5. fejezet

5.      fejezet

    El sem hiszem, hogy túléltem a hetet. Szerdán már főbe lőttem volna magam a sok hülyétől. Ennél már csak a csütörtököm volt rémesebb; megállás nélkül hallgatni a rizsázó embereket kibaszottul untatott. Tudomást sem akartam venni róluk. Senki másról sem. Elegem van. Rohadtul megelégeltem mindazt, ami körülvesz. Le kell nyelnem a sok szarságot szerintem mások helyett is. Minden, ami bennem van, nem jöhet ki. Nem tehetem meg. Annyira önző, még én sem vagyok.
 A péntek elrepült. Észre sem vettem, mennyire gyorsan véget értek az óráim, így hamar kijutottam az iskola épületéből. De nem mentem haza. Eszem ágában sem volt otthon tartózkodni, azokkal az emberekkel. Hisz péntekenként a szüleim odahaza szoktak lenni. Én meg mindig el akartam kerülni a találkozást velük. Régebben még a közelükben akartam lenni, ma már ez az érzés is szertefoszlott. Minél távolabb tőlük; ez a jelszavam. Csak ezt a tanévet kell még kibírnom, utána már mehetek a saját utamon tovább. Elfelejtve mindent és mindenkit. Így lesz a legjobb. Egyszer majd teljesül is...
 Egy közeli parknak az egyik padjára telepedtem le. Ugyanaz a hely, ahol a könyvem találtam. Milyen rég is volt már. Egyszerre volt az a nap csodálatos, és borzalmas is. A szél gyengén, de hűvösen fújdogált, ami nyárhoz képest szokatlanul hatott. Csak a gyér lámpafény és a csillagok távoli ragyogása világította meg a térséget. Pocsékul éreztem magam. Kibaszottul pocsékul.
 Ugyanoda tettem le magam, ami egykor, mindössze egyetlen egy alkalomra, az alvóhelyem volt. Végigsimítottam a tökéletesre csiszolt fán, s éreztem az akkori melegséget, mely az óta soha nem jött vissza. Az egyetlen emlékem abból az időszakból, melyre szívesen emlékszem vissza. Igaz, egy undorító valami kezdetét is jelentette, mégis; ezerszer átélném azt a napot. Máshogy alakítanám az eseményeket, de a vége ugyanaz maradna: megtalálnám azt a műalkotást, ami furcsán sokat jelent a számomra. Azt a pillanatot felidézve, kiszedtem a táskámban lapuló olvasmányt, s ott folytattam, ahol előzőleg abbahagytam.
 „Tudom, mit várnak tőlem mások. De nekem miért kéne az ő elvárásaiknak megfelelnem? Mindenki azt hangoztatja, a te életedet vedd a te kezedbe, és soha ne hagyd, hogy bárki valaha is irányítson. De irányítanak. Mindig megmondják, mit tegyek. Hisz az életem egy rohadt piramis. Akárhányszor azt hiszem csak a magam ura, vagyok hazugságba ringatom magam. Mindig áll felettem valaki, és befolyásol. Észre se veszem, és azt teszem, amit Ő mond. De ő is csak azért cselekszik így, mert őt is irányítja valaki. Így megy ez. Ez egy örök körforgás, melynek én csak egy apró része vagyok. De nem akarok egy redvás gépezetnek egy kicsiny alkatrésze lenni! Magam akarom megalkotni azt a gépet. Ki akarok kerülni belőle! Utálom, hogy mások kedvéért élek. Az én igényeimért ki született? Senki. Hisz én magam is egy senki vagyok. És köztudott tény, hogy egy senkinek, csak a semmi jár.” 
