2. fejezet

2. fejezet

   

Hétfőn szakítottam Sullival, s ez csak csütörtökön derült ki. Tehát durván két napig, titokban is lehetett tartani, ami arrafelé, rekordnak számított. Aztán persze ez lett az iskolai szenzáció; a nagymenő kidobta barátnőjét, aki csúcsot állított be, ugyanis másfél hónapig húzta a szépfiú mellett. És ezt nem csak én találtam ki, szó szerint ez megy az épület egész területén, de még azon túl is. Mindenki tud a szakításomról, aki ismeri a nevemet. Persze részletek birtokában senki sincs, mert még Sulli sem annyira hülye, hogy világgá kürtölje naivitását. Mellesleg legnagyobb meglepetésemre, ex-barátnőm nem csúszott le a népszerűségi listáról. Ki hitte volna, hogy nélkülem is boldogul a kicsike! Ami engem illet, most még híresebb lettem, hisz újra szingliként tengetem a napjaimat, így a lányok ismét elkezdtek velem nyíltan flörtölni abban reménykedve, hogy Sulli utóda lehet valamelyikük. Következő numerára persze bármelyikük esélyes, de az utód… nincs nekem kedvem még egy ilyenhez. Megfogadtam, hogy nem lesz nekem megint tartós kapcsolatom. És ezt igyekszem is betartani.
Azon a csütörtök reggelen, mikor elárasztottak idegesítő kérdésekkel, legszívesebben mindenkit elküldtem volna a halál faszára. Persze mikor kinyögtem végre, hogy azért szakítottam Sullival, amiért az összes többi csajommal is, lankadt az érdeklődés. És ennek kifejezetten örültem. Bár imádtam, hogy én vagyok a sztár, azért vannak dolgok, amiket nem illik megkérdezni. Én sem vagyok kíváncsi arra, ki mekkorát szart tegnap. Jó, tudom, hogy a kettő nem ugyanaz, de akkor se turkáljanak a magánéletemben. Ha akarom, elmondom, nem értem mit nem lehet ezen felfogni. Szerencsémre, Sulli levágta a témát. Messziről elkerülte még a környezetemet is, mégis, ha véletlenül a folyosón meglátott, vetett rám egy undorodó pillantás, s ugyanazzal a lendülettel továbbment. Sokszor nem értem a nőket, de azt felfogtam, hogy ki volt rám akadva. Legalább már nem tud többször az agyamra menni.
Viszont pénteken elkövettem talán életem egyik legnagyobb hibáját. De nem is nevezhető annak, hisz nem én tehettem róla. Egyszerűen… csak jött.
Kint az udvaron ültem egy padon hallgatva Jongdae monológját, amit átlagos esetben nagyon érdekesnek tartottam volna, de olyan keveset aludtam előző éjjel, hogy alig bírtam figyelni.
- Jól vagy, Sehun? – kérdezte, mikor észrevette, hogy nem figyelek rá. Mivel senki sem volt körülöttünk, nem kellett félnem attól, hogy meghallják, mit mondok neki.
- Este a húgom nem bírt aludni, így szinte egész éjszaka fent voltam, és őriztem.
- Áh, szóval előtört belőled a gondoskodó Sehun… - kúszott enyhén perverz mosoly az arcára, majd lehuppant mellém a padra. – Ezt a Sehunt szeretem én igazán. Na de hol van ő a suliban?
- Ő nem létezik Jongdae, csak és kizárólag Yunseonak.
