26. fejezet

26. fejezet

 Mindössze tizennégy éves lehettem, mikor Haneult megismertem. Valószínűleg még nem voltam annyi, hiszen márciusban állt be hozzánk dolgozni; ugyanis szobalányként vettük fel. Mikor először megpillantottam egy másodpercre megállt a szívem, hogy az is megcsodálhassa nem Földiekhez méltó tisztaságát, amelynek fénye elvakította elmémet. Dús, világosan csillogó barna haja válla tetejét simogatta, ezzel is kiemelve ovális fejformáját. Keskeny, nőies álla volt, vékony, rózsaszínes színben játszó igéző ajkai, hihetetlenül édes pisze orra, és ártatlanságtól ragyogó hatalmas barna íriszei. Törékeny alkata láttán már azt hittem csak a bemutatkozáskor történő kézfogástól összeroppantom vékonyka kezét, s ahogy észrevette túlzott óvatosságomat, csuklóját lazán tartva, tenyerét szája elé helyezve ajándékozott meg halk, zavarban lévő kuncogásával, amely ott helyben megdobbantotta ketyegőmet. És akkor fogtam fel, hogy az a varázslatos szépség, az a mesékbe illő tündér, nekünk fog dolgozni, mint szobalány.

 Még mielőtt Jimin került volna a helyére, Haneul végezte azt az alantas munkát, amit nem egy hozzá illő, értékes személynek találtak ki. Fájdalmas volt néznem, hogy egy olyan hihetetlen szépség, mint ő takarítja a konyhát, beágyaz utánunk, vagy az egyszerűbb háztartásbéli szükségleteket elégíti ki. Gyűlöltem, hogy méltatlan tetteket kell eltűrnöm tőle, de akárhányszor megpillantottam azt a varázslatos mosolyt arcán, azt kívántam bárcsak örökre a szobalányunk lehetne.

 Megérkezése után néhány héttel már éreztem, hogy beleszerettem. Mindig azt hittem, hogy a szerelem egy olyan valami, ami megváltoztatja az ember életét, amint belép abba. Én ezt az érzelmet máshogy definiáltam volna; nem változtatott a szokványos, néhol szürke hétköznapjaimon Haneul iránt táplált gyengédségem, sokkal inkább szebbé tette azokat. Akárhányszor a világ megfordult a saját tengelye körül, és új napra virradtam, örömmel köszöntöttem először Őt, hogy boldog mosolya lehessen az, amit aznap elsők közt pillantok meg. Bár Haneul több mint tíz esztendőt vert rám, olyan közvetlenül viselkedett a jelenlétemben, mintha egy korombeli szűzkislány lett volna. Holott akkor már egy érett, huszonnyolc éves dolgozó nő volt, egy csodálatos öt éves fiúgyermekkel, ki sokat örökölt édesanyja varázsából.

 Életem első szerelme sokat mesélt gyermeke apjáról, s arról milyen ocsmány mód hagyta el őt, és az ifjú Yungyeomot is. Nem volt eltérőbb a többi hasonló esetnél, az ok itt is ugyanaz volt; az apa félt az elkötelezettségtől és huszonhárom éves, főiskolás fejjel, nem a gimnáziumi szerelme gyerekére és felelősségére vágyott. Haneul elmondása alapján a férfi karriert akart, utazásokat s egy jól kereső munkát, aminek segítségével majd megfelelő anyagi biztonság tud nyújtani későbbi családjának. De ez akkor nem Haneul volt, ami neki hihetetlenül fájt. Tudom, hiszen mondta; pontosabban szenvedve idézte fel az érzést, amikor is meg kellett tanulnia egyedül boldogulni. Sok mindent feladott a fia érdekében, de egyszer sem bánta meg, hisz Yungyeomért megérte. Haneulnak a gyermeke volt az első, így a saját céljait félretéve csak és kizárólag az öt éves kisfia jólétéért élt, nem foglalkozva boldogtalanságával. Hiszen akkor azt mondta, nem volt az.