 Képtelen voltam levenni a szemeimet, a tökéletes szavakat alkotott betűkről. Olyan igaznak hatottak, bűnnek tituláltam volna nem komolyan venni azokat. Mégis megtettem. Egy női alak rajzolódott ki előttem, aki kíváncsian, de inkább furcsán pislogott rám. Ahogy osztálytársamra, Seulgira emeltem tekintetem, teljesen érzelemmentes kifejezés jelent meg arcomon. Ő volt az egyetlen lány, akit sosem dugtam meg az osztályomból. Nem azért, mert nem vonzott, szerintem kifejezetten dekoratív csaj volt, de valahogy túl okosnak tűnt. Hosszú hullámos barna haja lágyan omlott, vékony vállaira, kiemelve aranyos méretű melleit, melyek tökéletesen gömbölyödtek. Édes mosolya volt, olyankor barna szemei csak egy íves vonalban húzódtak rajta. Érdekes formájú, enyhén elálló és hegyes füleiben mindig volt legalább egy virágos fülbevaló, amely csak akkor látszott, mikor lófarokba kötötte haját. Mindig rakott szoknyát hordott, fekete cowboy csizmával. A vékonyka lábai, iszonyat jól néztek ki ezzel a kombinációval. Csak ingeket hordott, laza nyakkendővel a nyakában. Egyszerre volt okos és dögös is. Mégsem éreztem hatalmas késztetést arra, hogy megfektessem. Igazából sosem akartam szexelni vele. Nem voltunk egymás esetei, de mind a ketten elismertük a másik külsejét. Jól kijöttem Seulgival, olykor még kellemesen is elbeszélgettünk. Mélyebb kapcsolatunk persze sosem volt, és soha nem is lesz, bármennyire is szeretné. Ugyan egyszer sem tettem az irányába szexuális utalásokat, valahogy azt éreztem le, akar velem feküdni. Annyiszor hallott már a többi lányról rólam, tudtam, hogy kíváncsi. És, ha őszinte akarok lenni, nekem semmi kivetnivalóm nincs vele kapcsolatban. S ahogy ezek a gondolatok végig siklottak az agyamon, mosoly kúszott arcomra.
- Mit olvasol Sehun? – kérdezte kíváncsi hangszínnel, megpróbálva belelesni a könyvembe. Halkan kuncogva raktam el az olvasmányt, majd sokat sejtető pillantásokat vetettem a lányra.
- Ejnye Seulgi, nem tanítottak meg arra, hogy nem illik mások dolgába beleütni a kis pisze orrodat?
- Bocsánat – hajtotta le a fejét elszégyellve magát, mire belőlem kitört a nevetés.
- Nincs gáz. De mit csinálsz itt?
- Minden péntek délután ebben a parkban vagyok.
Olyan szemeket vetett rám, mintha ezt illene tudnom. Lehet, egyszer említette. Na mindegy. Megpaskoltam a mellettem lévő helyet, jelezve neki, tegye le a formás kis fenekét mellém. Ahogy szelíden leült, megcsapott gyümölcsös parfümjének illata. Rohadtul beindított.
- És hogyhogy ebben az elhagyatott parkban töltöd az időd?
Lazán megvonta a vállát.
- Pont, mert senki sincs itt, egyszerűen tetszik. Na és te?
- Nosztalgiázom egy kicsit – feleltem, miközben csupasz vállát cirógattam. – Ha már az elhagyatottnál járunk; mi lenne, ha kihasználnánk a lehetőségeinket, és valami hasznossal ütnénk el az időt?
 Sokat sejtető pillantásokkal néztem a lányra, kinek félénksége egy perc alatt eltűnt. Válaszra sem méltatva ragadta meg a galléromat, úgy húzva magához egy vad csókba invitálva. Miközben ajkaim az övéit kóstolgatta, halvány mosolyra is húztam azt, úgy emelve fel a pici testét. Mivel az eleve alig látogatott park legeldugottabb részén voltunk, nem zavartatva magamat vittem őt egy fa tövébe, ott letéve, és folytatva azt, amit elkezdtem. Seulgi nem tudott betelni velem. El percre sem szakadt el tőlem, s minden porcikájával kívánt. Már teljesen felizgulva gomboltam ki az ingét, s egy pillanat alatt leszedtem róla a fehérneműjét. Mellei csupasz látványától, képtelen voltam visszafogni magam. Végig Seulgin feküdtem, de egy pillanatra feltérdeltem. Levettem magamról a felsőmet, utána pedig a nadrágomat hámozta le testemről. Eközben végig a lány pajkos tekintete pihent rajtam. Ahogy kínoztam magunkat lassúságommal, osztálytársnőm megelégelte a tempómat; egyszerűen lerántotta rólam a farmeremet az alsómmal együtt, s úgy húzott vissza magához. Vékonyka testét hozzám nyomta, így éreztem vágytól izzó porcikáit is. Lábaival átkarolta derekamat, még közelebb kerülve hozzám. Innentől már nem kellett sem segítség, sem pedig utasítások.
