4. fejezet

4. fejezet

Szerettem a kedd reggelek, de csak azért, mert aznap sosincs első órám. Így ilyenkor általában egy órával tovább szoktam aludni. De azon a kedden másképp döntöttem. Előző este nagyon belefeledkeztem a könyvembe, így nem aludtam tovább. Felkeltem, de a készülődés helyett, csak elnyúltam az ágyamon, kezemben az olvasmánnyal, s egyenesen faltam a betűket. Milliószor kezdtem el és fejeztem be a Lidércnyomás-t, de minden alkalommal, egy kicsit jobban tetszik, mint előtte. Sosem voltam oda a regényekért, nagyon keveset olvastam el önszántamból, ezért volt furcsa, mind nekem, mind a környezetemnek, hogy ezt a könyvet minden évben legalább kétszer átnyálaztam. Szinte kívülről fújtam, minden oldalát, s mindig ugyanazokat a reakciókat váltotta ki belőlem, mint az első alkalommal. Megfogott a történet, de jobban tetszett a stílus. Az a nyers realitás, amit az író a papírra vitt, eszembe juttatta az összes szar pillanatot, amit csak átéltem. Rajongtam, azért a műért. Mikor először fejeztem be, kedvet kaptam más olvasmányokhoz is, de egyik sem volt rám olyan nagy hatással, mint az. Nem csak egy kedvenc valami volt a számomra, annál sokkal több; mintha valaki egy darabot tépett volna ki belőlem, s egy történetté alakította volna. Az én darabom. – szoktam mondogatni. A részemmé vált, vagy, pontosabban fogalmazva; visszatért hozzám. 

 Sokáig, csak két dolog tudott igazán boldoggá tenni: Yunseo és a szex. Aztán, amikor ráleltem arra az olvasmányra, azon a nyári éjszakán, bővült a listám. Soha semmi nem volt, amiért ennyire rajongtam volna. Mind egyes betűje igaz volt, hisz amit az író leírt, nem csak a képzeletében történt meg; a valóságot tökéletesen adta át. Emlékszem, mikor először olvastam, első gondolatom az volt: meg akarom ismerni az írót. Persze ez sosem történt meg. Az én példányomon nem volt megadva a szerző neve, csak egy „K” betű, az első oldalon. Nem találtam meg, így ezt a vágyamat el kellett temetnem. De a mai napig megvalósítanám. Meg akartam ismerni az alkotót. Tudni akartam, milyen ember az olyan, aki ilyen remekművet képes kiadni a kezei közül. Kérdezni akartam tőle, megtudni milyen személyiséggel lett megáldva. Kíváncsi voltam hasonlít-e rám. Rajongtam a könyvért, de az írójáért még jobban. Még akkor is, ha a nevét sem tudtam. 

 Nehezen hagytam a szobámban a Lidércnyomás-t, mikor iskolába kellett indulnom. Mégsem vihettem magammal. Nem lenne alkalmam olvasni, s amúgy sem tudtam hangzavarban koncentrálni. Így nélküle ültem be a járműbe, ami elvitt a sulim épületéig. Ott kipattantam, a sofőrnek meg megköszöntem a fuvart. Ahogy haladtam az iskolához, Sullit pillantottam meg, egyedül sétálva. Automatikusan megindultam feléje; nem azért, mert amíg együtt voltunk megszoktam ezt az akkor mindennapossá vált dolgot. Egyszerűen volt valami, amit tudni akartam. 

- Cső Sulli! – léptem mellé, mire, ex-barátnőm meglepetten pislogott rám. 

- Szia. Te, mit csinálsz itt? 

- Azért mert szakítottunk még nem kell idióta módjára viselkedned! Mit csinálnék? Suliba megyek. 

- Ha csak azért jöttél ide, hogy sértegess, akkor tovább is mehetsz, Oh Sehun! 

- Nem szoktam csak úgy szánalomból bájcsevegni az, ex-nőimmel. Tudni akarok valamit. 

- Akkor gyorsan kérdezd, nem akarok egész nap veled foglalkozni! 

