13. fejezet

13. fejezet

 Jongdae sosem beszélt nekem a lakótársáról. Egyszer sem említette ki ő, mennyi idős, vagy éppen mivel foglalkozik. Én pusztán csak a létezéséről tudtam, arról nem, ki is ő valójában. Azt hittem azért nem mesélt róla, mert akkora egy seggfej, vagy csak félt, hogy nem kedvelném.

 De Jongdae lakótársa Minseok volt. Kim Minseok, akinek bájos mosolya bárkit el tudott volna olvasztani; akinek az arca jobban hasonlított valami fiatal kiskamaszéra, mint egy felnőtt férfiéra; akinek kisugárzása egyszerre volt infantilis és határozott. Barátom lakótársa, tipikusan egy olyan ember volt, akit nekem normális esetben kedvelnem kellett volna. Miért rejtegetett előlem egy Kim Minseokhoz hasonló fiút? Főnyereménynek tűnt a srác; okos, illedelmes, jó humorú... Minden megvolt benne, ami egy baráthoz kellett. Nem tűnt sem sorozatgyilkosnak, sem pedig valami perverz pedofilnak. Akkor meg miért nem mutatott be neki előbb? Egyáltalán; őt akarta eltitkolni előlem, vagy engem tartott kínosnak a tökéletes lakótársa mellett?

 Mert Minseok tényleg hibátlannak tűnt: A színművészeti egyetemen tanul, esténként dolgozik, s mások állítása szerint, éjjel-nappal pörög, akárcsak valami felhúzható játékszer. Sok barátot is tudhat maga mellett (ezt abból következtettem le, hogy míg hazafele mentünk Jongdae felvételije után, minden második ember széles vigyorral a fején köszönt rá), ráadásul szerényen még azt is megjegyezte, hogy nem tudja levakarni magáról nőket. Mondjuk ilyen kisugárzás mellett, nem csodálom. Abból a srácból csak úgy áradt az energia és az önbizalom; látszott rajta, hogy tudja mit akart. Ha nekem kéne egy ilyen emberrel együtt élnem, valószínűleg annyi lenne az egómnak.

 De ahogy láttam, Jongdae nagyon is jól érzi magát a kölyökképű társaságában. Persze mindig is egy népszerű srác volt, de sosem barátkozott komolyabban, pont úgy, ahogy én sem. De már azon az estén is éreztem, hogy Jongdae és Minseok kapcsolatát rendkívüli szoros barátságnak tudnám nevezni. Ahogy nevettek, ahogy egymásnak meséltek vicces történeteket, s ahogy mosolyt csaltak az arcomra, pusztán már a hülyeségeikkel: tudtam, hogy Jongdae az elveszett testvérét találta meg abban a színésztanoncban. Féltékenykedhettem volna azon, hogy barátom miért érzi jól magát más társaságában úgy, hogy engem kissé háttérbe szorít, de az ilyesfajta hisztik lányokra voltak jellemzőek, nem pedig rám.

 És amúgy is; jó érzéssel töltött el, hogy a gondterhelt arcú barátomat, végre láttam kibontakozni, és itt nem csak a Minseokkal való kapcsolatára gondolok. Amikor a színpadon állt és énekelt; az volt valójában Ő. Kim Jongdae, a fiú, aki mindig is csak a zenének élt; a fiú, aki sosem akart senki terhére lenni; a fiú, aki csak miattam maradt Koreában, mikor a szülei elutaztak. Azaz érzékeny, síros kisgyerek állt a közönség előtt, ki mindig is volt, csak elrejtette a gyerekes gondolatait, amint gimnáziumba került. Az évek alatt Jongdae nagyon sokat változott, mind külsőségekben, mind személyiségben; megizmosodott, máshogy fésülte a haját, s a teljes ruhatárát is leváltotta, mikor a szülei elköltöztek. Határozottabb és férfiasabb személy vált belőle, s olyan makacs lett, mint néha én. Nem fogadott el segítséget, mondván, hogy egyedül él, nem kell neki támasz. Természetesen ez sosem volt igaz, de mindenki hagyta, hadd ringassa magát egy ilyen álomba.

