30. fejezet

30. fejezet

 Döbbenten figyeltem a hosszúkás arcon elhelyezkedő apró, mégis meglepően szép barna szemeket, amelyek hasonlóan csillogtak, mint enyémek. A valószínűleg már a húszas éveiben járó férfi pillanatokig csak vizslatott, mintha egyfajta hívatlan vendég lettem volna ott, Kris lakásánál. Miközben ő zavartan bámult, én alaposan végigmértem: Az idegen tekintetébe belelógtak kissé hullámos tincsei, melyek össze-vissza állva pihentek fején. Tejfehér bőrét kihangsúlyozta, akkor különösen piros ajka, amely kissé szétnyílva helyezkedett el tökéletes összképet alkotva már csupán az arcáról; Gyermeki, mégis felnőttes vonások, kissé unisex embert kreálva, amely egyszerre tűnt átlagosnak s hihetetlenül vonzónak. Elegánsan egyben lazán volt felöltözve, hiszen inge első két-három gombja nem kapcsolódott egymáshoz, ezáltal belátás engedve kulcscsontjára, melyet fehér, selymesnek tűnő bőre borított be. Sötétkék zakó melegítette testét, s egy csőfarmer emelte ki meglepően izmos lábait, amelyek annyira nem passzoltak, egy ilyen férfihoz. Kezében kabátja volt, tehát úgy tűnt menni készült, egyedül csak én akadályoztam meg. Létezik olyan véletlen, hogy pont akkor akarok kopogni, amikor az ajtó kinyílik?

 Néhány pillanattal később, a férfiból halk sóhaj szökött ki, majd motyogva nekem valamit faképnél hagyott. A kitárt ajtóban magam elé meredve pislogtam, hiszen a helyzet erősen gyanúsnak bizonyult; főleg mikor látóterembe került bele az éppen felöltöző félben hagyott Wu Yifan. Kezei félúton jártak ingén, már csak néhány gomb volt hátra, hogy eljusson a megfelelő összképhez; de ahogy észrevette jelenlétemet, ledermedve kezdett fixírozni, miközben én lakásában néztem hol ide, hol oda. Minimális rendetlenség uralkodott ott, a légtérben pedig enyhe izzadtság szagot véltem felfedezni, ahogy Krisre emeltem tekintetemet. Kissé lihegett, haja tincsei kócosan álltak százfelé, ajkai kifehéredett állapotban nyíltak szét, mintha csak akkor kelt volna fel.

- Basszus… - morogtam orrom alatt, ahogy realizáltam a helyzetet. Naná, hogy a tegnapit is rohadtul félreértettem; Kris nem vallhatott nekem szerelmet, ha másnap egy másik pasival dugott. Mondhatott bárki bármit, a hirtelen felbukkant idegen s kettejük hasonló külleme erre engedett következtetni. Hogy lehettem ekkora barom? Hogy tudtam mindezt ennyire félreértelmezni?

 Hangosan sóhajtva fordultam meg, azzal a szándékkal, hogy az utóbbi két napot magam mögött hagyva élem tovább az immár kellemesebbnek nevezhető életemet, de még mielőtt távolabb kerülhettem volna tanárom lakhelyétől, valaki megragadta jobb csuklómat, s úgy húzott maga után, ezzel teljesen ledöbbentve. A hirtelen történő cselekménysorozatokat realizálni sem volt időm, hiszen a karomat szorító személy ezt lehetetlenné tette azzal, hogy visszarántott lakásába, majd ajtaját gyorsan becsapva, nyomott neki annak. Lesokkolva simultam a nyílászárónak, miközben tanárom kissé felháborodott, néhol ideges tekintetébe pillantottam, miközben egyik kezével pont fejem mellett támaszkodott, akár egy rémes mozifilmben. Perceken keresztül csak közelről meredt rám, mintha el sem merné hinni, hogy ott vagyok. Pedig ott voltam, ijesztően minimális távolságból vizslatva őt, ezzel egy új látószögből pillantva a férfira, akit eddig még sosem láttam olyannak, mint akkor. A némaság köztük kettétört, amikor Kris hevesen beszélni kezdett, hihetetlenül gyorsan, szinte teljesen érthetetlenül formálva meg szavait, amelyek egyáltalán nem jutottak el hozzám. Persze foszlányokat érzékeltem, ahogy hangját is tökéletesen hallottam, de valahogy akkor épp mással voltam elfoglalva. A sokáig bennem tomboló kérdések egyszer csak a múlt homályába vesztek, mondván majd később előveszem őket, ha nagyon szükségét érzem a dolognak. A gondolataim s érzéseim megváltoztak, ahogy azzal kapcsolatos véleményem is, amely azt gondolta, pontosan tudni fogja mi lesz ennek a végkimenetele; nem épp valami ilyesmire számítottam. Nem hittem volna, hogy csupán ajkainak folyamatos mozgása és azoknak látványa tisztázni fog bennem mindent, amit mondani, gondolni s érezni akarok. Nem érdekeltek a problémák, mások véleménye, a később keletkezhető kellemetlenségek vagy komolyabb következmények. Nem foglalkoztam a kérdéseimmel, ahogy az azokhoz tartozó válaszokkal sem, hiszen ott volt előttem, ami mindezt megadhatta. Sosem láttam tisztán magamat, vagy a lényegesebb vágyaimat, de akkor ott az ajtónak nyomódva tudtam, mi kell nekem.

 Így hát, megelégelve Yifan folyamatos egyben felesleges beszédét, a lehető legklisésebb egyben legromantikusabb módon fogtam be száját: Ajkaimat sietősen az övéire nyomtam. Éreztem, ahogy Yifan izmai hirtelen feszültek be váratlanul érkezett gesztusom miatt, amelyet először semmilyen reakcióval nem díjazott. Ahogy ott álltam, s Kris ledermedt ajkait ízlelgettem, eléggé gyerekes módon, elkönyveltem magamban, hogy a férfival való csókolózás eme része, egyáltalán nem tér el az eredetitől. Kellemes érzések kavarogtak akkor bennem, amiket csupán ez a mozdulatsorozat váltott ki belőlem. Viszont egy idő után kétségbeejtő volt, hogy Yifan semmilyen mód nem volt hajlandó reagálni tetteimre, így lassan eltávolodtam tőle, közelebb húzódva az ajtóhoz, ahonnan jobban láttam a férfi közömbös arcmimikáját. Gondolom, reflexből csukta be szemeit, amelyeket akkor kezdett épp nyitogatni, s közben mintha még ízlelgette volna az előbb történteket. Halkan sóhajtva fúrta semleges tekintetét enyéimbe, s ajándékozott meg egy mosolyszerű pillanatképpel, amely válasz volt ki nem mondott kérdésemre.

 Váratlanul simult hozzám egy újabb csókért, sokkal hevesebb s akaratosabb módon, mint ahogy én az előbb közeledtem felé. Testemet teljesen az ajtóra kente, miközben vadul mart ajkaimra, ezzel teljesen lesokkolva engem. Azt hiszem, ennél a résznél következtek a csókbeli különbségek, amikkel az elején még egyáltalán nem számoltam. Kris sokkal vágyakozóbban ért hozzám, mint eddig bármilyen lány csók közben, és ez kellemes érzéssel töltött el. Közel húzott magához, mintha sosem akarna elengedni, holott valószínűleg csupán a vágyaiba csomagolt reflexei cselekedtek valós érzelmei helyett. Nekem mindegy volt az ok, hiszen én voltam az, aki csókolta őt, és megmondom őszintén, kurva jó volt! Büdös életemben nem kívántam még annyira embert, mint akkor Wu Yifant, és ez az én esetemben hatalmas dolognak számított. Akárcsak az, hogy épp Kris lakásán ízlelgettem ajkait, amelyek akaratosabbak voltak, mint ahogy azt valaha gondoltam. Ő dominált csók közben, ami furcsa mód, egyáltalán nem zavart, hiszen istenien csinálta, amit csinált, és ezt nála senki nem tudta volna jobban.

 Testünk majd hogy nem teljesen egybeforrt, ahogy Yifan alsó ajkamra harapva kényszeríttet az alárendelt szerepébe, amit akkor vállaltam is, hiszen cserébe óvatosan dugta át nyelvét számba, hogy még tökéletesebbé tegye, azt az amúgy is elbaszott jó pillanatot. Miközben nyelveink egymással voltak elfoglalva, kezét lassan simította végig testemet, amivel kellemes borzongásba kergetett, majd elért azzal arcomig is. Gyengéden emelte meg államat, miközben ujjai barna tincseim köré fonódtak, úgy szorítva rajtuk egyet. Ahogy a hajamba túrt s ajkait vadul egyben akaratosan az enyéimen tartotta, hihetetlenül imponáló volt. Ha lehetett volna, tovább csókolom őt, hiszen még sosem éreztem magam annyira jól, mint akkor, viszont egy kis levegő, s egy pillanatnyi szusszanás szükségesnek bizonyult, így kissé csalódottan, de eltoltam magamtól.

 Hangosan lihegve, egy kis oxigénért kapkodva döntöttem homlokomat övének, továbbra is szorosan tartva magamhoz, hiszen akkor még az illatát is vonzónak éreztem. Kezei lassan engedték el tincseimet, majd kis idő elteltével hosszú ujjai immár derekamon pihentek, s azt cirógatták, egyfajta megnyugtatásként szolgálva. Karjai közt találva magam fúrtam arcomat mellkasába, szinte teljesen természetesen, mintha már évek óta ezt tettem volna. Visszaemlékeztem arra az estére, amikor majdnem ugyanilyen pozícióban sírtam ki magamat, akkor görcsösen szorítva testét enyémhez. A kényszer itt is megvolt, és ha jobban belegondoltam ugyanabból az okból érintettem két kezemmel hátát; meg akartam nyugodni, s ezek szerint Kris közelsége sokat segített abban, hogy szívem ismételten egyenletesen dobogjon.

