6. fejezet

6.      fejezet

   Gyomorgörcs, szédülés és döbbenet. Ezek az érzések kavarogtak bennem, mikor ajtót nyitott a jövendőbeli „terapeutám”. Igen, terapeuta. Senki nem merte ezt kimondani, de azért lássuk be, hogy egy kibaszott őrült vagyok, és sokak szerint szükségem van erre a sok szarságra. Na persze. Engem már sulis elbeszélgetésre küldenek, mert párszor bevertem valakinek a képét, de a szadista állatnyúzó egyben ártatlan kinézetű kislányokra mit mondanak? Majd kinövi! Hát a kurva anyátokat!

    Igen, ilyen sok időm volt gondolkodni, ahogy hasi fájdalmakkal küzdve figyeltem azt az illetőt, akivel el kell majd beszélgetnem. Szédültem, akárhányszor ránéztem a gyomrom bukfencezett egyet; ismerős érzések, mi? A sok, klisés romantikus regényben ez a szerelem jele lenne. De nem az én életemben! Ez itt nem szerelem volt, csupán az undor kifejezése testi tünetekkel vegyítve. Bár ugyan nem egy romantikus regényben éltem, de azért a vígjátékokhoz méltó jelenetet kaptam ajándékba; mert ki nyitott nekem ajtót? Wu Kibaszott Yifan! Azt hittem ott ugrok le a lépcsőházból. Összegezzük: feladtam a délutánomat, hogy autóba szálljak, bebumlizzak a belvárosba, közben majdnem elütve néhány öreg nénit, azért, hogy felmásszak egy tizenkét emeletes lift nélküli házba, hogy eljussak ahhoz az emberhez, aki a legjobban irritál. Köszönöm nem létező Istenem, látom már neked is a bögyödben, vagyok!

   Viszont, kibaszott nagy pozitívum volt a számomra még ebben a kurvaidegesítő helyzetben is, hogy nem az irritáló mosolyát, hanem a megdöbbent ábrázatát láttam meg. Haja kócosan állt szerteszét, s az iskolában hordott elegáns ruhát valahova elhajítva a sarokba, akkor előttem csak egy szimpla melegítőt és egy szürke, pamut pólót viselt. Ahogy végigmértem, csak egy dolog járt a fejemben; hogy lehetséges az, hogy vele volt az utolsó órám, mégis volt ideje hazaérni, átöltözni és úgy elfeküdnie a haját, ami nekem akarva se sikerülne. Igen, efféle baromságokon járt az agyam. Bármi, csak ne kelljen vele kommunikálnom, ami persze lehetetlennek tűnt, mivel az lett volna mindkettőnk feladata, hogy a másikkal megtaláljuk a közös hangot. Mint valami béna randizós műsorban, amiben a bugyuta és teljesen különböző embereket akarják összeboronálni, hogy meglegyen a következő celeb álompár. Szánalmas.

   Kínos percekig csak álltunk egymás előtt mondanivaló nélkül, mint valami filmben. Akárhányszor megpróbált a szőke hozzám szólni elakadt a szava, és csak értelmetlen dadogás lett belőle. Látszott rajta, hogy nem várt engem. Végre valahára zavarban a legidegesítőbb tanár; kiélveztem ezeket, a momentumokat. Igaz a végén már frankón kezdett befagyni a seggem, mivel egy tetőtéri lépcsőház nem éppen egy szauna. Kurva nagy huzat volt, és bár egyáltalán semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy én az ő lakásán dekkoljak, mégis be akartam invitáltatni magam, mert már a heregolyóim is lefagytak.

   - Nem akar beengedni? – biccentettem háta mögé utalva a meleg lakásra.

    - De persze. Ne haragudj... – válaszolta észbe kapva, mintha csak egy bambulásból tért volna vissza, úgy engedve be engem a kifejezetten nagy helységbe.

