24. fejezet

24. fejezet

 Januárban visszatért az iskola, ahogy a szokványos napok és az irodalomórák is. Minden ugyanolyan volt, kivéve Krist: semmiben sem változott, régi stílusához híven lazán kezelte a diákok faszságait, mint előtte, csak más volt. Velem teljesen más volt. Egyáltalán nem jó értelemben; nem viselkedett agresszívan, vagy bunkó módon, egyszerűen elkerült. Tanórán egy pillanatra sem nézett rám, s a kicsengetés megtörténte után ő volt az első, aki kisprintelt a teremből. Egyszer sem tudtam megkérdezni tőle mi baja, de még beszélni sem volt alkalmam vele. Szenteste óta nem láttam és bevallom: Nem emlékszem. Egyszerűen képtelen vagyok felidézni karácsony másnapját; mit tettem akkor, vagy Kris mit tett... Mondtam volna neki valamit? Esetleg csináltam valami olyat, amivel megsértettem? Ötletem sincs rá mi történt akkor, hogy így kell viselkednie velem, de nem tetszett.

 Ebédszünetben a kihalt folyosókon sétálgatva pillantottam meg Yifant, miközben hevesen gesztikulálva telefonált. Ahogy figyeltem hófehérzakójába bújt szálkás testét, egyszerűen felment bennem a pumpa; semleges ábrázattal mozogtak ajkai, én pedig ideges lettem. Magam sem tudom, mi vezérelte következő cselekedeteimet, de; dühös voltam.

 Határozott léptekkel indultam meg felé, kissé hevesen verő szívvel, amely másodpercről másodpercre fokozódott. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, valamiért érzéseim is gyilkosabb tempóban tomboltak bennem, csak arra várva, hogy kitörjenek.

- Kris... – szóltam halkan, még visszafogva magam. Tanárom fél szemmel rám sandítva emelte fel mutatóujját, ezzel teljesen lekezelő stílusban tudatva velem, hogy épp nem ér rá. A pofám leszakad, komolyan. Dühtől túlfűtve kaptam ki kezéből a mobilt, majd egy egyszerű mozdulattal kinyomtam azt.

- Neked meg mi bajod van?! – Hihetetlen ábrázattal meredt rám, teljesen felháborodva pofátlan viselkedésemen.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – forgattam szemeim.

- Már megbocsáss, de én épp telefonáltam, erre te idejössz, és csak úgy kinyomod a mobilomat. Mi ez, ha nem bunkóviselkedés?

- Nem mondtam, hogy nem az – vontam vállat, hisz tisztában voltam illetlen stílusommal. – De te sem vagy sokkal jobb nálam.

- Hogy én? Mit tettem?

- Ezt szeretném tudni – léptem közelebb, talán túlságosan is közel hozzá. Már magamon éreztem meleg leheletét, s hallottam egyenletes szívverését, ami a sajátomról nem volt elmondható. Provokatív viselkedés volt az enyém, de kikívánkozott. – Csináltam valamit?

- Amellett, hogy kinyomtad a telefonom, semmit – fújatott idegesen, továbbra sem tudva elvonatkoztatni attól a hülye készüléktől.

- Akkor miért viselkedsz így?

- Hülyéskedsz? Épp telefonáltam!

- Felejtsd már el egy pillanatra azt a kurva telefont! – fogtam fejem idegesen, hitetlenül, hogy még mindig nem vette, mit akarok mondani. Lehet ő nem is, veszi észre a saját viselkedését? – Mondd; tettem valamit ellened?

- Ellenem? – húzta fel szemöldökét, sokkal higgadtam állapotban.

- Igen. A telefonkinyomást leszámítva.

- Nem tudok róla – vont vállat. Mintha előtte nem is lett volna furcsa; vagy csak én voltam az? – Miért kérded?

- Nem igazán emlékszem karácsony másnapjára, és te is bizarrul viselkedtél, gondoltam biztos tettem valamit.

