3. fejezet
Szombat hajnalában, már teljesen felöltözve baktattam azon az úton, mely elvezetett az otthonomig. Valószínűleg a csaj, akit előző este megfektettem, arra számított, hogy a lakásában villásreggelivel lepem majd meg; helyette már fél ötkor leléceltem mellőle. Bár be kell vallanom, isteni volt az ágyban, ez még nem jelentette azt, hogy a barátnőm lehet. Főleg egy huszonéves; azokkal még többet kell foglalkozni. De megérte, hisz kibaszott jó éjszakát nyújtott nekem, mind a csaj, mind Jackson bulija. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom a bebaszást. A Wang srác, ért a szórakozáshoz az tuti; emlékszem, mikor idegesen elértem hozzájuk, csak a kezembe nyomott egy üveg whiskyt, és onnantól kezdve minden meg volt oldva. Legalábbis egy időre.
Egy mellékutcában jártam, ahogy eszembe jutottak az előző éjszaka történt dolgok. Esküszöm, péntek este világosabb volt, mint aznap hajnalban. Bár az időjárással nem tudtam elfeledtetni, mindazt, ami azon a héten megesett. A szakítás, a verekedés, minden, ami beférkőzött a megszokott hétköznapjaimba, valahogy akkor hajnalban jutottak eszembe. Rá kellett jönnöm, hogy semmilyen formában nem voltak ezek rám hatással. Megtörténtek, de felőlem akár mindennapossá is válhatnának, nem igazán izgatna.
Kiértem a mellékutcából, arra az útra tévedve, amelynek a végén hatalmas házunk díszelgett. Lelassítottam a lépteimet. Csak még néhány percet kérek, míg újra bele nem kerülök a lidércnyomásba.
Halkan nyitottam ki a kaput, reménykedve abban, hogy senkit nem ébresztek fel. Megkerültem a házat, s az ablakom alatt másztam fel a falra felfutott borostyán erős ágain megkapaszkodva, tökéletes némaságban. A csendben még az ablakom, alig hallható zöreje is, hatalmas rikácsolásnak tűnt a számomra. Kitártam azt, majd macska módjára ugrottam be szobám közepére. Ezek a pillanatok már teljesen megszokottak voltak, hiszen a legtöbb hétvégén ugyanígy kerülök haza. Ez sem volt kivétel.
Pontosan öt órakor zártam be szobám ablakát. Amint az újra csukott állapotban volt, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Minden alkalommal eljátszom ezt, s mindig ugyanaz a vége; semmi sem történik. Egyszerűen visszamászom a megszokott helyemre, ahol ugyanaz a szarság fogad, mint általában.
Reggel hatkor lementem a konyhába. Ahogy sejtettem, Jimin, a szobalány, takarította a pultot, hisz a szakácsné gyakran szokta, elfelejti. Fel sem figyelve a lépéseimre, csak monoton tempóban sikálta a felületet, közben halkan szitkozódva, ami mosolyra ösztönözött. Percegik támasztottam a falat, végig figyelve őt; mikor már meguntam csak nézni a lányt, halkan mögé settenkedtem, s alig néhány centire tőle, suttogni kezdtem.
- Kemény éjszakád volt Jimin?
Hangomra az apró törékeny test összerezzent, s félénket fordult hátra, egyenesen szemeibe meredve. Még a lélegzetét is visszafojtotta.
- Sehun-ah! Te mégis mikor keltél?
- Maradjunk annyiban, hogy le se feküdtem. – válaszoltam pajkos kacsintással megajándékozva őt, mire csak megszokott sóhaj tört ki belőle. Enyhén szemrehányóan tette fel a kedvenc kérdésemet.
- Ezúttal ki volt az áldozatod?
- Valami egyetemista… Asszem SeolHyunnak hívták.
- Szegény lány. Tudja, hogy leléptél?
- Nem valószínű. Hacsak nem éberalvó.
- Mindent értek. – forgatta szemeit, majd gyorsan témát váltott. – Kérsz valami reggelit?
- Az most jól esne, köszi! – válaszoltam elégedett mosollyal a fejemen, majd levágtam magam a reggeliző asztalhoz. Egy darabig csendben figyeltem a konyhában tüsténkedő lányt, aki minden alkalommal megmozgatta a fantáziámat. Hiába, gyengéim az olyan nők, akiket nem kaphatok meg. Már az elején, mikor Jimint felvették szobalánynak, akkor megfogadtam, hogy alkalmazottat nem fektetek meg. Amúgy se tudnám. Sajnos, ő a másik csapatban játszik.
