14. fejezet
Éles fájdalom kínozta elmém minden egyes kis
szegletét, ami az egyre gyorsabban ható alkoholnak volt köszönhető, amelyet
rövid idő alatt jutattam a szervezetembe. Látásom fokozatosan homályosodott,
így már azt sem tudtam, merre járok; ám lábaim nem adták fel olyan könnyen a
szolgálatot. Nem voltam az a tipikus részeg, így mikor a szesz átveszi felettem
az uralmat, sosem produkálom a hétköznapi elázott ember tüneteit; ha úgy van
megírva a nagykönyvben, hogy nekem egy bizonyos mennyiség után össze kell
csuklanom, száz százalék, hogy maratont fogok futni. S ez azon az estén sem
változott; a lábaim csak vitték tovább nehéz testem, ki tudja merre, teljesen
bizonytalan egyensúlyérzékkel. Szívem szerint ott estem volna össze, ahol
vagyok, de a szervezetem nem így döntött; csak gyalogoltam, teljesen
céltalanul, konkrét, normális emberi tudat nélkül.
Tudtam, hogy élek és még nem haltam meg; Épp
ezért azzal is tisztában voltam, nem szabad egy rohadt sikátorban feldobnom a
talpam; milliónyi dolog vár még rám. Kényelemből inkább a halált választottam
volna, valamiért a salátához közelítő agyi szintem mégis egy minimálisan
megerőltette magát, de csak addig, míg össze nem szedte, miért is érdemes az
élők között maradnom.
Yunseo.
Vigyáznom kell az egyetlen nőre az
életemben; az én drága kishúgomra, aki mindig önzetlenül és értelmes okok
nélkül szeretett. Meg kell mentenem a szüleimtől, nehogy a végén belőle is egy
olyan érzelmi roncsot csináljanak.
Japán.
El kell jutnom Japánba; világ
életemben az volt az álmom, hogy megszabadulok a családomtól, s abba a gyönyörű
szigetországban lelem meg életem elkövetkezendő legszebb éveit.
A
gyerek.
Látnom kell a gyermekemet, kinek
Sulli az édesanyja. Különösebben tényleg nem akarok vele foglalkozni, de
anyagilag biztos támogatást akarok neki nyújtani, és ez halott állapotban sosem
fog sikerülni.
Jongdae.
Nem hagyhatom cserben azt az embert,
ki élete nagy részét azzal töltötte, hogy miattam aggódott. Aki mindig önzetlen
volt velem, s csak és kizárólag miattam maradt Koreában, mikor egy fejedelmi
élet várt volna rá.
„K”
Fogalmam sincs ki ő; nem tudom, hogy
néz ki, ahogy azt sem, milyen ember a valóéletben. Lehet, láttam már, az is
lehet soha, nem találkoztam vele. Megeshet, hogy az arcát ismertem valahonnan,
de azt sosem tudtam biztosan, hogy miféle ábrázat tartozik, egy ilyen ragyogó
elméhez. Meg akarom ismerni, ki alkotta azokat a szavakat, melyek talán még ma
is a mindent jelentik a számomra; még mielőtt meghalok.
Különböző kategóriába soroltam volna az
életben maradási okaimat, de egy valami mégis összekötötte őket: mindben
felfedezhette az ember azt a fajta elhatározottságot, melyet még én sem vettem
észre, egészen addig a részeg állapotomig. Kapásból öt dolog villant elém, amit
még a halál előtt el akarok érni, vagy valamilyen szinte valóra váltani. Milyen
vicces; mikor már azt hittem, minden emberi tulajdonság kihalt belőlem,
rájövök, hogy tele vagyok alapvető igényekkel: világjárás, barátok, gyerek,
izgalmak... Hah, milyen szánalmassá
váltam.
Hirtelen testem megtorpant; bár szemem szinte
csukott állapotban volt, mégis tökéletesen érzékeltem a világosságot, így pontosan
meg tudtam állapítani, hogy lámpafény égeti retinám, vagy éppen valami más.
