32. fejezet

32. fejezet

 Egyedül feküdtem a hatalmas franciaágyban, ahogy arcomat a puha párnába fúrva, próbáltam elrejteni a lágy napsugarak elől. Nagyot sóhajtva fordultam másik oldalamra, akarva még azt, hogy az álmok ismét elraboljanak, de erre lehetőségem nem adódott, ugyanis az éjszaka folyamán tökéletesen kipihentem magam. Frissnek és energikusnak éreztem akkor testem, viszont így sem kívántam felkelni. Egyszerűen csak forgolódva a kényelmes ágyban legeltettem tekintetemet Kris makulátlanul berendezett hálószobáján, ahol az éjszakát töltöttem, a férfi társaságában. Fehér, néhol pasztellkék árnyalatú falán itt-ott festmények helyezkedtek el, elvetve néhány régebbi fénykép mellett, amelyek ugyan semmilyen személyes emléket nem kölcsönöztek, mégis nagyon illettek Yifan jelleméhez. A hatalmas faltól-falig húzódó ablak szomszédságában egy rendkívül nagy polc helyezkedett el, rajta szinte megszámlálhatatlan mennyiségű irománnyal, amiknek egy része ugyan tankönyv volt. Kevésbé feltűnő részeken, már szakadt füzeteket lehetett felfedezni a bútor apróbb réseibe préselve, mintha elrejtve szerette volna őket megőrizni, csupán az emlékük miatt. A tőlem nem messze eső sarokban egy akusztikus gitár pihent, ám nem tűnt teljesen használhatatlannak, ugyanis eléggé friss állapotban lévő kották fetrengtek körülötte, meg a lapja sem volt kellőképp poros ahhoz, hogy réginek tudjam nevezni. A franciaágy jobb oldalán egy újnak kinéző, apró komód díszelgett, sötét színben pompázva, ami kissé elütött, az amúgy hideg tónusokban úszó szobától. Ahogy körülnéztem a viszonylag tágas helységben, mindenhol Krist láttam: Ott voltak velem gondolatai, véleményei, a tehetségei bizonyos művészeti ágakban, és intelligenciájának apró töredékei is, ugyanis magánlakrésze tökéletesen tükrözte valós személyiségét. Legalábbis azt biztosan, amit én ismertem meg.

 Egyenletesen véve a levegőt fordultam oldalamra, miközben beszívtam a puha párna frissen mosott illatát. Szívem szerint visszaaludtam volna, de már túlságosan is éber állapotban voltam ahhoz, na meg nem sokkal e gondolatmenetem lejátszása után, óvatosan kinyílt a szoba ajtaja, amelyen a lakás tulajdonosa lépett be. Kedvesen mosolygott rám, majd leguggolva elém kitűrte szemembe lógó tincseimet lágy érintéseivel.

- Mennyi az idő? – kérdeztem kókadtan, annak ellenére, hogy már legalább tíz perce felébredtem.

- Mindjárt nyolc – felelte halkan suttogva, aminek köszönhetően búgó hangja kényeztette dobhártyáimat, majdnem egy kisebb orgazmust okozva hallószervemnek. Felfogva a pontos helyzetemet, csak még inkább a párnába temettem arcomat, amiből Kris könnyedén kikövetkeztette, semmi esély nincs arra, hogy én azonnal kimásszak az ágyból. – Nem akarsz reggelizni?

- Majd talán később – feleltem a párna által eltompított szavakkal.

- És nem akarsz esetleg valami mást csinálni? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire kíváncsian jobban felé fordítottam fejemet; Piszkos gondolatairól sokat eláruló mosoly ült, kora reggel is baromi szexin kinéző arcán, amit legszívesebben egész nap csak tanulmányoztam volna. Egész testemmel az oldalamra feküdtem, majd kezemmel megtámasztva az agyamat, tartó valamit, kémleltem a folyamatosan vigyorgó férfit.

- Mire gondolsz pontosan? – Játékosan provokáltam őt, mire szavaimra egy másodperc erejéig elmerengett, majd, mint aki ráébredt valamire, rohadt vonzó mód hajolt közelebb hozzám, szinte teljesen rányomva ajkait enyéimre. Vágytól elködösült tekintettel tartotta a néhány centis távolságot kettőnk között, miközben hol szemeimet, hol csókra éhes számat figyelte rajongással. Oh, hogy kapná be az összes faszomat, az ilyen idegtépő húzásai miatt! Miért? Mégis miért műveli ezt velem? Az hétszentség, hogy érzi mennyire, imádom a hülye ajkait! Csak tudnám, miért használja ezt ki? És én miért függök ennyire egy-egy csókjától?

