9. fejezet

9.      fejezet

 Ahogy kussban magam előtt merengve pörgettem le szemem előtt az egész életemet, legszívesebben kirohantam volna a világból. Már értem, hogy a fiatal apukák többsége miért lép le a gyerekük mellől. Legszívesebben én is ezt tenném, de nem akarom az ő csoportjukat erősíteni. Én apa sem akarok lenni; kell a faszomnak egy gyerek. Mit tudnék én azzal kezdeni? Hisz még ezt a helyzetet sem tudom hova rakni.

- Sehun... – hallottam meg Jongdae érdeklődő hangját, melyben az aggodalom több formája is keveredett.

- Hm?

- Jól vagy?

- Hogy lennék jól? – emeltem rá eddig földre szegezett tekintetemet. – Baszki, lehet, hogy lesz egy gyerekem, egy olyan életképtelen nőtől, aki azt sem tudja ki az apa. Ilyen helyzetben, te jól lennél?

- Nem, de neked semmilyen esetben sem kell felelősséget vállalnod. Nem úgy van, hogy Ren bevállal mindent?

- Csak akkor, ha az ő gyereke – forgattam a szemeimet, ahogy magam elé képzeltem a kis szaros bárgyú fejét. Abból a srácból sose lenne jó apa. Na nem mintha én tökéletes jelölt lennék erre a szerepre, de én nem is jelentkeztem rá, a kis transzvesztita kinézetű hímringyóval ellentétben.

- Mindegy. A lényeg annyi, hogy ha nem akarod, nem kell ezt bevállalnod.

- Hidd el, pontosan tudom. Sulli mégis tudni szeretné, mit várhat el tőlem.

- És mit mondtál neki?

- Semmit – feleltem egyszerű kérdésére. – Azt válaszoltam, majd ha kiderült kié a kölyök, addigra én is nyilatkozok.

- Nyilatkozol? – húzta fel szemöldökét erre a szóra. – Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez nem csak egy olyan döntés lesz, mint, hogy melyik filmet nézd meg a moziban pénteken. Ez, három ember életét is befolyásolni fogja; Sulliét, a tiédet és a gyerekét. Ha nemet mondasz, a csaj egyedül marad egy kölyökkel. Ha viszont a születendő fiadat vagy lányodat választod akkor, muszáj feladnod mindent. Nem mehetsz el innen, és fel kell hagynod mindennel, hogy felelősségteljes apa válhasson belőled.

- Na látod? Én pont ezt akarom elkerülni.

- Akkor lépj le.

- Csak úgy?

- Miért ne? Senki nem várja el tőled tizennyolc évesen, hogy feladd a fiatalságod egy olyan nőért, akit nem is szeretsz és egy olyan gyerekért, aki nem is biztos, hogy a tiéd. Még a legerkölcsösebb férfi sem menne bele ilyenbe. De biztos elbizonytalanodna.

- Ugye tudod, hogy ezzel nem segítettél túl sokat? – pillantottam rá, mire ő hitetlenül felnevetett, úgy csóválva a fejét.

- Hiába mondok bármit is, neked kell döntened. Legalábbis választ mindenképpen kell adnod Sullinak, még akkor is, ha a hátad közepére sem kívánod. Ennyi még egy ilyen lánynak is kijár, főleg ha a te gyerekedet hordja a szíved alatt.

 Jongdae mindig is ilyen volt. Sosem vesztette el a józan ítélőképességét, épp ezért, ha ő valaha is ilyen helyzetbe keveredett, mindig a legjobb döntést hozta. Én meg az ellentéte voltam; sosem tudtam mit kéne tennem, csak az érzéseimre hallgattam, a gondolataimra egyáltalán nem. Ez tizennyolc évig bejött. Viszont pontosan tudom, hogy most nem tehetem meg ezt. Egyszerűen, muszáj ezen eltöprengenem, még akkor is, ha egyáltalán nem akarok felelősséget vállalni a kölyökért, ha az enyém, ha nem. De vagyok én annyira önző pöcs, hogy ezt Sulli szemébe mondjam? Naná. Mégsem fogom megtenni. Felfogom a helyzet komolyságát, és megtisztelni a gyereket annyival, hogy fontolóra veszem a támogatását. Még akkor is, ha tudom, borzalmas apja lennék.

