19. fejezet

19. fejezet

 Percekig azon töprengtem, mit is mondhatnék az előttem helyet foglalónak, akit látszólag nagyon érdekelt, hogy miért is hívtam oda abba a kávézóba hétfő este, mikor valószínűleg mindkettőnknek lett volna jobb dolga. De ahelyett, hogy választ leltem volna a bennem megfogalmazódott kérdésekre, amiket neki szándékoztam föltenni, csupán a kezeim közt tartott bögrét szorongattam, melynek hőmérsékletének intenzitása már réges-régen alábbhagyott.

 Szerencsémre a velem szemben ülőnek nem lett elege a tökölésemből, hisz valószínűleg tudta, hogy mennyire furcsa nekem az egész szituáció, ami kialakult. De mivel már az ő türelme és ideje is fogyóban volt, csupán sóhajtva hátradőlt a széken, majd semleges arccal pillantott rám, távolságtartó mégis meleg tekintetével.

- Honnan tudtad meg a számom?

- Felhívtam a klubbot – feleltem, mintha ez természetes lenne. – Ők adták meg.

- Megáll az ész – forgatta szemeit, inkább lesajnálóan, mint felháborodottan. – Jól fizetnek, de egy szervdonornak is kiadnák az adataim.

- Lehet más melót kéne találnod – mondtam szinte reflexből, de teljesen más értelemben beszéltem én, mint ahogy azt Ő gondolta.

- Ha azért hívtál ide, hogy prédikálj, és megjegyzéseket tegyél, akkor szerintem jobb is, ha lelépek.

- Szó sincs erről – ráztam meg fejem. – Bocs, ha félreértettél, nem akartam ilyen megjegyzést tenni, és hidd el nem úgy értettem, mint te.

- Akkor? – húzta fel szemöldökét, miközben karjait mellkasa előtt fonta össze, ezzel olyan látványt nyújtva, mint egy épp gyerekét számon kérő anya.

- Mindegy. Amúgy sem azért hívtalak ide, hogy sértegesselek vagy ilyesmi.

- Nekem már az is rohadt meglepő volt, hogy egyáltalán felhívtál. A történtek után azt hittem, legszívesebben bevernél nekem egyet.

- Miért tenném? – ráncoltam homlokom, ezúttal végre ránézve.

- Mert meleg vagyok és elcsakliztam tőled a legjobb barátodat – mondta, mintha ennek annyira egyértelműnek kellene lennie. Hitetlenkedve dőltem hátra, legszívesebben eltörve valamit, de helyette csupán levegő után kapkodva ráztam a fejem, mint valami fuldokló fóka.

- Ti, csak erre tudtok gondolni? Nem vagyok homofób az Isten szerelmére; de ha mégis az lennék, nem tartoznék azok közé, akik ezért másokat vernek! – tisztáztam gyorsan, mire a hörcsögarcú amolyan gúnyos „Bocs, hogy erre mertem gondolni” képet vágott.

- Az én kurva anyámat, amiért egy megszokott és viszonylag normálisnak számító reakcióra mertem következtetni.

- Ez mióta számít normálisnak? – akadtam fenn mondatának egy részén. – De, még ha az is, én akkor sem vagyok ilyen.

- És nekem honnan kéne tudnom, hogy milyen vagy? – tárta szét karját. – Csak erre tudtam gondolni, mikor Jongdae egyik este kisírt szemekkel, és teljesen kétségbeesett ábrázattal ért haza, azzal az egy mondattal, hogy vége a barátságotoknak.

- Nem mondott konkrétumot, miért nem akartam többet látni? – kérdeztem, mert számomra kissé furcsa volt, hogy Jongdae pont a pasijának ne beszélt volna erről.

- Próbáltam kiszedni belőle az okot, amiért ennyire padlóra került, de nem volt hajlandó elárulni.

- És azért arra következtettél, hogy pusztán a nemi identitása miatt küldtem el a faszba?

- Nem ismerlek, épp ezért nem tudtam mást hinni.

- De arra képes voltál gondolni, hogy téged utállak – húztam fel szemöldököm, alig láthatóan mutatva rá.

- Baszki, mit kellett volna hinnem? Ha a legjobb barátodat elküldted a picsába, akkor velem miért lennél kedvesebb? – tette fel a költői kérdést, majd kicsit lenyugtatva magát, félénkebben nézett szemeimbe. – Miért hívtál, Sehun?

