17. fejezet

17. fejezet

 Szívem olyan erővel verte mellkasomat, hogy már azt kellett hinnem, ott török ketté, ettől az adrenalin túltengéstől, melyet az előttem álló személy idézett elő szervezetemben. Legszívesebben még a bőrömet is leizzadtam volna magamról, csak ne kelljen azokba a barna szemekbe néznem, amik természetesen úgy csillantak fel, mintha egy pajkos kisgyerek tulajdonába tartoztak volna. Az íriszek, amiket több milliószor elképzeltem, hogy fognak rám nézni, nem olyan emberé voltak, amire szívem szerint számítottam volna; kissé nőies vonások, gyönyörű arcszerkezet, hamvas szőke haj, elbűvölő mosoly... Ez volt Wu Yifan, a tanárom, aki azzal a kijelentéssel állt a szobám közepén, hogy a kezében tartott, életem legmeghatározóbb olvasmányát, ő írta. Ő, aki egyáltalán nem illet bele az elképzeléseimbe. Mikor a Lidércnyomás-t olvastam, és a titokzatos „K” kilétéről álmodoztam, egy kifejezetten ronda, vagy csupán visszataszító ember jelent meg előttem, ki éppen annyira meggyötört és reményvesztett, mint könyvének szereplője. Ehhez képest; Wu Yifan, az elképzelt „K” totál ellentétét képviselte, minden tekintetben.

 Lábaim továbbra sem mozdultak, és ez már tanáromnak is szemet szúrt; furcsán kezdett vizslatni, amit nem is csodálok, mivel nagy valószínűséggel olyan pózban virítottam ott, mint aki épp most szarta tele a gatyáját. De totál le voltam sokkolva, ráadásul egy olyan információt dugtak a képem elé, amit sehova sem tudtam tenni; örüljek vagy ne, sírja vagy nevessek, egyáltalán higgyek-e a frissen megismert szőkének. Magam sem tudtam, mit kellene tennem esetleg éreznem.

 Az előttem ácsorgó férfi mély sóhajt hallatott, mire rákaptam tekintetem, s a következőket láttam: a könyvet pontosan oda helyezte vissza, ahonnét elvette, aztán szinte már kínosan lassú léptekkel ért mellém, úgy helyezve vállamra egyik kezét, majd csupán mosolygós hangon ennyit mondott:

- Hétfőn találkozunk – azzal normális tempóra váltott, s épp olyan hirtelen ment el, amilyen gyorsan fel is tűnt.

 Másodpercekig visszafojtott lélegzettel a tüdőmben álltam ott ledermedve, továbbra is emésztve a történteket. Wu Yifan? Komolyan Wu Kibaszott Yifan írta azt a könyvet, amit évekig életem egyetlen jó dolgának tartottam? Az irodalom tanárom lenne az a személy, kit olvasás közben végig istenítettem? Baszki, ha ez mind igaz...

- Ne, ne, ne! – fogtam idegbeteg állapotban a fejemet, úgy markolva bele barna tincseimbe, próbára téve hajhagymáim erősségét. Szaporábban vettem a levegőt, mert hirtelen mintha sokkal kevesebb oxigén lett volna a szobámba. Szinte már egy magánhisztériát rendeztem le, mikor valami különös oknál fogva, úgy döntöttem megperdülök a tengelyem körül, s mikor pont magam mögé kerültem, csupán egy ajtófélfának támaszkodó Jimint találtam.

- Mi van Hunnie, kiderült, hogy testvérek vagytok a sráccal?

- Még csak az kéne nekem! – grimaszoltam egy szépet, majd tovább figyeltem Jimin gúnyos arcát, mely kezdett átmenni kárörvendőbe.

- Miért, ki volt ez a pasi? Csak nem az egyik ellenfeled?

- Nem mintha rád tartozna, de ő az irodalom tanárom.

- Hogy mid?! – kerekedett ki az alacsony lány hatalmas szeme, ami akkor az átlagosnál is nagyobb volt. – Komolyan a tanárod?

- Igen.

- Öcsém, – hőkölt hátra – ha nekem lett volna ilyen tanárom, tuti nem leszek leszbikus.

- Ezzel mégis mire akarsz utalni? – fordultam felé kissé haragos ábrázattal, mivel nem voltam épp vevő az efféle humorra.