- Valami ilyesmire – lehelte libabőrös arcomra vágyban úszó szavait, miközben már ő sem nagyon tudta kontrolálni magát. Az ilyen pillanatok mindkettőnk számára eléggé megterhelőnek bizonyultak, tekintve, hogy pont ugyanannyira kívántuk a másikat. Végigvezettem arca minden egyes apró négyzetméterén tekintetemet, s csak hangosan sóhajtozva reménykedtem abban, hogy az efféle perceket nem csak egymás bámulásával fogjuk eltölteni a későbbiekben. Nem kellett nekem reggeli, csak Kris néhány felébresztő csókja…

 Nem bírva tovább azt a kilométereknek tűnő pár centis távolságot, rányomtam ajkaimat övére, miközben közelebb húzva őt testemhez ízlelgettem réginek tűnő csókjait. Hogy a büdös fenébe lehet valakinek ennyire jó érzéke ehhez? Vagy csak én vagyok túlzottan kanos? Mondjuk, több hónapja már annak, hogy valakivel lefeküdtem volna; lehet annak az elvonási tüneteit éltem ki Krisen.

- Gyere ki – suttogta mosolyogva két csók között, azon szórakozva, mennyire falom már fehéredő ajkait. Még természetes, hiszen baszott jól csókolt!

- Nem – motyogtam, folyamatosan ízlelve a férfit, egyáltalán nem tervezve azt, hogy aznap még kiteszem a lábam abból a hálóból.

- Jól van – nevetett fel halkan, majd újra beléfojtottam a szót heves vágyaimmal. – Te akartad – Fel sem fogtam fenyegetését, csupán nyelveink játékával voltam elfoglalva, holott valószínűleg jobban tettem volna, ha komolyan veszem őt. Ugyanis egy laza mozdulattal karjai közé vett, akár egy most született, három kilós csecsemőt. Elszakadva ajkaitól, döbbenten pislogtam az elégedett férfira, aki gyors tempóban szállított ki hálószobájából, még mielőtt kiszabadulhattam volna fogságából.

- Ezt mégis hogy gondoltad? – kérdeztem sértetten, mikor már a saját seggemen ültem az étkező asztal előtt, miközben Kris velem szemben ülve, csendben enni kezdett.

- Nem jöttél volna ki magadtól – vont vállat, ártatlanul emelve fel tekintetét ételéről, amely nem mellesleg gusztusosnak tűnt.

- Na látod, pont az ilyen húzásaid miatt érzem magam néha egy kislánynak – mutattam rá, nyomatékosítva mondandómat, mire letette kezéből az evőeszközöket, aztán megtörölve szája szélét, értetlen pillantásokkal bombázott engem, mintha nem akarna hinni a fülének.

- Mással nem tudom kezelni a makacsságodat – mosolyodott el kedvesen, egyáltalán nem akarva megsérteni. Mondjuk ezt már akkor is, tudtam, mikor a kezében cipelt, de azért mégis férfiból voltam, nem akartam ilyen dolgokat átélni. Nem éreztem mindennek szükségét, és valószínűleg Kris sem akarta, hogy ilyen filmekbe illő legyen a kapcsolatunk.

- Mellesleg miért volt ilyen fontos, hogy kijöjjek? – kérdeztem meg enyhe kiakadásom forrását, ugyanis baromira érdekelt, mit akart nekem mutatni, amiért nem fetrenghettem tovább. De válaszként csak egy vállrántást kaptam, amely őszintén megdöbbentett, ugyanis valami hosszabb megnyilvánulásra számítottam.

- Már kicsit untam magam egyedül – mosolyodott el, aminek hatására hihetetlen grimasz terült szét arcomon, először fel sem akarva fogni, mit mondott.

- A saját szórakoztatásodra rángattál ki az ágyból?

- Lényegében.

- Te kis dög – húztam össze szemeimet, mire tanáromból hatalmas, eget rengető kacagás tört elő, amit valószínűleg az eléggé Leonardo DiCaprio beütésű ábrázatom váltott ki belőle. Összeszűkült, sunyi tekintet, szigorú pillantások… mintha csak a Wall Street Farkasából léptem volna elő. – Reggel nyolckor amúgy is bűn felébreszteni egy tizennyolc éves diákot, nem tudtad?