- Reménykedem abban, hogy egyszer majd olyan remek fiam lehet, mint Yungyeom egy olyan csodálatos nőtől, amilyen te is vagy! – Ezek a szavak hagyták el ajkaimat, amikor gyerekével az ölemben próbáltam vigasztalni azt a nőt, akit már akkor boldoggá akartam tenni. Keserű mosollyal arcán fogta meg, akkor még fiatalságtól remegő kezeimet, őszinte szeretettel szemeiben.

- Tudod Sehun; néhány évvel ezelőtt jobban örültem volna, ha beléd szeretek, nem pedig Yungyeom apjába.

 Szerettem Haneult, az életemnél is jobban. Vigyázni szerettem volna rá, biztonságot nyújtani neki és a fiának is, emellett éreztetni vele, hogy számomra ő az első és egyetlen! Persze, ezt akkor már ő is pontosan tudta; egyértelműek voltak az érzéseim, és Haneul már elég tapasztalt hölgy volt ahhoz, hogy ezt képes legyen észrevenni. Akkori szobalányunk is szeretett engem, csak éppen úgy, mint nővér a fiatal öccsét. És hogy bántott-e? Furcsa mód, egy cseppet sem érdekelt. Amíg a közelemben tudhattam, amíg láthattam édes mosolyát, s hallhattam elbűvölő kacagását, addig nem foglalkoztatott miféleképpen szeret engem. A lényeg az érzés volt, de az, hogy az pontosan milyen, már részletkérdésnek számított. Az ölelései, meleg pillantásai, velem töltött órái mind kedves emlékként élnek bennem a mai napig, ugyanazt a gyermeki álmot őrizve maguk mellett: Egy nap majd feleségül vehetem, és olyan életet teremthetek neki, amit mindig is megérdemelt. Sajnos ezt a varázslatos elképzelést csak két dolog tette tönkre. Az egyik, hogy Haneul nem volt belém szerelmes, és képtelen lett volna hirtelen olyan érzéseket táplálni irántam. Testvérként tekintett rám, legjobb barátként, bizalmasként nem pedig potenciális férjjelöltként, ami valójában akartam lenni. Ez a tény messze repített tőle, de a másik ok egyenesen meggyilkolta még azt a reményt is, ami a közeli barátságáról szólt, arról az állandó kapcsolatról, ami már akkor megvolt köztünk. Ez pedig az a gusztustalan nyári éjszaka volt, amikor is véglegesen felnőttem.

 Fáradtan feküdtem ágyamban, mesebeli szépségeken gondolkodva miközben a plafonon elhelyezkedett foltokat bámultam, amikor is különös hangok ütötték meg fülemet. Keserű, halk sikolyokhoz hasonló foszlányok népesítették be kellemes csendemet, ismerős orgánummal megformálva rettegésüket. Túlságosan is ismerős, halk hangok voltak azok, amelyek egyszerűen nem hagytak nyugodni. Valami furcsa okból kifolyólag, féltem. Mintha egy számomra kedves valami rettegne. Megpróbáltam lehiggadni, hogy átlagosnak tűnő léptekkel legyek képes lemenni az alsó szintre, ahol anyám egy magazint olvasgatva, teljesen közömbös arckifejezéssel ült a kanapén, figyelmen kívül hagyva érkezésem, és az egyre hangosodó, furcsa hangokat. Sosem ápoltam közeli viszonyt a szüleimmel, de elvoltunk egymás mellett; nem ütköztünk a másik útjába, és olykor-olykor még el is beszélgettünk olyan hétköznapi dolgokról, mint barátok és iskola. Nem különösebben zavart, hogy anyám és apám nincs velem sokat, hisz a munkájuk miatt azt hittem ez természetes. De anyám akkori semlegessége megrémisztett, hisz a kétségbeesett sikolyokat tisztán lehetett hallani az éjszaka némaságában. Szorongó hangok voltak azok, melyek egyenesen apa szobájából származtak.

- Anya, hol van apa? – Ijedten fordultam a nőhöz, kinek az életemet köszönhettem, de ő csak olvasott tovább, mintha ott sem lettem volna. Feldühített! – Hol van apa?!