- Hát... – vakarta meg tarkóját. – Elmentél.

- De előtte nem mondtam semmit sem? – próbáltam faggatni, viszont sajnos ezt a mondatot, totálisan félreértettem. Kris hitetlen halk kuncogást adott ki magából, majd komolyan szemeimbe meredve ismételte meg mondatát.

- Sehun; Te elmentél.

- Vagyis...?

- Mire felébredtem, már nem voltál ott – felelte komoly fénnyel szemeimbe, de ez a szimpla felelete nem nyugtatott meg.

- És tettem valami kárt a lakásodban? – próbálkoztam tovább, hogy okot találjak magamban, Yifan viselkedése mi voltjára. Tanárom arcán apró mosoly jelent meg, tipikusan olyan grimaszokat vágva, mint aki rosszra gondol.

- Elmentél.

- Oké, ezt már felfogtam, de csináltam valamit?

- Nem, Sehun – csóválta fejét, folyamatosan vigyorogva, amely egyre szélesebben terült szét arcán. – Azt hiszem nem érted: Elmentél.

 Homlokráncolva, értetlenül meredtem Yifanra, egyáltalán nem értve szavai által alkotott mondatát. Próbáltam összerakni a dolgokat, visszaidézni mit tettem akkor, vagy hova mehettem azután, de egyszerűen nem ment. És Kris nem segített túl sokat; csak végig engem bámult, kikerekedett szemekkel, melyek testemet vizslatták. Barna íriszei végigszántották magas alakomat, fejem tetejétől egészen...

- Bassza meg! – maradt tátva szám, ahogy végre leesett, mire is értette azt, hogy elmentem. Tehát minden értelemben elmentem... Mi a picsáért nem ezzel kezdte? Jesszusom; úgy égett a pofám, mint előtte soha. – Én tényleg...?

- Hidd el, biztos vagyok benne.

- És lett bármi baja a kanapénak? – Istenem, mennyire kibaszott kínos volt az a szituáció; ez még akkor is kellemetlen, amikor otthon vagyok, de egy tanárnál... Könyörgöm, valaki ásson el.

- Nem, az megúszta – biccentett felém, ezzel megnyugtatva, hogy nem tettem hatalmas és drága károkat a lakásában. – De a lepedővel már nem bántál valami kegyesen.

- Anyám! – fogtam fejem kiakadva. Égtem olyannyira, hogy azt kifejezni nem tudom; arcom a vörös minden árnyalatában díszelgett, és életemben először, nagyon hajlottam arra, hogy bocsánatot kérek. – Sajnálom...

- Nincs mit – legyintett lazán. – Ez ebben a korban nagyon gyakori. De megkérdezhetem, mikor voltál utoljára nővel?

- Öhm... – gondolkoztam el egy pillanatra. Na, ilyen sem történt még velem, hogy egy efféle kérdésen ilyen hosszasan kell töprengenem. – Azt, hiszen novemberben.

- Látszódnak az elvonási tünetek.

 Elvonási tünetek, mi? Wu Kibaszott Yifan, tudnod kellene, hogy nem azért nem kefélgetek orrba-szájba, mert nem akadnak jelentkező, hanem mert egyáltalán nem kívánom a szexet. És ha ebbe jobban belegondolok, tényleg így van; amióta szakítottam Sullival, valahogy nincs kedvem a nőkkel és a hülye kielégítésükkel foglalkozni. Tény, hogy nálam nem létezett olyan, hogy több mint egy hónapig semmi nemi aktus, de eddig még nem hiányzott. Arra a magömlésre pedig nem tudok mit mondani... Idióta hangokat hallok a fejemben, és néha kihagy az agyam; szerintem már nem meglepő, hogy a kis Sehun saját életet él.

- Sehun! – Kris erőteljes hangja zökkentett ki a gondolataimból, amikor is már rég véget ért az ebédszünet. – Hallottad, amit mondtam?

- Nem. Megismételnéd?