- Akkor, eddig hogy voltál képes minden nap iskolába menni? – tette fel a költői kérdést mosolyogva, mire én jó kamaszgyerekhez méltóan, rögtön egy kifogással álltam elé.

- Helyesbítek; szüneten lévő gyereket bűn reggel nyolckor felkelteni.

- De hiszen, nincs is szünet – nevetett fel enyhén infantilis mondatomat meghallva, különös ragyogással szemeiben, ami az utóbbi néhány percben telepedett íriszeibe. Megfigyeltem már sokszor ezt a csillogást rajta, de eddig nem értettem, miért csak engem ajándékozott meg látványával. Akkora már persze, pontosan tudtam.

- Betegszünetem van elvileg; nem emlékszel? Te szerzed az igazolást.

- Na baszki, oda is el kellene valamikor menni – eszmélt fel arra, hogy neki még látogatást kell tennie az orvos ismerősénél, hiszen nélküle nem fogja, azaz orvosi pecsét belenyomni magát az ellenőrzőmbe.

- Nocsak, a terapeutám feledékeny – könyököltem rá az asztal tiszta lapjára, miközben elégedett mosollyal arcomon kémleltem az engem, fixírozó férfit.

- Már nem vagyok a terapeutád, emlékszel?

- Lehet, de nekem hiányoznak a „kezelések” – mondtam őszintén, mert tényleg visszaidéztem volna azokat a délutánokat, amikor a nappaliban ülve, csak beszélgettünk. Jó, mondjuk akkor főleg én voltam a téma, de ezen ma már könnyedén változtathattunk volna; azaz én átalakulhatott volna Mivé is, hiszen az utolsó tényleges „Segítsünk Sehunon” este óta, mindkettőnk életébe belépett valaki magasabb színvonalú, meghatározó személyiségű, akit egymás lényében találtunk meg. Én Krisé, s ő az enyém lett, bármennyire is elcsépelt ez a szöveg.

- Viszont már nincs szükséged rájuk – válaszolt mosolyogva, teljesen máshogy, mint előtte. Büszke volt rám, és megkönnyebbült, hogy véget vethetett annak a sok szarságnak, ami akkor körülvett. Mert mondhatott akárki akármit, én tudtam, hogy csak és kizárólag Krisnek köszönhettem a jelenlegi állapotomat. És nem csak a terápiáknak nevezett beszélgetéseknek, hanem a törődésének is; még mielőtt összejöttünk volna, akkor az átlagnál jóval többet foglalkozott velem, mint amit egy tanártól elvártak volna. Már ekkor rá kellett volna jönnöm, hogy kettőnk közt sokkal több van, mint szimpla ismeretség vagy barátság.

- Tudom, de attól még tarthatnánk, egy ahhoz hasonlót – vetettem fel az ötletet, de Yifannak mindenképp valami magyarázat kellett erre is.

- Minek? Már mindent tudok rólad.

- Ellenben én, szinte semmit sem tudok rólad… - Ahogy kissé szemrehányó szavaim eljutottak tanárom tudatáig, a férfi sajnálkozva pislogott rám, végiggondolva ötletemet, amely ilyen megközelítésből, egyre csábítóbbnak tűnt. Tény, hogy a Krisről beszerzett információm nem számított valami nagynak, épp ezért szerettem volna, ha mesél magáról egy kicsit. Kissé furcsán éreztem magam amiatt, hogy ő még a legbensőségesebb dolgaimról is tud, miközben szerény személyem alapvető hiányokkal rendelkezett Yifant illetően. Nem tudtam van-e testvére, fogalmam sem volt arról, hogy miért pont Koreába jött s minek ment tanárnak, mikor annyi mindenben tehetségesnek számított. Tudni szerettem volna, mikor tanult meg zongorázni, mikor szerette meg a zenét és mikor derült ki, hogy piszok szexi hangja van. Apróságokra vágytam, nem életeket megváltoztató történetekre; egyszerűen csak ismerni szerettem volna Kris gyerekkorát.

- Akkor játszunk kérdezz-feleleket? – vonta fel szemöldökét kedvesen mosolyogva, ezzel belegyezve nyíltan ki nem mondott kérésembe. Kissé előre dőlve meredt hosszasan kíváncsian csillogó szemeimbe, majd lélekben mindenre felkészülve, ismét megszólalt. – Mit szeretnél tudni?

- Először is, hogy tudsz fenntartani egy ilyen lakást, mindössze egy tanári fizetésből?