 Ekkor érkezett el az a pont, ahol nekem komolyan el kellett volna beszélgetnem az előttem helyet foglaló Minseokkal. Fejben már nagyjából elterveztem, hogy mit mondok neki, de valahogy éles helyzetben a gondolataim cserbenhagytak és csupán az érzéseim maradtak, kik világ életemben csak a szart keverték körülöttem.

- Muszáj lesz megtudnom néhány dolgot – meredtem rá komoly ábrázattal. – Rólad és Jongdae-ről.

- Akkor miért nem őt kérdezed?

- Ezt nem tőle kell hallanom – grimaszoltam egy aprót, ahogy belegondoltam abba a szituációba. – Mintha a húgomat kérdezném a szexuális életéről...

- Épp ezért kérdezed a pasiját? – horkantott fel a meghökkent nevetéstől.

- Így azért mégis egyszerűbb.

- Megértelek – nevetett fel ismét, de ezúttal örömmel, s mosolya orcáján maradt még a kacagás után is. – Mit szeretnél tudni?

- Igazából még én sem tudom – vakartam meg tarkómat idegesen.

- Ugye nem a szokásos kérdéseket szeretnéd feltenni?

- Az attól függ, mi számít itt szokásosnak?

 Kérdésemre megvonta a vállát, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után, egyszerűen válaszolt.

- Ki van fölül... – felelte szimpla arckifejezéssel, míg az enyém látványosan torzult el. Baszki... Én ebbe nem akarok belegondolni!

- Ilyen kérdéseket is kaptok?

- Sokszor – mosolyodott el. – De még az is megy; hogyan jöttünk össze, mióta vagyunk együtt... Viszont hogy ki a passzív és az aktív fél; ezt minden alkalommal megkérdezik.

- Én erre nem vagyok kíváncsi – emeltem fel két kezem, jelezve, hogy ez érdekel a legkevésbé. – Ez a ti magánügyetek, szóval még örülnék is, ha megkímélnél a részletektől.

- Akkor meg mi érdekel?

- Hogy milyen, amikor veled van – mondtam érdeklődve, hisz meg akartam ismerni Jongdae „másik” oldalát is, hogy aztán a végső elengedés könnyebben menjen. Minseok arcán édesanyához méltó mosoly jelent meg, aztán nem kérdezve semmit kezdett beszédbe.

- Amikor én látom, hihetetlenül boldog; levakarhatatlan mosoly ül az arcán, de nem az bárgyú vigyor, hanem az a tipikus csak simán vidám mosolya. Biztos tudod, miről beszélek...

- Azt hiszem – biccentettem egyet. Felidéztem azokat a napokat, amikor Jongdae csupán mosolygott, bármiféle ok nélkül. Mindig, amikor megkérdeztem mi olyan jó, hogy felfele kanyarítja ajakit, csak annyit felelt; „Ma valahogy minden olyan szép”. Sokszor kérdeztem meg ugyanezt, és mindig ezt válaszolta, még akkor is, ha az aznapi világküllem mindennél ocsmányabb volt.

- Tudod, Jongdae egy nagyon értékes ember; az egyetlen hibája talán az, hogy túl önzetlen. Amióta együtt vagyunk állandóan csak velem, foglalkozik, úgy érzem, körülrajong, de egyáltalán nem az idegesítő, pattogós, nyakba lihegő stílusban.

- Ez valóban nem vall rá – mosolyodtam el, ahogy megpróbáltam elképzelni a kamaszlányos vonásokkal felruházott fiút.

- Nem bizony – vigyorgott szerelmes ábrázattal Minseok, maga elé meredve, valószínűleg Jongdae-re gondolva. – Érzem, hogy neki én vagyok az egyetlen, és rohadtul utálom magam, hogy ugyanezt nem tudom éreztetni vele.

- Nem? – húztam fel szemöldököm.

- Sajnos sosem voltam az a romantikus alkat, így a burkolt utalások terén sem vagyok valami tapasztalt. Lehet, ezért van, hogy már azon parázom, Chen mikor lép le tőlem, keresve valaki olyat, ki megérdemli őt.

 Chen... Tehát ez nem csupán egy színpadi elnevezés, hanem már egy komplett becenévvé is kinőtte magát. Mikor maradtam én le minderről? Ahogy Minseokkal beszélek, valahogy kirekesztettnek érzem magam; mintha ő jobban ismerné nálam, amire lássuk be, nincs túl nagy esély. Mégis ő látja őszintén boldognak őt; ő alszik vele; ő dolgozik vele együtt... Mintha én már nem is léteznék.

