Oldalak

2015. április 27., hétfő

14. fejezet

14. fejezet


 Éles fájdalom kínozta elmém minden egyes kis szegletét, ami az egyre gyorsabban ható alkoholnak volt köszönhető, amelyet rövid idő alatt jutattam a szervezetembe. Látásom fokozatosan homályosodott, így már azt sem tudtam, merre járok; ám lábaim nem adták fel olyan könnyen a szolgálatot. Nem voltam az a tipikus részeg, így mikor a szesz átveszi felettem az uralmat, sosem produkálom a hétköznapi elázott ember tüneteit; ha úgy van megírva a nagykönyvben, hogy nekem egy bizonyos mennyiség után össze kell csuklanom, száz százalék, hogy maratont fogok futni. S ez azon az estén sem változott; a lábaim csak vitték tovább nehéz testem, ki tudja merre, teljesen bizonytalan egyensúlyérzékkel. Szívem szerint ott estem volna össze, ahol vagyok, de a szervezetem nem így döntött; csak gyalogoltam, teljesen céltalanul, konkrét, normális emberi tudat nélkül.
 Tudtam, hogy élek és még nem haltam meg; Épp ezért azzal is tisztában voltam, nem szabad egy rohadt sikátorban feldobnom a talpam; milliónyi dolog vár még rám. Kényelemből inkább a halált választottam volna, valamiért a salátához közelítő agyi szintem mégis egy minimálisan megerőltette magát, de csak addig, míg össze nem szedte, miért is érdemes az élők között maradnom.
 Yunseo.
Vigyáznom kell az egyetlen nőre az életemben; az én drága kishúgomra, aki mindig önzetlenül és értelmes okok nélkül szeretett. Meg kell mentenem a szüleimtől, nehogy a végén belőle is egy olyan érzelmi roncsot csináljanak.
 Japán.
El kell jutnom Japánba; világ életemben az volt az álmom, hogy megszabadulok a családomtól, s abba a gyönyörű szigetországban lelem meg életem elkövetkezendő legszebb éveit.
 A gyerek.
Látnom kell a gyermekemet, kinek Sulli az édesanyja. Különösebben tényleg nem akarok vele foglalkozni, de anyagilag biztos támogatást akarok neki nyújtani, és ez halott állapotban sosem fog sikerülni.
 Jongdae.
Nem hagyhatom cserben azt az embert, ki élete nagy részét azzal töltötte, hogy miattam aggódott. Aki mindig önzetlen volt velem, s csak és kizárólag miattam maradt Koreában, mikor egy fejedelmi élet várt volna rá.
 „K”
Fogalmam sincs ki ő; nem tudom, hogy néz ki, ahogy azt sem, milyen ember a valóéletben. Lehet, láttam már, az is lehet soha, nem találkoztam vele. Megeshet, hogy az arcát ismertem valahonnan, de azt sosem tudtam biztosan, hogy miféle ábrázat tartozik, egy ilyen ragyogó elméhez. Meg akarom ismerni, ki alkotta azokat a szavakat, melyek talán még ma is a mindent jelentik a számomra; még mielőtt meghalok.
 Különböző kategóriába soroltam volna az életben maradási okaimat, de egy valami mégis összekötötte őket: mindben felfedezhette az ember azt a fajta elhatározottságot, melyet még én sem vettem észre, egészen addig a részeg állapotomig. Kapásból öt dolog villant elém, amit még a halál előtt el akarok érni, vagy valamilyen szinte valóra váltani. Milyen vicces; mikor már azt hittem, minden emberi tulajdonság kihalt belőlem, rájövök, hogy tele vagyok alapvető igényekkel: világjárás, barátok, gyerek, izgalmak... Hah, milyen szánalmassá váltam.
 Hirtelen testem megtorpant; bár szemem szinte csukott állapotban volt, mégis tökéletesen érzékeltem a világosságot, így pontosan meg tudtam állapítani, hogy lámpafény égeti retinám, vagy éppen valami más. Egyik pillanatról a másikra, már nem éreztem, hogy a hideg novemberi levegő csiklandozná oldalamat; nem hallottam az autók távoli zaját, ahogy a minimális sárgás fényeket sem érzékeltem, melyek az utcai lámpásokból áradtak. Teljesen észrevétlenül, léptem be egy helységbe, ami valamiféle szórakozóhely lehetett, ugyanis a villogó fényeken, hangos zenén és ordibáló tömegen kívül, semmit nem tudtam kivenni a környezetből.
 Aztán a hangzavartól, s a helység közepén elhelyezkedő hatalmas fényes, színpadtól már egyre tisztábban kezdtem látni a dolgokat. Az illatok, s az izzadtság, ami a levegőben keveredett, olyan fullasztóan hatott rám, azt hittem ott elájulok. De ébren tartott a tömeg, akik között jómagam is megtalálható voltam; izmos karok, szívdöglesztő mosolyok, s feszes fenekek, melyeken tapadós farmer díszelgett. Még mindig kótyagos állapotban nézelődtem, mikor leesett...
„A kurvaistenit; egy melegbárban vagyok!” – Csak ez a gondolat villogott a szemem előtt, mely tányér méretűre kerekedve kémlelte a homoszexuális férfiak táborát, kik látszólag nagyon élvezték egymás, helyenként talán túl közeli, társaságát. Hogy a picsába nem vettem észre, hogy buzikkal vagyok körülvéve? Ez... egyszerűen nem lehetséges! Nem igaz, hogy ez is velem történik meg!
 „Ez meg mi a halál?!” – kérdeztem magamtól, amint valami furcsát érzékeltem farmerom anyagán; körkörös mozdulatok, lágy érintések, s cirógatások hívogató szavai borzolták bőrömet, ahogy tudatosult bennem... VALAKI KURVÁRA A SEGGEMET TAPEROLTA!
- Te mi a faszomat művelsz? – fordultam meg idegesen, ahogy az engem ijesztően perverz mosollyal stírölő pasinak kezeit, leszedtem formás farpofáimról.
- Bocs, csak nem tudtam ellenállni ezeknek itt – felelte közelebb bújva hozzám, úgy markolt bele fenekembe, s az így keletkezett hirtelen közelség miatt, megéreztem a gatyájában meredező „haverját”. Na nekem ott lett elegem, az egész idióta szituációból; nem elég, hogy bekeveredek egy melegbárba, még egy kanos részeg buzi is rám mászik. Mondhatom, baszott jó!
- Most tedd vissza a kezedet a zsebedbe, vagy úgy rúglak tökön, hogy a szomszéd utcáig repülsz!
- Nem kell ilyen idegesnek lenni... Elég, ha azt mondod, nem vagyok az eseted.
- Mert nem adtam elég nyilvánvaló jeleket? Menj, farkalj meg valaki mást; olyat, aki vevő a pofádra!
