12. fejezet

12. fejezet

 Vége. Azt hiszem, végleg vége annak a bizonyos kapcsolatnak, ami köztem és Sulli között volt. Minket mostantól csak egyetlen egy dolog köt össze, az pedig a gyerek.

 Ha valaki megkérdezné, miért feküdtem le vele, rögtön a kómám után, teljesen őszinte választ adnék; szánalomból. Ha jobban belegondolok, én rontottam el az életét; miattam kezdték el ribancozni, miattam esett teherbe, és miattam, vesztette el a szerelmét is. Azt hiszem, ebben a szituációban a „miattam” a kulcsszó. Mindig is utáltam ismételni magam, de egyéb más szinonimákkal, ezt nem lehetne szépíteni. Az egész az én hibám. Persze ezt már akkor is tudtam, mielőtt még bármi elkezdődött volna. Hisz amibe én belekezdek, annak csak rossz vége lesz, s annak okozója én leszek. Épp ezért, ahogy hallgattam Sulli szánalmas életétnek apró momentumait, előtört belőlem a lelkiismeretem. Tartoztam annyival neki, hogy mielőtt még anya lesz, jól megdugom. És senki sem járt rosszul ezzel a húzásommal.

 Talán neki ez volt a lezárás: elhagyta a bohém kamaszkorát, s tudomásul vette, hogy egy másik élet növekszik benne, akiért felelősséget kell majd vállalnia. De egy utolsó élvezet azért neki is kijárt. Épp emiatt esett kifejezetten jól, ez a szex: semmi kötöttség, nuku érzelmek, csak és kizárólag a színtiszta szexuális vágy. Nincs ennél jobb időtöltés.

 Ahogy az eső is elállt, olyan hirtelen léptem le Sullitól, mintha valami sürgős elintézni valóm lett volna. Ő sem akart marasztalni, nekem meg nem volt kedvem tovább vele bájcsevegni, hiszen mindent közöltem, amit akartam. Így nemes egyszerűséggel mentem el, mintha ez olyan természetes lenne, mint a levegővétel. Amúgy is, még fel kellet dolgoznom a tetteim következményét.

 Apa leszek, és teljes felelősséget vállaltam a kölyökért, vagyis kurva nagy teher zúdult a nyakamba. Még most sem vagyok igazán biztos a dolgomba, de ezt akkor is végig kell, csinálom. El fogja ez baszni az életem? Ha jól keverem a kártyáimat, akkor nem. És itt imádkozom, hogy egy rohadt nagy bűvész legyek, és a gyerek mellett is fasza jövőm legyen!

**

 Hétfőhöz méltóan, félhalott stílusban nyomtam végig az egész napot. Az ember azt várná, hogy ha több mint egy hétig kómában van, akkor rohadtul kipihentnek kéne lennie. Konkrétan kilenc napot átaludtam, mégis azon a hétfőn, kurva fáradtnak éreztem magam. Ráadásul az etika tanárunknak komoly otthoni gondjai akadtak, így helyettesítést kaptunk. Naná, hogy Wu Yifan személyébe! Ha nem ő lenne, nem is az én szerencsém járna ezen a világon.

 Szokásához híven, természetesen hatalmas vigyorral a fején lépett be a terembe, már pusztán a megjelenésével csendet teremtve. Viszont, ahogy megpillantott engem, tekintetében hirtelenjében az aggodalom több formája suhant át, majd abban a szent másodpercben el is tűnt, ahogy kedves mosolyt erőltetett arcára. Lazán leült a tanári asztalhoz, majd élénken kezdett el kérdezgetni minket.

- Mi lenne a következő téma etika órán?

- Semmi. Általában a tanárnő szokott felhozni valamit – szólt közbe az egyik osztálytársam, ki néhány paddal messzebb ült tőlem. A tanár, futólag ismét rám emelte a pillantását, majd határozottan fordult a többi diák felé.