- Tényleg Jimin; hogy van a barátnőd? Hogy is hívják? Choi?
- Choa – javított ki rám sem pillantva. – És nem tudom, hogy van…
- Hogyhogy? Talán szakítottatok?
- Nem mintha rád tartozna, de mostanában sok a dolga, így ritkábban találkozunk. És a legutóbbi randinknál egy kicsit összekaptunk.
- Mi történt? Nem állt fel? – kérdeztem pimaszul, mire határozottan megfordult, s azzal a lendülettel vágott hozzám egy rongyot, mire nevetésben törtem ki.
- Néha olyan paraszt vagy, Sehun!
- Bocs, de ezt, muszáj volt! – röhögtem még mindig, aztán felálltam a székről, s a pultra pattantam, onnan figyelve Jimint.
- Mellesleg, hogy szexelnek a leszbik egymással?
A szobalány, gúnyos mosollyal fordult az irányomba, jobb kezén található két ujjával megformálva egy V betűt. Két ujjpercét szája szélére helyezte, majd úgy nyújtotta ki rám nyelvét.
- Mázlista lehet a csaj…
- Ő nem így gondolja.
- Na, öntsd ki szépen a szíved! – karoltam át félig, mire Jimin szarkasztikus kacajjal hámozta ki magát ölelésemből.
- Minek? Úgysem érdekel ez téged.
- Ez igaz, de jelenleg nincs semmi dolgom, és a te szerelmi életed a semmittevésnél is jobb. Szóval lökjed!
- Nem te vagy a legbizalmasabb ismerősöm, szóval miért mondanám el pont neked a problémáimat?
- Öhm, mondjuk, mert eddig több nőt döntöttem meg, mint te valaha, és tudok bánni velük, hiszen rajonganak értem.
- Azt mindig kifelejted, hogy szerény vagy...
- Mi lenne, ha a folyamatos nyavalygásod helyett, inkább kinyögnéd a kibaszott bajodat!
- Két hónapja nem szexeltem, baszd meg! – kiáltott a fejemre, majd megszeppenve fordult vissza a reggelimhez.
- Az mégis, hogy a picsába lehet? Hisz barátnőd van. Ráadásul emlékezetem szerint egy kibaszott jó nő.
- Nem értem mit csodálkozol! Végig ebben a rohadt házban robotolok, naná, hogy nincs időm a szerelmemre.
Ahogy kiejtette azt a szót, hogy „szerelmem”, kedvem lett volna kiröhögni. Szegény, kicsi, naiv Jimin. Huszonéves létére még nem tanulta meg, hogy a szerelem nem létezik. De nem én fogom összetörni a lelkivilágát így, fél héthez közelítve. – gondoltam magamban.
- És ezen ment a veszekedés is?
- Azt mondja, nem foglalkozom vele eleget…
- Nők… – forgattam szemeimet, mire Jiminből egy horkantás szerű nevetés jött elő.
- Kösz.
- Ez az igazság!
- Ahelyett, hogy most vitába kezdenénk, melyik nem az idegesítőbb, elmondanád a fantasztikus tanácsodat, hogy aztán tovább folytassam a hülye reggelid készítését?
- Ennyire, azért ne légy lelkes!
Láttam a szobalányon, hogy már nagyon elege van a kertelésemből és valószínűleg magában elküldött, melegebb éghajlatokra is. Mégis engem rohadtul szórakoztatott az idegessége. De mivel, a szüleim pontosan hétkor lejönnek reggelizni, én sem értem rá tökölni. Így leugrottam a pultról, közelebb hajolva a lány füléhez.
- Tudod, mit kell tenned?
- Na?
- Egyszerűen, mikor hazaér, teperd le és csak egy kiadós dugás után, beszéljetek bármiről is. Ne engedd, hogy megszólaljon! Ha kell, csókold véresre az ajkait, de egyetlen értelmezhető dolgot ne tudjon megformálni. És ha szerencséd lesz, az első hang, ami ki fog jönni a torkán, a neved lesz az, kéjes sikoltozás kíséretében.