 Az először negédesen mosolygó huszonéves srác sokkal, savanyúbb pofával távozott a közelemből, mint amikor a fenekemet markolászta. Ezek a melegek aztán rámenősek... De nem értem rá ezzel foglalkozni; minél előbb ki kellett jutnom onnan. Viszont, hiába nyújtogattam a nyakam, sehol sem találtam egy ajtót, vagy egy zölden világító EXIT táblát. Egyre jobban kezdett felbaszódni az agyvizem, miközben kétségbeesetten forgolódtam, ahogy a tömeg ide-oda lökdösött, amíg el nem értem, addig a színpadig, melyet korábban láttam a távolból. Hát, kurvára nem akartam közelebbről is szemügyre venni; szálkás izomzatú, izzadtság cseppekkel teli testű, feszülős boxert viselő korombelinek kinéző srácok rázták úgy magukat, amitől egyszerre akartam elájulni és ledöbbeni. Persze ezek közül, az utóbbiból nem volt hiányom. Legszívesebben elrohantam volna onnan, hisz elég sokkoló élményt adott az a szitu, mégis; egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem, az önfeledten táncoló fiúkról, kik látszólag nagy élvezetet találtak a munkájukban.
 Aztán hirtelen, még az a minimális neonfény, ami volt, egyszeriben eltűnt, s másodpercekig csak a bizonytalan feketeségben tapogatóztam, de az nem akartam, hogy más is rajtam tapogatózzon. Egy medence mennyiségét izzadtam le a sötét pillanatok alatt: s mikor újra felgyulladtak a lámpák, csupán egy vékony alak állt a színpad közepén, mintha, csak valami jelre várt volna, melyet egy mély férfihang adott neki.
- És most, következzék az éjszaka kedvence, klubunk legkedveltebb táncosa, az első és utánozhatatlan...
 A nevét a tömeg egyszerre sikoltotta, mintha valami szupersztárt vártak volna, hogy varázsolja el őket; tisztán, tökéletes szinkronban kiáltottak fel a fiúnak, mégsem tudtam kivenni a megszólítását.
 A csendet egyik pillanatról a másikra váltotta fel a zene egyenletes ritmusa, mellyel hibátlan összhangba került a srác. Amint elindult a jól ismert Joe Cocker sláger, a mögöttem elhelyezkedőkből ujjongó sikítás szakadt fel, amint a színpad közepén sokáig csak árcsorgó megfordult. Éles álkapocs vonalán a verejték csöppent le a padlóra, ahogy szemhéjára felkent sminkje is kezdett kopni. Bőrdzsekit, alatta hófehér inget viselt, melyet betűrt rövid farmerjába; a kabátot előszeretettel hajította a közönség soraiba, s rögvest a refrénnél, térden elcsúszott egészen a színpad széléig, s pontosan az orrom előtt tépte le magáról ingjét, minek egyes gombjai, kirepültek a helyükről.
 Teljesen le voltam sokkolva, de nem azért, mert előttem vetkőzött egy fiú... Hanem a tökéletesen kidolgozott teste, az éles vonásai, göndör fürjei, látványosan kidudorodó ádámcsutkája, s macskamosolya... Mind hozzá tartoztak... S mikor a fiú fel akart állni, akaratlanul lesett le, elkapva döbbent tekintetemet, melyből nem tudott szabadulni.
 Egy tized másodperc töredéke alatt csapott át ábrázata bűnbánóvá, s mintha bocsánatot is akart volna kérni tőlem, de... én csak néztem, ahogy kényszeresen mozog a zene ritmusára, mely már váltott is egy Justin Timberlake dalra. Bár tekintetét a fiú nem emelte el rólam, teste akkor is táncolt, mintha csak valami gépezet lenne, akit csak a szex iránti vágy mozgat.
 Ekkor lépett be egy újabb táncos, ki már eleve hiányos öltözetben ropta, s ha ez még nem lett volna elég, az erotikus mozgások mellé még édeskés kacajt is társított, ezzel tudatva mindenkivel, hogy ő igenis élvezi azt, amit csinál. A hangjára, az előttem vonagló fiú, mintha csak sírni akart volna, hiszen ő pontosan ismerte azt a rutint, amit minden nap eljátszott, míg én teljesen tudatlanul meredtem rá.
- Sajnálom – csupán ennyit suttogott, mikor távolabb ment tőlem, egyenesen táncos társához lépve, kihez úgy simult, mintha izzó szerelem tombolt volna köztük.
 Szinte már túljátszva rázták magukat, mégis a mögöttem elhelyezkedők előszeretettel figyelték a párt, kik majdnem ott dugtak az orrom előtt. El akartam menni, behunyni a szemem, azt gondolni, hogy csak egy rossz álomba csöppentem, de bármennyire is igyekeztem bemesélni magamnak a lehetetlent, csak őket láttam, hogy szinte meztelenül táncoltak, csak a népnek.
 Ahogy figyeltem az arcukat, mintha egy komplett beszélgetés zajlott volna le köztük, úgy változott a később érkezettnek az ábrázata; mikor odalépett hozzá a tőlem bocsánatot kérő fiú, felcsillant kedves szeme, mintha tényleg szerelmes lett volna belé. Aztán ahogy mozogtak az ajkak, olyan sebesen váltott ijedté, majd később döbbenté a srác arca; úgy beszélgettek egymással, mintha nem lett volna tele a terem egy halom meleggel, akik őket figyelték árgus szemekkel. Talán tényleg szerették egymást? Ez a gondolat, csak még kínosabbá tette a szituációt, amiben voltam. Feszengtem, de nem helytől, csak attól a kettőtől, akik a kis emelvényen ringatták csípőjüket, s úgy élvezték a másik jelenlétét, mint valami romantikus pornóban.
 Aztán elcsattant egy csók. A magabiztosabb fiú megragadta társát, úgy húzva őt egy szenvedélyes nyelvcsatába, melyet én már tényleg nem bírtam gyomorral.
- Jongdae... – motyogtam a nevét, tudva, hogy úgysem hallja meg. Mert ő volt a táncos; az éjszaka kedvence, s a lekedveltebb fellépő az egész bárban. Gyerekkori legjobb barátom, ott állt a színpadon, szinte meztelenül, s belefeledkezett egy csókba, melyet lakótársa lopott tőle.
 Elrohantam. Sarkon fordulva, löktem el a velem szembe jövőket, ahogy átverekedtem magam a tömegen, úgy jutva végre ki valahol...
Sehun!
 A nevemet kiáltotta; Jongdae tánc közben üvöltötte túl a zenét, hogy a nevemen tudjon szólítani. De nem fordultam vissza. A hangja csak visszhangzott a fejemben, ahogy izomból rohantam, már nem is tudom merre.
Kim...
 Jobb fülemre süket lettem.
Jongdae...
 Rohanás közben elvesztettem a hallásomat.
A gyerekkori...
 Tekintetemet köd borította be, mégpedig a legsűrűbb, amit eddig valaha észleltem.
Barátom...
 Lábaim gyengülni kezdtek, de akkor sem hagytam abba a rohanást.
S egyetlen...
 Egy ismerős utcán fordultam be.
Támaszom...
 Rohantam fel a lépcsőn, majdnem teljesen vakon, reményvesztetten, s keserű fájdalommal testemben.
 Valóban meleg lenne?