 Szemtanúja lehettem annak, hogy változik meg a legjobb barátom; hogyan lépked fokozatosan egyre feljebb a felnőtté válás lépcsőjén, s hogyan éri el azt, hogy az egyik legelismertebb diák legyen az iskolában. Sok mindent tett és halasztott el az évek során, de a zenét mindig is imádta. Az éneklés iránt érzett szeretete volt talán az egyik olyan tulajdonsága, amit megtartott a gyerekkorából. S mikor énekel, arra emlékszik vissza, milyen élményeket szerzett nyolc évesen, egy iskola melletti játszótéren. Jongdae elrejti mások elől, ki is volt ő, de amikor zenél, nem tudja elhitetni, hogy megváltozott, ami nem is baj. Senkit sem érdekel, milyen volt, vagy milyen lesz majd a jövőben; egyedül az számít, hogy viselkedik a jelenben. És talán pont ezért a tulajdonságáért tartom a legjobb barátomnak is.

 Mindig is sokat aggodalmaskodott, de amikor a tudomására jutottak az emlékezetkieséseim, állandóan csak azt szajkózta, menjek már orvoshoz. Persze, minden egyes alkalommal megígértem neki, de sosem jutottam el egy rendelőhöz sem. Tudtam, hogy vagy megröntgenezték volna a fejem és megállapították, volna, hogy agydaganatom van... Vagy, ha elmennék egy dokihoz, az elküldene az ideggondozóba, ahol teletömnének minden szar gyógyszerrel, majd szépen beledöglenék abba, hogy az agyamból salátát csináltak. Hát köszönöm, ebből én nem kérek.

 Talán egy kissé szkeptikus vagyok, de akkor sem fogom elvonszolni a seggem egy orvoshoz, csak azért, hogy megmondja azt, amit már tudok: megőrültem. Ez ellen nincs mit tenni, kész, ez van. Aish... Komolyan már magammal vitatkozom ezen? Kezdek egyre szánalmasabbá válni.

 Miután hazakísértem Jongdae-t (Minseokkal együtt), rájöttem, hogy az autómat viszont otthagytam az egyetem előtt, így magamban szitkozódva ballagtam vissza, majd kerestem meg a kocsimat, ami pontosan ugyanabban az állapotban parkolt, amiben még órákkal előtte hagytam. Az utóbbi időben túlságosan is szétszórtan viselkedtem, ami nem csak barátomat, de időnként engem is nagyon aggasztott, főleg akkor, ha valami létfontosságú dologról feledtkezem meg.

 Fáradtan szálltam be az Audiba, s mielőtt még elfordítottam volna a slusszkulcsot, percekig csak hátravetett fejjel szívtam be a kintről áradó hideg levegőt. Az ég már narancssárgás színben kezdett játszani, mely csak annyit jelentett, hogy Nap készült lemenni.

 Nem tudnám megmondani, hányra értem haza aznap, hisz akkor már elvesztettem az időérzékem, minden mással együtt. Hirtelen nyomott el azon az éjjelen az álom is, egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy kerültem ágyba, vagy mit csináltam még alvás előtt. Egyszerűen úgy aludtam el, mintha soha többé nem akarnék felébredni.

**

 A monoton tempó miatt, csak pénteken tudtam igazán kifújni magam, hisz a hét többi napján a „kötelességemet” teljesítettem: vagyis rothadtam abban a redvás iskolában. Nem volt még elég, hogy Sulli gyerekével is foglalkoznom kellet (akinek amúgy én vagyok az apja), de ott volt még a suli és a rohadt terápiák, amiket ezen a héten valahogy el tudtam úgy lógni, hogy a szőke biztosan ne köpjön be a dirinek. Mondjuk csak két alkalmat, úsztam meg azzal a kifogásommal, hogy Sullinak fogok segíteni, ami félig-meddig igaznak számított, ugyanis, amikor időm és energiám engedte, tényleg átnéztem exemhez. Persze, mivel még nem volt nála az élő gyermek, és a hasa sem volt nagy, egyszerűen csak elbeszélgettünk. Hol átlagos faszságokról, mint a szülei, érettségi meg effélék; de valamikor komolyabb témákat is felvetettem, például: mit fog csinálni, ha elvégzi a sulit, és mi lesz a gyerekkel? Emlékszem, csütörtökön, amikor hazavittem, még azt a kérdést is meg mertem kockáztatni; Hogy fog újra bepasizni, ha a nyakán lesz a gyerek?

- Ezt meg mégis hogy érted? – kérdezte értetlen arckifejezéssel.

- Ott lesz veled a gyerek, szinte éjjel-nappal: hogy lesz neked időd szerezni egy normális palit?