- Ez nem ér! – játszotta el a durcás kislányt. – Én is akarom az „umma” Sehunt! Nekem is adj belőle! – azzal gyerekes hangvételben kezdte ráncigálni az ingem ujját, belőlem meg feltört a röhögés, amit képtelen voltam abbahagyni. De aztán mégis lehervadt a mosoly képemről, abban a szent pillanatban, mikor megpillantottam Choi MinKit, aki csak Rennek hívatta magát. Akaratlanul is egy undorodó grimasz foglalt helyet arcomon, amelyben minden érzelmemet belevittem, ami csak azzal a sráccal kapcsolatos volt. Kiállhatatlan kis pöcs! Esküszöm rosszabb volt, mint egy csaj: nem elég, hogy éveken keresztül jópofizott velem, és közben baromságokat beszélt rólam másoknak, de tavaly még az egyik nőmet is lenyúlta. Mégis ki a fasznak képzeli ez magát? Egyáltalán, hogy merészelt még csak gondolni is arra, hogy lenyúlja az aktuális csajomat? Nekem, Oh Sehunnak! Ráadásul mellé még azt is terjesztette, hogy buzi vagyok, meg nemi beteg; s ennek köszönhetően sokan elpároltak tőlem és az ő oldalára álltak. Nevetséges vádak egy olyan kölyöktől, aki úgy néz ki, mint egy csaj, a hosszú szőke hajával. Elindított egy gyerekes háborút, aminek mindenki az áldozata lett. A gimi két csoportra oszlott; voltak azok, akik mellettem maradtak, s azok, akik hittek Ren nevetséges baromságainak. És ami a legnagyobb vicc az egészben, hogy MinKi egy szaros harmadikos, aki akkor még csak másodikos volt, mikor ez az egész szarság elkezdődött. Kis faszfej! Már az első perctől kezdve tudtam, hogy csak egy nyápic szarkeverő, kedves pofával. Ha visszagondolok, szóba se kellett volna állnom vele, de én mit csináltam? Megengedtem, hogy körülrajongjon, mint az összes többi. Baszki, legszívesebben bevertem volna neki, s akkor talán rájött volna, hol a helye. Ha nem fenyítek meg valakit, akkor szokás, hogy ellenkezni szoktak. S akkor csak jobban megszívják. Ezért általában nem kell erőszakot alkalmaznom. De akkor kurvára be kellett volna vernem egyet neki!
Mikor, megláttam negédesen mosolygó fejét előttem állni, kedvem lett volna kiröhögni. Helyette csak gúnyos vigyort villantottam felé.
- Mit akarsz szöszi?
- Nem kell ilyen kedvesnek lenned, apukám!
- Neked hyung, öcsi! – szórtam szikrákat felé. – Emlékezz, hogy idősebb vagyok.
- És ez engem meg is hasson? Szánalmas vagy, Sehun!
- Lehet, az vagyok. De nekem legalább van annyi tartásom, hogy magam végzem el a melómat, nem pedig másokkal csináltatom meg. A gorilláid nélkül már nem is mersz elém állni? – biccentettem a mögötte ácsorgó kigyúrt srácokra, akiknek annyi agyuk sem volt, hogy felvegyék a sértésemet.
- Mi van pösze, lejátsszuk most? Csak te és én, édes kettesben! – röhögött fel, undorító csillogással a szemeiben.
- Nem verekszem lányokkal. – rendeztem le egyszerűen, majd felálltam a padról, s az ellenkező irányba indultam. Sokan azt hihették, ez csak így egymás között zajlott. Sajnos nem. Az ablakokból, fák mögül, rejtett helyeken; mindenhonnan figyelték a két harcos párbaját. Mintha csak egy western filmbe csöppentem volna; a nép csak és kizárólag a nyertest akarta ünnepelni, s a vesztest egy életre elfelejteni. Egy főnök kellett nekik, nem kettő. Erről szólt ez az egész, semmi másról… Undorító.
- Lány, mi? – kiáltott utánam. – Sulli nem ezt mondta tegnap este alattam!
Megtorpantam. Lassan fordultam meg, kiélvezve minden pillanatot az egészből. Elégedetten vigyorogtam rá.
- Leszarom Sullit. Felőlem az egész iskola megbasszhatja.
- Sok mindent mesélt rólad. Hallom van egy húgocskád!
Lefagyott a mosoly az arcomról. Senki nem veheti a szájára Yunseot. Senki. Pláne nem egy ilyen kis féreg. Idegesen indultam meg feléje, még mielőtt elérhettem volna a kis cuki fejét, Jongdae lefogott.
- Hagyd Sehun! Nem ér ennyit az egész! – Tudtam, hogy igaza van. Ismét nyugalmi állapotba kerültem, s újra elindultam szépen lassan abba az irányba, melyről az előbb visszafordultam. Egy lépést sem tettem, Ren megint megszólalt.