 Ő még mindig a fának dőlve, perverz mosollyal az arcán figyelte, ahogy öltözködtem.
- Már értem miért rajong érted minden lány.
- Nos – vetettem rá egy Sehun féle pillantást. – Köszönöm.
- Egy valamiben viszont tévedtek.
- Igazán? És mégis miben?
- Lényegretörőbb vagy, mint ahogy pletykálták. Azt hittem sokat kell majd erre várnom.
- Tehát, te már álmodoztál erről?
- Nem egészen erről, de már többször megfordult a fejemben, hogy lefekszem veled.
- És csalódtál?
- Egyáltalán nem – kacsintott rám, ahogy feltápászkodott. – Sőt, szerintem még megismételhetnénk.
- Jó ötlet.
 Seulgi az enyhén izzadt homlokával nagyon dögös látványt nyújtott. Ráadásul olyan jó érzés volt megdugni. Szerintem eddig az ő teste elégített ki a legjobban. Jobban csinálta, mint egy pornós. Hát ezt hagytam ki az elmúlt évek alatt. Nem élvezett el olyan könnyen, de nem is volt annyira nehéz kielégíteni, mint a többi nőt. És bár azt mondta, legyen még ilyen alkalom, valahogy azt éreztem, ez többször nem fog megtörténni. Igazából nem is bántam.
- Mondd csak, Sehun.
- Mi az?
- Jobb volt velem, mint Sullival?
- Tény, hogy ő nagyon jó az ágyban, és tényleg rendesen ki tudja elégíteni a férfiakat. Mégis; te százszor jobban csináltad, mint ő valaha. De más kaliberek vagytok.
- Ezt, mégis hogy értsem?
- Te okos vagy, ő nem az. Sullit nem azért szeretik a srácok, mert olyan különleges lenne, csak jól meg lehet dugni. Neked viszont van egy intellektuális kisugárzásod, ami kibaszott szexi. Na, meddig fényezzelek még?
- Egyelőre ennyi elég lesz.
Elégedett mosolya tükrözte a boldogságát. A padon ülve bámultuk egymást néhány másodperc erejéig.
- Miért akartad tudni?
- Ugye tudod, hogy nemrég még Rennel jártam?
- Azt hittem, valami béna sulis pletyka, de ezek szerint te tényleg lefeküdtél azzal a segghuszárral.
- Hidd el, én sem tudom, mi ütött belém. Viszont ő azért dobott, hogy megszerezze Sullit.
- Te meg azért feküdtél le velem, hogy idegesítsd Rent?
- Pontosan. Haragszol miatta?
- Őszintén? Még az előnyömre is válhat a dolog. Szeretem nézni, mikor a kislány kinézetű barom dühös. Szórakoztató.
- Tehát neked tényleg mindegy, miért feküdtem le veled?
- Leszarom. Egy jó dugást sosem utasítok vissza azért, mert az adott személy ki akar használni.
 Seulgi egy pillanatra elcsodálkozott, aztán vállat vonva kivett két darab sört a táskájából, az egyiket felém nyújtva. Készségesen elfogadtam az alkoholt, majd felbontottam azt, s belekortyoltam. Ahogy a buborékok csiklandozták ízlelőbimbóimat, egy kérdés formálódott meg bennem.
- Te Seulgi!
- Hm?
- Mi a véleményed az új tanárról?
- Wu Seonsaengnimről?
- Igen... – válaszomat fogcsikorgatva nyögtem ki. Már az is idegesített, ha valaki egyáltalán a nevén nevezte, nemhogy ez a tiszteletteljes megszólítás.
- Én csípem. Szerintem jó tanár, tetszik a stílusa. Ráadásul iszonyat jó pasi!