Egyik pillanatról a másikra, már nem éreztem, hogy a hideg novemberi levegő
csiklandozná oldalamat; nem hallottam az autók távoli zaját, ahogy a minimális
sárgás fényeket sem érzékeltem, melyek az utcai lámpásokból áradtak. Teljesen
észrevétlenül, léptem be egy helységbe, ami valamiféle szórakozóhely lehetett,
ugyanis a villogó fényeken, hangos zenén és ordibáló tömegen kívül, semmit nem
tudtam kivenni a környezetből.
Aztán a hangzavartól, s a helység közepén
elhelyezkedő hatalmas fényes, színpadtól már egyre tisztábban kezdtem látni a
dolgokat. Az illatok, s az izzadtság, ami a levegőben keveredett, olyan
fullasztóan hatott rám, azt hittem ott elájulok. De ébren tartott a tömeg, akik
között jómagam is megtalálható voltam; izmos karok, szívdöglesztő mosolyok, s
feszes fenekek, melyeken tapadós farmer díszelgett. Még mindig kótyagos
állapotban nézelődtem, mikor leesett...
„A kurvaistenit; egy melegbárban
vagyok!” – Csak ez a gondolat villogott a szemem előtt, mely tányér méretűre
kerekedve kémlelte a homoszexuális férfiak táborát, kik látszólag nagyon
élvezték egymás, helyenként talán túl közeli, társaságát. Hogy a picsába nem
vettem észre, hogy buzikkal vagyok körülvéve? Ez... egyszerűen nem lehetséges!
Nem igaz, hogy ez is velem történik meg!
„Ez meg mi a halál?!” – kérdeztem magamtól,
amint valami furcsát érzékeltem farmerom anyagán; körkörös mozdulatok, lágy
érintések, s cirógatások hívogató szavai borzolták bőrömet, ahogy tudatosult bennem... VALAKI KURVÁRA A SEGGEMET TAPEROLTA!
- Te mi a faszomat művelsz? –
fordultam meg idegesen, ahogy az engem ijesztően perverz mosollyal stírölő
pasinak kezeit, leszedtem formás farpofáimról.
- Bocs, csak nem tudtam ellenállni
ezeknek itt – felelte közelebb bújva hozzám, úgy markolt bele fenekembe, s az
így keletkezett hirtelen közelség miatt, megéreztem a gatyájában meredező
„haverját”. Na nekem ott lett elegem, az egész idióta szituációból; nem elég,
hogy bekeveredek egy melegbárba, még egy kanos részeg buzi is rám mászik.
Mondhatom, baszott jó!
- Most tedd vissza a kezedet a
zsebedbe, vagy úgy rúglak tökön, hogy a szomszéd utcáig repülsz!
- Nem kell ilyen idegesnek lenni...
Elég, ha azt mondod, nem vagyok az eseted.
- Mert nem adtam elég nyilvánvaló
jeleket? Menj, farkalj meg valaki mást; olyat, aki vevő a pofádra!
Az először negédesen mosolygó huszonéves srác
sokkal, savanyúbb pofával távozott a közelemből, mint amikor a fenekemet
markolászta. Ezek a melegek aztán rámenősek... De nem értem rá ezzel
foglalkozni; minél előbb ki kellett jutnom onnan. Viszont, hiába nyújtogattam a
nyakam, sehol sem találtam egy ajtót, vagy egy zölden világító EXIT táblát.
Egyre jobban kezdett felbaszódni az agyvizem, miközben kétségbeesetten
forgolódtam, ahogy a tömeg ide-oda lökdösött, amíg el nem értem, addig a
színpadig, melyet korábban láttam a távolból. Hát, kurvára nem akartam
közelebbről is szemügyre venni; szálkás izomzatú, izzadtság cseppekkel teli
testű, feszülős boxert viselő korombelinek kinéző srácok rázták úgy magukat,
amitől egyszerre akartam elájulni és ledöbbeni. Persze ezek közül, az utóbbiból
nem volt hiányom. Legszívesebben elrohantam volna onnan, hisz elég sokkoló
élményt adott az a szitu, mégis; egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem, az
önfeledten táncoló fiúkról, kik látszólag nagy élvezetet találtak a
munkájukban.
