém, szegezte
kérdéseit. – Te mit keresel itt?
-
Neked is boldog karácsonyt! – feleltem ironikus mosollyal arcomon, majd mély
sóhajt hallatva magamból biccentettem a háta mögé. – Bemehetek?
Semmit
sem szólva lépett el az útból beengedve engem; persze a furcsálló grimasz
továbbra sem tűnt el arcáról. Ugyanolyan értetlen ábrázattal nézte végig, ahogy
leveszem a kabátomat, mint ahogy először megpillantott azon a havas szenteste.
Egy pillanatra azt hittem embóliát kapott, hisz mozdulatlanul meredt rám, még mindig
a kilincset szorongatva.
-
Zavarlak? – kérdeztem, mert először azt hittem ki akar dobni, legalábbis az
arcmimikája nagyon ezt üzente.
-
Nem – eszmélt fel a bambulásból majd lassú, bizonytalan léptekkel indult a
konyhába. – Kérsz egy sört?
-
Elfogadom, köszi.
-
És, minek köszönhetem a látogatásod így fél egy felé közelítve? – kérdezte,
miközben a hideg alkoholt nyújtotta át.
-
Hoztam neked valamit.
-
Nekem? Miattam leléptél otthonról?
-
Nehogy azt hidd! Sosem töltöm otthon a karácsonyt, és mivel nem sietek
gondoltam, beugrom.
-
Erre sosem számítottam volna – tördelte ujjait. – Főleg a történtek után.
-
A történtek után? Melyikre gondolsz? – húztam fel szemöldököm, pedig pontosan
tudtam Kris mire, értette. De azért élvezetes volt látni a zavarban lévő fejét;
akár egy kamaszlány esküszöm. Haláli volt, én mondom. Halál aranyos...
-
Ami a kórházban volt...
-
Arra gondolsz, amikor kifakadtál, és tinihez méltóan elrohantál?
-
Most mit kellett volna tennem? – tárta szét karját gyerekesen. – Te mit tettél
volna a helyemben?
-
Hát nem rohantam volna el...
-
Tényleg? – nézett rám lesajnálóan, mire én kicsit módosítottam előbbi
megjegyzésemet.
-
Na jó, valószínűleg nem maradtam volna a seggemen, de nem erre számítottam egy
huszonkét évestől.
-
Négy évvel vagyok csak idősebb; ez a korkülönbség nem jelent egyet a lényeges
viselkedésbeli különbségekkel – mondta kissé talán tudálékosan, de elég
fáradtnak és frusztráltnak tűnt, így inkább erre nem tettem megjegyzést. – Meg
is lepődtem, hogy te ilyen könnyen reagáltad le.
-
Honnan veszed ezt?
-
Itt vagy – vont vállat. – Eljöttél hozzám szenteste; ez azért elég erősen
jelenti azt, hogy nem zavar.
-
Miért zavarna? – tártam ki karom, majd belekortyoltam a hideg sörbe, ami
valamiért hihetetlenül jól esett. Mielőtt ittam volna belőle, észre sem vettem
mennyire melegem van. Rohadtul besültem, pedig akkor már nem volt rajtam kabát.
-
Mert Jongdae esetén is kiakadtál; annyira, hogy majdnem megszakítottad a
barátságotokat, pedig őt állítólag több mint tíz éve ismered. Mit kaptam volna
én, mint semmitmondó irodalomtanár?
-
Egyáltalán nem vagy semmitmondó – feleltem kicsit halkabban, majd ismét ittam.
Melegem volt; majd’ besültem.
-
Ebben azért nem voltam biztos – hajtotta le fejét, ő is lejjebb tekerve
hangerejét. Ekkor csend telepedett ránk; nem a kínos féle, sokkal inkább az
elgondolkodtató fajta. Az, amikor az emberek csak a maguk elmélkedéseivel
vannak elfoglalva; bár akkor nekem semmi nem volt a fejemben.
-
Amúgy... – szólt félénken, kíváncsi hangsúllyal. – Hogyhogy ilyen lazán reagáltál
erre?
-
Hülyéskedsz velem? – húztam fel szemöldököm. – Egy szexmániás őrült kamasz
vagyok, akinek néha kihagy az agya, és fogalma sincs akkor mit művel. A szüleim
úgy élnek mellettem, mintha nem is léteznék, miközben a nyolc éves húgom
párkapcsolati tanácsokkal lát el, és néha ribancozza a volt barátnőimet.
Felcsináltam az exemet, aki a gyerekemet egy transzvesztita hímringyóval fogja
felnevelni. Aztán időközben kiderült, hogy a legjobb barátom, egy meleg
sztriptíztáncos egy olyan bárban, ahol a jelenlévők több faszt fogtak, mint
kilincset. Emellett, együtt él a hörcsögképű, szintén sztriptízes színésztanonc
barátjával, akiről kiderült, hogy az én technikámnak köszönhetően omlott
Jongdae karjaiba. Ezek után, már nem igazán tud sokkolni, hogy meleg vagy.
-
Wow – biccentett elismerően, miután végighallgatta a nem éppen rövid
beszámolómat. – Nem semmi lista.
-
Fel tudsz mutatni ilyet? – mosolyodtam el, várva válaszára.
-
Áh – legyintett. – Én csak egy intellektuálisan koraérett, meleg irodalomtanár
vagyok egy megbukott regénnyel, ami miatt az apám évente megveret a
gorilláival.
-
Szép kis páros, mondhatom – röhögtem el magam, felfogva mennyire szánalmasak is
vagyunk mi ketten.
-
Erre inni kell – mosolyodott el ő is, kicsit felém nyújtva a kezében tartott alkoholt.
Halkan nevetve koccintottuk össze a két üveget, melyekről a vízcseppek százfelé
repülve párologtak el a meleg miatt. Hihetetlenül fűtött Kris lakása; elmondani
nem tudtam mennyire.
-
Miért van itt ilyen kurva meleg? – kérdeztem, mikor már olyan helyeken is
izzadni kezdtem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.
-
Most valami idióta viccet próbálsz elsütni, vagy tényleg meleged van?
-
Ugyan – néztem rá lesajnálóan. – Ennél azért jobb humorral lettem megáldva. De
amúgy tényleg megy nálad a fűtés, rendesen.
-
Tudom – forgatta szemeit, majd magyarázatot is adott rá. – Elromlott a ház
központi fűtése ezért az összes lakás olyan, mint egy szauna.
-
Szóval nem fogod rám vetni magad, ha leveszem a felsőmet? – kérdeztem, és
először Kris tényleg rohadt furán nézett rám.
-
Nem – rázta meg fejét. – Csak, mert meleg vagyok, nem bukom minden pasira.
-
Ezt örömmel hallom – mosolyodtam el, majd egy laza mozdulattal lekaptam
magamról fehér pólómat, ezzel megmutatva felsőtestem. Nem voltam egy szégyenlős
típus, de amikor magamon éreztem Kris amúgy teljesen semleges tekintetét, nem
csak visszavettem volna felsőmet, de még rétegeztem is volna azt. Egy meztelen
szűznek éreztem akkor magam, több szemérmességgel, mint egy apáca. Fogalmam
sincs mi ütött belém. – Te nem...?
-
Hogy nem vetkőzöm-e veled? – kérdezte teljesen komoly ábrázattal, de szerintem
ezt a kérdést Kris nem gondolta át rendesen.
-
Ez egy kicsit félreérthető, de igen. Nincs meleged?
-
Én már megszoktam – vont vállat, mire belőlem akaratlanul tört ki a nevetés.
Yifan először nem éretett hirtelen rám tört röhögő görcsöm okát, de amint
visszapörgette fejében az előbb elhangzott beszélgetésünket, ráébredt idióta
kacagásom okára. – Basszus Sehun... – fogta idegesen fejét, hogy ekkora
faszságon képes voltam nevetni, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Jó kedvem
volt akkor.
-
Bocs-bocs, abbahagytam – nyugodtam meg egy kicsit, de arcomon még mindig ott
bujkált, azaz idióta vigyor.
-
Aha – forgatta szemeit lesajnálóan nézve a még mindig erősen mosolygó fejemet.
– Említetted, hogy hoztál nekem valamit.
-
Szóval csak ez érdekel? – kaptam ölembe a táskámat, majd kezdtem keresni az
apró valamit, amit vettem.
-
Lebuktam – kuncogott ironikusan, majd kezei közé adtam azt a bizonyos George
Ezra albumot, amit CL-től akart megrendelni, de nem tudta megszerezni. Igen;
megláttam a kirakatban ezt az albumot, és rögvest Yifan jutott eszembe;
hihetetlen vagyok, tudom.
