27. fejezet

27. fejezet

Az eső lágy cseppjei halkan simogatták Yifan lakásának ablaküvegét, ezzel egy nyugtató alapmorajt teremtve a kínos csendünkben, amelynek minden egyes másodperce csak egyre jobban kínzott. A mellettem ülő férfi dermedten bámult rám, egy hangot sem hallatva magából; ez a fajta némaság képes lett volna megfullasztani, a maga kegyetlen kényszerítésével. Az ürességben eltöltött pillanatok szemem elé helyezték azt a képet, amiről alig néhány másodperce beszéltem; akkor még a megfelelő szavak vezéreltek, és nem igazán volt alkalmam arra figyelni, mit mondok. De a csend visszapörgette agykerekeimet, ezáltal eszembe juttatva mindent, amit el akartam felejteni;

tudtam, ha újra emlékszem, már nem úszom meg olyan könnyen. 

- Sehun… - Halkan remegő hangja megadta azt a bizonyos kegyelemdöfést, amire talán egész életemben szükségem volt. 

- Szánalmas, ugye? – Fájdalmasan nevetve emeltem végre rá tekintetem, hogy valahára elviseljem azt, amit átlagos esetben sosem tudtam volna. Mások sajnálata meg tudott volna ölni, ahogy az engem szánó viselkedésük is; nem volt rá szükségem. De Kris arcmimikája máshogy festett; döbbenten pislogott rám, komoly aggodalommal szemeiben, melyek fényesebben ragyogtak, mint az éjszaka rejtett csillagai. Féltett engem. – Sosem akartam semmit sem… Én egyszerűen csak meg akartam védeni őt… - Az emlékek és velük együtt a régi érzések egyre gyorsabban lepték el elmémet, s költöztek be lelkembe ezzel emésztve fel mindenem. Arcomat a kezeimbe temettem, majd lassan vezettem feljebb azokat s markoltam meg tincseimet, próbára téve hajhagymáim erősségét. Fuldokoltam a bennem tomboló érzelmektől, melyek egyre fájdalmasabban vájták belém karmaikat, hogy mélyebbre tudják magukat ásni testemben, hátha sikerül felemészteniük. A szenvedésem csendben zajlott, amit irodalomtanárom nézett végig, lesokkolódott állapotban. 

- Sehun… - mondta nevemet lágyan simogató orgánumon, amely libabőrt keltett hirtelen kihűlt, hófehér bőrömön. 

- Egy nyomorult szerencsétlen vagyok – Lassan vettem el arcom elől kezeimet, ismételten Yifanra pillantva, aki talán életében először nem tudta mit kell mondania. – Tudod milyen érzés, amikor tehetetlenül végig kell nézned annak szenvedését, aki a legfontosabb a számodra? Tudod mennyire szar rájönni arra, hogy olyannyira egy senki vagy, hogy még egy alapvető igényt sem tudsz kielégíteni? El tudod azt viselni, hogy pont, azaz ember tette tönkre azt a valamit, ami a mindenséget jelentette a számodra, akit tisztelned kéne? Mindössze tizennégy éves voltam, amikor is egyetlen kibaszott éjszaka alatt elvesztettem a családomat, a nőt, akit szerettem és a gyerekkoromat. Szerinted, hogy kellene éreznem magam?! Az Istenért, csak egy szánalmas érzelmi nyomorék vagyok! 

