14. fejezet

14. fejezet

 Éles fájdalom kínozta elmém minden egyes kis szegletét, ami az egyre gyorsabban ható alkoholnak volt köszönhető, amelyet rövid idő alatt jutattam a szervezetembe. Látásom fokozatosan homályosodott, így már azt sem tudtam, merre járok; ám lábaim nem adták fel olyan könnyen a szolgálatot. Nem voltam az a tipikus részeg, így mikor a szesz átveszi felettem az uralmat, sosem produkálom a hétköznapi elázott ember tüneteit; ha úgy van megírva a nagykönyvben, hogy nekem egy bizonyos mennyiség után össze kell csuklanom, száz százalék, hogy maratont fogok futni. S ez azon az estén sem változott; a lábaim csak vitték tovább nehéz testem, ki tudja merre, teljesen bizonytalan egyensúlyérzékkel. Szívem szerint ott estem volna össze, ahol vagyok, de a szervezetem nem így döntött; csak gyalogoltam, teljesen céltalanul, konkrét, normális emberi tudat nélkül.

 Tudtam, hogy élek és még nem haltam meg; Épp ezért azzal is tisztában voltam, nem szabad egy rohadt sikátorban feldobnom a talpam; milliónyi dolog vár még rám. Kényelemből inkább a halált választottam volna, valamiért a salátához közelítő agyi szintem mégis egy minimálisan megerőltette magát, de csak addig, míg össze nem szedte, miért is érdemes az élők között maradnom.

 Yunseo.

Vigyáznom kell az egyetlen nőre az életemben; az én drága kishúgomra, aki mindig önzetlenül és értelmes okok nélkül szeretett. Meg kell mentenem a szüleimtől, nehogy a végén belőle is egy olyan érzelmi roncsot csináljanak.

 Japán.

El kell jutnom Japánba; világ életemben az volt az álmom, hogy megszabadulok a családomtól, s abba a gyönyörű szigetországban lelem meg életem elkövetkezendő legszebb éveit.

 A gyerek.

Látnom kell a gyermekemet, kinek Sulli az édesanyja. Különösebben tényleg nem akarok vele foglalkozni, de anyagilag biztos támogatást akarok neki nyújtani, és ez halott állapotban sosem fog sikerülni.

 Jongdae.

Nem hagyhatom cserben azt az embert, ki élete nagy részét azzal töltötte, hogy miattam aggódott. Aki mindig önzetlen volt velem, s csak és kizárólag miattam maradt Koreában, mikor egy fejedelmi élet várt volna rá.

 „K”

Fogalmam sincs ki ő; nem tudom, hogy néz ki, ahogy azt sem, milyen ember a valóéletben. Lehet, láttam már, az is lehet soha, nem találkoztam vele. Megeshet, hogy az arcát ismertem valahonnan, de azt sosem tudtam biztosan, hogy miféle ábrázat tartozik, egy ilyen ragyogó elméhez. Meg akarom ismerni, ki alkotta azokat a szavakat, melyek talán még ma is a mindent jelentik a számomra; még mielőtt meghalok.

 Különböző kategóriába soroltam volna az életben maradási okaimat, de egy valami mégis összekötötte őket: mindben felfedezhette az ember azt a fajta elhatározottságot, melyet még én sem vettem észre, egészen addig a részeg állapotomig. Kapásból öt dolog villant elém, amit még a halál előtt el akarok érni, vagy valamilyen szinte valóra váltani. Milyen vicces; mikor már azt hittem, minden emberi tulajdonság kihalt belőlem, rájövök, hogy tele vagyok alapvető igényekkel: világjárás, barátok, gyerek, izgalmak... Hah, milyen szánalmassá váltam.