- Akkor a mai témánk a felelősség!

Aish... miért érzem azt, hogy ez a szemrehányó hangsúly nekem szólt?

- Mit gondoltak, mi is az a felelősség?

 Természetesen az osztály nagy része kussban ült, várva valakire, aki megfogalmazza ennek a szónak a definícióját. A szőke percegik várta, hogy megszólaljunk, majd miután erre ráunt, mély sóhajok közepette kezdett beszélni.

- A felelősség lényegében csupán annyi, hogy egy adott személy egy másik embernek mondjuk a gondját, viseli. Például egy anya felelősséget vállal a gyermekéért; eteti, felruházza, neveli, s az esetleges hibáiért ő vállalja a következményeket. Magyarul sokszor mások helyett élünk, egészen addig, míg azaz ember, kiért egykor a felelősséget vállaltuk, meg nem tanul gondoskodni saját magáról. Ez mindig más idősávban zajlik, de ha az átlagot tekintjük, akkor ez általában tizennyolc évig is el szokott tartani.

 Tizennyolc év. Ennyi időt kellene nekem beáldoznom a gyerekemért. Én is tökéletesen tisztában vagyok vele, kedves Wu Yifan, nem kell a pofámba nyomni. Most komolyan el akar bizonytalanítani, vagy csak szimplán ezt a témát vetette be? Nem, ennyire még ő sem hülye. Ez pedig nem csupán a véletlen műve.

- Felelősséget vállalni csak annak érdemes, aki képes rá. Magyarul, bármelyik családot eltartani tudó felnőtt embernek lehet, mondjuk gyereke, egészen addig még képes ellátni annak szükségleteit.

- Mondjuk egy buzinak nem kéne gyereket adni...

 A halk morgásra mindenki egy emberként fordult a mögöttem ülő fiúhoz, aki általánosságban, csendben maradt, és pont a legrosszabb alkalomkor nyitotta ki a lepcses száját.

- Mit mondtál az előbb, nem értettem tisztán.

- Azt, hogy szerintem a melegeknek nem kellene gyámsági jogot adni.

- Ó – húzta fel a szemöldökét a szőke. – És mégis miért nem?

- A buzik azok rendellenesek. Teljességgel lehetetlen, hogy két melegnek gyereket adjanak, hiszen akkor a kölyök is buzi lesz.

- A szókincsed alapján látom az intelligenciád hányadosát is – jegyezte meg halkan a tanár, ahogy kuncogva közelebb lépett a sráchoz. – MinJun, igaz?

- Ühüm.

- Olvastál mostanában friss orvosi tanulmányokat?

- Nem.

- Igazán kár – Wu Yifan hangja tele volt cinizmussal, az epésebb félével, ami igazán zavaró tud lenni. – Ugyanis pont ismerek egyet, ami a te esetedhez illik.

- Az esetemhez?

- Úgy van, MinJun. Ha egy kicsit jobban tájékozódnál mondjuk a könyvtárban, és kicsit kevesebbet a női lábak között, akkor pontosan tudnád, hogy kutatások bebizonyították, hogy az ember azt szidja igazán, aki ő valójában.

- Ezzel mégis mire akar kilyukadni?

- Hogy mire? Csupán arra, drága MinJun, hogy, akik a leginkább szidják a melegeket, vagy a te szavaiddal élve, a buzikat, azok titokban maguk is homoszexuálisak, csak teljesen elfojtják. Nekem nyugodtan elmondhatod, ha így van, én nem ítélek el senkit sem.

 Döbbent csend uralkodott az osztályon, én pedig alig bírtam visszafojtani a röhögésemet. Nem kedveltem Wu Yifant, de ez a beszólása nagyon tetszett. A MinJun nevezetű kölyök, össze-vissza hebegve próbálta kimagyarázni magát, de amint belenézett a szőke szúrós íriszeibe, rögtön elszállt a maradék önbizalma is.