- Az?! – kerekedett el a szemem.
- Totális alfahím! Esküszöm, még néhány végzősnél is dögösebb. Szívdöglesztő a fazon. És nem csak a diáklányok, de még a tanárnők is odavannak érte. De teljesen megértem, hisz az a férfi...
 Ahogy hallgattam Seulgi áradozását a szőkéről, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Testemben az izmok fokozatosan feszültek meg, fájdalmasan szorítottam össze a fogaimat. Életemben nem ütöttem még nőt, de ha nem hagyja abba, meg fogom tenni. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni magam, de teljesen feleslegesen erőlködtem.
- Jól vagy Sehun?
 Seulgi hangja mindennél távolabbinak tűnt. Tudtam, hogy megint el fogja lepni elmémet a sötétség, és nem fogom tudni, visszafogni a tetteimet. A végtagjaim zsibbadni kezdtek, tekintetem ködös lett, s a gondolataim egyre homályosabbak. Csak a szőke arcképe volt tiszta. A bárgyú mosolyával, a hihetetlenül tökéletes hajával, és a mindenkit lehengerlő stílusával. Idegesített. A bennem zajló momentumok sokasága diavetítés szerűen pörgött le a szemem előtt. Megszámlálhatatlan mennyiségű kép, megannyi érzéssel vegyítve. Mindenem fel lett idézve. Utáltam. Meg akartam szabadulni tőle. A torkomhoz kaptam; fuldokló érzés kerített hatalmába. Nehezen kaptam levegőt, szinte már harcolnom kellett érte. Sírni tudtam volna a bennem kitörni készülő fájdalomtól. Csak legyen egyszer vége...

** 

 Kipattantak a szemeim, s a hófehér plafont kezdték izgatottan vizslatni. A környezet számomra ismeretlen volt, nem a szobámban feküdtem. Idegesen próbáltam felülni, de kezem hozzá volt kötözve az ágyhoz. Kellemes tapintású, de erős ruhaanyaggal voltam hozzáláncolva az alvóhelyhez, mely ugyanúgy idegenként hatott rám, akárcsak maga helyzet. Idegesen vettem szemügyre a szobát; bézs színű falak, csendélet festményekkel díszítve, szimmetrikusan egymás mellett. A helységben tökéletes rend uralkodott, és semmi személyes holmit nem vettem észre benne.
- Hé! Hé valaki! – kiáltottam a tejfehér ajtó irányába, reménykedve, hogy valaki hall engem. A kilincs lassan megmozdult. Ahogy a nyílászáró kitárult, ismerős vonások jelentek meg előttem. Jongdae kíváncsi, mégis távolságtartó arca kicsit nyugodtabbá tett engem.
- Sehun... – Hangja alig hallható volt. Végigpillantottam alakján, s tekintetem megakadt kézfején, melyen hatalmas sebek éktelenkedtek.
- Jongdae – nyeltem egy hatalmasat lihegve a fiúra meredve. – Mondd; Hogy kerültem ide?
- Nem emlékszel? Te magad jöttél ide a saját lábadon.
- Az... Az nem lehet. Az előbb még a parkban voltam Seulgival.
- Mit csináltál te vele?
- Hát nem sakkoztunk, azt elhiheted! – vágtam sokat sejtető grimaszt, amiből barátom könnyen következtetett. – De hogy jöttem ide?
- Úgy, ahogy minden ember; a lábadon. Csak úgy becsöngettél, teljesen váratlanul.
- És, minek kötöztél le? – biccentettem fejemmel az engem fogságban tartó ruhaanyag irányába, mely ugyanolyan erősen tapadt az ágyhoz, mint előtte.
- Mikor ideértél elég idegbeteg állapotban, voltál. És nem sok kellett ahhoz, hogy dühkitörésed legyen. Ami be is következett.
 Dühkitörés. Ahogy kiejtette ezt a szót, nem bírtam többet a szemébe nézni. Fejemet leszegeztem, úgy hallgattam tovább azt a cselekedet sorozatot, melyet én hajtottam végre. Elmesélte, hogy próbált megnyugtatni. Elmondta, hogy nem sikerült. Halk szavakkal idézte vissza, miket vágtam a fejéhez.