Jimin arcára olyan fajta döbbenet ült ki, ami miatt kedvem lett volna felnevetni. Imádtam megbotránkoztatni a konzervatív emberek, de ez az érzés sokkal jobb, amikor egy nyílt személy reagál hasonlóan. Nem hittem volna, hogy egy leszbikus nő, ennyire megdöbbenhet egy ilyen kijelentésen. Komolyan nem volt még dolga férfival? Vagy csak nem ilyennel.
Ezek után Jiminnek nem volt hangulata vacakolni a reggelimmel. Gyorsan összedobta, s jóformán elém, baszta az egészet. Aztán, valamiért sürgős dolga akadt (na vajon miért), így hét óra előtt elhúzott. Ezért egyedül és csendben kajáltam meg. Mikor befejeztem, kifejezetten jó kedvem lett. Volt egy kibaszott jó éjszakám egy dögös csajjal, és szórakoztatóan kiakasztottam a szobalányunkat. Lehetne ennél jobb?
Sajnos ezt elkiabáltam. Ahogy álltam fel az asztaltól, egy ismerős alakot pillantottam meg az ajtóban állva. Anyám a barackszínű selyem köntösében fixírozott. Percekig csak bámultunk a másik képébe, teljesen érzelemmentes ábrázattal. Végül nekem lett elegem. Határozott léptekkel megindultam az irányába, hogy kikerüljem undorító lényét, és elkerülhessek a közeléből. De még mielőtt kiléphettem volna az ajtón, kezén a félfára helyezte, ezzel eltorlaszolva az utat.
Értetlenkedve pillantottam le, az alacsony nőre. Elég rég volt már, hogy ilyen közelről figyelhettem. Koromfekete hajában már gyülekeztek az ősz hajszálak. Vékony, elegáns teste tökéletes illett, rideg, kifejezéstelen arcához, amely évekig egyfajta eleganciát sugárzott az emberek felé. Az utóbbi időben, inkább hasonlított egy diktátor kegyetlen feleségéhez, mint egy büszke grófnőhöz. Kisgyerekkoromban még tiszteltem. Ma már, ez, és bármiféle más érzelem kihalt belőlem.
Felém sem fordítva fejét, nyitotta ki, már ráncosodó száját.
- Legközelebb ne szombat reggel vitassátok meg a szobalánnyal a gusztustalan szexuális életét!
- Nem is tudtam, hogy még emlékszel erre a szóra…
- Fogd be a szánalmas pofád! – ordította le a fejemet, közben végre felém fordulva. Gúnyos mosoly kúszott az arcomra, majd mélyen a szemeibe meredtem.
- Na, mi van? Végre eljátszod, hogy egy kicsit normális vagy?
- Takarodj innen!
- Önként és dalolva Mrs. Oh!
Idegesen, szinte már idegbeteg állapotban vágtam ki a bejárati ajtót. Hátra sem pillantva kezdtem rohanni, ki tudja hova. Csak az emlékképek lebegtek előttem, szinte már az arcomba tolva magukat. Emlékezz, Sehun! – ezt kiabálták, elmúlni nem akaró hangon. Nem akartam meghallani. Nincs szükségem felesleges emlékekre! Ami volt, elmúlt, nem kell azon többet filozofálni. Mégis, ők arra kényszeríttettek, hogy visszagondoljak. Boldog családi kép, a húgom és a szüleim mosolygó arca, amint együtt ülnek a kanapén. De hol vagyok én? Nincs nekem ott helyem. Felesleges negyedikként élek náluk, már megszámolni sem tudom, hány éve. Nem tartozom hozzájuk! Nincs közöm a családomhoz, ahhoz a házhoz, a személyzethez, de még a saját húgomhoz sem. El kell mennem. Mindenki azt akarja, húzzak el onnan, hadd felejtsenek el engem, és mindent, amihez egy kicsit is közöm volt. De hova mehetnék? Hova tartozhatnék? Tartozom én egyáltalán valahová?
Nem emlékszem többre. A feketeség teljesen ellepte az elmémet, így nem tudom mit tettem, és mit nem. Arra sem emlékszem, hol töltöttem az éjszakát, vagy hétfő reggel, hogyan kerültem bele az ágyamba. A szombat és a vasárnap is teljesen kiesett. Már... Már megint elkezdődött.