 Miközben kellemesen simultam hozzá, időközben oldalra fordított fejjel, észrevettem az asztalán heverő táskáját, amivel az iskolába is járni szokott. És igazából akkor realizáltam pontosan a helyzetet: megcsókoltam a tanáromat, és bármennyire nem bántam tetteimet, mégiscsak Wu Yifanról beszéltünk, aki nemhogy nem volt egy átlagos huszonkét éves, de emellett még oktatóm, ideiglenes terapeutám s a barátom is volt. Ezekből hogy jutottunk el idáig? Az érzés nagyon jó volt, és a csókja is fantasztikus érzéssel töltött el, de akkor a kérdéseim győzedelmeskedtek bennem, ahogy a különös felismerés is; én egy férfival voltam akkor. És ez kicsit megijesztett.

 Lassan szabadítottam ki magam öleléséből, majd egy kicsit messzebb állva tőle pillantottam bele, kérdőn csillogó szemeibe. Mikor kezdtem el máshogy látni ezeket, az íriszeket?

- Én… - kezdtem bele furcsán csengő hanggal, ami elsősorban Krist lepte meg, ugyanis még sosem hallott (én sem mellesleg) ilyen rekedt orgánummal beszélni. – Öhm… Azért jöttem, hogy megbeszéljük a tegnap történteket! – Határozott voltam ugyan, de emellett rohadt kíváncsi is, mivel nem tudtam az előbb történtek után, hogy fog minderre Kris reagálni. Baszki; abba sosem gondoltam bele, hogy csók után, milyen kínos ilyenekről beszélni.

- Ah… a tegnapit? – vakarta meg tarkóját, furcsa grimasszal arcán, mintha szégyellné az elmúlt huszonnégy órát. Olyan szemeket meresztett, amitől legszívesebben megint letámadtam volna, de emellett a kiskutyaszem szerűség arra engedett következtetni, hogy nem akar erről beszélni. Vagy legalábbis nem most.

- Ugye most csak szopatsz ezzel a nézéssel? – szakadt ki belőlem a kérdés, amivel rendesen elkerekítettem Kris szemeit.

- Ha szopatni akarnálak azt nem a nézésemmel, tenném – változott meg rögvest tekintete, perverz mosolyt villantva felém, és bár más esetben talán vevő lettem volna az efféle humorra, akkor inkább passzoltam a dolgot. Talán azért, mert még azt is el tudtam volna képzelni, hogy komolyan gondolja. Azok után, ami műveltünk…

- Kris én tényleg szeretnék…

- Oké, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor felőlem megbeszélhetjük – mondta mosolyogva, s miközben elindult a nappali felé, megragadta kezemet, majd gyengéden bevezetett a már jól ismert helységbe. Leültetett a kanapéra, de ő nem foglalt helyet, hanem meg sem állva indult a konyhába, valószínűleg valami italért.

- Kris? – pillantottam félig magam mögé fordulva, mire azonnal érkezett is egy válasz.

- Sör vagy tea? – kérdezte felegyenesedve a hűtőből egyik kezében egy üveg Bubble Tee-vel, a másikban pedig egy dobozos alkohollal.

- Vezetek – feleltem szinte reflexből, amikor tanárom elmosolyodva csukta be maga mögött a hűtő ajtaját, majd elém sétálva felém, nyújtotta az üdítőitalt. Lassan ült le velem szemben, próbálva kerülni a szemkontaktust, ami egy idő után rohadtul zavarni kezdett. – Ilyen, vagy amikor nem akarsz beszélni valamiről?

- És ez már a legkritikusabb állapotom – mosolyodott el, ahogy beleivott italába. Halkan felnevettem szavain, s ahogy felidéztem a csók utáni viselkedését, az teljesen arcomra ragasztotta a mosolyomat.

- Hogyhogy?

- Hogyhogy?! – ismételte kissé meghökkenve, majd megrázva fejét beszédbe kezdett. – Tudod, általában ha úgy viselkedem valakivel, mint mondjuk veled tegnap, akkor kicsit feszélyezve vagyok, ha az illető másnap felbukkan.

- A dalra gondolsz? – mosolyodtam el halványan, mert mélyen belül nagyon élveztem, hogy ezzel tudtam húzni az agyát.

- Igen, a dalra, ami után konkrétan leléptél – vágott vissza csuklóból. Kris vs. Sehun, eddig 1: 0!

- Mégis hogy kellett volna reagálnom? – tettem fel a szokásos kérdést, amire tényleges választ vártam. – Mégis csak a tanárom vagy, és lássuk be, nem minden diáknak szokott ilyen mód szerelmet vallani egy pedagógus!

- Én nem vallottam szerelmet – vágott szavamba, s eme megnyilvánulása azért rendesen magyarázatra szorult, és ezt szerintem ő is nagyon jól tudta. – Elismerem, hogy a tegnapi dal csak a romantikus énem kiteljesedése érdekében játszódott le, és eredetileg csak beszélni akartam volna veled erről, de amikor meghallottam azt a számot, egyszerűen csak felmerült bennem az ötlet. És nekem is könnyebb volt így.

- Könnyebb? – hőköltem hátra, mert nem láttam ebben mi volt olyan könnyű.

- Adott volt egy dal, aminek a szövegét csak meg kellett tanulni; egyszerűbb volt, mint beszélni. És bár maga a szám kicsit többet mondott, mint amit én akartam, de a lényeg benne volt.

- Viszont, ha nem a szerelem, akkor mi volt a lényeg? – kérdeztem hirtelen, mire Kris arcán két apró pír jelent meg, ezzel valami rohadt aranyos látványt alkotva a férfiról.

- Én tegnap csak azt próbáltam elmondani neked… – kezdett bele, miközben zavartan vakargatta tarkóját. – Szeretném, ha több lenne köztünk, szimpla barátságnál.

- Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor ki volt ez a pasi az előbb? – mutattam az ajtó fele, ezzel utalva az unisex arcú srácra, akivel nem akarom tudni, hogy miket művelt Kris, mielőtt még odaértem volna. Az említett furcsa grimaszt vágva vonta meg a vállát, s úgy adott választ.

- Yixing csak egy kurva. – Ezeket a szavakat olyasfajta hanyagsággal ejtette ki, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek. Mindenesetre, az ezek szerint Yixing névre hallgató férfi jelzőjén elég rendesen elkerekedett a szemem. Egy kurva?

- Kurva? Ebben az esetben, mint hímringyó? Egy férfi prostituált? – kerestem a szinonimákat, mire tanárom nevetve megrázta a fejét, jelezve, hogy vakon találgatom a lehetőségeket.

- Ha arra gondolsz, most mondom, hogy nem fizettem Yixingnek az előbbiért.

- Akkor meg miért mondtad rá, hogy egy kurva? – értetlenkedtem továbbra is, mert ez a kép nagyon nem akart összeállni. Yifan persze kedvesen kinevetve kezdett mesélni, olyan természetességgel, ami nekem sosem sikerült volna.

- Yixing volt az első barátom, még Kínában, és miatta tagadtak ki, ugyanis a szüleim nem viselték valami jól, hogy meleg vagyok, és talán nem úgy kellett volna mindezt megtudniuk, hogy ránk nyitnak épp egy aktus közepén.

- Oh – húztam el számat, mert ez a történet nem indult valami fényesen, viszont legalább megtudtam, hogy ez a bizonyos Yixing nem egy klasszikus hímringyó. De a kurva jelzőt továbbra sem értettem. – És ezután?

- Koreába költöztem és éltem tovább, mint hal a vízben. Aztán egyik nap találkoztam itt Yixinggel, beszélgetni kezdtünk és aznap is hasonló mód kötöttünk ki, mint az érkezésed előtt. És utána megállapodást kötöttünk.

- Milyen megállapodást? – kíváncsiskodtam tovább.

- Mivel ő ügynökként dolgozik, sokat kell ingáznia Korea és Kína között, így megbeszéltük, hogy ha itt van, akkor felugrik egy-egy alkalomra – mondta ki végre a lényeget Yifan, és szerencsére még csak noszogatnom sem kellett.

- Vagyis a kurvád lett.

- Pontosan.

- Ahhoz képest, hogy ügynök, eléggé könnyen adja magát… - halk megjegyzésem nem bizonyult annyira csendesnek, ugyanis Kris ajkaira sokat sejtető mosoly kúszott, mintha különösen elégedett lett volna.

- Csak nem féltékeny vagy? – kérdezte továbbra is huncut mód vigyorogva, akárcsak egy helyzetét kiélvező, perverz dolgokon gondolkodó férfi. Mondjuk ő az is volt…

- Dehogy – feleltem jól leplezve valódi gondolataimat. – Csak azt nem értem, ha azt szeretnéd, hogy köztünk több legyen szimpla barátságnál, akkor miért dugod a menedzser bácsit? – tettem fel talán a leglényegesebb kérdésemet, kissé provokatív stílusban, de a kíváncsiságom túllendült a jó modoron.

- Az érzéseim mellett igényeim is vannak, amiket valakinek ki kell elégítenie.