- Csupán arra, hogy ez a fiatalnak kinéző tanár bácsi, mindegyik nemet megmozgatja, még azt is, aki amúgy az ellenkező irányba halad. Ha érted mire gondolok – kacsintott egyet hamiskásan, amit átlag esetben szexinek találtam volna, de akkor csak irritált. – Csíphet téged, ha személyesen látogatott el hozzád.

- A faszt! Csupán ez volt nála egy figyelmeztetés, hogy ne lógjam el az óráit. Amúgy meg nem tudom, miért csüng rajtam – csóváltam meg a fejem.

- Nekem lenne egy-két tippem...

 Elképedve kaptam a perverz fejű szobalány felé tekintetem, aki látszólag nagyon jól szórakozott idegességemen, de nekem kibaszottul nem tetszett, ahogy rám bámult. Meg, amit mondott...

- Na, most húzz ki innen a picsába!

 Jimin hangos kacagás közepette ment le a konyhába, magamra hagyva engem gondolataimmal. Perverz liba! Mégis miért beszél ilyen baromságokat? Abba ugyan beletrafált, hogy Wu Yifan egy aberrált fickó, pedofil hajlamokkal, na de hogy azért jöjjön... Ezt túlzásnak érzem. Kurva nagy túlzásnak!

 Ahogy a négy fal között mászkáltam fel s alá, egyre több fura elképzeléssel a fejemben, ugyanolyan iramban éreztem, hogy menten ketté szakadok.

 „Köztudott tény, hogy egy senkinek, csak a semmi jár.”

Aish! Az egész ezzel a redvás mondattal kezdődött; minek kellett megemlítenie? Ha tényleg ő írta a könyvet, miért nem tudott valami kevésbé jellegzetes mondatot belerakni, amit ha idézget, akkor nem jövök rá rögtön. De így, kibaszottul tudtam, hogy abból idézett, viszont én gyermeki lélek csak azt hittem, ő is olvasta a könyvet, ami félig igaz is volt, de arra baszodtul nem számítottam, hogy ő alkotta. Miért nem tudta befogni azt a lepcses pofáját, hogy én továbbra is álmodozhassak a fejemben létező „K”-ról... Egyáltalán miért „K”? Semmi köze a Yifanhoz, akkor meg mi az anyám picsájáért ez az írói neve...? A kurva anyádat, Yifan!

 Hétfő reggel frusztráltabban mentem be a termembe, mint eddig bármikor; látványosan kivoltam, és ez még annak is feltűnt, aki átlag esetben semmit sem vesz észre. Kissé talán feszélyezve éreztem magam, mikor leültem a helyemre, pedig semmi okom nem volt rá. Csupán pörgettem a kerekeimet akkor is, csak úgy, ahogy a hétvégén, miután Wu Yifan, az állítólagos „K” megjelent nálam.

- Sehun? – furcsán csilingelő női hang szakította el gondolataimat, ahogy dobhártyámat simogatni kezdte lágy orgánuma.

- Sulli! – kaptam felé fejem, amint tudatosult bennem, hogy a terhes, ex-barátnőm, ki hatalmas bagoly szemeket meresztett rám, épp arra várt, hogy reagáljak. – Valami baj van?

- Nem. Csak gondoltam beugrom hozzátok. De te elég szarul festesz; minden oké?

- Okénak nem mondanám, de megleszek – biccentettem felé egyet, jelezve, hogy tudom kezelni a helyzetet.

- Ahogy gondolod. De nekem mennem kellene...

- Menj csak – néztem bele barna íriszeibe, melyek a bizonytalanságtól csillogtak. – Én jól vagyok, kösz.

 Mi a picsa?! Én megköszöntem, hogy érdeklődött irántam? Édes faszom, mi lesz itt még...

 Látszólag Sullit is furcsán érintette a „normális” viselkedésem, ugyanis elég rendhagyóan álló szemöldökökkel távozott a helységből, amit még egy bunkó paraszt kifele menet meg is jegyzett. Ah, túl fáradt voltam játszani a lovagot, így nem avatkoztam közbe, meg amúgy is megvolt a magam szaros problémája, Wu Faszom Yifan személyében.

