29. fejezet

29. fejezet

 Szívemet teljesen elporlasztó érzéssel a mellkasomban rohantam le a lépcsőről, miközben minden egyes másodpercben azokra az ördögi lakásban lejátszott pillanatokra gondoltam, melyek percről percre csak rémisztőbbnek tűntek. Egyszerűen nem tudtam felfogni tanárom szavainak jelentését, melyeket olyan szürreálisan romantikus módon adott tudtomra. Szeret… Wu Yifan, a bukott meleg író, akinek tollából ered a Lidércnyomás, és aki az irodalom egyben történelem tantárgyát tanítja nekem; szeret. A rohadt életbe, hogy nem tudtam ezt észrevenni! Hol éltem, hogy nem figyeltem fel az érzéseire? Az ilyeneket mindig ki szoktam szúrni, de az ő esetében egyszerűen mindent elengedtem a fülem mellett, becsuktam a szemem és nem vettem tudomást a talán egyértelmű jelekről. Akkor ezért nézett rám mindig olyan furcsán? Ezért ajándékozott meg egy kivételes mosollyal? És a végén emiatt volt ennyire ideges? Aish, milliónyi kérdés, de nulla válasz. Wu Yifan irántam táplált szerelme talán örökre rejtély marad, hiszen nem maradtam ott, hogy hagyjam neki elmagyarázni a dolgokat. De bassza meg, mégis mi a francot kellett volna tennem? A tanárom, aki nem mellesleg férfi, szerelmet vallott nekem! Mégis ki az, aki ezek után képes nyugton maradni a seggén és hallgatni a szavait egy olyan embernek, aki így érez iránta? Ez egyszerűen… rémisztő. Bevallom, megijedtem mikor tudomásul vettem szavait, amelyeket egy dalon keresztül küldött nekem. Hah, milyen ironikus: egy romantikus zeneszám által közli az érzéseit, mint valami elcseszett amerikai tini drámában, annyi lényeges különbséggel, hogy ő a tanárom és én nem egy lány vagyok. Mert baszki, mind a ketten férfiak vagyunk, ráadásul egyikünk hetero; a lányokat a szeretem, a női nem vonz, nem pedig a férfi. És tessék, most jön egy Yifan féle személy, aki eléri, hogy megkedveljem annyira, hogy a barátomnak merjem nevezni, erre szerelmes lesz belém ezzel teljesen elérve, hogy végleg megkavarodjak. Hányingert érzek magamban, és ezt nem tudom minek betudni, hiszen sosem voltam homofób vagy rasszista így az ilyen dolgok sem taszítottak. Most mégis; gusztustalan és jogtalan ez az egész rohadt szituáció és fogalmam sincs, mit kellene tennem.

 Ahogy kiértem az épületből s megcsapott a hideg januári levegő, mintha egy pillanat alatt tisztították volna ki elmémet. Nem éreztem okosabbnak, vagy magabiztosabbnak magam a történtek után, hisz a rémület jelei még ott remegtek bennem, ezzel teljesen legyengítve testemet. Szinte berogytam az autóba, mert lábaim már nem voltak képesek tovább tartani elernyedt létemet. Ahogy meredtem a semmibe, figyelve a jellegtelen tájat, ami körülvett hagytam, hogy gondolataim a kuszaságok közt valami épeszű megoldást tudjanak találni. Válaszokra és talán némi magyarázatra volt szükségem, s sejtettem, hogy ezt talán csak egy embertől szerezhetek. Fogalmam sem volt arról pontosan, hogy érzem magam, de azt tudtam, hogy beszélnem kell erről valakinek, és akkor már azzal is tisztába voltam, kinek mesélek majd.

 Másnap nem mentem iskolába; túlságosan rossz szájízzel keltem ahhoz, hogy képes legyek elviselni Yifan látványát. Még a gondolatától is irtóztam, nem tudtam mi lett volna, ha találkozom vele, mondjuk valamelyik folyosón. Semmi hangulatom nem volt a kínos pillanatokhoz, és az esetleges kötelező párbeszédekhez; undorodtam az egész szituációtól, amibe belekevert és haragudtam rá mindenért, amit előző délután tett. Nem volt mindehhez joga…

 Körülbelül tíz óra fele, szokásomhoz híven kimásztam ablakomon, s beszálltam a koromfekete kocsimba, de nem az iskola felé vettem az irányt, ahogy mindig is szoktam, hanem egy teljesen eltérő épülethez közelítettem. Minél távolabb kerültem attól az intézménytől és a nagy valószínűséggel benne tartózkodó Yifantól, annál könnyebben vettem a levegőt, de szívem heves tempója így sem akart lelassulni. Az előző napból megmaradt kétségek és szürreális félelem még akkor reggel is élénken élt bennem, akár egy vad módon tomboló vírus, amely képes lenne percek alatt belülről felemészteni. Muszáj volt beszélnem, akár a falnak, akár valami kisállatnak, csak hadd adjam ki magamból azokat az összezavaró információkat, amik akkor készültek az őrületbe kergetni.