Hirtelen rántott magához. Lefagyva realizáltam cselekedeteinek sorozatát, amely egy percre megállította hevesen verő szívemet. Kris erős karjai görcsösen szorítottak mellkasához, ezzel engedve, hogy meghalljam a férfi kétségbeesetten dobogó ketyegőjét, amiről egy pillanatra azt hittem kiszakad helyéről. Gyorsan vette a levegőt, egy kicsit sem engedve ölelése erősségéből, amely egyszerre ébresztett bennem ijedtséget s furcsa melegség érzetet. Közelsége elegendő okot adott arra, hogy négy hosszú év eltelte után, ismét szabadon engedjem fájdalmam kifejezőeszközét. Nem szólt egy szót sem csupán hagyta, hogy görcsbe állt kezeim megérintsék hátát, próbálva jobban magamhoz húzni őt. Rajta lévő ingét markoltam, nehogy körmeimet még hátába vájjam, hisz nem akartam fájdalmat okozni neki. Egyszerűen csak karjai közt engedtem, hogy az évekig magamban tartott könnyek szabadon távozhassanak belőlem. Sírásom hangereje egyre fokozatosabban erősödött, miközben Kris mellkasába temetve arcomat hallgattam immár egyenletes tempóban verő szívét. Szorítása gyengült, ahogy érintése is sokkal lágyabbá változott; egyik karjával hátamat karolta, míg másik kezével hajamba túrva nyugtatott, egyfajta néma üzenetet suttogva fülembe, mintha kedvesen azt mondaná: Sírj. Könnyeim átitatták ruháját, ahogy sírásomtól keletkezett szuszogásom beborított a szoba csendjét. Éreztem, hogy minden egyes könnycsepp egy kősziklát lök le szívemről, ahogy a nyakam köré fonódott kötél szorítása is egyre inkább gyengül el, míg teljesen el nem tűnik. Mellkasom végre felszabadult, újra rendesen kaptam levegőt, amit az előtte letelepedett régmúlthoz tartozó fájdalmak gátoltak meg. Könnyűnek éreztem eddig földet, horzsoló testemet, mintha a súlyok, amik addig a pillanatig engem nyomtak, hirtelen eltűntek volna. Hangomban a kétségbeesést egyszer csak a fáradtság váltotta fel, amely akkor felüdítő érzésként hatott rám. A múltból megmaradt érzések egyszer csak eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna; a helyük megmaradt, de csupán olyan formában, mint egy korszakból kiragadott pillanatkép. Miközben beszívtam Kris frissen mosott ingének illatát, rájöttem, hogy a múltamat elfelejteni vagy meg nem történné tenni, nem tudom. Egyszerűen lehetetlenség az egykor megtörtént eseményeket semminek tekinteni; hisz az is akkor én voltam, az is velem történt. Sosem leszek már ugyanaz, aki tizennégy éves korom előtt voltam, de az sem maradhattam, akinek a szerepét az elmúlt négy évben végig játszottam. Ezzel az estével egy újabb korszak zárul le; véget vetek annak a Sehunnak aki, voltam csupán azzal, hogy elengedem. Mert többet nem tehetek, csak hagyhatom, hogy a múltam úgy szálljon a levegőben, mint egy porszem a többi között. Ami volt elmúlt, nem hagyhatom, hogy az egész életemet az befolyásolja milyen szörnyűségeken mentem keresztül. Ha akkor nem tudtam semmit sem tenni, évekkel később sem fog ez megesni. „Így hát elengedem azt, ami nincs többé, hogy tiszta lappal mehessek tovább tűzön-vízen át, hátha meglelem azt, amit egykor kerestem.” – Kris írta ezeket, a szavakat, de a jelenléte is kellett, hogy felfogjam a jelentésüket. 

Könnycsatornám elapadt. Halk szuszogás maradt helyette, s egy megnyugodott Sehun, immár színtiszta elmével és lelkiismerettel. Nem mondom, hogy jól éreztem magam, mert akkor nagyot hazudtam volna, de már nem fájt. Nem éreztem egy szar alaknak magam, akárhányszor felidéztem azt a bizonyos éjszakát; csak elfogadtam, hogy az is én voltam. Túlzás lett volna, ha azt mondom „Jól vagyok”, viszont már nem akartam meghalni. Élni vágytam, csak éppen az ambíció akkor még gyengén pislákolt bennem; de legalább megvolt. És ez a tudat elegendő volt ahhoz, hogy azt mondjam „Jól leszek”. 

- Jobb? – kérdezte halk hangon, magában rejtett reménységgel. 

- Igen. - Ahogy realizálta válaszom, Krisből egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, mintha győzedelmeskedett volna valami legyőzhetetlen erő felett. Lassan eltolt magától, s rám emelte boldog tekintetét, amivel kedvesen kezdett vizslatni. Yifan kedvessége emlékeztetett Haneulra, mégsem láttam már őket egyformának; a nő, akit szerettem már nem volt az életem része, de Kris ott volt. Ott volt nekem, és segített: elmulasztotta a Haneul iránt táplált utolsó érzelmeimet is, hogy már csak egy varázslatos emlékként tudjak visszagondolni rá. Ő már csak az első szerelmem volt, kivel a kapcsolatom kegyetlenül ért véget, viszont nem az én hibámból. Haneul egy valóra vált álomként lépett az életembe, és hála Yifannak, ma már úgy is távozott abból. Szerettem őt, mindennél jobban, de a hangsúly itt már a múlt időn volt. A mai napig iránta táplált vágyaim megszűntek és egy hatalmas emlékké, formálódtak, amelyekre majd kissé fájó szívvel, de boldogan fogok visszatekinteni. 

- Csupa vér vagy – szólt hirtelen Yifan, folyamatosan az időközben arcomra száradt vörös nedűt bámulva. Végigvezette tekintetét egészen nyakamig, mikor is rájött a kezéből kiszivárgott vér egészen mellkasomig elcsordogált. – Gyere – biccentett egy aprót, mire kedvesen kézen fogott, s a fürdőszobába vezetett. Ott leültetett a kád szélére, s miközben ő kutakodni kezdett egy szekrényben én magas alakját figyeltem. Ahogy szálkás izmai megfeszültek, s még a százkilencven centijével is nyújtózkodnia kellett, valamiért halvány mosolyra kényszeríttet. Azon az estén furcsa gondolataim támadtak, valószínűleg a történtek miatt, így nem igazán emlékszem tisztán arra, mit tettem ezután. Túl fáradt voltam megjegyezni mindent. Viszont az élénken él bennem, hogy egy vizes ronggyal törölgette arcomat, kíváncsian fürkészve engem. Mikor nyakam aljáig ért, kissé elpirulva nyomta a konyharuhaszerű anyagot a kezembe. 