- Mindössze? – akadt fenn szemöldöke, majd hangosan nevetve, kérte ki magának mondatom többi részét. – Kösz szépen ezt a ledegradálást! Igazán jól esik! Azt hittem a történtek után, legalább egy kicsit jobban fogod tisztelni a tanárokat!

- Oké bocsi, tudod hogy értettem – tettem védekezésképp magam elé kezeimet, majd letörölhetetlen vigyorral arcomon vártam, a már kicsit lenyugodott oktató válaszát.

- A lakást a nagymamámtól örököltem meg – Kris rövid volt és tömör, holott én egy kicsit több mesélésre számítottam.

- A nagymamád itt élt?

- Csak egy darabig – vont vállat, aztán mocorogva kicsit a székén, beadta derekát a hosszabb monologizálásra. – Az ő anyja színésznő volt a harmincas években, még akkor vette ezt a helyet. Az évek alatt persze többször volt átalakítva, de már több mint tizenöt éve, ugyanilyen állapotban van, és a beköltözésem után, nem volt szívem átrendezni, hiszen azzal elvettem volna a személyes báját az egésznek. Viszont a kérdésedre válaszolva; míg dolgozni nem kezdtem, a nagymamám fizette a lakbért, és mivel meglepően olcsó itt élni, még az én tanári fizetésemből is el tudom tartani magam.

 Jelezve, hogy felfogtam szavait, csak bólintottam egyet, halkan hümmögve. Ezáltal még kíváncsibb lettem, és isten igazából nem is fogtam vissza magam e tekintetben.

- Azért költöztél Koreába, mert a nagymamádnak itt volt lakása?

- Részben – biccentett aprókat, majd ismételten pörögni kezdett nyelve, érdekes szavakat formálva meg. – Még mielőtt kitagadtak volna, egyetemeket nézegettem, hol érdemes továbbtanulni, és Dél-Korea is benne volt a lehetséges opciók között. Viszont a kirúgásom pillanatában már egyértelmű volt, hogy ideköltözöm, mivel csak itt volt biztos lakhelyem.

- És miért pont tanárnak mentél? – váltottam kicsit témát, annyira azért mégsem elkanyarodva az eredeti beszélgetéstől, hiszen mindvégig Krisről volt szó. – Annyi mindenhez értesz, bármi lehettél volna.

- Meglehet – vonta meg vállát nosztalgikusan mosolyogva. – De mindig is szerettem a gyerekeket, és bármennyire is tűnök annak, nem vagyok pedofil. A felnőtt férfiakat szeretem – tisztázta előre a dolgokat, aminek köszönhetően ajkam jobb szegletében, hamiskás mosoly bujkált, ahogy tanárom szavait ittam magamba. – Mielőtt a gimidbe kerültem, egy általános iskola, felső tagozatában tanítottam.

- Miért jöttél el?

- Szexuális zaklatás – felelte egyszerűen, mire nekem kerék méretűre nőttek szemeim, ahogy felfogtam eme két szónak a jelentését.

- És még te nem vagy pedofil? – hökkentem meg, de téves feltételezésemet Kris kedves kinevetése törte végleg ketté, még normális magyarázata előtt.

- Nem én zaklattam, hanem engem ért inzultus. Főleg a női kollégák részéről – mondta, egy pillanatra visszaidézve a régi emlékeket, amiket (arcáról leolvasva) nem szeretett annyira. Mondjuk érthető… - Amikor meglátták milyen jól bánok a gyerekekkel, az első reakciójuk az volt, hogy ez mennyire szexi.

- Tényleg az – adtam igazat a valószínűleg vénlány, még tündérmeséket kergető tanár néniknek, akik Krisre verték a nyálukat szabadidejükben. Tanárom homlokráncolva meredt rám, abban reménykedve folytatom eszmefuttatásomat.

- Valóban? Kifejtenéd?

- Nos, a nők szemében imponáló, ha egy jó küllemmel rendelkező, viszonylag fiatal férfi jól bánik a gyerekekkel, hiszen így biztosan jó apa lenne. Ezeknek, a tanárnőknek te már akkor potenciális férj és családapa jelölt voltál, amikor egy kislányt segítettél fel a földről. Tehát ja; szerintük ez hiperszexi – vontam meg vállam, ahogy befejeztem, szinte lexikonból kiragadott gondolatmenetemet, miközben Yifan pillanatokig maga elé meredve bambult. S miután feléledt rövid ideig tartó kómájából, a már jól ismert perverzen kíváncsi mosolyával ajkain hajolt át az asztalon, közelebb érve hozzám.

