35. fejezet

35. fejezet

 Teljesen ki voltam készülve, fizikailag és lelkileg is egyaránt. Kétségek közt őrlődve kerestem válaszokat a hangosan fel nem tett kérdéseimre, amelyek percről percre, egyre zajosabban zakatoltak fejemben. Úgy éreztem, a bennem feszülő idegtől sírni is képes lennék, de próbáltam tartani magam, s Yifan előtt nem összeroppanni, ismét.

- Hogy érted azt, hogy elbasztad? – kérdezte maga felé fordítva remegő testemet, zavaros tekintetembe nézve, amely mögött ketyegő agyam akkor csupán egy pillanatnyi csendre vágyott. – Mi történt veled, Sehun?

- Emlékszel a baklavára, amit sütöttem? – sóhajtottam fáradtan, megvárva a férfi, lassú bólintását, mely azt is jelezte, folytathatom a mesélést. – Azt Jongdaenek szántam, mivel… fogadtunk – mondatom végére hatalmasat nyeltem, hisz még erre visszagondolni is rémes érzéseket keltett bennem. Mintha, bűntudatom lett volna, holott az egyetlen hiba, amit azon a napon elkotyogtam, az a párom pontos kiléte volt.

- Fogadtatok? – ráncolta homlokát az idősebb, mivel valószínűleg még nem tapasztalt olyan fogadást, aminek ilyen drasztikus vége lett.

- Amikor kibékültünk, hülyültünk egy kicsit ezzel a meleges dologgal, tudod úgy, ahogy azt barátok szokták – magyaráztam gyorsan, ide-oda kapva fejemet, hol Krist vizslatva hol a lakás többi részét. Megdöbbentettem ezzel a viselkedésemmel az előttem állót, tudom jól. – Aztán Jongdae elkezdte húzni az agyam, hogy egyszer még fogok én férfival… Hogy én… Szóval érted – legyintettem ennél a résznél, mert akkor semmilyen obszcén megnevezést nem akartam idézni sem tőlem, sem Chentől, hisz az, amit Kris és én a múlt éjjel műveltünk, több volt, mint szimpla szex. – És a végén odáig jutottunk, hogy fogadtunk, hogy ha valaha lefekszem egy férfival, akkor másnap reggel nyolckor viszek neki egy általam készített baklavát, mivel az Jongdae kedvence és imádja azt a fajtát, amit én csinálok…

- És elvitted neki ma reggel – térített vissza a lényegre párom, egy pillanat erejéig elmosolyodva össze-visszapörgő nyelvemen, ami akkor, attól a meleg nézésétől, még csomóra is kötődött volna.

- Szóval ott voltam a lakásán, ő meg baromira örült a fejének, hogy konkrétan megnyerte a gyerekes fogadásunkat. – kezdtem bele a lényegbe, valamivel egyenletesebb levegővételezés közben. – Hozzá méltóan faggatni kezdett a dologról, akár egy lelkes tizennégy éves kamaszlány, és mivel pokoli fáradt voltam, egyszerűen nem figyeltem, és amikor megkérdezte, hogy személy szerint kivel járok, egyszerűen…

- Elmondtad – fejezte be helyettem történetemet Kris, teljesen elképedve. Egy fél méterrel távolabb lépett tőlem, majd tenyerét ajkai elé helyezte, megpróbálva összeszedni gondolatait. – Elmondtad neki… - ismételgette magának, mintha képtelen lenne elhinni, hogy ilyen meggondolatlan voltam.

- Sajnálom, tudom mekkora fasz, vagyok…

- Mit reagált? – szakított félbe, komoly aggodalommal tekintetében, ami egy rövidke időre úgy mért végig engem, mintha csak egy utolsó féreg lettem volna. Nem tudnám megmondani, hogy ezt csak odaképzeltem, vagy Kris tényleg pipa volt rám emiatt.

- Ideges lett és ordibálni kezdett; elhordott mindennek, köztük felelőtlen kölyöknek is, de ez még csak a legkedvesebb jelző volt, amit kisebb kirohanásában használt. Pokoli dühös most, és még sosem láttam ennyire haragosnak… - sóhajtottam, továbbra is attól rettegve, hogy Chen félredobja majd a barátságunkat és leszarva az érzéseimet, könnyedén kikotyogja a kapcsolatunkat. Erre még csak gondolni sem akartam, és egy lehetséges nulladik opcióként sem akartam számon tartani ezt a lehetőséget, mert ennek nem szabadott bekövetkeznie. Hiszen akkor vége lenne minden szépnek, ami az utóbbi hetekben örömet okozott nekem.

 A következő, amire abból a reggelből emlékeztem, azok Kris, lelkemet nyugtató csókjai voltak, melyeket akkor hintett ajkaimra, mikor mélyen gondolataimba temetkezve ástam már sírt a kapcsolatunknak. Meglepetten tudatosult bennem, mit is kaptam tőle, elsősorban azért, mivel nem hittem volna, hogy a tetteim után, még jutalomban részesülök. De mivel az efféle ajándék konkrétan a drogom volt, nem ellenkeztem az adagolását tekintően; átkaroltam Yifan nyakát, s úgy húztam magamhoz közelebb, miközben ő derekamon pihentette ölelése forrását, amely felerősödött benne, ahogy nyelvét kedvesen átdugta számba. Szívverésem lelassult, ahogy testem övéhez simult, folyamatosan érezve ajkaimat, édesítő csókjait, amelyek még az ilyen helyzetekben is képesek voltak megnyugtatni.

- Erre miért volt szükség? – kérdeztem kissé lihegve, mikor levegőhiány miatt elváltam tőle, s homlokomat övének nyomva, figyeltem csillogó szemeit.

- Bocs, csak olyan édes, amikor aggódsz – mosolyodott el, majd egy csókot nyomott arcomra. – Nem tudtam neked ellenállni.

- Baszki Kris, csak egyszer nem tudnád félretenni a romantikádat, és komolyan venni a történteket? – grimaszoltam be hülye picsa stílust erőltetve magamra, amit személy szerint, én sem szerettem, de akkor volt némi okom aggódni és megkérdőjelezni párom higgadtságát. – Te nem félsz attól, hogy lehet, bebukunk?

- De félek, viszont ez a veszély mindig is fennállt, és nem hiszem, hogy pont Jongdae fog ezen változtatni – vonta meg vállát hanyagul, mire én szívem szerint lekevertem volna neki egyet. Hogy a faszba vehet valaki mindent ennyire félvállról?