Irodalomtanárom
teljesen ledöbbenve nézegette a cd-t, mintha valami olyasmit tartott volna
kezeiben, amit még maga az emberiség sem ismert. Holott az csupán egy album
volt, semmi több.
-
Te emlékeztél arra, hogy ezt szeretném megvenni?
-
Nem – csóváltam fejem.
-
Akkor említettem volna, hogy mégsem tudtam megszerezni? – próbált
visszaemlékezni, hogy vajon tényleg mondott-e valami ilyesmit, mivel számára
lehetetlennek tűnt, hogy ajándékot kapott tőlem. Mert ez történt;
megajándékoztam az irodalomtanáromat, Wu Yifant, azt a személyt, aki a
„Lidércnyomás”-t írta. Álmomba sem hittem volna, hogy ez valaha meg fog
történni.
-
Nem.
-
Akkor mégis honnan tudtad? – hitetlenkedett tovább.
-
Miután kiengedtek a kórházból CL felhívott, hogy furcsán viselkedtél vele, és
megemlítette, hogy nem fog megérkezni a lemez, amit rendeltél. Én pedig pont
akkor vásároltam be karácsonyra... – vontam meg vállam, és nem mondtam többet.
Nem is kellett; Kris boldog mosollyal arcán nézett az ajándékra, majd rám.
-
Köszönöm.
-
Nincs mit.
És
megöleltük egymást. Teljesen reflexből jött ez, mindkettőnk részéről, és
igazából fogalmam sincs miért szorítottam olyan erősen magamhoz őt, de a
szituáció egyáltalán nem tűnt furcsának. Mintha Jongdae-t öleltem volna. Azt
leszámítva, hogy Kris sokkal buzisabban ölelt... Nem rosszindulatból, de
tényleg. Viszont nem volt kellemetlen; sőt. Más volt, de klassz; fogalmam sincs
mi volt benne annyira jó érzés, de az volt.
Halk
ugatásra lettem figyelmes, amely Kris hálójából jött; furcsán pillantottam
tanáromra, aki amolyan „Na baszki!” fejet vágott, mintha valami meglepetést
rontott volna el. A szoba felé sandítottam, aminek ajtaján egy apró, alig
néhány hónapos mopsz kutya csoszogott ki, pici lábain. Felém evickélt a
kisállat, én pedig jó kutyamániáshoz méltóan kaptam fel azt, s kezdtem
dögönyözni. Imádtam a kutyákat, de ezt senki sem tudta rólam.
-
A tied? – kérdeztem Yifan felé pislogva, továbbra is idióta módon az állat felé
gügyögve, akinek látszólag szimpatikus voltam. – Mert ha igen, akkor eddig
nagyon jól titkoltad.
-
Nem az enyém – csóválta fejét mosolyogva. – A
tiéd!
-
Na ezt is jól titkoltad – akadt rajta a szemem, nem törődve azzal, hogy a mopsz
az államat nyalogatta. – Az enyém?
-
Az ajándékod.
-
Te vettél nekem egy kutyát?
-
Nem vettem – vont vállat, továbbra is széles vigyorral arcán. – Az út szélén
találtam, és te jutottál eszembe.
-
Ez igazán kedves tőled – néztem rá lesajnálóan, továbbra is a kezemben tartott
kutyával.
-
Arról jutott eszembe, hogy egyszer még valamikor ősszel hazavittelek. Rémlik?
-
Persze – bólintottam. Hogy is felejthettem volna el azt a napot; életemben nem
gondoltam volna akkor, hogy ez lesz a későbbiekben.
-
Emiatt döntöttem el, hogy neked adom a kutyát.
-
És honnan tudtad, hogy szeretem az állatokat? – pillantottam ismét rá, mert
időközben visszafordultam az apró mopsz felé, ami akkor már az orromat
nyalogatta.
-
Csak rád kell nézni.
-
Ennyire látszik rajtam?
-
Jobban, mint a jazzmániád – mondta, mire én megajándékoztam egy furcsálló
pillantással, amit viszont egy egyszerű mondattal lerendezett. – CL elmesélte
az első találkozásotokat.
-
Aha – bólintottam. Az a csaj...
-
És hogy fogod elnevezni az újdonsült kutyádat? – kérdezte, kicsit közelebb
hajolva, hogy ő is megsimogassa az aprócska állatot.
-
Burn-nek! – mondtam gondolkodás nélkül, de elnézve Yifan értetlen arcát, a
névválasztásom magyarázatra szorult. – Akkoriban, mikor eldöntöttem, hogy
szeretnék egy kutyát, rengeteg Burn energiaitalt ittam.
-
Minden világos – bólintott egyet tanárom. Elmondani nem tudtam, mennyire
örültem annak a kis csöppségnek, a baj csak épp annyi volt, hogy nem lehetett
az enyém.
-
Kár, hogy nem vihetem haza – mondtam szomorkás mosollyal arcomon.
-
Nem? Hogyhogy?
-
Még a házba is az ablakon keresztül megyek be; szerinted tarthatnék kutyát?
-
Logikus – vont vállat. – Akkor addig nálam marad!
-
Addig? – húztam fel csodálkozva szemöldököm. – Meddig?
-
Érettségi végéig. Gondolom azután el, fogsz költözni, nem?
-
Remélhetőleg – bólintottam helyeselve.
-
Akkor addig itt marad nálam; heti háromszor úgyis eljössz, szóval nem fog
teljesen elszokni tőled.
-
Kösz Kris – mosolyodtam el, mire tanárom amolyan minden mindegy alapon vállat
vont.
-
Gondolhattam volna erre, amikor eldöntöttem, hogy neked adom. Ez a minimum,
amit megtehetek.
-
De azért kösz – mondtam határozottan.
Fogalmam
sincs eddig miért nem vettem észre, hogy Yifan valójában mennyire... Szép.
Sosem mondtam ilyet férfira, de Wu Yifan az volt; egyszerűen gyönyörű. Főleg,
amikor mosolygott; érdekes, hogy régen pont ez a vigyora idegesített a
leginkább, erre ma ezt tartom rajta a legszebbnek. Fogalmam sincs miért
taszított annyira akkor, de ma már valahogy elképzelhetetlennek tartom azt a
fajta utálatot, amit akkor iránta tápláltam. Kris nem érdemelte meg a
gyűlöletet; amikor a kis mopsz kutya ott volt az ölemben, s Yifan a füle tövét
simogatta, elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármiféle negatív érzelmet tudjak
táplálni iránta. Azt hiszem eljutottam arra a szintre, hogy őt a barátomnak
merjem nevezni.
Hirtelen
tekintetemet az órára emeltem, ami már éjjel kettőt ütött. Mintha eddig
parázson ültem volna, úgy pattantam fel, kezemben a kutyával.
-
Mennem kell! – mondtam, kicsit talán furcsa grimasszal Krisre meredve.
-
Értem. Hazamész?
-
Nem – feleltem egyszerűen, miközben az állatot helyeztem vissza a talajra.
-
Akkor hova mész?
-
Nem tudom – vontam vállat, ahogy a levetett felsőmet kerestem. Kris rosszallóan
pislogott rám, ahogy felfogta szavaim jelentését.
-
Tehát karácsonykor, hajnali kettőkor egyedül fogsz kószálni az utcán, teljesen
céltalanul?
-
Pontosan – helyeseltem, ahogy átvettem az éjszaka további részét.
-
Ezt nem engedem! – vette elő tanári szigorát, ami egy pillanatra meglepett. Nem
épp erre a reakcióra számítottam.
-
Mit fogsz tenni? Hazaküldesz?
-
Nem. De itt is nyugodtan aludhatsz – ajánlotta fel, talán kicsit túl hevesen.
-
Azt mondod, hogy aludjak itt? – kérdeztem sokkal visszafogottabb stílusban,
hiszen meglepett ezzel az ötletével. Én karácsonykor Krisnél...
-
Ha nem érint kellemetlenül – vakarta meg tarkóját, ismét zavarba jőve. Nem
szoktam meg ezt tőle; valószínűleg még az ő laza stílusának is furcsa volt egy
diákjának felajánlani karácsonykor, hogy aludjon nála. Ha ez a suliban
kitudódnak valószínűleg nagy botrányt csinálnának belőle.
-
Oké – vontam vállat, majd nem kerestem tovább felsőmet. Krist megdöbbentette,
hogy mennyire lazán döntöttem a jobbik verzió mellett; valószínűleg ő még
nagyon abban a hitben élt, hogy nem szívesen vagyok vele egy légtérben. Holott
ez már egy ideje tárgytalan volt.