- És szerinted?

- Hát nem is tudom – húztam kicsit agyát, élvezve kellemes közelségét, amelyet akkor már kicsit hiányoltam. – Engem inkább nyűgöz le a magas intelligencia, ha valaki mondjuk játszik zongorán, esetleg még gitáron is. Illetve szeretem, amikor énekelnek nekem, meg bukom a szőkékre; és nem hátrány, ha már kaptam tőle egy kutyát… - Halkan nevettünk fel, szinte teljesen egyszerre, ahogy Kris megértette monológom mélyebb jelentését. Ezzel pontosan ki tudtam fejezni mindazt, amit egyszerű, mégis sokkal lényegretörőbb szavak segítségével, képtelen lettem volna. Kiejteni ajkaimon azt a mondatot, hogy „Te nyűgözöl le”, valahogy elcsépelt és hamis lett volna. Bár tény és való, hogy egyeseknek voltak gyengepontjaik, amiket ha megtaláltak egy emberben, nem tudták figyelmen kívül hagyni, de számomra ilyesmi sosem létezett. Krisben az nyűgözött le, amit ő csinált, nem az, hogy pontosan mit; lehet iszonyat dögösnek, láttam volna térdig érő zokniban, és nagypapás szandálban… Nem. Azért minden neki sem áll jól, és valószínűleg egy zokni-szandál kombinációban mindennek láttam volna, csak vonzónak nem.

 Miután nevetésünk erőssége alábbhagyott, perceken keresztül csupán egymást vizslattuk, mintha eddig még sosem tudtuk volna rendesen szemügyre venni a másikat. Az elmúlt egy-két napban, amit folyamatosan Krissel töltöttem, még nem volt alkalmam figyelni őt; arcának apró rezdüléseit, bőre selymességét, szemeinek ragyogását, meg úgy általánosságban az egész férfit. Egyszerűen… gyönyörűen festett. Sosem mondtam ilyet senkire sem, nemhogy egy velem azonos neműre, de nem találtam jobb kifejezést Wu Yifan küllemére. A vonzó, a jóképű vagy az efféle jelzők nem passzoltak hozzá kellőképpen; így maradt nekem gyönyörű.

 Lassan vettük birtokba egymás ajkait, ezúttal teljesen máshogy csókolva a másikat, mint ezelőtt. Abban a pillanatban, nem volt semmi hevesség, szexuális vágy vagy primitív megnyilvánulások, amiket inkább tartottunk nevetségesnek, mint vonzónak. Akkor ott, az asztal fölött csak megcsókolt; úgy, ahogy nekem kellett volna a lányokat, akiket átvertem. Tény, nem szerettem egyikkőjüket sem, de legalább egy ehhez hasonló megnyilvánulást kaphattak volna; hiszen ez valami kurva jó érzést adott. Lehetséges, csak azért rajongtam ezért a csókért, mert Kristől kaptam, de mindenesetre baromi élvezetes volt számomra az a néhány perc, ameddig tartott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer szexuális vágyak nélkül csókolok meg valakit.

 De persze azon a héten, nem minden nap volt ennyire felhőtlenül cukormázas, hiszen ahogy Yifan megmondta, az ijesztő romantikája csak néhány meglepően hosszú óráig fog tartani, és ez tényleg így is lett. Ahogy szerdáról csütörtökre virradtunk, mintha megint visszakaptam volna a régi Krist, akit még anno megismertem. Természetesen a reggeli csókok és kellemes pillanatok nem maradtak el, ahogy a hirtelen ölelései s kedves megnyilvánulásai sem, de már nem éreztem egy szűz kislánynak magam, amikor ilyeneket művelt. Lehet, csak nekem kellett néhány vele töltött éjszaka, hogy mindezt megszokjam, de akárhogy is alakultak a dolgok bennem, rohadt jó volt, azaz egy hét. Beszélgetések, barátokat megszégyenítő hülyülések, komoly zenei viták, amiket persze ő nyert, és természetesen különleges éjszakák; ebből állt az a pár nap, amit tanárommal összezárva töltöttem. Persze, az utóbbinál semmi sem történt, ami az én esetemben furcsának számított, mert még sosem volt olyan, hogy az első héten ne feküdtem volna le azzal, akivel akkor járni kezdtem. Mondjuk, eddig ezeket a köröket lányokkal róttam, és Kris koránt sem volt mondható annak, passzív félnek pedig pláne nem.