- Én ebben nem lennék olyan biztos – fújtattam visszagondolva az előbb lefolytatott beszélgetésre barátommal. Egyáltalán nevezhetem még a barátomnak…? Azok után, ahogy elváltunk, nem hiszem, hogy örömmel fogadna, ha ismét látnia kellene.

- Jongdae egy becsületes srác; és bármennyire is haragszik most, gerince még van, így valószínűleg nem alacsonyítja le magát egy ilyen besúgással. – Kris meglátása logikusnak tűnt, de csupán az ő szemszögéből.

- Bocs, de nem tudok hinni neked – toltam el magamtól testét, majd fáradtan, komoly gyomorgörcsökkel araszoltam el a kanapéig, mintha az előbb vágtak volna hasba; én sem tudtam, miért éreztem magam olyan pokolian szarul, viszont képtelen lettem volna talpon maradni. A történtek után, még a hangokra is érzékeny vagyok…

- Miért? – fordult utánam. – Jongdae képes lenne ilyet tenni a barátjával? Nem hiszem – simított végig hátamon kedves mosollyal arcán, próbálva belém lehelni némi bizalmat, de az mind szertefoszlott, mikor visszaemlékeztem Chen bántalmazó szavaira.

- Elmebetegnek nevezett – suttogtam gyengén, ajkaim rebegését leállítva, hogy hangosabban szólhasson gyér hangom. A gyilkos csend beállt, és Kris kedves érintései eltűntek; hatalmas keze ott pihent hátamon, ahogy ő ledermedve, magában is elveszítve a reményt, ült mellettem, nem akarva hinni fülének. – Szeretnék hinni neked, mindennél jobban, de jelenleg csak próbálom feldolgozni, hogy elvesztettem a legjobb barátomat, aki képtelen örülni annak, hogy megtaláltalak téged… - hangom elcsuklott. Mindennél jobban fájt visszaemlékezni az egykor kedves szavakra, amik alig néhány órával ezelőtt ugyanazon ajkak közül szöktek ki, durvább, bántóbb csomagolásban. – Nem hagyta, hogy megmagyarázzam… Egyszerűen csak leüvöltötte a fejem, mintha főben járó bűnt követtem volna el; holott én csak…

 Elakadtam. Képtelen voltam tovább beszélni, hisz a testemben uralkodó fáradtság és félelem elnyomta még azt a minimális akaraterőt is, amit Kris lehelt belém gyengéd érintéseivel. Belefáradtam az életemmel járó szarságokba, amik csak megkeserítették a mindennapjaimat; nem volt már erőm járni, mosolyogni, tűrni, vagy lélegezni… Képes lettem volna ott helyben meghalni, csupán a kimerültségtől, melyet a kínzó sorsom okozott testemnek.

- Rémesen festesz – suttogta párom mellettem, ahogy végül képes volt magára erőltetni egy gyér mosolyt, mellyel engem próbált megajándékozni. Fáradt voltam még a gesztust is értékelni. – Aludnod kéne!

- Tudom – sóhajtottam, majd szemeimet megdörzsölve álltam fel a szófáról, erőtlenül kezdve el araszolni a háló ajtajáig, ameddig Yifan is elkísért, mintha csak attól félt volna, hogy gyengeségemben összeesek.

- A történteket meg majd holnap megbeszéljük – simított végig egyik kezével arcomon, míg a másikkal jobbkézfejemet cirógatta. Szavaira csupán biccentettem, s miután elfogadtam arcomra szánt csókját is, figyeltem, ahogy alakja készült eltávolodni tőlem­… Viszont nekem akkor szükségem volt a közelségére. Kissé megszorítottam továbbra is összekulcsolt ujjainkat, mire a férfi megtorpant; meglepetten pillantott halott mód ragyogó tekintetembe, amely csak és kizárólag öleléséért kiáltott veszettül.

 Kris halványan elmosolyodott, ahogy értelmezte szavak nélküli üzenetemet. Nem tudtam, még akkor sem, hogy mit jelentettem a számára, de azt éreztem, hogy gesztusomnak mindennél jobban örült, hisz ezek az apró jelek, sokat számítottak Yifannak. Romantikus alkat volt, és szerette éreztetni velem, mennyire fontos vagyok neki, amit eddig ugyan csak csókjaiból tapasztaltam, de nekem az is tökéletesen elégnek bizonyult. Viszont én nem rendelkeztem különleges képességekkel; ajkaimnak nem voltak részegítő ízei, érintésem nem bírt különös varázserővel, ölelésem nem nyújtott biztonságot, ahogy szavakba öntött megnyilvánulásaimból sem lehetett semmi kedveset kiolvasni. Az egyetlen dolog, amivel szívéig ható örömet tudtam neki szerezni, az egyedül ki nem mondott vágyaimban volt fellelhető. Amikor hozzábújtam, mikor én kezdeményeztem csókot; egy-egy gesztusomnak hála Kris úgy érezhette, hogy fontos nekem, mert tényleg az volt. Mikor reggel nem engedtem el a kezét, és bármiféle szemkontaktus vagy szó nélkül árultam el neki, hogy szükségem van a közelségére, szükségem van rá, tudtam, hogy boldog volt. Ha egy kicsit is hasonlítottunk, akkor biztosan sokat jelentett neki intimitása utáni vágyakozásom.

 Nem éreztem a kellemes anyag testemhez simulását, mikor a franciaágyra helyeztem szinte teljesen élettelen lényemet. Az ablakon keresztül beszűrődő fények immúnissá váltak szemeim számára, ahogy a külső világ bármiféle zavaró hangja. Nem érzékeltem ízeket, világosságot, hangzavart vagy éppen a kellemes, dobhártyákat, nyugtató csendet, amely átlag esetben egy pillanat alatt képes volt elaltatni. Aznap reggel egyedül az engem, ölelő karokat éreztem, csak a szívdobogtató férfiillatot engedtem be orromba, ahogy testem kizárólag a hozzám hihetetlen közeli alakot vette figyelembe, amely csupán jelenlétével, nagyobb higgadtsággal töltötte el lelkem, mint eddigi életem bármelyik néma éjszakája. A hosszú zongoraujjak hajam lágy tincseit simogatták, miközben az erős kar szorosan ölelt magához, mintha sosem akarna elengedni. Ott akartam meghalni; abban a tökéletes, végtelen pillanatban, amikor is lehunytam szemeimet, s elfelejtettem mennyi mindent vesztettem azon a reggelen. Hisz a főnyeremény mellettem feküdt, óvva szép álmaimat, melyek végre valahára megtaláltak. 