 Hirtelen testem megtorpant; bár szemem szinte csukott állapotban volt, mégis tökéletesen érzékeltem a világosságot, így pontosan meg tudtam állapítani, hogy lámpafény égeti retinám, vagy éppen valami más. Egyik pillanatról a másikra, már nem éreztem, hogy a hideg novemberi levegő csiklandozná oldalamat; nem hallottam az autók távoli zaját, ahogy a minimális sárgás fényeket sem érzékeltem, melyek az utcai lámpásokból áradtak. Teljesen észrevétlenül, léptem be egy helységbe, ami valamiféle szórakozóhely lehetett, ugyanis a villogó fényeken, hangos zenén és ordibáló tömegen kívül, semmit nem tudtam kivenni a környezetből.

 Aztán a hangzavartól, s a helység közepén elhelyezkedő hatalmas fényes, színpadtól már egyre tisztábban kezdtem látni a dolgokat. Az illatok, s az izzadtság, ami a levegőben keveredett, olyan fullasztóan hatott rám, azt hittem ott elájulok. De ébren tartott a tömeg, akik között jómagam is megtalálható voltam; izmos karok, szívdöglesztő mosolyok, s feszes fenekek, melyeken tapadós farmer díszelgett. Még mindig kótyagos állapotban nézelődtem, mikor leesett...

„A kurvaistenit; egy melegbárban vagyok!” – Csak ez a gondolat villogott a szemem előtt, mely tányér méretűre kerekedve kémlelte a homoszexuális férfiak táborát, kik látszólag nagyon élvezték egymás, helyenként talán túl közeli, társaságát. Hogy a picsába nem vettem észre, hogy buzikkal vagyok körülvéve? Ez... egyszerűen nem lehetséges! Nem igaz, hogy ez is velem történik meg!

 „Ez meg mi a halál?!” – kérdeztem magamtól, amint valami furcsát érzékeltem farmerom anyagán; körkörös mozdulatok, lágy érintések, s cirógatások hívogató szavai borzolták bőrömet, ahogy tudatosult bennem... VALAKI KURVÁRA A SEGGEMET TAPEROLTA!

- Te mi a faszomat művelsz? – fordultam meg idegesen, ahogy az engem ijesztően perverz mosollyal stírölő pasinak kezeit, leszedtem formás farpofáimról.

- Bocs, csak nem tudtam ellenállni ezeknek itt – felelte közelebb bújva hozzám, úgy markolt bele fenekembe, s az így keletkezett hirtelen közelség miatt, megéreztem a gatyájában meredező „haverját”. Na nekem ott lett elegem, az egész idióta szituációból; nem elég, hogy bekeveredek egy melegbárba, még egy kanos részeg buzi is rám mászik. Mondhatom, baszott jó!

- Most tedd vissza a kezedet a zsebedbe, vagy úgy rúglak tökön, hogy a szomszéd utcáig repülsz!

- Nem kell ilyen idegesnek lenni... Elég, ha azt mondod, nem vagyok az eseted.

- Mert nem adtam elég nyilvánvaló jeleket? Menj, farkalj meg valaki mást; olyat, aki vevő a pofádra!

 Az először negédesen mosolygó huszonéves srác sokkal, savanyúbb pofával távozott a közelemből, mint amikor a fenekemet markolászta. Ezek a melegek aztán rámenősek... De nem értem rá ezzel foglalkozni; minél előbb ki kellett jutnom onnan. Viszont, hiába nyújtogattam a nyakam, sehol sem találtam egy ajtót, vagy egy zölden világító EXIT táblát. Egyre jobban kezdett felbaszódni az agyvizem, miközben kétségbeesetten forgolódtam, ahogy a tömeg ide-oda lökdösött, amíg el nem értem, addig a színpadig, melyet korábban láttam a távolból. Hát, kurvára nem akartam közelebbről is szemügyre venni; szálkás izomzatú, izzadtság cseppekkel teli testű, feszülős boxert viselő korombelinek kinéző srácok rázták úgy magukat, amitől egyszerre akartam elájulni és ledöbbeni. Persze ezek közül, az utóbbiból nem volt hiányom. Legszívesebben elrohantam volna onnan, hisz elég sokkoló élményt adott az a szitu, mégis; egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem, az önfeledten táncoló fiúkról, kik látszólag nagy élvezetet találtak a munkájukban.