    Tágas lakás, szinte minden egyben volt. Ahogy beléptem a lényegesebb dolgok a szemem elé tárultak; nem volt előszoba, csak egy hatalmas tér. Hajópadlón lépkedtem beljebb, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet: a nappaliban csak egy nagy fekete kanapé éktelenkedett, szemben a tévével. Pontosan a szófa mellett egy ugyanolyan típusú fotel helyezkedett el, tökéletes derékszöget alkotva. A készülék és az ülőhely között egy fényesre tisztított dohányzóasztal díszelgett, rajta könyvekkel és egy fehér hamutartóval. Balra fordítva a fejemet, pontosan a nappali mögött a konyha volt, ami egy nagyobb katedrán foglalt helyet. Egy kisebb bárpult félkörben takarta el a helység egy részét, ezáltal tökéletes összképet alkotva. Fa oszlopok lógtak be a lakásban, azokon pedig képek, néhol órák lógtak. Az egyiken egy erősebb madzagszerű valami fedeztem fel, ami átlósan kapcsolódott egy másikhoz. A fonalon apró díszek árválkodtak, valami furcsa esztétikát képezve, ami, legalábbis a számomra, rendkívül nyomasztó volt. A szinte kerek lakásba kettő kis kidudorodó falrétek rondított bele; felételeztem egyik a fürdő a másik meg a hálószoba volt. A két kis „kocka” között hatalmas ablak foglalt helyet, mely csodálatos kilátással ajándékozta meg azt, aki kinézett rajta. Az egész város a szemem elé tárult, s mintha mindenki felett csak én álltam volna. Bevallom, meseszerű élményt nyújtott. A nagyméretű ablak előtt egy koromfekete zongora volt, melynek tetején kották szóródtak szerteszét. És, ha ez még nem lett volna elég, a szürkés árnyalatú falakon absztrakt, fekete ecsetvonások díszelegtek. Plusz volt egy fal, mely körülbelül másfél-két méter magasan nyújtózkodott, rajta pedig szorosan egymás mellett sorakoztak saroktól-sarokig, pontosan illeszkedő könyvespolcok, amelyeken milliónyi regény foglalt helyet. Bár nem szívleltem Wu Yifant, azt azért el kellett ismernem, hogy kibaszott jó helyen élt. Mégis, már az első perctől kezdve utáltam a lakását. Túl művészi, túl egyedi, és annyira megjátszott. Nehéz volt elhinnem, hogy valakinek tényleg ilyen regényes ízlése van. Erőltetetnek tűnt, akárcsak a szőke műmosolya, amivel az őrületbe tudott volna kergetni. Képtelenségnek tűnt, hogy én hosszabb távon kihúzzam mellette.

    Bizonytalanul lépkedtem a tágas lakásban, s ahogy egyre beljebb értem benne, annál nagyobbnak tűnt. Mintha percről percre meg növekedett volna a térfogata. Egy kibaszott művészbarlang volt az egész. De egy tanárnak minek egy ilyen?

  Kényelmetlenül éreztem magam. Frusztrált az egész szituáció, valószínűleg, mert semmi kedvem nem volt egy számomra szinte idegen ember lakásán ücsörögni. Ki faszom tudja, hogy ez a Yifan nem egy kitoszott perverz?! A retardált vigyorából még ki is nézem. Csak tudnám az ilyenek, mégis miért mindig engem találnak meg...

    - Kérlek, foglalj helyet!

   Hirtelen a mögöttem álló ember egyik kezét a vállamra rakta, úgy vezetett az étkező asztalhoz, majd kényszerítve leültetett.

   - Mi volt az a döbbent pofa, amit az előbb vágott? – kérdeztem semleges arcmimikával. A szőke egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, majd újra kiült az a kibaszott idegesítő mosoly a fejére.
   - Nem számítottam rád.

  - Mi az, a diri már olyan szenilis lenne, hogy egy feladatáról is elfelejtette tájékoztatni magát? Nem hittem volna ezt az öregről.

  Felnevetett.

  - Nem rád számítottam, Sehun.

  - Netán a fogtündért várta vacsorára?

  - Nem erről van szó. – Hangja kedvesen csengett vissza fülemben. – Az igazgató úr említette, hogy foglalkoznom kell majd egy diákkal, de álmomban sem gondoltam volna, hogy te leszel az.

  - Őszintén; ki más jöhetett volna? Rajtam kívül nincs nagyon tökös srác az iskolában.

  - Látom önbizalmad, az van.

   Egy félmosolyt dobott felém, amitől biztos elolvadtam volna, ha nem fasszal a lábam között jövök a világra. Annyira idegesített.

