28. fejezet

28. fejezet

 Jól vagyok. Visszatekintve az elmúlt négy évre, sosem gondoltam volna, hogy ez a néhány szó, majd egyszer tökéletes kifejezőeszköze lesz az adott érzelmi állapotomnak. De szerencsés voltam, hogy végre valahára tényleg jól éreztem magam a saját bőrömben, s mikor a tükörbe pillantottam nem egy semmirekellő, lelki roncs nézett vissza rám, megfáradt, üres tekintettel. Azaz énem elment, remélhetőleg örökre távozva belőlem, olyan helyet hagyva maga után, mintha soha nem is létezett volna. Nem volt már szükségem az önmarcangolásra, ahogy a folyamatos ürügykeresésre sem; nem találtam valós okot a saját lényem gyűlöletére, így hát elengedtem mindezt. Elvesztettem ezeket, az érzéseket, és soha többé nem akarom visszakapni őket, hisz a jelenlegi állapotom, több mint kielégítő. Kifejezetten jó, hiszen jól vagyok. Nem semlegesen, nem is remekül vagy tökéletesen, hanem szimplán csak jól. Nem állítom azt, hogy nem fog javulni a hangulatom, de ennél rosszabb már biztosan nem lesz, mert tényleg kellemesen érzem magam a bőrömben, ami eddig nem volt elmondható rólam.

 A reggeli ébredést valamiért sokkal szebbnek láttam aznap, mikor már teljesen kipihentem az előző éjszaka okozta fáradalmaimat. Kris kanapéján nyitogattam pilláimat, miközben még félálomban élveztem az arcomat, simogató sugarakat, melyekből kedves melegség áradt. Lassan ültem fel, majd törzsöltem meg szemeimet, hiszen nem aludtam olyan sokat, de az a néhány óra pihenő szinte teljesen feltöltött, épp annyira, hogy remekül érezzem magam. Mintha az elmúlt négy év összes álmatlan éjszakáját pár ágyban töltött pillanattal teljesen ki tudtam volna pótolni, olyan frissen keltem aznap. Halvány mosollyal ajkaim szélén pislogtam hol az ablak felé, hol magam elé, amikor is eszembe jutott megnézni a lakástulajdonos hollétét, hiszen mégis csak az ő kanapéján feküdtem. A szinte teljesen egy síkban, elhelyezkedő lakásban forogva pillantottam meg üres tekintetét, ami épp a semmibe meredt, miközben egy hatalmas füles pihent fején. Kris a hifi mellett, csendben zenét hallgatva ücsörgött a földön, szerintem teljesen megfeledkezve rólam, hiszen mindig belefeledkezett a dalokba s azoknak gyönyörű összhatásukba. A zene, az énekes búgó hangja s a szöveg értéke olyan egységet alkotott, ami örömmámor volt nekem és tanáromnak is egyaránt. Épp ezért nem vette észre felébredésemet sem.

 Észrevétlenül, egyre szélesebb mosollyal arcomon másztam ki a kanapé puha fogságából, hogy illendő mód köszönthessem a férfit, kinek oly sok mindent köszönhettem. A segítsége nélkül nagy valószínűséggel még ma is, azaz érzelmi roncs lennék, aki négy éven keresztül voltam.

- Jó reggelt – hajoltam le hozzá, kicsit megbökve vállát, mire hirtelen érkezett jelenlétem miatt, olyannyira megijedt, hogy majdnem eldőlt, továbbra is fülesével fején.

- Sehun – pislogott fel rám, miközben kikapcsolta a hifit, majd leszedte fejhallgatóját magáról. – Mikor keltél?

- Az előbb.

- Felébresztettelek? – kérdezte minimális aggodalommal szemeiben, valószínűleg csupán udvariasságból.

- Nem – ráztam meg fejem, továbbra is mosolyogva, pislogva a férfira. – Először észre sem vettelek; jó márkájú lehet a füles, ha egyáltalán nem hallatszik ki a zene.

- Kínai kacat – vont vállat, majd lassan feltápászkodott, hogy ismét letekinthessen rám, hisz mégiscsak százkilencven centi magas volt. De hogy a tökömbe nőtt ekkorára?

- Te is kínai vagy.