- És ezután? – húztam fel szemöldököm érdeklődve, várva válaszára.

- Reméltem, hogy majd kombinálhatom a kettőt. – Hatalmasat nyelt, kissé félénken pillantva szemeimbe, mintha valamit még szeretett volna mondani. Hangosan sóhajtva forgatta a kezében tartott sörös dobozt, mintha abból ki tudná olvasni azokat a szavakat, amelyekre akkor szüksége volt. – A többi rajtad múlik.

- Rajtam? – mutattam meglepődötten magamra. – Miért?

- Te vagy a másik fél – emelte meg egyik szemöldökét, amolyan „Ezt illene tudnod” stílusban. – Tudni szeretném, most akkor több-e ez egy barátságnál.

 Lesajnálóan pillantva rá dőltem előrébb, sokkal közelebb hajolva hozzá, olyan távolságban figyelve arcának minden egyes rezdülését, hogy félő volt, megint félbeszakadna egy beszélgetés a kontrolálhatatlan vágyaim miatt. Oh baszki, miért kívánom őt ennyire?

- Szerintem az, amit ott az ajtónál leműveltünk nemcsak, hogy túlmegy a tanár-diák kapcsolaton, de még egy közelebbi barátságon is jóval túlhalad, ha érted mire gondolok.

- Ez nem elég – mosolyodott el kedvesen, majd szinte teljesen ajkaimra hajolva kezdett ismét beszélni. Aish, miért műveli ezt velem ez a rohadék? – Szeretném, ha kimondanád.

- Micsodát? – kérdeztem visszafojtva lélegzetem, hagyva, hogy meleg lehelete simogassa érzékeny bőrömet.

- Amit én is mondtam.

- Te ugyan nem szóltál egy kurva szót sem, csak kussban ültél a seggeden! – közöltem vele a tényeket, mire eltávolodva tőlem, kissé idegesen ragadta meg ruhámat, úgy hajolva arcomba, komolyan csengő hanggal simogatva dobhártyámat, miközben kedvesen csillogó szemeit az enyéimbe fúrta.

- Szeretném, hogy több legyen köztünk annál, mint ami most van. Szeretném, hogy az ajtónál történtek mindennaposak legyenek, ahogy azt is szeretném, hogy a jó beszélgetések és kellemes pillanatok ezután se változzanak meg. Örülnék neki, ha a mostani kapcsolatunkhoz hozzáadnánk azt, amit alig pár perce csináltunk. Szeretném, ha te, Oh Sehun, rohadtul felfognád, hogy ez már régen több mint szimpla barátság, és örülnék neki, ha nem csak én akarnám, hogy mindez valóság legyen. – Yifan kamaszkönyvekbe illő kirohanása, fenemód megdobogtatta a szívemet, bár lehet csupán a hihetetlen közelsége miatt, éreztem ezt. Bármi is volt akkor az igazi okom, valahogy a hallottak alapján, csak bólogatni tudtam. Jelezni, hogy én is mind ezt akarom, annak ellenére is, hogy nem vagyok jártas a férfi szerelemben, ahogy kapcsolatokban sem. Nem tudtam, miért érzek hirtelen ilyen mennyiségű vonzalmat Yifan iránt, de abban biztos voltam, hogy örültem volna mindannak, amit elmondott. Igen, ő a tanárom volt, ráadásul még férfi is, de egy olyan kapcsolat lehetősége, mint amilyet felajánlott, egyszerűen elcsábított. Mintha szavaival csak a vesémbe látott volna; mert bármennyire is hihetetlenül hangzik, de vágytam Krisre, és a kimondott szavaira is.

- Rendben – szólaltam meg végül, folyamatosan a férfi immár meglepődött szemeibe meredve.

- Rendben?

- Belemegyek ebbe – mondtam remélve, hogy ez az, amit hallani akart, de az értetlen csillogás szemében, nem arra engedett következtetni, hogy felfogta, mit is válaszoltam akkor. – Nézd Kris, én nem tudtam volna mindazt elmondani, amit te az előbb, hiszen kettőnk közül mégis csak te vagy az író. Nekem csak az egyetértés megy, és bármennyire is nem vallom magam melegnek, vagy egyszerűen a kapcsolatok emberének, de amit te elmondtál… Még működhet is.

 Végighallgatta az egész ömlengős maszlagot, amit tényleg komolyan gondoltam, majd az utolsó mondatom végére, csupán egy elégedett mosollyal ajándékozott meg, és egy rövid csókkal, ami sajnos csupán néhány pillanatig tartott. Ennyire ki lennék éhezve, vagy csak szimplán beszívtam?

- Ezt akartam hallani – suttogta ajkaimra.

- Remek. De remélem, tudod, hogy a későbbiekben, majd még foglak szívatni azzal a szerelmi vallomással.

- Elviselem, ha cserébe, mindig ilyen cuki leszel.

- Na, most kapd be a faszom!

- Örömmel! – Halk nevetés tört ki belőle, majd közelebb húzva testemet övéhez, ajkaimra hajolt, s hosszasan kényeztetett tökéletes nyelvjátékával. Nem lehetett volna jobb vége annak a napnak, ebben biztos vagyok.

29. fejezet

29. fejezet

 Szívemet teljesen elporlasztó érzéssel a mellkasomban rohantam le a lépcsőről, miközben minden egyes másodpercben azokra az ördögi lakásban lejátszott pillanatokra gondoltam, melyek percről percre csak rémisztőbbnek tűntek. Egyszerűen nem tudtam felfogni tanárom szavainak jelentését, melyeket olyan szürreálisan romantikus módon adott tudtomra. Szeret… Wu Yifan, a bukott meleg író, akinek tollából ered a Lidércnyomás, és aki az irodalom egyben történelem tantárgyát tanítja nekem; szeret. A rohadt életbe, hogy nem tudtam ezt észrevenni! Hol éltem, hogy nem figyeltem fel az érzéseire? Az ilyeneket mindig ki szoktam szúrni, de az ő esetében egyszerűen mindent elengedtem a fülem mellett, becsuktam a szemem és nem vettem tudomást a talán egyértelmű jelekről. Akkor ezért nézett rám mindig olyan furcsán? Ezért ajándékozott meg egy kivételes mosollyal? És a végén emiatt volt ennyire ideges? Aish, milliónyi kérdés, de nulla válasz. Wu Yifan irántam táplált szerelme talán örökre rejtély marad, hiszen nem maradtam ott, hogy hagyjam neki elmagyarázni a dolgokat. De bassza meg, mégis mi a francot kellett volna tennem? A tanárom, aki nem mellesleg férfi, szerelmet vallott nekem! Mégis ki az, aki ezek után képes nyugton maradni a seggén és hallgatni a szavait egy olyan embernek, aki így érez iránta? Ez egyszerűen… rémisztő. Bevallom, megijedtem mikor tudomásul vettem szavait, amelyeket egy dalon keresztül küldött nekem. Hah, milyen ironikus: egy romantikus zeneszám által közli az érzéseit, mint valami elcseszett amerikai tini drámában, annyi lényeges különbséggel, hogy ő a tanárom és én nem egy lány vagyok. Mert baszki, mind a ketten férfiak vagyunk, ráadásul egyikünk hetero; a lányokat a szeretem, a női nem vonz, nem pedig a férfi. És tessék, most jön egy Yifan féle személy, aki eléri, hogy megkedveljem annyira, hogy a barátomnak merjem nevezni, erre szerelmes lesz belém ezzel teljesen elérve, hogy végleg megkavarodjak. Hányingert érzek magamban, és ezt nem tudom minek betudni, hiszen sosem voltam homofób vagy rasszista így az ilyen dolgok sem taszítottak. Most mégis; gusztustalan és jogtalan ez az egész rohadt szituáció és fogalmam sincs, mit kellene tennem.

 Ahogy kiértem az épületből s megcsapott a hideg januári levegő, mintha egy pillanat alatt tisztították volna ki elmémet. Nem éreztem okosabbnak, vagy magabiztosabbnak magam a történtek után, hisz a rémület jelei még ott remegtek bennem, ezzel teljesen legyengítve testemet. Szinte berogytam az autóba, mert lábaim már nem voltak képesek tovább tartani elernyedt létemet. Ahogy meredtem a semmibe, figyelve a jellegtelen tájat, ami körülvett hagytam, hogy gondolataim a kuszaságok közt valami épeszű megoldást tudjanak találni. Válaszokra és talán némi magyarázatra volt szükségem, s sejtettem, hogy ezt talán csak egy embertől szerezhetek. Fogalmam sem volt arról pontosan, hogy érzem magam, de azt tudtam, hogy beszélnem kell erről valakinek, és akkor már azzal is tisztába voltam, kinek mesélek majd.

 Másnap nem mentem iskolába; túlságosan rossz szájízzel keltem ahhoz, hogy képes legyek elviselni Yifan látványát. Még a gondolatától is irtóztam, nem tudtam mi lett volna, ha találkozom vele, mondjuk valamelyik folyosón. Semmi hangulatom nem volt a kínos pillanatokhoz, és az esetleges kötelező párbeszédekhez; undorodtam az egész szituációtól, amibe belekevert és haragudtam rá mindenért, amit előző délután tett. Nem volt mindehhez joga…

 Körülbelül tíz óra fele, szokásomhoz híven kimásztam ablakomon, s beszálltam a koromfekete kocsimba, de nem az iskola felé vettem az irányt, ahogy mindig is szoktam, hanem egy teljesen eltérő épülethez közelítettem. Minél távolabb kerültem attól az intézménytől és a nagy valószínűséggel benne tartózkodó Yifantól, annál könnyebben vettem a levegőt, de szívem heves tempója így sem akart lelassulni. Az előző napból megmaradt kétségek és szürreális félelem még akkor reggel is élénken élt bennem, akár egy vad módon tomboló vírus, amely képes lenne percek alatt belülről felemészteni. Muszáj volt beszélnem, akár a falnak, akár valami kisállatnak, csak hadd adjam ki magamból azokat az összezavaró információkat, amik akkor készültek az őrületbe kergetni.