 Visszaindultam a terem felé, hogy túléljem a napot, másokat és Wu Yifant... Ugyanis vele is volt órám aznap, méghozzá nagyon korán. Harmadik óra előtt, némán ültem a padomnál lelkiekben felkészítve magam egy újabb sokkos irodalomra, amit egyedül csak én nem vártam. Komolyan, ez a pasi, alig pár hét alatt, akkora hírnevet szerzett magának már csupán a kinézetével is. Mivel nálam mindössze négy évvel volt idősebb, a fiatalos férfivonásoktól ő sem szabadult meg, ráadásul nem egy átlagos arccal lett megáldva. Kínai létére kifejezetten karakteresnek lehetett nevezni, főleg azzal az idióta vigyorral a fején, amit legszívesebben letöröltem volna. Maga a megjelenése nagyon imponáló volt a korombeli lányoknak, de most már azt is tudom, hogy az idősebb nők mit látnak benne. Hisz köztudott, hogy a „tanár nénis” beütéssel rendelkező negyvenes nők, buknak az intellektuálisan koraérett fiatal férfiakra, mint amilyen Wu Yifan is volt. Nem csodáltam, hogy a besavanyodott vén nyanyák rá verték magukat. Az ilyen típusú nők vagy az olyanokra buknak, mint a szőke, vagy a buta, de valamilyen téren tehetséges korombeliekre. És ez nem csak perverz, de nagyon igaz is. Bár ezen se kellene meglepődnöm; ki ne akarna egy szívdöglesztő fiatal srácot az ágyába?

 A csengő úgy vágta ketté a hangzavart, mint szamuráj kard a vékony fát. Mindenki rögvest a helyére helyezte a seggét, hiszen már számukra megszokottá vált, hogy a szőke, mindig pontosan érkezik. És ez akkor sem volt kivétel. A fülsüketítő éles hang abbamaradása után mindössze három másodperccel később lépett be a terembe, makulátlan megjelenéssel. Koromfeketébe öltözött, csak a hófehér zakó tűntette ki őt a tömegből, aminek ujját könyékig fel is tűrte. Természetesen, az elmaradhatatlan nyögések mögülem, amiket lány osztálytársaim adtak ki magukból, ennél sem ragadtak bennük. Szinte már normálissá vált, hogy ha Wu Yifannal van óránk, aközben valaki tuti elélvez, és ezt nem is rejti véka alá. Mindenki tudta, hogy a lányok oda meg vissza vannak a szőkéért. Egyedül talán neki nem volt ez világos. De melyik normális tanár fordítja infantilis kislányokra az idejét, miközben nem a flörtölésért kapják a fizetésüket. De a szőkének semmiféle erre utaló cselekedete nem volt; igaz furcsa módszerekkel tanított, de felénk irányuló szexuális kezdeményezésére még nem volt példa. Hál a jó égnek!

 Ahogy némán levágta a naplót a tanári asztalra, egyesekből kissé félő sóhaj tört elő, ahogy végigmértük a tanárt; ugyanis ezúttal az arcán nem szerepelt az a bárgyú mosoly. Sőt, semmilyen érzelmet nem viselt ábrázata: csupán a közöny különböző formái jelentek meg rajta. Amint felemelte tekintetét, végigmérte az osztályt, s mikor rajtam állapodott meg tekintete, legszívesebben ott helyben kiugrottam volna az ablakon. Nem azért, mert bámult, sokkal inkább azért, ahogyan tette azt. Míg másokra üveges tekintetét vetette, addig rám a legkiolvashatatlanabbat; csillogott a barna szeme, mint aki egyszerre büszke és csalódott. Úgy fixírozott engem, mintha éppen búcsút készült volna inteni, miközben elküld a picsába. Nem értettem mit akar ezzel, és ez eléggé idegesített is.

