25. fejezet

25. fejezet

 Vörös nedű csordogált végig arcélemen, ahogy rémült, könnyekben úszó barna íriszek meredtek rám, miközben egy remegő végtag nehezedett kezemben. Karom szinte égnek állt, ahogy az azt szorító tenyérből vér szivárgott ki, szemeim alá csöpögtetve ezzel a piros cseppeket. Izzadtságom keveredett a rám vetődött rőt könnyekkel, s félelmemben még realizálni sem volt időm a helyzetet.

 Hangos hörgés hagyta el a még mindig engem vizslató szemek tulajdonosát, ki hirtelen engedte el kezemet, hogy szemügyre vehesse sajátját. Teste remegett, nyakán az erek kidagadva figyeltek, miközben fájdalmasan szorította vissza szenvedését. Teljesen ledermedve figyeltem Őt, még mindig érezve, hogy jobbomban nehezedik valami. Lassan vezettem kézfejemre tekintetemet, s csupán akkor értettem meg mit is műveltem, alig néhány másodperccel ezelőtt.

 Elengedtem a füstölő fegyvert, amely hangosan érintkezett a padlóval; távol akartam tartani magam attól a tárgytól s szívem szerint elmenekültem volna előle, ha nem vakítja el elmémet az a tény, hogy használtam. Bűntudat nélkül alkalmaztam valamit, ami még nem is volt az én tulajdonomban. Lélegzetem elállt, testem megállíthatatlan remegésbe kezdett, ami egyfajta pánikrohamként érvényesült; kétségbeesetten tapadtam az ajtónak, idegtől rezgő kézfejemet ajkaim elé helyeztem próbálva visszafojtani a belőlem kitörni készülő ordítást.

- Lelőttelek... – motyogtam magam elé, a vérző tenyerű tanáromra bámulva, aki amint meghallotta hangomat, felém emelte hirtelen megváltozott pillantását.

- Nem – ellenkezett, szinte el is felejtve sérülését.

- Dehogynem, különben nem véreznél. Istenem – nyöszörögtem fejemet fogva, teljesen kikészülve. Túl sok volt már nekem az aznapi; felejteni vágytam, mindent és mindenkit, de főleg azt, hogy kárt tettem egy emberben.

- Nem lőttél le, nyugodj meg! – Yifan egyenletes hangja lassan ért el fülemhez, míg ő gyors léptekkel termett előttem arcomat két keze közé véve, folyamatosan szemeimbe bámulva. Éreztem, ahogy tenyeréből csordogáló vér simogatja arcomat, ezzel csak még jobban megfeszítve a bennem tomboló ideget.

- Hogy a faszba tudnék megnyugodni, mikor akaratomon kívül bántottalak?!

- De nem bántottál, ez amúgy is csak egy karcolás! – Bár hangja higgadtan csengett, íriszei csillogása nem éppen ezt árulták el; szinte már sírva akart meggyőzni, hogy nem vagyok egy szörnyeteg. Holott pontosan az voltam: egy szörnyszülött.

- Csak egy karcolás?! – hisztérikusan kérdeztem vissza, ahogy a vér egyre gyorsabban terítette be arcomat. – Hogy a picsába lenne ez „csak egy karcolás”? A kurva életbe, majdnem megöltelek!

- De nem öltél!

- Viszont meg akartalak. Különben miért fogtam volna rád pisztolyt? – idegbeteg állapotom keserű kiáltása egyre jobban visszhangzott fejemben, ahogy a gyilkos szót ismételve kergetett az őrületbe. Eközben a vörös nedű továbbra is ékesítette állkapocsvonalam, egyre csípősebben égetve bőrömet.

- De nem fogtál rám fegyvert, Sehun! – Kris már nem próbálta a nyugodtat játszani; kétségbeesetten hajolt arcomba, ezzel nyomatékosítva szavait, melyek valahogy akkor eljutottak tudatomig.

- Nem?

- Nem – rázta meg fejét, rettegő mosollyal ajkain. – A pisztolycsövet először a halántékodra szorítottad.

- Kurva jó – szakadt ki belőlem a megtört nyögés, amely abszolút a végső szenvedésemet jelképezte. – Meg akartam ölni magam? Tényleg? Jesszusom! – lehajtott fejjel próbáltam rendszerezni légzésemet, ami egyszerűen nem akart összejönni. Féltem, mocskosul rettegtem. – És, hogy akadályoztad meg, hogy végül nem…?

- Kézzel – vont vállat kegyetlenül keserű mosollyal arcán, ami helyett valószínűleg inkább akart volna sírni, mintsem magára erőltetni egy megjátszott vigyort.

- Szóval majdnem kinyírtam magam, de te megmentettél?

- Valahogy így.