 Monoton tempóban vertem az ajtó érdes fa anyagát arra várva, hogy azt végre kinyissa valaki. Idegesen vettem a levegőt, nyugtalan állapotban ácsorogva a nyirkos lépcsőházban fülelve, hátha valaki a nyílászáró mögül már meghallotta kétségbeesett, néma kiáltásaimat. Perceken keresztül csupán a csend fojtogatott kegyetlenül, amikor is, egy barátságtalan nyögés reményt adott, ahogy a szitkozódó hangok egyre közelebb értek füleimhez, mígnem azok tulajdonosa ki nem tárta előttem lakása ajtaját.

- Sehun…? – döbbent le, ahogy megpillantotta nagy valószínűséggel meggyötört, visszataszító arcomat, amelyen már csupán a segítségért kiáltó vágy foglalt helyet. – Te meg mit keresel itt?

- Beszélnem kell veled! – Hangom határozottan csengett, de tekintetem s úgy az egész küllemem összképe csupán torz mása volt régi önmagamnak, ami az előttem pizsamában ácsorgó fiút teljesen meghökkentette.

- Gyere be – intett fejével, majd miután megvárta, míg becsoszogok lakásába, becsukta mögöttem annak ajtaját aztán egyik kezét vállamra helyezve, gyengéden vezetett be a nappaliba, ahol egy kényelmes fotelba ültetett. – Kérsz egy kávét?

 Bólintottam. Szavaimat nem efféle egyszerű beszédre akartam pazarolni, hiszen úgy éreztem minden egyes energiába fektetett ajakmozdulattal megformált hangra szükségem lesz, ha tényleg rendesen mesélni szeretnék. Így csak megvártam a kávét, majd amint az a kezembe került, lassan kortyolgatva forró cseppjeit figyeltem az idővel velem szemben helyet, foglaló fiút.

- Chen ugye már elment? – kérdeztem halkan, szemeimet fel sem emelve a bögrémről.

- Igen, még egy órával ezelőtt indult suliba. Te miért nem vagy ott?

- Nincs erőm bemenni – válaszoltam monoton stílusban, mire a fiúnak szavai torkán akadtak. – Nézd Xiumin sajnálom, hogy téged fárasztalak a problémáimmal, de erről másnak nem tudnék beszélni.

- Semmi baj, haver – vonta meg vállát, bíztatóan pillantva íriszeimbe. – Látom rajtad, hogy valami komoly bajod van, és ha tudok segíteni, akkor ne kímélj a részletektől. Mi történt?

- Tudod… – vettem mély levegőt, ahogy végiggondoltam a szavakat, amiket készültem kiejteni ajkaimon. – Igazából nem tudom, hol kezdjem…

- Csak mondd a lényeget, hiszen a részletekkel nem tudnék mit kezdeni – Xiumin bíztató mosolya, valamennyire segített abban, hogy képes legyek nagyjából kimondani azokat a még mindig ijesztőnek tűnő tényeket, melyek akkor nyelvem hegyén pihentek. 

- Az egyik legjobb barátom bevallotta, hogy szerelmes belém – Ahogy megszabadultam a végig mellkasomon utazó terhektől sokkal könnyebbnek éreztem testem, de a lelkem és gondolataim ugyanolyan kusza módon voltak, ahogy előző nap hagytam őket. S miközben Xiumin meglepődött arcmimikáját figyeltem, csak abban tudtam reménykedni, hogy ő majd segít nekem.

- Wow – fújta ki a tüdejében tartott levegőt a fiú, ahogy megemésztette mondatomat. – És… Hogy csinálta?

- Tényleg fontos ez? – kérdeztem vissza vonakodva, mert nem szívesen beszéltem volna a pontos részletekről. Olyan… bizarr volt már amúgy is az egész, nem akartam még inkább azzá tenni.

- Csak akkor, ha köze van a reakciódhoz.

- Annyira nincs – vontam meg vállam. – Akkor is így cselekedtem volna, ha csak szimpla módon mondja el, mit érez irántam.