 És ha az egész napos idegességem plusz agymenésem nem lett volna elég, az egyik órám után, szó szerint sprinteltem ki a teremből, de úgy, hogy konkrétan fellöktem valakit, akinek pont Yifannak kellett lennie. Ráadásul egy tucat könyvet cipelt magával, amelyek az ütközés után a földön kötöttek ki másfél méteres távolságban egymástól. Természetesen a szőkét nem érdekelte a dolog, csupán engem kémlelt kíváncsi tekintettel, mint egy tudatlan kisgyerek. Viszont, engem kifejezetten zavart az a sok könyv ott körülöttünk, meg a többi diák tekintete, így szinte reflexből, de elkezdtem cselekedni.

 Rekordidő alatt hajoltam le és szedtem föl az összes olvasmányt, majd azokat átnyújtottam a döbbenten rám meredő tanárnak, ki mintha valamiféle pszichológiai sokkon esett volna át, olyannyira meg volt illetődve.

- Elnézést kérek, az előbbiért! – vágtam magam tökéletes derékszögbe, mikor mélyen meghajoltam előtte, aztán hirtelen egyenesedve fel, úgy néztünk a másik szemébe, hosszú másodpercekig, miközben a körülöttünk lézengő diákok tátott szájjal figyelték a jelenetet. – Még egyszer bocsánat... Wu Seonsaengnim.

 Egy olyan csend ülepedett arra a folyosóra, ami nem volt kínosnak nevezhető, sokkal inkább a meglepettségtől átitatott némaság lopakodott a gyerekek és Wu Yifan közé, mikor én sietősen távoztam a társaságból, egyenesen a mosdóba rohanva.

 A férfi mellékhelységnél rögvest a csaphoz rohantam, majd a jéghideg vízzel kicsit felélesztettem még mindig sokkos tudatomat, ami ugyanúgy a többi diákkal együtt a folyosón bambult. Elnézést kértem? Én? Ráadásul Seonsaengnim-nek neveztem, ami utoljára nyolc éves koromban történt meg, és akkor is azért, mert „Felelsz vagy mersz”-et játszottunk, és ez volt a feladatom. De önszántamból sosem szólítottam meg így tanárt és most mégis... Mi a franc van velem?

 Utolsó óra következett, ami nem volt más, mint irodalom, Wu Yifannal, az állítólagos „K”-val, és azzal a férfival, akit sikeresen Seonsaengnim-nek szólítottam. El tudom képzelni, ezek után milyen változatos lehet az önéletrajza.

 Erőltetett nyugalommal ültem helyemen várva a tanárra, hogy végre megtarthassa az irodalom órát, én meg egy kis időre elmenekülhessek, minél messzebb mindenkitől.

 Hatalmas mosollyal arcán lépett be a terembe, mint akit az előbb drogoztak be, valamiféle hangulatjavító szerrel. Persze Yifannak alapjáraton elég beteges mosolya volt, de azon a hétfői órán még furcsábbnak hatott, mint előtte. Letette a naplót, majd egy kicsit arrébb tolva azt, felpattant az asztalra törökülésbe rakva lábait, s úgy figyelt minket.

- Szóval, – kezdett bele – itt a december, és közeledik a karácsony. Az lenne a kérdésem, ismertek-e olyan könyvet vagy verset, ami ekkortájt játszódik? Lehet ez akár klasszikus, esetleg mai besteller mű is – mérte végig az osztályt, majd megakadt egy személynél, kinek épp magasba lendül a jobb karja.

- Ott van például Charles Dickens-től a Karácsonyi Ének – mondta a fiú.

- Nagyon jó. Még valaki esetleg?

 Szóba került néhány karácsonyi könyv, de az összes olyan tipikus tini regény volt, amitől én szívem szerint a falra másztam volna. Persze a szőke remekül elbeszélgetett a műveletlen osztályommal a kamaszkönyvekről, épp ezért lepett meg, mikor csak úgy, totál random fordította felém érdeklődő tekintetét.

- Mi a helyzet veled, Sehun?

- Velem? – húztam fel szemöldököm, mutatóujjammal mellkasomra bökve.

- Ha jól tudom, igen csak szép példányszámmal rendelkezel könyvek terén; csak akad ott egy-két karácsonyi is – kacsintott hamiskásan, s hála ennek a megnyilvánulásának, az összes jelenlévő szempárt magamon tudhattam. A régi olvasási mániámat sosem vertem nagydobra, ami nálam annyit jelentett, hogy egy büdös szót nem szóltam róla, mivel sehogy sem fért volna bele az akkoriban kialakított imidzsembe. Épp emiatt volt sokkalta nagyobb a megdöbbenés; „Oh Sehun könyvet fog a kezében? Ráadásul szeret is olvasni? Ez lehetetlen!” – szokták rólam gondolni mások. Csak tudnám, mi olyan meglepő azon, hogy nem csak helyes vagyok, de művelt is.