Aztán hirtelen, még az a minimális neonfény,
ami volt, egyszeriben eltűnt, s másodpercekig csak a bizonytalan feketeségben
tapogatóztam, de az nem akartam, hogy más is rajtam tapogatózzon. Egy medence
mennyiségét izzadtam le a sötét pillanatok alatt: s mikor újra felgyulladtak a
lámpák, csupán egy vékony alak állt a színpad közepén, mintha, csak valami
jelre várt volna, melyet egy mély férfihang adott neki.
- És most, következzék az éjszaka kedvence, klubunk legkedveltebb
táncosa, az első és utánozhatatlan...
A nevét a tömeg egyszerre sikoltotta, mintha
valami szupersztárt vártak volna, hogy varázsolja el őket; tisztán, tökéletes
szinkronban kiáltottak fel a fiúnak, mégsem tudtam kivenni a megszólítását.
A csendet egyik pillanatról a másikra váltotta
fel a zene egyenletes ritmusa, mellyel hibátlan összhangba került a srác. Amint
elindult a jól ismert Joe Cocker sláger, a mögöttem elhelyezkedőkből ujjongó
sikítás szakadt fel, amint a színpad közepén sokáig csak árcsorgó megfordult.
Éles álkapocs vonalán a verejték csöppent le a padlóra, ahogy szemhéjára
felkent sminkje is kezdett kopni. Bőrdzsekit, alatta hófehér inget viselt,
melyet betűrt rövid farmerjába; a kabátot előszeretettel hajította a közönség
soraiba, s rögvest a refrénnél, térden elcsúszott egészen a színpad széléig, s
pontosan az orrom előtt tépte le magáról ingjét, minek egyes gombjai,
kirepültek a helyükről.
Teljesen le voltam sokkolva, de nem azért,
mert előttem vetkőzött egy fiú... Hanem a tökéletesen kidolgozott teste, az
éles vonásai, göndör fürjei, látványosan kidudorodó ádámcsutkája, s
macskamosolya... Mind hozzá tartoztak...
S mikor a fiú fel akart állni, akaratlanul lesett le, elkapva döbbent
tekintetemet, melyből nem tudott szabadulni.
Egy tized másodperc töredéke alatt csapott át
ábrázata bűnbánóvá, s mintha bocsánatot is akart volna kérni tőlem, de... én
csak néztem, ahogy kényszeresen mozog a zene ritmusára, mely már váltott is egy
Justin Timberlake dalra. Bár tekintetét a fiú nem emelte el rólam, teste akkor
is táncolt, mintha csak valami gépezet lenne, akit csak a szex iránti vágy
mozgat.
Ekkor lépett be egy újabb táncos, ki már eleve
hiányos öltözetben ropta, s ha ez még nem lett volna elég, az erotikus mozgások
mellé még édeskés kacajt is társított, ezzel tudatva mindenkivel, hogy ő igenis
élvezi azt, amit csinál. A hangjára, az előttem vonagló fiú, mintha csak sírni
akart volna, hiszen ő pontosan ismerte azt a rutint, amit minden nap eljátszott,
míg én teljesen tudatlanul meredtem rá.
- Sajnálom – csupán ennyit suttogott, mikor távolabb ment tőlem,
egyenesen táncos társához lépve, kihez úgy simult, mintha izzó szerelem tombolt
volna köztük.
Szinte már túljátszva rázták magukat, mégis a
mögöttem elhelyezkedők előszeretettel figyelték a párt, kik majdnem ott dugtak
az orrom előtt. El akartam menni, behunyni a szemem, azt gondolni, hogy csak
egy rossz álomba csöppentem, de bármennyire is igyekeztem bemesélni magamnak a
lehetetlent, csak őket láttam, hogy
szinte meztelenül táncoltak, csak a népnek.
Ahogy figyeltem az arcukat, mintha egy
komplett beszélgetés zajlott volna le köztük, úgy változott a később
érkezettnek az ábrázata; mikor odalépett hozzá a tőlem bocsánatot kérő fiú,
felcsillant kedves szeme, mintha tényleg szerelmes lett volna belé. Aztán ahogy
mozogtak az ajkak, olyan sebesen váltott ijedté, majd később döbbenté a srác
arca; úgy beszélgettek egymással, mintha nem lett volna tele a terem egy halom
meleggel, akik őket figyelték árgus szemekkel. Talán tényleg szerették egymást?