- Minseok – ejtettem ki a nevet talán életemben először a tulajdonosa előtt. A hörcsögarcú fiú érdeklődve pislogott rám. – Jongdae-nek nincs szüksége holmi átvitt értelemre, vagy burkolt üzenetekre; Tudom, hiszen több mint tíz éve ismerem. Neki bőven elég annyi, ha elmondod, hogy érzel iránta... – adtam valami tanácsszerűséget az idősebbnek, kinek hálás mosoly ült arcára.

- Köszönöm.

- Nekem kellene ezt mondanom, hogy egyáltalán hajlandó voltál eljönni ide, és válaszolni a gyerekes kérdéseimre.

- Ami végül nem nagyon valósult meg – egészítette ki a mondatomat, majd levegővétel nélkül kezdte darálni a lényeget. – Jongdae szeret engem, és én is szeretem őt. Közös lakásban élünk, együtt dolgozunk, és majdnem mindent megbeszélünk a másikkal. És tudom, ez a passzív-aktív fél dolog téged nem érdekel, de kötelességemnek érzem elmondani, hogy általában ő van fölül...

- Minseok, kérlek! – próbáltam félbeszakítani, konkrétan nulla sikerrel.

- Ő általában Xiuminnak hív, ahogy a barátaim és ismerőseim nagy része is, csak a szüleim szólítanak Minseoknak. És, ahogy szerintem észrevetted én inkább Chennek hívom őt, mintsem Jongdae-nek. Az eredeti neve kissé furcsa, mivel nekem először nem azon mutatkozott be.

- Amikor dolgozni ment? – szakítottam félbe, majd egy bólintással nyugtázta, hogy beletrafáltam.

- Tisztán emlékszem arra az estére; épp jöttem le a színpadról, mikor láttam, hogy a főnökömmel mászkált ide-oda, hogy bemutatkozzon az új „kollégáknak”. Rögtön kiszúrtam, hogy különleges, hisz túlságosan ártatlanul festett ahhoz, hogy egy olyan helyen dolgozzon. Viszont mikor a jobbját nyújtotta felém, és határozottan azt mondta nekem: „Heló, Chen vagyok.” már tudtam, hogy ő egy olyan személy, akit meg akarok ismerni.

- És hogy jöttetek össze? – csúszott ki belőlem a kérdés, mire Xiuminnak lágy mosoly ült ki arcára. Akarom én ezt tudni?

- Hát, az érdekes volt – simított végig tarkóján, majd kuncogva emelte rám vidám tekintetét. – Konkrétan egy héttel később lekapott az öltözőben.

- Tényleg? – kerekedett ki a szemem, mert valahogy ez a szituáció túl ismerősen csengett.

- És miután elengedett, tisztán emlékszem, elégedett tekintettel fürkészett, és kissé mosolyogva harapta be alsó ajkának egy apró részét – mesélte, teljesen beleélve magát a dologba, míg én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Nem a történettől, hanem annak deja vu érzésétől.

- Erre te?

- Hát mit ne, mondjak; kurvára bejött. Szerintem a többit részleteznem sem kell.

 Bal öklömet ajkaim elé helyezve meredtem magam elé, azon töprengve sírjak vagy nevessek. Már emlékeztem; tisztán a szemem előtt volt az a bizonyos beszélgetés.

- Ezt én mondtam neki – motyogtam magam előtt, de Xiumin egyáltalán nem értette.

- Tessék?

- Én tanácsoltam neki ezt – feleltem kissé hangosabban, mire az idősebbnek is a torkán akadt a szava, ami rá igazán nem volt jellemző.

- De-de... – makogta értetlenül. – Hogy?

- Akkoriban, mikor összejöttetek, kérdezte, hogyan hódítson meg egy lányt, akivel eddig még nem beszélt olyan sokat, de nagyon bejön neki. Én pedig a szokványos „Sehun-technikát” tanítottam neki.

- Ami...?

- Ami egy határozott csókból áll – feleltem, mintha ez annyira egyértelmű lett volna. – Azt mondtam, hogy csak menjen oda hozzá, és úgy kapja le, hogy az illetőnek még a térde is beleremegjen.

- Pipa – biccentett furcsa grimasszal arcán Xiumin, jelezve, hogy ez bizony megtörtént.