 Elkapta rólam a fejét, és ismételten a naplóval kezdett foglalkozni. Kinyitotta azt, majd pár másodperc után be is csapta, úgy mondva egy nevet.

- Kwon SoHyun.

- Igen? – emelte fel a fejét a pufi arcú lány, ahogy nevét meghallotta.

- Gyere ki.

- Miért? – pislogott bután, mire legszívesebben fejbe lőttem volna magam tőle. Na vajon kedveském, miért?

- Mert tudtommal irodalomórán vagyunk, és bármennyire is van elbűvölő mosolyod, felelned kell, ha jó jegyet akarsz. Szóval pattanj ki a padodból és mesélj nekem egy kicsit Shakespeare-ről. – válaszolta a szőke, továbbra is érzelemmentes ábrázattal, ám hangjában megbújt a feszültség a fáradtság.

 A butafejű lányka, nagy nehezen kivonszolta a formás kis seggét a tanárhoz, aki tetettet érdeklődéssel pislogott rá, arra várva, hogy elkezdje a feleletet.

- Hallgatlak SoHyun.

- Szóval Shakespeare... Az egyik legmeghatározóbb amerikai drámarendező volt...

- Édes faszom! – suttogtam magamban, ahogy meghallottam annak a szerencsétlennek az első mondatát. Bár sosem szerettem az irodalmat, az alapműveltségem azért nekem is megvolt, ráadásul Shakespeare egy olyan egyszerű anyagrésznek számított, hogy abból még egy hülye is ötösre felel. Sajnos SoHyun még ezt a szintet sem ütötte meg. A szőke fájdalmas ábrázattal hallgatta végig a lány, szánalmas makogását, majd mikor a csaj arról kezdett beszélni, hogy William Shakespeare jó barátságot ápolt Ernest Hemingway-jel (aki az ő képzeletében egy híres színész volt), a végtelenül türelmes Wu Yifannál is betelt a pohár. Kedvesen szakította a félbe a lányt, aki érdeklődve várta a reakciót az előadására.

- SoHyun... - kezdett bele a szőke, kissé kifáradtan. – Nem keverted te véletlenül össze Shakespeare-t valaki mással?

- Nem hiszem. De azt be kell vallanom, hogy nem igazán tanultam mára.

- Hát az meglátszik – makogta magában, ahogy tekintetét egyszer a lányon, egyszer pedig a naplón pihentette. – SoHyun meg kell, mondjam, hatalmas nagy baromságokat hordtál össze William Shakespeare-ről, ami néha elég furcsa, máskor kifejezetten fájdalmas volt a számomra.

- De akkor ki volt pontosan Shakespeare? – bambult értetlenül osztálytársam.

- Sehun? – vetettem rám egy pillantást a tanár, majd ismét felfedeztem azt a furcsa csillogást szemeiben. – Ki volt William Shakespeare?

- Egy XVI. században született angol látens buzi, aki olyan nyálas drámákat írt, mint a Rómeó és Júlia, vagy az Ahogy tetszik. Emellett szerelmes szonetteket írt egy pasihoz, csak azért, hogy aztán később az ágyában tudhassa őt. – válaszoltam át sem gondolva szavaimat. Míg a többiek döbbent szemeket meresztettek rám, addig a tanár (azon a napon először) egy halvány mosolyt varázsolt arcára, végig engem bámulva közben.

- Kissé nyers, de találó megfogalmazás. Látod SoHyun – fordult ismét a lány felé. – Csak ennyit kellett volna elmondanod, kicsit átfogalmazva. Az egyest egyelőre beírtam, majd következő órán kijavítod.

 Azzal SoHyun egy pillanat alatt a helyére trappolt, majd a szőke felállt az asztaltól és bele is csapott az új anyag közepébe. Persze, szokásomhoz híven, nem jegyzeteltem és nem is igazán figyeltem oda, mit mond, mégis; egész tanóra alatt azt éreztem, fél szemmel figyelt engem.