**

 Mire ismételten felnyitottam pilláimat, a hatalmas ablakon csupán a csillagok gyönyörű fénye világított be a szobába, de olyan erősséggel, hogy mindent tisztán láttam magam körül. A képek a falon tökéletesen kivehetően pihentek szokásos helyükön, ahogy a sarokba vágott gitár és az ágy melletti kis komód is ugyanott volt, mint eddig. Semmi nem változott, ahogy a mellettem fekvő, továbbra is éber férfi sem, aki akkor is hajamat simogatta, s karja ölelésén sem lazított.

- Jobban vagy? – kérdezte halványan elmosolyodva, ami a holdfényben csak szebbnek tűnt, mint általánosságban.

- Mondhatni – rándult kicsit felfele ajkam széle, teljesen reflexből, ami egy személyes győzelem is lehetett Yifan szemében.

- És ez mit takar a te esetedben?

- Már tisztán tudok gondolkodni – vontam meg vállam, mert az efféle fejlődések nálam tényleg jónak voltak nevezhetőek, ahhoz képest, hogy milyen voltam régen; mondjuk, amikor le akartam lőni magam…

- Akkor most, hogy már élénkebb vagy megkérdem; mit fogsz kezdeni ezzel a Jongdae üggyel? – pillantott rám kissé félve, mert ez a reggel történtek után, eléggé kínos téma volt.

- Vagyis csak én? – sandítottam páromra, már előre tudva a válaszát. – Tudtommal ez téged is érint.

- Nem mondtam, hogy nem; de én mégsem beszélhetek vele.

- Mégis miért nem?

- Először is, mert a te barátod, nekem meg a tanítványom – kezdte sorolni listáját, amin leginkább a második pont volt rám hatással. – Másodszor pedig, ki tudja az én jelenlétemre, hogyan reagálna.

- Hogy érted? – értetlenkedtem, mivel lehet, hogy jártunk, de a gondolataiban még nem olvastam. Sajnos.

- Ti több mint tíz éve ismeritek egymást így kettőtök között elég nagy a kötelék, ami még akkor is tart, ha esetleg ilyen vitába keveredtek – indította el pszichológiai beszédét, aminek vége most különösen érdekelt, ami az ébredés utáni perceimre nem volt igazán jellemző. – Barátok vagytok, így normális, hogy nem tudtok annyira ártani egymásnak, mint amennyire valójában képesek lennétek.

- Mondanál példát?

- Megütött? – kérdezte hirtelen, mire én szinte automatikusan válaszoltam, mintha egyértelmű lenne a dolog.

- Nem.

- Na látod – pillantott rám, amolyan „Én megmondtam” szemeket meresztve, melyeknek kénytelen voltam igazat adni. Jongdae egy erős gyerek, és ennél kisebb indulatokkal is vert már meg másokat, de engem mégsem baszott pofán. – Bármennyire is haragszik rád, tíz együttöltött évet ő sem tud csak az egyik percről a másikra a kukába hajítani. De engem nem ismer tíz éve, velem nincs jó barátságban és nekem sosem mesélt magánjellegű dolgokat veled ellentétben. Tehát igen nagy rá az esély, hogy azzal a Wu Yifannal, aki lefeküdt Oh Sehunnal, nem lesz olyan „kegyes”, mint amilyen veled volt.

- Szerinted Jongdae veled ellenszenvesebben viselkedne, mint velem? – hitetlenkedtem, hiszen rám pokolian haragudott, Krisre meg nem tudott volna… Hiszen rá hosszútávon nem lehetett.

- Sanszos, hogy igen – bólintott a férfi, ezzel a mondatával már jelezve, hogy ő ebből a körből bizony kimarad. – Tehát, hogy fogod megoldani? – tért vissza az eredeti témára, mire hatalmasat sóhajtva gondoltam végig a lehetőségeimet, mielőtt konkrét választ adtam volna.

- Csak annyit tehetek, hogy hétfőn eléállok, és arra kényszerítem, hogy hallgasson meg, és hogy beszéljük meg a dolgot négyszemközt – mondtam ki a legközhelyesebb feleletet, ami valaha eszembe juthatott volna, de ez akár még be is válhatott, így vesztenivaló nélkül döntöttem eme opció mellett.

- Rendben – bólintott a férfi, látszólag elégedetten, hiszen ezt a választásomat akár még egy megfontolt felnőtt döntésnek is lehetett volna nevezni. Mondjuk egy ilyen szituációban sosem volt az, de jó volt egy kicsit eljátszani a gondolattal. – Viszont hétfőn van veletek órám.

- Ha Jongdae tényleg olyan úriember, ahogy te azt képzeled, akkor a suliban moderálni fogja magát – nyugtattam meg gyorsan páromat, hiszen jóval az utolsó óra előtt terveztem megvitatni a történeket a fiúval, és ha minden jól fog menni, akkor akár még törire meg is békélhet.

- Most mindennél jobban szeretném, hogy igazad legyen – sóhajtott a férfi, majd kibontakozott időközben kényelmetlenné vált pózunkból, s végtagjait maga mellé helyezve ült fel az ágyon. – És ha most megbocsátasz, kinyújtóztatom magam, mert egy kicsit elgémberedtem.

- Komolyan végig mellettem voltál? – kérdeztem továbbra is párnára ejtett fejjel, az ezúttal már függőleges állapotba került férfire emelve kíváncsi tekintetem.

- Egy centit sem mozdultam – mosolygott le rám. – Majdnem tíz órát aludtál, én pedig körülbelül tíz órán keresztül csak melletted feküdtem, s hallgattam a szuszogásodat.

- Közben nem is csináltál semmit? – képedtem el, mert valószínűleg Kris ez idő alatt nem pihent, vagyis tuti nem álmodott, mint én, de nem tudtam, hogy ő is aludt-e abban a tíz órában.