- Csak három karácsony témájú könyvet olvastam.

- Melyikeket? – kíváncsiskodott tovább, egyre közelebb döntve egész testét, hogy közelebbről fixírozhasson.

- Dickens-től a Karácsonyi Ének-et, Richard Paul Evans-től a Hol lehet Noel?-t, és Agatha Christie-től az A karácsonyi puding című könyvet.

- Két klasszikus és egy újdonság; érdekesen hangzik – biccentett elismerő mosollyal arcán.

- Annyira nem az. A Dickens könyv az írójához méltó volt, amolyan tipikus Dickens. A karácsonyi puding tetszett, szeretem a krimiket, meg Agatha Christie stílusát. Viszont a Hol lehet Noel?-től nem sokat vártam, de így is csalódtam.

- Hogyhogy?

- Tudtam, hogy valaki light-os kis kamaszregény lesz, de ennyire kiszámítható sztorira azért nem számítottam. Semmi izgalom, semmi bonyodalom vagy érdeklődést felkeltő cselekmény, csak a romantika meg a nyál. Tipikus lányregény.

- Halljátok lányok? Megvan a karácsonyi olvasmányotok!

 A nőneműek halk kuncogását a csengő éles hangja szakította félbe, mely egyszerre volt megnyugtató és kiakasztó. Míg osztálytársaim Formula 1-es autókat megszégyenítő sebességgel sprinteltek ki a teremből, én addig komótos tempóban raktam el a cuccaimat, majd ugyanekkora lendülettel akartam kimenni az ajtón, mikor egy erős kéz ragadta meg karomat, úgy kényszerítve maradásra.

- Felkeltetted az érdeklődésemet azzal az Evans regénnyel kapcsolatban. Kölcsön tudnád nekem adni?

 Barátságos barna szemei olyan erősen fúródtak enyéimbe, hogy képtelen voltam elszakadni tőle. Csak apró bólintással jeleztem válaszom, de tekintetünk továbbra sem mozdult el a másikról. Csupán a csillogó íriszek, amik normál szituációban kiakasztottak volna, de valahogy akkor el tudtam viselni.

 Kínos másodpercekkel később szabadultam keze szorításából, majd egy halk „viszlát”-tal ott is hagytam a teremben, míg én lóhalálában kezdtem rohanni a kocsim felé, hogy minél hamarabb haza tudjak érni. Ritkán akartam otthon lenni, de aznap az volt minden vágyam, elsősorban.

 Hihetetlen nagy elánnal másztam a falat, hogy bejuthassak ablakomon keresztül az alvóhelységembe, melyben valamiért kurva nagy kupi uralkodott. Mikor „beléptem”, majdnem ráestem valami szegecses szarra, amiről fogalmam sincs, hogy került a szobámba, de akkor nem is igazán foglalkoztatott, csupán elcsodálkoztam a rendetlenségen, amit valószínűleg én okoztam. Ennyire ki lettem volna akadva a hétvégén? Vagy csak azért nem emlékszem, mert megint átestem egy emlékezetkiesésen? Ah, kinek van erre ideje foglalkozni?

 Gondolkodás nélkül a polcomhoz léptem, melyen ki tudja mennyi könyv porosodott már több éve; Istenem de rég álltam itt egy olvasmányt keresve. Wu Kibaszott Yifan, mikre rá nem veszel... Körülbelül negyed órámba telt megtalálni Richard Paul Evans regényét, mely egy kisebb csalódást okozott nekem, mikor olvastam, de volt egy olyan érzésem a szőkének nagyon tetszene.

 Vezetés közben a Green Day American Idiot című száma üvöltött, ami adott egy kisebb löketet, hogy megmásszam azt a tizenkét emeletet, ami attól az embertől választott el, akihez milliónyi kérdés fogalmazódott meg bennem.

- Ugye tudod, hogy nem hoztál valami kellemes helyzetbe, ezzel a könyves húzásoddal? – köszöntettem terapeutámat a kölcsönkért könyvet himbálva előtte. Először csupán homlokráncolgatást, majd később egy jóízű kiröhögést kaptam.