  - Kire számított?

  - Valaki másra. Mondjuk a barátnődre; Seulgira.

  Értetlenül ráncoltam a homlokomat hosszasan meredve a pajkosan mosolygó szőkére, aki épp valami kávé félét kortyolgatott.

  - Ő nem a barátnőm.

 - Oh... Én azt hittem. Legalábbis abból, amit a parkban láttam, erre következtettem...

    Szemei egyik percről a másikra kerekedtek kétszeresére, mint általában. Életem először döbbentem meg annyira, mint akkor, abban a székben. Szám nyitva volt, de csak a levegő jött ki rajta, semmi hang. Tátogva, mint egy hal; úgy próbáltam valamiféle értelmes gondolatot szavakká formálni. De csak egyetlen egy dolog kattogott az agyamban: Ez a fazon komolyan látta, hogy dugom meg Seulgit? Édes faszom! Baszki, baszki, baszki! Aish, ez nem lehet igaz. Rohadt perverz. Ki a franc lesi meg fiatalok nemi aktusát? (Mondjuk, lehet nem egy parkban kellett, volna megdöntenem, de akkor is). Ez undorító, beteges és...

    El akartam rohanni. Szívem szerintem felpattantam volna a székéről, és leugrottam volna onnan a tetőtérből. De képtelen voltam megmozdulni. Tényleg a döbbenet bénított volna meg? Vagy esetleg csak nem akartam elmenni? Bármi is volt az ok, ott maradtam, azon a széken, amin ki tudja miféle perverzségeket művelt az a barom.

    - Magát nem tanították meg, hogy nem illik leselkedni?

    - Téged nem tanítottak meg, hogy nem illik nyilvános helyes enyelegni? Amerikában ez még oké, de itt Koreában elég nagy illetlenségnek számít.

    - Prédikálni akar nekem?

   - Dehogy. Én is voltam tizennyolc, szerinted én nem csináltam ilyeneket?

    - Nem igazán érdekel szóval, ha lehet, inkább nem képzelném el.

   Ezen kijelentésemen felnevetett. Csak tudnám, mi olyan vicces; egyáltalán nem poénnak szántam. Ő mégis jóízűen kacagott. Ahogy mosolya kirajzolódott arcán, kivillantotta hófehér fogait, melyek tökéletes sorakoztak fel egymás mellett. Szemei körül megjelentek a nevetőráncok, melyek jobban kihangsúlyozták csokoládé barna szemeit. Tökéletes összkép. Csak tudnám, mi irritál rajta annyira.

     Pár pillanatig még elviseltem ijesztően hibátlan nevetését, aztán inkább feltápászkodtam. Fáradt voltam, mégis hajthatatlanul figyeltem a nálam alig magasabb férfit.

   - És most? – kérdeztem várva a válaszra, de csak értetlenül pislogott rám, ahogy realizálta a kérdésem. – Tudja, azért bumliztam ide magához, mert a diri ideparancsolt. Gondolom maga, tudja, mi ilyenkor a teendő.

    - Nem gyakran foglalkozom külön a diákokkal.

    - Basszus, csak tudja mi a faszt, kell csinálnia, vagy nem?

   Obszcén kijelentésem kicsit meghökkentette, de annyira nem, hogy utána ne akarjon mosolyogni. Egyszer még letörlöm azt a vigyort a pofájáról.

   Bevezetett a nappaliba – jobban mondva mondta, hogy üljek le a kanapéra – majd ő elhelyezkedett a fotelben, keresztbe tette a meglepően hosszú lábait, majd úgy vizslatta az arcomat.

   - Most csak bámulni fogja a fejem, vagy mond is valamit? – kérdeztem, mikor már kezdett az agyamra menni a felém irányított fixírozása.

   - Nem terveztem.

   Ez komolyan ki akar készíteni.

   - Akkor mégis miért vagyok itt?

   - Fogalmam sincs. Az igazgató mondta, hogy foglalkozzak veled, de nem látom értelmét. Teljesen normális diák vagy; nem gondolom, hogy szükséges lenne ez a „terápia”.

   - Ezt neki is megmondhatná.