- És a horzsolás a kezeden...?
- Maradjunk annyiban; elég nehéz volt téged az ágyhoz kötözni. – Fájdalmas mosoly ült ki arcára. Az a fajta, amiben több a megbocsátás, mint a harag. Amit a gyerekek az édesanyjuktól szoktak látni. Ami engem sosem ért el. Túl messze volt, és egy volt az elérhetetlen dolgok közül. Anyám sosem nézett rám úgy, mint Jongdae akkor. Igazából, a nő, aki szült engem, sehogy sem pillantott rám. Tudomást sem vett rólam. De ez volt a legjobb. Nem akartam a szeretetét; egy ilyen emberé nem kell. De barátomé igen.
- Sajnálom. Én nem...
- Hagyjuk a rizsa szöveget. Tudom, hogy nem tehetsz róla, én megértem. És ha nem akarnék neked segíteni, nem engedtelek volna be ide. Vállaltam az efféle veszélyeket is – felelte mosolyogva közben a sebére mutatva -, mert a barátom vagy. És tudom, hogy nélkülem nem tudnál élni. Igen, pótolhatatlan vagyok; nem kell mondanod.
 Halk nevetést tört ki belőlem. Megköszönnöm sem kellett a tetteit; elég volt csak belenéznem kedvesen csillogó barna íriszeibe. Bár sokan nagyképű faszfejnek titulálták őt miattam, senki sem tudta, hogy ő egyáltalán nem az. Ahhoz túl önzetlennek nevelték. Sokakat utált, és ez gyakran kölcsönös is volt, de velem mindig úgy bánt, mint az öccsével. És Jongdae tényleg olyan volt nekem, mint egy idősebb testvér.
- És most, hogy tisztáztuk mindezt - kezdett bele – rátérhetünk egy fontosabb kérdésre.
- Mégpedig?
- Milyen volt Seulgival?
- Ember! Eddig vele volt a legjobb.
- Igazán? – húzta fel a szemöldökét. – Legutóbb még Sulli virított a szex-listád élén.
- Igen, mert előtte még nem dugtam Seulgival. És bár totálisan másmilyen volt, mint Sulli, sokkal jobb élményt nyújtott.
- És hol csináltátok?
- Egy fa tövében.
 Azt hiszem életemben, először kaptam ekkora elismerést Jongdaetől, mint akkor. Csodálkozva ugyan, de büszkén biccentett felém. Míg beszélgettünk meg is feledkeztem róla, hogy az ágyhoz vagyok kötözve.
- Jongdae.
- Hm?
- Megtennéd, hogy eloldozol? Ígérem, nem fogok hozzád vágni semmit.
 Mikor ismét szabadon mozoghattam, alaposan körbenéztem barátom lakásában. Semmi extra nem volt benne, mégis valami nagyon otthonossá tette.
- Neked nincs lakótársad?
- De igen. Csak ilyenkor még az egyetemen van. Még szerencse, hogy nem futottatok össze.
- Ennyire el akarsz titkolni?
- Nem tudom, hogy reagált volna, ha ilyen állapotban lát...
- Már mondtam, hogy sajnálom!
- Nem tehetsz róla, szóval nincs gáz. De szerintem ideje lenne menned.
- Máris kidobsz? – nevettem fel halkan, ahogy a cipőmet kerestem.
- Nem akarom, hogy kárt tegyél a lakásomban, míg nem vagyok itthon.
- Miért hova mész? – ráncoltam össze a homlokomat, hisz nem értettem mire akart kilyukadni Jongdae.
- Mindjárt öt óra ember! Nekem meg dolgoznom kell!
- Ne kísérjelek el?
- Inkább ne. Fogok neked egy taxit, aztán megyek melózni.
- Tisztára, mintha a luxus kurvád lennék.
- Miért, talán nem vagy az?
 Röhögve sétáltunk le a lépcsőn a több emelet magas házban. Ahogy barátom megígérte, rendelt nekem egy fuvart, és még ki is fizette azt. Így én csak a kocsiablakból figyeltem egyre apróbb alakját, ahogy aztán eltűnt.