- Pont azért – nevetett fel halkan, majd visszahelyezte fejhallgatóját helyére, aztán ellépett a hifitől, egyenesen a konyha felé tartva. – Kérsz reggelit?

- Elfogadom – biccentettem, továbbra sem enyhítve mosolyom erősségét. Megmagyarázhatatlan jókedvem volt, mintha beszívtam volna, holott az elmém sosem volt még ennél tisztább. Helyet foglaltam a kis asztalnál s figyeltem Kris alakját, ahogy itt-ott tesz-vesz, egy pillanatra sem emelve rám tekintetét. Mondjuk megértettem; az előző este történtek után a helyében én sem tudnám, mit kellene tennem vagy mondanom, hiszen az ilyen szituációk teljesen váratlanul szoktak bekövetkezni pont, mint nálunk. A hirtelen kirohanásom s különös múltam feltárása után nekem sem lenne kedvem ezt a témát feszegetni, függetlenül attól, hogy épp velem történt mindez. Valószínűleg Kris sem akart ezzel zaklatni, de akkor miről tudott volna beszélni? Így inkább csendben maradt; és ez így volt rendben.

- Miért mosolyogsz? – fordult felém hirtelen, megfáradt egyben meggyötört arccal, de hangja türelmesen s lágyan érintette dobhártyáimat. Kérdése meglepett, ahogy különös ábrázata is, ami egy cseppnyi jót sem ígért.

- Már nem is lehet jókedvem?

- Csak még sosem láttalak így mosolyogni. Történt valami?

- Semmi – vontam vállat, továbbra is megőrizve különös boldogságom jelzőjét. – Egyszerűen csak mosolyoghatnékom van. Nem tudnám megmagyarázni jókedvem okát, egyszerűen csak létezik; vagy elmúlik vagy, nem. Nekem teljesen mindegy.

- Tudod… - vett egy mély levegőt, miközben elém, rakta a reggelit. – Szerintem a történtek után nincs szükség már több terápiára.

- Hogy érted ezt? – Kezem egy pillanatra lemerevedett, mintha egyfajta fél másodperces szívroham ért volna el, amely keserű ízt téve ajkaim mögé ment keresztül testemen.

- Már jól vagy – mosolyodott el, immár sokkal barátságosabb stílusban, de még akkor sem rendelkezett kellőképpen meggyőző arcmimikával, ami tényleg rá tudott volna venni a teljes beleegyezésre. – Nincs többé szükséged a segítségemre.

- És ha azt mondom, hogy még van? – pillantottam rá félénken, remélve, hogy nem akar végleg elküldeni.

- Ugyan Sehun, miben lenne még? Ha jól érzed magad az király, és ha többet nem fogod beverni senkinek sem a képét a suliban, akkor már nem kötelességed eljárni hozzám. Tudom, hogy végig hatalmas teher volt ez neked, és a hátad közepére sem kívántad a társaságom.

- Te ezt szűrted le mindabból, amit tegnap mondtam? – húztam fel szemöldököm, miközben gúnyosan pillantottam irodalomtanáromra. És azt hiszem eddig tartott a vattacukor Sehun. – Kris; segítettél nekem, és ezért hálás vagyok. És ha eddig tényleg teher lett volna idejárnom, csak szartam volna az egészre, és nem jöttem volna el.

- Ha gondolod, most már egyáltalán nem kell idejárnod.

- Nézd, ha valóban ezt szeretnéd, akkor felőlem befejezhetjük ezt az egészet – vontam meg a vállam, bár ezek után különös lett volna, ha nem megyek már fel hozzá.

- Na, hova lett a vidám, okok nélkül vigyorgó Sehun?

- Az oktalan jókedv nem függ össze kislányos viselkedéssel – vágtam vissza rögtön. – Nem fogom a történtek miatt leadni a stílusomat; ahhoz már túlságosan is megkedveltem.

- Bevallom nekem is, hiányozna a beszólogatós éned – eresztett halvány vigyort Kris, majd az órájára emelte tekintetét, aztán gyorsan felpattant helyéről. – Mennem kell.

- Ilyenkor? Szombat reggel nyolc óra van, hova rohansz?

- Egy barátomhoz a kottáimért – bökte oda hozzám, miközben felhúzta kabátját. Össze-visszakapkodott, látszólag nagyon sietett, de még az ajtóban, az utolsó pillanatokban is felém fordult.