- Ha jobban belegondolok... Sehogy. Ez a gyerek számomra egy korszak végét is jelenti, vagyis egy ideig biztosan le kell állnom a krapekozással. Manapság nem lehet olyan korombeli fiút találni, aki bevállalna egy gyereket is.

 Végig mosoly ült arcán, mintha azt már eleve oda tervezték volna. Nem volt sem cinikus, sem keserű, de még fájdalmasnak sem mondanám: egyszerűen csak mosolygott, mint bármelyik másik nő a világon, akinek egy gyermek növekszik a hasában.

- Mondd Sulli; boldoggá tesz téged ez a gyerek?

- Tudod, először azt hittem hatalmas teher lesz a számomra, és utálni fogom az egész terhességet. Valójában viszont, minden reggel örülök, hogy ez a gyerek itt van bennem. Magam sem tudom miért, de örömöt okoz már pusztán az a tudat, hogy egy másik életet hordok a szívem alatt, akiért majd felelősséget kell vállalnom. Ijesztő, mégis felemelő érzéssel tölt el ez a gondolat.

 Sulli mosolya, azon a csütörtöki napon, mikor a kocsimban ült, alig néhány méterre a házuktól, valóban őszinte volt. Boldognak tűnt, s tényleg felfrissítette a terhesség, pedig azt hittem, utálni fogja. Valójában nem igazán érdekelt, hogy zajlik az a kilenc hónap egy nő életében, így az sem különösen foglalkoztatott, hogy Sulli, hogyan éli ezt meg. Ha több millió anya túlélte már, neki sem lesz nehezebb. Egyedül csak az a kérdés motoszkált bennem, mi lesz majd a saját szükségleteivel? Ki fogja kielégíteni, ha már egy gyerekre kell vigyáznia, és nem lesz ideje másra. De ezt is megtudtam; konkrétan feladta ezt az egészet, mondván, hogy a gyerek az első. Bár én tudnék ilyen önfeláldozó lenni, de sajnálatos módon, túl önzőnek születtem. Oké, igazából ezt a tulajdonságomat, egy cseppet sem bánom.

 Péntek délután, olyan vidám gondolatok suhantak át az agyamon, mint „Vége a sulinak” vagy „Végre azt csinálhatok, amit akarok”. Örömömben iskola után, rögtön bepattantam a kocsimba, hogy elhúzzak onnan, elvezetve az autót egészen a belváros olyan pontjáig, ahol tuti nem törhetik fel. Ahogy kiugrottam az Audiból, megcsapott a novemberi szellő erős fuvallata, így összehúztam a bőrdzsekim cipzárját, s államat a póló nyakába dugva egy kis melegségért könyörögve futottam át az útesten, hogy eljuthassak abba a boltba, amiben igazán jól éreztem magam.

- Heló – köszönt oda az eladócsaj, majd amint jobban szemügyrevett, barna íriszei felcsillantak. – Nocsak, a Cukipofa visszatért.

- Cukipofa? Ezt mégis miért? – hitetlenkedtem idegesen, mint aki vérig sértettek, CL persze ezt lerendezte egy egyszerű eget rengető kacajjal.

- Cukipofa azért, mert nagyon aranyos voltál a múltkor, hogy semmit nem tudtál a zenéről és a jazzről sem. Ráadásul édes arcod van – válaszolt mosolyogva, majd a mondat végére rám is kacsintott. Meglepett arcom láttán, csak még jobban nevetni kezdett.

- Szóval ezért érdemeltem ki ezt a becenevet.

- Pontosan. – Kacagása mellett egy kellemes melankolikus amerikai sláger szólt, ami kifejezetten tetszett, de még mindig csak a jazz érdekelt. Ahogy hallgattam a zenét, CL ugyanolyan pörgősen pattant ki a pult mögül és érkezett mellém, akár egy hiperaktív kismacska. – Na, Chicago-srác, most mit szeretnél?

- Chicago-srác?

- Jobban tetszene a Cukipofa? Választhatsz.

- Miért nem hívsz a rendes nevemen? – hitetlenkedtem tovább, amin persze ő, remekül szórakozott.

- Az olyan hétköznapi. Félre ne értsd, nagyon szép neved van, de jobban illik hozzád valami cuki becenév. Szóval; Cukipofa leszel, vagy Chicago-srác?

- Csak ez a két opció van?

- Hívhatlak Fisznek is.

- FISZ?! – kerekedett ki a szemem. – Miért? Ez már tényleg magyarázatra szorul.