 Ahogy szokás szerint felmásztam a szobámba, egy pillanatra elfogott a félelem. A tudat, hogy konkrétan emlékezetkieséseim vannak, megrémiszt. Eddig sem örültem nekik, de az, hogy kárt teszek a legjobb barátomban, borzasztóan riasztó. Tény, hogy nem nyomtam ki a szemét, és nem a tizedikről löktem le, hanem csak lehorzsoltam valamivel a kezét, mégis; ártottam neki. Szánt szándék nélkül. Inkább szúrtam volna le magam...

** 

 Egy újabb pocsék hétfő, egy eseménytelen hétvége után. Semmi kedvem nem volt iskolába menni. Az utóbbi időben egyre inkább idegesítenek a körülöttem élő emberek, már a puszta jelenlétükkel is. Minek kell nekem azok között lennem? Miért kell elviselnem őket? Számolom a napokat, mikor költözhetek el végre valahova, ahol totál egyedül lehetek. Csak én és a világ. Már alig várom.
 Miután túléltem az utolsó órámat is, ami történetesen a szőkével volt, próbáltam hazaslisszolni, de a diri a folyosón elkapott.
- Sehun!
- Maga mit akar?
- Válogasd meg a szavaidat, fiam!
- Bocs. Mit parancsol, diri bá’? – vettem fel a leggúnyosabb bűbájos mosolyomat, mellyel kezdtem az őrületbe kergetni az öreget.
- Emlékszel, mit mondtam két héttel ezelőtt?
- Nem igazán...
- Az elbeszélgetés.
- Ó, hát persze! – csaptam a homlokomra, mintha csak hirtelen eszembe jutott volna az, amit már akkor meg akartam úszni. – Sajnos az nem fog összejönni. Tudja sok a dolgom. Itt az érettségi meg minden...
- Őszintén nem érdekel. Vagy elmész vagy, kicsaplak.
Esélyem nem volt a menekülésre. Már az is megfordult a fejemben, hogy Jet Li-t játszom, s egyik ház tetejéről ugrálok majd a másikra, mire rájöttem, hogy Jet Li harcművész, nem parkour-os. Úgy látszik, ezt bebuktam.
 Némán álltam az alacsony férfi előtt, várva, hogy folytassa mondanivalóját.
- Ugye azt mondtam, hogy ez a foglalkozás itt lenne az iskolában?
- Hm...
- Változott a helyzet – válaszolta monoton hangvételben, mire én rákaptam eddig duzzogó tekintetemet.
- Hogy érti, hogy változott?
- Eredetileg úgy lett volna ez az egész, hogy az egyik szertárban beszélgetsz ezzel az illetővel, ám mivel ez iskolai ügyek miatt nem lehetséges, ezért erre a címre kell elmenned.
 Egy apró cetlit nyújtott át nekem, mely egy a belvárosban elhelyezkedő lakáshoz vezetett. Remek, bumlizhatok át az egész kócerájon! Igazán fasza!
 Arra számítottam, hogy a suli előtt majd a szokásos fekete autó fog állni a sofőrömmel. Ez csak részben történt így; ugyanis a sofőr meg a kocsi ott volt, de egy másik jármű is állt a megszokott Audi mellett.
- Uram! – Az öreg fuvaros feketekesztyűs kezét emelte az égbe, jelezve nekem, merre találom őt.
- Hagyjuk ezt az illendő megszólítást, YeJun!
- Rendben – mosolya kedves volt, de mintha el próbálta volna rejteni örömét.
- Mit keres itt ez az ezüst Cabrio? – mutattam a BMW Cabrio-ra, mely ugyan csak szemet szúrt, nem csak nekem, de a járókelő embereknek is.
- A szülei úgy döntöttek többet nem akarják igénybe venni az Audit, ezért vásárolták meg a Cabrio-t. Így az autó az Ön... A Tiéd, Sehun!
- Az enyém? – döbbenetemet nem tudtam hova rakni. Nem az volt a probléma, hogy nem tudtam vezetni, mert jogsim az volt, csak éppen... Miért kaptam egy autót? A szüleim, akik nyíltan utálnak, nem ajándékozták volna csak úgy oda nekem. Valami nem stimmelt...