- Vicces, hogy alig egy hete még szerelmes voltál belém. Gyorsan váltasz anyukám. 

- Bökd, már ki mit akarsz?! – kiáltott rám ingerülten, én pedig nagyon nehezen fojtottam vissza a röhögésem. 

- Téged, komolyan Ren kúrogat? 

Nyers és primitív megfogalmazásom miatt exem nehezen találta a megfelelő szavakat. Ajkai remegtek, s szája nyitva maradt, de hang percekig nem jött ki belőle. 

- Mi... Járunk, Rennel! 

Amilyen elánnal és kétségek nélkül mondta, ott helyben kinevettem. 

- Édes, kicsi Sulli! Annyira nevetséges vagy! 

- Mégis miért?

- Az ilyen kijelentéseiddel ellenmondásos vagy önmagaddal szemben. Még, hogy te és Ren jártok. Jó vicc! 

- Akkor szerinted miért feküdtem le vele? 

- Mert egy pénzéhes ribanc vagy! Az egyik gazdag srác után, jöhet a másik. És csak, hogy tudd; Ren nem azért bassza szét a picsádat, mert annyira szeret, csupán jó vagy az ágyban és engem akar idegesíteni. – nevettem fel jóízűen, majd hozzátettem. – Mellesleg, ha tényleg szerelmes lettél volna belém, két nap után nem dugatod meg magad a legnagyobb faszfejjel az iskolában. Tehát, nem csak ostoba vagy, de még hazug is! Szép volt kislány! 

Korán reggel kiakasztani a volt barátnőm idegeit felemelő érzés volt. Bár az utcán nem mutatta, láttam rajta, hogy majd szétveti a hisztériás roham. Így jókedvvel baktattam az iskola épületébe, és, ugyan akkor még nem tudtam, de nagyon szükségem volt arra az energiatuningra, amit a mosolygós fejem okozott. 

 Aznap nem volt, se töri, sem pedig irodalom órám, így még nyugodtabban kezdtem neki a keddnek, hiszen tudtam; nem idegesíthet az új tanár. Sajnos, hiú ábrándokat kergettem. Esküszöm az a fazon mindenhol ott volt. 

 Amikor a büfébe indultam, épp a reggeli kávéját szopogatta, s amint megpillantott engem, a kedves vigyora ült ki az arcára. Köszönt, bárgyú, akcentusos hangjával közben elvarázsolta a büfés csajt, majd jókedvűen ment el onnan. 

 Aztán, mikor mentem volna filozófiára, akkor is belé botlottam. Jött ki a tanáriból, egy adag papírral a kezében, majd, mikor majdnem egymásba ütköztünk, felemelte földre szegezett irritáló arcát, s amint a tudatáig ért, hogy ki vagyok; ismét mosolygott. 

 Negyedik óra után léptem ki az osztálytermemből, mikor kacagó hangjára lettem figyelmes. Épp néhány kollégájával beszélgetett, valószínűleg valami olyanról, amin diák sose nevetne. De, ahogy megérezte tekintetemet magán, felém fordult, s ugyanazzal a tenyérbe mászó vigyorával intett nekem. 

 S, ami a legjobban elbaszta azt a keddi napomat, ami olyan jól indult; az angol tanár beadta a kulcsot, legalábbis arra a hétre biztosan, mivel helyettesítést kaptunk. Wu Kibaszott Yifan személyében. Ahogy belépett a teremben, visszafojtott női sóhajok foszlányait hallottam magam mögött, s ugyanaz a rend uralkodott, mint előző töri órán. És ugyanaz a kedves ábrázat, ami szerintem még, Rennél is jobban irritált. Aznap, fekete vászonnadrággal egy sima, enyhén feszülős fehér pólót viselt. Kirajzolódott a kidolgozott felsőteste, amitől néhány osztálytársnőm majdnem elélvezett. Bűbájosan festett. Egyszerűen bűbájosan. Én meg majdnem kiokádtam a belem. 

 Lazán ledobta magát a tanári asztal mögé, majd őszinte mosollyal az arcán, tett fel egy kérdést. 