**
Hétfőn utolsó óra előtt eszméltem fel rendesen. Akkor tértem vissza száz százalékban a valóságba. És csak annyit vettem észre, mindenki pattog körülöttem. De ezúttal nem én voltam a fő téma, mint általában. A lányok izgatottan suttogtak össze csoportokba vegyülve, mintha Justin Bieber érkezett volna a városba.
- Mire ez a nagy izgalom? – kérdeztem Jongdaetől, mivel teljesen le voltam maradva agyilag.
- Ma érkezik az új tanárunk. Talán elfelejtetted?
- És ez a tanár, talán úgy néz ki, mint Justin Timberlake, vagy mire ez a nagy zsibongás?
- Hidd el, fogalmam sincs. Valószínűleg abban reménykednek, valami cuki tancsi bácsit kapunk.
- És honnan tudod, hogy egyáltalán férfi lesz?
- Ha megint nőt kapunk, esküszöm fejbe, lövöm magam.
Barátom imáit, ezek szerint valaki meghallgatta, ugyanis, a becsöngetés pillanatában nyílt ki az ajtó, s belépett egy rajta egy magas, férfi. Rögtön néma csend foglalt helyet az osztályban, s egy pillanat alatt, rend keletkezett. Szinte vigyázban ült mindenki a tekintélyt parancsoló kinézetű férfi miatt. A fiatal tanár úr meglepetten sétált az asztalhoz, s lassan lepakolta a cuccait.
- Ennyire szigorú kinézetem lenne? – tette fel a kérdést inkább magának, mint nekünk, mégis a legtöbben halkan kuncogni kezdtek ezen. Hangja mély volt, kicsit dörmögős, mégis könnyen érhető, enyhe akcentussal megfűszerezve. Tekintete végig a naplót boldogította, egyszer sem emelte fel azt, egészen addig, amíg be nem fejezte a szokásos tanári adminisztrációkat. Azután felemelte fejét, s egyenesen rám vetette pillantásait. S akkor, revelációként hasított belém a felismerés. Én már találkoztam ezzel a fickóval. Pénteken, a verekedésem után, a diri irodája előtt. Azt hittem rá, hogy diák. De hisz annak nézett ki; festett szőke, tökéletes fazonú haja, arra engedett következtetni, hogy nem lehet több tizennyolcnál. Hát ezek szerint kurva nagyot tévedtem. Mondjuk, az aznapi megjelenése sem volt, valami „tanárhoz méltó”. Fehér inget viselt, könyékig feltűrve az ujját. Nyakrésze rendesen ki volt gombolva, akár a kulcscsontját is lehetett volna látni. Fekete farmere feszült rajta, s egy egyszerű converse edzőcipő rakta ki a kép utolsó pontját. Emellé a laza megjelenés mellé tartozott még, a kicsit hosszabb aranyszőke haj, anime karakter arc, és a sármos mosoly, melyet megkaptam, mikor tekintetünk találkozott. Egyszerre akartam hányni és megdöbbeni.
Az alig észrevehető szemezésünk után, a táblához lépett, felkapott egy krétát és tökéletesen olvasható jelekkel írta fel a nevét.
- Wu Yifan vagyok, az új irodalom és történelem tanárotok. – Kedves mosollyal mondta ezeket, a szavakat, ami az osztálytársnőimet rögtön meghatotta. Tudhattam volna, hogy egy ilyen mesébe illő kinézethet efféle név, tartozik. Valahogy annyira más volt ez a pasi, mint a többi fiatal tanár.
- Mint tudjátok, Mrs. Parkot fogom helyettesíteni. Mivel valószínűleg a tanárnő más tempóban haladt, mint ahogy én szoktam, meg tudnátok mondani, melyik anyagrészt veszitek most?
- A koreai háborúnál tartunk. – felelt rögvest a kérdésre valamelyik csaj, aki alig néhány perc alatt hatalmas rajongója lett az új tanárunknak.
- Az elég friss téma. És nem valami érdekes. – fintorodott el egy pillanatra a tanár, majd felcsillant a szeme. – Esett már szó valamelyik világháborúról?
- Csak az elsőről.
- Na, akkor nyissátok ki a tankönyvetek kilencvenhetedik oldalát, és csapjunk is a közepébe. Először olvassátok el azt, amit a könyv ír, majd tegyünk úgy, mintha én hozzá tanítottam volna bármit is, hisz mégiscsak első óra van, és be kell tartani a meg szokott protokollt. – Kezdett bele a tanár, de miközben a szavait hallgattuk, teljesen megdöbbentünk furcsa stílusán. – Miután végeztetek az olvasással, kihagyom azt a sok rizsaszöveget, amit ez a tankönyvnek nevezett valami ír, és lediktálom a füzetbe a lényeget. Az érettségiben a fele se lesz benne.