  - Hidd el, az öregek makacs személyek. Nem tudnám meggyőzni, főleg, mert ő jobban ismer téged, mint én, tehát többet tud az iskolai afférjaidról.

  - Még, hogy afférok. A diri csak túlreagáljak ezt az egészet.

  - Micsodát?

 - Az állítólagos „afférjaimat”. Semmi olyat nem csinálok, ami sokkal borzalmasabb lenne, mint az átlag magatartás.

  - Miket szoktál csinálni? Még nem ismerlek elég jól, így fogalmam sincs, miket műveltél az elmúlt években.

  - Ha tényleg annyira kíváncsi... – helyezkedtem kényelmesebb pozícióba – Azért küldtek magához, mert verekedtem.

  - Gondolom nem először... – halk megjegyzését nem lehetett figyelmen kívül hagyni. – És mi történt? Mármint csak néhány pofon vagy valami...

  - Úgy nézek én ki, mint aki csak sima pofonokat osztogat? Ismeri Choi MinKi-t?

  - Az a hosszú szőke hajú fiú...?

  - Ő – bólintottam a kislányra gondolva, akinek bármikor bevertem volna képét.

  - Szóval onnan az a monokli...

    Hát igen. Az, Oh Sehun féle ütéseknek nyoma marad, egy életre. Rennek komolyan betörtem az orrát, felszakítottam az ajkát és megajándékoztam néhány monoklival is. Csak, hogy tudja a kis szaros, hol a helye.

   A szőkének nem kellett sok idő, hogy összerakja a dolgokat. Lehetett akármilyen bárgyú és idegesítő pofája, nem volt egy hülyegyerek. Az ideális külső és a megnyerő stílus mögött valami idegen kapott helyet. Tudtam, hogy ő nem az a Wu Yifan, mint akinek mondja magát. Nem lehet valaki ennyire irritálóan tökéletes. Éreztem, hogy hazudja a magáról jól beállított képet, mégsem akartam kideríteni ki is ő. Nem foglalkoztatott. Mégis, valahol mélyen magamban kíváncsi voltam.

  - Amúgy, egy ilyen terápiás izén mi a szokás? – kérdeztem egy fokkal, lágyabb hangszínnel, mivel félig még mindig gondolataimmal voltam elfoglalva.

  - Először is fel kéne mérnem a tudásodat egy, tesztel, ami bebizonyítaná, hogy esetlek diszlexiás vagy-e. Ugyanis a fiataloknál szokás, hogy azért kicsapongó a viselkedésük, mert nem tudnak teljesíteni, illetve megfelelni az elvárásoknak.

  - És ez előírás vagy ki lehetne hagyni?

  - A te esetedben nem látom értelmét. Egyértelműen látszik, hogy neked azért nem jók a jegyeid, mert fütyülsz az egészre.

  - Nahát, hogy maga milyen ügyes! Erre egymaga jött rá, vagy adták az infót a diplomával együtt?

   Gügyögéshez hasonló gúnyos megszólalásomon is csak röhögött. Egyszerűen nem tudtam felbaszni az agyát. Képtelennek tűnt kihozni őt a sodrából; pedig egy átlagos tanár már fel is pofozott volna.

  - Kérsz egy kávét?

  - Ha megkínál.

    Kipattant az amúgy elég kényelmesnek tűnő foteléből, a konyhába ment s elkezdte főzni a koffein tartalmú fekete löttyöt. Amíg ő fütyörészve, meglepő jókedvvel tüsténkedett, én alakját figyeltem. Magas, körülbelül százkilencven centi is lehetett, vékony volt, mégsem tűnt soványnak. Szálkás izmai megfeszültek, mikor valami nehezebbet emelt fel a pultról. Hosszú lábak, lányokat vonzó felsőtest és anime karakterhez hasonló küllem. A vékony arc, és a kissé nőies vonások mellé párosult a tökéletesre vágott hosszabb festett szőke haja, mely kiemelte őt a tanárok közül. Ahogy visszajött hozzám, átnyújtva nekem a bögrét, biccentettem egyet felé, de még mindig nem vettem le a tekintetemet róla.

   - Mi az? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, értetlen pillantásokkal bombázva engem.

    - Maga hány éves?