- Azt viszont, nem mondta el, hány éves! Tizennégy? Tizenöt? Pont elég idős ahhoz, hogy megfektessem!
És több nem is kellett. Abban a szent pillanatban fordultam meg, és akkora bal horgot kapott a pofájába, hogy a földre terült. Elszánt és vad tekintettel haladtam a fiú felé, s még maga az Atya Úristen se tudott volna visszafogni, nemhogy Jongdae. Idegesen löktem félre barátomat, csak és kizárólag arra a faszfejre koncentrálva. Megvártam, míg nagy nehezen talpra állt, majd ismét bevertem neki egyet, de ezúttal a jobb oldalára. Éreztem, hogy a düh és a méreg átveszi rajtam az uralmat, s tudtam, ha nem kontrollálom magam, ott helyben megölöm. De nem tettem. Csak folyamatosan ütöttem, ahogy bírtam. Meglepetésemre, mindössze az első három támadásom érte váratlanul, utána már végre rendes férfi módjára viselkedett. Kapott pár gyomrost, közben nekem felszakadt az ajkam, neki pedig már lilulni kezdett egy heg a szeme alatt. A végső győzelem, mégis engem ért; hirtelen csapás a gyomorba, térdrúgás az ágyékba, majd egy mindent megsemmisítő jobb egyenes. Az utolsó kép, ami megmaradt a fejemben, földre zuhanó teste volt. Orrából ömlött a vér, hosszú összefogott szőke haja, tincsekben hullott arcába. Hegek és horzsolások végig a testén, s sok ütésnyom a fején, melyek másnapra majd szép monoklivá fognak fejlődni. Az eszméletét nem vesztette el, sőt, még lábra is tudott állni. Lihegve figyeltem, ahogy hosszasan néz szemeimbe, majd előrébb bicegett, az őt időközben körülvevő tömeg meg a háttérbe szorult. Alig láthatóan meghajolt előttem, ezzel utalva arra, hogy elismeri a győzelmem. De íriszeiben nem ez tükröződött. Ren nem adta fel egykönnyen. Számára ez csak egy csata volt, nem a végső háború. Sajnos, hogy ezután mi történt, teljes homályba veszett.
Mire ismét tudatában voltam rendes önmagamnak, az igazgatói irodában ültem, szemben a vén pasassal. Gondterheltnek tűnt, s szánakozva vizslatta sérüléssel teli arcomat.
- Nem ez az első eset, Sehun.
- Higgye el, tisztában vagyok vele.
- Nagyobb tisztelettel is beszélhetnél hozzám!
- Miért is? – húztam fel szemöldököm, mire dühösen az asztalára csapott, melyről szanaszét gurultak a tollak s ceruzák.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen hangnemet üss meg velem szemben, megértetted?!
- Persze. – dőltem hátra, majd egy kisebb csend után, újra megszólaltam. – És most, hogy eljátszottuk a szokásos kis szerepjátékot, megmondhatja, mi lesz ezután.
- Megmondom én mi lesz! – pillantott idegesen rám, majd ahogy összetalálkozott tekintetünk, meglágyult, s pár fokkal nyugodtabban ült vissza székébe. – Megszámolni nem tudom, hányadik alkalommal vagy itt, ismét. Sehun; eddig elnéztem a kisebb-nagyobb ügyeidet, és még többször ki is húztalak a csávából, de ez akkor sem mehet tovább.
- Ugyan már! Ez az utolsó évem, tudom, hogy nem fog kicsapni.
- Valóban nem foglak.
- Na ugye…
- De! – emelte fel a mutatóujját, figyelmeztetés jeleként.
- Témánál vagyunk…
- Járnod kell egy elbeszélgetésre.
- Micsodára?! – kerekedett el a szemem, az abszurd ötlet hallatán.
- Jól hallottad, mielőtt még megkérdeznéd.
- Na ne már! Én biztos nem fogok valami gagyi, pszichológiabeszélgetésre járni.
- Sehun... – dörzsölte meg halántékát a diri, majd ismét a szemembe nézett. – Valószínűleg tudod, hogy a tanári karban is éppoly ismert vagy, mint a diákok körében, de ez nem mentesít az ÉN feltételeim alól. Vagy jársz az elbeszélgetésre, vagy kereshetsz egy új iskolát.