-
És hol szeretnél...?
-
Gondolom a kanapén – mutattam a bútorra, mintha egyértelmű lett volna, hogy én
ott alszom.
-
Biztos? Mert mehetsz a hálóban is – mutatott a szoba irányába, mire én
egyértelműen leszavaztam az ötletet. Ennyire azért én sem voltam pofátlan.
-
Nem kell; jó a kanapé is.
Elröppent
az a rövid idő, amit Kris a szófa megágyazásával töltött; felidézni nem tudnám
mit csináltam akkor, de nagy valószínűséggel, a kutyával foglalkoztam. Csak az
utána történtek élnek a fejemben, viszont azok nagyon élénken.
Yifan
maga is készült elaludni, s mikor én már nagyban a plafont fixírozva feküdtem,
hirtelen a fények kialudtak. Csak a karácsonyi égők adtak némi támpontot arról,
hol is vagyok. Feljebb ülve fordultam a háló ajtaja előtt ácsorgó Kris felé, aki
egy halvány mosoly társaságában mondott még néhány szót.
-
Jó éjt, Sehun.
-
Jó éjt – feleltem én is, s mielőtt tanárom végleg álomra hajthatta volna a
fejét, még utána szóltam. – Boldog Karácsonyt Kris!
Halk
kacaj hagyta el ajkait, majd kicsit hitetlen arcmimikával viszonozta
gesztusomat.
-
Boldog karácsonyt!
S talán
életemben először, igazán jó hangulattal zártam le a karácsony ünnepét, amit
eddig szívből gyűlöltem. De
aznap örültem, hogy végül nem egyedül töltöttem azt a számomra mindig keserű
ízű éjszakát, aminek akkor, édes aromája boldogított.
Karácsony.
Egy időben teljesen semlegesen álltam ehhez az ünnephez, amolyan csak „létezik”
alapon. Viszont a négy évvel ezelőtt történtek miatt, valahogy már undorítónak
tartom a karácsonyt, ahogy a legtöbb szeretettel kapcsolatos eseményt is.
Valentin-napon egyenesen fejbe szoktam lőni magam, mondjuk, azt még mindig
jobban viselem, mint ezt a redvás, filmekbe illően csodálatos, kétszínű családi
ünnepet, aminek nálunk, az utóbbi időben konkrétan semmi értelme sincsen.
Kiskoromban
még komolyan elhittem, hogy Karácsonykor nem csak Krisztus születését
ünnepeljük, hanem a szeretetet és a családot is, így naivan csak abban tudtam
reménykedni, hogy a mézes-mázos szenteste, nem csak a színjáték része. A
szüleim sosem szerettek, ahogy ezt már többször is tudtomra adták, viszont
amikor még kicsi voltam, legalább megpróbálták eljátszani, hogy egy kicsit is
számítok nekik. Karácsonykor mutatkozik meg az ember igazi arca; ekkor még azt
hittem apám és anyám komolyan szeretnek, csak a sok munka miatt nincs rám
idejük. Persze ez sosem volt így; karácsonykor természetesen mosolyogtak, meg
viszonylag kedvesen viselkedtek, de akkor is inkább a személyzet törődött velem,
nem pedig ők. Többször kifejtettem már, hogy a házunkban dolgozókhoz több
érzelmi kötelék fűz, mint a tulajdon szüleimhez. Mondjuk még azon is,
csodálkozom, hogy egyáltalán képes vagyok valami kedvesség félét kierőltetni
magamból; önző vagyok ez tény, de azért vannak személyek, akiket kedvelek, és
megtisztelem őket annyira, hogy legalább egy „Boldog Karácsony!”-t odanyögök
nekik. Egyesek még olyan szerencsésnek is mondhatják magukat, hogy ajándékot is
kapnak tőlem. Bár ezekből azért már ténylegesen kevesebb akad.
Szenteste
volt; a személyzet este hatkor hagyta el a házunkat, s indultak haza a maguk
családjához, akikkel az utóbbi fél évben valószínűleg kevesebb időt töltöttek,
mint mondjuk velem. A minimum az volt, hogy mikor elbúcsúztam tőlük,
megköszöntem a munkájukat és kellemes ünnepeket kívántam. Mindig egy paraszt
voltam, de ezt az utóbbi négy évben az összes karácsonynál eljátszottam. És
azok, akik lényegesen többet tettek értem, még kaptak is valamit; YeJunt, aki
régen a sofőrömként dolgozott, idén egy üveg vörösborral ajándékoztam meg, amit
persze először nem akart elfogadni (ahogy semmit sem), de végül rátukmáltam,
majd kellemes ünnepeket kívánva egymásnak búcsúztunk el. Aztán következett a
szakácsnő, akivel valamiért mindig úgy viselkedtem, mintha a nagymamám lett
volna; állandóan egy csomó kaját rám tukmált én pedig mindig mindet betoltam,
mondván, hogy jó az étel és ne menjen kárba. Mondjuk a szakácsnő úgy is
beszélt, akár egy nagymama, én pedig csíptem a furcsa, kissé talán falusi
humorát. Na meg, megtanított úgy sütni, hogy azt néhány magát szakácsnak nevező
is megirigyli: épp ezért mindig valami sütéssel kapcsolatos holmit adtam neki,
és általában ugyanúgy tudott azoknak örülni. Az akkori karácsonykor a legújabb
Jamie Oliver szakácskönyvet vettem meg neki, amiért – ahogy ő mondta – járt
néhány cuppanós puszi. Bár alig bírtam kiszabadulni a nagyis csókjai közül,
csíptem az öreglányt.
Végül
ott volt Jimin, aki bár biztosan sokszor kiugrott volna az ablakon miattam, de
rohadt sokat foglalkozott velem. Jimin a haverom volt, még akkor is, ha csak
egy szobalányként dolgozott nálunk; figyelembe vette a helyzetem és mindig
diszkréten viselkedett, ha a szituáció úgy kívánta. Épp emiatt érdemelte meg
azt a csokor rózsát, amit adtam neki egy pár fülbevaló kíséretében. Jimin
szerette az ékszereket, főleg azokat, amiket a fülében hordhatott; talán ezért
hatódott meg, mikor meglátta mit is vettem neki. Az én esetemben furcsa volt,
hogy emlékeztem az efféle apróságokra, de valahogy az együtt eltöltött évek
alatt ez megragadt bennem. Egy idő után mások számára az újdonságok, vagy az
esetleges különleges vágyak eggyé válnak a megszokottá; nekem nem volt nehéz
eldönteni mit fogok ajándékozni, hisz pontosan tudtam ki mire vágyott. Ez az ő
szemükben nagy figyelmességre utalhatott a részemről, holott én csak
megszokásból cselekedtem; a különleges is elvesztheti a jelentését, ha már nem
tud újat mutatni. Ezért volt számomra olyan egyszerű az ajándékvásárlás.
Az
óra éjfélt ütött, ami egyet jelentett számomra a távozással; teljesen
felöltözött állapotban egy hátizsákba pakoltam be az éjszakára szükséges
dolgokat, melyek nélkül nem tudtam volna túlélni azt az ünnepet. Természetes
zsákomban megbújt az a valami, amely szinte könyörgött, hogy vigyem magammal;
nem akartam elmozdítani a helyéről, de mivel nálam volt, és nem a magam részére
vettem, muszáj volt még egy helyre elmennem. Egy olyan helyre, ahová akkor nem
igazán vágytam.
Szobám
ajtaja halkan nyílt ki, s egy hálóinges kisangyal libbent be hozzám álmos,
mégis határozott tekintettel.
-
Hát te? – guggoltam le hozzá, végigsimítva kesztyűs kezemmel, gyermeki arcán. –
Nem anyuékkal kellene ünnepelned?
-
De hiányzol, Sehun – motyogta lebiggyesztett ajkakkal. – Nem szeretek nélküled
karácsonyozni.
-
Tudom, kicsim.
-
Muszáj elmenned? – kérdezte hatalmas boci szemekkel, abban reménykedve a
válaszom nemleges lesz. De még Yunseo kedvéért sem bírtam volna elviselni azt
az ünnepet, ami számomra a legképmutatóbb jelentéssel bírt.
-
Nem maradhatok, te is tudod.
-
Igen – bólintott sajnálattal teli szemekkel. – De ez az utolsó karácsonyom
veled.
-
Sajnálom. Muszáj mennem – feleltem, majd lassan feltápászkodva léptem az
ablakhoz s nyitottam ki azt. A hideg téli szél megcsípte arcomat, így a
nyakamba kötött sálat kicsit feljebb húztam, hogy még orromat is eltakarja.
