15. fejezet

15. fejezet

 Csupán a kávéfőző halk moraja töltötte be az apró kávéház csendjét, mely kézzel foghatóvá vált, mikor késő este értem oda. Szombat volt, az a nap, mikor Jongdae írta nekem az sms-t, amire szívem szerintem sosem válaszoltam volna, de mivel az infantilis viselkedés sosem tartozott bele az alaptulajdonságaimba, így már csak a saját megszokottságom miatt, válaszoltam neki. Ujjaimmal nem pötyögtem be túl sok szót az apró érintőképernyő miatt, mégis az egész feszült beszélgetésnek a végkimenetele, az a kávézó lett, melyben azon az estén ültem. Kérte, hogy ott találkozzunk, de csak munka után ért rá, tehát éjfél után. Munka... Kirázott a hideg, akárhányszor eszembe jutott a péntek éjszaka, mikor láttam Őt. Gondolni sem akartam rá; egyszerűen túl abszurdnak tűnt, már pusztán az a feltételezés, hogy Jongdae meleg lenne. Igaz, komolyabb barátnői sosem voltak, de láttam lányokkal, és nagyon úgy tűnt, csak az ellenkező nem iránt mutat szexuális érdeklődést. Ennyire tévedtem volna vele kapcsolatban? Hisz kölyökkorunk óta ismertük egymást; több évig hazudott volna nekem? Ez is az irracionális feltételezések csoportjába tartozott, annyi különbséggel, hogy ennek csupán nem akartam hinni. Jongdae világ életében egy őszinte ember volt, mind velem, mind másokkal; az teljességgel képtelennek hangzott, hogy évekig mindenkinek bemesélt mindent, csupán azért, hogy elfedje a valódi önmagát. Ha minden úgy van, ahogy sejtem, akkor vajon miben hazudott még?

 Az óra éjfélt ütött, ezzel is jelezve, hamarosan vasárnapra virrad majd Szöul lakossága. Ahogy kiittam az utolsó cseppet is az aprócska csészéből, melyben az Americano sötét foltjai sűrűsödtek, ugyanabban a pillanatban, csilingelt a szinte hangtalan csengettyű, mely az ajtó fölött lógott egy apró zsinóron, jelezve, hogy a személy, kire vártam, megérkezett.

 Intett a pincérnek, mintha régóta ismerték volna egymást, s mielőtt még az asztalomhoz lépett volna, a pultra támaszkodva kért egy Caffe Macchiatot. Lendületben volt, látszott rajta az energiatúltengés minden apróbb jele; viszont, amint felém, vetette meleg pillantását teste megdermedt, s amilyen könnyen tudott volna ott balettozni, ugyanolyan egyszerűen képes lett volna összeesni csupán, fagyos tekintetemtől. Sokkal, kevesebb életerővel ült le elém, akár egy félénk kisgyerek, ki főben járó bűnt követett el, és most felelni fog. Jongdae esetében, felelés az lesz, viszont az már más kérdés, mire illetve miért fog felelni.

 Percekig csupán a két kávéscsésze jelentette számunkra a szórakozást, melyek néma méltóságban tűrték, ahogy mi szenvedünk fölöttük. Bennem a kérdések ezrei zakatoltak, amik csupán a válaszokra vártak, akár egy éhes oroszlán az áldozata húsára. Tudni akartam, de arról fogalmam sem volt, mi zajlott le az előttem ülőben; ugyanúgy festett, mint előtte, nem látszott rajta a bűntudat hatalmas foltja, csupán a késő esti munka gyümölcse, ami a szeme alatti karikákban nyilvánult meg. Egyszerre nézett ki fáradtnak és átlagosnak; persze, lehet csupán a saját képzelgéseim miatt, láttam olyannak, de az is lehetséges volt, tényleg az vált belőle, ami azon az éjszakán felcsillant, barna íriszeiben.

 A csészéjét lassan ajkaihoz emelte, majd megkönnyebbülten ízlelte meg a kávé kellemesen frissítő erejét, mely édes aroma formájában jutott szervezetébe. Pár pillanatnyi gasztronómiai élvezet után, visszahelyezte italának edényét az alátétére, aztán zavaros tekintetét rám emelte, mintha csak megértést keresne, álmos ábrázatomban.

- Sajnálom.

- Ugyan, mit?

- Ezt az egész rohadt helyzetet – felelte összeszorított fogakkal, hogy szinte csak a levegő tudjon kiszökni belőle. – Nézd, én sosem akartam, hogy ezt így tudd meg...

- Egyáltalán el akartad nekem mondani?

- Persze, csak...