- Csak annyi, hogy valószínűleg jót tenne neked, ha szereznél magadnak egy barátnőt – Barátian veregetett vállba, segíteni próbáló arccal mosolyodott el, majd lassan került ki, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy elmegy.

- De én nem akarok barátnőt.

 Megtorpant. Lassan fordult vissza, meglepődött tekintettel, s furcsa csillogással szemeiben, melyek eddig még sosem kerültek oda.

- Nem?

- Én nem akarok barátnőt; semmilyen nőt nem szeretnék.

- Értem – Halvány, szinte észrevehetetlen mosoly suhant át rajta, melyet nem tudtam volna észrevenni, ha az nem a legszebb gesztusa lett volna, akkor. Csak álltunk, végig a másikat fürkészve, teljesen mozdulatlanul, mintha a legkisebb helyzetváltoztatás is drasztikus lépésnek tűnt volna. Óráknak hitt másodperceken keresztül csupán Kris barátságosan fénylő barna íriszeibe néztem, várva valami jelre; de az nem érkezett el hozzám. Mindössze meleg pillantásokat kaptam, eddig ismeretlen gesztusból, amelyet talán sosem fogok megérteni. Yifan alsó ajkát harapdálta, miközben levette rólam tekintetét, amelyet ezúttal maga elé irányított, így bámulta a nagy semmit. Gondolkozott, ez látszott néha megrezdülő arcizmain, melyek egyszer-egyszer életjelet adtak magukról.

- Ezt majd még orvosoljuk – felelte édes pillantásokkal dobálózva, lágy mosollyal arca szegletében. Ragyogó ábrázattal biccentett felém, majd ismét megfordulva lassan ment el, s tűnt el alakja a folyosó sötét végében.

- Basszus – szökött ki hangos sóhajom mellett eme káromkodás, ahogy fáradtan hajamba túrva ébresztettem fel magam a még mindig sokkos állapotomból. Mi volt ez az egész? Én ezt egyszerűen nem értem; az utóbbi napokban illetlenebbül viselkedett velem, mint egy kutyával most meg mintha mi sem történt volna. Lehet nem is volt semmi, csak már megint az én agyam kombinálja a dolgokat. Aish, ez a kis rohadék, igazán abbahagyhatná már a túlórákat; elvoltam én annyival is, amennyi más normális embereknek megadatott. Nem, nekem egy ilyen pszichopata agy kellett, ami csak a szarkeverésre jó, semmi másra. Az életemre esküszöm, hogy az elmúlt négy évben egyszer sem örültem a memóriámnak és az előhozott képek által megváltozott érzéseimnek sem. Bárcsak nem így működnék; néha komolyan szívesebben lennék analfabéta, mintsem normális. Egyáltalán használhatom én ezt a szót? Normális: teljesen távol áll tőlem és a velem kapcsolatos eseményektől is. Az abnormális, a furcsa vagy szimplán az őrült sokkal jobb meghatározása lenne az elmúlt esztendőimnek, amiket legszívesebben elfelejtenék, vagy egyszerűen kidobnám őket a kukába, mintha meg sem történtek volna. Csak az volt éppen a szar, hogy a múltamat nem tudtam megsemmisíteni. Annak terhét s következményeit örökké cipelnem kell majd.

 Gyengének éreztem magam, mikor aznap délután betettem a lábam otthonomba; igen, az ajtót használtam és nem az ablakon keresztül másztam be. Végtagjaim egyszerűen nem lettek volna képesek többre, puszta sétánál, de amit akkor csináltam, még annak sem volt nevezhető. Csoszogva, hirtelen rám tört levertséggel emeltem át lábam házunk küszöbe felett, s haldokló lelkületű embereket megszégyenítve vonszoltam el testemet a nappaliig.