- Aish! – szitkozódtam magamban, aztán az elégedetten mosolygó öregemberre pillantottam. – Rendben!
- Remek. Két hét múlva hétfőn kezdesz. A részletekről majd értesítelek!
Hát ez is kurva jól ment! Persze, majd jól megkapom Jongdaetól, mekkora mázlim van, hogy nem lettem kicsapva. Először is, ki az a hülye, aki kirúg egy végzős diákot? Na, ugye, hogy senki. Másodszor meg; elbeszélgetés?! Mégis kivel? A diri egy szóval nem említette, hogy valami pszichológussal kellene nekem társalognom, szerintem abba bele is döglenék. Akkor meg? Aish… mindegy! Eljárok arra a szarra, kiakasztom a faszit, akivel dumálnom kell és minden el lesz intézve. Nincs nekem időm arra, hogy ezzel baszakodjak még pluszban.
Ahogy kiléptem az igazgatói irodából, egyenes beleütköztem valakibe. Felemeltem tekintetem, s az illetőre szegeztem azt. Magas, fiatal srác volt, arca, akár egy anime karakternek. Festett szőke haja kicsit hosszabbra volt hagyva, pont a megfelelő fazonra vágva. Fekete inget hordott, ujját könyökéig feltűrte, gallérja gyűrött volt, s egy hófehér nyakkendő lazán lógott rajta. Tisztára, mint valami mintadiák – gondoltam, ahogy végigmértem. Semleges pillantást vetett rám, mielőtt még megszólalhatott volna. De megelőztem.
- Bocs – dobtam felé az egyszerű szót, majd visszamentem az osztálytermembe, hogy megkeressem barátomat, kit az udvaron láttam utoljára. Jongdae a helyén ücsörgött totál egyedül, de amint megpillantott, felpattant székéről, s határozott léptekkel megindult felém.
- Mégis mi a faszt gondoltál?!
- Mivel kapcsolatban?
- Ne játszd a hülyét, Sehun! – mutatott rám fenyegetően, ami sokkal inkább látszott rémültnek, mint haragosnak. Barátom egész teste remegett, s szinte a sírás kerülgette. Lemondóan rogyott össze előttem. – Olyan, kibaszott nagy idióta vagy!
- Tudom. – futott át keserű mosoly az arcomon, miközben leguggoltam hozzá.
- Tudod, mennyire ijesztően viselkedtél? Rám hoztad a frászt!
- Hidd el, nem akartam azt tenni, amit de… - és itt akadtam el. Nem tudtam, ellenérvet felhozni. Felesleges lett volna azt állítanom, nem szánt szándékkal vertem szét Ren fejét. Ugyanis meg akartam ütni. Képes lettem volna fékezni magam, mégsem tettem. Fájdalmat okoztam neki, olyat, amelyre örökre emlékezni fog. És ha visszamehetnék az időben, akkor se cselekednék máshogy. Megérdemelte az a kis féreg azt, amit kapott, hisz másból sosem tanulta volna meg; a húgomat nem veheti a szájára.
- Nem kell nekem magyarázkodnod, tudom, hogy felbaszta az agyad, és meg kellett leckéztetned. – zökkentett ki Jongdae kedves hangjával.
- De nem mindenki szeme láttára akartam szétverni.
- Tiszta játszma volt ez, Sehun.
- Dehogy volt az! – álltam fel idegesen. – Tudod, mikor lett volna igazán tiszta küzdelem? Ha kettőnk között zajlik le! Lehet, hogy egy seggfej vagyok, de azért nem szadista.
- Nem te akartad, hogy végre leszálljon rólad? Hát, most már megtette.
- Azt csak hiszed! Ren nem az a fajta, aki egykönnyen feladja. Nem tudom miért, de már egy ideje a begyében vagyok, és ki akar csinálni. A szó legszorosabb értelmében.
- Most egy időre tuti visszavonulót fúj. Hisz tudod; senki nem múlhatja felül, Oh Sehunt.