- Mondtál valamit? – Hangja közömbösen csengett, olyan hangsúllyal szavaiban, mintha egy senkihez beszélne. Mondjuk az ő szemében az is voltam; egy jelentéktelen semmi, akinél még egy kutya is többet ért a számára.

- Igen képzeld, mondtam! Azt kérdeztem, hol van apa?! – Üres pillanatról pillanatra lettem egyre feszültebb, teljesen megijedve a semmitmondó kérdésnek tűnő válaszra várva.

- Apád jelenleg dolgozik, ne zavard! – Robotokhoz illő monoton hanglejtéssel ejtette ki ezt a néhány szót ajkain, olyan semleges csillogással szemeiben, ami egyszerűen megrémisztett. A hideg futkosott hátamon, ahogy akkor anyámra néztem, mintha egy teljesen idegen ember pillantott volna vissza rám. Egy ismeretlen nő, akinek semmi köze nem volt az életemhez, legfeljebb annyi, mint a többi élő embernek ezen a Földön. Akkor ezt egy furcsa, rossz érzésnek könyveltem el, és fogalmam sem volt arról, hogy ez a valami csupán az igazság keserű leplét foglalja magába, ami később mindig bennem fog lappangni, akár egy rég elfeledett emlék. Épp ugyanolyan borzalmas érzelem lesz az is, mint az azon estén történtek mindene.

 Mit sem törődve anyám közömbös mégis szigorúan tiltó szavaival, először hihetetlen nagy határozottsággal indultam meg apám magánlakrésze felé, ahonnan egyre több és egyre hangosabb hangok szivárogtak ki, ezzel mindig szorítva a kötelet nyakamon. Fuldokló érzés kerített hatalmába, ami megállt parancsolt lábaimnak, melyek csupán tovább akartak haladni, s megtalálni a szenvedő sikolyok forrását. Pillanatokig csupán a rettegés legkegyetlenebb fajtája tartott fogságban, negédes mégis hátborzongató szavakat suttogva fülembe. Mi van, ha valami olyat tudok meg, amit sosem akartam? Ha olyat látok, amit nem kellene… Találhatok valami rosszat, ami elborzaszt? Lehetséges az, hogy jobban járnék, ha nem nyitnék be apámhoz? Már majdnem az igent akartam formálni fejemben megteremtett ajkaimmal, amikor a gondolatmenetemet egy hangosabb, kétségbeesett nyögés vágta ketté, olyan élesen, ami megdobbantotta szívemet. Ismertem azt a hangot.

 Ellökve magamtól azokat a kínzó érzéseket, meglepően erősen téptem fel a dolgozó ajtaját, ám a hirtelen rám tört elszántság abban a szent másodpercben rohant ki a világból, amint megpillantotta azt, amit nekem kellett néznem. A gyönyörű porcelánfehér bőrön akkor a szenvedés izzadtságcseppjei uralkodtak, csípve annak minden egyszer szegletét. A hosszú kecses nyakon, kékes színben játszó, helyenként lilán csillanó foltok éktelenkedtek, kegyetlen előjelekre utalva. A mindig ragyogó, elbűvölő arc akkor a félelem torzulásába burkolózott, elveszítve a világ legcsodálatosabb mosolyát, ami azon az estén csupán a fájdalomból keletkezett sírás segítségére szolgált. Hatalmas barna íriszeiből sós nedű csordogált ki, végigfolyva arcának előkelő élén, azzal lehullva a padlóra, teljes tehetetlenséget sugallva. Tökéletes alakját eltakaró ruhája százfelé szaggatva hevert itt-ott, ezzel felfedve a nem emberi szemeknek való szépséget: gömbölyded mellei hibátlan formái egy másodpercre teljesen elvették az eszemet, ahogy az is, mikor bepillantást nyerhettem testének legnagyobb ékességébe. A világegyetem legcsodálatosabb nőjének legbecsesebb részét pillanthattam meg, nem hozzá méltó módon; nem akarta, hogy ezt lássam, ahogy én sem így akartam ezt megismerni. Hiszen akkor nem az enyém volt…