 Aztán hirtelen, még az a minimális neonfény, ami volt, egyszeriben eltűnt, s másodpercekig csak a bizonytalan feketeségben tapogatóztam, de az nem akartam, hogy más is rajtam tapogatózzon. Egy medence mennyiségét izzadtam le a sötét pillanatok alatt: s mikor újra felgyulladtak a lámpák, csupán egy vékony alak állt a színpad közepén, mintha, csak valami jelre várt volna, melyet egy mély férfihang adott neki.

- És most, következzék az éjszaka kedvence, klubunk legkedveltebb táncosa, az első és utánozhatatlan...

 A nevét a tömeg egyszerre sikoltotta, mintha valami szupersztárt vártak volna, hogy varázsolja el őket; tisztán, tökéletes szinkronban kiáltottak fel a fiúnak, mégsem tudtam kivenni a megszólítását.

 A csendet egyik pillanatról a másikra váltotta fel a zene egyenletes ritmusa, mellyel hibátlan összhangba került a srác. Amint elindult a jól ismert Joe Cocker sláger, a mögöttem elhelyezkedőkből ujjongó sikítás szakadt fel, amint a színpad közepén sokáig csak árcsorgó megfordult. Éles álkapocs vonalán a verejték csöppent le a padlóra, ahogy szemhéjára felkent sminkje is kezdett kopni. Bőrdzsekit, alatta hófehér inget viselt, melyet betűrt rövid farmerjába; a kabátot előszeretettel hajította a közönség soraiba, s rögvest a refrénnél, térden elcsúszott egészen a színpad széléig, s pontosan az orrom előtt tépte le magáról ingjét, minek egyes gombjai, kirepültek a helyükről.

 Teljesen le voltam sokkolva, de nem azért, mert előttem vetkőzött egy fiú... Hanem a tökéletesen kidolgozott teste, az éles vonásai, göndör fürjei, látványosan kidudorodó ádámcsutkája, s macskamosolya... Mind hozzá tartoztak... S mikor a fiú fel akart állni, akaratlanul lesett le, elkapva döbbent tekintetemet, melyből nem tudott szabadulni.

 Egy tized másodperc töredéke alatt csapott át ábrázata bűnbánóvá, s mintha bocsánatot is akart volna kérni tőlem, de... én csak néztem, ahogy kényszeresen mozog a zene ritmusára, mely már váltott is egy Justin Timberlake dalra. Bár tekintetét a fiú nem emelte el rólam, teste akkor is táncolt, mintha csak valami gépezet lenne, akit csak a szex iránti vágy mozgat.

 Ekkor lépett be egy újabb táncos, ki már eleve hiányos öltözetben ropta, s ha ez még nem lett volna elég, az erotikus mozgások mellé még édeskés kacajt is társított, ezzel tudatva mindenkivel, hogy ő igenis élvezi azt, amit csinál. A hangjára, az előttem vonagló fiú, mintha csak sírni akart volna, hiszen ő pontosan ismerte azt a rutint, amit minden nap eljátszott, míg én teljesen tudatlanul meredtem rá.

- Sajnálom – csupán ennyit suttogott, mikor távolabb ment tőlem, egyenesen táncos társához lépve, kihez úgy simult, mintha izzó szerelem tombolt volna köztük.

 Szinte már túljátszva rázták magukat, mégis a mögöttem elhelyezkedők előszeretettel figyelték a párt, kik majdnem ott dugtak az orrom előtt. El akartam menni, behunyni a szemem, azt gondolni, hogy csak egy rossz álomba csöppentem, de bármennyire is igyekeztem bemesélni magamnak a lehetetlent, csak őket láttam, hogy szinte meztelenül táncoltak, csak a népnek.