 Eddig vállamon pihenő táskám, lecsúszott helyéről, hatalmasat csattanva padlón, üres hangokat képezve a helységben. Erőtlen lábaimmal próbáltam megtartani megfáradt testemet, amely a váratlan látványra csupán még gyengébben pihent. Szívem kiszakadt mellkasomból, egyenesen az előttem állóhoz kiáltva, egy régi ismerős hangba csomagolt válaszban reménykedve. Térdre akartam rogyni, bocsánatért esedezni, akármilyen feleletért könyörögve, csak hogy még egyszer simogathassa dobhártyámat magas, mégis búgó orgánuma, amelynek csengését mindig gyönyörűnek hallottam. Érinteni vágytam a vállát simogató, selymesen csillogó, dús barna fürtöket; porcelánbőrének régi illatát szerettem volna érezni, ahogy még egyszer végigsimítani vállának keskeny élén. Babaarcában utoljára akartam gyönyörködni, ahogy a világ legszebb mosolya kerül arra rá, ezzel teljesen elolvasztva engem. Ki nem mondott vágyakat akartam közölni vele; hogy mennyire szerettem volna éjszakánként magamhoz szorítani, éreztetni vele szeretetemet, s hogy soha nem fogom elhagyni. Igéző ajkait szerettem volna csókolni, minden alkalommal kimondani mennyire rajongok érte, s elhalmozni ajándékokkal, amiket világ életében megérdemelt. Gondoskodni akartam róla, szeretni s boldoggá tenni, hogy minden áldott nap láthassam elbűvölő mosolyát, amely egy szempillantás alatt tudta megváltoztatni halmazállapotomat.

- Haneul... – Remegő ajkaim közül akaratomon kívül szökött ki angyali neve, ezzel próbálva magamhoz hívni. Meg akartam érteni; csak még egyszer utoljára. De ő egy lépést sem tett, csupán mosolygott. Úgy formálta meg arcának leggyönyörűbb ékességét, mintha a négy évvel ezelőtt történtek nem is a valóságot képezték volna. Mintha nem akkor alázták volna meg a legjobban, s mintha nem tudta volna pontosan, hogy gyáva voltam. Haragnak semmi jelét nem láttam fehéren fénylő arcán, csak a meleg szeretet sugárzott belőle. Úgy tekintett rám hatalmas barna íriszeivel, mint egy rég nem látott barátra, kivel egykoron közeli viszonyban volt. Gyönyörűsége semmit sem változott az évek alatt, ahogy angyali kisugárzásából sem vetkőzött ki, aminek ragyogása rögtön elvakított. Olyannyira, hogy csupán őt láttam, minden más pedig eltűnt a fehérségben, amit ártatlansága képzett a helységben. Kérdések ezrei sorakoztak bennem, mindet neki címeztem, de az elsődleges, ami kisiklott belőlem talán az utolsóként ért célba.

- Hogy kerülsz ide? – Hangom teljesen ismeretlenül jutott vissza fülembe, úgy formálva magát, mintha nem is tőlem származott volna. Mintha egy kisfiú beszélt volna.

- Hunnie, te meg kinek szóltál? – Egy ismerős gyermek harsan fel mellőlem, mire én hitetlenül kapom rám tekintetem.

- Yunseo...

- Kihez beszélsz Sehun-ah? – kérdezi hatalmasra kerekedett szemekkel, kíváncsian vizslatva engem.

- Haneulhoz – válaszolom, majd tekintetemet ismét a rám kedvesen mosolygó nőre emelem, kinek szépsége valamiért még ragyogóbbnak tűnik, mint előtte valaha volt. Hiányzott. Elmondani nem tudom mennyire.

- De nincs itt senki – Húgom reálisan csilingelő hangja egy másodperc alatt, ránt vissza a kegyetlen valóság keserű sötétségébe. Döbbenten nézek ismét testvéremre, aki kissé aggodalmasan pislog felém, mintha... Féltene.

- Hogy...?

- Csak mi ketten vagyunk a házban, Sehun. Rajtunk kívül én egy árva lelket sem engedtem be, és még mindig csak te és én vagyunk itthon.