- Mit vesztek angolból? 

- Érettségi feladatokra gyakorlunk. 

- Az, mennyire unalmas lehet... – gondolt bele egy pillanatra, aztán csillogó szemekkel nézett ránk ismételten. – Most megmondom nektek, hogy a nyelvtannak nem fogjátok sok hasznát venni. Az angol anyanyelvűek mindenhogy érteni fognak benneteket. A társalgási stílus sokkal fontosabb. Mint például... 

 És elkezdett, bármiféle kiejtési hiba nélkül, enyhe amerikai akcentussal angolul beszélni hozzánk. Sajnos, osztálytársaim többsége úgy tanulta ezt a nyelvet, hogy közben semmit sem tudtak. Megszólalni képtelenek lettek volna, így azon is meglepődtem, hogy bármennyire is megértették azt, amit a szőke mondott. Persze, voltak kivételek is, egyedül én, aki beszélte a nyelvet. Épp ezért, mikor a tanár választ várt volna, mindenki segítségkérően pillantott rám. Akaratlanul löktem a szavakat, melyek csak úgy áramlottak belőlem. Az angol volt az egyetlen tantárgy, amit egy kicsit is kedveltem. A szavak és a nyelvtan a számomra egyszerűbb volt, mint egy gyerekjáték. A hangzása zeneként hatott rám; tényleg csíptem. Persze, jó jegyeim ebből sem voltak, de ívben szartam rá. 

 Egy kisebb magánbeszélgetést folytattam a tanárral, egyszerű hétköznapi dolgokról, de felőlem még a külpolitikai helyzetről is szó eshetett volna, akkor sem tudott kifogni rajtam. Mikor, az enyhén csatába átmenő szóharcunknak vége lett, elégedett mosoly kúszott szája sarkába, mely az óra hátralévő részében végig ott ült. 

- Hol tanultál meg így angolul? 

- Na és maga? – húztam fel egyik szemöldököm kitérve a kérdése elől. 

- Gyerekkoromban, Kanadában éltem, Vancouverben. Úgy azért elég könnyű. De, te hogy beszélsz ilyen jól? 

- I've got a gift - feleltem negédes vigyorral az arcomon. 

- Értem. 

Ugyanolyan boldog és elégedett mosoly. Miért? Miért nem akasztom ki? A legtöbb tanár már rég megőrült volna a flegma stílusom miatt. Valaki már azon pattogni kezd, ha nem magázom, vagy nem szólítom Seonsaengnim-nek. Wu Yifan nem ilyen. Nem kapja fel a vizet, ha nem azt mondom „Elnézést”, hanem csak azt, hogy „Bocs”. Nem érdekli, hogy nem jegyzetelek az óráján, és arra is magasra tesz, hogy tiszteletlenül beszélek vele. Komolyan, nem tudom felbaszni az agyát. És normál esetben, ha ezek ellenére is csak semlegesen viszonyulna hozzám, nem foglalkoznék vele. De ő kedves. Idegesítően az. És ez megy az agyamra. 

**

 Szerda harmadik órájában, ismét ráeszméltem, hogy újra el kell töltenem, negyvenöt kínzó percet, a szőkével. Én már csak így neveztem. Nem volt kedvem, csak „új tanár”-ként emlegetni, hisz az nem lett volna elég egyértelmű. Mikor bárki is szót ejtett róla, Wu Seonsaengnim-nek volt nevezve, de valaki megkockáztatta az egyszerű Yifant is. Nekem megmaradt szőkének. A holdról is ki lehetett volna szúrni, azzal a hajszínnel.

Egy vaskos irodalom könyvvel a kezében lépett be a terembe, s hanyagul ledobta azt az asztalra, majd felült melléje. 

- Shakespeare. Ki, mit tud róla? 

- A XVI. és a XVII. század, egyik legmeghatározóbb dráma írója volt. – válaszolta az egyik lány. 

- Legismertebb művei? 

- Hamlet, Rómeó és Júlia, Macbeth, Ahogy tetszik... 

