10. fejezet

10. fejezet

 Koromfeketeségbe burkolózó alattomos érzelmek; ezek lepik el az elmém. Csak a sötétség, olykor felvillanó fénypontok, melyek jelek arra, hogy még nem haltam meg. Mi van, ha nem látom többet őket? Ha egyszer csak a feketeség marad nekem, semmi más. Nem érdemlek többet, mindössze azt a halált, amit egyesek kéjes szenvedésnek neveznek.

 Rohanok. Éles fájdalommal megterhelve, lüktető halántékkal, de meg sem állok. A lábaim folyamatos ritmusban haladnak, viszont mintha már a végét járnák – fájnak, s nem érzem őket. Mégsem hagyom abba a futást. Menekülök.

 Tüdőm nem fogadja be a levegőt, így kapkodok érte; sikertelenül. Mellkasom kettészakad, én meg a földre rogyok, tehetetlen fájdalommal, mely előtöretlenül marja szét testem minden érzékeny pontját, így zúzva össze teljesen.

 Sírni akarok. Mégsem hagyja el, egyetlen egy könnycsepp sem a szemem, s nem folyik le arcomon, úgy zuhanva le a földre. Ordítani tudnék, hang mégsem jön ki belőlem, csupán rekedtes, szinte már néma köhögő roham veszi uralma alá szervezetem.

 Egész alakom úgy terül szét a földön, akár egy kidőlt fa: mozdulatlanul, s lehetőségektől megfosztva. Gyomromba görcs kerül, de odakapni sincs már erőm. Végtagjaim elgyengülnek, zihálásom abbamaradt, s a fájdalom enyhülni kezd. Ellazító, kellemes érzés járja át testem, miközben elmém sötét részét, ragyogó fehérség váltja fel. A lüktetésem abbamarad, a görcsök elmúlnak, helyükben a semmi ül le, kárörvendő mosollyal fején. Kegyetlenül közel hajol hozzám, szinte már a lehelete is rajtam ülepszik le, mikor egy gyenge mozdulattal érinti öklét arcomhoz, gúnyos kacajjal azt üvöltve: „Nyertem!”. És valóban; a kéz, mely rajtam pihent, örökre eltűnik. A lábak, melyek egykor hozzám tartoztak, most a maguk útját járják. A kezeim másoknak írnak, s szívem is másnak dobog mostantól. Arcom ezer darabra hullik, akárcsak egy kirakós feleslegessé vált darabjai. Szemeim többet nem csukódnak le, ajkaim nem nyílnak ki, s a gondolataim örökre elszállnak. Csak én maradtam, s a nagy semmi, kinek pofacsontja körül a boldogság pírja foglal helyet. Kegyetlen, de őszinte mosollyal fordult felém:

- Meghaltál Sehun...

**

 Zilálva, teljesen leizzadtan, szinte már ordítva ülök fel ágyamon, úgy próbálva kiverni fejemből, azt, ami alig néhány másodperccel előtte lezajlott benne. Szívem heves ütemét megállítani egészen addig nem tudom, míg nem realizálom a helyzetet. Csak egy álom volt.

 Jéghideg kezemet tűzforró homlokomra szorítottam, hogy enyhíthessem az égető érzést, ami bőrömre telepedett. Ilyen pozícióban zuhantam vissza az ágyamba, még mindig sokkos állapotban. Rémálom. Már megint ez a rémálom...

 Miután hazajöttem a szőkétől, hirtelen álmosság tört rám, úgy, ahogy mindig is szokott. Bezuhantam az ágyamba, s ez lett belőle... Hát persze. Mindig ez van; akárhányszor egy este előjön ez az álom, előtte mindig túlságosan is fáradtnak érzem magam. De miért? Ennyi év után, miért most?