- Nem tudtad, hogy kezd, mi? – vágtam keserű grimaszt, amely hasonlított egy savanykás mosolyra is. – Tudod, nekem lett volna egy tippem, hogy mivel is kezdhetted volna: „Szia Sehun, meleg vagyok!”. Lényegre törő, nem igaz?

- Ez nem ennyire egyszerű.

- De képzeld, ennyire egyszerű. Ha komolyan azt akartad volna, hogy ezt normális tényként kezeljem, akkor úgy is kellett volna előadnod, mintha valóban hétköznapi lenne az, hogy egy pasival alszol együtt.

- Lehet... Viszont akkor sem tudtam, hogy kellene belekezdenem; Ez mégsem releváns téma a suliban, vagy bárhol máshol.

- Baszki! A szexuális beállítottságod egyáltalán nem tárgytalan a szememben.

 Egy pillanatra megdermedt; szemei nem rebegtek, ajkai nem remegtek, de még a vérkeringése is lelassult.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy téged igenis zavar, hogy kihez vonzódom?

- Nehogy neked álljon már feljebb basszus! – mutattam rá, jelezve, hogy ebben a szituációban igenis én vagyok a sértett fél. – A másságod nem ad okot arra, hogy kibújj a felelősséged alól. Értsd meg, én leszarom kivel, kefélsz, hiszen ettől még ugyanaz az ember maradsz, aki voltál.

- Akkor meg mi a bajod? – hitetlenkedett, apró könnycseppekkel szemeiben, melyeket a gyér lámpafény világított meg. Ereje sem volt kiabálni, így csak csendes fájdalomba temetkezett, amivel a megfelelő módon tudta kifejezni önmagát. – Ha téged nem zavar a homoszexualitásom, akkor miért vagy velem ennyire távolságtartó? Miért mentél el tegnap este...?

- Hogy miért? Még kérdezed? Teljesen le voltam sokkolva, hogy a hetero nőcsábásznak ismert legjobb barátom, egy redvás melegbárban táncos, ráadásul együtt él az egyik ottani kollégájával is. Ez az információ, azért némileg változtat a hozzáállásomon.

- Ez böki a csőröd? Hogy ilyen helyen dolgozom? Hogy párkapcsolatban élek egy meleg színésztanonccal, aki mellékesen a táncpartnerem is? Vagy esetleg az a probléma, hogy mind ezt élvezem?

- Te tényleg totál hülye vagy!

- Miért? Mert próbálom megérteni a viselkedésedet?

- Mert azt feltételezed rólam, hogy ilyen gyerekes okok miatt akadtam ki rád. Az Isten szerelmére, a legjobb barátom vagy; nem löknélek el magamtól efféle hülyeségek miatt. De persze te csak erre tudsz gondolni; biztos azért nem akarok majd szóba állni veled, mert meleg vagy. Hihetetlen mennyire belepte a te agyadat is ez a megjátszott homofóbia félelem, amit a homokosok produkálnak; ha haragszanak egy melegre, akkor az már rögtön a szexuális beállítottsága miatt van? A lófaszt! Ez csak egy jó indok arra, hogy a homokosok szónokolhassanak arról, mennyire rémesek a mai emberek, és egy személyt nem a nemi hovatartozása miatt kéne beskatulyázni. Viszont ti is ezt csináljátok; egyetlen egy indok mögé bújtok, nehogy a végén még a saját hibáitokéért vállalni kelljen a felelősséget. Te csak arra tudtál gondolni, hogy undorodom tőled a melegséged révén, pedig ennyi együttöltött év alatt, igazán rájöhettél volna, hogy ívben szarok arra, kivel bújsz ágyba.

- Sehun... Én...

- Hagyjuk! – szakítottam félbe a töredezett mondatainak elejét, jelezve, hogy semmi kedvem nincs hallgatni a hülye magyarázkodásait. Meg úgy igazából őt sem akartam látni; a szánalmas bűnbánó ábrázatát, a megbocsátásért könyörgő, fáradtan csillogó szemeit, remegő ujjait, kialvatlansága jeleit; Egyáltalán nem akartam látni Kim Jongdae-t.

 Hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, mely mindkettőnknek többet mondott a felesleges szavaknál, amiket csupán töltelékként használtunk volna fel, az aznap esti beszélgetésünkben. Lassan, de elhatározottan érintettem meg az asztal tiszta lapját, ezzel is nyomatékosítva a székről való felállásomat, mely a távozásomat jelképezte. Ahogy stabilan nyomtam a földet, s az előttem ülőben is tudatosult a cselekedeteim sorozata, hirtelen mozdulattal pattant fel helyéről, ezzel szinte feldöntve az ülőhelyeként szolgáló tárgyat. Tudta, hogy ha elmegyek, az biztos jele mindennek. Tudta, ha kilépek az ajtón, elbaszta. Tudatában volt annak, ha a kis csengő megszólal, egyedül marad abban a kávézóban.