**

 Délután túlságosan is fáradtan vonszoltam ki magam a suliból, egyenesen bevágva magam a kocsimba, ahol megcsapott az autóillatosító felismerhető aromája. Nem volt energiám vezetni, mégis valahogy el kellett jutnom arra a redvás terápiára, ami pont annyira kellett nekem, mint egy gennyes pattanás a seggemre.

 Szinte már mechanikus mozdulatokkal nyúltam a cd lejátszóhoz, hogy elindítsam a benne felejtett lemezt, amit még abban a zeneboltban vettem, attól a furcsa csajtól. Tényleg, hogy is hívták? A teljes nevére nem, csak a becenevére emlékszem, ami CL volt. Ki hívatja így magát? Bár könnyebb megjegyezni, mint valami hosszú kacifántos nevet. Ez a megnevezés akkor is bizarr, bár furcsa csajhoz különleges becenév illik. CL... Mint valami rapper. Hozzá mégis nagyon illet. Mikor nem láttam mosolyogni, tényleg azt gondoltam, hogy valami hip-hop lelkű, flegma liba, amihez illett volna ez a becézés; mégis ahogy elmosolyodott, az egész lénye annyira kedvessé vált a szememben. Még a neve is, ami az ő szájából rendkívül arisztokratikusan csengett. Ráadásul olyan pörgős és kedves volt velem, hogy megdöbbeni se nagyon volt időm. Kinél is tapasztaltam már ilyesfajta indokolatlan jólelkűséget?

 Nyílt a kocsi ajtaja, s Jongdae vágta be magát mellém az anyósülésre, mire én enyhe szívrohamon túlesve pislogtam a mellettem ülőre.

- Mehetünk.

- Hova? – kerekedett ki a szemem.

- Haza.

- Haza?

- Persze. Vigyél el a lakásomhoz!

- Bocs, a seggedet ne nyaljam ki? – tettem fel a gúnyos kérdést, mire belőle előtört a megszokott kacaja, amit az utóbbi időben egyre ritkábban hallok tőle.

- Úgy volt, hogy hazadobsz, ha már úgy is a belvárosba tartasz. Megbeszéltük.

- Tényleg?

- Igen. Még amikor első óra előtt mentünk vissza a terembe reggel. Nem rémlik?

 Egyáltalán, még ennek egy apró jele sem volt benne, a fejemben, s Jongdae ezt pontosan tudta. Mondanom sem kellett, már a tekintetemből kiolvasta, hogy ismét emlékezetkiesésem volt, de olyan, hogy még én sem vettem észre róla. Sem akkor, sem utólag.

- Baszki Sehun! Mikor lesz már ennek a sok szarságnak vége?

- Fogalmam sincs.

- Ez hányadik sötét pillanatod volt?

- Passzt. Ötödik vagy a hatodik. Nem tudom. Tudod, amikor elsötétül valakinek az elméje, az időérzéke is elveszik.

- Az oké, de számolni csak tudsz, vagy nem?

- Nézd el nekem, lyukas az agyam – mosolyodtam el keserűen, mire barátomből egy aggodalmas sóhaj tört fel.

- Ez rohadtul aggassztó. És kibaszott ijesztő is; te nem így gondolod?

- Dehogynem.

- És nem emlékszem semmire?

- Semmire sem. Arra sem mit teszek, miközben ilyen állapotban vagyok.

- Ezzel orvoshoz kéne menned – feleli, maga elé meredve. – És most halál komolyan beszélek.

- Tudom, hogy igazad van.

- Ígérd meg, hogy elmész a kórházba ezzel.

- Ígérem.

Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.

- Ne vezessek inkább én? Elég szarul nézel ki – vetette fel az ötletet, mire én úgy bámultam rá, mint a leprásra.

- Még ha a fél lábam is hiányozna, akkor sem vezethetnéd ezt az autót! Értve vagyok?

 Kijelentésemre felnevet. Úgy igazán, mint mikor még nem tudott a problémáimról. Sosem akartam ilyesmivel terhelni, de mintha ő mindig csak segíteni szeretett volna. Túl anyukás vagy, Jongdae!