- Itt a lakáskulcs – hajítottam felém, mire reflexből kaptam el az apró tárgyat. – Ha elmész, megtennéd, hogy bezárod az ajtót, a kulcsot meg a lábtörlő alá rakod?

- Persze – biccentettem halványan, mire tanárom arcára hatalmas mosoly került, olyan, amilyet eddig még nem láttam.

- Köszi. Angyal vagy – kacsintott hamiskásan, majd pajkos vigyorral ajkai szegletében hajtotta be maga mögött a nyílászárót.

- Ezt direkt mondtad, ugye? – kiáltottam utána, kissé felháborodott hangnemben, ahogy a bejárathoz csoszogtam, majd rendesen becsuktam azt. Angyal, mi? Két filmbe illő pillanat, és a szemében máris egy csaj lettem. Mondhatom szép. Miért gondolja azt, hogy csak, mert jó hangulatban keltem, örökké abban fogok maradni? Arra nem is gondolt, hogy a kislányos viselkedésem csak néhány óráig fog tartani? Nem fordult meg az a lehetőség a fejében, hogy én esetleg még szeretnék terápiára járni? Mondjuk, ezt még én is nehezen hittem el, pedig a gondolataimban kimondtam ezeket, a szavakat, nyíltan és egyértelműen. De neki valamiért nem mertem; holott megtehettem volna. Viszont már mindegy, mert ha Kris nem szeretné, ha eljárnék hozzá suli után, akkor nem fogok. Ezen ne múljon semmi.

 Halk motoszkálást hallottam tanárom szobája irányából, így automatikusan indultam meg a magánlakrész felé, ahonnan állítólagos saját kutyám csoszogott ki. Hagyva, hogy a kislányos rajongásom előtörjön belőlem, felkaptam az állatot, és kutyamániáshoz méltóan gyömöszölni kezdtem. Az aprócska mopsz élénken kezdte nyalogatni államat, ami az előzőnél is hatalmasabb mosolyt csalt az arcomra. Ott ahol voltam, leültem a földre, s unalmamban játszani kezdtem az állattal, amely ahogy telt az idő, egyre játékosabban ugrált ide-oda, mikor a legvégén az ölemben kötött ki. Viszont ott sem akart lenyugodni; mintha teljesen megőrült volna, vadul kezdte nyalogatni az arcomat, ami ellen én hevesen tiltakoztam, a vége pedig az lett, hogy hanyatt vágva magam, nevetés közben tűrtem, hogy a kiskutya az arcomon elhelyezkedő puha bőrt „kóstolgassa”.

 Körülbelül egy órával később már talpig felöltözve simogattam a megnyugodott jószágot, ugyanis bár szombat volt, de nekem indulnom kellett. Elbúcsúztam kutyámtól, majd kilépve az ajtón bezártam azt, aztán a lábtörlő alá helyeztem a kulcsot pont úgy, ahogy Kris mondta. Ideje volt hazamennem; bármennyire is tápláltam még gyűlöletet a szüleim iránt, az volt az otthonom, és ott kellett lennem. Már csak azért is, hogy rendesen át tudjak öltözni. Másért nem igazán volt ott maradásom. Csak az alapvető szükségletek és Yunseo tartózkodott abban a házban, amit remélhetőleg érettségi után emelt fővel fogok elhagyni.

**

 Hétfő. Egy újabb hét kezdete, immár teljesen más szemmel tekintve. Igazából sehogy sem látom másabbnak az iskolát, mint előtte, csak most valahogy több kedvem van bemenni, mint eddig. Magam sem tudom miért, de energikusnak érzem magam, jó a kedvem, és aznap reggel még egy ember sem kavarta fel az agyvizemet, tehát klasszul indult a hét. Mondjuk a hétvégém is remekült telt: Valahogy teljesen megfeledkeztem a szüleimről, így önfeledten tudtam egy kis időt eltölteni a húgommal, aki szerencsére semmilyen változást nem vett észre a viselkedésemen. Csak azt kérdezte meg, hogy péntek este egy barátomnál, vagy egy lány lábai közt voltam, és miután kellően feléledtem az utóbbi feltételezés okozta sokkból, nyugodt szívvel választottam az előbbi opciót, amelyre Yunseo csak bólintott, majd játszott tovább. Viszont Jiminnél, a szobalánynál már nem voltam ennyire szerencsés, ugyanis a csaj rögvest kiszúrta az arcomra nem illő mosolyomat és faggatni kezdett. Füveztem, szerelmes lettem vagy szimplán a fejemre estem, s azért ered a jókedvem… Ezek a feltételezések ugrottak be először a lánynak, de neki is azt mondtam, amit bárki másnak válaszoltam volna egy ilyen kérdésre: Jól vagyok. És nem hazudtam, mikor ezeket a szavakat engedtem szabadon, mert tényleg jól voltam.