- Dehogynem – hajolt le hozzám, majd hihetetlenül közelről vizslatva villantott irányomba egy mosolyt. – Figyeltelek – érintette mutatóujjának aprócska ujjpercét orromhoz, majd halkan felkuncogva egy csókot nyomott számra. Mindig tudtam, hogy egy kukkolló veszett el benne, de az ilyen ajakmozgásért megbocsátottam neki, s eltekintettem eme hibájától. Csókunk persze elmélyült, és abból a végtagtornáztatásból valójában nem lett semmi, hisz nem sokkal később már a férfi rajtam feküdve ízlelte számnak még a legkisebb négyzetméterét is. Aggódtam a hétfő miatt, hiszen életem talán egyik legrémesebb beszélgetésére készültem, de amikor szombat este Kris alatt feküdve élveztem tanárom minden előnyös adottságát, valahogy elfeledkeztem a főbb problémánkról.

**

 Jongdae hétfőn nem jött iskolába. Nem késett, nem aludt el, de még nem is betegedett le, egyszerűen csak nem jött; és ezt honnan tudtam? Ismertem, mint a rossz pénzt, és éreztem, hogy miattam nem tolta be a képét az intézménybe. Első óra után rögtön ki is mentem a teremből, hogy a férfimosdóban tárcsázzam számát, és vagy harmincszor hívjam. Egyszer sem vette fel.

- Baszki, csak, azért mert haragszol rám, nem kellene lógnod – sziszegtem fogaim közt, ahogy ismételten fülemhez emeltem mobilomat, majd a monoton sípolások után megszólalt egy női hang, miszerint a szám jelenleg nem elérhető. Idegesen vágtam zsebre a készüléket, majd feszülten vágtam ki a mosdó ajtaját miközben orrom alatt káromkodva mentem vissza az osztályba.

 Feszült voltam végig, és majdnem mindenkit elküldtem magam mellől, aki oda mert menni hozzám, mivel senkihez nem volt kedvem. Féltem, hogy az a barom mit művel, hiszen köztudottan egy szerencsétlen volt, ráadásul, ha ideges, még teljesen meg is kergül, aminek köszönhetően a szokásosnál is nagyobb baromságokat művel. Igen, beszélni akartam vele a hétvégéről, annak érdekében, hogy tartsa magában a titkomat, de elsősorban azt akartam, hogy élve szólhassak hozzá, és ne a koporsójához kelljen beszélnem. Paranoiásnak is lehetett nevezni, de Jongdae sosem szokott lógni, még akkor sem, ha nyomós oka lenne rá; volt annyi vér a pucájában, hogy ha haragszik rám, akkor is iskolába eltolja a képét. És ezen a vonalon továbbhaladva történnie kellett valaminek, ami miatt nem jött suliba. Imádkoztam azért, hogy egy februári megfázás legyen a dologban, amit a hétvégi melónál szedett össze. Életemben először kívántam, hogy beteg legyen, mert ha nem az volt, és tényleg csak miattam lógott el egy napot, akkor végleg befellegzett a barátságunknak. Ennyire mérges lenne a szombati miatt? Olyannyira nem akarja látni a fejemet, hogy már suliba sem jön…? Vagy csak paranoiás vagyok, és tényleg megfázott. Aish, hogy kapná be az összes faszomat minden összezavaró gondolat, amiért a fejemben motoszkálnak. Tényleg kezdek bekattanni ettől az esettől…

 Utolsó óra után, ami nem mellesleg Yifannal volt, kiléptem az iskola főbejáratán, s azzal az elhatározással indultam meg a kocsim felé, hogy elmegyek Chenékhez és megnézem minden oké-e vele, és ha már ott vagyok, akkor megpróbálom megbeszélni vele a dolgokat is. Ahogy az Audihoz értem, s a kulccsal kezdtem babrálni, az autó másik végénél egy ismerős személyt pillantottam meg, megfáradt szemekkel vizslatva cselekedeteimet.

- Hát te? – néztem rá elképedve, ahogy tudatosítottam magamban, ki is nézett vissza rám. – Nem egyetemen vagy?

- Tudod, abban az a legszebb, hogy te választod ki, mikor mész be órára és mikor nem – vonta meg vállát. – De amúgy ilyenkor már végezni szoktam.

- És minek köszönhetem a látogatásod? – kérdeztem a fiút, annak ellenére is, hogy pontosan tudtam miért jött. Illetve voltak sejtéseim.

- Beszélhetnénk valahol máshol? – kérte hatalmas szemeket meresztve, hiszen látszott rajta, mennyi terhelő információt kell kiadnia magából.

- Szállj be – biccentettem egyet, miközben kitártam autóm ajtaját, majd beülve a volán mögé vártam, hogy a nálam idősebb fiú is kényelmesen elhelyezkedjen mellettem az anyósülésen.

 Némán utaztunk, ahogy pillanatról pillanatra közelebb kerültünk ahhoz a kávézóhoz, ahol az első beszélgetésünk lezajlott, kettesben. Emlékszem december volt, és eléggé későn ittuk meg azt a bizonyos kávét, miközben a világ egyik legbizarrabb társalgását rendeztük le, azon az estén. Én voltam jelen, mint legjobb barát, aki kikérdezi majdhogynem testvére szerelmét kettejük kapcsolatáról; érdekes volt, mit ne mondjak. De ha akkor nem hívom fel a fiút, talán sosem ismerem meg segítőkész személyiségét, ami tényleg boldoggá teszi Chent. És talán sosem jövök rá az érzéseimre Yifannal kapcsolatban, és lehetséges, hogy most a remény sem élne bennem azzal kapcsolatban, hogy nem fogunk lebukni; Mindezt csak Xiuminnak köszönhettem.

- Hogy állnak a dolgok nálad? – kérdeztem, folyamatosan a kávém bögréjét szorongatva, ami melegítette teljesen átfagyott kezemet.

- Nem fogok hazudni – sóhajtott hatalmasat majd rám emelte gondterhelt tekintetét. – Kurva szar otthon minden.

- Ezt hogy érted?

- Chen egyszerűen nem beszél – dörzsölte meg fáradtan szemeit, próbálva összeszedni szanaszét heverő gondolatait fejében, amik valószínűleg még az én szombati állapotomnál is rosszabb helyzetben voltak.

- Bezárkózott a szobájába és tudomást sem vesz rólad, vagy mi? – próbáltam tippelni, mire hitetlen kacaj hagyta el a fiú ajkait, mintha egyenesen nevetségesnek találná ötletemet.