**

 A hatalmas ablakon beszűrődő gyenge napsugarak simítottak végig arcomon, így jelezve számomra a következő nap kezdetét. Lelkiekben teljesen lebénulva ültem fel, úgy törölve csipás szemeimet, miközben szemügyrevettem a környezetet, ahol az éjszakát töltöttem.
 Ismerős ablakok, hatalmas könyvespolcok... Csak nem? Művészi minta a falon, csodálatos kilátás s a zongora nem is olyan messze tőlem. Én most komolyan...?
- Jó reggelt! – hallottam meg az ismerős hangot, majd ijedtem kaptam oda tekintetem, ahogy a melegítőben ácsorgó, mégis tökéletes küllemmel rendelkező Wu Yifan kávéját iszogatva pislogott felém, mint valami porcelánbabára.
- NE! – kiáltottam el magam, ahogy realizáltam a helyzetem.
- Ennyire azért ne örülj nekem.
- Mégis, miért vagyok itt? Hogy a faszba kerültem ide?
- Nem emlékszel? – ráncolta homlokát, majd kissé lesajnálóan csóválta meg fejét, ahogy megfordult s a konyhába vette az irányt. – Elég vad buli lehetett a tegnapi.
- Buli? Honnan veszed, hogy buliztam tegnap?
- Különben nem állítottál volna be hozzám részegen.
- Részegen? És... én jöttem... ide? Önként? – kérdeztem totál meglepett állapotban, mint aki egy hatalmas revelációt vár.
- Nem tudom mennyire, lehet önkéntes cselekedetnek nevezni azt, ha valaki totál magán kívül mászkál az éjszakában, és úgy téved valahova, a te esetedben ide.
- És tuti nem te találtál rám valami sikátorban félholtan?
- Nem – pillantott rám, majd teljes testével felém fordult, úgy támaszkodva a kanapéra, amelyen aludtam. – Arra azért emlékeznék, ha hajnali fél kettőkor, leugranék sétálni, és ájultan találnám az egyik diákomat. De én aludtam, te pedig vagy tíz percig izomból verted az ajtómat, arra várva, hogy végre beengedjelek.
- És ezután mi történt?
- Mikor megláttalak, komolyan nem hittem a szememnek. Hihetetlennek tűnt, hogy pont az a diák állít be hozzám az éjszaka közepén, aki a legnyíltabban utál – kuncogott fel, majd ugyanolyan barátságos hangnemben folytatta – Viszont, tényleg úgy viselkedtél, mint aki nem találja a helyét a világban; dadogtál, egy öt éves kölyök értelmi szintjén voltál, s úgy bámultál rám, mint egy elveszett kiskutya. Aztán meg se, szó se beszéd összeestél, így be kellett vonszoljalak a lakásba.
- Bevonszoltál?
- Be. És bocsánat, hogy nem szereztem valami kényelmesebb fekvőhelyet, de éjjel kettőkor az ember nincs olyan fizikai állapotban, hogy egy tizennyolc éves fiút cipeljen ide-oda.
- Nem gáz... Ez is jó volt.
- Akkor jó – kacsintott hamiskásan, amitől nekem ismét felkavarodott a gyomrom. – Kérsz reggelit?
 Bólintottam. Wu Yifan szélesebb mosollyal arcán pördült meg, úgy pattanva a konyhába, míg én hasogató fejfájással keltem ki az ágyból. Ahogy lecsúszott rólam a takaró, s többé már nem takart semmit, érdeklődve pillantottam le, s jöttem rá arra, hogy nincs rajtam gatya. Ez normális esetben nem is zavart volna...
- Hol van a nadrágom?!
- Levettem – válaszolta, füle botját sem mozdítva ideges hangnememre.
- Mi van?
- Mikor lefektettelek levettem rólad a farmerodat; ki alszik nadrágban?
- Én. Én nadrágban alszom, főleg szinte idegen tanároknál!
- Szóval nem én vagyok az első? – húzta fel szemöldökét, s kíváncsian fordult meg, majd egy szempillantás alatt mért végig.
- Aish... Mindegy. Csak legközelebb hagyd rajtam.
- Lesz legközelebb?
- Nem így értettem!
- Tudom, hogy értetted – mosolyodott el, majd ismét rám vetette meleg tekintetét. – Ígérem, ha valaha ez meg fog ismétlődni, rajtad hagyom a nadrágodat.
- Köszönöm.
- Mellesleg jó az alsód. Kelvin Klein? Az jó márka.
 Azt hittem ott esem kétfelé az idegességtől. Hogy merészeli megdicsérni az alsómat? Kibaszott perverz! Fel kellene jelentenem! Ehelyett, csak csendben tűrtem a megjegyzéseket, miközben az asztalnál ülve figyeltem mit ütött össze, amit később hihetetlen nagy étvággyal ettem meg.
- Kösz – mondtam, mikor az üres tányér mellé helyeztem szalvétámat, amivel arcomat töröltem meg. – Mellesleg nem utállak.
- Tessék?
- Az előbb említetted... Na mindegy! A lényeg, hogy nem utállak.
 Válaszként csak egy halvány mosolyt villantott, ami azon a reggelen valahogy jólesett. Nagyon ritkán kapok ehhez hasonló kedves megnyilvánulásokat, ráadásul az előző este történtekhez képest örültem neki.
- Nem fogsz faggatni a történtekről?
- Ez nem terápia. Nincs jogom kérdezősködni.
- De hisz mégis csak a te lakásodba jöttem...
- Nézd Sehun; akkor sem kérdeznék semmit, ha az öcsém lennél. Ez a te életed, nekem meg nincs beleszólásom.
 Csend ülepedett kettőnk közé, melyet csupán egy állandóan pityegő hang szakított félbe.
- A mobilod.
Valóban a mobilom jelzett. Üzenetet kaptam; Jongdae-től; Az üzenet tárgya: „Beszélnünk kell!”
 „Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam a tegnap estét! Muszáj beszélnem veled! Hívj, amint megkaptad ezt az üzenetet!”

2015. április 22., szerda

13. fejezet

13. fejezet


 Jongdae sosem beszélt nekem a lakótársáról. Egyszer sem említette ki ő, mennyi idős, vagy éppen mivel foglalkozik. Én pusztán csak a létezéséről tudtam, arról nem, ki is ő valójában. Azt hittem azért nem mesélt róla, mert akkora egy seggfej, vagy csak félt, hogy nem kedvelném.
 De Jongdae lakótársa Minseok volt. Kim Minseok, akinek bájos mosolya bárkit el tudott volna olvasztani; akinek az arca jobban hasonlított valami fiatal kiskamaszéra, mint egy felnőtt férfiéra; akinek kisugárzása egyszerre volt infantilis és határozott. Barátom lakótársa, tipikusan egy olyan ember volt, akit nekem normális esetben kedvelnem kellett volna. Miért rejtegetett előlem egy Kim Minseokhoz hasonló fiút? Főnyereménynek tűnt a srác; okos, illedelmes, jó humorú... Minden megvolt benne, ami egy baráthoz kellett. Nem tűnt sem sorozatgyilkosnak, sem pedig valami perverz pedofilnak. Akkor meg miért nem mutatott be neki előbb? Egyáltalán; őt akarta eltitkolni előlem, vagy engem tartott kínosnak a tökéletes lakótársa mellett?
 Mert Minseok tényleg hibátlannak tűnt: A színművészeti egyetemen tanul, esténként dolgozik, s mások állítása szerint, éjjel-nappal pörög, akárcsak valami felhúzható játékszer. Sok barátot is tudhat maga mellett (ezt abból következtettem le, hogy míg hazafele mentünk Jongdae felvételije után, minden második ember széles vigyorral a fején köszönt rá), ráadásul szerényen még azt is megjegyezte, hogy nem tudja levakarni magáról nőket. Mondjuk ilyen kisugárzás mellett, nem csodálom. Abból a srácból csak úgy áradt az energia és az önbizalom; látszott rajta, hogy tudja mit akart. Ha nekem kéne egy ilyen emberrel együtt élnem, valószínűleg annyi lenne az egómnak.
 De ahogy láttam, Jongdae nagyon is jól érzi magát a kölyökképű társaságában. Persze mindig is egy népszerű srác volt, de sosem barátkozott komolyabban, pont úgy, ahogy én sem. De már azon az estén is éreztem, hogy Jongdae és Minseok kapcsolatát rendkívüli szoros barátságnak tudnám nevezni. Ahogy nevettek, ahogy egymásnak meséltek vicces történeteket, s ahogy mosolyt csaltak az arcomra, pusztán már a hülyeségeikkel: tudtam, hogy Jongdae az elveszett testvérét találta meg abban a színésztanoncban. Féltékenykedhettem volna azon, hogy barátom miért érzi jól magát más társaságában úgy, hogy engem kissé háttérbe szorít, de az ilyesfajta hisztik lányokra voltak jellemzőek, nem pedig rám.
 És amúgy is; jó érzéssel töltött el, hogy a gondterhelt arcú barátomat, végre láttam kibontakozni, és itt nem csak a Minseokkal való kapcsolatára gondolok. Amikor a színpadon állt és énekelt; az volt valójában Ő. Kim Jongdae, a fiú, aki mindig is csak a zenének élt; a fiú, aki sosem akart senki terhére lenni; a fiú, aki csak miattam maradt Koreában, mikor a szülei elutaztak. Azaz érzékeny, síros kisgyerek állt a közönség előtt, ki mindig is volt, csak elrejtette a gyerekes gondolatait, amint gimnáziumba került. Az évek alatt Jongdae nagyon sokat változott, mind külsőségekben, mind személyiségben; megizmosodott, máshogy fésülte a haját, s a teljes ruhatárát is leváltotta, mikor a szülei elköltöztek. Határozottabb és férfiasabb személy vált belőle, s olyan makacs lett, mint néha én. Nem fogadott el segítséget, mondván, hogy egyedül él, nem kell neki támasz. Természetesen ez sosem volt igaz, de mindenki hagyta, hadd ringassa magát egy ilyen álomba.
 Szemtanúja lehettem annak, hogy változik meg a legjobb barátom; hogyan lépked fokozatosan egyre feljebb a felnőtté válás lépcsőjén, s hogyan éri el azt, hogy az egyik legelismertebb diák legyen az iskolában. Sok mindent tett és halasztott el az évek során, de a zenét mindig is imádta. Az éneklés iránt érzett szeretete volt talán az egyik olyan tulajdonsága, amit megtartott a gyerekkorából. S mikor énekel, arra emlékszik vissza, milyen élményeket szerzett nyolc évesen, egy iskola melletti játszótéren. Jongdae elrejti mások elől, ki is volt ő, de amikor zenél, nem tudja elhitetni, hogy megváltozott, ami nem is baj. Senkit sem érdekel, milyen volt, vagy milyen lesz majd a jövőben; egyedül az számít, hogy viselkedik a jelenben. És talán pont ezért a tulajdonságáért tartom a legjobb barátomnak is.
 Mindig is sokat aggodalmaskodott, de amikor a tudomására jutottak az emlékezetkieséseim, állandóan csak azt szajkózta, menjek már orvoshoz. Persze, minden egyes alkalommal megígértem neki, de sosem jutottam el egy rendelőhöz sem. Tudtam, hogy vagy megröntgenezték volna a fejem és megállapították, volna, hogy agydaganatom van... Vagy, ha elmennék egy dokihoz, az elküldene az ideggondozóba, ahol teletömnének minden szar gyógyszerrel, majd szépen beledöglenék abba, hogy az agyamból salátát csináltak. Hát köszönöm, ebből én nem kérek.
 Talán egy kissé szkeptikus vagyok, de akkor sem fogom elvonszolni a seggem egy orvoshoz, csak azért, hogy megmondja azt, amit már tudok: megőrültem. Ez ellen nincs mit tenni, kész, ez van. Aish... Komolyan már magammal vitatkozom ezen? Kezdek egyre szánalmasabbá válni.
 Miután hazakísértem Jongdae-t (Minseokkal együtt), rájöttem, hogy az autómat viszont otthagytam az egyetem előtt, így magamban szitkozódva ballagtam vissza, majd kerestem meg a kocsimat, ami pontosan ugyanabban az állapotban parkolt, amiben még órákkal előtte hagytam. Az utóbbi időben túlságosan is szétszórtan viselkedtem, ami nem csak barátomat, de időnként engem is nagyon aggasztott, főleg akkor, ha valami létfontosságú dologról feledtkezem meg.
 Fáradtan szálltam be az Audiba, s mielőtt még elfordítottam volna a slusszkulcsot, percekig csak hátravetett fejjel szívtam be a kintről áradó hideg levegőt. Az ég már narancssárgás színben kezdett játszani, mely csak annyit jelentett, hogy Nap készült lemenni.
 Nem tudnám megmondani, hányra értem haza aznap, hisz akkor már elvesztettem az időérzékem, minden mással együtt. Hirtelen nyomott el azon az éjjelen az álom is, egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy kerültem ágyba, vagy mit csináltam még alvás előtt. Egyszerűen úgy aludtam el, mintha soha többé nem akarnék felébredni.