 Ahogy figyeltem az arcukat, mintha egy komplett beszélgetés zajlott volna le köztük, úgy változott a később érkezettnek az ábrázata; mikor odalépett hozzá a tőlem bocsánatot kérő fiú, felcsillant kedves szeme, mintha tényleg szerelmes lett volna belé. Aztán ahogy mozogtak az ajkak, olyan sebesen váltott ijedté, majd később döbbenté a srác arca; úgy beszélgettek egymással, mintha nem lett volna tele a terem egy halom meleggel, akik őket figyelték árgus szemekkel. Talán tényleg szerették egymást? Ez a gondolat, csak még kínosabbá tette a szituációt, amiben voltam. Feszengtem, de nem helytől, csak attól a kettőtől, akik a kis emelvényen ringatták csípőjüket, s úgy élvezték a másik jelenlétét, mint valami romantikus pornóban.

 Aztán elcsattant egy csók. A magabiztosabb fiú megragadta társát, úgy húzva őt egy szenvedélyes nyelvcsatába, melyet én már tényleg nem bírtam gyomorral.

- Jongdae... – motyogtam a nevét, tudva, hogy úgysem hallja meg. Mert ő volt a táncos; az éjszaka kedvence, s a lekedveltebb fellépő az egész bárban. Gyerekkori legjobb barátom, ott állt a színpadon, szinte meztelenül, s belefeledkezett egy csókba, melyet lakótársa lopott tőle.

 Elrohantam. Sarkon fordulva, löktem el a velem szembe jövőket, ahogy átverekedtem magam a tömegen, úgy jutva végre ki valahol...

Sehun!

 A nevemet kiáltotta; Jongdae tánc közben üvöltötte túl a zenét, hogy a nevemen tudjon szólítani. De nem fordultam vissza. A hangja csak visszhangzott a fejemben, ahogy izomból rohantam, már nem is tudom merre.

Kim...

 Jobb fülemre süket lettem.

Jongdae...

 Rohanás közben elvesztettem a hallásomat.

A gyerekkori...

 Tekintetemet köd borította be, mégpedig a legsűrűbb, amit eddig valaha észleltem.

Barátom...

 Lábaim gyengülni kezdtek, de akkor sem hagytam abba a rohanást.

S egyetlen...

 Egy ismerős utcán fordultam be.

Támaszom...

 Rohantam fel a lépcsőn, majdnem teljesen vakon, reményvesztetten, s keserű fájdalommal testemben.

 Valóban meleg lenne?

**

 A hatalmas ablakon beszűrődő gyenge napsugarak simítottak végig arcomon, így jelezve számomra a következő nap kezdetét. Lelkiekben teljesen lebénulva ültem fel, úgy törölve csipás szemeimet, miközben szemügyrevettem a környezetet, ahol az éjszakát töltöttem.

 Ismerős ablakok, hatalmas könyvespolcok... Csak nem? Művészi minta a falon, csodálatos kilátás s a zongora nem is olyan messze tőlem. Én most komolyan...?

- Jó reggelt! – hallottam meg az ismerős hangot, majd ijedtem kaptam oda tekintetem, ahogy a melegítőben ácsorgó, mégis tökéletes küllemmel rendelkező Wu Yifan kávéját iszogatva pislogott felém, mint valami porcelánbabára.

- NE! – kiáltottam el magam, ahogy realizáltam a helyzetem.

- Ennyire azért ne örülj nekem.

- Mégis, miért vagyok itt? Hogy a faszba kerültem ide?

- Nem emlékszel? – ráncolta homlokát, majd kissé lesajnálóan csóválta meg fejét, ahogy megfordult s a konyhába vette az irányt. – Elég vad buli lehetett a tegnapi.

- Buli? Honnan veszed, hogy buliztam tegnap?

- Különben nem állítottál volna be hozzám részegen.

- Részegen? És... én jöttem... ide? Önként? – kérdeztem totál meglepett állapotban, mint aki egy hatalmas revelációt vár.

- Nem tudom mennyire, lehet önkéntes cselekedetnek nevezni azt, ha valaki totál magán kívül mászkál az éjszakában, és úgy téved valahova, a te esetedben ide.

- És tuti nem te találtál rám valami sikátorban félholtan?

- Nem – pillantott rám, majd teljes testével felém fordult, úgy támaszkodva a kanapéra, amelyen aludtam. – Arra azért emlékeznék, ha hajnali fél kettőkor, leugranék sétálni, és ájultan találnám az egyik diákomat. De én aludtam, te pedig vagy tíz percig izomból verted az ajtómat, arra várva, hogy végre beengedjelek.