- A Fisz, a kedvenc hangom a zongorán, és amikor te beszélsz olyan, mintha csak azt egy hangot játszanák megállás nélkül – mosolyodott el ártatlanul, akárcsak valami angyal, amit kifejezetten vonzónak találtam. – Megengedem, hogy válassz!

- Milyen nagylelkű vagy – grimaszoltam neki, majd mély sóhajok közepette kezdtem gondolkozni, ezen a gyerekes hülyeségen.

- Siess már, Fisz!

- Ne hívj így! – válaszoltam kapásból.

- Fisz... Fisz – mondogatta azt a szót, mintha csak szoknia kellene a hangzását. – Fisz! Ez nagyon tetszik; mostantól Fisznek foglak hívni!

- De hisz még nem is döntöttem, hogy nevezhetsz.

- Nem érdekel, Fisz leszel.

- Mint valami elbaszott macskanév – fintorogtam az új „becenevem” hallatán.

- Tudom. Pont illik hozzád.

 Kösz szépen baszd meg, ez igazán jólesett! – gondoltam idegesen, ahogy CL elégedett arcára pillantottam, ami végig ezen a nevetséges néven szólított. Mintha már a szeme is ezt sugallta volna: „Gyere Fisz, játszunk egy kicsit!”. Komolyan, mint valami retardált macska, akit az előbb szadiztak szét a kisgyerekek a játszótéren.

- Na, miért ugrottál be szerény üzletünkbe?

- Arra gondoltam, ha már ilyen idióta becenevet adtál nekem, esetleg mutathatnál néhány zenét is.

- Nocsak, megint jazzt szeretnél venni?

- Igazából igen. De bármilyen más műfajt is meghallgatnék.

- Hogy lettél hirtelen ilyen nyitott? – fordult felém, ahogy sétált a polcok között, úgy kapva le róluk néha egy-egy cd-t.

- Mostanában összejöttek a dolgok, így nem vágyom másra, csak valami olyanra, ami képes lenyugtatni az idegeimet.

- Mi lehet annyira szar, hogy a zenébe kelljen menekülnöd? Egyest kaptál, vagy mi?

- Hát tudod, felcsináltam a volt barátnőmet, idióta terápiákra kell járnom egy perverz huszonéves pasihoz, aki mellesleg a töri- és irodalomtanárom – összegeztem a főbb problémáimat, mire CL-nek kerekebbek lettek a szemei, mint egy traktorkerék.

- Ez igen apukám. Mit szívsz, hogy ennyi mindent követtél el?

- Ilyen az alaptermészetem.

- És minek kell a terápia?

- Az igazgató kiakadt, amikor egy srácot véresre vertem.

- És miért? – kíváncsiskodott tovább.

- Mert egy faszfej, és mert becsmérelte a húgomat.

- Oh, de kis édes vagy! – hatódott meg rögtön, majd kezeit a szívére rakta, mint aki fangörcsöt kapott. – A nagy és erős báty megvédi a kistestvérét. De cuki – folytatta, majd, mint valami büszke nagymama, ragyogó mosollyal a fején csípett bele arcomba. Komolyan úgy éreztem magam, mint valami kiskölyök.

- Visszatérhetnénk a zenére?

- Miért? A te élettörténeted érdekesebben hangzik.

- Ne hidd azt, hogy mindent el fogok mesélni magamról.

- Nem hiszem – nézett szemembe komolyan, majd egy halvány mosollyal arcán, elővett egy kártyát a zsebéből, majd a füle mögött elhelyezkedő tollal rákanyarított pár számot. – Ha meg akarsz inni egy sört, és közben szidni mindenkit, akkor hívj fel nyugodtan – adta át a kártyát, rajta a telefonszámával.

- Miért vagy velem ilyen kedves?

- Hé, nem csak te vagy szar helyzetben. Anyám kiskoromban halálra itta magát, így nekem csak a művészlelkű bipoláris zavaros apám maradt, főleg azután, hogy a pöcsfej pasim lenyúlta a pénzem és meglépett.

- Wow, te aztán könnyen mesélsz.

- Nincs mit titkolnom, még akkor sem, ha én voltam a barom, és bizonyos balszerencséimnél én is közrejátszottam, lásd; a köcsög exem – mondta keserű ábrázattal, majd komolyan megállt előttem. – Nézd; nem azért játszom itt a szupervidám eladócsajt, mert erre lenne szükségem, csupán ilyen vagyok akkor, ha tényleg jól érzem magam. De ugyanúgy megjártam a poklot, mint bármelyik elcseszett kölyök ezen a bolygón: csak azt akarom, hogy mi, érzelmi hulladékok tartsunk össze – ahogy befejezte monológját, öklét kissé felemelte, s együtt érző vigyorral arcán várt. Hitetlen kacaj hagyta el ajkaimat, ahogy beadtam a derekamat, és egy ökölpacsival jutalmaztam meg CL-t.