- Ez egyáltalán nem vicces! Szétbaszod az imidzsemet.

- Nem kellek én ahhoz – nevetett fel, majd hirtelenjében derékszögbe vágta magát, úgy utánozva hangomat. – „Elnézést kérek, az előbbiért!”. Ez mégis mi volt? Ugye tudod, hogy ezzel nem hoztál valami kellemes helyzetbe?

- Kapd be! – biccentettem, mire belőle eget rengető nevetés tört ki, amit talán még az első emeleten élő süket nő is meghallott. Bár arcom komolynak tűnt, ajkaim szélén megbújt egy aprócska mosolyféleség. Valamiért egyre inkább kezdtem elhinni, hogy tényleg az én irodalomtanáron írta a Lidércnyomás-t, így valahogy... Nem tudnám megmagyarázni, hogy is érzek a szituáció iránt, mindenesetre választ fogok kapni az évekig magamban tartott kérdéseimre.

 Miután szokásomhoz híven, helyet foglaltam a kanapén egy jéghideg Bobble Tee társaságában, s Yifan is kényelmesen ült, elkezdődetett a terápiának titulált beszélgetés.

- Hogy állnak a dolgok Jongdae-vel?

- Sehogy – vontam vállat.

- Igazán? Úgy hallottam összevesztetek.

- Kitől hallottad? – ráncoltam a homlokomat, miközben belekortyoltam italomba.

- Jongdae mondta.

- Igazán? – húztam fel szemöldököm, mikor meghallottam a nevét. – Neked minden diák elmondja mi a baja?

- Csak a legproblémásabbak.

- Jongdae-re nem éppen a problémás a megfelelő jelző.

- Akkor miért haragszol rá?

- Az maradjon az én dolgom. És nincs kedvem erről beszélni.

- CL-nek meséltél.

- Azért... – kezdtem volna bele a magyarázatomba, mikor egy pillanatra elgondolkoztam a szavain. Soha nem említettem neki a lemezboltos lány, akkor meg...? – Álljunk csak meg! Honnan ismered CL-t?

- Az ő boltjából szerzem a lemezeimet; még törzsvásárlói engedményt is adott.

- És ekkora spanok vagytok, hogy már rögtön rólam beszéltek? Mondhatom szép – csóváltam meg fejem, ahogy magamban kreáltam egy lehetséges opciót a történtek bekövetkeztére, majd tanárom kellemes kacagását hallva, el kellett vetnem az ötletem.

- Szó sincs kibeszélésről. Csak tegnap beugrottam hozzá, hogy megkérdezzem megérkezett-e már a George Ezra album, amit rendeltem, aztán beszélgettünk, végül megemlített téged, aztán kiderült, hogy a diákom vagy, ennek örömére CL mesélni kezdett rólad.

- Rólam? Az egy élmény lehetett. Elmondta, hogy egy elbaszott macskanéven szólít?

- A Fiszre gondolsz? – nevetett fel – Valóban olyan, mint egy elfuserált kisállat elnevezés.

- Látod mennyit, kell nekem kibírnom? – tettem fel a költői kérdést, amin ismét jót röhögött, bár nem tudom mi volt abban olyan mulatságos. Lehet azért, mert én vagyok ebben a „megtisztelő” pozícióban, hogy ilyen retardált módon becéznek. – És csak úgy elmondta a Jongdae-s sztorit?

- Ismered, tudod milyen. Nem tud titkot tartani.

- Hát ez igazán fasza – csaptam a kanapé karfájára, majd fáradtan dörzsöltem meg orrnyergemet. – És mindent elmondott?

- Gondolom, amennyit tőled hallott.

- Akkor minek akarod, hogy még én is meséljek? – szuggeráltam szemeit, melyekből akkor semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni; üresen állt, akárcsak egy üveg whisky.

- Mert szeretném, ha elmondanád.

- CL már elpofázta a lényeget.

- Lehet, de én tőled akarom hallani.

- Én viszont nem akarok erről beszélni. Tudod mi történt, akkor minek jártassam a számat? Amúgy is utálom ismételni magam – zártam le a beszélgetést, amit onnan tudok, hogy Yifan megadón tárta szét karjait, melyek azt jelentették; „Ahogy gondolod”.

- Akkor miről szeretnél beszélni?

- Igazából kérdezni akarok.

- Csak rajta.