Ez a gondolat, csak még kínosabbá tette a szituációt, amiben voltam.
Feszengtem, de nem helytől, csak attól a kettőtől, akik a kis emelvényen
ringatták csípőjüket, s úgy élvezték a másik jelenlétét, mint valami romantikus
pornóban.
Aztán elcsattant egy csók. A magabiztosabb fiú megragadta társát, úgy húzva őt egy
szenvedélyes nyelvcsatába, melyet én már tényleg nem bírtam gyomorral.
- Jongdae... – motyogtam a nevét, tudva, hogy úgysem hallja meg. Mert
ő volt a táncos; az éjszaka kedvence, s a lekedveltebb fellépő az egész bárban.
Gyerekkori legjobb barátom, ott állt a színpadon, szinte meztelenül, s
belefeledkezett egy csókba, melyet lakótársa lopott tőle.
Elrohantam. Sarkon fordulva, löktem el a velem
szembe jövőket, ahogy átverekedtem magam a tömegen, úgy jutva végre ki
valahol...
Sehun!
A nevemet kiáltotta; Jongdae tánc közben
üvöltötte túl a zenét, hogy a nevemen tudjon szólítani. De nem fordultam
vissza. A hangja csak visszhangzott a fejemben, ahogy izomból rohantam, már nem
is tudom merre.
Kim...
Jobb fülemre süket lettem.
Jongdae...
Rohanás közben elvesztettem a hallásomat.
A gyerekkori...
Tekintetemet köd borította be, mégpedig a
legsűrűbb, amit eddig valaha észleltem.
Barátom...
Lábaim gyengülni kezdtek, de akkor sem hagytam
abba a rohanást.
S egyetlen...
Egy ismerős utcán fordultam be.
Támaszom...
Rohantam fel a lépcsőn, majdnem teljesen
vakon, reményvesztetten, s keserű fájdalommal testemben.
Valóban
meleg lenne?
**
A hatalmas ablakon beszűrődő gyenge napsugarak
simítottak végig arcomon, így jelezve számomra a következő nap kezdetét.
Lelkiekben teljesen lebénulva ültem fel, úgy törölve csipás szemeimet, miközben
szemügyrevettem a környezetet, ahol az éjszakát töltöttem.
Ismerős ablakok, hatalmas könyvespolcok... Csak nem? Művészi minta a falon,
csodálatos kilátás s a zongora nem is olyan messze tőlem. Én most komolyan...?
- Jó reggelt! – hallottam meg az
ismerős hangot, majd ijedtem kaptam oda tekintetem, ahogy a melegítőben
ácsorgó, mégis tökéletes küllemmel rendelkező Wu Yifan kávéját iszogatva pislogott felém, mint valami porcelánbabára.
- NE! – kiáltottam el magam, ahogy
realizáltam a helyzetem.
- Ennyire azért ne örülj nekem.
- Mégis, miért vagyok itt? Hogy a
faszba kerültem ide?
- Nem emlékszel? – ráncolta
homlokát, majd kissé lesajnálóan csóválta meg fejét, ahogy megfordult s a
konyhába vette az irányt. – Elég vad buli lehetett a tegnapi.
- Buli? Honnan veszed, hogy buliztam
tegnap?
- Különben nem állítottál volna be
hozzám részegen.
- Részegen? És... én jöttem... ide?
Önként? – kérdeztem totál meglepett állapotban, mint aki egy hatalmas
revelációt vár.
- Nem tudom mennyire, lehet önkéntes
cselekedetnek nevezni azt, ha valaki totál magán kívül mászkál az éjszakában,
és úgy téved valahova, a te esetedben ide.
- És tuti nem te találtál rám valami
sikátorban félholtan?
- Nem – pillantott rám, majd teljes
testével felém fordult, úgy támaszkodva a kanapéra, amelyen aludtam. – Arra
azért emlékeznék, ha hajnali fél kettőkor, leugranék sétálni, és ájultan
találnám az egyik diákomat. De én aludtam, te pedig vagy tíz percig izomból
verted az ajtómat, arra várva, hogy végre beengedjelek.