- Jézusom – szakadt ki belőlem újabb nyögés, amitől legszívesebben ordítva, könnyek közt megfulladva rohantam volna ki a világból. – És a fegyver?

- Az enyém – sóhajtott hatalmasat, immár higgadt állapotban. – A kabátomból vetted ki.

- Basszus – Összeszorított szemekkel döntöttem fejemet a kemény, faanyagú ajtónak, egyre gyengébben érezve arcomon Kris vérző kezét, amiből ugyanakkora elánnal folyt a piros lötty, mint előtte.

- Jól vagy? – kérdezte hirtelen.

- Hogy lennék jól, mikor ön- és közveszélyes vagyok és egy kibaszott kórházban, lenne a helyem már négy tetves éve!

- Négy év? – ráncolja hirtelen homlokát, megpróbálva összerakni az ezerdarabos kirakómat. – Ennyi ideje tart ez az állapot?

- Nem egészen – ráztam fejem, továbbra is megfáradt állapotban, heves szívverések közepette. Nincs erőm normálisan gondolkodni; semmihez nincs már erőm.

- Gyere – biccentett egyet, majd keze hirtelen lecsúszott arcomról, egyenesen kézfejemre, majd húzni kezdett maga után. Leültetett a kanapéra, aztán egy másodpercre kiment a helységből, hirtelen teljesen egyedül hagyva engem kínzó, gyilkos gondolataimmal. Tenyerére szorított konyharuhával tért vissza, elszántsággal tekintetében, amik által kérdéseket tett fel; olyanokat, amikre nem akartam válaszolni.

- Mi történt mielőtt idejöttél?

- Csak hallucináltam – Lassan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, már nem is akarva hazudni. Fáradt voltam kitalálni valami jobban kimagyarázható történetet és különben is; ennek már nem lehet jó vége.

- „Csak”? Tehát ez gyakran előfordul nálad?

- Mondjuk – vontam vállat, továbbra sem mondva többet. Nem volt szükségem a segítségére. Orvos kellett nekem; meg egy rakat gyógyszer, amelyek elrepítenek egy szebb helyre, ahol nem tehetek kárt másokban.

- Sehun, ez így nem fog menni – sóhajtott idegesen. Látszott rajta az aggodalom, mégsem hagyta annyiban a dolgot; segíteni akart, még ha évekbe is telik kiszednie belőlem a választ.

- Tudom.

- Beszélned kell – mondta feszülten, komoly csillogással szemeiben.

- Nem Kris, nem kell! Nekem egy elmegyógyintézet kell, semmi több; te nem tudsz rajtam segíteni.

- Dehogynem! – csattant fel, elszántsággal és magabiztossággal hangjában, amely nem engedett a szigorból. Csak tudnám, miért akarja ennyire, hogy szenvedjek?

- Mondom, hogy nem! Pszichiáterre van szükségem!

- Nincs! Nem olyan súlyos az eseted…

- Nem olyan súlyos?! – ismételtem gúnnyal megfűszerezve szavait, amelyek egyszerre voltak nevetségesek s felháborítóak. – Majdnem megöltem magam és téged is; mi ez neked, ha nem súlyos?

- Sehun, én csak segíteni szeretnék rajtad…

- De ehhez te már édes kevés vagy! – vágtam szavába. – Nem tudsz mit tenni! Nem vagy ehhez elég képzett, ahogy én sem vagyok megfelelően elszánt; mit akarsz tenni?

- El akarom érni, hogy beszélj! – felelte kissé ingerülten, régies eréllyel.

- És az, mégis mit oldana meg? – Hitetlenül tártam ki karom teljesen reményvesztetten tudva, hogy számomra már nincs lehetőség a javulásra. – Nincs rá garancia, hogy segíteni fog.

- Így van; nincs rá garancia – Yifan mély, dörmögős orgánuma zaklatottan csengett vissza, mégsem tűnt haragosnak: Egyszerűen csak aggódott értem. – De addig ezt nem tudhatod, míg nem próbáltad. Miért nem akarsz meggyógyulni? Csak próbálkoznod kellene. Mi akadályoz?

 A fájdalom. Fájt; minden egyes gondolat, ami a fejemben akkor kavargott, hihetetlen mennyiségű szenvedést okozott. Mi történne, ha kiadnám mindezt magamból? Segítene? Könnyítene rajtam? Elérnék vele bármit is?

- Mit akarsz hallani? – pillantottam rá lemondóan, teli elveszett érzésekkel, amik akkor túlságosan megkavartak. Szívembe szúrt valami egy tűt, akárhányszor csak felidéztem az otthon töltött pillanatokat; ezekről meséljek? Gondolni sem bírok rájuk.