**

 A monoton tempó miatt, csak pénteken tudtam igazán kifújni magam, hisz a hét többi napján a „kötelességemet” teljesítettem: vagyis rothadtam abban a redvás iskolában. Nem volt még elég, hogy Sulli gyerekével is foglalkoznom kellet (akinek amúgy én vagyok az apja), de ott volt még a suli és a rohadt terápiák, amiket ezen a héten valahogy el tudtam úgy lógni, hogy a szőke biztosan ne köpjön be a dirinek. Mondjuk csak két alkalmat, úsztam meg azzal a kifogásommal, hogy Sullinak fogok segíteni, ami félig-meddig igaznak számított, ugyanis, amikor időm és energiám engedte, tényleg átnéztem exemhez. Persze, mivel még nem volt nála az élő gyermek, és a hasa sem volt nagy, egyszerűen csak elbeszélgettünk. Hol átlagos faszságokról, mint a szülei, érettségi meg effélék; de valamikor komolyabb témákat is felvetettem, például: mit fog csinálni, ha elvégzi a sulit, és mi lesz a gyerekkel? Emlékszem, csütörtökön, amikor hazavittem, még azt a kérdést is meg mertem kockáztatni; Hogy fog újra bepasizni, ha a nyakán lesz a gyerek?
- Ezt meg mégis hogy érted? – kérdezte értetlen arckifejezéssel.
- Ott lesz veled a gyerek, szinte éjjel-nappal: hogy lesz neked időd szerezni egy normális palit?
- Ha jobban belegondolok... Sehogy. Ez a gyerek számomra egy korszak végét is jelenti, vagyis egy ideig biztosan le kell állnom a krapekozással. Manapság nem lehet olyan korombeli fiút találni, aki bevállalna egy gyereket is.
 Végig mosoly ült arcán, mintha azt már eleve oda tervezték volna. Nem volt sem cinikus, sem keserű, de még fájdalmasnak sem mondanám: egyszerűen csak mosolygott, mint bármelyik másik nő a világon, akinek egy gyermek növekszik a hasában.
- Mondd Sulli; boldoggá tesz téged ez a gyerek?
- Tudod, először azt hittem hatalmas teher lesz a számomra, és utálni fogom az egész terhességet. Valójában viszont, minden reggel örülök, hogy ez a gyerek itt van bennem. Magam sem tudom miért, de örömöt okoz már pusztán az a tudat, hogy egy másik életet hordok a szívem alatt, akiért majd felelősséget kell vállalnom. Ijesztő, mégis felemelő érzéssel tölt el ez a gondolat.
 Sulli mosolya, azon a csütörtöki napon, mikor a kocsimban ült, alig néhány méterre a házuktól, valóban őszinte volt. Boldognak tűnt, s tényleg felfrissítette a terhesség, pedig azt hittem, utálni fogja. Valójában nem igazán érdekelt, hogy zajlik az a kilenc hónap egy nő életében, így az sem különösen foglalkoztatott, hogy Sulli, hogyan éli ezt meg. Ha több millió anya túlélte már, neki sem lesz nehezebb. Egyedül csak az a kérdés motoszkált bennem, mi lesz majd a saját szükségleteivel? Ki fogja kielégíteni, ha már egy gyerekre kell vigyáznia, és nem lesz ideje másra. De ezt is megtudtam; konkrétan feladta ezt az egészet, mondván, hogy a gyerek az első. Bár én tudnék ilyen önfeláldozó lenni, de sajnálatos módon, túl önzőnek születtem. Oké, igazából ezt a tulajdonságomat, egy cseppet sem bánom.
 Péntek délután, olyan vidám gondolatok suhantak át az agyamon, mint „Vége a sulinak” vagy „Végre azt csinálhatok, amit akarok”. Örömömben iskola után, rögtön bepattantam a kocsimba, hogy elhúzzak onnan, elvezetve az autót egészen a belváros olyan pontjáig, ahol tuti nem törhetik fel. Ahogy kiugrottam az Audiból, megcsapott a novemberi szellő erős fuvallata, így összehúztam a bőrdzsekim cipzárját, s államat a póló nyakába dugva egy kis melegségért könyörögve futottam át az útesten, hogy eljuthassak abba a boltba, amiben igazán jól éreztem magam.
- Heló – köszönt oda az eladócsaj, majd amint jobban szemügyrevett, barna íriszei felcsillantak. – Nocsak, a Cukipofa visszatért.
- Cukipofa? Ezt mégis miért? – hitetlenkedtem idegesen, mint aki vérig sértettek, CL persze ezt lerendezte egy egyszerű eget rengető kacajjal.
- Cukipofa azért, mert nagyon aranyos voltál a múltkor, hogy semmit nem tudtál a zenéről és a jazzről sem. Ráadásul édes arcod van – válaszolt mosolyogva, majd a mondat végére rám is kacsintott. Meglepett arcom láttán, csak még jobban nevetni kezdett.
- Szóval ezért érdemeltem ki ezt a becenevet.
- Pontosan. – Kacagása mellett egy kellemes melankolikus amerikai sláger szólt, ami kifejezetten tetszett, de még mindig csak a jazz érdekelt. Ahogy hallgattam a zenét, CL ugyanolyan pörgősen pattant ki a pult mögül és érkezett mellém, akár egy hiperaktív kismacska. – Na, Chicago-srác, most mit szeretnél?
- Chicago-srác?
- Jobban tetszene a Cukipofa? Választhatsz.
- Miért nem hívsz a rendes nevemen? – hitetlenkedtem tovább, amin persze ő, remekül szórakozott.
- Az olyan hétköznapi. Félre ne értsd, nagyon szép neved van, de jobban illik hozzád valami cuki becenév. Szóval; Cukipofa leszel, vagy Chicago-srác?
- Csak ez a két opció van?
- Hívhatlak Fisznek is.
- FISZ?! – kerekedett ki a szemem. – Miért? Ez már tényleg magyarázatra szorul.
- A Fisz, a kedvenc hangom a zongorán, és amikor te beszélsz olyan, mintha csak azt egy hangot játszanák megállás nélkül – mosolyodott el ártatlanul, akárcsak valami angyal, amit kifejezetten vonzónak találtam. – Megengedem, hogy válassz!
- Milyen nagylelkű vagy – grimaszoltam neki, majd mély sóhajok közepette kezdtem gondolkozni, ezen a gyerekes hülyeségen.
- Siess már, Fisz!
- Ne hívj így! – válaszoltam kapásból.
- Fisz... Fisz – mondogatta azt a szót, mintha csak szoknia kellene a hangzását. – Fisz! Ez nagyon tetszik; mostantól Fisznek foglak hívni!
- De hisz még nem is döntöttem, hogy nevezhetsz.
- Nem érdekel, Fisz leszel.
- Mint valami elbaszott macskanév – fintorogtam az új „becenevem” hallatán.
- Tudom. Pont illik hozzád.
 Kösz szépen baszd meg, ez igazán jólesett! – gondoltam idegesen, ahogy CL elégedett arcára pillantottam, ami végig ezen a nevetséges néven szólított. Mintha már a szeme is ezt sugallta volna: „Gyere Fisz, játszunk egy kicsit!”. Komolyan, mint valami retardált macska, akit az előbb szadiztak szét a kisgyerekek a játszótéren.
- Na, miért ugrottál be szerény üzletünkbe?
- Arra gondoltam, ha már ilyen idióta becenevet adtál nekem, esetleg mutathatnál néhány zenét is.
- Nocsak, megint jazzt szeretnél venni?
- Igazából igen. De bármilyen más műfajt is meghallgatnék.
- Hogy lettél hirtelen ilyen nyitott? – fordult felém, ahogy sétált a polcok között, úgy kapva le róluk néha egy-egy cd-t.
- Mostanában összejöttek a dolgok, így nem vágyom másra, csak valami olyanra, ami képes lenyugtatni az idegeimet.
- Mi lehet annyira szar, hogy a zenébe kelljen menekülnöd? Egyest kaptál, vagy mi?
- Hát tudod, felcsináltam a volt barátnőmet, idióta terápiákra kell járnom egy perverz huszonéves pasihoz, aki mellesleg a töri- és irodalomtanárom – összegeztem a főbb problémáimat, mire CL-nek kerekebbek lettek a szemei, mint egy traktorkerék.
- Ez igen apukám. Mit szívsz, hogy ennyi mindent követtél el?
- Ilyen az alaptermészetem.
- És minek kell a terápia?
- Az igazgató kiakadt, amikor egy srácot véresre vertem.
- És miért? – kíváncsiskodott tovább.
- Mert egy faszfej, és mert becsmérelte a húgomat.
- Oh, de kis édes vagy! – hatódott meg rögtön, majd kezeit a szívére rakta, mint aki fangörcsöt kapott. – A nagy és erős báty megvédi a kistestvérét. De cuki – folytatta, majd, mint valami büszke nagymama, ragyogó mosollyal a fején csípett bele arcomba. Komolyan úgy éreztem magam, mint valami kiskölyök.
- Visszatérhetnénk a zenére?
- Miért? A te élettörténeted érdekesebben hangzik.
- Ne hidd azt, hogy mindent el fogok mesélni magamról.
- Nem hiszem – nézett szemembe komolyan, majd egy halvány mosollyal arcán, elővett egy kártyát a zsebéből, majd a füle mögött elhelyezkedő tollal rákanyarított pár számot. – Ha meg akarsz inni egy sört, és közben szidni mindenkit, akkor hívj fel nyugodtan – adta át a kártyát, rajta a telefonszámával.
- Miért vagy velem ilyen kedves?