- És ezután mi történt?
- Mikor megláttalak, komolyan nem
hittem a szememnek. Hihetetlennek tűnt, hogy pont az a diák állít be hozzám az
éjszaka közepén, aki a legnyíltabban utál – kuncogott fel, majd ugyanolyan
barátságos hangnemben folytatta – Viszont, tényleg úgy viselkedtél, mint aki
nem találja a helyét a világban; dadogtál, egy öt éves kölyök értelmi szintjén
voltál, s úgy bámultál rám, mint egy elveszett kiskutya. Aztán meg se, szó se
beszéd összeestél, így be kellett vonszoljalak a lakásba.
- Bevonszoltál?
- Be. És bocsánat, hogy nem
szereztem valami kényelmesebb fekvőhelyet, de éjjel kettőkor az ember nincs
olyan fizikai állapotban, hogy egy tizennyolc éves fiút cipeljen ide-oda.
- Nem gáz... Ez is jó volt.
- Akkor jó – kacsintott hamiskásan,
amitől nekem ismét felkavarodott a gyomrom. – Kérsz reggelit?
Bólintottam. Wu Yifan szélesebb mosollyal
arcán pördült meg, úgy pattanva a konyhába, míg én hasogató fejfájással keltem
ki az ágyból. Ahogy lecsúszott rólam a takaró, s többé már nem takart semmit,
érdeklődve pillantottam le, s jöttem rá arra, hogy nincs rajtam gatya. Ez
normális esetben nem is zavart volna...
- Hol van a nadrágom?!
- Levettem – válaszolta, füle botját
sem mozdítva ideges hangnememre.
- Mi van?
- Mikor lefektettelek levettem rólad
a farmerodat; ki alszik nadrágban?
- Én. Én nadrágban alszom, főleg
szinte idegen tanároknál!
- Szóval nem én vagyok az első? –
húzta fel szemöldökét, s kíváncsian fordult meg, majd egy szempillantás alatt
mért végig.
- Aish... Mindegy. Csak legközelebb
hagyd rajtam.
- Lesz legközelebb?
- Nem így értettem!
- Tudom, hogy értetted – mosolyodott
el, majd ismét rám vetette meleg tekintetét. – Ígérem, ha valaha ez meg fog
ismétlődni, rajtad hagyom a nadrágodat.
- Köszönöm.
- Mellesleg jó az alsód. Kelvin
Klein? Az jó márka.
Azt hittem ott esem kétfelé az idegességtől.
Hogy merészeli megdicsérni az alsómat? Kibaszott perverz! Fel kellene
jelentenem! Ehelyett, csak csendben tűrtem a megjegyzéseket, miközben az
asztalnál ülve figyeltem mit ütött össze, amit később hihetetlen nagy étvággyal
ettem meg.
- Kösz – mondtam, mikor az üres
tányér mellé helyeztem szalvétámat, amivel arcomat töröltem meg. – Mellesleg
nem utállak.
- Tessék?
- Az előbb említetted... Na mindegy!
A lényeg, hogy nem utállak.
Válaszként csak egy halvány mosolyt
villantott, ami azon a reggelen valahogy jólesett. Nagyon ritkán kapok ehhez
hasonló kedves megnyilvánulásokat, ráadásul az előző este történtekhez képest
örültem neki.
- Nem fogsz faggatni a történtekről?
- Ez nem terápia. Nincs jogom
kérdezősködni.
- De hisz mégis csak a te lakásodba
jöttem...
- Nézd Sehun; akkor sem kérdeznék
semmit, ha az öcsém lennél. Ez a te életed, nekem meg nincs beleszólásom.
Csend ülepedett kettőnk közé, melyet csupán
egy állandóan pityegő hang szakított félbe.
- A mobilod.
Valóban a mobilom jelzett. Üzenetet kaptam;
Jongdae-től; Az üzenet tárgya: „Beszélnünk kell!”
„Kérlek,
engedd, hogy megmagyarázzam a tegnap estét! Muszáj beszélnem veled! Hívj, amint
megkaptad ezt az üzenetet!”