- Bár ezt csinálná… - Minseok pokoli gyengének tűnt, ami az ő esetében lehetetlennek hatott, hiszen egy mindig vidám fiúnak ismertem meg; rémes volt összezuhant állapotban látni őt. – De Chen, egyszerűen nem beszél.

- Hogy érted azt, hogy nem beszél? – hajoltam kicsit közelebb hozzá, hiszen elképzelni sem tudtam mit művelt otthon, a lakásukban Jongdae.

- Úgy, hogy nem beszél. Amióta elmentél tőlünk szombaton, egyetlen egy árva szó sem hagyta el a száját.

 Ledöbbentem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni mindazt, amit a fiú mondott. – Nem beszél?

- Egy árva kukkot sem szól – magyarázta erősen gesztikulálva. – Mozog, teszi, amit tennie kell, ugyanúgy működik, mint eddig, annyi különbséggel, hogy egy büdös szót nem enged ki magából.

- Ez olyan duzzogós, nem beszél stílus, vagy tényleg egyszerűen csak kussban van?

- Mondom; tök nyugodt, azóta egy agresszív vagy indulatos kitörése sem volt, csak nem szól hozzám. Persze tudomásul veszi, hogy ott vagyok, de teljesen közömbös. Beszélek hozzá, hallja, viszont nem reagál, egyszerűen úgy tesz, mintha semmi sem történt volna! – Xiumint látszólag nagyon megviselték az utóbbi napok, így muszáj volt kimondanom azt, amit őszintén gondoltam.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád – sóhajtott egyet legyintve a bocsánatomra, miközben ajaki elé emelte csészéjét, s kortyolt egyet a forró italból. – Csak tudod, ha nem lenne ilyen rohadt makacs, és ha nem borult volna el az agya, amikor kiderült, hogy a tanároddal jársz, akkor most minden sokkal egyszerűbben működne. De az a hülye akkor is játssza a hisztis picsát, mintha bármi köze lenne ahhoz, hogy te kivel jársz.

- Némileg van – vontam vállat, mire Minseok csodálkozva rám emelte tekintetét. – Az ő tanára is az a személy, akivel lefeküdtem.

- De ez nem kellene, hogy befolyásolja őt – rázta meg fejét hitetlenül a fiú, majd egy pillanatra lényeget váltva, közel hajolva fülemhez kérdezett bele egy a témától teljesen független dologba. – Mellesleg milyen volt?

- Mármint a szex? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Az elején kibaszott fájdalmas, de aztán baromi jó – adtam gyors jellemzést az első együttlétünkről és szerencsére a fiúnak ennyi elég is volt, mivel nem lányok voltunk, így nem várt tőlem részleteket, főleg, mert ez a magánéletem oszlopos részét képezte.

- Az első néhány alkalom kellemetlen, de utána már, mintha a mennyországban lenne az ember – jegyezte meg csak úgy magának, ahogy valószínűleg visszagondolt a legemlékezetesebb szeretkezésére, ami az első együttléte volt, passzívként.

- Tényleg, szombat óta ti külön alszotok? – tértem vissza az alapszituációra, mivel érdekelt, hogy a csúnya veszekedés után hogy vannak meg éjszaka.

- Nem – rázta meg fejét, ami őszintén megdöbbentett.

- Hogyhogy? Azt hittem haragszik rád.

- Haragszik is, nagyon dühös – mondta komolyan, majd folytatta meséjét. – Nem szól hozzám, ami eleve egy szar dolog, ahogy nem is érhetek hozzá, és mintha csak egy fal lenne kettőnk között; ezzel büntet a legjobban.

- És hogy haladsz megbékítésével? – érdeklődtem tovább, mert én magam nem tapasztalhattam meg a fejleményeket. – Gondolom nem szokott közbevágni a beszédeidbe…

- Hát mostanában biztosan nem – nevetett fel keserűen, majd rendes válasszal ajándékozott meg. – Amúgy fogalmam sincs, mit gondol; elmondtam mindent, hogy én hogyan látom a helyzeteteket, és többször megmondtam neki, hogy szerintem erről mindenképpen beszélnie kell veled, normálisan. Azt nem tudom, hogy eljutott-e az agyáig mindaz, amit sóderoltam neki napokon keresztül.

- Ennél én nem is kérnék tőled többet – mosolyodtam el, miközben hálásan meredtem az előtte ülőre. – Köszönöm, hogy megpróbáltad.

- Ez a legkevesebb, amit egy barátért megtehetek.

 Barát. Ez a szó már azt sem tudom mit jelent; oly sok ember van, akiről, azt hittem, hogy a barátom, és kiderül, hogy igazából egyik sem tart ki mellettem; valamelyik átalakul szeretővé, valamelyik csak eltűnik a semmibe. És a végén rájövök, hogy a barátiam nagy része, mind egyetemista, vagy teljesen hibbant, esetleg mindkettő; de csak egy van, aki mindent tud rólam. Annál az egynél pedig én nemkívánatos személy vagyok, akár egy régen meggyűlölt ellenség. És ez szar érzés volt.

- Mondd Xiumin – szólaltam meg hirtelen, mire a fiú megtisztelt érdeklődő figyelmével. – Chen ma miért nem jött suliba?

- Nem ment? – képedt el őszintén, mintha az égvilágon semmit nem tudott volna erről. – Reggel, amikor az egyetemre indultam, úgy hagytam a lakásban, hogy bepakolja a sulis cuccai a táskájába.

- Márpedig ma nem volt iskolában – mondtam. – De ezek szerint erről te nem tudtál.

- Nem. Viszont ne aggódj, majd beszélek vele erről; illetve mondok neki valamit, és vagy tudomásul veszi vagy nem.

 De ezek szerint nem vette, ugyanis Jongdae másnap, de még harmadnap sem jött iskolába. A telefont nem vette fel, a lakására pedig már nem mertem elmenni; féltem a saját reakciómtól, hogy talán nem találom otthon, és kiakadok. Viszont aggódtam érte és minél előbb beszélni kívántam vele a dolgokról; bár Yifannak még megvolt az állása, és senki nem viselkedett másképp körülöttünk, azért én szerettem volna visszakapni a legjobb barátomat, mert már nagyon hiányzott.