- Wu Seonsaengnim...

- Ha még egyszer az én órámon ki mered mondani, azt az obszcén egyben sértő kifejezést, úgy váglak ki innen, hogy a kis három centis pöcsödön csúszol el egészen a Kínai nagy falig.

 Ennél a résznél már nem bírtam tovább: Elkerekedett szemekkel meredtem egy pillanatra, a tanárra, majd Jongdae-vel egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, ami egészen szünet végéig visszhangzott az iskolában. Bár én sem rajongtam annyira a melegekért, semmi konkrét bajom nem volt velük, annyira meg tisztelem őket, hogy nem illetek rájuk ilyesfajta jelzőket, pláne nem egy tanórán. Az a MinJun gyerek, rendesen rábaszott; az tuti, hogy a szőke év végéig szívatni fogja. Mondjuk, aki ennyire hülye, az meg is érdemli.

 Aznap délután még a buzizós gyereket rendesen megszopatta a szőke utolsó órában. Akkora karót vágott be neki, mint egy méteres balta, amivel, nagy valószínűséggel szétverné a srác fejét.

 Mivel nekem hétfő délutánonként a szőkéhez kellett járnom „terápiára”, így rögtön suli után beültem a fekete Audiba, s kifuvaroztam magam a picsába, ahol Wu Yifan élt. Megmásztam a tizenkét emeletet, s mielőtt még az ajtaja elé köptem volna a tüdőmet, bekopogtattam hozzá. Ugyanolyan kinézettel nyitott nekem ajtót, mint amikor bejött helyettesíteni etika órára. Látszólag nem volt valami jó kedve; ezt abból következtetem, hogy olyan arcot vágott, mint aki bármelyik pillanatban képes ölni.

- Nem nézel ki valami jól – mondtam, ahogy beljebb léptem a tágas lakásban, s ledobtam magam a kényelmes kanapéra.

- Az a retardált kölyök felbaszta az agyamat.

- Na de kérem! – vágtam döbbent arcot, ahogy hallottam káromkodni a tanáromat. Persze hangomból érezni lehetett a cinizmust. – Egy tanár nem beszélhet így.

- Most munkán kívül vagyok, ráadásul te magad mondtad, hogy mindössze négy évvel vagyok idősebb. Plusz, az ilyen szűklátókörű kis műveletlen pöcsöket nekem sem kell elviselnem.

- Ennyire felidegesített volna MinJun?

- Elmondani nem tudom... – sziszegte fogai közt, ahogy idegesen kivett egy sört a hűtőből, majd hatalmasakat kortyolva, szinte megitta az egészet. – Ilyenkor kérdezem meg magamtól miért mentem tanárnak.

- Hát ez az. Ki az a hülye, aki tanár akar lenni?

- Kösz.

- Ez az igazság.

- Kissé drasztikusan fogalmazod meg az „igazságot”.

- Talán tévedek? – húztam fel szemöldököm, ahogy végigmértem furcsa ábrázatát. – Aki nem képes elviselni az idióta bunkó kamaszokat, az nem menjen gimnáziumi tanárnak.

- Nekem sem ez volt az álom melóm, hidd el.

- Sejtem. De azért néha kihasználja azokat a lehetőségeket, amiket ez nyújthat, nem igaz?

- Ezt hogy érted? – ráncolta homlokát, úgy meredve rám értetlenül.

- Az etika óra. Direkt hoztad fel a felelősség témát, vagy szimplán elfelejtetted, hogy én épp ebben a cipőben járok.

- Is-is – vallotta be végül, mire nekem kerekedett ki jobban a szemem.

- Ezt meg mégis hogy értsem?

- Ahogy akarod.

- Nem szeretem az ilyen nagyvonalú válaszokat.

- Akkor ne szeresd – vonta meg a vállát, majd leült mellém a kanapéra, aztán ismételten belekortyolt a sörébe, aminek dobozát felém fordította. – Kérsz egyet?