   Kérdésemre kuncogás hagyta el ajkait. Derűs ábrázattal ült vissza helyére, majd egy kis csend után, enyhe pírral az arcán, kicsit talán szégyenlősen válaszolt.

  - Huszonkettő.

  - Huszonkettő?! – kérdeztem vissza sokkosan. Hogy a faszba lehet valaki ennyi idősen tanár? Mindössze négy kibaszott évvel idősebb nálam, akkor meg...? – Hogy lehet maga tanár? Még egyetemistának kéne lennie!

  - Ez lenne a normális. De mivel én tizennégy évesen érettségiztem, és a bölcsészkart is viszonylag gyorsan befejeztem, semmi nem tartott vissza, hogy tanítsak.

  - Álljunk csak meg egy pillanatra... Maga tizennégy évesen tette le az érettségit? Mi maga, ufó?

  - Mostanában kicsit bonyolultabb neve van. Intellektuálisan koraérettnek tituláltak, nem ufónak.

  - Tehát maga agyilag túlkoros. Az nagyon fasza lehet; én félnék a maga helyében. Harminc évesen már úgy fog gondolkozni, mint egy nyugdíjas öreg nyanya.

   Kijelentésemre újabb kacaj hagyta el torkát.

  - Ilyen megközelítésből sem néztem még ezt. De, igen elgondolkodtató.

    Ki a faszom beszél manapság így? Mint valami XII. századból kilépett angol arisztokrata, akinek a túl sok zöldtea az agyára ment. Ahogy mosolygott, ahogy tartotta a csészét, és ahogy ez a két teljesen hétköznapi dolog az összképet adta; megdöbbentett. Elegánsnak tűnt, mégsem tituláltam volna karótnyelt sznobnak, mint az angol kifinomult pöcsöket, akik ténylegesen azok is voltak. Volt valami pajkos csillogás azokban a mindig nevető barna szemekben, csak rájönni nem tudtam, mi. És egyáltalán miért volt mindig boldog? Mint valami naiv kisgyerek, aki nem ismeri a világ kegyetlen és durva oldalát, csak kergeti a pillangókat a réten, akárcsak egy rossz buzi. Irritált engem Wu Yifan; nem csak a külleme, hanem a rohadt tökéletessége is, amivel mindenkit elbájolt. A tanárok és a diákok egyaránt ódákat zengtek róla, totálisan alaptalanul. Ez az pasi, mégis mit tett, amivel kiérdemelte ezt a hírnevet? És mégis milyen alapon szeretik ennyien, mikor konkrétan semmit sem lehet tudni róla.

   Percekig meredten bámultam, mintha csak a legfőbb ellenségemmel néztem volna farkasszemet. Nyugodtan pillantott vissza rám, de nem szólalt meg. Csendben tűrtük a megmagyarázhatatlan állapotot, melyet mások kínos hallgatásnak tituláltak volna. Persze, mindketten tudtuk, hogy nem az volt. A némaság nem feltétlenül számított zavarónak. Én kifejezetten élveztem, hogy nem kell hallanom a dörmögős hangját, ami leginkább egy szavalni tanuló medvére emlékeztetett. Ami, újra gyakorolni készült.

  - Mondd Sehun, szereted a zenét? – kérdezte bársonyos hanglejtéssel, ami még különösebbé tette, az amúgy is furcsa kérdést.

   - Nem szoktam zenét hallgatni.

   - Nem? – kerekedett el a szeme. – Nem ismerek olyan korodbelit, aki ne rajongana a ma ismert idolokért. Te komolyan nem szereted a zenét?

   - Csak azt mondtam, nem szoktam hallgatni.

   - És miért nem?

  - Maga miért nem lejt minden nap egy keringőt? Na ez is körülbelül hasonló kaliberű kérdés, mint a magáé. Egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy zenét hallgassak.

   Kijelentésem után, pár pillanatig művészien meredt a semmibe, majd szája sarkában bujkáló mosollyal, fordult ismét felém.

   - Milyen típusú zene volt az, amit eddig hallottál?

   - Ennek van bármiféle jelentősége, vagy csak úgy random kérdéseket tesz fel? – tértem ki a válaszadás elől. A szőke hajthatatlanul fürkészett, várva, hogy végre együttműködőbb legyek. Mélyen sóhajtozva láttam be, hogy hamarabb szabadulhatok, ha rendesen válaszolok. – Időnként, mikor bekapcsoltam a rádiót, vagy olyan helyre megyek, ahol megy a zene; általában a kpop szokott üvölteni. Főleg bandák.

