18. fejezet

18. fejezet

 Miután elengedtem Yifan jobbját, meglepően nyugodtan helyeztem vissza magam a puha kanapéra, pontosan szembe ülve tanárommal, kinek arcán semlegesség pihent, mely roppant furcsán hatott, főleg az ő esetében. Mintha frusztrálta volna a bekövetkezni készülő beszélgetés; ha tényleg idegesítette a helyzet, miért ajánlotta fel nekem ezt az idióta alkut? Ennyire megéri neki az élettörténetem, hogy cserébe beszél arról a dologról, ami nagy valószínűséggel az egyetlen kényes pont az életében? Ki ennyire érdeklődő mások irányába...? Mondom ezt én, aki körülbelül ugyanezt a lépést készüli megtenni azért, hogy a kislányos rajongó énjét végre kielégítsék és befogja a pofáját egy életre.

 Kínos csendben bambultunk magunk elé, valószínűleg arra várva, hogy valamelyikünk elkezdje történetét, mely nehezebben tört felszínre, mint egy hatszáz méteres mélységben elhelyezkedő forrás.

- Akkor? – emelte rám tekintetét, mely tükrözte mennyire kényelmetlenül, érezte magát. – Melyikünk kezdi?

- Nem gyilkosságra készülünk szóval... – dőltem kicsit előrébb, hogy valamennyire jól érezzem magam, az amúgy hitetlenül puha kanapén. – Gondolom, mivel én vagyok a fiatalabb én, fogok beszélni, nem?

- Ahogy érzed – vont vállat, majd egy halvány mosollyal szája sarkában lesett rám. – Mellesleg, mikor lettél ilyen udvarias, hogy későbbre hagyod az idősebbeket?

- Talán nem tetszik?

- Dehogynem – vigyorgott immár, mint a tejbetök.

- Nos, akár hagyhatnád is perverzségedet, és esetleg kérdezhetnél is.

- Tőled? Minek? – értetlenkedett, de belül szerintem nagyon is tudta, mire akartam ezzel utalni.

- Ugye nem hitted azt, hogy csak úgy random elmesélem az élettörténetemet? Csak annyit mondok, amennyi érdekel.

- De engem az egész érdekel – mosolygott őszintén, mire nekem a homlokom tetejére kúszott szemöldököm. Már valamennyire hozzászoktam az efféle megnyilvánulásaihoz, de az aznapi valamiért mégis meglepett; olyan igaznak hatott.

- És melyik része érdekel a leginkább?

 Kérdésemre, egy pillanatra furcsa grimasz ült arcára melyet először nem is lehetett észrevenni, csupán, mikor az már eltűnt róla.

- Mi lenne, ha először elmesélnéd, mi történt köztetek Jongdaevel?

- Az nem olyan nagy szám – vontam meg a vállam. – Csak félrészegen véletlenül eljutottam egy melegbárba, ahol kiderült, hogy Jongdae, színpadi nevén Chen, az éjszaka csúcspontja meleg szeretőjével Xiuminnal együtt, akit nem mellesleg én is ismerek.

- És hol itt a probléma?

- Hogy hol? Hazudott nekem!

- Azt azért te sem várhattad el tőle, hogy egy ilyen dolgot csak úgy elmondjon.

- Igazán beavathatott volna több mint tíz év barátság után – tartottam ki igazam mellett, de Yifant nem lehetett erről meggyőzni.

- Mit gondolsz miért nem beszélt erről?

- Csak arra tudok gondolni, hogy nem bízott bennem – válaszoltam őszintén, de szavaimra csupán nosztalgikus kacajt kaptam. – Mi olyan vicces?

- Te tényleg nem gondoltál bele még Jongdae helyzetébe?

- Dehogynem! És akárhogy nézem, tényleg elmondhatta volna.

- Ez nem megy ilyen könnyen, Sehun – rázta meg fejét, majd ismét belenézett íriszeimbe. – Egy tini életében elég nehéz őszintének lenni, főleg egy olyan dologban, ami nem számít normálisnak, és lássuk be; a homoszexualitás, főleg Dél-Koreában, nem éppen a legközkedveltebb tulajdonság, pláne egy férfinél.

- Ezzel tisztában vagyok; de ha vadidegeneknek képes volt elmondani és megmutatni a másságát, miért pont előttem titkolta?