 Monoton tempóban vertem az ajtó érdes fa anyagát arra várva, hogy azt végre kinyissa valaki. Idegesen vettem a levegőt, nyugtalan állapotban ácsorogva a nyirkos lépcsőházban fülelve, hátha valaki a nyílászáró mögül már meghallotta kétségbeesett, néma kiáltásaimat. Perceken keresztül csupán a csend fojtogatott kegyetlenül, amikor is, egy barátságtalan nyögés reményt adott, ahogy a szitkozódó hangok egyre közelebb értek füleimhez, mígnem azok tulajdonosa ki nem tárta előttem lakása ajtaját.

- Sehun…? – döbbent le, ahogy megpillantotta nagy valószínűséggel meggyötört, visszataszító arcomat, amelyen már csupán a segítségért kiáltó vágy foglalt helyet. – Te meg mit keresel itt?

- Beszélnem kell veled! – Hangom határozottan csengett, de tekintetem s úgy az egész küllemem összképe csupán torz mása volt régi önmagamnak, ami az előttem pizsamában ácsorgó fiút teljesen meghökkentette.

- Gyere be – intett fejével, majd miután megvárta, míg becsoszogok lakásába, becsukta mögöttem annak ajtaját aztán egyik kezét vállamra helyezve, gyengéden vezetett be a nappaliba, ahol egy kényelmes fotelba ültetett. – Kérsz egy kávét?

 Bólintottam. Szavaimat nem efféle egyszerű beszédre akartam pazarolni, hiszen úgy éreztem minden egyes energiába fektetett ajakmozdulattal megformált hangra szükségem lesz, ha tényleg rendesen mesélni szeretnék. Így csak megvártam a kávét, majd amint az a kezembe került, lassan kortyolgatva forró cseppjeit figyeltem az idővel velem szemben helyet, foglaló fiút.

- Chen ugye már elment? – kérdeztem halkan, szemeimet fel sem emelve a bögrémről.

- Igen, még egy órával ezelőtt indult suliba. Te miért nem vagy ott?

- Nincs erőm bemenni – válaszoltam monoton stílusban, mire a fiúnak szavai torkán akadtak. – Nézd Xiumin sajnálom, hogy téged fárasztalak a problémáimmal, de erről másnak nem tudnék beszélni.

- Semmi baj, haver – vonta meg vállát, bíztatóan pillantva íriszeimbe. – Látom rajtad, hogy valami komoly bajod van, és ha tudok segíteni, akkor ne kímélj a részletektől. Mi történt?

- Tudod… – vettem mély levegőt, ahogy végiggondoltam a szavakat, amiket készültem kiejteni ajkaimon. – Igazából nem tudom, hol kezdjem…

- Csak mondd a lényeget, hiszen a részletekkel nem tudnék mit kezdeni – Xiumin bíztató mosolya, valamennyire segített abban, hogy képes legyek nagyjából kimondani azokat a még mindig ijesztőnek tűnő tényeket, melyek akkor nyelvem hegyén pihentek. 

- Az egyik legjobb barátom bevallotta, hogy szerelmes belém – Ahogy megszabadultam a végig mellkasomon utazó terhektől sokkal könnyebbnek éreztem testem, de a lelkem és gondolataim ugyanolyan kusza módon voltak, ahogy előző nap hagytam őket. S miközben Xiumin meglepődött arcmimikáját figyeltem, csak abban tudtam reménykedni, hogy ő majd segít nekem.

- Wow – fújta ki a tüdejében tartott levegőt a fiú, ahogy megemésztette mondatomat. – És… Hogy csinálta?

- Tényleg fontos ez? – kérdeztem vissza vonakodva, mert nem szívesen beszéltem volna a pontos részletekről. Olyan… bizarr volt már amúgy is az egész, nem akartam még inkább azzá tenni.

- Csak akkor, ha köze van a reakciódhoz.

- Annyira nincs – vontam meg vállam. – Akkor is így cselekedtem volna, ha csak szimpla módon mondja el, mit érez irántam.

- Miért, mit tettél ezután?

- Konkrétan faképnél hagytam – feleltem, mintha ennek olyan egyértelműnek kellett volna lennie. Xiumin értetlenül meredt rám, talán kissé lenéző stílusban, de akkor annyira zavarodott voltam, hogy erre sem emlékeztem tisztán.

- Mégis miért? – tette fel az első kérdést, ami az eszébe jutott aztán még megtoldotta néhánnyal. – Mármint, miért nem beszélted meg vele a történteket?

- Mert nem akartam hallani az okait.

- Az okait?! – ismételte mondatom utolsó részét kissé ingerülten a fiú, mintha végzetes hibát követtem volna el azzal, hogy kiejtettem ezeket a szavakat ajkaimon. – Szerelmes beléd, ahhoz pedig nincsenek konkrét okok, Sehun. Nem ismerem ezt a srácot, de annyit biztos megérdemelt volna, hogy végighallgatod.

- De nem érdemelte meg!

- Miért? – tárta szét hitetlenül karját, mintha védeni próbálta volna Krist, holott azt sem tudta kiről beszélek. – Mi olyat tett, ami miatt már nem akarsz beszélni vele?

- Ezt tette! – mutattam magamra, ezzel próbálva utalni a teljesen szétcsúszott létemre s összezavart lényemre. – Nem volt joga rám zúdítani az érzéseit pont akkor, mikor már kezdett rendbe jönni az eddig elbaszott módon működő életem, ami ráadásul miatta is egyre jobbnak tűnt. Hála neki, sikerült kimásznom egy gödörből, amiben négy éven keresztül ücsörögtem, erre tegnap bevallja, hogy szeret, mintha csak a segítsége miatt már a karjaiba kellene omolnom.

- Nem hiszem, hogy ez lett volna a szándéka…

- Őszintén nem érdekel mi volt a pontos szándéka, de ehhez akkor sem volt joga!

- Miért? Hisz mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy szabadon szeresse azt, akit akar, és ezt megoszthatja az érintett személlyel is. A te esetedben miért bűn ez?

- Mert azzal, hogy tisztázta a saját érzéseit, az enyéimet teljesen összezavarta! – mondtam ingerülten, szinte már kiabálva Xiuminnal, akinek tekintetéből felszállt az eddig ott ücsörgött köd.

- Szóval erről lenne szó…

- Különben miért jöttem volna hozzád? Chennel ezt nem beszélhetem meg, hiszen ő is ismeri az érintett férfit, és nem szeretném, ha megtudná, milyen helyzetbe kerültem főleg, mert nem tudom eldönteni, mit érzek. Hiszen a tudat, hogy valaki szeret az fantasztikus, de ha képtelen vagyok mindezt viszonozni, akkor az csak bűntudatot hagy bennem. És ez egyszerűen az őrületbe kerget, pláne, mert itt még nem is a két szélsőségről van szó, sokkal inkább azoknak köztes állapotáról, ami miatt nem tudom eldönteni mi a fasz van velem és az elfuserált érzéseimmel!

- Sehun, ez nem atomfizika vagy egy amerikai tini film, csak kövesd az ösztöneidet.

- Az ösztöneim hozzád vezettek – feleltem szinte reflexből, mert a nyilvánvaló tanácsokra nem volt szükségem.

- És miben tudnék neked segíteni?

- Xiumin én még soha életemben nem volt szerelmes pasiba, oké? Nem tudom az milyen. Eddig csak egyszer voltam szerelmes, de az akkori érzéseim összehasonlíthatatlanok a mostaniakkal.

- Naná, hisz régen valószínűleg egy nőt szerettél, most meg egy férfiről van szó, nem igaz? – kérdezte sokkal lazább stílusra váltva, ami kissé megnyugtatott, de a szavak akkor jobban segítettek volna, mint a gesztikulálásokba rejtett bíztatások. Mondatára csak bólintottam, ezzel próbálva ösztönözni, hogy tovább beszéljen. – Tudod a mi esetünkben, nem lehet férfit és nőt egyformán szeretni.

- Ezt hogy érted?

- Ez az egész olyan, mint amikor egy idegen nyelven beszélsz. Az anyanyelveden vagy igazán önmagad, de amikor mondjuk az angol, kerül terítékre, az agyad, a személyiséged és az egész habitusod megváltozik az adott kultúrához méltóan. Az is te vagy, csak éppen egy kicsit másképp; így van ez az ilyen szerelemnél is. Egykor szerettél egy nőt, klasszikus módon, de amikor egy férfi jön, az nem ugyanolyan, mint a lánynál, hiszen az alapcsoport is megváltozott. A te esetedben csak rá kell jönnöd, hogy tudnál-e férfit szeretni.

- Te hogy jöttél rá? – kérdeztem reflexből, még akkor is, ha ezzel mondjuk, lehet megsértettem Xiumin magánszféráját, hisz nem mindenki szeret erről nyíltan beszélni. Minseok nem ehhez az emberfajtához tartozott; nosztalgikus mosollyal az arcán kezdett mesélni.