- Azt hiszem jobb, ha innen te folytatod – mondta halkan, miközben zavarát próbálta leplezni. Fáradtan ráztam meg fejem, majd ragadtam meg karját, mikor már távozni akart. Meglepetten pillantott vissza üres szemeimbe, miközben lassan nézte végig, ahogy megfáradt karjaimmal veszem le felsőmet, majd a rongyot a kezébe nyomom. Kris döbbenten ült vissza elém, majd kezdte tisztítani mellkasomat, hatalmas pírral orcáján. Édesen festett, épp annyira zavarban, mint bármelyik átlagos ember, mégis az ő külleme valahogy máshogy nézett ki. Különlegesnek hatott, hogy pont a legmagabiztosabb ember, akit valaha ismertem, elpirultan végez egy teljesen ártatlan cselekedetsorozatot. Bár valóban nem mindennapi dolognak számított az, hogy az embert az irodalomtanára tisztogatta, viszont a jelenet, amit lelki szemeim előtt láttam, hihetetlenül kedves volt. Mosolyoghatnékom támadt, akárhányszor csak Kris zavarban lévő vonásaira pillantottam, melyekhez társult egy ártatlan tekintet is, amely olykor testemen, valamikor pedig arcomon pihent. Minden egyes érintése olyan volt, mint a selyemé, miközben egy kissé érdes anyaggal szedte le rólam a bőrömre száradt vért. Kellemetlenül hatott, de tanárom közelsége melegséggel árasztott el; szükségem volt valakinek a törődésére, és épp akkor Kris tartózkodott ott. Akartam, hogy mellettem, maradjon, hisz egyedül megőrültem volna; de csak aznap este. Mindent túléltem volna, csak az első éjszakai magányt nem. Kellett valakinek a támogatása, hogy utána minden könnyebb legyen; és szerettem volna, ha ez a támogató Kris személyében jön el hozzám. 

- Kész – mondta halkan, majd tartva zavarát, a csapba hajította a már vértől átázott rongyot, ami alig néhány pillanattal ezelőtt még bőrömet simogatta. 

- Jól van a kezed? – kérdeztem hirtelen, folyamatosan bekötött kézfejét fixírozva. 

- Persze… 

- Fertőtleníteni kéne – vágtam szavába, monoton hanglejtéssel, amely robotokhoz méltó gépiességgel rendelkezett. Rémisztőnek hatott a viselkedésem, de aznap már nem voltam képes több érzelem kimutatására. Túlságosan fáradt voltam. – Van arcszeszed? – Talán illetlen módon kezdtem kutakodni szekrényében, amelyben akár zavarba ejtő dolgokat is találhattam volna, ha nem rögtön a keresett tárgy akad a kezembe. Így inkább nem túrtam fel a személyre szabottan berendezett tárolóját, csak becsuktam annak kis ajtaját, majd Kris kezét magam mellé rántva téptem le arról a már foszló félben lévő konyharuhát. Spórolás nélkül öntöttem a nyílt sebre az alkoholos löttyöt, mire tanáromból hangos szisszenések szakadtak fel. Vécépapírral tisztítottam a lövésem okozta nyomot, ezzel valószínűleg kellemetlen élményeket szerezve Yifannak, aki nem épp érzelemmentes ábrázattal nézte cselekedeteim sorozatát. Percekbe telt, mire tanárom tenyerén tiszta volt a még mindig kicsit vérző sebhely. Ráraktam egy tisztábbnak tűnő rongyot, amit hirtelen ott találtam, s úgy szorítottam rá kezére, hogy az elmulassza a vérzést. 

- Köszönöm – pillantott már sokkal rendezettebb állapotban lévő kezére, majd meglepetten emelte rám félénken csillogó szemeit. – Minden rendben? Furcsán viselkedsz. 

- Csak nem szoktam meg, hogy sírok… - vontam meg vállam. 

- Mások előtt? 

- Úgy általában – suhant át keserű mosoly arcomon, ahogy ismét Yifanra néztem, aki a történtek miatt még mindig kicsit zavarban volt. 

- Mikor sírtál utoljára? 

- Másnap – feleltem immár sokkal, nyugodtabb szívveréssel. 

- Hogyhogy? 