- Hé, nem csak te vagy szar helyzetben. Anyám kiskoromban halálra itta magát, így nekem csak a művészlelkű bipoláris zavaros apám maradt, főleg azután, hogy a pöcsfej pasim lenyúlta a pénzem és meglépett.
- Wow, te aztán könnyen mesélsz.
- Nincs mit titkolnom, még akkor sem, ha én voltam a barom, és bizonyos balszerencséimnél én is közrejátszottam, lásd; a köcsög exem – mondta keserű ábrázattal, majd komolyan megállt előttem. – Nézd; nem azért játszom itt a szupervidám eladócsajt, mert erre lenne szükségem, csupán ilyen vagyok akkor, ha tényleg jól érzem magam. De ugyanúgy megjártam a poklot, mint bármelyik elcseszett kölyök ezen a bolygón: csak azt akarom, hogy mi, érzelmi hulladékok tartsunk össze – ahogy befejezte monológját, öklét kissé felemelte, s együtt érző vigyorral arcán várt. Hitetlen kacaj hagyta el ajkaimat, ahogy beadtam a derekamat, és egy ökölpacsival jutalmaztam meg CL-t.
- Most már beszélhetnénk a zenéről?
- Ahogy akarod, Fisz.
- Könyörgöm, ne hívj így!
 A CL-lel töltött délután teljesen kikapcsolta az agyamat; mutatott nekem különböző jazzénekeseket, akik közül az összes rohadtul tetszett. De komoly intellektuális kiképzést is kaptam az amerikai rockzene szubkultúrájáról; természetesen azok közül is megmutatott néhányat, de nekem leginkább a Green Day nyerte el a tetszésemet. A rocknak is megvoltak azok a jellegzetes jellemvonásai, amik széppé tették azt a műfajt, de a jazz még mindig jobban tetszett. Ahogy játszottak a hangokkal, mint macska az egérrel; valami felülmúlhatatlan érzést keltettek bennem.
 Persze aznap a lemezboltban, nem csak a zenéről esett szó; CL mesélt nekem a szar gyerekkoráról: részletezte az anyja alkoholizmusát, ahogy többször tönkretette a házuk egyes részeit. Arról is beszélt, milyen érzés volt a számára, mikor meghalt az anyja. Aztán ugrottunk az időben, és már arról regélt, milyen kurva dühös volt, mikor az exe ellopta a pénzét. CL valóban érdekes csajnak tűnt, és tényleg az is volt, főleg a sok intellektuális dumájával, és a két totálisan ellentétes viselkedésével. Ha olyanja volt pörgött, mint valami felhúzható játék, és nem állt le: beszélt mindenről és sokszor voltak eléggé infantilis megnyilvánulásai is. Valamikor meg csak filozofált, akár egy elfuserált kölyök, mint én. Szart a világra, utálta azt, mégis valami különleges vonzódást érzett a veszély iránt. Állítása szerint ezért szarok a romantikus kapcsolatai. Ehhez én csak annyit tudtam hozzáfűzni: egy ilyen lánnyal biztos kaland az élet. Mégis; semmiféle szexuális vonzalmat nem éreztem iránta, pedig CL az eseteimhez tartozott, főleg ilyesfajta gondolkodásmóddal. Tudtam, mellette nem unatkoznék; mégsem hívtam el valahova, mivel nem akartam megfektetni.
 Aish, mi történik velem?
 Fáradtan estem haza. Nem törődtem a szokásaimmal, azon a pénteki napon, a bejárati ajtón léptem be a hatalmas lakásba, melynek csöndjét gyereksírás töltötte be. Rögvest kipattant a szemem, és aggodalmaskodva rohantam a nappaliba, melyben állt a káosz. A szüleim üvöltöztek, s Yunseo gyönyörű barna szemeiből a félelem könnyei folytak végig arcán. Amint észrevette, hogy ott vagyok, gondolkodás nélkül rohant hozzám, vigaszt keresve ölelésemben.
- Mi történt, Prücsök?
- Fogalmam sincs. Úgy értem haza a suliból, hogy apu üvöltözött anyuval, aki ezért csak jobban kiabált. Azt sem igazán értem miről van szó...
- De, miért veszekedtek?
- Nem tudom – kezdett rá újra a sírásra. – Anyu megállás nélkül csak valami Haneul nevű nőről beszél...
 Egy pillanatra teljesen leállt a szervezetem; a szívem nem dobogott, levegőt nem vettem, s a végkeringésem tempója is nullára csökkent, pusztán már csak a név miatt. Bae Haneul... Emlékszem rá, talán túlságosan is. Bármelyik percben fel tudnám, idézi kedves mosolyát, babaarcát beborító hófehér bőrét, bájos szemeit, szív alakú vastag ajkait, vékony termetét s lágyan csilingelő hangját, ami mindig jóindulatú szavakat formált irányomba. Tisztán emlékszem Bae Haneulra, pedig már évek óta próbálom őt elfelejteni.
 Ahogy eljutott tudatomig az, amit Yunseo mondott, gondolkodás nélkül indultam meg szüleim felé, kik undorodva meredtek rám, mintha valamiféle elpusztítandó féreg lennék. Teljesen érzelemmentesen figyeltem hol anyámat, hol az apámnak nevezett férfit, majd tisztán és érhetően kezdtem beszélni.
- Miért beszéltek Haneulról?
- Mióta tartozik rád, miről beszélünk, mi ketten? Ez amúgy sem a te dolgod.
- Hidd el apa, ez már négy tetves éve az én dolgom is – válaszoltam fogcsikorgatva, ahogy fixíroztam a férfit, kit mindenkinél jobban gyűlölök. Pökhendi stílusban lépett közelebb hozzám úgy, hogy szinte már a leheletét éreztem magamon.
- Idefigyelj te kis szaros! Nem tartozik rád, miről beszélek az anyáddal, világos?
- Rendben van. De hadd adjak egy tanácsot ahhoz, hogy fenn tud tartani a normális szülő látszatát: Ne Yunseo előtt mutasd meg, mekkora egy faszfej vagy!
- Te... – izzottak apám szemei, akár egy szörnyé, ami több évszázadnyi pihenés után ébredt fel éhesen.
- Fáj az igazság, mi? Miért nem vallod be az egész világnak milyen szar alak is vagy valójában!
 Válaszként, egy hatalmas pofont kaptam, ami pontosan a jobb arc felemet találta el. Fejem balra bicsaklott, s úgy is hagytam, hisz nem akartam apám szemébe nézni. Gúnyosan kacagott, majd még közelebb hajolt arcomhoz, hogy még a nyála is rám csöppenjen.
- Sehun – kezdett bele sziszegve. – Azt hittem ez alatt a néhány év alatt megtanultad, hogy nem érdemes velem ujjat húznod. És felesleges egy vén kurva miatt sírnod.
 Ahogy a szájára vette Őt, bennem teljesen felment a pumpa. Akkor nem érdekelt Yunseo rémült ábrázata, anyám érzelemmentes arca, vagy az esetleges fültanúk. Ezekre mind ívben szartam; csak az foglalkoztatott, aki előttem állt.
 Idegesen ragadtam meg apámat zakójánál fogva, úgy lökve őt a falnak, amibe beleütötte fejét. Hihetetlenül közel hajoltam hozzá, úgy fürkésztem döbbent tekintetét, s mellé egész arcát. Ősz borostája beborította egész állkapcsát, így téve őt a nők szemében még vonzóbbá. Apró szemei körül a ráncok már megtalálhatóak voltak, akárcsak az arca többi részén. Hiába, egy negyvenöt éves férfiról beszéltünk, akinek tökéletes megjelenése és elragadó stílusa csak még undorítóbbá tette a szememben.
 Ahogy ott álltunk egymással szemben, pontosan tudtam, hogy képes lettem volna megölni, pusztán egyetlen egy jó ütéssel. Szívem szerint addig vertem volna fejét, míg abból a vér el nem fogy. Látni akartam a szenvedést a szemeibe; látni, ahogy könyörög. De legfőbbképpen azt a mennyiségű fájdalmat akartam látni rajta, amit az évek alatt nekem okozott. A legmélyebb vágyam az volt, hogy megszabaduljak tőle, mindegy hogyan.
 De a józanész megállított: Így idegesen lihegve eresztettem el a zakóját, majd dührohamomat visszafojtva rohantam el otthonról. Kirántottam a bejárati ajtót, s egészen addig futottam, míg el nem értem egy teljesen lakatlan területre.
 Ott ordítottam. Torkom szakadtából üvöltöttem a vakvilágba, reménykedve abban, hogy senki sem hall meg. Hogy senki sem veszi észre a bennem már évek óta lakó fájdalmat.
 Visszatértek az emlékek. Az arca, a nevetése, ahogy beszélt hozzám... Felvillant, azaz éjszaka, amikor utoljára láttam, s az, milyen is volt akkor. Mennyire kétségbeesett és segítségkérő.
 El kell felejtenem! – csak ez az egy gondolat járt akkor a fejemben, mikor az emlékképek ellepték elmémet.
 Alkoholt szereztem, fogalmam sincs kitől, vagy hogyan; egyszerűen csak megittam az egész üveg whiskyt, hagyva hadd vegye el az öntudatomat.
 Csak bolyongtam a városban, teljesen elveszetten, céltalanul. Egyre több és több pia csúszott le torkomon, abban reménykedve megment az emlékek, okozta fájdalomtól, ami azon az estén gyötört. Nem akartam emlékezni; bármi mást elviseltem volna, csak azt nem.