- És ezután mi történt?

- Mikor megláttalak, komolyan nem hittem a szememnek. Hihetetlennek tűnt, hogy pont az a diák állít be hozzám az éjszaka közepén, aki a legnyíltabban utál – kuncogott fel, majd ugyanolyan barátságos hangnemben folytatta – Viszont, tényleg úgy viselkedtél, mint aki nem találja a helyét a világban; dadogtál, egy öt éves kölyök értelmi szintjén voltál, s úgy bámultál rám, mint egy elveszett kiskutya. Aztán meg se, szó se beszéd összeestél, így be kellett vonszoljalak a lakásba.

- Bevonszoltál?

- Be. És bocsánat, hogy nem szereztem valami kényelmesebb fekvőhelyet, de éjjel kettőkor az ember nincs olyan fizikai állapotban, hogy egy tizennyolc éves fiút cipeljen ide-oda.

- Nem gáz... Ez is jó volt.

- Akkor jó – kacsintott hamiskásan, amitől nekem ismét felkavarodott a gyomrom. – Kérsz reggelit?

 Bólintottam. Wu Yifan szélesebb mosollyal arcán pördült meg, úgy pattanva a konyhába, míg én hasogató fejfájással keltem ki az ágyból. Ahogy lecsúszott rólam a takaró, s többé már nem takart semmit, érdeklődve pillantottam le, s jöttem rá arra, hogy nincs rajtam gatya. Ez normális esetben nem is zavart volna...

- Hol van a nadrágom?!

- Levettem – válaszolta, füle botját sem mozdítva ideges hangnememre.

- Mi van?

- Mikor lefektettelek levettem rólad a farmerodat; ki alszik nadrágban?

- Én. Én nadrágban alszom, főleg szinte idegen tanároknál!

- Szóval nem én vagyok az első? – húzta fel szemöldökét, s kíváncsian fordult meg, majd egy szempillantás alatt mért végig.

- Aish... Mindegy. Csak legközelebb hagyd rajtam.

- Lesz legközelebb?

- Nem így értettem!

- Tudom, hogy értetted – mosolyodott el, majd ismét rám vetette meleg tekintetét. – Ígérem, ha valaha ez meg fog ismétlődni, rajtad hagyom a nadrágodat.

- Köszönöm.

- Mellesleg jó az alsód. Kelvin Klein? Az jó márka.

 Azt hittem ott esem kétfelé az idegességtől. Hogy merészeli megdicsérni az alsómat? Kibaszott perverz! Fel kellene jelentenem! Ehelyett, csak csendben tűrtem a megjegyzéseket, miközben az asztalnál ülve figyeltem mit ütött össze, amit később hihetetlen nagy étvággyal ettem meg.

- Kösz – mondtam, mikor az üres tányér mellé helyeztem szalvétámat, amivel arcomat töröltem meg. – Mellesleg nem utállak.

- Tessék?

- Az előbb említetted... Na mindegy! A lényeg, hogy nem utállak.

 Válaszként csak egy halvány mosolyt villantott, ami azon a reggelen valahogy jólesett. Nagyon ritkán kapok ehhez hasonló kedves megnyilvánulásokat, ráadásul az előző este történtekhez képest örültem neki.

- Nem fogsz faggatni a történtekről?

- Ez nem terápia. Nincs jogom kérdezősködni.

- De hisz mégis csak a te lakásodba jöttem...

- Nézd Sehun; akkor sem kérdeznék semmit, ha az öcsém lennél. Ez a te életed, nekem meg nincs beleszólásom.

 Csend ülepedett kettőnk közé, melyet csupán egy állandóan pityegő hang szakított félbe.

- A mobilod.

Valóban a mobilom jelzett. Üzenetet kaptam; Jongdae-től; Az üzenet tárgya: „Beszélnünk kell!”

 „Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam a tegnap estét! Muszáj beszélnem veled! Hívj, amint megkaptad ezt az üzenetet!”