- Amikor felébredtem azon a padon, amin a könyvedet is találtam első dolgom az volt, hogy bőgjek – Halk nevetés hagyta el ajkaimat, hogy visszagondoltam ma már nevetségesnek tűnő viselkedésemre. – Úgy gondoltam, az előző éjszakával lezárult a gyerekkorom és mivel akkor még azt hittem, hogy a könnyek meg a sírás csak gyerekeknek volt való, így az akkor bennem érzett fájdalmat kiadtam magamból, a többit pedig elnyomtam. Haragudtam magamra a ki nem mondott szavak miatt, a meg nem tett cselekedetek miatt és persze a be nem vallott érzelmek miatt is. Azt hittem Haneul miattam ment el, vagy legalábbis az én hibám is volt a távozása. Holott azért elég egyértelmű, hogy csupán a rohadék apám miatt lépett le. 

- És miért négy évet vártál azzal, hogy ezt beismerd magadnak? 

- Fogalmam sincs. Talán ma értem meg arra, hogy ténylegesen felnőjek. Kellett ez a négy év és a vele együtt járó történések, hogy ki tudjam magamból adni mindazt, amit az akkori éjszaka okozott nekem. Valószínűleg nélküled még ma is azt a szánalmas életet élném, amit az utóbbi években tettem. – Yifant megdöbbentette hirtelen ajkaimat elhagyó mondatom, amelyek először nem tudott hova rakni. 

- Miért mondod ezt? Csak néhány hónapja ismersz, ráadásul nem állsz hozzám olyan közel, mint mondjuk Jongdaehez. 

- Tévedsz Kris – csóváltam fejemet kissé játékosan, holott csak a kimerültség okozta mellékhatások, uralkodtak akkor rajtam. – Olvastam a könyved, még akkor mikor tizennégy voltam. Éveken keresztül csak az a mű okozott nekem örömet, és ezt nem csak azért mondom, mert pont te írtad. A Lidércnyomás főszereplője által megismertelek téged is, és mindvégig csak arról álmodoztam, hogy találkozhassunk, és mindent megköszönhessek neked – Minden egyes szavam kimondása után, egyre közelebb léptem Krishez, hogy nyomatékosítsam, mondatomat. Yifanon látszott, hogy kellemetlenül érzi magát, de én akkor sem tágítottam, pedig lehet jobban tettem, volna. – És azt hiszem ez az alkalom tökéletes arra, hogy végre valahára minden megjátszás nélkül azt mondhassam; Köszönöm. 

- Túlzásba viszed ezt, Sehun – Kris lihegett, fogalmam sincs miért. Éreztem leheletét, láttam remegő ajkait, de teste tetteinek okára nem találtam magyarázatot. Mindenesetre távolabb léptem tőle, majd halvány mosollyal arcomon kezdtem tarkómat vakarni. 

- Meglehet. Sajnálom. 

- Nem kell. Csak feleslegesnek tartom a köszönetnyilvánítást; te döntöttél úgy, hogy megszabadulsz a múltadtól. 

- Ha ez így lenne, már négy éve megszabadultam volna tőle – húztam keserű mosolyra ajkaimat, ahogy ismét eszembe jutottak a régmúlt kegyetlen emlékei. 

- Azért jól vagy? 

- Jól leszek – pillantottam rá, megpróbálva kicsit megnyugtatni, mert bár nem szólt egy szót sem, tisztán látszott rajta, hogy aggódik. Mondjuk, ha az én diákom lőtte volna meg a kezem, én sem játszanám a nemtörődöm irodalom tanárt. De Kris több volt nekem, mint egy szimpla oktató; barátként tekintettem már rá, és reméltem, hogy neki sem egy taknyos kölyök vagyok. – Csak egy kis időre van szükségem… És alvásra: Jó sok alvásra. Nem bánnád, ha ma este itt maradnék? – pillantottam rá félve a választól, de Yifan arcán kedves mosoly foglalt helyet, ami már akkor többet mondott minden könyvben leírt szónál. 

- Dehogy. Ha szeretnéd, alszom a kanapén. 

- Azok után, amit karácsonykor műveltem, te még megengednéd, hogy az ágyadban aludjak? Jobb lesz nekem a kanapé. 

Yifan ajkait hangos, boldog kacagás hagyta el, ami az utolsó szívemen nehezedő követ is porrá zúzta. Újra szabadnak éreztem magam, ahogy végre rendesen kaptam levegőt; képes lettem volna az örömtől lefutni a maratont, de a mellékes fáradtság azt sugallta, majd másnap kiélem az összes hiperaktív vágyamat, csak aznap este teljesítsem azt az egyet, amit mindig is kellett volna. Nem tudtam, hogy a szabadságérzettel együtt járt a hirtelen fáradtság, de akkor csak aludni vágytam. S olyannal akartam tölteni az első normális estémet, akinek tényleg hálás voltam.