 Csütörtök délután Kris lakásán voltam, és míg én a nappaliban elhelyezkedő kanapén olvasgattam a földrajzkönyvemet, ő addig a konyhában az asztalnál valami iskolai papírmunkát végzett; ilyenkor komolyan kicsit úgy éreztem magam, mintha egy tanár lenne az apám. Annyi lényeges különbséggel, hogy Kris nem az apám volt (szerencsére), hanem a szeretőm. És ez így máris szebben festette le a dolgokat.

 A hatalmas, és egészen kellemes csendünknek a bejárati ajtón való hangos kopogás vetett véget, amely mindkettőnket meglepett, mivel páromhoz rajtam és még talán CL-en kívül nem sokan szoktak jönni. Yifan lassan felállt az asztaltól, de még mielőtt kedvesen fogadta volna az idegent, felém sandított, mintha azon gondolkozna, hogy mit mondjon rólam az ismeretlennek.

- Kimenjek? – kérdeztem, miközben már készültem felállni, hogy átvonuljak a hálóba, hogy semmiféleképp ne hozzam kellemetlen helyzetbe barátomat.

- Nem kell – legyintett, miközben már egy újabb lépéssel közelebb került az ajtóhoz. – Egyikünk sem félmeztelen, és elvileg még mindig jársz hozzám kezelésre, szóval ez továbbra is egy kézenfekvő hazugság – mosolyodott el, mikor már keze a kilincsen pihent. Viszonoztam gesztusát, ahogy kíváncsian figyeltem, ki kopogott be hozzánk, persze félig még a tankönyvemet bújva. Ennyi hátránya viszont volt annak, hogy egy tanárral jártam; kényszeríttet a tanulásra, magam sem tudom, miért. Nyugodtan fordítottam vissza fejem az olvasmányhoz, miközben az ajtó lassan kitárult, és kezdetét vehette a pokol játszmája.

 Csupán egy csattanás hallatszott, és vad léptek, amelyek egyre csak beljebb jöttek a lakásba; ijedten kaptam a nyílászáró felé tekintetem, ami azt hittem, hogy csak játszadozik velem hiszen… Jongdae állt a küszöbön és a jelek szerint, behúzott egyet Yifannak.

- Hogy volt pofája megbaszni a legjobb barátomat?! – üvöltött idegesen a fiú, a teljesen lesokkolódott tanárt figyelve, aki látszólag még mindig kába volt a váratlanul ért ütés miatt.

- Jongdae, én… - egyenesedett fel a férfi, próbálva megbeszélni a dolgot diákjával, de az annyira mérges volt rá, hogy mihelyst Yifan újra normálisan állt, Chen egy haragos jobbhoroggal, újonnan görbetartásra kényszeríttette. Én meg csak ott ültem, és ledöbbenve figyeltem az események keserű sorozatát. De mikor Kris felszakadt ajkaira tekintettem, melyekből csak úgy bugyogott a vér egyszerűen képtelen voltam a seggemen maradni.

- Te totálisan megzakkantál?! – löktem el a fiút párom közeléből, ahogy egyszer rá, egyszer pedig a konyhaasztalnál támaszkodó férfira pillantottam, aki úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát.

- Ezt baszki, én is kérdezhetném tőled, mister „Megdugatom magam a tanárommal”! – Ideges lettem, annyira, hogy az izmaim is befeszültek, készenlétben állva arra, hogy használjam őket. Nem… Én ezt már nem voltam hajlandó eltűrni; mégis milyen jogon mert így beszélni rólam? És hogy volt pofája megütni Yifant? Elöntött a harag, aminek hatására az elmém teljesen elködösült, és egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy pontosan mit is teszek, és lényegében, kivel.

 Hiszen megütöttem Chent… Öklöm arcához ért, mire a fiú kissé hátrahőkölt, s ledöbbenve törölte meg szája szélét, melyen egy vércsepp csordogált végig; És itt kezdődött a katasztrófa. Az a tízévnyi barátság, amiről Kris beszélt, mintha teljesen elillant volna kettőnk közt, mivel a fiú nem volt rest visszaütni, egy balegyenessel ajándékozva meg engem. Személyemet sem tartotta vissza a tudat, hogy épp az állítólagos legjobb barátomat püföltem és rúgtam gyomorszájon, mert akkor a hirtelen rám tört harag uralta mozdulataimat, melyek Jongdae ellen cselekedtek. Kibaszott dühös voltam, és a kisebb pankráció, amit lerendeztünk ott Yifan lakásában, némiképp segített levezetni a bennem tomboló feszültséget.

 Amikor már az orrom is vérezni kezdett, s Jongdae arca is készült a belilulásra, valószínűleg tanárom megelégelte a jelenetet, amit rendeztünk, és egy egyszerű mozdulattal szétválasztott minket; és meglepő mód nem is nagyon ellenkeztünk, mivel az ember rohadtul el tud fáradni, ha folyamatosan püföl valakit. Lihegve figyeltem a másik agyonvert arcú személyt, kinek mellkasa legalább olyan látványosan mozgott fel és le, mint az enyém. Kris hatalmasat sóhajtva kezdett beszédbe, ami elsősorban nekem szólt, hiszen felém fordulva hagyták el a szavak kissé felszakadt, továbbra is kívánatos ajkait.

- Hagyd, hogy ezt én beszéljem meg Chennel – mondta halál komolyan szemeimbe meredve, s ezáltal rávett egy beleegyező bólintásra.

- Chen?! – akadt fenn az előbb említett szemöldöke, mire rosszallóan rám emelte továbbra is dühös tekintetét, amely inkább tűnt kissé sértettnek, mint mérgesnek. – Te elmondtad neki?

- Mi az, hirtelen így szégyellni kezdted a munkádat? – provokáltam a fiút állásával, holott ez tényleg nem az én saram volt, mert nem emlékeztem arra, hogy ilyen részletesen beszámoltam volna neki Jongdae foglalkozásáról.

- Sehun – hunyta le pilláit párom, elővéve tanáros erélyességét, amely egy hangos bocsánatkérő sóhajt csalt elő belőlem. – Megtennéd, hogy amíg mi ketten ezt megbeszéljük, kicsit kiszellőzteted a fejed? – utasított távozásra kedvesem (mikor kezdtem használni ezt a jelzőt?), miközben gyengéden vállamra helyezte kezét, próbálva egy kis nyugalmat átadni nekem. Aprót bólintva egyeztem bele a dologba, majd rá emeltem eddig végig földet, pásztázó tekintetemet, s ahogy megajándékoztam őt egy gyér mosollyal, addig letöröltem szája széléről egy csepp vért. Kikerülve a férfit, a már lenyugodott fiú mellé érve, leszedtem a fogasra akasztott kabátom és eltávoztam.