    - Melyikek?

    - Általában a legismertebbek. 2NE1, Super Junior, BigBang, SNSD... meg ezek.

    - Tetszik valamelyik?

   - Ha bármelyik is felkeltette volna az érdeklődésemet, nem mondtam volna azt, hogy nem hallgatok zenét.

  Megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva folytatta a monoton kérdéssorozatot. 

    - A kpop-on kívül más műfajt nem ismersz?

   - Nem vagyok teljesen elzárva a külvilágtól – vetettem rá enyhén gúnyos pillantást. – Pontosan ismerem a mai trendeket és a béna amerikai zenékkel is tisztában, vagyok, csak nem hallgatom őket, mivel egyik sem tetszik. Azért annak nincs nagy pszichológiai oka, hogy nem lógok állandóan az Mp3 lejátszómon.

    Halvány mosoly terült szét arcán. Felállt a foteléből, hozzám sem szólva intett, hogy kövessem. Furcsállva ugyan, de utána mentem; mégis mi a francot akar ez?

   Szerencsére nem valami perverz játszószobába vezetett, csak a zongorájához, amihez készségesen le is ült. Előtte viszont egy széket tolt a hangszer mellé, arra mutatva, hogy üljek le.

    - Most bevallja, hogy maga Beethoven elveszett utódja?

  - Ha még német lennék egyesek be is vennék. Viszont kínainak születtem, szóval ezt benéztem.

    Tudtam, hogy kínai. Ilyen névvel csak az lehet. De mégis miért jöttünk a rohadt zongorához?

    - Most klasszikus zenét fog játszani?

   Kérdésemre felemelte tekintetét, úgy nézve rám grimaszokkal arcán, mintha csak valami eretnekségnek számító valamit hoztam volna szóba.

    - Isten mentsen meg attól...

   Enyhén undorodva pillantott maga elé, amint megfordult a fejében a klasszikus zene gondolata. Minimálisan összeszorított szemekkel megrázta fejét, majd kezeit a billentyűzet fölé helyezte.

  Egyik pillanatról a másikra, csak annyit láttam, hogy ujjai villámgyorsasággal pörögnek a zongora fölött, tökéletes hangokat kiadva, melyeknek stílusa számomra ismeretlen volt. Már csak abban elfáradtam, hogy láttam milyen sebesen, nyomja le az egyik billentyűt a másik után. Szinte már túlzóan hevesen játszott a hangszeren, mikor az egyik pillanatban lassított a tempóján, úgy kezdve új ritmusba. A váltás ugyan hirtelen történt, mégis a vad tempó kapcsolódott a lassabb, kissé feszültség nővelő hangképződményhez, melyet a zongora adott ki. Ez az ütem sokszor ismétlődött; ugyanazok a hangok, mindig más hatással. Kezei már nem voltak olyan gyorsak, mégis úgy siklottak a zongorán, mint ahogy kés vágja el a vajat. Az egész dal, amit játszott pofátlanul pimaszul hangzott, enyhén bajkeverően. Régies stílusa volt, mégis annyira korhűnek hatott. Másodpercről másodpercre érte el a zenélés a tetőpontot, mikor újra belekezdett a már refrénnek számító ütemsorozatba. Aztán ismét pörögtek ujjai a zongorán, fantasztikus összhangot képezve, mely hang formájában távozott a világba. A dal vége már olyan hangosan és hevesen játszódott le bennem, hogy egyenesen fájdalmas volt, mikor hirtelen vége szakadt.

   Wu Yifan, olyan elánnal játszott, ahogy állítólag Beethoven. A nagy hevességtől izzadtságcseppek jelentek meg homlokán, haja belelógott elégedetten csillogó barna szemeibe, melyek félig engem vizslattak.