 Földbe gyökerezett a lábam, ahogy azokat a kezeket pillantottam meg szerelmemen, amik részben az enyémek voltak. Aki birtokolta Haneul testét, tőle származtam; az ő vére voltam, miatta születtem meg, s részben miatta szerettem bele abba az Angyalba, akit Ő akkor, gusztustalan módon fogdosott. Hányingerkeltő volt azt nézni, ahogy a nőt, akit szerettem az a férfi érintette, akit szeretnem kellett volna. De gyűlöltem őt; s nem csak azért, mert úgy simított végig Haneul arcán, ahogy én szerettem volna, hanem mert a szobalányunk ezt nem akarta. És igen, én láttam; Láttam, ahogy apám megerőszakolja őt!

 Monoton nyögések, egyszerű vad döfések voltak azok, amiket az apának nevezett férfi a saját beteg vágyainak okozott; Haneulnak meg csak merő fájdalmat. A látványtól testem befeszült, arcom a dühtől eltorzult és éreztem, képes lettem volna megölni őt; lábaim mégis egyhelyben maradtak. És hogy miért?

 Mikor már lépni akartam, hogy véget vetek annak a szörnyűségnek, ami a szemem előtt lejátszódott, hirtelen halk szipogásra lettem figyelmes, ami a szoba egyik eldugottabb sarkából származott. Édesanyjához méltó ragyogása neki is eltűnt varázslatos orcájáról, ahogy a rideg, minden szenvedését kifejező könnyek végigfolytak puha bőrén, egyenesen lesokkolt íriszeiből utat törve maguknak. Az apró gyermek némán sírva tűrte a látványt, csendes segélykiáltásokat dobva a semmibe, abban a furcsa reményben, hogy talán majd valaki felkelti őt abból a lidércnyomásból, amelybe akkor csöppent. Nézte, ahogy mindig önfeledten boldog édesanyja akkor összeroppan a megalázottság és a félelem házába száműzve, amelynek teteje egyszerre dőlt rá és kisfiára.

 Ajkaim hebegése, valamiféle különös jelet adtak a szenvedő nőnek, ki addig szorosan behunyt szemeit, hirtelen kinyitotta s egyszer csak rám emelte megfáradt már teljesen elveszett tekintetét.

- Sehun… - Nevem halk nyögése, szünetre kényszeríttette apám undorító mozgását, amely egy pillanatra még az időt is megállította.

- Felejtsd el azt a kis szarházit! – Váratlanul érkezett erős kéz ragadta meg Haneul gyönyörű hajának tincseit, ezzel csendes nyöszörgést kiváltva a sokat tűrő nőből. Ekkor reflexből cselekedtem; akkor még zsenge testrészeim hirtelen indultak meg apám felé, arra sem gondolva velem mi minden történhet. Csupán Haneulra és lelkileg roncs kisfiára tudtam gondolni: mindössze őket akartam megmenteni.

 Egyik kezem erősen fordította felém apámat, miközben a másik ökölbe szorítva érintkezett a férfi arcával, ezzel kicsit ellökve őt a hozzá nem méltó nőtől, ki egy másodperc erejéig fellélegezhetett.

- Szeretlek Sehun… - Alig jutott el tudatomig édesen csilingelő hangja, ugyanis a rögvest magához tért férfi, egy jól irányzott ütéssel terített a földre, ezzel teljesen megbénítva testem. Porig alázva feküdtem a padlón érezve, hogy egy hatalmas láb nehezedik mellkasomon, egyre mélyebbre ásva engem. Fulladozva próbáltam leszedni magamról a férfi összenyomó testét, de túl gyenge voltam; így csak vártam a szívemet összetörő pillanatra, ami alig néhány pillanattal később, el is ért ketyegőmig.

- Hagyd! Inkább… folytasd – Azt hittem meghalok kijelentése hallatán; de segített. Apám lába eltűnt rólam, s részeges módjára visszatántorgott Haneulhoz, kinek könnyei ismételten kibuggyantak varázslatos szemeiből. – Csak hadd vigye el innen Yungyeomot!