- De azt is tanácsoltam, hogy a csók után a lehető legszívdöglesztőbb mosolyával nézzen az áldozatára; és ha aznap még szexet is akar, akkor kissé harapja be az alsó ajka jobb oldalát.

- Na baszd meg – nyögött döbbent arckifejezéssel, majd egy hatalmasat nyelve, apró ujjával mutatott rám. – Konkrétan miattad jöttünk össze?

- Ezek szerint... – pislogtam az idősebbre, majd néhány másodpernyi csend után hatalmas röhögés közepette töltöttük be a hétfő este keserű némaságát. Nem ismertük egymást olyan jól, és előtte sosem beszélgettünk huzamosabb ideig, mégis tudtam, hogy csak vele voltam képes úgy nevetni. Ha Jongdae-vel kellett volna megbeszélnem azt, ami Xiuminnel, valószínűleg kirohantam volna a világból, ismét megbántva Őt.

 És ekkor már tudtam minden kérdésemre a választ, még arra is, amit eredetileg nem Minseoknak akartam feltenni. Egy olyan képet kaptam aznap este, ami megkönnyítette a döntésemet az egész Jongdae dologgal kapcsolatban.

 Együtt mentünk ki az éjjeli kávézóból, búcsút intve a pultosnak, ki valamiért nagyon empatikusan mosolygott utánunk, pedig nagy valószínűséggel olyan hangosak voltunk, hogy minden potenciális vevő jelöltet elijesztettünk.

- Elvigyelek? – kérdeztem Xiumintól, ahogy a fekete Audi mellé értem, rámutatva arra.

- Nem kell – legyintett halvány mosollyal az arcán. – Innen csak néhány utca séta, az meg bőven rám fér.

- Ahogy gondolod – vontam meg a vállam, de még mielőtt beszállhattam volna a kocsiba, Minseok szerény hangja visszarántott a hideg utca légkörébe.

- Ki fogsz békülni Chennel?

 Nem tudtam válaszolni. Magamnak ugyan már beismertem döntésemet, és annak következményeit is, de másnak nem tudtam volna, főleg Jongdae szerelmének nem. Tanácstalan arckifejezéssel, vontam meg vállam, majd intettem búcsút a fiúnak. Még a visszapillantóból is láttam érdekes vonásait, melyek egyre fokozatosabban torzultak el, ahogy már alakját is elnyelte a sötétség.

 Másnap délután, sétálni mentem. Nem igazán volt hangulatom hazafurikázni, vagy Sullit meglátogatni, csak egyedül akartam lenni. Egyedül beismerni azt, hogy Jongdae-nek nincs szüksége rám; megtalálta Minseokot, azt a férfit, aki tökéletes illett hozzá, az álomvilágához, amiben élt. Jongdae-t kiegészítette az a színészsrác, még ha ezt nem is akartam beismerni. Komolyan úgy éreztem rám, mint barátra már nem sok szüksége lenne; Xiumin mindent biztosítani tudott számára, én pedig csak gondot okoztam neki. Bármennyire is közel állt hozzám Jongdae és a hülye szokásai, úgy éreztem jobb lesz neki nélkülem.

 Elgyalogoltam egészen egy kisebb szakadék széléig, amelynek alján roncsok és hulladékok helyezkedtek el. Ahogy figyeltem a szemem elé kerülő tájat, mélyen beszívtam tüdőmbe a friss levegőt, s visszaemlékeztem mindenre, ami egy kicsit is jó érzéssel töltött el. Elmémet csak úgy ellepték az emlékképek, de egyik sem volt annyira szép, mint a táj, amit bámultam. Konkrétan egy hatalmas gödör szélén álltam, amibe ha belesek, nagy valószínűséggel meghalok. Bár nem akartam megölni magam, kíváncsisággal töltött el, mi is lehet ott, a sok roncs és szemét alatt.

 Egy férfi lépett mellém. Hozzám képest alacsony teste nem messze tőlem helyezkedett el, úgy fürkészve velem együtt a tájat. Szálkás alkata stabilan állt a földön, s végig úgy pislogott rám, mintha én bármelyik percben belezuhanhatnék a semmibe.

- Minden oké? – kérdezte kissé semleges hanglejtéssel, de éreztem benne a kíváncsiság apró jeleit.

- Bocs, hogy ekkora fasz vagyok.

 Válaszként csupán egy felszabadult nevetést kapva, fordított maga felé, majd szorosan ölelt meg úgy, mint egy rég elvesztett családtagot.