 Tudtam, hogy úgysem kapok választ, így próbáltam újra álomba ringatni magam, teljesen sikertelenül. Egy ilyen eset után, nem tudok újra aludni. Egyszerűen képtelen vagyok rá; s ezt akkor is pontosan tudtam. Mégsem akartam kimozdulni az ágyamból. Azon az estén különösen puhának tűnt. Mégis; hiányérzetem támadt tőle. A hatalmas fekvőhely, ami mindig kényelmet nyújtott, hiányossá vált. Kellett hozzá valami, csak azt nem tudtam micsoda.

 Fél hatkor kikeltem az ágyból, s óráknak tűnő hosszú percek alatt, szabadítottam meg magam ruháimtól, hogy aztán újakat aggathassak testemre. Egyik kedvenc fekete ingem, sokkal szűkebbnek tűnt, ahogy a hozzá illő sötét farmert húztam fel, mely kiemelte lábaimat. Valahogy nem passzolt rám egyik sem; két tökéletes darab párosítva egy teljesen eltérő végeredményt hozott össze, ami az én szememet rohadtul zavarta. Így egy gyors mozdulattal lekaptam magamról a felsőt, s egy laza, talán deszkás fazonú kék pólót vettem fel, ami már sokkal jobban tetszett.

 Néhány perccel hat óra előtt volt, mikor kiléptem a házunk kapuján, csak úgy bolyongva tovább. Nem ültem akkor autóba, sokkal inkább sétálni volt kedvem. Csak gyalogolni az aszfalton, s azon a redvás kölykön gondolkozni. Ugyan nem akartam bevallani, de Wu Yifan nagy vonalakban megfogalmazott tanácsa, elég sok löketet adott. Logikusnak tűnt az, amit mondott, és lehetséges, hogy meg kéne fogadnom. De mégis akadtak kétségeim; igen, újabbak.

 Hogy tudnék kompromisszumot kötni? Én semmilyen formában nem akarok azzal a kölyökkel foglalkozni, még akkor sem, ha az enyém. Hogy tudnám szeretni, ha egy olyan nőtől van, aki teljesen közömbös a számomra? Egy gyereknek rendes család kell, különben el lesz baszva az élete. Élő példa vagyok rá. Egyáltalán hagynom kéne, hogy egy felelőtlen, totálisan életképtelen, döntést meghozni nem bíró, érzelmileg bizonytalan tizennyolc éves lány legyen az anyja?

 Na de, a kis Rent se felejtsük ki; Sulli állítása szerint, bevállalná a gyereket, és közösen hajlandó lenne felnevelni, ex-barátnőmmel, de csak akkor, ha tőle származik. Hm... Tehát a születendő fiú vagy lány szülei egy transzvesztitának kinéző hímringyóból és egy érzelmileg labilis, felelőtlen buta picsából állna. Nem kellek én ide, nélkülem is szét van már cseszve a kölyök élete.

 És mi lenne, ha rávenném Sullit, hogy vetesse el? Ez is egyfajta megoldásként szolgálna, és talán a legjobb lenne, mindenki számára. Sullinak nem kéne feladni a fiatalságát egy gyerekért, nem hízna el, és tovább folytathatná a kapcsolatnak nevezett valamijét Rennel, akinek szintén nem kéne az érett apát játszania, tizenhét évesen. De, természetesen, számomra lenne a legkedvezőbb, ha exem az abortusz mellett döntene. Örökre búcsút inthetnék annak a csajnak, s jó távol kerülhetnék tőle. Ez a gyerek kapocs köztünk; így csak el kéne vágni.

 Aish, mégis miken jár az eszem! Kurva élet, hogy a szülei nem mennének bele, hiszen az abortuszhoz nem kevés lóvé kell. Igaz, Sulli ősei nagyon liberálisak és modernek, de rohadtul a keresztény vallást követik, ráadásul egy ilyet, egyik mélyen vallásos sem engedélyezne a gyerekének! A magzat élet is élet – szokták hangoztatni, ezzel is megmutatva azt, hogy az abortusz az ő szemükben bűn. Arra bezzeg sosem gondolnak, hogy valakinek jobb holtan, mint élve.