- Ez egyszerű pszichológia – mosolyodott el. – Akit a leginkább szeretünk, annak a legnehezebb megnyílni. Az emberek nagy része hazudik annak, aki fontos a számukra, hogy fenntarthassanak egy olyan látszatot, ami a másik félnek tetszik. Jongdae egyszerűen csak szégyellte magát azért aki, de csak előtted, mert rettegett a reakciódtól; mivel nagy valószínűséggel nem akar elveszíteni.

 Nehezen merem bevallani, de a szőke szavait, néhány perc erejéig megfontoltam.

- Tehát azt gondolod, hogy nem azért nem mondott igazat, mert nem bízott bennem, hanem mert félt, hogy esetleg elítélem azért, aki?

- Én ezt hiszem.

- De hiszen ez baromság – csattantam fel, amin tanárom rendesen meglepődött. – Jongdae pontosan tudja, hogy nem ítélem el azért, mert meleg. Mindig is leszartam, hogy kivel búj ágyba.

- Az lehet; sőt elég valószínű, hogy biztos volt abban, nem kell tőled tartania, de ez csak egy még nagyobb ok, a hallgatásra.

- Miért is?

- Gondolj bele; tudod valakiről, hogy elfogad olyannak amilyen vagy, de mikor bevallanád neki, hogy bizony te a saját nemedet szereted, és esetleg nem úgy reagál, ahogy te azt elvárnád, az sokkal nagyobb csalódás, mintha nem vársz semmi jót, mégis valami pozitívat kapsz. Mint jobb hülyének lenni, mint okosnak.

- Tessék? – húztam fel szemöldököm, mert nem igazán értettem, hogy kapcsolódik az intelligencia a szexualitáshoz.

- Ha valaki tisztában van azzal, hogy nem egy észlény, sokkal nagyobb boldogságot okozhat neki, mondjuk egy jó dolgozat. De míg az ember okos, elvárásokat tűz ki maga elé, és ha esetleg nem sikerül megugrania egy akadályt, az hatalmas pofonként érintheti az adott személyt.

- Akkor neked nehéz gyerekkorod lehetett az intellektuálisan koraérett éned miatt – vágtam cuki sajnáló fejet, amiből a gúny minden fajtája sugárzott. Arcom láttán tanáromból eget rengető kacagás tört ki, majd könnyeit törölgetve emelte rám vidám tekintetét.

- Ne űzz viccet a gyerekkoromból, oké? Akkoriban Kínában nehéz volt normális gyerekként élni.

- Igazán?

- Igazán. Régen utáltam, hogy okosabb vagyok a kortársaimnál, mivel mindig idősebbekkel voltam összezárva, akik persze nem kedveltek, mert ki kedvelne egy akkoriban strébernek számító, intellektuálisan koraérett kölyköt?

- Ha ez vigasztal, ma is strébernek számítanál.

 Újra felnevetett.

- Valahogy megéreztem.

 Pár pillanatnyi néma csend után, egy megfogalmazódott kérdés hagyta el ajkaimat, amire már kis kölyökkorom óta nagyon kíváncsi voltam.

- Az intelligencia nem vonzza a csajokat?

- Jobban, mint alkoholistát a vodka – válaszolt halál komoly ábrázattal, mire belőlem kitört nevetés, főleg furcsa arcmimikája láttán. – Nem viccelek; csak az volt az egyetlen jó dolog a tini koromban; állandóan körbe voltam véve lányokkal. Igaz egyikkel sem jártam, de jó barátságokat kötöttem velük.

- Csak lányokkal barátkoztál?

- Főleg; amikor a nők számára kiderült, hogy intelligens vagyok, velük éltem a mindennapjaimat, aminek köszönhetően az osztálytársaim férfi tagjai csak jobban utáltak.

- Micsoda szar életed lehetett.

- Nagyon – gúnyolódott saját magán, aztán felkuncogott. – Épp ezért volt felszabadulás, mikor Koreába költöztem, az egyetemem miatt.

- Itt végezted az egyetemet?

- Szerinted honnan tanultam meg a nyelvet? – tette fel a költői kérdést, mire választ sem kellett adnom.

- Csak az egyetem miatt jöttél ide?

- Nem – felelte elkomolyodva. – Rossz volt a szüleimmel a kapcsolatom, és miután konkrétan kitagadtak kénytelen voltam elköltözni, nem csak a városból, hanem Kínából is. És aztán megírtam a könyvet...

- És? – pislogtam fel rá, leplezett kíváncsisággal.