 Energikusan nyitottam be az osztályteremben, halvány ám könnyen kiszúrható vidám grimasszal arcomon, majd levetettem magam helyemre, s Jongdae irányába fordultam.

- Akkor holnap délután beugrunk abba a pizzériába, amiről meséltél? – kérdeztem, de válaszul csak értetlen pillantásokat, s fáradt mozdulatokat kaptam. Barátom lassan tolta fel magát az asztalról, majd emelte rám tekintetét, gyanakvó arckifejezéssel.

- Milyen pizzériába?

- Tudod, amiről még szerdán beszéltünk.

- Szerdán? – értetlenkedett továbbra is, egyáltalán nem értve mondataimat, mintha egy marslakóhoz beszéltem volna.

- Szerdán irodalom előtt ettél egy rohadt nagy csirkés szendvicset, és a kajáról hadováltál nekem. Majd, amint megláttad SeoHyun pizza mintás felsőjét, áradozni kezdtél egy a belvárosban lévő pizzériáról, amiben állítólag fantasztikus a margherita pizza. Azt mondta a hely pont a városi könyvtár és a planetárium sarkánál, van mindössze félórányira innen.

- És te erre mind emlékszel? – Jongdae szemében nem csak a komoly megdöbbenést, de a remény halvány sugarait is észlelni véltem. Kérdése ugyan egyszerűen csengett, de tudtam, hogy a válaszom igazából a mögöttes tartalomnak szólt, nem pedig a szemtől szemben feltett érdeklődésnek.

- Tisztán és részletesen – feleltem mosolyogva, s ezek a szavak mindent elárultak a fiúnak, amit tudnia kellett. Nem volt, muszáj feleslegesen mesélnem neki az előző napokon történt incidensekről, hiszen azokkal csak komolyan felkavartam s aggodalmat keltettem volna benne. Viszont a tudat, hogy emlékszem eleget mondott így Jongdae már ennyiből rájött, nem olyan rég történt valami, ami meggyógyított. Mondhatom azt, hogy ezt Kris érte el nálam?

 Megmagyarázhatatlan jókedvvel csináltam végig a napot, szinte minden szünetben aktivitásom miatt legalább kétszer körbefutva az iskolát. A szervezetemnek valamiért szüksége volt egy minimális kifáradásra, így alattomos mód fulladtam ki, ahogy Jongdaevel beszélgetve sétáltam az épületben. Időközben rám köszönt néhány ismeretlen figura, akiknek intettem, majd mikor már a negyedik üdvözölt széles mosollyal, értetlenül fordultam barátomhoz.

- Te Chen, ezek meg kik voltak?

- A fanjaid – vont vállat a fiú, miközben az utolsó óránkra mentünk, ami pontosan történelem volt, Wu Yifannal.

- Nekem vannak olyanjaim?

- Persze, hiszen még mindig az iskolai egyik legpopulárisabb diákja vagy, nem értem mit csodálkozol.

- Valahogy az utóbbi időben megfeledkeztem róluk – húztam el számat, ahogy visszaidéztem, azt az idióta Amerikába illő alfahím viselkedést, amit még egyszer elő nem vennék, az tuti. Hogy voltam én képes olyan stílusban és megjátszott érdeklődésben tartani azokat a vadbarmokat, akiknek még nemhogy a nevükre, de még az arcukra sem emlékszem. Hogy bírtam elviselni a folyamatos rizsázásukat, ami hidegen hagyott? Az biztos, hogy ma már egyáltalán még a társaságukat sem bírnám elviselni, nemhogy a megjátszott barátságukat. És, hogy mindehhez még jó képet is vágjak… Na azt már nem!