-
Sehun... – szólt utánam, mire ismét felé fordultam.
-
Igen?
-
Szeretlek – azzal megölelt. Kétszer akkora voltam, mint ő, mégis hozzám sétálva
karolta át lábaimat, így szorítva magához.
-
Én is szeretlek – emeltem fel, majd nyomtam egy puszit puha arcára.
Szívbemarkoló
érzés volt Yunseo szeme láttára kimásznom ablakomon, lassan lejőve a hóval
borított tájra érkezve. Még felpillantottam hozzá, s mikor csupán már
nyílászáróm becsukódását láttam, lassan indultam el oda, ahol valószínűleg épp
aznap, nem láttak valami szívesen.
Nem
volt kedvem vezetni, így gyalogszerrel lépkedtem a bokámig érő hóban, elviselve
a csípős szelet, mely minden megtett méternél egyre erősebben kezdett fújni.
Nem valami közeli helyre mentem, így már akkor megbántam, hogy nem az Audimmal
indultam útnak.
Kiérve
a főútra leintettem egy taxit, mert fél óra fagyoskodás után valahogy elegem
lett a sétálásból. Beülve a meleg járműbe mondtam be a címet ahova tartottam, s
utána csupán annyi dolgom volt, hogy az ablakból kibámulva várok. Várok a
megérkezésre és valószínűleg egy furcsa éjszaka kezdetére.
Kiszálltam
a kocsiból, amint elszállított a sofőr a kért helyre; kifizettem a fuvart,
jókora borravalóval megajándékozva a szegénynek tűnő taxist.
-
Kösz kölyök. Kellemes karácsonyt!
-
Önnek is – biccentettem, s miközben a férfi elhajtott én neki is vágtam a sok
emelet megmászásának. Komolyan hülyének születtem, hogy szenteste pont hozzá
jövök; nem is voltunk olyan jó viszonyban, ráadásul a történtek után valószínű
volt, hogy nem az én fejemet akarja nézni karácsonykor. De azaz apróság, amely
a táskámat nyomta egyszerűen hozzá kívánkozott; miatta került el a megszokott
helyéről, és bár én általam lett megszerezve, de őt illette.
Kissé
lihegve léptem ajtaja elé s kopogtattam be rajta várva, hogy újra szembe
nézhessek vele. Magamban a másodperceket számoltam, s füleltem; hallottam
hangját, ahogy beszélt valakivel és lépéseinek súlyát is éreztem. Cipője
sarkának kopogása egyre hangosodott, majd hirtelen halkult el, ahogy a nyílászáró
másik végén megállt. Kezét a kilincsre helyezve tárta ki előttem az ajtót;
egyik kezében telefonja volt, amit füléhez tartott, miközben ledöbbent
ábrázattal nézte kipirosodott arcomat.
-
Mégsem kell. Majd visszahívlak – mondta a készülékbe aztán felém, szegezte
kérdéseit. – Te mit keresel itt?
-
Neked is boldog karácsonyt! – feleltem ironikus mosollyal arcomon, majd mély
sóhajt hallatva magamból biccentettem a háta mögé. – Bemehetek?
Semmit
sem szólva lépett el az útból beengedve engem; persze a furcsálló grimasz
továbbra sem tűnt el arcáról. Ugyanolyan értetlen ábrázattal nézte végig, ahogy
leveszem a kabátomat, mint ahogy először megpillantott azon a havas szenteste.
Egy pillanatra azt hittem embóliát kapott, hisz mozdulatlanul meredt rám, még mindig
a kilincset szorongatva.
-
Zavarlak? – kérdeztem, mert először azt hittem ki akar dobni, legalábbis az
arcmimikája nagyon ezt üzente.
-
Nem – eszmélt fel a bambulásból majd lassú, bizonytalan léptekkel indult a
konyhába. – Kérsz egy sört?
-
Elfogadom, köszi.
-
És, minek köszönhetem a látogatásod így fél egy felé közelítve? – kérdezte,
miközben a hideg alkoholt nyújtotta át.
-
Hoztam neked valamit.
-
Nekem? Miattam leléptél otthonról?
-
Nehogy azt hidd! Sosem töltöm otthon a karácsonyt, és mivel nem sietek
gondoltam, beugrom.
-
Erre sosem számítottam volna – tördelte ujjait. – Főleg a történtek után.
-
A történtek után? Melyikre gondolsz? – húztam fel szemöldököm, pedig pontosan
tudtam Kris mire, értette. De azért élvezetes volt látni a zavarban lévő fejét;
akár egy kamaszlány esküszöm. Haláli volt, én mondom. Halál aranyos...
-
Ami a kórházban volt...
-
Arra gondolsz, amikor kifakadtál, és tinihez méltóan elrohantál?
-
Most mit kellett volna tennem? – tárta szét karját gyerekesen. – Te mit tettél
volna a helyemben?
-
Hát nem rohantam volna el...
-
Tényleg? – nézett rám lesajnálóan, mire én kicsit módosítottam előbbi
megjegyzésemet.
-
Na jó, valószínűleg nem maradtam volna a seggemen, de nem erre számítottam egy
huszonkét évestől.
-
Négy évvel vagyok csak idősebb; ez a korkülönbség nem jelent egyet a lényeges
viselkedésbeli különbségekkel – mondta kissé talán tudálékosan, de elég
fáradtnak és frusztráltnak tűnt, így inkább erre nem tettem megjegyzést. – Meg
is lepődtem, hogy te ilyen könnyen reagáltad le.
-
Honnan veszed ezt?
-
Itt vagy – vont vállat. – Eljöttél hozzám szenteste; ez azért elég erősen
jelenti azt, hogy nem zavar.
-
Miért zavarna? – tártam ki karom, majd belekortyoltam a hideg sörbe, ami
valamiért hihetetlenül jól esett. Mielőtt ittam volna belőle, észre sem vettem
mennyire melegem van. Rohadtul besültem, pedig akkor már nem volt rajtam kabát.
-
Mert Jongdae esetén is kiakadtál; annyira, hogy majdnem megszakítottad a
barátságotokat, pedig őt állítólag több mint tíz éve ismered. Mit kaptam volna
én, mint semmitmondó irodalomtanár?
-
Egyáltalán nem vagy semmitmondó – feleltem kicsit halkabban, majd ismét ittam.
Melegem volt; majd’ besültem.
-
Ebben azért nem voltam biztos – hajtotta le fejét, ő is lejjebb tekerve
hangerejét. Ekkor csend telepedett ránk; nem a kínos féle, sokkal inkább az
elgondolkodtató fajta. Az, amikor az emberek csak a maguk elmélkedéseivel
vannak elfoglalva; bár akkor nekem semmi nem volt a fejemben.
-
Amúgy... – szólt félénken, kíváncsi hangsúllyal. – Hogyhogy ilyen lazán reagáltál
erre?
-
Hülyéskedsz velem? – húztam fel szemöldököm. – Egy szexmániás őrült kamasz
vagyok, akinek néha kihagy az agya, és fogalma sincs akkor mit művel. A szüleim
úgy élnek mellettem, mintha nem is léteznék, miközben a nyolc éves húgom
párkapcsolati tanácsokkal lát el, és néha ribancozza a volt barátnőimet.
Felcsináltam az exemet, aki a gyerekemet egy transzvesztita hímringyóval fogja
felnevelni. Aztán időközben kiderült, hogy a legjobb barátom, egy meleg
sztriptíztáncos egy olyan bárban, ahol a jelenlévők több faszt fogtak, mint
kilincset. Emellett, együtt él a hörcsögképű, szintén sztriptízes színésztanonc
barátjával, akiről kiderült, hogy az én technikámnak köszönhetően omlott
Jongdae karjaiba. Ezek után, már nem igazán tud sokkolni, hogy meleg vagy.
-
Wow – biccentett elismerően, miután végighallgatta a nem éppen rövid
beszámolómat. – Nem semmi lista.
-
Fel tudsz mutatni ilyet? – mosolyodtam el, várva válaszára.
-
Áh – legyintett. – Én csak egy intellektuálisan koraérett, meleg irodalomtanár
vagyok egy megbukott regénnyel, ami miatt az apám évente megveret a
gorilláival.
-
Szép kis páros, mondhatom – röhögtem el magam, felfogva mennyire szánalmasak is
vagyunk mi ketten.
-
Erre inni kell – mosolyodott el ő is, kicsit felém nyújtva a kezében tartott alkoholt.