- Mikor lettél, te is ekkora seggnyaló? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, mire belőle megkönnyebbült kacaj szakadt fel.
- Tudod, mit? Ne tegyél fel költői kérdéseket, csak fogd be! – karolta át a vállamat röhögve, majd hirtelen témát váltott. – Mellesleg jól tetted, hogy szétverted a kis pöcs fejét. Most már mindenki tudja, ki is az igazi sheriff.
- Az előbb még nem fordítva gondolkodtunk erről?
- Szükség van a változatosságra.
Bár, magamban teljesen azt gondoltam, jogosan emeltem kezet a srácra, és ezt bármikor újra megtenném, mégis egy kis részem aggódott. Nem az iskolai hírnevem miatt, annak csak jót tett az egész. Tudtam, hogy a diri felhívta a szüleimet és tájékoztatta őket erről. De mivel otthon csak a személyzet van, ők vették fel, s rimánkodva beszéltek ki engem minden percben, Yunseo füle hallatára… Nem akarom, hogy megtudja, milyen is vagyok a négy falon kívül, abban a világban, amit ő még nem ismer eléggé. Ha rájön, milyen személyiség a bátyja valójában, azzal összetöröm a legszebb illúzióját. Tudom, hogy én vagyok neki az egyetlen igazi örömforrása; nem vehetem ezt el tőle. Ennyire önző még én sem vagyok.
A pénteki nap eseményei miatt szinte, teljesen kiment a fejemből, hogy aznap este lesz Jackson Wang iszonyat menő bulija, amire én is hivatalos vagyok. Igazából semmi kedvem nem volt elmenni, de a bennem akkor helyet, foglaló feszültséget csak és kizárólag egy jó dugás tudta volna felszabadítani. Így ahogy hazafele baktattam az úton, próbáltam magamat belül arra szuggerálni, hogy legyen hangulatom a bebaszáshoz, hogy összeszedhessek valami csajt az éjszakára. Ilyesfajta ambíciókkal léptem át a házunk küszöbét, melyben sürögtek-forogtak a szüleim rabszolgái, akiket én csak személyzetnek hívtam. Jimin, a szobalány, kedves mosollyal az arcán röppent mellém, s köszöntött, lágy hangján. Aztán, ahogy észrevette a hegeket rajtam, a tekintetében a vidámság aggodalommá változott.
- Jézusom Sehun-ah mit történt?
- Semmi olyan, amiért aggódnod kellene.
- De…
- Jiminie! – Szakítottam félbe a dadogó lányt. – Tudom, hogy valamelyikőtök vette fel a telefont, aminek a másik végén az igazgató beszélt, nem igaz? Tehát nem kell úgy tenned, mintha nem tudnál semmiről. – azzal megsimítottam az arcát, s kikerülve apró termetét, a nappaliba indultam.
- Sehun!
Megtorpantam.
- Mi az Jimin?
- Én vettem fel a kagylót.
Megfordultam. Közelebb léptem hozzá, hogy ne kelljen hangosan beszélnie.
- És elmondtad bárkinek is?
- Nem. Mikor Mrs. Chang megkérdezett ki telefonált, annyit mondtam téves hívás volt. De sajnos a vonal másik végén a szakácsnő férje akart valakit elérni, így fültanúja volt mindennek. Megígértettem vele, hogy nem mondja el Mr. és Mrs. Oh-nak.
- Köszönöm Jimin! – nyomtam egy puszit a homlokára, azzal felbaktattam az emeletre, magam mögött hagyva a kicsit megszeppent szobalányt.
Beértem a szobámba, s húgocskámat pillantottam meg ágyamon üldögélni kedvenc rilakkuma maciját szorongatva. Amint megérezte jelenlétemet, felkapta eddig földre szegezett tekintetét, s vizslatni kezdett. Ugyan egy szót sem szólt, és mimikája is mozdulatlan maradt, szemeiből kiolvastam mindazt, amit sosem akartam látni. Aggodalom foglalt helyet benne, tudtam, már csak abból, ahogy rám nézett. Egy nyolc éves kislánynak minek kell nyugtalankodnia? Én barom, minek kellett megvernem Rent?! Ha tudom, hogy ez lesz belőle, sosem emelek rá kezet, de… sértegette Őt! Yunseot, aki most mind emiatt ki van akadva! Istenem, mekkora idiótának születtem!