- Mi az, már nem élvezed az első számú srác szerepét? – kérdezte halkan, halovány mosollyal arcán Jongdae, különleges bájjal kisugárzásában.

- Valahogy ez a személyiség és iskolában betöltött poszt rohadt távolinak és idegennek tűnik. Mintha nem is én lettem volna; és megmondom őszintén, nem akarok, ebbe visszacsöppeni.

- Már nem fogsz – tette vállamra kezét nyugtatás képpen. – Te is megváltoztál és a hozzáállásod is; nem leszel még egyszer olyan, mint mondjuk amilyen néhány hónapja, voltál. Az ember változik.

- Ilyen hamar?

- Naná. Emlékszem, szeptemberben még játszottuk a faszagyereket, és élveztük ezt a primitív hírnevet; most meg szerintem egyikünk sem akar újra, azaz öntelt barom lenni, akinek a szerepét elég sokáig játszottuk.

- Ezeket egy kamaszkezelő szakkönyvből szeded, vagy a fejedből pattannak ki efféle gondolatok? – kérdeztem hirtelen, mire barátom szemét forgatva vágott oldalba, nem örülve gúnyolódásomnak.

- Csak azt mondom, hogy a hirtelen történő események is befolyásolhatják az egész habitusodat.

- Még akkor is, ha minden alig néhány napja változott meg?

- Ugyan Sehun – pillantott rám kissé lesajnálóan, majd kezét ismételten vállamon pihentette. – Mindketten tudjuk, hogy ez a folyamat előbb kezdődött nálad. Csak néhány napja érted el az idegesítő korszakod végét.

- Már megbocsáss, de te is része voltál ennek a korszaknak – léptem el mellőle hamiskás mosollyal arcomon, s bár nem néztem hátam mögé, tudtam, hogy Jongdae bőrszíne fején, egyre jobban kezd elvörösödni. Tudtam mi fog ezután következni, így régen elmúlt gyerekkorunkat felidézve még egyszer utoljára eljátszottuk azt, mit műveltünk, mikor ő „haragudott” rám. Rohanni kezdtem, Jongdae pedig engem kergetve próbált utolérni, hogy utáni lekeverhessen egyet. Az utóbbi lehet kicsit agresszívnek, tűnhet, de nálunk ez afféle hagyománynak számított, amit akkor hagytunk el, mikor én négy éve elvesztettem a gyerekkorom. És ez az alkalom tökéletes volt arra, hogy visszaemlékezzem erre, még egyszer utoljára.

 Röhögve, erősen lihegve értem be a terembe, különös mosollyal arcomon, várva barátomra és a megérdemelt pofonomra is. Osztálytársaim először döbbenten figyelték szokatlanul vidám arcomat, majd hamar leszarva az újdonságot, mind visszatértek a saját unalmas tevékenységükhöz. Miközben az ajtót fixírozva figyeltem, Chen mikor ér végre be, észre sem vettem, az időközben megérkezett Wu Yifant, aki akkor épp egy diáklánnyal beszélgetett. Egy pillanatra rá emeltem pillantásom, s halovány vigyorral ajkaim bal szegletében vizslattam arcát, mikor is hirtelen rám nézett. Egyenesen a szemembe, le nem véve rólam furcsán csillogó íriszeit, melyekből akkor semmi nem tükröződött vissza, az ürességen kívül. Figyeltem őt, egészen addig, míg az ajtó ki nem nyílt, hogy aztán Jongdae lendületből lekeverhessen nekem egy hatalmasat, ami nem csak rohadtul fájt, de még kurva nagyot is szólt. Mindenki egy emberként pillantott ránk, viszont egyedül Kris arcáról lehetett a hatalmas megdöbbenés mellett, az enyhe haragot is felfedezni. Nevetve tapasztottam tenyeremet arcom jobb oldalára, miközben a hangosan kacagó barátomat figyeltem, akinek öröme oly erős volt, hogy két lábán alig bírt megmaradni, így vállaimra támaszkodva, fóka módjára fuldokolt a nevetéstől, hozzám hasonlóan.