Halkan nevetve koccintottuk össze a két üveget, melyekről a vízcseppek százfelé
repülve párologtak el a meleg miatt. Hihetetlenül fűtött Kris lakása; elmondani
nem tudtam mennyire.
-
Miért van itt ilyen kurva meleg? – kérdeztem, mikor már olyan helyeken is
izzadni kezdtem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.
-
Most valami idióta viccet próbálsz elsütni, vagy tényleg meleged van?
-
Ugyan – néztem rá lesajnálóan. – Ennél azért jobb humorral lettem megáldva. De
amúgy tényleg megy nálad a fűtés, rendesen.
-
Tudom – forgatta szemeit, majd magyarázatot is adott rá. – Elromlott a ház
központi fűtése ezért az összes lakás olyan, mint egy szauna.
-
Szóval nem fogod rám vetni magad, ha leveszem a felsőmet? – kérdeztem, és
először Kris tényleg rohadt furán nézett rám.
-
Nem – rázta meg fejét. – Csak, mert meleg vagyok, nem bukom minden pasira.
-
Ezt örömmel hallom – mosolyodtam el, majd egy laza mozdulattal lekaptam
magamról fehér pólómat, ezzel megmutatva felsőtestem. Nem voltam egy szégyenlős
típus, de amikor magamon éreztem Kris amúgy teljesen semleges tekintetét, nem
csak visszavettem volna felsőmet, de még rétegeztem is volna azt. Egy meztelen
szűznek éreztem akkor magam, több szemérmességgel, mint egy apáca. Fogalmam
sincs mi ütött belém. – Te nem...?
-
Hogy nem vetkőzöm-e veled? – kérdezte teljesen komoly ábrázattal, de szerintem
ezt a kérdést Kris nem gondolta át rendesen.
-
Ez egy kicsit félreérthető, de igen. Nincs meleged?
-
Én már megszoktam – vont vállat, mire belőlem akaratlanul tört ki a nevetés.
Yifan először nem éretett hirtelen rám tört röhögő görcsöm okát, de amint
visszapörgette fejében az előbb elhangzott beszélgetésünket, ráébredt idióta
kacagásom okára. – Basszus Sehun... – fogta idegesen fejét, hogy ekkora
faszságon képes voltam nevetni, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Jó kedvem
volt akkor.
-
Bocs-bocs, abbahagytam – nyugodtam meg egy kicsit, de arcomon még mindig ott
bujkált, azaz idióta vigyor.
-
Aha – forgatta szemeit lesajnálóan nézve a még mindig erősen mosolygó fejemet.
– Említetted, hogy hoztál nekem valamit.
-
Szóval csak ez érdekel? – kaptam ölembe a táskámat, majd kezdtem keresni az
apró valamit, amit vettem.
-
Lebuktam – kuncogott ironikusan, majd kezei közé adtam azt a bizonyos George
Ezra albumot, amit CL-től akart megrendelni, de nem tudta megszerezni. Igen;
megláttam a kirakatban ezt az albumot, és rögvest Yifan jutott eszembe;
hihetetlen vagyok, tudom.
Irodalomtanárom
teljesen ledöbbenve nézegette a cd-t, mintha valami olyasmit tartott volna
kezeiben, amit még maga az emberiség sem ismert. Holott az csupán egy album
volt, semmi több.
-
Te emlékeztél arra, hogy ezt szeretném megvenni?
-
Nem – csóváltam fejem.
-
Akkor említettem volna, hogy mégsem tudtam megszerezni? – próbált
visszaemlékezni, hogy vajon tényleg mondott-e valami ilyesmit, mivel számára
lehetetlennek tűnt, hogy ajándékot kapott tőlem. Mert ez történt;
megajándékoztam az irodalomtanáromat, Wu Yifant, azt a személyt, aki a
„Lidércnyomás”-t írta. Álmomba sem hittem volna, hogy ez valaha meg fog
történni.
-
Nem.
-
Akkor mégis honnan tudtad? – hitetlenkedett tovább.
-
Miután kiengedtek a kórházból CL felhívott, hogy furcsán viselkedtél vele, és
megemlítette, hogy nem fog megérkezni a lemez, amit rendeltél. Én pedig pont
akkor vásároltam be karácsonyra... – vontam meg vállam, és nem mondtam többet.
Nem is kellett; Kris boldog mosollyal arcán nézett az ajándékra, majd rám.
-
Köszönöm.
-
Nincs mit.
És
megöleltük egymást. Teljesen reflexből jött ez, mindkettőnk részéről, és
igazából fogalmam sincs miért szorítottam olyan erősen magamhoz őt, de a
szituáció egyáltalán nem tűnt furcsának. Mintha Jongdae-t öleltem volna. Azt
leszámítva, hogy Kris sokkal buzisabban ölelt... Nem rosszindulatból, de
tényleg. Viszont nem volt kellemetlen; sőt. Más volt, de klassz; fogalmam sincs
mi volt benne annyira jó érzés, de az volt.
Halk
ugatásra lettem figyelmes, amely Kris hálójából jött; furcsán pillantottam
tanáromra, aki amolyan „Na baszki!” fejet vágott, mintha valami meglepetést
rontott volna el. A szoba felé sandítottam, aminek ajtaján egy apró, alig
néhány hónapos mopsz kutya csoszogott ki, pici lábain. Felém evickélt a
kisállat, én pedig jó kutyamániáshoz méltóan kaptam fel azt, s kezdtem
dögönyözni. Imádtam a kutyákat, de ezt senki sem tudta rólam.
-
A tied? – kérdeztem Yifan felé pislogva, továbbra is idióta módon az állat felé
gügyögve, akinek látszólag szimpatikus voltam. – Mert ha igen, akkor eddig
nagyon jól titkoltad.
-
Nem az enyém – csóválta fejét mosolyogva. – A
tiéd!
-
Na ezt is jól titkoltad – akadt rajta a szemem, nem törődve azzal, hogy a mopsz
az államat nyalogatta. – Az enyém?
-
Az ajándékod.
-
Te vettél nekem egy kutyát?
-
Nem vettem – vont vállat, továbbra is széles vigyorral arcán. – Az út szélén
találtam, és te jutottál eszembe.
-
Ez igazán kedves tőled – néztem rá lesajnálóan, továbbra is a kezemben tartott
kutyával.
-
Arról jutott eszembe, hogy egyszer még valamikor ősszel hazavittelek. Rémlik?
-
Persze – bólintottam. Hogy is felejthettem volna el azt a napot; életemben nem
gondoltam volna akkor, hogy ez lesz a későbbiekben.
-
Emiatt döntöttem el, hogy neked adom a kutyát.
-
És honnan tudtad, hogy szeretem az állatokat? – pillantottam ismét rá, mert
időközben visszafordultam az apró mopsz felé, ami akkor már az orromat
nyalogatta.
-
Csak rád kell nézni.
-
Ennyire látszik rajtam?
-
Jobban, mint a jazzmániád – mondta, mire én megajándékoztam egy furcsálló
pillantással, amit viszont egy egyszerű mondattal lerendezett. – CL elmesélte
az első találkozásotokat.
-
Aha – bólintottam. Az a csaj...
-
És hogy fogod elnevezni az újdonsült kutyádat? – kérdezte, kicsit közelebb
hajolva, hogy ő is megsimogassa az aprócska állatot.
-
Burn-nek! – mondtam gondolkodás nélkül, de elnézve Yifan értetlen arcát, a
névválasztásom magyarázatra szorult. – Akkoriban, mikor eldöntöttem, hogy
szeretnék egy kutyát, rengeteg Burn energiaitalt ittam.
-
Minden világos – bólintott egyet tanárom. Elmondani nem tudtam, mennyire
örültem annak a kis csöppségnek, a baj csak épp annyi volt, hogy nem lehetett
az enyém.
-
Kár, hogy nem vihetem haza – mondtam szomorkás mosollyal arcomon.
-
Nem? Hogyhogy?
-
Még a házba is az ablakon keresztül megyek be; szerinted tarthatnék kutyát?
-
Logikus – vont vállat. – Akkor addig nálam marad!
-
Addig? – húztam fel csodálkozva szemöldököm. – Meddig?
-
Érettségi végéig. Gondolom azután el, fogsz költözni, nem?
-
Remélhetőleg – bólintottam helyeselve.
-
Akkor addig itt marad nálam; heti háromszor úgyis eljössz, szóval nem fog
teljesen elszokni tőled.
-
Kösz Kris – mosolyodtam el, mire tanárom amolyan minden mindegy alapon vállat
vont.
-
Gondolhattam volna erre, amikor eldöntöttem, hogy neked adom. Ez a minimum,
amit megtehetek.
-
De azért kösz – mondtam határozottan.