- Felőlem – horkantott nem törődve már velem, tovább falva Haneul hosszú nyakát, mintha valami édes, mámorító édesség lett volna. Rosszul voltam a látványtól; éreztem, ahogy kavarog a gyomrom.

 Megsemmisülve szorítottam magamhoz a még mindig dermedt gyermeket, hogy kimenekíthessem abból a szobából, ahonnét továbbra is gyomorforgató események zajlottak. Lassan tártam ki a nyílászárót, még egyszer utoljára rápillantva a nőre, akit mindennél jobban szerettem.

- Sajnálom Sehun… - Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam tőle. Miután kivittem onnan a folyamatosan könnyekkel küszködő Yungyeomot, a nappaliba vezettem őt, ahol leültettem egy puha szófáról, megpróbálva megnyugtatni. Rezgő teste nem akarta abbahagyni a pánikrohamot, így öleltem őt; simogattam selymes haját, nyugtató szavakat suttogva fülében, egészen addig a másodpercig, míg édesen búgó elméjét el nem nyomja az álom. Amikor ez megtörtént akkor sem engedtem el karjaim szorításából; szükségem volt valakinek a közelségére, annak érdekében, hogy ne roppanjak össze.

- Megmondtam, hogy apád dolgozik! – Élesen csengő, hideg női hang hasította ketté egy pillanatra megnyugodott lelkemet, ezzel elvágva az utolsó tartókötelem, ami a józanságomat biztosította. Eltörött az edény, megszűnt egy bizonyos valami bennem, amit egészen addig a percig erősen őriztem magamban. Csupán hitetlenül meredtem anyámra, kinek közömbösségét végre valahára megértettem; gyűlölt engem. Fogalmam sem volt utálatának okára, de mikor ily módon szólt hozzám azon a gusztustalan estén, mindent megértettem. Legalábbis eleget ahhoz, hogy elvágja az utolsó ép ideget fejemben. A nőnek alakja egyszeriben eltűnt, mintha ott sem lett volna, holott pontosan tudtam, anyám beszélt akkor.

 Hirtelen kinyílt egy ajtó; meggyötört test csoszogott ki rajta, szakadt egyenruhában, véraláfutásos bőrrel és az örökre elvesztett vidámság hűlt helyével akkor már nem ragyogó szemeiben. A puha szófa mellé sétálva gyenge karjaiba vette álomba feledkezett gyermekét, ki a lágy érintések sorozatára nem ébredt fel. Lassú léptekkel hagyta el a helységet, rám sem emelve tekintetét, amelyekből csak a megkeseredett fájdalom pislákolt. A nő, kit szerettem, kilépett az életemből, abban a pillanatban, mikor a kitárt bejárati ajtón eltávozott. Örökre.

 Rohantam! Próbáltam a sötét utcákon meglelni kecses alakját, utolérni magatehetetlen létét, s újra látni varázslatos arcát. De hiába szakadtak ki lábaim helyükről, azt a nőt sosem leltem meg, csupán egy elhagyatott parkban találtam menedéket. Nem akartam aznap éjszaka hazamenni, hisz képtelen lettem volna a szüleimre nézni. Félő volt, hogy valamelyiküket megölöm; így csak leültem egy padra, amelyen egy könyvet találtam. Utána következő életem egyetlen örömét; a Lidércnyomás-t. Keresztbe feküdtem el a kemény falapon, amely az ülőhely alját képezte; a csillagokat bámulva döbbentem rá arra, hogy a rémálom, amibe akkor belekerültem, csupán a gusztustalan valóság, legkegyetlenebb fintora.

 Szemeimre lassan álom telepedett, amely néhány másodpercre elfeledtette velem mindazt, amely a későbbiekben rám várt. De akkor erre még nem akartam gondolni. Azon a nyári éjszakán az a pad volt az ágyam, s a csillagok gyermekkorom őrzői. Viszlát gondtalan élet, remélem, egyszer még összefutunk!