 Mély lélegzetet véve nyugtattam le szívverésem, ami valamiért felgyorsította önmagát, mikor a kérdést fogalmaztam meg magamban.

- Tényleg te írtad a Lidércnyomás-t? – kérdésemre hatalmas sóhaj hagyta el Yifan ajkait, melyek nagyon is arról árulkodtak, hogy nem akar beszélni a dologról.

- Miért hazudnék ilyesmiről?

- Fogalmam sincs, nem látok a fejedbe – vontam meg a vállam, komoly ábrázata láttán. – De mi a bizonyíték, hogy te írtad?

- Többet tudok arról a könyvről, mint a saját életemről; szerintem elégedj meg ennyivel.

- Nem elégszem – meredtem rá, érzelemmentes küllemmel – Azt akarom, hogy bizonyítsd!

 Hitetlen horkantás hagyta el ajkait, amint meghallotta rendíthetetlen hanglejtésemet, melyben a határozottság minden formája jelen volt.

- Miért olyan fontos ez neked? – ráncolt a homlokát, s arcán az öröm, a humor vagy a kedvesség semelyik fajtáját nem láttak, csak az értetlen komorságot.

- Majd ha választ kaptam a kérdéseimre, és tényleg el fogom hinni, hogy te írtad azt a könyvet; talán majd akkor elmondom. De addig ez hadd maradjon az én magánügyem.

 Az előttem ülő, hamvas szőke hajú, általában jókedvű férfi, fejét csóválva állt fel, úgy lépett a konyhába, ahol csak úgy unaloműzés képpen kezdett matatni, közben hitetlen sóhajokat hallatva magából. Pár percnyi kínos hallgatás, s kényelmetlen ücsörgés után, makacsságom nem engedte, hogy tovább meresszem a seggem; furcsa érzésekkel pattantam fel a helyemről, úgy sétálva hozzá a konyhába, ahol a mosogatóban felejtett edényeket pakolta el.

- Miért esik ez nehezedre? – kérdeztem, ahogy figyeltem mozdulatait.

- Nem esik. Csak nem szeretek róla beszélni; pont úgy, ahogy te sem szívesen mesélsz a magánéleti problémáidról.

 Erre már igazán nem akartam válaszolni. Az efféle makacs, kissé bunkó, helyenként viszont furcsa viselkedésével hihetőbbé tette azt a mesét, miszerint ő alkotta életem legmeghatározóbb könyvét. De nem Wu Yifan, hanem „K”, aki valami olyan személyiséget rejtett, akit meg akartam ismerni, függetlenül attól, hogy ő most az irodalomtanárom vagy sem.

- Van egy ajánlatom – fordult felém elgondolkodó arccal, majd belekezdett a beszédbe. – Hajlandó vagyok mesélni neked a könyvről, és válaszolni az összes kérdésedre, ha cserébe, te is ugyanezt megteszed.

- Beszéljek a könyvedről? – kérdeztem grimaszolva, mire ismét felkuncogott.

- Inkább magadról.

- Magamról?

- Igen. Hiszen elméletileg azért jársz ide, hogy én kezelni tudjam az agressziód, de nincs min segítenem, ha nem látom a problémát.

- Mondd már, hogy mire akarsz kilyukadni – sürgettem meg filozofáló tanáromat, kinek arcára újra visszaköltözött a jól ismert elégedett vigyora.

- A lényeg annyi; beszélek neked a könyvről, ha cserébe te is beszélsz magadról.

- Ennyi?

- Ennyi.

- És úgy kell magamról beszélnem, hogy te kérdezel, vagy kezdjek random mesélésbe, mint valami béna gyerekműsorban?

 Válaszként csak megvonta a vállát, miszerint ez már csupán a részletek kérdése. Míg én komolyan megfontoltam az ajánlatát, addig ő már nyújtotta jobbját, hogy az „alkunkat” megköthessük.

 Ha kezet rázunk, az annyit is jelent, hogy esély adok magamnak, hogy valaki megismerhessen. Akarom én ezt? Végül is hazudhatok neki; sosem tudná meg az igazságot. Másfelől, ha elfogadom jobbját, az egy elég erős jel arra; megengedem magamnak, hogy megismerhessem a másik Wu Yifant.

 Halvány mosollyal arcomon, elszántsággal önmagamban érintettem meg selymes bőrét kezén, így rázva meg azt, mely azt jelentette az alku, megkötetett!