 Aztán becsengettek s kezdetét, vette a töri óra, ami véglegesen letörölte a vigyort az arcomról, elsősorban Kris viselkedése miatt. Már mind megszoktuk, hogy az órák általában érdekesen és viccesen telnek, laza keretek között, de az aznapi rendhagyónak bizonyult. Félreértés ne essék, Yifan nem viselkedett szigorúan vagy faszparaszt módjára, egyszerűen csak semmilyen volt. Nem beszélt olyan vidáman, szétszórt volt, nem igazán érdekelte figyelünk-e vagy sem, és egyetlen egyszer sem emelte fel tekintetét a tankönyvből. Mintha elszívták volna az életerejét, s ez nagyon aggasztott, nem csak azért, mert bensőséges viszonyban voltunk, hanem mert eleve egy általában jó kedélyű embert, szar így látni. Mintha egy macska frissen köpte volna ki.

 Tanóra után, amikor már mindenki sprintelt haza, de még Kris bent tartózkodott, s halál lassúsággal összepakolt, óvatosan mellé léptem, majd kezemet vállára tettem, mire rám emelte hirtelen megváltozott tekintetét. Már nem tűnt fáradtnak, de sokkal biztatóbban sem festett, hiszen szemei alatt, hatalmas karikák éktelenkedtek.

- Minden oké? Elég rosszul nézel ki.

- Jól vagyok – eresztett halvány mosolyt, ami bár szépnek tűnt, de Kris nem lett tőle ugyanaz. – Csak keveset aludtam, ennyi az egész.

- És még te szoktál az egészséges életmódról papolni… - mosolyodtam el, mire tanárom kissé felélénkült.

- Én egyszer sem papoltam neked az egészséges életmódról, kikérem magamnak! – kissé felháborodott hangnemén halkan felnevettem, majd tovább figyeltem, immár sokkal emberibben kinéző arcát, amelyen végre hozzá méltó mosoly foglalt helyet.

- Mondd Sehun – lépett egy kicsit közelebb. – Fel tudnál ma ugrani hozzám?

- Ma? Nem úgy volt, hogy befejeztük a terápiákat? – kérdeztem vissza értetlenül, hiszen én tényleg úgy emlékeztem, hogy ebben állapodtunk meg.

- De igen, csak mutatni szeretnék valamit.

- Micsodát? – kíváncsiskodtam, remélve, hogy nem titok az ok, amiért felhívott magához.

- Egy dalt – felelte egyszerűen, s már ez a szó meggyőzött. Szerettem, mikor Kris dalokat mutatott nekem, csak sajnáltam, hogy ilyen alkalom mindössze egyszer volt. De hála annak a zongorázásnak, megleltem azt a zenei irányzatot, amiért képes vagyok rajongani, szóval, ha Yifan dalt szeretne mutatni, örömmel felugrom hozzá.

- Rendben – bólintottam, majd lassan araszolva hagytam el a termet, egy kis időre lefoglalva magam, hogy ne rögtön a nyakába lihegve kéredzkedjek fel a lakására. Ahhoz azért még nem volt pofám.

 Ezért vártam egy órát; ezalatt Jongdae megvárt, én pedig hálából hazafuvaroztam őt mondván, hogy még úgyis ráérek. Miután kiraktam lakásánál barátomat, nyugodt tempóban indultam meg Yifan lakásához, s közben azon morfondíroztam, vajon milyen műfajt fog nekem mutatni. És egyáltalán miért csak most szólt? Esetleg ez egy új dal lenne? De akkor miért nekem szeretné megmutatni? Amíg terápiára jártam hozzá, normálisabbnak tűnt, ha zenélt, hiszen létezett zeneterápia és én akkor még azt hittem, azzal próbálkozott. De már nem jártam hozzá; akkor meg? Esetleg ő is elismerte, hogy már nem csak a tanárom, hanem egy kedves barátom is? Ebben reménykedtem.

 Kellemes hangulatban kopogtattam be hozzá, de megint úgy nyitott ajtót, mintha a vallatásra készült volna s én voltam a faggató személy. Idegesnek tűnt, s nem tudtam erre normális okot találni, így nem is kezdtem keresni. Csak reméltem, hogy csupán a fáradtság miatt ilyen, nem pedig valami más miatt… Bele sem akartam gondolni mi lehetett volna az a más. Aggódtam; s ezt már nem tudtam elrejteni, hiszem arca akkor sem tűnt valami bíztatónak.