 Némán vezettem, miközben még mindig szólt a kocsiból az izmokat ellazító jazz zene. Ahogy élvezettel hallgattam a zongora mélyen búgó hangját, közben barátom mellettem érdeklődve pillantott rám.

- Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen zenét. Hol szerezted ezt a cd-t?

- Valami zeneboltban vettem a belvárosban, egy iszonyú furcsa csajtól.

- Rossz vagy jó értelemben volt furcsa?

- Nézőpont kérdése. De neked bejött volna. Amolyan hiperaktív de rohadt művelt nőkén viselkedett.

- És dögös volt? – húzta fel szemöldökét.

- Az nem kifejezés.

- És mikor fekteted meg, vagy már az is megtörtént?

 Ez a kérdést a mi barátságunkban teljesen természetesnek hatott, főleg ha rólam volt szó. Most mégis, CL-ről beszéltünk, aki egy vonzó, egyben rendkívül bájos lánynak számított, valahogy mégsem fordult meg a fejemben, hogy megdugjam. Basszus, én komolyan beteg vagyok!

 Nem válaszoltam erre, hiszen pont akkor érkeztünk meg Jongdae lakásához. Vállat vonogatva megköszönte a fuvart, majd kipattant a kocsiból, úgy rohanva be a magas épületbe, mintha az élete múlt volna rajta. Nagyokat sóhajtva indítottam be újra a motort, hogy elindulhassak ahhoz az emberhez, akit a pokolban sem szeretnék látni.

 Mielőtt megmásztam volna tizenkét emeletet, mélyeket lélegezve nyugtattam le fáradt szervezetem. Csak néhány óra, egy kényelmes lakásban. Ki kell bírnom. Egyszerűen, muszáj.

*

 Bekopogtattam az ajtón, s olyan érzésem támadt, mintha egy vesztes csatatérre tértem volna vissza. Semmi kedvem nem volt az egészhez, mégis inkább voltam annál az idegesítő baromnál, mint a saját otthonomban.

 Az előző alkalmat megcáfolva, mikor ajtót nyitott nekem, teljesen puccba vágta magát; bár teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az iskolában, mégis valahogy másként hatott. Nem viselte az idegesítő mosolyát, viszont szemei a kedvességtől ragyogtak. Ám akkor nem volt annyira rámenős a kisugárzása; viszont mikor ajtót nyitott kifejezetten kellemes látványt nyújtott. Még nekem is.

- Szia, Sehun!

- Heló. Bemehetek?

- Persze, gyere! – állt félre az ajtóból, hogy be tudjak lépni, a még mindig lenyűgöző lakásába. Hanyagul levágtam, az eddig vállamon pihenő táskámat a kanapéja mellé, majd ráültem a kényelmes bútorra. – Iszol valamit?

- Hát...

- Mondjuk egy Bobble Tee-t?

- Kérek! – feleltem talán túl gyorsan, ugyanis a szőke csodálkozó pillantásokat vetett rám, ahogy megpillantotta gyerekesen csillogó szememet. Hiába, mindig ez volt, amikor Bobble Tee-vel kínáltak; utoljára kiskölyök koromban ittam, s az óta is imádom. Amikor azt ihattam, úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, az egyik barátnőm még kifejezetten aranyosnak találta. Emlékszem, a cuki szóval illetett. Így utólag visszagondolni rá, rém fura.

- Tessék – adta át az üveget még mindig furcsállva, vizslatva engem, de íriszeiben ott bujkált az a bizonyos mosoly. Csak elvettem tőle a mennyire italtárolót, majd habozás nélkül beleittam. Azt hiszem, az ízek orgazmusát éltem át akkor. – Ahogy látom, nagyon szereted ezt az italt. Ugye?

- Ühüm – bólogattam, ki sem véve számból a szívószálat, valószínűleg olyan fejet vágva, mint egy ötéves. De ki nem szarja le, ha életem egyik legkedveltebb italát kortyolgathatom?