   Változatos érzések kavarogtak bennem, amiknek egy része ismeretlen volt. Örültem, de ez teljesen másfajta öröm volt, mint amit eddig valaha is éreztem. Fájdalmas boldogság, ami egyszerre tetszett és taszított is. Mikor a zongorát hallgattam, a pulzusom az egekbe szökött, alig mertem levegőt venni, és olyasfajta megkönnyebbülés járta át a testem, mikor valaki rokonszenvet ébreszt bennem. Érthetetlen vágyak törtek elő, melyekről eddig nem is tudtam, s talán csak a zene hatása miatt keletkeztek. Mintha a felhők felett lebegtem volna, az álmok és az optimizmus hátán. Egy pillanatra ismét gyereknek éreztem magam. Egy gondtalan kölyöknek, aki voltam, míg be nem következett az a nap, ami mindent megváltoztatott.

   Félve emeltem fel fejemet, ami egészen addig csak meredten bámulta a zongora lábát. A szőke barátságos pillantásai lyukat szúrtak rajtam, így nehezemre esett megszólalni. Idegesített ez a fajta „kivallatása”, mégis a kérdésem, felülkerekedett az unszimpátiámon.

    - Ez...?

   - Tetszett? – Elégedett mosolya hatalmas méretben terült szét arcán. Nem akartam válaszolni. Tudtam, ha igazat mondok csak az önelégült képe, marad előttem. Ha hazudok, akkor is. Ha nem mondok semmit, egyszerűen elneveti magát. Egyik opcióhoz sem volt kedvem, mégis a gyermeki kíváncsiságom még a büszkeségem egy töredékén is túltett.

  - Ühüm... – makogtam, közben alig látható bólogatások közepette figyeltem a tanár arcát, amelyre rögtön kiült az elégedettség.

    - Érdekel mi volt ez?

  Bólintottam.

    - Nem tudom hallottál-e már erről; ezt nevezik jazznek.

  Természetesen tudtam, hogy létezik ilyen zenei stílus, de még sosem hallottam. Mármint; életemben nem hallgattam még jazz zenét. Az én világomban nem létezett olyan, hogy zene. Valahogy mindig elkerült. Csak távolról hallottam, és akkor sem igazán fogott meg, csupán tudomásul vettem, hogy van ilyen valami, amit néha dalnak neveznek az emberek. Mégis most, ez valahogy másmilyen volt, mint amit a rádióban szoktam hallani. Izgalmas, ritmusos, őrült mégis egyszerű. Minden és semmi.

    - Szóval ez a jazz... – mosolyodtam el halványan.

    - Pontosan. Még sosem hallottál róla?

    - Tudom, hogy van ilyen műfaj, de zenét az előbb hallottam először.

    - Ez esetben örülök, hogy megismertettem veled egy új műfajt. Amúgy a dal egy klasszikus musicalből a Chicago-ból van. A címe: All That Jazz. A többi énekkel és hangszerrel jobban hangzik. Majd hallgasd meg. Hidd el, tetszeni fog...

**

   Húztam fel a kabátomat, miközben gondolataim még mindig azon a dalon jártak, amelyet Wu Yifan adott elő zongorán. A hatása alá kerültem, és alig bírtam visszatérni a valóságba. A tanár kedvesen mosolyogva vezetett ki a lakásából, majd az ajtófélfát támasztva szólalt meg ismét.

    - Örültem, hogy itt voltál. Rendkívül érdekes volt... 

  - Ja – bólintottam, ismét visszatérve megszokott stílusomhoz. Pár pillanatig kínos csendben álltunk egymás mellett, majd újra kinyitottam a számat, hogy elbúcsúzzak. – Akkor, viszlát. Majd holnap a suliban... És kösz.

   Utolsó mondatom döbbenetet váltott ki tanáromból. Oh Sehun megköszönt valamit? – gondolhatta. Na, ilyen is ritkán fordul elő. Tízévente egyszer se. És nem is értettem, mit köszöntem meg? És egyáltalán miért? Az égvilágon semmit sem tett, akkor meg?

    Értetlenül és enyhén frusztráltan ültem be az autómba, úgy indítva be a motort. Vezetés közben az agyam állandóan kattogott. És nem csak az utolsó mondatomon, amit a szőkéhez címeztem; úgy általában az egész terápiás izén. Ennek mi értelme volt? És miért akarta tudni milyen zenét szeretek? Egyáltalán; miért viselkedik velem ilyen kedvesen, mikor én egy seggfej vagyok?