- Kris, mi a baj? – kérdeztem komoly kétségekkel hangomban, mire az előttem álló férfi megrázta fejét, majd rám emelte különös pillantását.

- Csak hallgass. Kérlek, ülj le a zongora mellé – vezetett engem a hangszerhez, majd oda tolt egy széket, amelyre leültetett, majd ő maga helyet foglalt a billentyűknél. – És figyelj a szövegre.

 Kellemes ritmust kezdett játszani, ujjai fürgén érintették a hangszer varázslatos hangját, megszólaltató eszközöket, amelyeknek látványa egyszerűen elbűvölt.

I feel your head resting heavy on your singel bed

I want to hear all about it, get it all of your chest

 Krisnek kellemes hangja hirtelen csengett fel a zongoraszó mellett, ezzel kicsit meglepve engem. Gyönyörű, mély orgánuma egyszerre volt kissé érdes, mégis lágyan klasszikus, dobhártyákat simogató stílusú, s kellőképpen egzotikus. Egyszerűen varázslatos.

I feel the tears and you’re not alone

When I hold you, well I won’t let go

 A szavak, melyek akkor jöttek ki belőle, furcsán csengtek, főleg jelentésük miatt. Miért mondta, hogy figyeljek a szövegre, amikor ez egy…

Why should we care for what they’re selling us anyway?

We’re so younger than you know

 Ugye, nem? Mellkasomba fojtva levegőmet meredtem magam elé, imádkozva, hogy ez ne az legyen, amire gondolok. Kérlek Istenem, ne…!

You don’t have to be there, babe

You don’t have to be scared, babe

You don’t need of plan of what you wanna do

Won’t you listen to the man that’s loving you

 Megállt szívveréssel hallgattam az immár üres szavakat, amik elhagyták Yifan ajkait, egy pillanatra sem állva le a zenéléssel. Ujjai csak mozogtak, ahogy hangja sem halkult el, pedig szívem szerint elhallgattattam volna, a dalt meg örökre kitöröltem volna emlékezetemből. Hisz Kris akkor csak nekem játszott; a szöveget ő címezte felém, remélve, hogy valaki más által megírt zene, mindent elmond, ami a lelkét nyomta. Viszont ehhez kurvára nem volt joga: Az Istenért, nem volt joga ahhoz, hogy szerelmet valljon nekem!

 Hirtelen elnémult. A zene, a szöveg, s a különleges, de engem majd megölő összhatás elmúlt, amikor is kiderült, a dal véget ért. Lassan vezettem felfelé tekintetemet, végigfuttatva alakján pillantásomat, egészen arcáig emelve azt, amely meredten a hangszer billentyűit bámulta. Hosszú-hosszú perceken keresztül csupán néma méltóságban szuszogtunk, én kegyetlen szájízzel ajkaim mögött.

 Yifan hirtelen felém fordult, s beszélni kezdett. Szája gyorsan mozgott, de szavai nem értek el tudatomig, hiszen agyamat olyasfajta hangok lepték el, amelyek kézzel s lábbal tiltakoztak eme információk ellen, s csak azt kántálták bennem: Undorító. Gusztustalanul éreztem magam, egy átvert idiótának, hogy ezt eddig nem vettem észre… És én ezzel az emberrel töltöttem el együtt, ki tudja hány órát, s legalább három teljes éjszakát. Hányingerem volt tőle… s teljesen zavarodottnak éreztem magam.

 Kezei hirtelen arcom felé közeledtek, mire automatikusan löktem el magamtól, próbálva minél távolabb kerülni tőle. Ijedten néztem szemeibe, melyekben apró könnycseppek csillogtak, furcsa összhatást keltve, amely túl undorítónak tűnt ahhoz, hogy szánni lehessen. Hisz nem sajnáltam őt, mert ahhoz túlságosan gusztustalannak és jogtalannak éreztem viselkedését. Dühös voltam.

 Hirtelen pattantam fel a székről, majd sietős léptekkel haladtam a távolinak tűnő kijárat felé, megpróbálva nem foglalkozni azzal, hogy szüntelen nevemet kiáltotta.

- SEHUN!

 Azzal bezártam magam mögött egy ajtót, ezzel lezárva a kapcsolatomat Wu Yifannal.