 A csípős februári levegő némileg segítségként szolgált azt tekintően, hogy szívverésem lelassuljon, s gondolataim újra tiszták legyenek. Természetesen nem mentem messzire az épülettől, mivel mindenképpen a közelben akartam lenni, amikor megkapom a telefonhívást arról, hogy visszamehetek. Szerencsémre, Yifanék háza előtt egy játszótér helyezkedett el, ami tél miatt, teljesen kihaltan ácsorgott helyén. Nem törődve azzal, hogy felfázhatok, lesöpörtem egy padról a havat, s ráültem, végig magam elé bámulva. A hosszú kabátomnak köszönhetően nem éreztem olyan hevesen a fapad jéghideg részét, így a faggyal való érintkezés még kifejezetten kellemesnek is volt nevezhető. Ott ücsörögtem, időnként feltekintve az épület tizenkettedik emeletén lévő hatalmas, számomra már ismerős ablakra, várva valami égi jelre, ami véget vet ennek az egész nevetséges szituációnak. Olykor-olykor, az előttem elhagyatottan pihenő hintát figyeltem, néha a libikókára emeltem tekintetemet, valamikor meg csak a megfagyott homokot vizslattam, az elárvult homokozóban. Télen a játszóterek olyan búsak, és élettelen, hiszen ilyen hidegben melyik gyerek megy ki játszani? Legfeljebb hógolyóznak, de azt sem egy játszótéren. Emlékszem, amikor még olyan nyolc-kilencéves lehettem, Jongdae és én, folyton, még télen is kint voltunk, akár egy padnál, akár valahol valamilyen parkba, de a mi esetünkben az ehhez hasonló, réginek tűnő játszóterek sem voltak idegenek. Kisebb korunkban elválaszthatatlanok voltunk, és ez egészen gimi végéig így volt; iskola után sokszor, főleg télen, csak a várost jártunk, hátha találunk valami érdekeset. Emlékszem, amikor még általánosba jártunk, nem szégyelltünk télen is a hintára ülni, és ahogy egyre idősödtünk, megtartottuk ezt a szokásunkat; persze, tizenhat évesen már abból állt a délutáni programunk, hogy játszunk, mint a kiskölykök, de szerettük a szokatlan élményeket. Mi télen is leültünk a hideg kőre, még hóban is az utcán csöveltünk, néhány apróval a zsebünkben, azon morfondírozva, hogy mit tudnánk venni belőle. Milliónyi szép emléket őriztem arról a fiúról, akit csupán egy téli játszótér is eszembe tudott juttatni, hisz nem volt olyan hely ebben a városban, ami ne kapcsolódna a fejemben Jongdaehez. És tessék; több mint tíz év után, ott ültem egy padon egyedül, arra várva, hogy a fiú megtartja az emlékeinket, vagy nemes egyszerűséggel a kukába veti őket. Féltem, sőt egyenesen rettegtem attól, ha arra kellett gondolnom elveszíthetem Kris miatt Jongdae-t, vagy fordítva. Egyikőjük nélkül sem tudtam volna elképzelni a jövőmet, hiszen ők ketten voltak a bástyáim; ők tartották bennem a lelket, és sokszor csak miattuk akartam jól érezni magam. Ha választanom kellene, abba beleőrülnék, tudom.

- Vérzik az orrod. – Két lábat pillantottam meg magam elé meredve, melyekhez ismerős hang tartozott, szívemet, megállító hangsúlyozást használva. Semlegesen csengtek vissza az egyszerű szavak fülembe, mégis volt bennük némi… félénkség talán.

- Tudom – válaszoltam továbbra is lefele pislogva, nem akarva a szemeibe nézni. Nem lettem volna rá képes, tekintve, hogy mit műveltem.

- Tessék – rakta arcom elé kezét, melyben egy papír zsebkendő pihent, csak arra várva, hogy elvegyem azt, és segítségével elállítsam az orromból csordogáló vért. Óvatosan elvettem a lágyérintésű zsepit, majd a megfelelő mód próbáltam véget vetni szaglószervem menstruációjának.

- Kösz. – A fiú nem mondott semmit, csak hatalmas sóhajok közepette letette magát mellém, csendben figyelve minden egyes mozdulatomat. Vártam valami jelre, esetleg egy szóra, de semmi nem érkezett, csupán a csend kínzó hangja fojtogatott mindkettőnket.

- Sajnálom Sehun.

 Megkönnyebbülten felnyögve fordultam a fiú irányába, és öleltem magamhoz szorosan vékony testét, hiszen ez a mondat közölte velem, hogy nem kell választanom; Yifant és Jongdae-t is magam mellett tudhatom, egészen addig, amíg kell.

- Hála a szent tevének, hogy megjött az eszed – suttogtam fülébe, miközben továbbra sem voltam hajlandó elengedni őt. Halkan felnevetett kijelentésemen, majd viszonozta gesztusomat, teljesen belesimulva karjaimba.

- Hálálkodni inkább Yifannak kell, nem annak a bizonyos tevének – tolt el magától, miközben halványan mosolyogva jártatta száját, lassú, mégis lényegre törő tempóban. – Baszki Sehun, én akkora, de akkora egy fasz voltam!

- Rá se ránts – legyintettem lazán, mintha már nem haragudnék rá, pedig alig egy órával ezelőtt még egymást vertük, aztán már a játszótéren ölelgettük a másikat, mint két testvér. Azért mi is elég könnyen továbblépünk, mit te mondjak. – Én se viselkedtem kedvesebben, amikor megtudtam, mivel foglalkozol, és hogy meleg vagy, emlékszel?

- Az lehet, de először is; én nem elmondtam neked a dolgot, hanem konkrétan véletlenül láttál meg munka közben. Másodszor pedig; te adtál esélyt, hogy megbeszéljük és még azután is, haragudtál – érvelt amellett, hogy ő rémesebb ember, mint én, felemlegetve ezzel a múltat. – Velem ellentétben, akinek még viszonylag megfelelően is adagoltad be a dolgot, de nem hallgattalak meg, egyszerűen csak elhordtalak mindennek, és eltűntem néhány napra.