- Szeretném, ha őszinte lennél velem. Szeretném, ha elmondanád, kit láttál, mikor hallucináltál.

 A kép ismét megjelent előttem; a porcelánfehér bőr, a kecses test, amelyet a természetes ártatlanság fénye borít be, miközben csilingelő hangján szólít nevemen, ahogy elbűvölő mosoly ül ki arcára. Csupán ez a momentum képes lett volna megölni.

- Haneul… – suttogtam a nevet, teljesen önkéntelenül hebegve, akár egy elsős kisgyerek. De hisz előtte, mindig úgy viselkedtem: teljesen kifordított a valós önmagamból, akárhányszor csak rám nézett.

- Ki? – Váratlanul ért a kérdés, hisz egy másodpercre azt is elfelejtettem, hogy nem egyedül vagyok. Yifan értetlen, mégis érdeklődő szemeibe pillantva valahogy képtelen voltam azt megtenni, amit előtte éveken keresztül remekül csináltam: hallgatni.

- Haneul.

- Ő… - Kris kereste a megfelelő szavakat, amiknek mindig is nagy mestere volt. Írónak született, ráadásul egy nagyon intelligens fajtának, így a hangokat is tökéletesen képezte; bárkit el tudott varázsolni néhány kedves megnyilvánulással. Ám akkor a mindig jól bevált beszélőkéje cserbenhagyta, hisz nem rezegtette meg hangszálait, így nem szólalt meg. Kutatta az őt legjobban kifejezni tudó szavakat, amik egyszerűbbek voltak egy-egy iskolai tankönyv megfogalmazásánál is, Yifant mégsem tudták meglelni. – Ő kicsodád?

- Már senkim – Ajkaim keserű mosolyra húzódtak, miközben ujjaimat tördelve meredtem magam elé, hogy ne kelljen az előttem ülőre pillantanom.

- És kid volt? – Árnyékok vetődtek az asztalra, amelynek segítségével érzékelni tudtam, Kris felállt. Léptei hangosan koppantak, de mozdulatai ijesztően lassúak voltak, mintha minden egyes másodpercet nyomatékosítani akart volna, pusztán testtartásával. Hirtelen a kanapé, amelyen helyet foglaltam, besüppedt mellettem: leült. Segítőkész, kíváncsi tekintetét éreztem magamon, ami ugyan semmire nem kényszeríttet, mégis olyan hatást gyakorolt rám, ami egyenesen követelte tőlem az információkat.

- Ő volt az én első… - itt megakadtam. Hogy kellett volna folytatnom ezt a mondatot? Magam sem tudtam, hogy kellene tekintetem a történtek után Haneulra. Másoknak sosem beszéltem róla, hiszen a létezéséről igen kevesen tudtak azok közül, akik engem is ismertek. Sosem volt, muszáj megneveznem őt, de igazából nem is tudtam volna; amit jelentett számomra, és aki volt az, két teljesen különböző valami. Nem feltétlenül ütköztek egymással, de nem szerettem egy lapra venni őket; nem lett volna méltó. De mivel Ő hozzám sem volt az, így elég sok gondolkodást igényelt, hogy eldöntsem mi is ő valójában. Ki nekem, és ki másoknak?

- Sehun – Bekötözött keze vállamra nehezedett, így automatikusan emeltem rá összezavarodott tekintetemet, hogy az övéibe nézhessek. Ahogy végigmértem aggodalmas mégis hihetetlenül nyugodt arcát, furcsa felfedezést tettem, amit eddig is észrevehettem volna, de valahogy mindig elkerülte a figyelmemet. Kris ijesztően hasonlított Haneulra; természetesen a vonások meg az összkép is különböző volt, és ha egymás mellett álltak volna, semmiféle egyezést nem találtam volna náluk, mégis… Ugyanaz a fény csillant meg íriszeikben, azonos gondolatok lepték el elmémet, amikor is mosolyt pillantottam meg arcukon, hasonló ragyogás borította be mindkettejüket, amit Yifan esetében sokáig nem láttam. Két gyönyörű, számomra meghatározó személyiségű ember volt Haneul s Kris, annyi lényeges különbséggel, hogy az egyikük még mindig jelen volt az életemben: És segíteni akart. – Ő volt neked az első?

- Így is mondhatjuk – Fejemet megint elfordítottam, feszülten fixírozva a padlót.

- És mikor lett vége? – Kris találgatása nem állt messze az igazság és a sötétben való tapogatózás keverékétől.

- Ez el sem kezdődött.

- Plátói volt a dolog?

- Annyira, hogy azt Shakespeare sem írhatta volna meg jobban – húztam keserű mosolyra ajkaimat, ahogy belegondoltam abba az ősrégi kapcsolatba, aminek a legapróbb rezdülései is élénken éltek elmémben.