- És most? Csak úgy itt hagysz?

- Ismersz; nem erősségem az együttérzés.

- Na és mi a helyzet az elfogadással?

- Azaz empátia egy formája.

 Szavaimra, mosoly ült ki arcára; Keserű vigyor, ami a kétségbeesés legvégső jeleként szolgált.

- Én tényleg sajnálom.

- Tudom és elhiszem; de ez mind az én hibám.

 Felnevetett.

- Persze; majdnem elfelejtettem, hogy az életedben a „Miattam” a kulcsszó.

 Rá pillantottam; szemeiben a könnyek csillogtak, arca mégis mosolygott; keserűen, akár az Americano.

 Ahogy végigmértem sajnálatra méltó ábrázatát, szívem szerint nevettem volna; annyira abszurd volt, azaz egész szituáció, hogy a szememben már nevetségessé kezdett válni. Jongdae és én... Azt hittem életem végig élhetek ebben a mondatban; ő meg én, mint elválaszthatatlan barátok. Kisgyerekkorom óta így tekintettem magunkra, s bár mára már minden ártatlan infantilis tulajdonságom elveszett, azért ezt az egyet mélyen őriztem magamban, és soha nem hittem volna, hogy egyszer majd ezt is a többi után kell küldenem.

 Halk kacaj helyett, csupán gyengéden érintettem meg vállát, úgy pillantva könnytől áztatott szemeibe, aztán megajándékoztam őt egy halvány mosollyal, melyben a kényszer észrevehetetlen jelei bújtak meg.

- Majd még látjuk egymást.

 Ujjaim már nem pihentek csontos vállán; testem már nem állt az övé mellett, s jelenlétem is eltűnt, akár az Americano keserű cseppjei az aprócska csészéből. Halk cipőkopogások, a nyíló ajtó, s végül a felette lógó csengő ártatlan hangja adta meg neki a kegyelemdöfést, mely végül utat engedett a könnycsatornáinak.

 Ahogy megcsapta arcomat a hideg levegő, feljebb húztam vékony kabátom zipzárját, s sietős léptekkel indultam meg a sötétségbe, melyet az éjszaka komor lelke terített rám. Már messze jártam az éjjeli kávéháztól, mégis tisztán hallottam könnyeit, ahogy végig simítják arcának éles vonalát, úgy hullva le később a földre. Érzékeltem szívének fájdalmát, a hirtelen érkezett rohamát, mely a kétségbeesése végső stádiumának felelt meg. Tudtam, zokogása nem volt férfihoz méltó, épp ezért próbálta elnyomni magában azt, amitől hangosan szívta magába az életet, adó oxigént. Inkább fulladt volna meg, mintsem hangosan kiáltson segítségért, ami elismerte vereségét.

 Távol voltam tőle, mégis pontosan tudtam, mi történt vele miután elmentem; összetört. Kim Jongdae, egy éjjeli kávézóban, hajnali fél egy felé közelítve, roppant össze úgy, mint előtte soha.

 Miattam.

Hah... Jól mondta; az életem fővonala, ezt az egy szót követi, ami talán az önzőségemből fakad, de nagyobb esélyt látok a saját hibáimra. Minden, mindig miattam, van. Ez van belém nevelve, ez alapján élek, akár egy felhúzható robot.

 Hiszen elmentem. Elmentem, ezzel tisztázva mindent, amiért odajött. Ő beszélni akart, bocsánatot kérni, s a végén könyörögni valami olyasmiért, ami sosem volt az ő hibája. Nem Jongdae tehetett a történtekről, én mégis rá haragudtam. Dühös voltam, hisz hagyta, hogy mindez megtörténjen, miközben nem kellett volna. Ennek nem kellett volna megtörténnie.

 Leestek az első hópelyhek, azon a savanyú estén, mikor ismételten az utcán kötöttem ki. Fáradtan emeltem az égre tekintetem, úgy figyelve a kis hódarabokat, melyek lassan szállingózva érkeztek a földre, ezzel azt üzenve, közeleg a tél.

 „December” – motyogtam magamban, ahogy apró horkantás hagyta el ajkaimat, amikre rászállott egy-egy hópehely. Új hónap, az utolsó ebben az évben.

 Kölyökkoromban a nagyim mindig azt mondta, sosem szabad hiányosan elkezdeni egy új évszakot. Mindennek meg kell lennie, még a legszükségtelenebbnek tűnő valaminek is, amely része az életemnek. Időközben megszabadulhatok tőle, de sosem a kezdetekkor. Hát Nagyi; Azt hiszem nem sikerült betartanom a szabályaidat.