- Vezetek.

- Ó, milyen felelősségteljes itt valaki.

 Esküszöm, egyszer még szétverem azt a vigyori képét – gondoltam magamban idegesen, ahogy figyeltem arcának minden egyes apró rezdülését, ami rajtam szórakozott. Aztán rárakta a dobozos sört a kis dohányzóasztalra, majd érdeklődve fordult felém, ismét.

- Végül mi lett a Sulli-gyerek dologgal?

- Gondolom, már tudod.

- Igen, de tőled szeretném hallani.

- Ti tanárok, szerettek biztosra menni, mi? – forgattam szemeimet, majd mély levegőt véve kezdtem bele a rövid kis sztoriba. – Szóval a gyerek az enyém. Én meg bevállaltam, hogy leszek az apa, de nem fogok újra összejönni a volt barátnőmmel. Lényegében ennyi.

- És miért döntöttél végül az apaság mellett?

- Fogalmam sincs. Talán nem akartam elbaszni még egy életet.

- Még egyet?

 Erre már nem válaszoltam. Nem akartam unalmas részletekbe belemenni, pláne nem úgy, hogy ennek a fazonnak semmi köze nincsen az én magánügyeimhez. Azt sem értem igazán, miért vagyok őszinte vele. Tényleg; Mégis miért?

- Na jó, akkor váltsunk témát – felelte, miközben nem adtam választ neki.

- Rendben. Miről akar kérdezni?

- Sehun – kezdett bele mondandójába, ahogy egyik percről a másikra váltott viccelődőből, komolyra. – Amit most fogok kérdezni, kérlek őszintén, válaszolj rá.

- Mondjad!

- Mi történt veled csütörtökön?

 Pontosan tudtam melyik napra gondolt, de ha fogóval húznák ki a fogaimat, akkor sem árulnám el, főleg nem neki. És legnagyobb szerencsémre, pont a néma csendünkbe csörgött bele a telefonom, amit gondolkodás nélkül felvettem.

- Igen?

- Sehun, baszki kurva nagy gáz van! – a vonal túlsó felében Jongdae hisztérikus hangja visszhangzott.

- Mi történt?

- Oké. Emlékszel, amikor meséltem, hogy egy zeneművészeti főiskolától meghívást kaptam, hogy januárban előadhassam a felvételimet, tartalmazó előadásomat?

- Ja, rémlik valami.

- Na, azt átették mára!

- Hogy mi van?! – kerekedett háromszorosára a szemem, ahogy elképzeltem Jongdae kétségbeesett arcát.

- Tudom. Ráadásul a szmokingom a tisztítóban van, nem tudnád kölcsönadni a tiédet? És nem tennéd meg, hogy eljössz? Kurvára félek, és nekem másfél óra múlva ott kell lennem.

- Nyugi haver. Nemsokára nálad leszek, ruhával meg minden faszsággal, ami kell! – feleltem gyorsan majd lecsaptam a telefont. Idegesen fordultam a szőke felé, hogy elkezdjek magyarázkodni, de ő csak intett, hogy menjek, majd máskor elmesélem mi történt.

 Így lerohantam tizenkét emeletet, bepattantam a kocsimba, s száguldottam haza, hogy aztán a kurva nagy gardróbban kikeressek egy szmokingot, amivel aztán újabb szenvedések következtek. Nagy nehezen úgy beraktam a kocsiba, hogy egyáltalán ne gyűrődjön meg (hiszen tudom, Jongdae mennyire kényes az ilyesmire), aztán akár egy Formula 1-es pilóta, száguldottam, hogy aztán elérjek a lakásáig.

- Na végre, hogy itt vagy! – nyitott nekem félmeztelenül ajtót, majd kitépte a kezemből a ruhát, s már rohant is átöltözni.