 Elértem a suliig. Egy árva lélek sem járt arrafelé, negyed héthez közelítve. Mivel nem volt hova mennem, fáradt sóhajjal léptem be az épületbe, egyenesen a terembe indulva, mely szintén olyan üresen kongott, akár egy karácsonyi üzlet, nyár közepén.

 Leültem a helyemre, gondolataimmal küzdve; kell gyerek, vagy nem.

 Kompromisszum.

 A zöld tábla előttem, egyre homályosabbá kezdett válni, mintha csak az álom csukná össze szemeimet.

 Abortusz.

 Éles fájdalom hasított át fejemen, ezzel kínozva minden egyes ideget bennem, mely a józan eszemet a helyén tartotta.

 Apasági teszt.

 Minden erő kiszökött lábaimból, így azon a teljes lebénulás vette át a hatalmat, folyamatosan haladva felfelé.

 „Van rá esély, hogy te vagy az apja.”

 Ismeretlen hang csendül fel füleimben, ami úgy hat rám, mint rossz zene a komponálóra.

 „Azt akarod, hogy René legyen?”

 ~ Igen azt! – válaszolok magamban idegesen, ugyanis torkomon semmi nem jön ki. Még egy kis apró nyekkenés sem.

 „Hazudsz...”

 ~ Az anyád hazudik! Nincs szükségem gyerekre.

 „De van.”

 ~ Miért lenne? Mi bizonyítja azt, hogy nekem kell egy kölyök?

 „Az, hogy szóba állsz velem.”

 ~ Te csak egy redvás hang vagy, semmi közöd hozzám, vagy ahhoz, hogy mit művelek.

 „De van.”

 ~ A nagy büdös lófaszt! Csak egy idegesítő hang vagy, aminek semmi keresnivalója nincs a fejemben! Szállj ki, de azonnal!

 Halk, de tökéletesen tisztán hallható, éles kacaj rezegteti meg idegeimet. Gúnyos, mintha lenézne.

 „Ha akarnék, se tudnék. Nem csak egy szimpla hang vagyok.”

 ~ Csak nem Janis Joplin költözött a fejembe? Na ne szórakozz, csak húzz a picsába!

 ”Marha vicces vagy. Egy vagyok belőled.”

 ~ Én meg az Amerikai Egyesült Államok negyedik elnöke. Tudod kit, etess ilyenekkel.

 „Mert egy vadidegen hang a fejedben, valaki más akaratából került oda, mi? Ennyire barom azért te sem vagy.

 ~ Ha hozzám tartoznád, tudnád, hogy szkeptikus vagyok, nem hülye. Mi okom lenne elhinni, hogy valódi vagy?

 „Mert mindent tudok rólad, és a jövődről.”

 ~ Bizonyítsd!

 „Tudom, hogy négy évvel ezelőtt, egy nyári napon, egy parkban töltötted az éjszakát, s akkor találtad meg a kedvenc könyvedet is.”

 Ez lehetetlen...

 „Tudom, hogy aznap sírtál, és olyan trauma ért, amit sosem fogsz kiheverni...”

ELÉG! – üvöltöttem el magam, de már nem tudom, hogy egyedül voltam-e. Nem emlékszem arra, hogy ki láthatott ilyen állapotban, ahogy arra sem, mi történt azután. Nincs tiszta képem magamról se előtte, se később. Semmit sem tudtam. Csak annyit, hogy azt el akarom felejteni. Kiverni úgy a fejemből, mint azon az estén mindent.