- Miért, mit tettél ezután?

- Konkrétan faképnél hagytam – feleltem, mintha ennek olyan egyértelműnek kellett volna lennie. Xiumin értetlenül meredt rám, talán kissé lenéző stílusban, de akkor annyira zavarodott voltam, hogy erre sem emlékeztem tisztán.

- Mégis miért? – tette fel az első kérdést, ami az eszébe jutott aztán még megtoldotta néhánnyal. – Mármint, miért nem beszélted meg vele a történteket?

- Mert nem akartam hallani az okait.

- Az okait?! – ismételte mondatom utolsó részét kissé ingerülten a fiú, mintha végzetes hibát követtem volna el azzal, hogy kiejtettem ezeket a szavakat ajkaimon. – Szerelmes beléd, ahhoz pedig nincsenek konkrét okok, Sehun. Nem ismerem ezt a srácot, de annyit biztos megérdemelt volna, hogy végighallgatod.

- De nem érdemelte meg!

- Miért? – tárta szét hitetlenül karját, mintha védeni próbálta volna Krist, holott azt sem tudta kiről beszélek. – Mi olyat tett, ami miatt már nem akarsz beszélni vele?

- Ezt tette! – mutattam magamra, ezzel próbálva utalni a teljesen szétcsúszott létemre s összezavart lényemre. – Nem volt joga rám zúdítani az érzéseit pont akkor, mikor már kezdett rendbe jönni az eddig elbaszott módon működő életem, ami ráadásul miatta is egyre jobbnak tűnt. Hála neki, sikerült kimásznom egy gödörből, amiben négy éven keresztül ücsörögtem, erre tegnap bevallja, hogy szeret, mintha csak a segítsége miatt már a karjaiba kellene omolnom.

- Nem hiszem, hogy ez lett volna a szándéka…

- Őszintén nem érdekel mi volt a pontos szándéka, de ehhez akkor sem volt joga!

- Miért? Hisz mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy szabadon szeresse azt, akit akar, és ezt megoszthatja az érintett személlyel is. A te esetedben miért bűn ez?

- Mert azzal, hogy tisztázta a saját érzéseit, az enyéimet teljesen összezavarta! – mondtam ingerülten, szinte már kiabálva Xiuminnal, akinek tekintetéből felszállt az eddig ott ücsörgött köd.

- Szóval erről lenne szó…

- Különben miért jöttem volna hozzád? Chennel ezt nem beszélhetem meg, hiszen ő is ismeri az érintett férfit, és nem szeretném, ha megtudná, milyen helyzetbe kerültem főleg, mert nem tudom eldönteni, mit érzek. Hiszen a tudat, hogy valaki szeret az fantasztikus, de ha képtelen vagyok mindezt viszonozni, akkor az csak bűntudatot hagy bennem. És ez egyszerűen az őrületbe kerget, pláne, mert itt még nem is a két szélsőségről van szó, sokkal inkább azoknak köztes állapotáról, ami miatt nem tudom eldönteni mi a fasz van velem és az elfuserált érzéseimmel!

- Sehun, ez nem atomfizika vagy egy amerikai tini film, csak kövesd az ösztöneidet.

- Az ösztöneim hozzád vezettek – feleltem szinte reflexből, mert a nyilvánvaló tanácsokra nem volt szükségem.

- És miben tudnék neked segíteni?

- Xiumin én még soha életemben nem volt szerelmes pasiba, oké? Nem tudom az milyen. Eddig csak egyszer voltam szerelmes, de az akkori érzéseim összehasonlíthatatlanok a mostaniakkal.

- Naná, hisz régen valószínűleg egy nőt szerettél, most meg egy férfiről van szó, nem igaz? – kérdezte sokkal lazább stílusra váltva, ami kissé megnyugtatott, de a szavak akkor jobban segítettek volna, mint a gesztikulálásokba rejtett bíztatások. Mondatára csak bólintottam, ezzel próbálva ösztönözni, hogy tovább beszéljen. – Tudod a mi esetünkben, nem lehet férfit és nőt egyformán szeretni.

- Ezt hogy érted?

- Ez az egész olyan, mint amikor egy idegen nyelven beszélsz. Az anyanyelveden vagy igazán önmagad, de amikor mondjuk az angol, kerül terítékre, az agyad, a személyiséged és az egész habitusod megváltozik az adott kultúrához méltóan. Az is te vagy, csak éppen egy kicsit másképp; így van ez az ilyen szerelemnél is. Egykor szerettél egy nőt, klasszikus módon, de amikor egy férfi jön, az nem ugyanolyan, mint a lánynál, hiszen az alapcsoport is megváltozott. A te esetedben csak rá kell jönnöd, hogy tudnál-e férfit szeretni.