2015. április 16., csütörtök

12. fejezet

12. fejezet


 Vége. Azt hiszem, végleg vége annak a bizonyos kapcsolatnak, ami köztem és Sulli között volt. Minket mostantól csak egyetlen egy dolog köt össze, az pedig a gyerek.
 Ha valaki megkérdezné, miért feküdtem le vele, rögtön a kómám után, teljesen őszinte választ adnék; szánalomból. Ha jobban belegondolok, én rontottam el az életét; miattam kezdték el ribancozni, miattam esett teherbe, és miattam, vesztette el a szerelmét is. Azt hiszem, ebben a szituációban a „miattam” a kulcsszó. Mindig is utáltam ismételni magam, de egyéb más szinonimákkal, ezt nem lehetne szépíteni. Az egész az én hibám. Persze ezt már akkor is tudtam, mielőtt még bármi elkezdődött volna. Hisz amibe én belekezdek, annak csak rossz vége lesz, s annak okozója én leszek. Épp ezért, ahogy hallgattam Sulli szánalmas életétnek apró momentumait, előtört belőlem a lelkiismeretem. Tartoztam annyival neki, hogy mielőtt még anya lesz, jól megdugom. És senki sem járt rosszul ezzel a húzásommal.
 Talán neki ez volt a lezárás: elhagyta a bohém kamaszkorát, s tudomásul vette, hogy egy másik élet növekszik benne, akiért felelősséget kell majd vállalnia. De egy utolsó élvezet azért neki is kijárt. Épp emiatt esett kifejezetten jól, ez a szex: semmi kötöttség, nuku érzelmek, csak és kizárólag a színtiszta szexuális vágy. Nincs ennél jobb időtöltés.
 Ahogy az eső is elállt, olyan hirtelen léptem le Sullitól, mintha valami sürgős elintézni valóm lett volna. Ő sem akart marasztalni, nekem meg nem volt kedvem tovább vele bájcsevegni, hiszen mindent közöltem, amit akartam. Így nemes egyszerűséggel mentem el, mintha ez olyan természetes lenne, mint a levegővétel. Amúgy is, még fel kellet dolgoznom a tetteim következményét.
 Apa leszek, és teljes felelősséget vállaltam a kölyökért, vagyis kurva nagy teher zúdult a nyakamba. Még most sem vagyok igazán biztos a dolgomba, de ezt akkor is végig kell, csinálom. El fogja ez baszni az életem? Ha jól keverem a kártyáimat, akkor nem. És itt imádkozom, hogy egy rohadt nagy bűvész legyek, és a gyerek mellett is fasza jövőm legyen!