Fogalmam
sincs eddig miért nem vettem észre, hogy Yifan valójában mennyire... Szép.
Sosem mondtam ilyet férfira, de Wu Yifan az volt; egyszerűen gyönyörű. Főleg,
amikor mosolygott; érdekes, hogy régen pont ez a vigyora idegesített a
leginkább, erre ma ezt tartom rajta a legszebbnek. Fogalmam sincs miért
taszított annyira akkor, de ma már valahogy elképzelhetetlennek tartom azt a
fajta utálatot, amit akkor iránta tápláltam. Kris nem érdemelte meg a
gyűlöletet; amikor a kis mopsz kutya ott volt az ölemben, s Yifan a füle tövét
simogatta, elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármiféle negatív érzelmet tudjak
táplálni iránta. Azt hiszem eljutottam arra a szintre, hogy őt a barátomnak
merjem nevezni.
Hirtelen
tekintetemet az órára emeltem, ami már éjjel kettőt ütött. Mintha eddig
parázson ültem volna, úgy pattantam fel, kezemben a kutyával.
-
Mennem kell! – mondtam, kicsit talán furcsa grimasszal Krisre meredve.
-
Értem. Hazamész?
-
Nem – feleltem egyszerűen, miközben az állatot helyeztem vissza a talajra.
-
Akkor hova mész?
-
Nem tudom – vontam vállat, ahogy a levetett felsőmet kerestem. Kris rosszallóan
pislogott rám, ahogy felfogta szavaim jelentését.
-
Tehát karácsonykor, hajnali kettőkor egyedül fogsz kószálni az utcán, teljesen
céltalanul?
-
Pontosan – helyeseltem, ahogy átvettem az éjszaka további részét.
-
Ezt nem engedem! – vette elő tanári szigorát, ami egy pillanatra meglepett. Nem
épp erre a reakcióra számítottam.
-
Mit fogsz tenni? Hazaküldesz?
-
Nem. De itt is nyugodtan aludhatsz – ajánlotta fel, talán kicsit túl hevesen.
-
Azt mondod, hogy aludjak itt? – kérdeztem sokkal visszafogottabb stílusban,
hiszen meglepett ezzel az ötletével. Én karácsonykor Krisnél...
-
Ha nem érint kellemetlenül – vakarta meg tarkóját, ismét zavarba jőve. Nem
szoktam meg ezt tőle; valószínűleg még az ő laza stílusának is furcsa volt egy
diákjának felajánlani karácsonykor, hogy aludjon nála. Ha ez a suliban
kitudódnak valószínűleg nagy botrányt csinálnának belőle.
-
Oké – vontam vállat, majd nem kerestem tovább felsőmet. Krist megdöbbentette,
hogy mennyire lazán döntöttem a jobbik verzió mellett; valószínűleg ő még
nagyon abban a hitben élt, hogy nem szívesen vagyok vele egy légtérben. Holott
ez már egy ideje tárgytalan volt.
-
És hol szeretnél...?
-
Gondolom a kanapén – mutattam a bútorra, mintha egyértelmű lett volna, hogy én
ott alszom.
-
Biztos? Mert mehetsz a hálóban is – mutatott a szoba irányába, mire én
egyértelműen leszavaztam az ötletet. Ennyire azért én sem voltam pofátlan.
-
Nem kell; jó a kanapé is.
Elröppent
az a rövid idő, amit Kris a szófa megágyazásával töltött; felidézni nem tudnám
mit csináltam akkor, de nagy valószínűséggel, a kutyával foglalkoztam. Csak az
utána történtek élnek a fejemben, viszont azok nagyon élénken.
Yifan
maga is készült elaludni, s mikor én már nagyban a plafont fixírozva feküdtem,
hirtelen a fények kialudtak. Csak a karácsonyi égők adtak némi támpontot arról,
hol is vagyok. Feljebb ülve fordultam a háló ajtaja előtt ácsorgó Kris felé, aki
egy halvány mosoly társaságában mondott még néhány szót.
-
Jó éjt, Sehun.
-
Jó éjt – feleltem én is, s mielőtt tanárom végleg álomra hajthatta volna a
fejét, még utána szóltam. – Boldog Karácsonyt Kris!
Halk
kacaj hagyta el ajkait, majd kicsit hitetlen arcmimikával viszonozta
gesztusomat.
-
Boldog karácsonyt!
S talán
életemben először, igazán jó hangulattal zártam le a karácsony ünnepét, amit
eddig szívből gyűlöltem. De
aznap örültem, hogy végül nem egyedül töltöttem azt a számomra mindig keserű
ízű éjszakát, aminek akkor, édes aromája boldogított.
Nyaah~ nem bírom ki, hogy holnap írjak ><
VálaszTörlésHát ez haláli édes volt *-*
Mikor az előzőhöz írtad, hogy gondoltál a kutyára, de nem az, valahogy volt egy olyan megérzésem, hogy a CD-t vette meg, méghozzá Krisnek :)
Jajj, a pici Yunseo-t nagyon sajnálom, nem lehet neki könnyű, hogy nem karácsonyozhat a hőn szeretett, szerelmi pszihómokus páciensével :/(na ebben nem vagyok biztos, hogy ezt érted xD)
És jézusoooooom~ mégis beletettél egy kiskutyát, ráadásul mopszot, ami az én kedvenc kutyafajtám °×°
Na jó, vissza kellet folytanom, a hangos röhögésemet, hogy a mellettem alvó 5 éves kisöcsém fel ne ébredjen, de még így is rázkódtam a röhögéstől, főleg mikor Sehun elkezdi sorolni a szar életének rövidebb, szakaszait, bár Kris se sokkalta jobb xD
Kyaa~ édes szűz Mária és annak minden anyja atyja, hát mi az, hogy Sehun itt nudizik és Kris még csak nem is nyáladzik?! Jaa, tudom most perpillanat, Wu Kibaszott Yifan helyett, Wu Szűzkislány Yifant játszik, de segáz még így is egy seme állat, csak így valahogy képes lennék Sehun alá rendelve elképzelni *hínyje az én perverz fantáziámnak*... Amúgy ven egy olyan érzésem, hogy mikor ezek összefekszenek majd, sokat fogunk röhögni, hiszen két dominancia éhes seméről beszélünk~
És én még mindig azt mondom, hogy Chen meg kapja azt a baklavát, mert hogy Sehunnak fognak beakasztani az egyszer biztos xD
De amúgy, jesszus Dae jó édesszájú lehet, mert ugye a napokban volt lehetőségem meg kóstolni(mármint a baklavát és nem ChenChen száját xD) és rettentően édes és ragacsos(ÉS EMBER EZT ÉN MONDOM, AKI IMÁD ÉDESSÉGET ZABÁLNI ×_×)
Hát, látszik hogy Hunnie vonzónak találja Krist és szerintem nem is nagyon tudatosult benne, hogy ő konkrétan a meleg, de kibaszott sexy irodalom tanárát tanulmányozta és mondta rá hogy gyönyörű O.O
És itt a vége, az istenem, de édes már °^_^° ÉS KYAAAAAH~ TESTI KONTAKTUST LÉTESÍTETTEK, ÖNSZÁNTUKBÓL!!!
Istenem, ma elhagytam a telómat és szerencsére egy rendes pasas találta meg így az öcsém eltudott menni érte, rettentően ki voltam borulva(még sírtam is), mondjuk az édes 5 éves öcsikém el kedett vigasztalni ami nagyon édes volt, de nem igazán segített, aztán mikor megkaptam a telót fel is néztem blogodra hát ha van új rész, de még nem volt erre mikor most feljövök itt van, egyből felcsillantak a szemeim és az álmosság is kiment a szememből *-*
Meg így az éjszaka közepén, majdnem sérvet kaptam, de mit számít ha van új rész?
Jaaj, én tényleg elmondhatatlanul imádom ahogy írsz, na meg téged is, bár személyesen nem ismerlek ^^
Várom a kövit +-+ Na meg a harmincadik részt *-------*
Ohh és még valami, nem tudom miért, de mikor Kris kérdezte, hogy mi legyen a kutya neve, nekem a Fisz ugrott be xD najóó~ azért az durva lett volna xP De jó az a Burn név neki, az a kedvenc energiaitalom(főként a kék) :D
TörlésHalál édes... Köszönöm ^^
TörlésSzerintem azért a cd-re is elég erős utálasok voltak, de örülök, ha sikerült ezzel azért némi meglepetést okoznom.