- Tizenhat éves voltam, amikor egy évre Kínába költöztem a cserediákprogram kereti közt. Teljesen új ország, új iskola és új diákok; abban reménykedtem, majd megismerek valami csinos kínai lányt, akivel összejöhetek és egy drámai románcot, bonyolíthatok le. Ehelyett összebarátkoztam egy sráccal, akit Luhannak hívtak; rohadt kedves volt, figyelmes, segítőkész, és gyönyörű nőies vonásai voltak, olyanok, amiket a lányok is megirigyeltek. Szerettem Luhan személyiségét, de először csak azt hittem csupán úgy érzek iránta, mint mondjuk te Chen iránt. Aztán, amikor egyszer náluk aludtam rájöttem, hogy ez nincs így; mert bár szerettem a személyiségét, testi vonzalom nélkül nem kapcsolat egy kapcsolat, és én egészen addig azt hittem, csak közeli barátként tekintek a fiúra. De amikor éreztem az illatát, mikor közel feküdt hozzám és hallottam az aranyos halk szuszogását, ráébredtem, hogy puszta barátságon túl még szexuális vonzalom és egyfajta különös rajongás is élt bennem akkor. Így elmondtam neki, hogy érzek és kiderült, hogy ő mindezt viszonozza is. Durván egy évig jártunk, és ezalatt az idő alatt megtanultam pontosan, miben különbözik két férfi szerelme egy férfi és egy nő kapcsolatától.

- És mire jutottál? – pislogtam rá kíváncsian, mert úgy éreztem, a következő válasz megoldás lesz a problémáimra.

- Semmire – felelte nevetve, mire nekem tátva maradt a szám, egy törött világgal elmémben.

- Tessék?

- Ráébredtem, hogy olyan nagy különbségek nincsenek. A két fél egymás iránt táplált szerelme ugyanaz, csak éppen a kivételezés s annak kimutatása más; épp ezért szeretjük másmód a férfiakat, mint a nőket. Kevésbé látványos a romantika, de a kötődés sokkal erősebb.

- Oké, akkor ezt magyarázd el úgy, mintha épp nem a Nők Lapjából léptél volna elő.

- Kell a segítségem vagy nem? – húzta fel szemöldökét provokatívan gúnyos stílusomra, mire aprót bólintva jeleztem, folytassa nyugodtan a nőies eszmefuttatását. – Nézd Sehun, ez nem olyan nagy ördöngösség. Csak gondold végig a kapcsolatok alapjait; a barátság köztetek, már megvan, nem?

- De.

- Érzel iránta minimális rajongást is? – kérdezte érdeklődve, mert bár Xiumin nem említette, de mindketten tudtuk, hogy ez az érzelem sem elhanyagolható egy párkapcsolatban. És ahogy mindezt végiggondoltam… Én mindvégig rajongtam Krissért, hisz ő írta a kedvenc könyvemet és ez már elegendő ok volt ahhoz, hogy mindig többet akarjak megtudni róla, és talán pont ezért lettünk barátok. A háromból kettő kipipálva… Mi lesz ezután?

- Xiumin, mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy talán te is érzel valamit ez iránt a pasi iránt, nem?

- Fogalmam sincs, azért vagyok itt – válaszoltam keményen, nem törődve az idősebb játékos megjegyzésével, amely túlságosan gyanúsan hangzott.

- Akkor már csak arra kellene válaszolnod, hogy vonzódsz-e hozzá?

- De hát ezt honnan kéne tudnom? – pislogtam rá értetlenül, mire a fiú megvonta vállát, utalván arra, hogy innen már tényleg nekem kell döntenem. – Sosem néztem rá úgy, ahogy mondjuk a nők, néznek egy másik férfira, így nem tudom, hogy tudnék-e vonzódni hozzá. Különben is, ez nem olyan dolog, amit én döntök el; vagy létezik szexuális érdeklődés vagy nem. És jelen esetben fogalmam sincs, hogy ennél a helyzetnél létezhet-e.

- Akkor tapasztald ki!

 Tapasztaljam ki? Ez lenne a legésszerűbb egyben leginkább egyszerűbb megoldás, amit ki tudnék találni. Bár pontosan tudom, hogy a válasz mi lesz, de megbizonyosodni róla jobb lenne, hisz akkor nyugodtabban térnék vissza a szokásos hétköznapjaimba. Elszántan pattantam fel a fotelből, a kávémat csak a földre helyeztem, majd magabiztosan indultam meg az ajtó felé, kihasználva a még frissen bennem tomboló elszántságot.

- Most meg hova mész? – kérdezte kíváncsian Xiumin, minimális aggodalommal hangjában, ami megértendő volt, hiszen mikor eljöttem hozzá a mosott szarban több életet talált volna, mint alig egy órával ezelőtt bennem. Valószínűleg féltett a hirtelen felindulásból elkövetett hibáim miatt, már így előre is, amikor még semmit sem tettem.

- Kipróbálok valamit! – válaszoltam határozott, miközben magamra dobtam kabátomat, s felhúztam annak cipzárját.

- Ezt mégis hogy érted?! Sehun kérlek, ne csinálj semmi olyat, amit később majd meg fogsz bánni!

- Nyugi tudom, mit kell tennem, és miután mindent tisztáztam, visszatérek a megszokott napjaimhoz. Nem lesz semmi probléma! – próbáltam megnyugtatni a színésztanoncot, miközben kitártam lakása ajtaját arra készülve, hogy elhagyom azt. Kissé várakozóan néztem az idősebbre, ki amolyan minden mindegy alapon sóhajtott egyet, aztán ismét megszólalt.

- Most még ezt mondod, de mi lesz ezután?

- Az még odébb van – nyögtem kelletlenül, mire Xiumin megforgatta szemeit, látszólag nehezen viselte szélsőséges viselkedésemet. – Nézd, fogalmam sincs mi lesz holnap, vagy néhány óra múlva, de abban biztos vagyok, hogy ha ezt nem rendezem le most, akkor meg fogok őrülni a sok ezer gondolattól, ami a fejemben motoszkál. Nincs már agykapacitásom még ehhez is.

 Az engem meggyőzni próbáló fiú eddig kezeit az ajtófélfán tartotta ezzel fejezve ki tiltakozását, de szavaim értelmezése után már leengedte végtagját, hadd lógjon lazán mellette, már teljesen feladva a visszatartásomat.

- Menjél, és majd meséld el mi történt… Ezek után már úgy érzem jogom, van tudni – lökött barátian oldalba a fiú, mondata második felénél halvány mosollyal arcán.

- Mindenképpen – feleltem gyorsan, de még mielőtt ténylegesen leléptem volna, még egyszer Xiumin felé fordultam, egy utolsó kéréssel. – Megtennéd, hogy erről nem szólsz Chennek?

- Lakat lesz a számon – biztosított diszkréciójára az idősebb, majd gyengéden vállba veregetve lökött ki az ajtón. Meglepődve konstatáltam, hogy konkrétan kidobott a lakásából, de erre tényleg szükségem volt, mert lehet magamtól el, sem indulok rendesen. Így hála egy kis löketnek már sokkal, biztosabb szándékokkal másztam le a lépcsőkön, folyamatosan azon gondolkodva, pontosan hogyan tapasztaljam ki ezt az egészet. Konkrét tervem ugyan nem volt, de egy furcsa érzést követve cselekedtem, amely azt súgta lesz, ami lesz. Ezek után csak az a kérdés motoszkált bennem: Vajon negyed egyhez közelítve már otthon van?

 Ahogy az épület előtt kiszálltam az autómból, egyfajta ismerős fuvallat csapta meg érzékeny bőrömet, amely nosztalgikus érzelmeket keltett bennem az előző napon történtek miatt. Újra megijedtem, ahogy felidéztem miket gondoltam azokban a percekben, mikor Kris a zongora mellett énekelt, csak és kizárólag nekem, de ezúttal nem állt szándékomban elrohanni. Ahogy kiürítettem a gondolatokat fejemből és csak is egyetlen egy cél lebegett szemeim előtt, futni kezdtem a tegnapihoz képest ellenkező irányba; vadul ugrottam át a lépcsőfokokat, hogy minél előbb elérhessek a végállomásomig, ahol végre tiszta vizet öntök a pohárba.

 De mielőtt még bekopogtathattam volna a már jól ismert ajtón, az kitárult előttem, s egy vadidegen férfi pislogott vissza rám, hasonlóan döbbenten, akárcsak én.

28. fejezet

28. fejezet

 Jól vagyok. Visszatekintve az elmúlt négy évre, sosem gondoltam volna, hogy ez a néhány szó, majd egyszer tökéletes kifejezőeszköze lesz az adott érzelmi állapotomnak. De szerencsés voltam, hogy végre valahára tényleg jól éreztem magam a saját bőrömben, s mikor a tükörbe pillantottam nem egy semmirekellő, lelki roncs nézett vissza rám, megfáradt, üres tekintettel. Azaz énem elment, remélhetőleg örökre távozva belőlem, olyan helyet hagyva maga után, mintha soha nem is létezett volna. Nem volt már szükségem az önmarcangolásra, ahogy a folyamatos ürügykeresésre sem; nem találtam valós okot a saját lényem gyűlöletére, így hát elengedtem mindezt. Elvesztettem ezeket, az érzéseket, és soha többé nem akarom visszakapni őket, hisz a jelenlegi állapotom, több mint kielégítő. Kifejezetten jó, hiszen jól vagyok. Nem semlegesen, nem is remekül vagy tökéletesen, hanem szimplán csak jól. Nem állítom azt, hogy nem fog javulni a hangulatom, de ennél rosszabb már biztosan nem lesz, mert tényleg kellemesen érzem magam a bőrömben, ami eddig nem volt elmondható rólam.