- Szenzációként harangozták be a könyvet, hogy egy tizennyolc éves külföldi kamasz ilyet tudott írni; de mivel a koreai közönség nem igen volt vevő a keserédes filozófia köpetemre, így amilyen hirtelen lettem felkapott, olyan gyorsan is kerültem a süllyesztőbe – mosolyodott el keserűen, melyben felfedezhetővé vált a szar emlékek sorozata. – Az a kötet, ami nálad van, a saját példányom volt. Direkt hagytam a parkban aznap; egyszerűen szarul voltam, ha csak rá kellett néznem. Emlékeztetett a bukásomra, a csalódott arcokra, akik bíztak bennem, de főleg a saját szánalmas mi voltamra. Meg akartam szabadulni tőle; Viszont mire hazaértem megbántam, hogy otthagytam, de mikor visszamentem érte már nem volt ott.

- Szeretnéd visszakapni? – kérdeztem félve, majd meghökkent tekintetével kellett találkoznom, ami úgy nézett rám, mintha el akartam volna égetni.

- Dehogy! Nálad sokkal jobb helye van; legalább valaki olvassa is. Ha visszakapnám tuti, elégetném vagy valami hasonló hülyeséget, művelnék vele.

 Megkeseredett szavai, úgy hatottak, mintha könyvének főszereplőjével beszélgetnék; ugyanaz a habitus, hasonló stílusban, teljesen más témával. Szóval ilyen érzés, amikor egy íróval beszél az ember?

- Miért pont „K”?

- Tessék? – húzta fel szemöldökét.

- Az író neved; miért „K”.

- Ja az! – esett le neki a tantusz, ami nosztalgikus félmosolyt csalt arcára. – K, mint Kris; Kanadában így hívtak, mivel a Yifan túl „kínai” név volt.

- Kris? – emésztgettem a megszólítást, ami előtte sosem igazán tetszett, de valahogy illett a szőkére.

- Az amerikai nevem Kris Wu.

 Magamban folyamatosan azt a négy betűt ismételtem, amely összerakta a művésznevét; hirtelen vágyat éreztem arra, hogy hangosan is kimondjam.

- Szólíthatlak így?

- Mármint Krisnek? – pillantott rám őszinte döbbenettel íriszeiben.

- Talán baj lenne?

- Nem – rázta meg fejét, hisz látszólag nagyon zavarban volt. – Csak, elég rég, nem szólítottak így. Több mint négy éve Yifanként vagyok fenntartva.

- Akkor szabad a Kris?

 Halvány mosollyal orcáján bólintott.

 Észre sem vettem, lejárt az idő, mikor rá akartam volna térni, a lényegesebb kérdésekre, így kicsit csalódott voltam, mikor el kellett mennem tőle. Na, ilyet se fogok sokszor mondani.

 Az ajtóban búcsúzásképpen kezet fogtunk, de még mielőtt elmentem volna, még utánam szólt.

- Megfontoltad a Jongdae dolgot?

- Nem ígérek semmit.

Bár azt mondtam neki, ez nem így volt; valahogy egész úton, míg haza vezettem, végig Jongdae és ez az egész hülye ügy járt a fejemben, ami csak azért sem akart kikotródni a gondolataimból. Sokáig azt éreztem túl kemény voltam vele, de aztán meg magamnak adtam igazat, végül pedig már a kormányhoz vertem a fejem! Aish... Kibaszottul hiányzott az a kis buzi!

**

 Ugyanúgy hétfő volt, csak már majdnem kilenc óra; és bár ilyenkor otthon szoktam ülni, aznap egy rohadt kávé mellett gubbasztottam, ami másodpercről másodpercre egyre hidegebben állt az aprócska csészében. Körülöttem már törölgették le a foltos asztalokat, pedig hely még nem készült bezárni csupán tudták, hogy még jó néhány óráig nem lesz több vendégük.

 Időnként reflektorfények világították meg arcom, amelyek a kávézó mellett elhaladó autóknak volt köszönhető; éjszaka dolgozó emberek, kik vagy akkor indultak haza, vagy olyantájban készültek munkába. Akárcsak a személy, kire vártam. Ugyan ő aznap nem volt szolgálatban, mégis este láttam először olyannak... 

Az ajtó feletti csengő halkan szólalt meg, ezzel jelezve, hogy a fiú érkezett meg a helyre, s amint meglelt tekintetével, arcára fájdalmas mosoly ült, mintha csak egy rég nem látott ismerősével találkozott volna újra. Ahogy egyre közelebb ért hozzám, felmerült bennem a kérdés: Képes leszek beszélni vele?