Yunseo nagyon kötődik Sehunhoz, épp ezért viseli nehezen, hogy a bátyja és a szülei konkrétan semmiféle normálisnak nevezhető kapcsolatot nem ápolnak egymással. Azért én is rendesen kibasztam ezzel a kislánnyal, hogy ilyen családi állapotot teremtettem.
Nekem is a mopsz a kedvencem! *PACSI* Imádom azokat a kis nyomikat! ^^ És Sehun is imádja őket ;)
Vigyázz az öcséd álmaira, nem lett volna jó, ha felébred. Kicsit suttyó lett az a jelenet, de én imádtam írni, főleg azt, amikor Sehun sorolja mennyire ironikusan borzalmas élete van.
Sehun nudizik, Kris meg magában orgazmust kapott... Szerintem ezzel választ adtam minden kérdésre xDD Esküszöm, ha előttem vetkőzik le egy Sehun féle srác, akkor vagy ott halok meg a gyönyörtől vagy rávetem magam xDD Nincs köztes opció. xD Elmondom neked, hogy Sehun ebben a felállásban biztosan nem lesz seme. Amíg én írom ezt a történetet legalábbis tuti xD (Mellesleg a nemsokára eljövő szexjelenetnél tényleg sokat fogtok röhögni. xD Már én röhögök csak én más miatt)
Dae nagyon is édesszájú *perv smile*. De amúgy szerintem a baklava nem annyira ragacsosan édes, legalbbis én nagyon szeretem, holott egyáltalán nem vagyok ez a nagy sütizős.
Sehun érzéseit meg fogom magyarázni, azt is tudom, hogy pontosan melyik fejezetben, és erre sem kell majd sokat várni ^^
TESTI KONTAKTUS BIZONY! Ölelés volt a javából, később pedig még több is lesz.... *sokatsejtető mosoly*
Emlékszem, amikor tőlem lopták el a pénztárcámat (nem lett meg) és annyira ideges voltam, hogy olyan káromkodást lenyomtam, hogy a legjobb barátom konkrétan megijedt tőlem xD Szóval én átérzem a helyzeted, de legalább a te telefonod meglett
Nagyon köszönöm, hogy ennyire szereted, ahogy írok; nekem te vagy az egyik kedvenc olvasóm esküszöm olyan cuki vagy! ^^ Én is imádlak és nemsokára jövök a folytatással! ˘3˘
Puszi: Noel <3
((Mellesleg nekem is a Burn a kedvenc energiaitalom, csak én a zöldet szeretem))
Mondjuk úgy, hogy jobb is, ha Sehun lesz az uke xD legalább Chen is kap baklavát :D
Törlés*perverz módra kapcsol*
Hát ha egy Sehun kaliberű srác én előttem vetkőzne inkább csak magamban olvadoznék, na meg árgus szemekkel figyelném minden mozdulatát :3 Rávetni nem merném magam, mivel eléggé szégyenlős vagyok, ismeretlen társaságban nem is nagyon szólalok meg, de baráti körben már nagyon is felszabadult, na akkor jön elő az igen csak perverz énem xD
A legjobb barátnőmet mindig fárasztom, ráadásul azzal is szoktam, hogy a ficekről amiket olvasok azokról áradozom neki, legtöbbször a tiedről, mert megesküdtem magamban, hogy rá fogom venni hogy elolvassa, csak sajnos nagyon ritkán olvas...
Olyan már nekem is volt, hogy egy konkrét káromkodás sorozatom után, barátnőm úgynézett rám, hogy azt leírni nem tudom xD
A két OS-t meg majd elolvasom, de még mindig nem jutottam el odáig ><
Amúgy ha nem lenne gond, bejelölhetlek facen?
Mindenképpen Sehun az uke. Majdnem mindig! Akkor is ő lenne az uke, ha Chen nem kapna baklavát.
TörlésÉn mindenkivel perverzkedem így egy Sehun féle félmeztelen srácnak sem kegyelmeznék xDD
Mi kölcsönösen fárasztjuk egymást a legjobb barátommal xD Amúgy ő is olvassa a ficimet, és (sajnos) többet tud a történetről a kelleténél xD Vedd csak rá a barátnődet! Nagyon helyes! Én drukkolok! ^^
Ráérsz még velük, többet mostanában nem fogok írni (vagyis az elkövetkezendő pár hétben).
Persze, nyugodtan jelölj! ^^
Jó estét/nappalt senpai! Újra itt vagyok a "hülyeségeimmel" :)
VálaszTörlésAjaj ez de aranyos volt! *3* Ahh Yunseo aaaaanyira aranyooos. ^3^ Ő az egyik kedvencem. A kislány karaktereket általában idegesítőnek találom, de őt kifejezetten szeretem. Ezen is annyira bírtan röhögni. Bár így éjszaka agyhalott vagyok, nem csoda. :D Amikor a melegről beszéltek, meg a kutyás rész... XD Kris is annyira cuki volt, ezek ketten ahw. Nagyon jó rész volt, imááááádoooom. *-* Most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok Sehun teljes múltjára. Már az elejéhez képest is sokat változott. Remélem már nemsokára itt a KrisHun time! ^w^ Naaaaagyon-naaaaagyon várom a folytatást senpai!^^
Ui.: A hülye fogalmazásért bocsi, "este" nem vagyok szalonképes. :D
Oh, helló Kohai! ^^ (Remélem nem baj, hogy így hívlak)
TörlésCukkancs lett, mi? ^^ Yunseo-t én is imádom, holott nem vagyok egy gyerekmániás, sőt, de egy ilyen kishúgot még én is elfogadnék.
Éjszaka mindenki agyhalott, sajnos én is xD Szerettem ezt a részt írni, pedig alapjáraton nem vagyok ilyen vattacukros szerelem híve, ahogy a túlzottan aranyos dolgokért sem rajongok, de ez most jó volt ^^
Sehun múltjára nem kell sokat várni, néhány fejezet és az is eljön. ;)
Hamarosan jövök a folytatással, ami egyet jelent azzal is, hogy egyre közelebb kerülönk a KRISHUN TIME-HOZ GYEREKEK! xD
Köszi, hogy írtál és legközelebb is várlak!