- És a személyes kedvencem; a Szentivánéji álom. Mit tudtok még róla? 

- Három gyermeke volt. 

- És? – húzta fel szemöldökét, és mikor egy bátortalan jelentkező sem akadt, kedvesen elmosolyodott. – Tudtátok, hogy meleg volt? 

- Mi van? – szaladt ki Jongdae száján ez a nem éppen illendő kérdésforma. 

- Nem lehetett meleg! 

- Felesége volt. 

- És három gyereke. 

- Gyerekek - csitította az osztályt. – Manapság is él sok meleg férfi házasságban, csak azért, hogy az álcájukat fent tartsák. És igen, valamikor még gyereket is csinálnak, hogy senki ne gyanítson semmit. Miért pont Shakespeare lenne kivétel? Ha jobban belegondolunk, az alapértelmezett gondolkodásmódunk nem változott az évszázadok során. Rejtsd el magadban az elitélendőt; ugyanaz a filozófia, csak pár száz évvel később. És egy zseni, miért vállalta volna fel másságát a tizennegyedik században? Valószínűleg rögtön kivégezték volna. Így szerelme kinyilvánítására, megmaradt az írás, és így születtek a nagyszerű szonettek. Persze az én opcióm sem biztos, sőt valószínűleg valami hatalmas baromságot hordtam itt össze; de lehetséges. Több mint négyszáz évvel ezelőtt élt az egyik legmeghatározóbb drámaíró, kinek magánélete homályba vész. Épp ezért, a legabszurdabb variáció is lehetséges lehet. Bizonyíték elég csekély számban felelhető. 

 Ez a pasi mégis miről hadovál?! Tanítania kéne, nem pedig opciókat keresnie, hogy vajon Shakespeare meleg volt-e vagy sem. Bár valószínűleg az volt, hisz melyik normális hetero férfi olyan drámákat, mint a Rómeó és Júlia? 

- Ne haragudjatok, kicsit elkanyarodtam az eredeti témától. Szerintetek miről szóltak a szerelmes szonettjei? 

- A szerelemről...? 

- Téves! – válaszolt mosolyogva a félénk hangú lány bizonytalan tippjére. Leugrott az asztalról, a táblához lépett, majd hatalmas mozdulatok kísértében latin betűkkel felírta azt a nemzetközi szót, melyet mindenki értett, angoltudástól függetlenül. 

- A szexről! 

A tekintetek, melyek a szőkére szegeződtek, olyanok voltak, mintha megdöbbent szűz apácák pornót néztek volna. Kényelmesen hátradőltem a székemen; kezd érdekessé válni az óra. – gondoltam magamban, közben alig látható vigyor ült ki arcomra. 

- M-mit tetszett mondani, az előbb? – dadogta az egyik lány. 

- A szexre gondoltál? – mosolyodott el sármosan a tanár, mire a lány saját pirulásába feledkezett. – Hidd el, Shakespeare is ugyanezen pörgette a kerekeit. 

- Nem fejtené ki az álláspontját? Érdekelne. – szólalt meg barátom, s mivel a szőke látta Jongdae irodalom szerető tekintetében a valódi érdeklődést, készségesen válaszolt is. 

- Nincs ebben semmi bonyolult. Lehet William Shakespeare egy titokzatos zseni volt, de embernek született, ráadásul férfinak. 

- Még mindig nem világos... 

- Minden személy, legyen az hülye, vagy Nobel-díjas tudós, tudja, hogy nincs szerelem első látásra. – kezdett bele, fel sem emelve fejét a könyvből. – Szerelem? Nem. Erős szexuális vonzalom? Annál inkább. Ti tudjátok a legjobban, hogy akihez vonzódunk, nem feltétlenül szeretjük. Sőt, valamikor egyenesen utáljuk. Ez az évek alatt nem változott, és soha nem is fog. Shakespeare nem volt először szerelmes, csupán szexre vágyott. Ezért szonetteket írt, a valószínűleg romantikus lelkű férfihoz, akit meg akart kapni. 