 A reggeli ébredést valamiért sokkal szebbnek láttam aznap, mikor már teljesen kipihentem az előző éjszaka okozta fáradalmaimat. Kris kanapéján nyitogattam pilláimat, miközben még félálomban élveztem az arcomat, simogató sugarakat, melyekből kedves melegség áradt. Lassan ültem fel, majd törzsöltem meg szemeimet, hiszen nem aludtam olyan sokat, de az a néhány óra pihenő szinte teljesen feltöltött, épp annyira, hogy remekül érezzem magam. Mintha az elmúlt négy év összes álmatlan éjszakáját pár ágyban töltött pillanattal teljesen ki tudtam volna pótolni, olyan frissen keltem aznap. Halvány mosollyal ajkaim szélén pislogtam hol az ablak felé, hol magam elé, amikor is eszembe jutott megnézni a lakástulajdonos hollétét, hiszen mégis csak az ő kanapéján feküdtem. A szinte teljesen egy síkban, elhelyezkedő lakásban forogva pillantottam meg üres tekintetét, ami épp a semmibe meredt, miközben egy hatalmas füles pihent fején. Kris a hifi mellett, csendben zenét hallgatva ücsörgött a földön, szerintem teljesen megfeledkezve rólam, hiszen mindig belefeledkezett a dalokba s azoknak gyönyörű összhatásukba. A zene, az énekes búgó hangja s a szöveg értéke olyan egységet alkotott, ami örömmámor volt nekem és tanáromnak is egyaránt. Épp ezért nem vette észre felébredésemet sem.

 Észrevétlenül, egyre szélesebb mosollyal arcomon másztam ki a kanapé puha fogságából, hogy illendő mód köszönthessem a férfit, kinek oly sok mindent köszönhettem. A segítsége nélkül nagy valószínűséggel még ma is, azaz érzelmi roncs lennék, aki négy éven keresztül voltam.

- Jó reggelt – hajoltam le hozzá, kicsit megbökve vállát, mire hirtelen érkezett jelenlétem miatt, olyannyira megijedt, hogy majdnem eldőlt, továbbra is fülesével fején.

- Sehun – pislogott fel rám, miközben kikapcsolta a hifit, majd leszedte fejhallgatóját magáról. – Mikor keltél?

- Az előbb.

- Felébresztettelek? – kérdezte minimális aggodalommal szemeiben, valószínűleg csupán udvariasságból.

- Nem – ráztam meg fejem, továbbra is mosolyogva, pislogva a férfira. – Először észre sem vettelek; jó márkájú lehet a füles, ha egyáltalán nem hallatszik ki a zene.

- Kínai kacat – vont vállat, majd lassan feltápászkodott, hogy ismét letekinthessen rám, hisz mégiscsak százkilencven centi magas volt. De hogy a tökömbe nőtt ekkorára?

- Te is kínai vagy.

- Pont azért – nevetett fel halkan, majd visszahelyezte fejhallgatóját helyére, aztán ellépett a hifitől, egyenesen a konyha felé tartva. – Kérsz reggelit?

- Elfogadom – biccentettem, továbbra sem enyhítve mosolyom erősségét. Megmagyarázhatatlan jókedvem volt, mintha beszívtam volna, holott az elmém sosem volt még ennél tisztább. Helyet foglaltam a kis asztalnál s figyeltem Kris alakját, ahogy itt-ott tesz-vesz, egy pillanatra sem emelve rám tekintetét. Mondjuk megértettem; az előző este történtek után a helyében én sem tudnám, mit kellene tennem vagy mondanom, hiszen az ilyen szituációk teljesen váratlanul szoktak bekövetkezni pont, mint nálunk. A hirtelen kirohanásom s különös múltam feltárása után nekem sem lenne kedvem ezt a témát feszegetni, függetlenül attól, hogy épp velem történt mindez. Valószínűleg Kris sem akart ezzel zaklatni, de akkor miről tudott volna beszélni? Így inkább csendben maradt; és ez így volt rendben.

- Miért mosolyogsz? – fordult felém hirtelen, megfáradt egyben meggyötört arccal, de hangja türelmesen s lágyan érintette dobhártyáimat. Kérdése meglepett, ahogy különös ábrázata is, ami egy cseppnyi jót sem ígért.

- Már nem is lehet jókedvem?

- Csak még sosem láttalak így mosolyogni. Történt valami?

- Semmi – vontam vállat, továbbra is megőrizve különös boldogságom jelzőjét. – Egyszerűen csak mosolyoghatnékom van. Nem tudnám megmagyarázni jókedvem okát, egyszerűen csak létezik; vagy elmúlik vagy, nem. Nekem teljesen mindegy.

- Tudod… - vett egy mély levegőt, miközben elém, rakta a reggelit. – Szerintem a történtek után nincs szükség már több terápiára.

- Hogy érted ezt? – Kezem egy pillanatra lemerevedett, mintha egyfajta fél másodperces szívroham ért volna el, amely keserű ízt téve ajkaim mögé ment keresztül testemen.

- Már jól vagy – mosolyodott el, immár sokkal barátságosabb stílusban, de még akkor sem rendelkezett kellőképpen meggyőző arcmimikával, ami tényleg rá tudott volna venni a teljes beleegyezésre. – Nincs többé szükséged a segítségemre.

- És ha azt mondom, hogy még van? – pillantottam rá félénken, remélve, hogy nem akar végleg elküldeni.

- Ugyan Sehun, miben lenne még? Ha jól érzed magad az király, és ha többet nem fogod beverni senkinek sem a képét a suliban, akkor már nem kötelességed eljárni hozzám. Tudom, hogy végig hatalmas teher volt ez neked, és a hátad közepére sem kívántad a társaságom.

- Te ezt szűrted le mindabból, amit tegnap mondtam? – húztam fel szemöldököm, miközben gúnyosan pillantottam irodalomtanáromra. És azt hiszem eddig tartott a vattacukor Sehun. – Kris; segítettél nekem, és ezért hálás vagyok. És ha eddig tényleg teher lett volna idejárnom, csak szartam volna az egészre, és nem jöttem volna el.

- Ha gondolod, most már egyáltalán nem kell idejárnod.

- Nézd, ha valóban ezt szeretnéd, akkor felőlem befejezhetjük ezt az egészet – vontam meg a vállam, bár ezek után különös lett volna, ha nem megyek már fel hozzá.

- Na, hova lett a vidám, okok nélkül vigyorgó Sehun?

- Az oktalan jókedv nem függ össze kislányos viselkedéssel – vágtam vissza rögtön. – Nem fogom a történtek miatt leadni a stílusomat; ahhoz már túlságosan is megkedveltem.

- Bevallom nekem is, hiányozna a beszólogatós éned – eresztett halvány vigyort Kris, majd az órájára emelte tekintetét, aztán gyorsan felpattant helyéről. – Mennem kell.

- Ilyenkor? Szombat reggel nyolc óra van, hova rohansz?

- Egy barátomhoz a kottáimért – bökte oda hozzám, miközben felhúzta kabátját. Össze-visszakapkodott, látszólag nagyon sietett, de még az ajtóban, az utolsó pillanatokban is felém fordult.

- Itt a lakáskulcs – hajítottam felém, mire reflexből kaptam el az apró tárgyat. – Ha elmész, megtennéd, hogy bezárod az ajtót, a kulcsot meg a lábtörlő alá rakod?

- Persze – biccentettem halványan, mire tanárom arcára hatalmas mosoly került, olyan, amilyet eddig még nem láttam.

- Köszi. Angyal vagy – kacsintott hamiskásan, majd pajkos vigyorral ajkai szegletében hajtotta be maga mögött a nyílászárót.

- Ezt direkt mondtad, ugye? – kiáltottam utána, kissé felháborodott hangnemben, ahogy a bejárathoz csoszogtam, majd rendesen becsuktam azt. Angyal, mi? Két filmbe illő pillanat, és a szemében máris egy csaj lettem. Mondhatom szép. Miért gondolja azt, hogy csak, mert jó hangulatban keltem, örökké abban fogok maradni? Arra nem is gondolt, hogy a kislányos viselkedésem csak néhány óráig fog tartani? Nem fordult meg az a lehetőség a fejében, hogy én esetleg még szeretnék terápiára járni? Mondjuk, ezt még én is nehezen hittem el, pedig a gondolataimban kimondtam ezeket, a szavakat, nyíltan és egyértelműen. De neki valamiért nem mertem; holott megtehettem volna. Viszont már mindegy, mert ha Kris nem szeretné, ha eljárnék hozzá suli után, akkor nem fogok. Ezen ne múljon semmi.