Noel ^^
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésHmm... kohai lettem. :D Dehogy baj nyugodtan hívhatsz így. :) Nincs tesóm nem tudom milyen, de egy Yunseo féle hugit tuti elfogadnék. Én szeretem a cuki dolgokat,még a nyáltól csöpögő, vattapamacs szivárványpóni cuccok mellet is megvagyok. XD Ez hangulatomtól függ. Ez kifejezetten tetszett. :) Amikor meg ölelkeztek, majd' leestem a székről, halál cuki volt elképzelni, meg a Jó éjt-es rész. *-* Ha a sztori végére tócsa leszek, te kaparsz össze. :D Hmm yaoi két seme jellegű gyerekkel. Ahogy egy előttem szóló írta, én is úgy érzem sokat fogok nevetni rajta. *w* Biztos érdekes lesz. Nagyon örülök, várom a KrisHun time-ot. Olvastam, hogy a 30.fejezet környékén lesz. :3 Már nagyon izgulok! ^3^ Függő lettem. :D És imádom amikor az író ilyen kedves, és nyitott az olvasói felé.^^ Meg foglak kedvelni úgy érzem. :D
Törlés*Az előzőt azér' töröltem, mert túlságosan is elírtam valamit.*
Szerencsére a családban legkisebb gyermekként vagyok feltüntetve, így nekem nincs kistesóm, csak két idősebb bátyám (Hajajj...). Ezért lették a Kohai-om, mivel ailig ismerek nálam fiatalabb emberkéket, akiket ténylegesen kedvelnék. :3 És pont ezért fogadnám el Yunseo-t is ^^
TörlésUniszex lelkemtől kissé távol áll a csöpögős szerelem, de a romantika bizonyos fokait még el tudom viselni, ha az ízlésesen van tálalva. De ez is hangulatfüggő; viszont szabadidőmben nem lányregények olvasásával foglalkozom ;)
Ha tócsa leszel, megígérem összeszedlek ;) Várjad is a 30. fejezetet, mivel akkor vagy fejbe fogom lőni magam a sok cukormáz miatt, vagy ti fogtok kicsinálni xD
Nem gondolom, hogy másabb lennék, mint ti csak azért, mert fanficit írok. Meg én általában a velem kedves emberekkel normálisan viselkedem ^^
Mindenféle cuki dolgot szeretek, kisállatot, ilyesmit, de a romantikus cuccokat általában messziről elkerülöm. :D Ha választanom kéne mindenképpen a horrora voksolnék. Valahogy nem igazán szeretem, de ahogy írtad, ami ízléses, azt általában örömmel nézem. Viszont a yaoi valahogy nálam külön kategóriába esik. Mindegy milyen csöpögős, nálam a sztori a lényeg.^^ Van egy olyan oldalam, ami kedves mindenkivel, vidám, és az életben nem vakarod le a képemről a vigyort, és a szarkasztikus, kicsit bunkó, néha pszichopata énem, aki szereti a rockot, és a feketét, és perverz fantáziával van "megáldva". :D Szívás lehet két idősebb tesóval, de én mindig kíváncsi voltam milyen, ha vannak. :) Sajnos a környezetemben nincs senki, aki hasonló ízlésű lenne mint én, így már annak is nagyon tudok örülni, ha valakivel így interneten keresztül tudok beszélni ezekről a témákról. :) Ezt értettem a nyitottra.^^ Úgyszint, aki kedves hozzám azzal normálisan viselkedem. :D
TörlésHa gondolod, engem nyugodtan "zaklathatsz". xD Olyan személyiséggel lettem megáldva, hogy szinte majdnem mindenről tudok beszélni, szóval ilyen szempontból hasznos a nagy agyam xDDD
TörlésKöszönöm.^^ A legnagyobb hibám az, hogy nagyon félénk vagyok. Olyannyira, hogyha a pár hónapja látott rokonaimmal találkozok, ha nem kérdeznek én csendben vagyok. :D Interneten keresztül viszont más vagyok. :) Con-ra is elmennék, ott tudnék találkozni emberkékkel, de apum a szomszéd városba nem enged el a barátaimmal, nem hogy oda. Csak az ország másik felében lakom.^^ :D
TörlésÁltalában a legtöbben mások interneten, mint élőben, de ezzel nincs baj, szerintem ^^
TörlésApukádat is meg lehet érteni, hisz engem sem 12 évesen engedtek fel conra. (Első conomon 13 éves voltam, és szülő kisért egészen a bejáratig). Most történt velem először, hogy egyedül felmehettem Pestre, de ez is csak azért történt meg, mert a szüleim megbíznak bennem és nem is lakom olyan messze Pesttől. Szóval szerintem, amint idősebb leszel egy kicsivel, a szüleid is lazábban fogják kezelni a dolgokat. (Mondjuk ez lányok esetében nehézkesen szokott menni)
Azzal egyet értek, hogy nem mehetek fel Bp-re a Con-ra, mert messze van, és még fiatal vagyok hozzá. Mostanában kezd engedékenyebb lenni, talán pár év múlva mehetek. :D Amikor meg a barátaimmal akartam menni a szomszéd városba, rávágta a nemet. XD Nem hiszem, hogy azért nem enged el, mert nem bízik bennem, inkább azt veszem ki a viselkedéséből, hogy félt, és ezért nem is haragudok rá. :)
TörlésHidd el az a pár év hamar el fog röppenni! (Ezt úgy mondom, mintha én olyan sokat éltem volna xD) Mintha csak tegnap lett volna, hogy 11 évesen elhatároztam, hogy levágatom a hajam xD Közelinek tűnik és már három éve volt. ^^ A szülők féltenek, először anyum engem sem akart elengedni Pestre, de én makacs vagyok és kikönyörögtem xD Aztán nem lett semmi baj ^^
TörlésEbben biztos vagyok. :) Umm... senpai... Mi lenne a reakciód, ha azt írnám ide hogy... lerajzoltalak? XD Még nincs teljesen kész, és ne ijedj meg, nem pálcika emberkét rajzoltam. :D De azért nem lett annyira művészi sem.^^ Mivel személyesen nem ismerlek, nem nagyon tudom, hogy nézel ki, így nem tudom mennyire hasonlít. :D Amikor megláttam az új képet, az volt a reakcióm, hogy ÉN EZT LE FOGOM RAJZOLNI. XD Ha a végeredmény vállalható lesz, talán el is küldöm valahogy, a beleegyezéseddel. :D
TörlésJaj de kis cuckamucka vagy! ^o^ Nagyon örülnék neki, mivel imádom a rajzokat, és kíváncsi lennék, mit alkottál! Művészetis suliba jártam, szóval (elvileg) valamennyire értek a rajzokhoz. De nagyon érdekelne hogy rajzoltál le; ha készen lesz mindenképpen látni szeretném ^^
TörlésMég nagyon kezdő vagyok, pár hónapja kezdtem ez után érdeklődni, és másolni szörnyen tudok, embert meg még annyira se tudok élethűen rajzolni az árnyékolás... az még rosszabb. :) Csak grafitrajz lesz.^^
TörlésEsetleg majd hova küldjem? Valamikor hétvégén kész lesz, akkorra várható.^^
TörlésPont úgy jött össze, hogy még be tudtam fejezni.^^ Nálam ez úgy van, hogy este/éjszaka sokkal jobban rajzolok, és általában ihlet is akkor jön. :) Szóval már kész is van, be tudtam fejezni, és amint látom, hogy ide írtál, már tudom is küldeni. :3
TörlésNos szerintem facebookon nyugodtan elküldheted! ^^
TörlésWááá *..*
VálaszTörlésNem hiszem el! Nagyon jólett! Nem szokásom kommentet írni de most muszájnak érzem! Tudtam éreztem, hogy Sehun vett valamit a tanárbácsinak! Valmi kis apróságra gondoltam mondjuk egy tollra meg egy füzetre és hozzá tett volna egy cuki mondatot, hogy : folytass az írást.... Vagy valami ilyesmi, de ez, hogy a cd-t megvette.... Annyira aranyos volt tőle... (Így áradozok róla pedig ő az egyetlen személy akit nem szeretek az exoból) WuFan pedig ezzel a kutyával... Áh! Tökéletes! Hozzámvághatná valaki ezt az embert! ;) Yunseo pedig mennyire félti a bátyját! Én is félteném, ha éjszaka eldzsalna valamerre. De ha a jövendő palijához menne akkor oké! A fészbukos(xDxD) részletre, mint miden naiv olvasód azt hittem, hogy Yifan és Sehun között fog zajlani de te behúztál mindenkit a csőbe :) Jajj.... Nem tudom mit mondani! Siess a kövivel! Sehun múltjára, pedig tiszta kíváncsi vagyok! Na hajrá! :)
By; Atina
Bevallom a te ajándékötleted sem rossz, sőt nagyon is érdekes, de én már réges rég tudtam, hogy Kris mit fog kapni a mi ki pöszénktől. ^^
TörlésSehun cuki volt, ahogy Kris is shy-ba vágta magát (egy pöppet) és valahogy ebből kijött ez a karácsonyi cukkancs fejezet ^^
Yunseo iszonyat édes kislány, egy ilyen húgot elfogadnék, pedig nem csípem a gyerekeket.
Wuhahahaha! Bejött a tervem... xD Csőbe húztalak titeket sorry ^^
Hamarosan jövök a folytatással, és nemsokára ki fog derülni Sehun múltja is ^^
Puszi: Noel ^o^
Szia!
VálaszTörlésWow! Azt hittem, hogy valamelyik másik ficből lesz új rész, de annál sokkal jobb, mert egyre csak közelítünk AHHOZ a részhez.
Karàcsonyt akarok! Hülye vagyok, ugye? :-P Tudom, hogy még csak július van, de olyan hangulatba kerültem. Ha ilyen volt a karácsony vajon mi lesz szilveszterkor? ^^
Nagyon rózsaszín vattapamacsos volt ez a rész és mèg egy kiskutyus is rátett erre egy lapáttal. Én mondom, Sehunnak már nagyon érik az a baklava sütés, ha már gyönyörűen szépnek találja Kris.
Mivel voltál olyan istennő és hoztad a folytatást itt már nincs is kedvem fokozni a karácsonyi hangulatom. Meg különben is az utcán sétálok és így elég gáz pötyögni.
Hamarosan visszatérek... pusszancsmackó
Ditta <3
Szia!
TörlésNemsokára valamelyik másik ficimből is lesz új rész, de először ezt a KrisHun-t szeretném kicsit jobban letisztázni ;) És igen, nemsokára elérünk AHHOZ is ;)
Én is szeretem a karácsonyt, de a júliust jobban, mert akkor van a születésnapom! ^^ Nem írtam szilvesztert a következő fejezetbe, ahhoz túlságosan is gyorsan haladtam ;)
Őszintén; melyik ember nem találja gyönyörűnek Krist? Költői kérdés, sorry ;)
Gyors ujjakkal lettem megáldva, wuhahaha! ^^ El ne essél séta közben! ;)
Pusszancsmackó? :D Ez nagyon tetszik! ^^
Puszi: Noel ^^