- Ez... – Egyre gyorsabb tempóban kezdtem venni a levegőt, lihegve meredtem az alacsony csöppségre, ki továbbra is gondterhelten pislogott rám. Rémülten kapom tekintetem a tökéletes nő felé, kinek ragyogása, akkor már kopni kezdett; fénye fokozatosan gyengült, ahogy arcán a mosoly is csupán homályos kép volt, melyet elmosott az időközben arcára költözött fájdalom. Keserű pillantások az utolsók, amikkel engem ajándékoz meg szép, mégis megkeseredett lelkével, mielőtt teljesen elkopva tűnne el a semmibe.

 Kecses alakját a sötétség visszataszító karma fonja, körbe s ragadja el tőlem újra. Mintha a történelem ismételné önmagát; térde rogyva tépem hajam, megint csak érezve azt a gyilkos kötelet nyakam körül, amely egyre szorosabban húzza bőrömet. Ordítanék a fájdalomtól, ütnék, a tehetetlenségből keletkezett dühtől s sírnék a szánalmamon, ami percről percre egyre jobban fojt meg: Újra elvesztettem.

 Fehérségben rohanva, reménytelenül kergetve egy álmot keresem a megoldást. Hideg fuvallat csiklandozza bordáimat, egyenesen felkúszva testem érzékeny pontjain, eljutva fülemig, melybe édes szavakat suttog.

 „Sajnálom Sehun”

 Ismeretlen erővel magamban lépek, egyre csak sebesebb tempót diktálva azt sem tudva merre vagyok pontosan. Érzem a dühöt, ahogy mellkasomból kiszabadulva veszi birtokba testemet, s irányítja kezelhetetlen mozdulataimat. Hagyom, hadd tegye, amit akar, hisz értelmetlennek érzem létezésem; bárcsak Haneul magával vitt volna, oda abba a csodálatos helyre, ahol ő is van. Nem számít hány akadályt, kell átküzdenem, hogy vele lehessek, nekem megéri. Bármit megadnék, hogy még egyszer megérinthessem porcelánfehér bőrét, hogy újra hallhassam varázslatos hangját, hogy ismét édes nevetést tudjak kicsalni igéző ajkai közül. Egyszer az életben csókolni akarom őt, boldoggá tenni s éreztetni vele szeretetemet. Mindegy hova kell mennem, ha Haneul mosolya vár ott rám, az életemet is átadnám, csak hogy láthassam Őt.

 Ismét, a régi érzések uralkodnak el rajtam azok, amiket meg kellett volna tanulnom elfelejteni. Eltűntetni belőlem, hisz nem segítenek; megőrjít, hogy a lehetetlen után futok, akár egy szerencsétlen, reményvesztett. De az vagyok; nem tudom elengedni azt, ami sosem volt az enyém, mégis vágyok utána. De hisz érthető; Haneulért még ez is megéri.

 Kitárul előttem megannyi ajtó, melyeken keresztül átvágok, hatalmasakat lépve valami új és ismeretlen felé. Fogalmam sincs, merre megyek, vagy mit keresek, de hagyom, hogy testem magától cselekedjen. Mintha hegyeket másznék, olyan távlatokat teszek meg, egyre csak közelebb kerülve az engem hívó szabadsághoz, amelyre mindig vágytam. Valami furcsa, bőrszerű anyag simogatja karomat, miközben kezem egy hideg fém után nyúlva, szabadítja ki azt börtönéből: Nehézség telepedig karomra, valószínűleg súlyokat emeltem ki rejtekhelyükről. Kerek kis lyuk tapad halántékomra, furcsa ridegséggel benne; mintha egy kés acélját nyomtam volna fejemhez. Kezem helyezkedik, ujjam cirógat valamit; valami olyat, ami a rám szorult tárgyon van.

 Hirtelen karom befeszül.

- SEHUN!

 „A pisztoly elsült, a vér kifröccsent.”