- Hát igen; sok aggodalmat is okoztál – vallottam be végül, mire a fiú hajába túrva sóhajtott, még mindig magát szidva. – Viszont hogyhogy ilyen hirtelen változott a véleményed erről? Esetleg Yifan beszéde volt rád hatással?

- Az is – vont vállat. – Először Xiumin gondolkoztatott el, hogy egész hétvégén azt duruzsolta a fülembe, hogy beszéljem meg ezt veled, de képtelen voltam rávenni magam, hogy eléd álljak, mivel baromi pipa voltam rád, és a tanárunkra is. Aztán idegesen ugye idejöttem, és ezt műveltem veled – mutatott arcomra, a kicsit még mindig vérző orromra célozva. – De végül a saját szememmel kellett látnom, hogy mennyire odavagytok egymásért.

- Ezt mégis miből szűrted le? – kérdeztem, mert előtte biztosan nem viselkedtünk túlságosan közvetlenül.

- Először is megütöttél – mosolyodott el keserűen.

- Bevertél egyet Yifannak – hitetlenkedtem, hogy egy minimálisan azért jogossá tudjam varázsolni tetteimet.

- Tudom. Megérdemeltem azt, amit tőled kaptam – nevette el magát, ahogy visszaemlékezett mit is műveltünk még fenn a lakásban. – Aztán a másik, amiből már tisztán olvasni tudtam, azaz volt, ahogy egymással viselkedtek; Yifan képes volt téged már csak egy-egy érintéssel lenyugtatni, miközben ő csak a jelenlétedtől higgadtabban beszélt, mint ahogy általánosságban szokott. És ahogy letörölted a vért a szájáról – pillantott rám jelentőségteljesen. – Azt hittem ott verem pofán magam, amiért ezt nem vettem észre.

- És mit tettél miután elmentem?

- Bocsánatot kértem – felelte kapásból. – Minden szarért, amit a gyerekes hisztimmel okoztam, és persze ő is megkérdezte azt, amit most valószínűleg te is meg fogsz; Miért viseltem ezt ilyen nehezen?

- Na, és mi erre a magyarázatod? – fordultam felé érdeklődve, mert tippem nem volt arra, hogy minek köszönhettem azt a mennyiségű dühöt és kioktatást, amit szombaton kaptam tőle.

- Én csak aggódom érted. Senkinek nem tenne jót, ha ez a kapcsolat kiderülne.

- Jongdae, ezt én is pontosan tudom – sóhajtottam, mert nem akartam még egyszer végighallgatni azt, amit már eleve ötvenszer lepörgettem a fejemben.

- És azt is tudod, hogy miattad Yifant akár börtönbe is csukhatják? – Szavai hallatán majdnem kiköptem a tüdőmet, lenyeltem a nyelvemet és a szemüregből akár még a szemgolyóim is kigurulhattak volna, olyannyira ledöbbentett ez az információ.

- De miért? Hisz áprilisban tizennyolc leszek…

- Lehet, de a kapcsolatotokat még jóval a nagykorúságod előtt kezdtétek, ami hidd el, épp elég lesz a bíróságnak, hogy kiskorú megrontásért őt elmeszeljék – A fiú komolysága egyszerűen lesokkolt. Így már értem, miért nevezett felelőtlen kölyöknek… Egy ember sorsával játszadozom, amikor Kris ajkait csókolom, amikor vele alszom, amikor megölelem, vagy éppen a gyönyörbe repítem.

- És erről ő tudott? – kérdeztem váratlanul, továbbra is hitetlenkedve pislogva magam elé; soha a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy ekkora zűrzavart tud okozni egy tanár-diák kapcsolat.

- Egy felnőtt férfiről beszélünk; naná, hogy tudott róla. És megnyugtatott, hogy ha rajta múlik, sosem fogtok lebukni, mert nem szeretné, hogy te rosszul jöjj ki a helyzetből – húzódott végig mosoly a fiú arcán, ahogy idézte párom szavait, amelyek végleg eloszlatták Jongdae kétségeit.

- Én is rosszul kijöhetek belőle?

- Csak társadalmilag – húzta el száját, ami nem jelentett túl sok jót; az rosszabb volt, mint ha mondjuk kicsaptak volna. – Az iskolából nem rúgnának ki, de ez az információ egy életre megbélyegezne. Még Amerikában sem nézik jól az egyetemi tanár-diák kapcsolatokat, akkor sem, ha már mindkét fél nagykorú; most képzeld milyen a helyzet itt, ahol te gimnazista vagy ráadásul kiskorú, és emellett még férfi. Itt élünk egy viszonylag konzervatív országban, ahol te homoszexuális párkapcsolatban élsz a tanároddal; ez még az Egyesül Államokban is neccesen állná meg a helyét.

- Oh bassza meg! – túrtam hajamba, ahogy realizáltam a fiú szavait, amik sajnos egytől-egyig igazak voltak; egy vékony kötélen táncolok, amiről bármelyik percben leeshetek, és véget vethetek két szép emberi életnek.

- Én csak azért voltam annyira kiakadva, mert emellett még azt hittem, csak játszadozol, pont úgy, ahogy szoktál a lányokkal is.

- Szerinted poénból képes lettem volna lefeküdni egy pasival úgy, hogy mellé még egy fogadást is elveszítek az imidzsem mellett? – meredtem rá lesajnálóan, mert azért azt hittem, ennél már jobban ismerjük egymást.

- Na látod ebbe nem gondoltam bele; de hála a te szőke hercegednek, teljesen meg vagyok nyugodva, hiszen ahogy ti egymásra néztek, ott nincsenek kétségek – mosolyodott el a fiú, bíztatóan megszorítva karomat, optimista tekintetével azt üzenve, minden a legnagyobb rendben lesz.

- Köszönöm – suttogtam hálásan barátomra emelve már kissé kimerült pillantásaimat, amik boldogan fogadták az új nyugalmat a mindennapokba.

- Sajnálom, hogy ekkora fasz voltam – kért még egyszer utoljára bocsánatot. – De ezt nehéz volt feldolgoznom, és nem csak az előbb felsoroltak miatt.

- Hanem? – Kérdésemre nosztalgikus mosoly kúszott arcára, ezzel ékesítve meg annak a délutánnak a fénypontját.

- Furcsa azt látni, hogy már nem csak mellettem vagy száz százalékban önmagad… De örülök, hogy több évnyi szenvedés után megszerezted a kiérdemelt boldogságodat.