- Te hogy jöttél rá? – kérdeztem reflexből, még akkor is, ha ezzel mondjuk, lehet megsértettem Xiumin magánszféráját, hisz nem mindenki szeret erről nyíltan beszélni. Minseok nem ehhez az emberfajtához tartozott; nosztalgikus mosollyal az arcán kezdett mesélni.

- Tizenhat éves voltam, amikor egy évre Kínába költöztem a cserediákprogram kereti közt. Teljesen új ország, új iskola és új diákok; abban reménykedtem, majd megismerek valami csinos kínai lányt, akivel összejöhetek és egy drámai románcot, bonyolíthatok le. Ehelyett összebarátkoztam egy sráccal, akit Luhannak hívtak; rohadt kedves volt, figyelmes, segítőkész, és gyönyörű nőies vonásai voltak, olyanok, amiket a lányok is megirigyeltek. Szerettem Luhan személyiségét, de először csak azt hittem csupán úgy érzek iránta, mint mondjuk te Chen iránt. Aztán, amikor egyszer náluk aludtam rájöttem, hogy ez nincs így; mert bár szerettem a személyiségét, testi vonzalom nélkül nem kapcsolat egy kapcsolat, és én egészen addig azt hittem, csak közeli barátként tekintek a fiúra. De amikor éreztem az illatát, mikor közel feküdt hozzám és hallottam az aranyos halk szuszogását, ráébredtem, hogy puszta barátságon túl még szexuális vonzalom és egyfajta különös rajongás is élt bennem akkor. Így elmondtam neki, hogy érzek és kiderült, hogy ő mindezt viszonozza is. Durván egy évig jártunk, és ezalatt az idő alatt megtanultam pontosan, miben különbözik két férfi szerelme egy férfi és egy nő kapcsolatától.

- És mire jutottál? – pislogtam rá kíváncsian, mert úgy éreztem, a következő válasz megoldás lesz a problémáimra.

- Semmire – felelte nevetve, mire nekem tátva maradt a szám, egy törött világgal elmémben.

- Tessék?

- Ráébredtem, hogy olyan nagy különbségek nincsenek. A két fél egymás iránt táplált szerelme ugyanaz, csak éppen a kivételezés s annak kimutatása más; épp ezért szeretjük másmód a férfiakat, mint a nőket. Kevésbé látványos a romantika, de a kötődés sokkal erősebb.

- Oké, akkor ezt magyarázd el úgy, mintha épp nem a Nők Lapjából léptél volna elő.

- Kell a segítségem vagy nem? – húzta fel szemöldökét provokatívan gúnyos stílusomra, mire aprót bólintva jeleztem, folytassa nyugodtan a nőies eszmefuttatását. – Nézd Sehun, ez nem olyan nagy ördöngösség. Csak gondold végig a kapcsolatok alapjait; a barátság köztetek, már megvan, nem?

- De.

- Érzel iránta minimális rajongást is? – kérdezte érdeklődve, mert bár Xiumin nem említette, de mindketten tudtuk, hogy ez az érzelem sem elhanyagolható egy párkapcsolatban. És ahogy mindezt végiggondoltam… Én mindvégig rajongtam Krissért, hisz ő írta a kedvenc könyvemet és ez már elegendő ok volt ahhoz, hogy mindig többet akarjak megtudni róla, és talán pont ezért lettünk barátok. A háromból kettő kipipálva… Mi lesz ezután?

- Xiumin, mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy talán te is érzel valamit ez iránt a pasi iránt, nem?

- Fogalmam sincs, azért vagyok itt – válaszoltam keményen, nem törődve az idősebb játékos megjegyzésével, amely túlságosan gyanúsan hangzott.

- Akkor már csak arra kellene válaszolnod, hogy vonzódsz-e hozzá?

- De hát ezt honnan kéne tudnom? – pislogtam rá értetlenül, mire a fiú megvonta vállát, utalván arra, hogy innen már tényleg nekem kell döntenem. – Sosem néztem rá úgy, ahogy mondjuk a nők, néznek egy másik férfira, így nem tudom, hogy tudnék-e vonzódni hozzá. Különben is, ez nem olyan dolog, amit én döntök el; vagy létezik szexuális érdeklődés vagy nem. És jelen esetben fogalmam sincs, hogy ennél a helyzetnél létezhet-e.

- Akkor tapasztald ki!