 Szombat délelőtt mentem el tőle, jobban mondva együtt távoztunk lakásából; én hazafele indultam, ő pedig az orvoshoz, hogy azt a bizonyos szívességet rám pazarolja el. Egészen autómig kísért, ami előtt gyors csókot nyomtam ajkaira, majd sietősen a járműbe szálltam, nehogy a végén még nála ragadjak. S a hétvégét nélküle töltöttem, ami nem volt kifejezetten rossz, egyszerűen csak szokatlan, hiszen előtte végig vele voltam, még egy ágyban is.

 Viszont, az igazi problémák hétfőn kezdődtek. Én naiv kis Sehun, tök jó hangulatban baktattam fel a suli lépcsőjén, energikus léptekkel haladva az osztálytermem felé, amely előtt már Jongdae barátom várt, tűkön ülve az idegtől.

- Hol voltál múlt héten? – támadott le rögtön egy ilyen kérdéssel, amire hirtelen nem tudtam válaszolni. Majdnem rávágtam azt, hogy Krisnél, de még mielőtt szabadon engedtem volna ezt az információt, rájöttem, hogy Jongdaenek fogalma sincs az elmúlt egy hét alatt történtekről. Valószínűleg dobna egy hátast, ha mindezt elmondanám neki, de egyszerűen ezt nem tehettem meg; mivel Yifan férfi volt, ráadásul még a tanárom is. Így valami klasszikusnak számító hazugsággal álltam elő.

- Elkaptam egy vírust a múlt héten… - színészi alakításom nem volt annyira meggyőző ahhoz, hogy Jongdae ne akarja átszúrni elmémet éles tekintetével, de eme rövidke mondat elég volt, hogy egy kis időre békén hagyjon. Megvonva vállait csoszogott be a terembe, amely szinte teljesen üresen csengett, mintha az egész osztályunk kihalt volna.

- Sok mindenről maradtál le – mondta, miközben levágta magát helyére, onnan vizslatva tovább. – Mint például arról, hogy ma nincs első óránk.

- Akkor te miért jöttél be? – kérdeztem gyorsan vissza, próbálva leplezni érzéseimet, amelyek mind egy emberként kántálták: „Egy idióta vagy Sehun!”.

- Nem értelek el telefonon – motyogta, folyamatosan maga elé meredve, mint aki komoly sokkon esett át. – Csak miattad felkeltem ma egy órával korábban…

- Írhattál volna sms-t is, azt egy idő után észreveszem! – szakítottam félbe immár indulatos szavait, amiknek lényegét nem nekem címezte, de csak én volt ott kézbesítőnek. – Mi bajod van ember?!

 Nem mondva semmit, orra alatt morogva el problémáját fixírozta a padot, időközben lenyugtatva magát és indulatait is. S végül csak ennyit válaszolt:

- Xiumin.

 Meghökkenve a fogai közt kisziszegett néven, csak csodálkozva figyeltem legjobb barátomat, ki alig bírta kontrolálni önmagát, s feszültsége apró jeleit.

- Történt valami köztetek?

- Semmi, csak vizsgaidőszakban tudod az elfoglaltság miatt nincs szex – vonta meg vállát keserű mosolyra húzva ajkait, miközben fáradtan fújta ki az eddig tüdejében tárolt levegőt. – Ezek, amolyan elvonási tünetek.

- Igen? – ültem le mellé kíváncsian pislogva a fiúra, ezzel is terelve rólam a témát. – Mi volt pontosan?

- Nem foglak két férfi nemi életével traktálni! Nem hiszem, hogy mindez téged érdekelne – forgatta meg szemeit, ahogy rájött pontosan, mit is akartam kiszedni belőle. Normál esetben tényleg inkább passzoltam volna a témát, de már nekem is közöm volt hozzá; hiszen Krissel jártam. Viszont ha valakitől, akkor Chentől sosem kérnék szexuális útmutatót egy homoszexuális kapcsolatban. A mi esetünkben ez milyen rohadt kínos lenne! Aish, ebbe bele sem akartam gondolni.

 De még nem is itt volt a fő probléma, hiszen eme akadályokat viszonylag könnyen vettem; viszont utolsó óra előtt, a folyosón császkálva megpillantottam Yifant, szerencsére teljesen egyedül, s akaratlanul kezdtem felé közeledni. Baromi jól nézett ki aznap; könyékig feltűrt fehér inget viselt, rajta egy koromfekete mellénnyel, amelynek csak néhány gombját gombolta be. Nyaka szabadon díszelgett, nyakkendője lazára volt engedve, és mindezen csak dobott az egyszerű sötét csőfarmere, amely tökéletesen kiemelte hosszú lábait, és formás fenekét, amit én különös oknál fogva, eddig még nem vettem észre.