**

 Csak az a hang visszhangzott bennem, még akkor is, mikor ijedten pattantak ki szemeim, s sietősen néztek körbe, hogy beazonosítsák, hol is vannak pontosan. A gyengélkedő egyik ágyán feküdtem, szinte teljesen egyedül; mellettem Jongdae fáradt arca figyelt, de az inkább magára. Mélyen aludt azon a kényelmetlen széken, mintha valami kómába esettet védett volna. Nem volt szívem felébreszteni, így aztán csak lepattantam az ágyról, mintha mi sem történt volna, s az egészen tágas helységben kezdtem járkálni. Kinéztem az ablakon, de egy lelket sem láttam az udvaron, ami nagyon zavart. Rápillantottam az órámra, amely negyed kettőt mutatott. Máris vége lenne a sulinak?

 Elléptem az ablaktól, majd ismét szemügyre vettem a helyet, amiben voltam, s rá kellett döbbenem, hogy nem a sulink gyengélkedőjében ébredtem, mint ahogy azt hittem. Kopott falak, szürke ágyak, s lepukkant hangulatú falak, melyek egy horrorfilmbe illettek volna a leginkább.

 Kiáltottak.

- Sehun! – Jongdae rémült és aggódó hangja elért a fülemig, s bele is sajdult ebbe.

- Heló...

- Te csak ne köszöngess. Halálra rémisztettél, te szerencsétlen.

- De hiszen, mindössze néhány óráig nem voltam magamnál...

- Sehun – szakított félbe élesen. – Szombat van.

- Ne bassz! – képedtem el. – Két napig aludtam volna?

- Nem...

 Szemei csalódottan, mégis félelemmel tele csillantak meg, mint aki bármelyik percben képes elbőgni magát.

- Mi a baj haver? És mi ez a hely? Hol vagyunk?

- Sehun, amikor csütörtökön ájultan találtam rád, teljesen ki volt akadva, így az első ember, akitől segítséget kértem az Wu Seonsaengnim volt...

- Mire akarsz ezzel kilyukadni?

- Wu Yifan hozott minket ide, és csakis ő tud erről az esetről.

- És hol vagyunk pontosan?

- Egy raktárhelységben, ami egykor valami kórház volt, még a kilencvenes években. A mostani nőgyógyászat mögötti épületben tartózkodunk.

- És miért nem haza vittél?

- Ja és a családod mit szólt volna, hogy majdnem másfél hétig ki sem mozdulsz a szobádból...

- Mit mondtál az előbb? – kerekedett ki a szemem. Nem kellett válaszolnia, tekintetéből mindent ki tudtam olvasni. Másfél hétig kómában voltam, mint egy darab fa. Ahogy ez tudatosult bennem, hirtelen észrevettem a fájdalmat, ami gyomromban telepszik: éhes vagyok.

 Ijedten kaptam fejem barátom felé, aki rám sem bírt nézni, csak a földet pásztázta. Hirtelen minden eszembe jutott... Sulli... Csak Sullira tudtam gondolni.

- Sehun... – szólt ismét. – Kerestek telefonon.

- Kicsoda?

- Sulli.

 Ahogy kimondta a nevet fordultam volna sarkon, hogy elrohanjak onnan. Tudnom kellett. Egyszerűen, muszáj volt. De még mielőtt kitéphettem volna az ajtót a falból, Jongdae keze ragadta meg az enyémet.

- Ne menj!

- Ugyan miért ne?

- Mert a saját egészségi állapotod fontosabb ennél. Kérlek, menj el orvoshoz.

- Nekem most csak egyetlen emberhez kell mennem – válaszoltam, miközben egy laza mozdulattal kirántottam magam szorításából. – És az nem az orvos, hanem Sulli.

 És leléptem. Izomból rohanni kezdtem, minden cuccom hátra hagyva, hisz nem érdekelt. Mindössze egy valami lebegett a szemem előtt; beszélnem kell vele! Végre tisztán látom a dolgokat, s ezt neki is el kell mondanom. Tudom, mit kell tennem, s azt is, miért. Érzem, hogy jó döntést fogok hozni.

 Ahogy rohantam a kemény aszfalton, csak egyetlen egy valami tudott energiát adni: a gyerek.