 Tapasztaljam ki? Ez lenne a legésszerűbb egyben leginkább egyszerűbb megoldás, amit ki tudnék találni. Bár pontosan tudom, hogy a válasz mi lesz, de megbizonyosodni róla jobb lenne, hisz akkor nyugodtabban térnék vissza a szokásos hétköznapjaimba. Elszántan pattantam fel a fotelből, a kávémat csak a földre helyeztem, majd magabiztosan indultam meg az ajtó felé, kihasználva a még frissen bennem tomboló elszántságot.

- Most meg hova mész? – kérdezte kíváncsian Xiumin, minimális aggodalommal hangjában, ami megértendő volt, hiszen mikor eljöttem hozzá a mosott szarban több életet talált volna, mint alig egy órával ezelőtt bennem. Valószínűleg féltett a hirtelen felindulásból elkövetett hibáim miatt, már így előre is, amikor még semmit sem tettem.

- Kipróbálok valamit! – válaszoltam határozott, miközben magamra dobtam kabátomat, s felhúztam annak cipzárját.

- Ezt mégis hogy érted?! Sehun kérlek, ne csinálj semmi olyat, amit később majd meg fogsz bánni!

- Nyugi tudom, mit kell tennem, és miután mindent tisztáztam, visszatérek a megszokott napjaimhoz. Nem lesz semmi probléma! – próbáltam megnyugtatni a színésztanoncot, miközben kitártam lakása ajtaját arra készülve, hogy elhagyom azt. Kissé várakozóan néztem az idősebbre, ki amolyan minden mindegy alapon sóhajtott egyet, aztán ismét megszólalt.

- Most még ezt mondod, de mi lesz ezután?

- Az még odébb van – nyögtem kelletlenül, mire Xiumin megforgatta szemeit, látszólag nehezen viselte szélsőséges viselkedésemet. – Nézd, fogalmam sincs mi lesz holnap, vagy néhány óra múlva, de abban biztos vagyok, hogy ha ezt nem rendezem le most, akkor meg fogok őrülni a sok ezer gondolattól, ami a fejemben motoszkál. Nincs már agykapacitásom még ehhez is.

 Az engem meggyőzni próbáló fiú eddig kezeit az ajtófélfán tartotta ezzel fejezve ki tiltakozását, de szavaim értelmezése után már leengedte végtagját, hadd lógjon lazán mellette, már teljesen feladva a visszatartásomat.

- Menjél, és majd meséld el mi történt… Ezek után már úgy érzem jogom, van tudni – lökött barátian oldalba a fiú, mondata második felénél halvány mosollyal arcán.

- Mindenképpen – feleltem gyorsan, de még mielőtt ténylegesen leléptem volna, még egyszer Xiumin felé fordultam, egy utolsó kéréssel. – Megtennéd, hogy erről nem szólsz Chennek?

- Lakat lesz a számon – biztosított diszkréciójára az idősebb, majd gyengéden vállba veregetve lökött ki az ajtón. Meglepődve konstatáltam, hogy konkrétan kidobott a lakásából, de erre tényleg szükségem volt, mert lehet magamtól el, sem indulok rendesen. Így hála egy kis löketnek már sokkal, biztosabb szándékokkal másztam le a lépcsőkön, folyamatosan azon gondolkodva, pontosan hogyan tapasztaljam ki ezt az egészet. Konkrét tervem ugyan nem volt, de egy furcsa érzést követve cselekedtem, amely azt súgta lesz, ami lesz. Ezek után csak az a kérdés motoszkált bennem: Vajon negyed egyhez közelítve már otthon van?

 Ahogy az épület előtt kiszálltam az autómból, egyfajta ismerős fuvallat csapta meg érzékeny bőrömet, amely nosztalgikus érzelmeket keltett bennem az előző napon történtek miatt. Újra megijedtem, ahogy felidéztem miket gondoltam azokban a percekben, mikor Kris a zongora mellett énekelt, csak és kizárólag nekem, de ezúttal nem állt szándékomban elrohanni. Ahogy kiürítettem a gondolatokat fejemből és csak is egyetlen egy cél lebegett szemeim előtt, futni kezdtem a tegnapihoz képest ellenkező irányba; vadul ugrottam át a lépcsőfokokat, hogy minél előbb elérhessek a végállomásomig, ahol végre tiszta vizet öntök a pohárba.

 De mielőtt még bekopogtathattam volna a már jól ismert ajtón, az kitárult előttem, s egy vadidegen férfi pislogott vissza rám, hasonlóan döbbenten, akárcsak én.