 Látványomra felkuncogott, s olyan képet vágott, amilyet a boldog egyben büszke nagymamák szoktak, ahogy végigmérik unokájukat.

- Ne nézzen rám úgy, mint egy ötévesre, vagy mint egy kölyökre. Ne feledje, csak négy évvel öregebb, mint én.

- Ha tényleg nem számít az a négy év, akkor mégis miért nem tegezel?

- Mert maga a tanárom.

- Csak az iskolában. Ráadásul te magad mondtad, hogy mindössze négy évvel vagyok idősebb. 

- Jó – tettem le az üveget a kis dohányzóasztalra. – Ha tényleg ragaszkodsz hozzá, akkor ezen túl tegezni foglak.

 Elégedett mosoly foglalt helyet arcán, ami valamiért kifejezetten széppé tette. Sosem mondtam még férfira azt, hogy szép, de Wu Yifan abban a percben az volt; az a mosoly nőiessé tette arcát, mégis karizmáját megtartotta. Egyszerűen ragyogóan festett, és ezt el kell ismernem, még akkor is, ha ki nem állhatom a képét.

- Tetszett a zene, amit múltkor mutattam? – kérdezte, miközben visszament a konyhába elpakolni.

- Ja.

 Nem válaszolt. Rá sem kellett néznem, tudtam, hogy az önelégült vigyor ott foglalt helyez az arcán, arra várva, hogy a pofámba tolja magát. Idegesített. De annyira nem, hogy ne tudja elterelni a gondolataimat, Sulliról. Aish! Akkor sem gondoltam rá ennyit, mikor még együtt voltunk, most meg csak azért mert terhes, már bérelt helye van a fejemben. Mondhatom szép.

- Sehun.

- Hm? – fordítottam fejem a még mindig a konyhában tartozódó személy felé.

- Hallottam, hogy az igazgató felhívott tegnap.

- Igen. Jól lebaszott, amiért nem jöttem ide.

- Pont erről akartam beszélni. Szerintem bőven elég lenne, ha mondjuk csak heti három alkalommal, jönnél ide.

- Ennyire le akarsz koptatni? – kérdeztem, mire halkan felkuncogott.

- Dehogy. Csak gondoltam neked is kényelmesebb lenne, ha nem kellene minden szabad délutánodat velem töltened.

- És ezt felvetette a dirinek is?

- Mr. Lee-nek nem kell tudnia erről.

- Nocsak, mik ki nem derülnek – húztam fel szemöldököm erre, mondatra, miközben pimasz mosoly ült ki fejemre.

- Az agyamra megy a pasi! – fújtatott egyet, mire nekem a Marsig szaladt a szemöldököm. – Állandóan belepofázik abba, hogyan tanítsak...

- A mindenkivel kedves Wu Yifan álarca lehullott.

- Te meg miről beszélsz? – fordult felém hitetlenül. – Ki mondta neked, hogy mindenkivel kedves vagyok? Ennyire csak nincsen ártatlan ábrázatom.

- Furcsa, ez az új stílus. Ma is; SoHyunnal kifejezetten barátságtalan volt.

- Pedig nem szokásom a lányokkal így viselkedni, de az a lány... Szegény olyan hülye. Ráadásul olyan fajta, akit elviselni nem lehet.

- Mondjuk ebben igazad, van. De a dirivel mi a bajod?

- Semmi, azon kívül, hogy konzervatív, és arról akar nekem dirigálni, hogy tanítsak.

- Az öregfiú már csak ilyen.

- Elviselhetetlen. Ráadásul itt vagy te; semmi szükség nem lenne arra, hogy minden délután velem legyél, de az igazgató ragaszkodik a feleslegeshez...

- Javíthatatlanok ezek az öregek – mosolyodtam el, majd összeráncolt homlokkal léptem oda a szőkéhez. – Még hétfőn említetted, hogy inkább Seulginak kellene hozzád járnia... Miért?

- Ennek egyszerű oka van; neki tényleg szüksége van terápiára, csak nem az enyémre.

- Miért?

- Mert Seulgi nimfomániás.