 Halk motoszkálást hallottam tanárom szobája irányából, így automatikusan indultam meg a magánlakrész felé, ahonnan állítólagos saját kutyám csoszogott ki. Hagyva, hogy a kislányos rajongásom előtörjön belőlem, felkaptam az állatot, és kutyamániáshoz méltóan gyömöszölni kezdtem. Az aprócska mopsz élénken kezdte nyalogatni államat, ami az előzőnél is hatalmasabb mosolyt csalt az arcomra. Ott ahol voltam, leültem a földre, s unalmamban játszani kezdtem az állattal, amely ahogy telt az idő, egyre játékosabban ugrált ide-oda, mikor a legvégén az ölemben kötött ki. Viszont ott sem akart lenyugodni; mintha teljesen megőrült volna, vadul kezdte nyalogatni az arcomat, ami ellen én hevesen tiltakoztam, a vége pedig az lett, hogy hanyatt vágva magam, nevetés közben tűrtem, hogy a kiskutya az arcomon elhelyezkedő puha bőrt „kóstolgassa”.

 Körülbelül egy órával később már talpig felöltözve simogattam a megnyugodott jószágot, ugyanis bár szombat volt, de nekem indulnom kellett. Elbúcsúztam kutyámtól, majd kilépve az ajtón bezártam azt, aztán a lábtörlő alá helyeztem a kulcsot pont úgy, ahogy Kris mondta. Ideje volt hazamennem; bármennyire is tápláltam még gyűlöletet a szüleim iránt, az volt az otthonom, és ott kellett lennem. Már csak azért is, hogy rendesen át tudjak öltözni. Másért nem igazán volt ott maradásom. Csak az alapvető szükségletek és Yunseo tartózkodott abban a házban, amit remélhetőleg érettségi után emelt fővel fogok elhagyni.

**

 Hétfő. Egy újabb hét kezdete, immár teljesen más szemmel tekintve. Igazából sehogy sem látom másabbnak az iskolát, mint előtte, csak most valahogy több kedvem van bemenni, mint eddig. Magam sem tudom miért, de energikusnak érzem magam, jó a kedvem, és aznap reggel még egy ember sem kavarta fel az agyvizemet, tehát klasszul indult a hét. Mondjuk a hétvégém is remekült telt: Valahogy teljesen megfeledkeztem a szüleimről, így önfeledten tudtam egy kis időt eltölteni a húgommal, aki szerencsére semmilyen változást nem vett észre a viselkedésemen. Csak azt kérdezte meg, hogy péntek este egy barátomnál, vagy egy lány lábai közt voltam, és miután kellően feléledtem az utóbbi feltételezés okozta sokkból, nyugodt szívvel választottam az előbbi opciót, amelyre Yunseo csak bólintott, majd játszott tovább. Viszont Jiminnél, a szobalánynál már nem voltam ennyire szerencsés, ugyanis a csaj rögvest kiszúrta az arcomra nem illő mosolyomat és faggatni kezdett. Füveztem, szerelmes lettem vagy szimplán a fejemre estem, s azért ered a jókedvem… Ezek a feltételezések ugrottak be először a lánynak, de neki is azt mondtam, amit bárki másnak válaszoltam volna egy ilyen kérdésre: Jól vagyok. És nem hazudtam, mikor ezeket a szavakat engedtem szabadon, mert tényleg jól voltam.

 Energikusan nyitottam be az osztályteremben, halvány ám könnyen kiszúrható vidám grimasszal arcomon, majd levetettem magam helyemre, s Jongdae irányába fordultam.

- Akkor holnap délután beugrunk abba a pizzériába, amiről meséltél? – kérdeztem, de válaszul csak értetlen pillantásokat, s fáradt mozdulatokat kaptam. Barátom lassan tolta fel magát az asztalról, majd emelte rám tekintetét, gyanakvó arckifejezéssel.

- Milyen pizzériába?

- Tudod, amiről még szerdán beszéltünk.

- Szerdán? – értetlenkedett továbbra is, egyáltalán nem értve mondataimat, mintha egy marslakóhoz beszéltem volna.

- Szerdán irodalom előtt ettél egy rohadt nagy csirkés szendvicset, és a kajáról hadováltál nekem. Majd, amint megláttad SeoHyun pizza mintás felsőjét, áradozni kezdtél egy a belvárosban lévő pizzériáról, amiben állítólag fantasztikus a margherita pizza. Azt mondta a hely pont a városi könyvtár és a planetárium sarkánál, van mindössze félórányira innen.

- És te erre mind emlékszel? – Jongdae szemében nem csak a komoly megdöbbenést, de a remény halvány sugarait is észlelni véltem. Kérdése ugyan egyszerűen csengett, de tudtam, hogy a válaszom igazából a mögöttes tartalomnak szólt, nem pedig a szemtől szemben feltett érdeklődésnek.

- Tisztán és részletesen – feleltem mosolyogva, s ezek a szavak mindent elárultak a fiúnak, amit tudnia kellett. Nem volt, muszáj feleslegesen mesélnem neki az előző napokon történt incidensekről, hiszen azokkal csak komolyan felkavartam s aggodalmat keltettem volna benne. Viszont a tudat, hogy emlékszem eleget mondott így Jongdae már ennyiből rájött, nem olyan rég történt valami, ami meggyógyított. Mondhatom azt, hogy ezt Kris érte el nálam?

 Megmagyarázhatatlan jókedvvel csináltam végig a napot, szinte minden szünetben aktivitásom miatt legalább kétszer körbefutva az iskolát. A szervezetemnek valamiért szüksége volt egy minimális kifáradásra, így alattomos mód fulladtam ki, ahogy Jongdaevel beszélgetve sétáltam az épületben. Időközben rám köszönt néhány ismeretlen figura, akiknek intettem, majd mikor már a negyedik üdvözölt széles mosollyal, értetlenül fordultam barátomhoz.

- Te Chen, ezek meg kik voltak?

- A fanjaid – vont vállat a fiú, miközben az utolsó óránkra mentünk, ami pontosan történelem volt, Wu Yifannal.

- Nekem vannak olyanjaim?

- Persze, hiszen még mindig az iskolai egyik legpopulárisabb diákja vagy, nem értem mit csodálkozol.

- Valahogy az utóbbi időben megfeledkeztem róluk – húztam el számat, ahogy visszaidéztem, azt az idióta Amerikába illő alfahím viselkedést, amit még egyszer elő nem vennék, az tuti. Hogy voltam én képes olyan stílusban és megjátszott érdeklődésben tartani azokat a vadbarmokat, akiknek még nemhogy a nevükre, de még az arcukra sem emlékszem. Hogy bírtam elviselni a folyamatos rizsázásukat, ami hidegen hagyott? Az biztos, hogy ma már egyáltalán még a társaságukat sem bírnám elviselni, nemhogy a megjátszott barátságukat. És, hogy mindehhez még jó képet is vágjak… Na azt már nem!

- Mi az, már nem élvezed az első számú srác szerepét? – kérdezte halkan, halovány mosollyal arcán Jongdae, különleges bájjal kisugárzásában.

- Valahogy ez a személyiség és iskolában betöltött poszt rohadt távolinak és idegennek tűnik. Mintha nem is én lettem volna; és megmondom őszintén, nem akarok, ebbe visszacsöppeni.

- Már nem fogsz – tette vállamra kezét nyugtatás képpen. – Te is megváltoztál és a hozzáállásod is; nem leszel még egyszer olyan, mint mondjuk amilyen néhány hónapja, voltál. Az ember változik.

- Ilyen hamar?

- Naná. Emlékszem, szeptemberben még játszottuk a faszagyereket, és élveztük ezt a primitív hírnevet; most meg szerintem egyikünk sem akar újra, azaz öntelt barom lenni, akinek a szerepét elég sokáig játszottuk.

- Ezeket egy kamaszkezelő szakkönyvből szeded, vagy a fejedből pattannak ki efféle gondolatok? – kérdeztem hirtelen, mire barátom szemét forgatva vágott oldalba, nem örülve gúnyolódásomnak.

- Csak azt mondom, hogy a hirtelen történő események is befolyásolhatják az egész habitusodat.

- Még akkor is, ha minden alig néhány napja változott meg?

- Ugyan Sehun – pillantott rám kissé lesajnálóan, majd kezét ismételten vállamon pihentette. – Mindketten tudjuk, hogy ez a folyamat előbb kezdődött nálad. Csak néhány napja érted el az idegesítő korszakod végét.

- Már megbocsáss, de te is része voltál ennek a korszaknak – léptem el mellőle hamiskás mosollyal arcomon, s bár nem néztem hátam mögé, tudtam, hogy Jongdae bőrszíne fején, egyre jobban kezd elvörösödni. Tudtam mi fog ezután következni, így régen elmúlt gyerekkorunkat felidézve még egyszer utoljára eljátszottuk azt, mit műveltünk, mikor ő „haragudott” rám. Rohanni kezdtem, Jongdae pedig engem kergetve próbált utolérni, hogy utáni lekeverhessen egyet. Az utóbbi lehet kicsit agresszívnek, tűnhet, de nálunk ez afféle hagyománynak számított, amit akkor hagytunk el, mikor én négy éve elvesztettem a gyerekkorom. És ez az alkalom tökéletes volt arra, hogy visszaemlékezzem erre, még egyszer utoljára.