- Most már beszélhetnénk a zenéről?

- Ahogy akarod, Fisz.

- Könyörgöm, ne hívj így!

 A CL-lel töltött délután teljesen kikapcsolta az agyamat; mutatott nekem különböző jazzénekeseket, akik közül az összes rohadtul tetszett. De komoly intellektuális kiképzést is kaptam az amerikai rockzene szubkultúrájáról; természetesen azok közül is megmutatott néhányat, de nekem leginkább a Green Day nyerte el a tetszésemet. A rocknak is megvoltak azok a jellegzetes jellemvonásai, amik széppé tették azt a műfajt, de a jazz még mindig jobban tetszett. Ahogy játszottak a hangokkal, mint macska az egérrel; valami felülmúlhatatlan érzést keltettek bennem.

 Persze aznap a lemezboltban, nem csak a zenéről esett szó; CL mesélt nekem a szar gyerekkoráról: részletezte az anyja alkoholizmusát, ahogy többször tönkretette a házuk egyes részeit. Arról is beszélt, milyen érzés volt a számára, mikor meghalt az anyja. Aztán ugrottunk az időben, és már arról regélt, milyen kurva dühös volt, mikor az exe ellopta a pénzét. CL valóban érdekes csajnak tűnt, és tényleg az is volt, főleg a sok intellektuális dumájával, és a két totálisan ellentétes viselkedésével. Ha olyanja volt pörgött, mint valami felhúzható játék, és nem állt le: beszélt mindenről és sokszor voltak eléggé infantilis megnyilvánulásai is. Valamikor meg csak filozofált, akár egy elfuserált kölyök, mint én. Szart a világra, utálta azt, mégis valami különleges vonzódást érzett a veszély iránt. Állítása szerint ezért szarok a romantikus kapcsolatai. Ehhez én csak annyit tudtam hozzáfűzni: egy ilyen lánnyal biztos kaland az élet. Mégis; semmiféle szexuális vonzalmat nem éreztem iránta, pedig CL az eseteimhez tartozott, főleg ilyesfajta gondolkodásmóddal. Tudtam, mellette nem unatkoznék; mégsem hívtam el valahova, mivel nem akartam megfektetni.

 Aish, mi történik velem?

 Fáradtan estem haza. Nem törődtem a szokásaimmal, azon a pénteki napon, a bejárati ajtón léptem be a hatalmas lakásba, melynek csöndjét gyereksírás töltötte be. Rögvest kipattant a szemem, és aggodalmaskodva rohantam a nappaliba, melyben állt a káosz. A szüleim üvöltöztek, s Yunseo gyönyörű barna szemeiből a félelem könnyei folytak végig arcán. Amint észrevette, hogy ott vagyok, gondolkodás nélkül rohant hozzám, vigaszt keresve ölelésemben.

- Mi történt, Prücsök?

- Fogalmam sincs. Úgy értem haza a suliból, hogy apu üvöltözött anyuval, aki ezért csak jobban kiabált. Azt sem igazán értem miről van szó...

- De, miért veszekedtek?

- Nem tudom – kezdett rá újra a sírásra. – Anyu megállás nélkül csak valami Haneul nevű nőről beszél...

 Egy pillanatra teljesen leállt a szervezetem; a szívem nem dobogott, levegőt nem vettem, s a végkeringésem tempója is nullára csökkent, pusztán már csak a név miatt. Bae Haneul... Emlékszem rá, talán túlságosan is. Bármelyik percben fel tudnám, idézi kedves mosolyát, babaarcát beborító hófehér bőrét, bájos szemeit, szív alakú vastag ajkait, vékony termetét s lágyan csilingelő hangját, ami mindig jóindulatú szavakat formált irányomba. Tisztán emlékszem Bae Haneulra, pedig már évek óta próbálom őt elfelejteni.

 Ahogy eljutott tudatomig az, amit Yunseo mondott, gondolkodás nélkül indultam meg szüleim felé, kik undorodva meredtek rám, mintha valamiféle elpusztítandó féreg lennék. Teljesen érzelemmentesen figyeltem hol anyámat, hol az apámnak nevezett férfit, majd tisztán és érhetően kezdtem beszélni.