- De, ha csak légyottra vágyott, minek gürizett ennyit? 

Jongdae kérdésére, a tanár arcán nosztalgikus mosoly jelent meg, s ahogy felemelte földre szegezett tekintetét, egyenesen barátomra pillantott. 

- William maga sem tudta. Aztán időközben rájött, hogy szerelmes abba a férfiba, kinek a szonetteket címezte. Mert bár szerelem, nincs első látásra, te vonzalom az van. És az előbbi, mindig az utóbbiból keletkezik. 

 Az utolsó mondatánál, alig láthatóan elemelte el tekintetét a kérdezőről, s csoki barna íriszeit az enyémbe fúrta. Csillogott, boldog volt, s mintha üzenni akart volna. Persze, a szokványos kurva idegesítő vigyora továbbra is az arcán ült. Egyre jobban kezdte felbaszni bennem az ideget. 

 Órák után egyszerűen képtelen voltam nem olvasni. Igen, az úton könyvvel a kezemben baktattam haza. Emberek hívják az újságírókat, Oh Sehun regénnyel az ujjai közt haladt otthonához! Kedden még valamennyire kibírtam, hogy a szobámban hagyjam, de az angol óra után, már tudtam; nem fogok megnyugodni, ha nem tudhatom a közelemben. Igen, számomra is furcsa, hogy ha csak a táskámban van a könyvem, már egy fokkal, erősebb idegekkel létezem, de ez van. Amióta ráleltem a Lidércnyomás-ra, napról napra könnyebben viselem el a hülyéket magam körül. S már a tudat, hogy alig néhány centire van tőlem, megnyugtató. Először én sem értettem a számomra szokatlan érzéseket, de ma már nem foglalkoztat. Az ok lényegtelen, a végeredmény fontosabb. Az a könyv olyan nekem, mint egy rejtekhely. A világ, amely olyan, mint én. Az én világom. Az egyetlen valami, amibe kapaszkodhatok. Szebb és jobb, mint a saját nyomorult kis életem. A mindössze néhányszáz oldalas könyv többet jelent nekem, bármiféle emberi kapcsolatnál. Ha elveszteném, mindent elbuknék. 

 A már sárguló lapokon kör alakú foltokat fedeztem fel. Eleredt az eső. Elraktam a könyvet, közben óvva minden sérüléstől. Fél térdre ereszkedve helyeztem vissza a táskámba, majd lassan feltápászkodtam. Tekintetem később kémlelte az eget, mint ahogy testem indulásra mozdult. Ahogy felemeltem fejemet, egy alak rajzolódott ki előttem. Halványan mosolygó ajkai nem fejezték ki eléggé, boldogságban úszó tekintetét, melyekkel engem vizslatott. Vörös színű esernyőt tartott fölém, így akadályozva meg, hogy a víz rám zúduljon. 

 Jongdae mindig is ügyelt rám. Nem látványosan, mint egy normális anyuka, nem is egyszerű észjárással, mint egy édesapa. Sokkal inkább hasonlított egy háttérből terelgető idősebb felmenőre, ki a bölcsességet átláthatatlan úton akarta átadni az utódjának. Sosem mondta, meg mit tegyek és sosem akarta. Egyszerűen, ha szarba kerültem, mindig mellettem volt. Egyszer sem viselkedett kioktató stílusban, csak rám hagyta. Nem tartoztunk bele a másik életébe annyira, hogy feleslegesen rizsázzunk egymásnak. Csak éltünk; ő a jobb oldalon én a balon, és utam sokszor keresztezte az övét, mégsem avatkoztam bele jobban. Sosem kellett mondania, tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Ezt viszonozni sosem tudtam. És csak reménykedtem benne, hogy egyszer nem arra kell felébrednem, hogy egyedül vagyok. Eleve úgy éreztem magam. Totálisan magamra maradva. És tényleg úgy voltam. Jongdaeval vagy nélküle. Hiszen egy ember sosem lehet több annál, amit kapott. Én Oh Sehun testét meg életét kaptam; és ezen akkor se tudnék változtatni, ha akarnék.