- YeJun kérem, árulja el, miért kaptam ezt az autót? Mert tudom, hogy nem a szüleimtől származik!
 Az öreg mosolya egyre szélesebben terült szét soványka ábrázatán. Aprócska pírfolt jelent meg orcáján, majd csillogó szemekkel, talán meghatódva vizslatott.
- A szüleid el akarták adni az Audit, vagy egyszerűen roncstelepre küldeni. Viszont, az egész személyzet, összedobta rá a pénzt és megvásároltuk a munkaadónktól... Hogy aztán a fiuknak, azaz neked ajándékozhassuk!
 Teljesen hátrahőköltem YeJun szavaitól. Kérdések zakatoltak bennem, melyeket fel akartam tenni, mégis csak egy tört utat magának.
- De mégis miért?
- Érettségi ajándék gyanánt.
 Ott lóbálta a kocsi kulcsot előttem, bennem meg minden szó elakadt. Enyhén remegő kézzel fogadtam el azt, közben rebegve egy köszönömféleséget. YeJun arcán továbbra is mosoly foglalt helyet, még akkor is, mikor beszállt a vadonatúj ezüstszínben pompázó BMW Cabrio-ba, s onnan integetett nekem, ahogy elhajtott az iskola előtt. Életemben először kaptam rendes ajándékot. És ezt sem a családomtól... Sosem hittem volna, hogy a személyzet annyira közel állna hozzám, hogy egy ekkora valamit kapjak. Sokkos állapotba kerültem akkor.
 Beültem az Audiba, melynek vezető ülése is éppoly kényelmes volt, mint a hátsórésze. Behelyeztem a kulcsot a helyére, elfordítottam, és a motor zeneként ható hangja, olyasfajta megkönnyebbüléssel töltött el, mint mikor egy édességre vágyó ember belemélyeszti fogait egy ízletes csokoládétortába. Elhajtottam az iskolámtól, elindulva a megadott címre. Miközben a kormány lágyan forgott kezeim között, ismét kellemes érzés töltött el. Olyan könnyű volt irányítani a német kocsit, mint simogatni egy szelíd doromboló kiscicát; nyugtató, és olykor felszabadító.
 Mindig imádtam vezetni. Miközben tanultam a KRESZ-t, csak arra izzott a markom, hogy volán mögé ülhessek. Olyan jól éreztem magam autóban ülve, mint még soha; ha tehetném, elvezetnék a végtelenbe, majd vissza, így élve egy örök körforgásban. Hálás voltam a személyzetnek azért az autóért; tényleg nagyon boldoggá tettek vele.
 Egy kőből épített emeletes ház melletti parkolóban álltam meg, gondosan bezárva a kocsit. Az előbb említett épülethez léptem, ellenőrizve az utca- és házszámot, mely egyezett azzal, amit a diri a papírra firkantott. A tetőtérbe kellett feljutnom, ami az elején nem tűnt olyan vészesnek. Viszont mikor megtudtam, hogy nincs lift, a ház pedig van vagy tizenkét emelet, legszívesebben a pokolba, legmélyebb bugyraiba küldtem volna dirit, és azt a fazont is, ki a tetőtérben lakott. Lassan, de ütemes léptekkel baktattam felfele a régi stílusú épület lépcsőjén, olykor meg-megállva levegőt venni. Komolyan majdnem belehaltam abba a sok emeletbe, de nagy nehezen felküzdöttem magam, s máris annál az ajtónál álltam, melyen a hetes virított. Utoljára vetettem még egy pillantást a cetlire, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg jó helyen járok.
 Mély lélegzeteket véve kopogtattam a faanyagú nyílászárón. Pár másodpercnyi csend után lépéseket hallottam a lakás felől, de a lábak dobogó hangja egy pillanatra megtorpant. Valószínűleg a kukucs-lyukon nézte meg, ki vagyok, hisz valami rosszarcú tagnak csak nem fog ajtót nyitni. De nekem kinyitotta. S a látvány számomra hányingerkeltő volt.