- Mi a fasz? – kerekedett ki szeme, ahogy eljutott a tudatomig, az, amit mondott. Nimfomániás? Azaz szexfüggő? A kis okos ártatlan Seulgi? Ezt nem hiszem el. – És te ezt honnan tudod?

- Egyik szünetben letepert.

 Ez mi az anyám rizsporos redvás picsájáról beszél?

- Letepert?

- A mosdóban.

- És utána?

- Természetesen leállítottam, majd miután elmagyaráztam neki, hogy én nem szándékozom vele szexuális kapcsolatot létesíteni, elsírta magát, és elmesélte a nimfomániájának pontos kezdetét. Mondjuk látszott rajta.

- Látszott? Hogy lehet az ilyet látni?

- A magas intelligencia hányadossal rendelkező nők szexuálisan sokkal túlfűtöttebbek. Ezért gyakori, hogy az okos nők, nimfomániásak lesznek.

 Ez az ember egy lexikon, vagy csak én vagyok hülye?

- És ezt miért mondod el nekem?

- Te kérdezted – felelte, mintha ez annyira egyértelmű lett volna. – Meg azt hittem tudod, hisz mégiscsak a barátnőd.

- Seulgi nem barátnőm. Csak egyszer lefeküdtem vele, és kész. Mostanában nincs szerencsém a barátnőkkel kapcsolatban.

- Hogyhogy?

- Előbb Sulli, most meg Seulgi... – mormogtam magamnak. – Egyre jobb.

- Sulli? Az a lány az évfolyamodról? – ráncolta homlokát, mintha megpróbálná felidézni az arcát.

- Igen ő. Másfél hónapig a barátnőm volt.

- És mi történt?

- Szakítottam vele.

- Miért?

- Csak úgy – vontam meg a vállam, mire a szőke értetlenül meredt rám. – Tudod, már nem jöttünk ki olyan jól.

- Értem. És Sullit megviselte a szakítás?

- Annyira nem, mivel néhány nappal később összejött egy alsóbb éves fiúval, MinKivel.

- Az a hosszú szőke hajú, lánynak kinéző srác?

- Ő.

- És téged zavar, hogy ők járni kezdtek?

- Igazából még örülök is neki. Így nekem nem kell vele foglalkoznom.

- Akkor hol itt a probléma? – kérdezte, mire én egy mély sóhaj után, készségesen válaszoltam is.

- Nemrég tudtam meg, hogy Sulli terhes és van rá esély, hogy tőlem.

 Ahogy kimondtam azokat a szavakat, csak egy elfagyott és megdöbbent Wu Yifant láttam magam előtt, aki még emészti a dolgokat.

- Magyarul felcsináltad a barátnődet.

- Pontosan. És szeretné tudni, amennyiben enyém a gyerek, hogy mire számíthat tőlem.

- És mit mondtál neki?

- Hogy még gondolkodom rajta, s amint kiderült kié a baba, elmondom, hogy és mi lesz.

- És tényleg tudod, hogy és mi lesz, vagy csak magadat akartad nyugtatni ezzel?

- Persze, hogy csak magamat akarom nyugtatni. Faszom se tudja mit kéne tennem. Nem akarok apa lenni, és semmiféle felelősséget nem akarok vállalni a gyerekért. Mégis, akkora seggfej én sem vagyok, hogy csak úgy szarjak a fejükre.

- Kompromisszumot kell kötnöd.

- Mégpedig? – fordultam felém, eddig a legérdeklődőbben.

- Meg kell találnod az egyensúlyt a kötelesség és a saját boldogság között. Ha téged semmilyen formában nem tenne boldoggá egy gyerek, de mégsem akarod teljesen faképnél hagyni, akkor találni kell egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel.

- Vagyis?

- Nincs vagyis. Ezt csak te tudhatod, én nem. Gondold végig; mi az, amit meg tudsz és meg is, akarsz tenni a gyerekért, úgy, hogy neked se legyen kényelmetlen?

 Abban az egy percben, de csak abban, kurvára örültem Wu Yifan társaságának.