- Miért beszéltek Haneulról?

- Mióta tartozik rád, miről beszélünk, mi ketten? Ez amúgy sem a te dolgod.

- Hidd el apa, ez már négy tetves éve az én dolgom is – válaszoltam fogcsikorgatva, ahogy fixíroztam a férfit, kit mindenkinél jobban gyűlölök. Pökhendi stílusban lépett közelebb hozzám úgy, hogy szinte már a leheletét éreztem magamon.

- Idefigyelj te kis szaros! Nem tartozik rád, miről beszélek az anyáddal, világos?

- Rendben van. De hadd adjak egy tanácsot ahhoz, hogy fenn tud tartani a normális szülő látszatát: Ne Yunseo előtt mutasd meg, mekkora egy faszfej vagy!

- Te... – izzottak apám szemei, akár egy szörnyé, ami több évszázadnyi pihenés után ébredt fel éhesen.

- Fáj az igazság, mi? Miért nem vallod be az egész világnak milyen szar alak is vagy valójában!

 Válaszként, egy hatalmas pofont kaptam, ami pontosan a jobb arc felemet találta el. Fejem balra bicsaklott, s úgy is hagytam, hisz nem akartam apám szemébe nézni. Gúnyosan kacagott, majd még közelebb hajolt arcomhoz, hogy még a nyála is rám csöppenjen.

- Sehun – kezdett bele sziszegve. – Azt hittem ez alatt a néhány év alatt megtanultad, hogy nem érdemes velem ujjat húznod. És felesleges egy vén kurva miatt sírnod.

 Ahogy a szájára vette Őt, bennem teljesen felment a pumpa. Akkor nem érdekelt Yunseo rémült ábrázata, anyám érzelemmentes arca, vagy az esetleges fültanúk. Ezekre mind ívben szartam; csak az foglalkoztatott, aki előttem állt.

 Idegesen ragadtam meg apámat zakójánál fogva, úgy lökve őt a falnak, amibe beleütötte fejét. Hihetetlenül közel hajoltam hozzá, úgy fürkésztem döbbent tekintetét, s mellé egész arcát. Ősz borostája beborította egész állkapcsát, így téve őt a nők szemében még vonzóbbá. Apró szemei körül a ráncok már megtalálhatóak voltak, akárcsak az arca többi részén. Hiába, egy negyvenöt éves férfiról beszéltünk, akinek tökéletes megjelenése és elragadó stílusa csak még undorítóbbá tette a szememben.

 Ahogy ott álltunk egymással szemben, pontosan tudtam, hogy képes lettem volna megölni, pusztán egyetlen egy jó ütéssel. Szívem szerint addig vertem volna fejét, míg abból a vér el nem fogy. Látni akartam a szenvedést a szemeibe; látni, ahogy könyörög. De legfőbbképpen azt a mennyiségű fájdalmat akartam látni rajta, amit az évek alatt nekem okozott. A legmélyebb vágyam az volt, hogy megszabaduljak tőle, mindegy hogyan.

 De a józanész megállított: Így idegesen lihegve eresztettem el a zakóját, majd dührohamomat visszafojtva rohantam el otthonról. Kirántottam a bejárati ajtót, s egészen addig futottam, míg el nem értem egy teljesen lakatlan területre.

 Ott ordítottam. Torkom szakadtából üvöltöttem a vakvilágba, reménykedve abban, hogy senki sem hall meg. Hogy senki sem veszi észre a bennem már évek óta lakó fájdalmat.

 Visszatértek az emlékek. Az arca, a nevetése, ahogy beszélt hozzám... Felvillant, azaz éjszaka, amikor utoljára láttam, s az, milyen is volt akkor. Mennyire kétségbeesett és segítségkérő.

 El kell felejtenem! – csak ez az egy gondolat járt akkor a fejemben, mikor az emlékképek ellepték elmémet.

 Alkoholt szereztem, fogalmam sincs kitől, vagy hogyan; egyszerűen csak megittam az egész üveg whiskyt, hagyva hadd vegye el az öntudatomat.

 Csak bolyongtam a városban, teljesen elveszetten, céltalanul. Egyre több és több pia csúszott le torkomon, abban reménykedve megment az emlékek, okozta fájdalomtól, ami azon az estén gyötört. Nem akartam emlékezni; bármi mást elviseltem volna, csak azt nem.