 Röhögve, erősen lihegve értem be a terembe, különös mosollyal arcomon, várva barátomra és a megérdemelt pofonomra is. Osztálytársaim először döbbenten figyelték szokatlanul vidám arcomat, majd hamar leszarva az újdonságot, mind visszatértek a saját unalmas tevékenységükhöz. Miközben az ajtót fixírozva figyeltem, Chen mikor ér végre be, észre sem vettem, az időközben megérkezett Wu Yifant, aki akkor épp egy diáklánnyal beszélgetett. Egy pillanatra rá emeltem pillantásom, s halovány vigyorral ajkaim bal szegletében vizslattam arcát, mikor is hirtelen rám nézett. Egyenesen a szemembe, le nem véve rólam furcsán csillogó íriszeit, melyekből akkor semmi nem tükröződött vissza, az ürességen kívül. Figyeltem őt, egészen addig, míg az ajtó ki nem nyílt, hogy aztán Jongdae lendületből lekeverhessen nekem egy hatalmasat, ami nem csak rohadtul fájt, de még kurva nagyot is szólt. Mindenki egy emberként pillantott ránk, viszont egyedül Kris arcáról lehetett a hatalmas megdöbbenés mellett, az enyhe haragot is felfedezni. Nevetve tapasztottam tenyeremet arcom jobb oldalára, miközben a hangosan kacagó barátomat figyeltem, akinek öröme oly erős volt, hogy két lábán alig bírt megmaradni, így vállaimra támaszkodva, fóka módjára fuldokolt a nevetéstől, hozzám hasonlóan.

 Aztán becsengettek s kezdetét, vette a töri óra, ami véglegesen letörölte a vigyort az arcomról, elsősorban Kris viselkedése miatt. Már mind megszoktuk, hogy az órák általában érdekesen és viccesen telnek, laza keretek között, de az aznapi rendhagyónak bizonyult. Félreértés ne essék, Yifan nem viselkedett szigorúan vagy faszparaszt módjára, egyszerűen csak semmilyen volt. Nem beszélt olyan vidáman, szétszórt volt, nem igazán érdekelte figyelünk-e vagy sem, és egyetlen egyszer sem emelte fel tekintetét a tankönyvből. Mintha elszívták volna az életerejét, s ez nagyon aggasztott, nem csak azért, mert bensőséges viszonyban voltunk, hanem mert eleve egy általában jó kedélyű embert, szar így látni. Mintha egy macska frissen köpte volna ki.

 Tanóra után, amikor már mindenki sprintelt haza, de még Kris bent tartózkodott, s halál lassúsággal összepakolt, óvatosan mellé léptem, majd kezemet vállára tettem, mire rám emelte hirtelen megváltozott tekintetét. Már nem tűnt fáradtnak, de sokkal biztatóbban sem festett, hiszen szemei alatt, hatalmas karikák éktelenkedtek.

- Minden oké? Elég rosszul nézel ki.

- Jól vagyok – eresztett halvány mosolyt, ami bár szépnek tűnt, de Kris nem lett tőle ugyanaz. – Csak keveset aludtam, ennyi az egész.

- És még te szoktál az egészséges életmódról papolni… - mosolyodtam el, mire tanárom kissé felélénkült.

- Én egyszer sem papoltam neked az egészséges életmódról, kikérem magamnak! – kissé felháborodott hangnemén halkan felnevettem, majd tovább figyeltem, immár sokkal emberibben kinéző arcát, amelyen végre hozzá méltó mosoly foglalt helyet.

- Mondd Sehun – lépett egy kicsit közelebb. – Fel tudnál ma ugrani hozzám?

- Ma? Nem úgy volt, hogy befejeztük a terápiákat? – kérdeztem vissza értetlenül, hiszen én tényleg úgy emlékeztem, hogy ebben állapodtunk meg.

- De igen, csak mutatni szeretnék valamit.

- Micsodát? – kíváncsiskodtam, remélve, hogy nem titok az ok, amiért felhívott magához.

- Egy dalt – felelte egyszerűen, s már ez a szó meggyőzött. Szerettem, mikor Kris dalokat mutatott nekem, csak sajnáltam, hogy ilyen alkalom mindössze egyszer volt. De hála annak a zongorázásnak, megleltem azt a zenei irányzatot, amiért képes vagyok rajongani, szóval, ha Yifan dalt szeretne mutatni, örömmel felugrom hozzá.

- Rendben – bólintottam, majd lassan araszolva hagytam el a termet, egy kis időre lefoglalva magam, hogy ne rögtön a nyakába lihegve kéredzkedjek fel a lakására. Ahhoz azért még nem volt pofám.

 Ezért vártam egy órát; ezalatt Jongdae megvárt, én pedig hálából hazafuvaroztam őt mondván, hogy még úgyis ráérek. Miután kiraktam lakásánál barátomat, nyugodt tempóban indultam meg Yifan lakásához, s közben azon morfondíroztam, vajon milyen műfajt fog nekem mutatni. És egyáltalán miért csak most szólt? Esetleg ez egy új dal lenne? De akkor miért nekem szeretné megmutatni? Amíg terápiára jártam hozzá, normálisabbnak tűnt, ha zenélt, hiszen létezett zeneterápia és én akkor még azt hittem, azzal próbálkozott. De már nem jártam hozzá; akkor meg? Esetleg ő is elismerte, hogy már nem csak a tanárom, hanem egy kedves barátom is? Ebben reménykedtem.

 Kellemes hangulatban kopogtattam be hozzá, de megint úgy nyitott ajtót, mintha a vallatásra készült volna s én voltam a faggató személy. Idegesnek tűnt, s nem tudtam erre normális okot találni, így nem is kezdtem keresni. Csak reméltem, hogy csupán a fáradtság miatt ilyen, nem pedig valami más miatt… Bele sem akartam gondolni mi lehetett volna az a más. Aggódtam; s ezt már nem tudtam elrejteni, hiszem arca akkor sem tűnt valami bíztatónak.

- Kris, mi a baj? – kérdeztem komoly kétségekkel hangomban, mire az előttem álló férfi megrázta fejét, majd rám emelte különös pillantását.

- Csak hallgass. Kérlek, ülj le a zongora mellé – vezetett engem a hangszerhez, majd oda tolt egy széket, amelyre leültetett, majd ő maga helyet foglalt a billentyűknél. – És figyelj a szövegre.

 Kellemes ritmust kezdett játszani, ujjai fürgén érintették a hangszer varázslatos hangját, megszólaltató eszközöket, amelyeknek látványa egyszerűen elbűvölt.

I feel your head resting heavy on your singel bed

I want to hear all about it, get it all of your chest

 Krisnek kellemes hangja hirtelen csengett fel a zongoraszó mellett, ezzel kicsit meglepve engem. Gyönyörű, mély orgánuma egyszerre volt kissé érdes, mégis lágyan klasszikus, dobhártyákat simogató stílusú, s kellőképpen egzotikus. Egyszerűen varázslatos.

I feel the tears and you’re not alone

When I hold you, well I won’t let go

 A szavak, melyek akkor jöttek ki belőle, furcsán csengtek, főleg jelentésük miatt. Miért mondta, hogy figyeljek a szövegre, amikor ez egy…

Why should we care for what they’re selling us anyway?

We’re so younger than you know

 Ugye, nem? Mellkasomba fojtva levegőmet meredtem magam elé, imádkozva, hogy ez ne az legyen, amire gondolok. Kérlek Istenem, ne…!

You don’t have to be there, babe

You don’t have to be scared, babe

You don’t need of plan of what you wanna do

Won’t you listen to the man that’s loving you

 Megállt szívveréssel hallgattam az immár üres szavakat, amik elhagyták Yifan ajkait, egy pillanatra sem állva le a zenéléssel. Ujjai csak mozogtak, ahogy hangja sem halkult el, pedig szívem szerint elhallgattattam volna, a dalt meg örökre kitöröltem volna emlékezetemből. Hisz Kris akkor csak nekem játszott; a szöveget ő címezte felém, remélve, hogy valaki más által megírt zene, mindent elmond, ami a lelkét nyomta. Viszont ehhez kurvára nem volt joga: Az Istenért, nem volt joga ahhoz, hogy szerelmet valljon nekem!

 Hirtelen elnémult. A zene, a szöveg, s a különleges, de engem majd megölő összhatás elmúlt, amikor is kiderült, a dal véget ért. Lassan vezettem felfelé tekintetemet, végigfuttatva alakján pillantásomat, egészen arcáig emelve azt, amely meredten a hangszer billentyűit bámulta. Hosszú-hosszú perceken keresztül csupán néma méltóságban szuszogtunk, én kegyetlen szájízzel ajkaim mögött.

 Yifan hirtelen felém fordult, s beszélni kezdett. Szája gyorsan mozgott, de szavai nem értek el tudatomig, hiszen agyamat olyasfajta hangok lepték el, amelyek kézzel s lábbal tiltakoztak eme információk ellen, s csak azt kántálták bennem: Undorító. Gusztustalanul éreztem magam, egy átvert idiótának, hogy ezt eddig nem vettem észre… És én ezzel az emberrel töltöttem el együtt, ki tudja hány órát, s legalább három teljes éjszakát. Hányingerem volt tőle… s teljesen zavarodottnak éreztem magam.

 Kezei hirtelen arcom felé közeledtek, mire automatikusan löktem el magamtól, próbálva minél távolabb kerülni tőle. Ijedten néztem szemeibe, melyekben apró könnycseppek csillogtak, furcsa összhatást keltve, amely túl undorítónak tűnt ahhoz, hogy szánni lehessen. Hisz nem sajnáltam őt, mert ahhoz túlságosan gusztustalannak és jogtalannak éreztem viselkedését. Dühös voltam.

 Hirtelen pattantam fel a székről, majd sietős léptekkel haladtam a távolinak tűnő kijárat felé, megpróbálva nem foglalkozni azzal, hogy szüntelen nevemet kiáltotta.

- SEHUN!

 Azzal bezártam magam mögött egy ajtót, ezzel lezárva a kapcsolatomat Wu Yifannal.