- Én is örülök neked – morogtam halkan, ahogy csendben hallgattam Jongdae nyöszörgéseit, melyek a szmoking felvételének nehézsége okozott neki. De ahogy kijött a szobájából, csak felkapott egy kisebb táskát, s már tuszkolt is ki az ajtón, mondván, hogy sietnünk kell.

 Barátom kissé hisztérikus navigált el a fősuliig, aminek parkolójában hagytam a fekete Audimat, majd bekísértem az előadóterembe Jongdae-t.

 A helységet leginkább egy gimnáziumban található mini színházhoz tudtam volna hasonlítani. Olyan Amerika feeling-je volt az egésznek, ami egyszerre vonzott és taszított. Nem csíptem az efféle helyeket, de a világos színei miatt, barátságosnak tűnt.

 Jongdae leültetett az egyik sorba, mondván, hogy amíg ő le nem jön a színpadról, és se tolhatom el innen a seggem. Így csak némán hallgattam az egyre több ember idegesítő szövegelését, amik olyan felszínes témákat boncolgattak, mint a továbbtanulási tervek, meg effélék.

 Aztán végre elkezdődött az egész meghallgatósdi; egy középkorú nő kiállt a színpadra, s pofázni kezdett a művészet, de főleg a zene, fontosságáról. Azt hittem ott kapok hererákot. De aztán, valamin megakadt a tekintetem. Kissé oldalra tekintve megpillantottam a színfalak egy-egy apróbb momentumát, s azok közül is a legérdekesebbeket. Jongdae szmokingban feszített, előtte pedig egy alacsony srác állt, aki igazgatta a gallérját és a nyakkendőjét közben folyamatosan tátogva. Távolról láttam ugyan, de még így is tökéletes személyleírást tudnék adni róla. Alacsony, kissé pufi arc és test, ami még sokaknál megüti a vonzó kategóriát. Borzasztóan nagy és kedves szemek, melyek leginkább valami rágcsálóra emlékezettetek, ahogy összhangba került, orcája többi részével. Duci, tipikusan cuki arca olyan nyomorgatni való volt, így nem tudtam eldönteni, mennyi idős a srác. De, ami a leginkább zavart, az a kisugárzása volt; úgy ért Jongdae ruhájához (ami az enyém volt), mintha ők akkora cimborák lennének. Ki ez a srác? És én miért nem ismerem? Ezek a gondolatok suhantak át agyamban, egésze addig, amíg meg nem hallottam Jongdae orgánumának csodálatos végeredményét.

 Mindig tudtam, hogy barátom tehetséges, de azt sosem, hogy ennyire. A körülöttem ülők nők a zsebkendőjüket vették elő, miközben nagy könnytörölgetések közepette élvezték a zongora és Jongdae hangjának édes kombinációját. Sosem szerettem a zenét, de az ő hangját bármeddig el tudtam volna hallgatni. Nem volt kétséges; Jongdae be fog kerülni az egyetemre.

 Ahogy véget ért ez az egész hűhó, s én az épület előtt várakoztam barátomra, hogy hazavigyem, halk kacagást hallottam meg magam mögül. A cuki fejű srác és Jongdae nevetgéltek valamin, majd amint észrevették, hogy ott vagyok, aranytorkú barátom egy lépéssel távolabb került a fiútól. A jókedve alábbhagyott, majd, mint aki ideges, úgy köszörülte meg a torkát, hogy aztán bemutassa nekem a még mindig vigyorgó hörcsögpofis srácot.

- Sehun, ő itt a lakótársam – biccentett az alacsony gyerek felé, mire én a kedves arcomat elővéve nyújtottam felé jobbomat, amit készségesen el is fogadott.

- Oh Sehun vagyok, nagyon örvendek.

- Én is örülök, Sehun. Jongdae már sokat mesélt rólad – felelte mosolyogva a srác, majd, mint aki elfelejtett valamit, kissé halkabban, de újra megszólalt. – A nevem Minseok. Kim Minseok.