**

 Hétfőhöz méltóan, félhalott stílusban nyomtam végig az egész napot. Az ember azt várná, hogy ha több mint egy hétig kómában van, akkor rohadtul kipihentnek kéne lennie. Konkrétan kilenc napot átaludtam, mégis azon a hétfőn, kurva fáradtnak éreztem magam. Ráadásul az etika tanárunknak komoly otthoni gondjai akadtak, így helyettesítést kaptunk. Naná, hogy Wu Yifan személyébe! Ha nem ő lenne, nem is az én szerencsém járna ezen a világon.
 Szokásához híven, természetesen hatalmas vigyorral a fején lépett be a terembe, már pusztán a megjelenésével csendet teremtve. Viszont, ahogy megpillantott engem, tekintetében hirtelenjében az aggodalom több formája suhant át, majd abban a szent másodpercben el is tűnt, ahogy kedves mosolyt erőltetett arcára. Lazán leült a tanári asztalhoz, majd élénken kezdett el kérdezgetni minket.
- Mi lenne a következő téma etika órán?
- Semmi. Általában a tanárnő szokott felhozni valamit – szólt közbe az egyik osztálytársam, ki néhány paddal messzebb ült tőlem. A tanár, futólag ismét rám emelte a pillantását, majd határozottan fordult a többi diák felé.
- Akkor a mai témánk a felelősség!
Aish... miért érzem azt, hogy ez a szemrehányó hangsúly nekem szólt?
- Mit gondoltak, mi is az a felelősség?
 Természetesen az osztály nagy része kussban ült, várva valakire, aki megfogalmazza ennek a szónak a definícióját. A szőke percegik várta, hogy megszólaljunk, majd miután erre ráunt, mély sóhajok közepette kezdett beszélni.
- A felelősség lényegében csupán annyi, hogy egy adott személy egy másik embernek mondjuk a gondját, viseli. Például egy anya felelősséget vállal a gyermekéért; eteti, felruházza, neveli, s az esetleges hibáiért ő vállalja a következményeket. Magyarul sokszor mások helyett élünk, egészen addig, míg azaz ember, kiért egykor a felelősséget vállaltuk, meg nem tanul gondoskodni saját magáról. Ez mindig más idősávban zajlik, de ha az átlagot tekintjük, akkor ez általában tizennyolc évig is el szokott tartani.
 Tizennyolc év. Ennyi időt kellene nekem beáldoznom a gyerekemért. Én is tökéletesen tisztában vagyok vele, kedves Wu Yifan, nem kell a pofámba nyomni. Most komolyan el akar bizonytalanítani, vagy csak szimplán ezt a témát vetette be? Nem, ennyire még ő sem hülye. Ez pedig nem csupán a véletlen műve.
- Felelősséget vállalni csak annak érdemes, aki képes rá. Magyarul, bármelyik családot eltartani tudó felnőtt embernek lehet, mondjuk gyereke, egészen addig még képes ellátni annak szükségleteit.
- Mondjuk egy buzinak nem kéne gyereket adni...
 A halk morgásra mindenki egy emberként fordult a mögöttem ülő fiúhoz, aki általánosságban, csendben maradt, és pont a legrosszabb alkalomkor nyitotta ki a lepcses száját.
- Mit mondtál az előbb, nem értettem tisztán.
- Azt, hogy szerintem a melegeknek nem kellene gyámsági jogot adni.
- Ó – húzta fel a szemöldökét a szőke. – És mégis miért nem?
- A buzik azok rendellenesek. Teljességgel lehetetlen, hogy két melegnek gyereket adjanak, hiszen akkor a kölyök is buzi lesz.
- A szókincsed alapján látom az intelligenciád hányadosát is – jegyezte meg halkan a tanár, ahogy kuncogva közelebb lépett a sráchoz. – MinJun, igaz?
- Ühüm.
- Olvastál mostanában friss orvosi tanulmányokat?
- Nem.
- Igazán kár – Wu Yifan hangja tele volt cinizmussal, az epésebb félével, ami igazán zavaró tud lenni. – Ugyanis pont ismerek egyet, ami a te esetedhez illik.
- Az esetemhez?
- Úgy van, MinJun. Ha egy kicsit jobban tájékozódnál mondjuk a könyvtárban, és kicsit kevesebbet a női lábak között, akkor pontosan tudnád, hogy kutatások bebizonyították, hogy az ember azt szidja igazán, aki ő valójában.
- Ezzel mégis mire akar kilyukadni?
- Hogy mire? Csupán arra, drága MinJun, hogy, akik a leginkább szidják a melegeket, vagy a te szavaiddal élve, a buzikat, azok titokban maguk is homoszexuálisak, csak teljesen elfojtják. Nekem nyugodtan elmondhatod, ha így van, én nem ítélek el senkit sem.
 Döbbent csend uralkodott az osztályon, én pedig alig bírtam visszafojtani a röhögésemet. Nem kedveltem Wu Yifant, de ez a beszólása nagyon tetszett. A MinJun nevezetű kölyök, össze-vissza hebegve próbálta kimagyarázni magát, de amint belenézett a szőke szúrós íriszeibe, rögtön elszállt a maradék önbizalma is.
- Wu Seonsaengnim...
- Ha még egyszer az én órámon ki mered mondani, azt az obszcén egyben sértő kifejezést, úgy váglak ki innen, hogy a kis három centis pöcsödön csúszol el egészen a Kínai nagy falig.
 Ennél a résznél már nem bírtam tovább: Elkerekedett szemekkel meredtem egy pillanatra, a tanárra, majd Jongdae-vel egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, ami egészen szünet végéig visszhangzott az iskolában. Bár én sem rajongtam annyira a melegekért, semmi konkrét bajom nem volt velük, annyira meg tisztelem őket, hogy nem illetek rájuk ilyesfajta jelzőket, pláne nem egy tanórán. Az a MinJun gyerek, rendesen rábaszott; az tuti, hogy a szőke év végéig szívatni fogja. Mondjuk, aki ennyire hülye, az meg is érdemli.
 Aznap délután még a buzizós gyereket rendesen megszopatta a szőke utolsó órában. Akkora karót vágott be neki, mint egy méteres balta, amivel, nagy valószínűséggel szétverné a srác fejét.
 Mivel nekem hétfő délutánonként a szőkéhez kellett járnom „terápiára”, így rögtön suli után beültem a fekete Audiba, s kifuvaroztam magam a picsába, ahol Wu Yifan élt. Megmásztam a tizenkét emeletet, s mielőtt még az ajtaja elé köptem volna a tüdőmet, bekopogtattam hozzá. Ugyanolyan kinézettel nyitott nekem ajtót, mint amikor bejött helyettesíteni etika órára. Látszólag nem volt valami jó kedve; ezt abból következtetem, hogy olyan arcot vágott, mint aki bármelyik pillanatban képes ölni.
- Nem nézel ki valami jól – mondtam, ahogy beljebb léptem a tágas lakásban, s ledobtam magam a kényelmes kanapéra.
- Az a retardált kölyök felbaszta az agyamat.
- Na de kérem! – vágtam döbbent arcot, ahogy hallottam káromkodni a tanáromat. Persze hangomból érezni lehetett a cinizmust. – Egy tanár nem beszélhet így.
- Most munkán kívül vagyok, ráadásul te magad mondtad, hogy mindössze négy évvel vagyok idősebb. Plusz, az ilyen szűklátókörű kis műveletlen pöcsöket nekem sem kell elviselnem.
- Ennyire felidegesített volna MinJun?
- Elmondani nem tudom... – sziszegte fogai közt, ahogy idegesen kivett egy sört a hűtőből, majd hatalmasakat kortyolva, szinte megitta az egészet. – Ilyenkor kérdezem meg magamtól miért mentem tanárnak.
- Hát ez az. Ki az a hülye, aki tanár akar lenni?
- Kösz.
- Ez az igazság.
- Kissé drasztikusan fogalmazod meg az „igazságot”.
- Talán tévedek? – húztam fel szemöldököm, ahogy végigmértem furcsa ábrázatát. – Aki nem képes elviselni az idióta bunkó kamaszokat, az nem menjen gimnáziumi tanárnak.
- Nekem sem ez volt az álom melóm, hidd el.