- Szia – mosolyodott el, mihelyst megpillantotta felé haladó alakomat, amely hihetetlenül közel állt meg hozzá. Nem kellett volna ilyen távolságban lennem, de egyszerűen képtelen voltam megállni; pedig kontrolálnom kellett volna a rohadt vágyaimat.

- Sikerült elintézni azt a szívességet? – kérdeztem valami sablonosat, hogy minél tovább maradhassak vele. Ah, rosszabb voltam, mint egy fürdős kurva.

- Persze. Már oda is adtam a papírt az osztályfőnöködnek.

- És nem tartotta furcsának, hogy tőled kapta meg az én igazolásomat? – kérdeztem csodálkozó grimasszal arcomon, mert azért az ofőm helyében én erősen gyanakodnék valamire.

- Bevallom, kihasználtam a régi, ma már szokásosnak számító flegmaságodat, és beadtam neki, hogy „kedvesen” megkértél rá, hogy jutassam el hozzá a papírt, mert nem lesz ma közös órátok – vonta meg vállát, és mintha kicsit büszke is lett volna arra, hogy átverte egy kollégáját. Mondjuk, négy év korkülönbséggel még nem jön meg az ember felnőttes énje, és ezek szerint, ez Yifanra is igaz volt.

- Milyen sunyi itt valaki – eresztettem el egy elismerő félmosolyt. – És bevette?

- Ismerve téged, igen. Még ő kért elnézést tőlem – nevetett fel halkan, valószínűleg azon, ahogy felidézte ofőm bocsánatkérő arcát. Szegény nő, ha tudná…

- Yifan! – kiáltott távolabbról az infó tanárom, mire én és az előbb megszólított féri, körülbelül egy méterrel távolabb kerültünk egymástól, mintha csak lebuktunk volna. A harmincas informatikaoktató kissé lihegve ért Krishez, majd pár másodperces regenerálódás után felegyenesedve pislogott fel a döbbenten figyelő személyre. – Beszélhetnénk, vagy épp egy komoly társalgást szakítottam félbe?

- Dehogy, Sehun és én a következő óra után is tudunk beszélni – legyintett Kris, kedvesen mosolyogva kollégájára, aki lesajnáló pillantásokkal illetett, amint tudatosult benne, hogy ki is vagyok. Hát igen; eléggé kevés pedagógus volt, aki kedvelt engem, és Gu Ji Hu nem tartozott ezek közé sőt, a férfi nyíltan vállalta, hogy jobban utál, mint a mosott szart, pedig ha jól emlékeztem, ellene még nem is vétettem olyan sok mindent. Egyszerűen csak basztam az infóra, de ezzel egyáltalán nem voltam egyedül, viszont mivel amúgy is egy látványosan lázadó kölyöknek számítok, így az én leszarási fázisaimat, valahogy mindig jobban kiszúrta.

- Nocsak Sehun – pislogott rám negédesen mosolyogva, mintha Kris előtt akarta volna játszani az agyát, amiből szegénykém csak keveset kapott.

- Üdv Ji Hu – biccentettem aprót, mert nem igazán volt hangulatom azzal a provokatív faszfejjel foglalkozni.

- Neked csak Gu Seonsaengnim! – sziszegte élesen fogai közt, mire vállaimat megrántva hagytam rá a dolgot, mert őszintén nem tudott foglalkoztatni annak a pasinak a gyerekes hisztije. – Még szerencse, hogy nem informatikából szeretnél érettségizni.

- Szerencse, hogy még nem vagyok annyira kétségbeesett, hogy infóból érettségizzem, ami még egy magamfajta, a maga szavaival élve, hülyegyereknek is sikerülne. De így jobban belegondolva már értem, hogy is lett magából tanár!

- Sehun! - döbbent le őszintén, a szitkozódásomat csendben figyelő Yifan, enyhe oktatói szigorral tekintetében, amit elnyomott a túlnyomó többségben lévő kellemes meglepettség érzete.

- Elnézést Wu Seonsaengnim, nem állt szándékomban megsérteni a tanár urat, de ismeri a mondást: „Aki nem tudja csinálni, az tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár.”.