- Miért nem vált igazivá?

- Lehetetlenség lett volna; és ő amúgy sem akarta.

- Mégis miért? – kérdése régen bennem is felmerült, és igazából a válasz, azóta sem érkezett el hozzám konkrétan, ahogy kellett volna; de ismertem az indokokat.

- Túl fiatal voltam, és… - ismételten megakadtam. Nem akartam tovább mesélni, ezzel felidézni a régi emlékeket, amiket csupán el akartam felejteni. Elfelejteni, elrejteni vagy csak szimplán elnyomni; bármi jó lett volna. Nekem már minden megfelelt, csupán a jelenlegi állapotom nem. – Erről nem akarok többet beszélni; megalázó.

- Neked?

- Neki! – feleltem reflexből, mintha ez a válasz annyira egyértelmű lett volna. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy Kris mindent tudni akart: olyan dolgokat is, amiket én sosem akartam.

- Mondd el!

- Nem!

- Kérlek! – Keze térdemre csúszott, melyet kissé meg is szorított, ezzel kérve, hogy maradjak nyugton. – Sehun ez egy történet; van eleje, cselekménye és befejezése. A te dolgod csupán annyi, hogy elmeséled, ki volt ez a Haneul.

- Kris… - nyögtem kelletlenül nevét, majd rettegő szemeimet megint rá emeltem. – Nem megy. Nem tehetem.

- Dehogynem.

- Értsd meg, hogy nem! Emlékezni és beszélni két teljesen külön dolog.

- De téged zavar, hogy emlékszel – Megállapítása helyénvalónak bizonyult, így válaszként csupán bólintottam. – Szeretném, ha ezt átadnád; nem garantálom, hogy tudok majd segíteni, vagy hogy könnyebb lesz majd neked. Viszont nem leszel teljesen egyedül, és ez valamennyire használni fog, tudom.

- Honnan? – hirtelen csattantam fel, mégis kérdésem kivitelezése nem volt annyira felháborodott, mint ahogy valójában éreztem magam. – Kris én emlékszem; tudom ki az a Haneul, mit jelentett a számomra, és mi miatt vesztettem el. De ezt kiadni magamból szinte lehetetlen; túl fiatal voltam, és mindez túl hirtelen történt.

- Mit kell érteni a „túl hirtelen” alatt? – kérdezte, váratlanul stílust váltva.

- Egy éjszakát.

- És van rá ráció, hogy ez az egy éjszaka a ludas a problémáidban? Az emlékezetkiesések, a hallucinálások… Emiatt vannak?

- Valószínűleg – bólintottam. Ismertem a problémám gyökerét, viszont semmi szükségem nem volt arra, hogy ezt mások orrára kössem. Nem akartam, hogy rajtam kívül bárki is tudja mennyire szánalmas, vagyok valójában. Mert az voltam, csak éppen jó mélyen elrejtettem a valós önmagamat.

- Beszélned kell!

- Nem akarok.

- Sehun – mondta ki lassan nevem. – Elmondásod alapján évek óta emlékezetkieséseid vannak, néha hallucinálsz, Jongdae szerint sokszor agresszív vagy, és nem tudod, mit művelsz. Csak ebben a félévben volt egy másfél hétig tartó kómád, és minimum egy olyan szintű agykihagyásod, ami miatt majdnem megölted magad. Biztos vagyok abban, hogy nem volt könnyű, amin évekkel ezelőtt keresztülmentél; de ma már nem vagy gyerek. Felnőtt ember vagy, egy komoly problémával, amin csak úgy tudok segíteni, ha részletesen elmondod, mi történt veled. Őszintén: Mi veszteni valód van?

 Semmi. Nem volt semmi, ami miatt aggódnom kellett volna, és ezzel tisztában voltam. Sosem mások véleményétől vagy reakciójától féltem, hanem a sajátomtól: Kris egy régen elásott valamit akart belőlem kiszedni, ami által akár az egész személyiségem is megváltozhat; nem tudom, hogy ha hallom mindazt, amit átéltem, hogy fogom kezelni. Félek magamtól, a valós személyiségemtől, de legfőbbképpen a régi elveszett fájdalmaktól, amik akkor törhetnek rám, ha kimondom mindazt, amit egykor eltűntettem. De igaza volt; semmit sem veszíthetek, viszont talán nyerhetek. Hogy mit, azt egyikünk sem tudta.

 Megfáradt sóhajt hallatva magamból vettem egy mély lélegzetet, majd lenyugtatva hevesen verő szívemet, elindítottam az ősrégi lavinát, amelynek már évekkel ezelőtt el kellett volna tűnnie.

- Tizennégy éves voltam…