- Sejtem. De azért néha kihasználja azokat a lehetőségeket, amiket ez nyújthat, nem igaz?
- Ezt hogy érted? – ráncolta homlokát, úgy meredve rám értetlenül.
- Az etika óra. Direkt hoztad fel a felelősség témát, vagy szimplán elfelejtetted, hogy én épp ebben a cipőben járok.
- Is-is – vallotta be végül, mire nekem kerekedett ki jobban a szemem.
- Ezt meg mégis hogy értsem?
- Ahogy akarod.
- Nem szeretem az ilyen nagyvonalú válaszokat.
- Akkor ne szeresd – vonta meg a vállát, majd leült mellém a kanapéra, aztán ismételten belekortyolt a sörébe, aminek dobozát felém fordította. – Kérsz egyet?
- Vezetek.
- Ó, milyen felelősségteljes itt valaki.
 Esküszöm, egyszer még szétverem azt a vigyori képét – gondoltam magamban idegesen, ahogy figyeltem arcának minden egyes apró rezdülését, ami rajtam szórakozott. Aztán rárakta a dobozos sört a kis dohányzóasztalra, majd érdeklődve fordult felém, ismét.
- Végül mi lett a Sulli-gyerek dologgal?
- Gondolom, már tudod.
- Igen, de tőled szeretném hallani.
- Ti tanárok, szerettek biztosra menni, mi? – forgattam szemeimet, majd mély levegőt véve kezdtem bele a rövid kis sztoriba. – Szóval a gyerek az enyém. Én meg bevállaltam, hogy leszek az apa, de nem fogok újra összejönni a volt barátnőmmel. Lényegében ennyi.
- És miért döntöttél végül az apaság mellett?
- Fogalmam sincs. Talán nem akartam elbaszni még egy életet.
- Még egyet?
 Erre már nem válaszoltam. Nem akartam unalmas részletekbe belemenni, pláne nem úgy, hogy ennek a fazonnak semmi köze nincsen az én magánügyeimhez. Azt sem értem igazán, miért vagyok őszinte vele. Tényleg; Mégis miért?
- Na jó, akkor váltsunk témát – felelte, miközben nem adtam választ neki.
- Rendben. Miről akar kérdezni?
- Sehun – kezdett bele mondandójába, ahogy egyik percről a másikra váltott viccelődőből, komolyra. – Amit most fogok kérdezni, kérlek őszintén, válaszolj rá.
- Mondjad!
- Mi történt veled csütörtökön?
 Pontosan tudtam melyik napra gondolt, de ha fogóval húznák ki a fogaimat, akkor sem árulnám el, főleg nem neki. És legnagyobb szerencsémre, pont a néma csendünkbe csörgött bele a telefonom, amit gondolkodás nélkül felvettem.
- Igen?
- Sehun, baszki kurva nagy gáz van! – a vonal túlsó felében Jongdae hisztérikus hangja visszhangzott.
- Mi történt?
- Oké. Emlékszel, amikor meséltem, hogy egy zeneművészeti főiskolától meghívást kaptam, hogy januárban előadhassam a felvételimet, tartalmazó előadásomat?
- Ja, rémlik valami.
- Na, azt átették mára!
- Hogy mi van?! – kerekedett háromszorosára a szemem, ahogy elképzeltem Jongdae kétségbeesett arcát.
- Tudom. Ráadásul a szmokingom a tisztítóban van, nem tudnád kölcsönadni a tiédet? És nem tennéd meg, hogy eljössz? Kurvára félek, és nekem másfél óra múlva ott kell lennem.
- Nyugi haver. Nemsokára nálad leszek, ruhával meg minden faszsággal, ami kell! – feleltem gyorsan majd lecsaptam a telefont. Idegesen fordultam a szőke felé, hogy elkezdjek magyarázkodni, de ő csak intett, hogy menjek, majd máskor elmesélem mi történt.
 Így lerohantam tizenkét emeletet, bepattantam a kocsimba, s száguldottam haza, hogy aztán a kurva nagy gardróbban kikeressek egy szmokingot, amivel aztán újabb szenvedések következtek. Nagy nehezen úgy beraktam a kocsiba, hogy egyáltalán ne gyűrődjön meg (hiszen tudom, Jongdae mennyire kényes az ilyesmire), aztán akár egy Formula 1-es pilóta, száguldottam, hogy aztán elérjek a lakásáig.
- Na végre, hogy itt vagy! – nyitott nekem félmeztelenül ajtót, majd kitépte a kezemből a ruhát, s már rohant is átöltözni.
- Én is örülök neked – morogtam halkan, ahogy csendben hallgattam Jongdae nyöszörgéseit, melyek a szmoking felvételének nehézsége okozott neki. De ahogy kijött a szobájából, csak felkapott egy kisebb táskát, s már tuszkolt is ki az ajtón, mondván, hogy sietnünk kell.
 Barátom kissé hisztérikus navigált el a fősuliig, aminek parkolójában hagytam a fekete Audimat, majd bekísértem az előadóterembe Jongdae-t.
 A helységet leginkább egy gimnáziumban található mini színházhoz tudtam volna hasonlítani. Olyan Amerika feeling-je volt az egésznek, ami egyszerre vonzott és taszított. Nem csíptem az efféle helyeket, de a világos színei miatt, barátságosnak tűnt.
 Jongdae leültetett az egyik sorba, mondván, hogy amíg ő le nem jön a színpadról, és se tolhatom el innen a seggem. Így csak némán hallgattam az egyre több ember idegesítő szövegelését, amik olyan felszínes témákat boncolgattak, mint a továbbtanulási tervek, meg effélék.
 Aztán végre elkezdődött az egész meghallgatósdi; egy középkorú nő kiállt a színpadra, s pofázni kezdett a művészet, de főleg a zene, fontosságáról. Azt hittem ott kapok hererákot. De aztán, valamin megakadt a tekintetem. Kissé oldalra tekintve megpillantottam a színfalak egy-egy apróbb momentumát, s azok közül is a legérdekesebbeket. Jongdae szmokingban feszített, előtte pedig egy alacsony srác állt, aki igazgatta a gallérját és a nyakkendőjét közben folyamatosan tátogva. Távolról láttam ugyan, de még így is tökéletes személyleírást tudnék adni róla. Alacsony, kissé pufi arc és test, ami még sokaknál megüti a vonzó kategóriát. Borzasztóan nagy és kedves szemek, melyek leginkább valami rágcsálóra emlékezettetek, ahogy összhangba került, orcája többi részével. Duci, tipikusan cuki arca olyan nyomorgatni való volt, így nem tudtam eldönteni, mennyi idős a srác. De, ami a leginkább zavart, az a kisugárzása volt; úgy ért Jongdae ruhájához (ami az enyém volt), mintha ők akkora cimborák lennének. Ki ez a srác? És én miért nem ismerem? Ezek a gondolatok suhantak át agyamban, egésze addig, amíg meg nem hallottam Jongdae orgánumának csodálatos végeredményét.
 Mindig tudtam, hogy barátom tehetséges, de azt sosem, hogy ennyire. A körülöttem ülők nők a zsebkendőjüket vették elő, miközben nagy könnytörölgetések közepette élvezték a zongora és Jongdae hangjának édes kombinációját. Sosem szerettem a zenét, de az ő hangját bármeddig el tudtam volna hallgatni. Nem volt kétséges; Jongdae be fog kerülni az egyetemre.
 Ahogy véget ért ez az egész hűhó, s én az épület előtt várakoztam barátomra, hogy hazavigyem, halk kacagást hallottam meg magam mögül. A cuki fejű srác és Jongdae nevetgéltek valamin, majd amint észrevették, hogy ott vagyok, aranytorkú barátom egy lépéssel távolabb került a fiútól. A jókedve alábbhagyott, majd, mint aki ideges, úgy köszörülte meg a torkát, hogy aztán bemutassa nekem a még mindig vigyorgó hörcsögpofis srácot.
- Sehun, ő itt a lakótársam – biccentett az alacsony gyerek felé, mire én a kedves arcomat elővéve nyújtottam felé jobbomat, amit készségesen el is fogadott.
- Oh Sehun vagyok, nagyon örvendek.
- Én is örülök, Sehun. Jongdae már sokat mesélt rólad – felelte mosolyogva a srác, majd, mint aki elfelejtett valamit, kissé halkabban, de újra megszólalt. – A nevem Minseok. Kim Minseok.