Mosolyt erőltettem magamra, úgy léptem határozottan húgomhoz. Leguggoltam elé, s jobb kezemet vállára raktam, s ott pihentettem egy darabig.
- Mi történt az arcoddal Oppa?
- Nem jövök ki jól az egyik iskolatársammal, és ő sem nagyon kedvel engem…
- De, ugye kiütötted? – kérdezte hatalmas boci szemekkel, amik miatt jóleső nevetés tört fel belőlem.
- Hát persze.
- Akkor jó. – vont vállat, majd nyomott egy puszit az arcomra.
- Szóval, már nem aggódsz?
- Eddig sem tettem Sehunnie. Csak meglepett a sebes fejed.
- Amúgy, milyen volt az iskola? – váltottam gyorsan témát. Nem szerettem volna, ha a nyolc éves húgommal az arcom állapotáról kell beszélnem.
- Egész jó, csak ma az a hülye fiú, aki a legokosabb az osztályban, elkezdte cikizni a copfomat!
- És te mit tettél ezután?
- Megharaptam – válaszolta, olyan kifejezéssel az arcán, mintha mindez magától érthető lenne. Egy meghökkent kuncogás hagyta el torkomat, majd megpróbálva komolynak lenni, ismét húgom felé pislogtam.
- Megharaptad?
- De meg ám! A kezénél. Aztán szólt a tanár néninek, aki adott nekem egy intőt. – válaszolta hevesen, majd ereje egy kicsit alább hagyott, mikor a beírásáról esett szó. – Légyszi ne mondd el anyuéknak!
- Lakat lesz a számon!
Ígéretemet megfogadva kaptam Yunseotól egy ölelést, majd visszavonult a szobájába, apró léptekkel haladva. Egy darabig néztem kis törékeny alakja után, aztán rá kellett döbbennem, hogy készülődnöm kellene.
Nem vittem túlzásba az öltözködést, hisz általában se szoktam. Egy csőfarmer feszült rajtam, ami kiemelte azt, amit ki kellett hangsúlyoznia. Fehér trikót kaptam magamra, s rá vettem még egy fekete inget, mely afféle kardigánként szolgált. Ugyanúgy lebaktattam a lépcsőn, s hasonlóan, mint minden nap, akkor is végignéztem magamon a tükörben. De, ahogy léptem volna ki, elhagyva az undorító otthonomat, a bejárati ajtó előbb nyílt ki, mint ahogy én megérintettem a kilincset. Az lenyomódott, a nyílászáró kitárult, s az a férfi emelte át lábát a küszöbön, kit régen apámnak neveztem. Mint általában, érzelemmentesen mért végig, s mikor az arcomon elhelyezkedő sebeket kezdte vizslatni, fintor futott át ábrázatán. De ez nem az ijedt, vagy az undorodó volt, melyet már megszoktam azon a napom; nem. Az eddigi életem leglenézőbb és leggúnyosabb grimaszát kaptam. Lassú léptekkel mellém lépett, de egy hang sem hagyta el száját. Csak egy lesajnáló horkantás, ami többet mondott, minden monológnál. Tudtam, mit gondol rólam. Illetve, mit nem. Ahogy elment a közelemből megcsapott az illata; ugyanazt a kölnit használta, amit kiskoromban is. Változatlan az aroma, teljesen más a légkör.
El kell húznom innen! – csak ez az egy gondolat zakatolt a fejemben. Így minden szó nélkül elviharzottam, nem törődve Jimin szobalány aggodalmával, amit irántam táplált. Miközben vad léptekkel jártam az utcákat, apámra gondoltam. Nem tudok a közelében megmaradni. Akárhányszor egy légtérben kerülök vele, felbassza az agyamat, már a jelenlétével is. Egyszerűen undorodom tőle és mindentől, amihez egy kicsit is köze van. El akarok menni. Eljutni egy kibaszott messzi helyre, ahol csak egymagam lehetek, nélkülük. Bármit megadnék, hogy megszabaduljak tőlük, s velük együtt mindentől, ami ide kötött!