Életem egyik legfurcsább történelem óráját éltem át. Mikor a vén szatyor tanított, naná, hogy baszta, figyelni, mert nem csak nem érdekelt az egész, de még el is kanyarodott az egész témától. Viszont, mikor ez az új faszi kezdett beszélni, mindent megjegyeztem, amit mondott, hisz az olyan meglepően kevés volt, hogy írnom se kellett. Nem mintha bármelyik órán is jegyzeteltem volna. Ez a fazon totálisan más volt, mint a megszokott, de az én esetemben nem jó értelemben. Annyira fiatalos, laza, mintha csak közülünk lépett volna ki. A poénjaiban semmi erőltetett faszságot nem lehetett felfedezni, a tanítási stílusa meg lényegre törően egyszerű, mégis bonyolult volt a számunkra. Különbözött, az eddig ismert oktatóktól. De őt sem kedveltem. Illetve, nem az, hogy utáltam, egyszerűen csak őt is leszartam, ahogy mindenki mást is. Nem jegyzeteltem, nem olvastam a könyvből, s igazából az óta kilencven százalékában valami mást csináltam. Mégis, mikor beszélt úgy éreztem nekem, magyaráz. Csak, és kizárólag nekem. Azt akarta, hogy figyeljek. El akarta érni, hogy akarva, vagy akaratlanul, de megtanuljam a szavait. És ez idegesített. Kurvára, az agyamra ment. Általában a tanárok, már első óra után rájönnek, milyen is vagyok, és ugyan megpróbálnak jobb belátásra bírni, legbelül tudják, ez nem fog összejönni. Reménykedtem abban, hogy ez a faszi is rádöbben, ha nem is egy, de két-három tanóra után. Hisz bármennyire is más a tanítási stílusa, bármennyire is fiatalos, ő is csak egy tanár a sok közül. Az alapprogramja neki sem különböző.
A csípős őszi időben sétáltam hazafele, körülbelül nulla életkedvvel. Még mindig nem emlékeztem semmire sem a hétvégéből. S csak a kábulásom előtti néhány kép villogott az agyamban semmi más. Nem tudtam kiverni, s legszívesebben ott helyben fejbe lőttem volna magam, csakhogy eltűnjenek. Az a kibaszott boldog családi fénykép! Hogy dögölne meg!
Akaratlanul túrtam bele a hajamban, rohadt nagy fájdalmat okozva a hajhagymáimnak, de inkább téptem ki volna az összes tincsemet, minthogy még egyszer látnom kell azt a képet, melyet nem tudtam ellökni magam elől.
Egy autó állt meg mellettem. Teljesen átlagos fekete kocsi, mely nem volt sem túl puccos, sem pedig totál lepukkant. Márkát nem tudtam volna megnevezni. A volánnál egy aggódó kinézetű fiatal férfi ült, aki alig fél órával előtte még órát tartott nekem. Azt hittem ott dobom ki a taccsot!
- Jól vagy, Kölyök?
- Remekül – húztam gúnyos vigyorra ajkaimat válaszként, majd egy összeráncolt homlokú, értetlen töri tanár ábrázatot, kaptam ajándékba, ami tényleg jobb kedvre derített.
- Elég hideg van. Ne vigyelek haza?
Ez a szinte vadidegen pasi, komolyan haza akar engem furikázni? De mivel, majd befagyott a seggem, nem volt kedvem ellenkezni. Így egy bólintással egyeztem bele az ajánlatába. Boldog mosoly jelent meg arcán, amit nem tudtam mire vélni. Mit vigyorog ez? – kérdeztem folyamatosan magamtól, miközben nyitottam ki az autó ajtaját, s beszálltam mellé. Kurvára remélem, hogy nem valami perverz, aki iskolás fiúkat szokott rabolgatni... Oké, Sehun. Ne gondolj már baromságokra!
Ahogy az anyósülése találtam az ülepem, kellemes meleg érzés kerített hatalmába, mely a kocsiból áradó fűtésnek volt köszönhető. Megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem, majd felhúzott szemöldökkel fordultam az enyhén pedofilosan mosolygó tanárom felé.