 Utolsó mondatomat a csengő éles hangja szakította félbe, no meg az informatikaoktató lesokkolódott ábrázata, amely alapján megítélve, a férfi nem tudta, hogy ideges legyen, vagy inkább sírjon.

- Ji Hu, szeretnék Sehun nevében is elnézést kérni, és sajnálom, de nekem órára kell mennem. Majd máskor beszélünk – veregette meg tanárom, a továbbra is maga elé meredő férfi vállát, majd szikrákat szóró szemekkel fordult felém, eljátszva az ideges pedagógust. – Te pedig velem jössz!

 Azzal karomat megragadva kezdett vonszolni, igazából fogalmam sincs, hova, de éreztem, hogy Kris valójában egyáltalán nem dühös.

- Nem is tudtam, hogy tudsz Woody Allen-től idézni – suttogta fülembe, miközben a látszatot fenntartva, továbbra sem engedte el felkaromat. Elégedetten elmosolyodva pillantottam rá óvatosan, hangommal simogatva a férfi selymes bőrét.

- Legalább tudok még meglepetést okozni.

 Nem válaszolt, csak sokat sejtetően elvigyorodott, majd hirtelen egy ajtón tuszkolt be, ami számomra csak úgy a semmiből ugrott elő. Ahogy végignéztem a könyvekkel telerakott helységen, rájöttem, hogy Yifan a töriszertárba rángatott be, ami először a Narnia-i szekrényre emlékeztetett, porossága s méretei miatt egyaránt. Maga elé állított, s komoly ábrázattal kezdett beszélni, folyamatosan gesztikulálva, mintha azok nélkül nem fognám fel szavait.

- Először is kezdenünk kell ezzel valamit!

- Mire gondolsz?

- Kettőnkre – mutatott magunkra, majd halkan felsóhajtott. – Még mindig a diákom vagy, és ha erre a kapcsolatra rájönnek, engem páros lábbal fognak innen kirúgni. – Szavait felfogva bólintottam, aztán rá emeltem tanácstalan tekintetem. Muszáj volt komolyan vennem ezt az egészet, hiszen Kris az állásával és tanári jövőjével is játszott, csak azért, hogy velem együtt lehessen. Kockáztatott minden biztosat maga körül, amit eddig felépített, és amiért sokan életük végéig szenvednek, csak miattam. És ez baromi sokat jelentett.

- Mit akarsz, mit tegyek?

- Először is, ne előttem égesd le a tanárokat a rohadt szexi pimasz stílusoddal, mert beindulva nem tudok rendesen órát tartani – utalt ezzel az előbbi viselkedésemre, ami ezek szerint, nagyon imponáló volt a számára. Halkan felkuncogva bólintottam, jelezve, hogy teljesítem majd feltételét.

- És még?

- Az iskola területén nem a barátod, az élettársad, vagy a dugipajtásod vagyok, hanem csak és kizárólag a tanárod, és ehhez mérten kell viselkednünk. Nincs bájcsevely, tegezés vagy túlzott közelség; szeretném, ha a suliban úgy bánnál velem, mint a többi oktatóddal. És lehetőleg ez az utcán se változzon, mivel nem ismerem az összes diákot arcról, így fogalmam sincs, ki jár ebbe az intézménybe és ki nem; tehát jobb lenne, ha a magánéleti dolgainkat, csak nálam tartanánk.

- Rendben – egyeztem bele rögvest a dologba, mert nekem sem lett volna túl szerencsés, ha hirtelen mindenki rájön, átcsaptam melegbe. Nem az imidzsem miatt, hiszen azt már elég régóta leszarom, viszont engem a szüleim jobban aggasztottak ez ügyben. Nem tudom mire lettek, volna képesek, ha mindez kiderül, így Yifan feltételeit örömmel fogadtam el, hisz mind teljesen korrekt volt. Ahogy ezeken töprengtem, időközben páromból hatalmas sóhajt tört elő, ami miatt eszembe jutott mondatának egy, talán teljesen lényegtelen része, ami nem hagyott nyugodni.

- Be vagy indulva? – mosolyodtam el féloldalasan, kíváncsian várva a válaszra, ami Kris félig felvont szemöldökében nyilvánult meg, miközben testemet végigmérve harapdálta szája szélét. Bármiféle kommunikáció nélkül rántott magához, akaratosan marva ajkaimra, ahogy testünk teljesen összesimult, s én megéreztem, hogy odalent tényleg teljesen kész volt. Normális, ha ez engem is beindít?