- Merre laksz Kölyök?
- A gazdag negyededben.
- Azon belül?
- Tudja, hol van a legnagyobb, legcsicsásabb ház?
- Aha – bólintott egy rövid gondolkodási idő után.
- Na, ott lakom én.
Mosolyogva indított be a motort, majd elindultunk.
Percekig némán ültünk egymás mellett, ő az utat figyelve, én pedig az ablakon bambulva kifele. Néha a piros lámpáknál, rápillantottam, de ő csak gondolataiba feledkezve meredt maga elé. Ilyenkor le se szarva, fordultam vissza. Aztán, egyszer a dörmögő hangja törte meg a csendet.
- Nem te jöttél nekem pénteken?
- Az iroda előtt?
Bólintott.
- De, én voltam. Miért kérdezi?
- Csak elég régen tegezett le diák.
- Tehetek én róla, hogy maga úgy néz ki, mint egy korombeli?
Felnevetett. Csak tudnám, mi a fasz annyira vicces? Ennek a pasinak, mindig ott ül a szája sarkában az a kibaszott elégedett mosolya. Ez komolyan ilyen optimista lenne? Hogy lehet valaki annyira tapasztalatlan, tanár létére, hogy csak úgy a semmin mosolyogjon? Látszik rajta, hogy semmi valóságos nem történt vele. Akkor nem nevetne. Kibaszottul kezd idegesíteni ez a fazon.
A házunk sarkánál leparkolt, s gyermeki szemeket meresztett otthonomra.
- Jézusom, ki a te apád? Netán a koreai kormányzó?
- Teljesen felesleges azt magának tudnia. – feleltem érzelemmentes fejjel, majd kiszálltam a járműből. – Kösz a fuvart!
Teljesen meglepődött a stílusomon, de nem tűnt sértődöttnek. Sőt, kifejezetten elégedett feje lett ezek után.
Épp a kapunkat nyitottam, ő pedig húzott volna el a ház előtt, mikor megállt. Lehúzta az ablakot, majd utána kiáltott.
- Hé, Kölyök!
- Hm?
- Hogy hívnak?
- Sehun. Oh Sehun.
Egy szent másodpercre lefagyott a mosoly az arcáról. Rémület lett úrrá csokoládé barna íriszein, s mintha nyelt is volna egyet. Úgy tekintett rám, mint valami furcsa lényre; megijedve, inkább döbbenten. De ez mindössze egy másodpercig tartott. Utána visszatért az optimista kifejezés arcára.
- Örültem Sehun!
Azzal elment. Percekig meredten bámultam az egyre távolodó jármú irányába. Nem tetszik nekem ez a férfi. Nagyon nem. Megfogalmazni nem tudtam, mi irritált benne, de nagyon nem csíptem.
Nem használtam a bejárati ajtót. Inkább megkerültem a házat, s ugyanúgy, ahogy szombat hajnalban, bemásztam a szobámba, mintha csak a szőke herceg lennék, aki jött a toronyban rekedt királykisasszonyért. De, legnagyobb mázlimra egy félig ájult állapotban lévő tini ribi sem feküdt az ágyamban. Frusztráltan levágtam magam a fekvőhelyemre. Percekig csak a plafont bámultam, gondolatokkal a fejemben. Elegem volt. Utáltam.
Aztán felültem. Lassan felálltam, majd a polcomhoz léptem, s leemeltem az egyetlen könyvet, amit többször elolvastam. Lidércnyomás címmel találtam, évekkel ezelőtt, azon a nyári éjszakán. Az mindent megváltoztatott, akárcsak, ez a könyv. Kinyitottam hát az első oldalon, s talán századjára olvastam el, azt a bizonyos kezdőmondatot, amely mindent, tökéletesen magába foglalt.
„Kétszínűség lenne azt állítani; végig nézni egy lidércnyomás történetét rosszabb, mint átélni azt: aki ezt állítja, vagy szemen szedett hazudozó, vagy csak szimplán tapasztalatlan.”
Köszönöm. – suttogtam halkan magamban, ahogy a tudatomig jutott ez a néhány sor. Imádtam ezt a könyvet, szinte tökéletesnek tartottam. Csak egyetlen egy kérdésemre nem adott választ:
A rémálomnak, amiben élek, mikor lesz vége?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése