31. fejezet

31. fejezet

- Mennem kell! – mondtam elszakadva ajkaitól, ahogy lassan emelkedtem fel róla, miközben képtelen voltam levenni szemeimet szomorúan csillogó íriszeiről. Kris alattam feküdt, kócos tincseivel feje tetején, s vágyakozó tekintettel meredt rám, próbálva maradásra bírni. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem el nála azon a kedden, de az hétszentség, hogy nem a hosszas beszélgetések miatt ragadtam ott órákra. Yifan kezei derekamon pihentek folyamatosan cirógatva testemet, miközben kissé lihegve pillantott fel, továbbra sem akarva elengedni engem.

- Miért? – kérdezett végül csak ennyit, de biztosan tudtam, hogy több mindent szeretett volna mondani.

- Mert mondjuk holnap suliba, kell mennem, és még egy igazolást is muszáj szereznem a mai nap miatt.

- Hogyhogy? – lepődött meg őszintén, majd kicsit feljebb ülve nézett szemeimbe. – Nem voltál ma iskolában?

- Nem – ráztam meg fejem. – Reggel még semmi kedvem nem volt találkozni veled, így suli helyett inkább máshova mentem, aztán meg ide, hogy…

- Várj – szakította félbe eszmecserémet, majd percekig elmeredve kezdett halkan nevetni. – Te miattam lógtál el egy napot?

- Voltaképpen igen.

 Válaszom hallatára Krisből hangos kacagás tört ki, amely megrázta egész testét. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen boldogságrohamot, és csak reménykedtem abban, hogy majd szándékozik engem is beavatni váratlan jókedve okába.

- Én ma nem mentem dolgozni – mosolygott folyamatosan, sunyi mód közelebb húzódva hozzám, hogy aztán államra adhasson egy puszit. – Szabadságon vagyok.

- Mi? Hogyhogy?

- A tegnapi után nem volt gyomrom a szemed elé kerülni, így reggel odatelefonáltam az igazgatónak, hogy lebetegedtem és ezen a héten, nem tudok tanítani – felelte ugyanolyan hamiskás vigyorral arcán, ám egy minimális szégyenlősséggel is, amitől bennem kissé megnőtt az egóm. Talán nem kellett volna? Kris úgy festett akkor, mint egy bűnbánó kisgyerek, aki aznap még szeretett volna fagyit enni; amellett, hogy ez rohadt aranyosan nézett ki, még imponált is nekem.

- Tehát, ha jól értem, nem merted elém tolni a segged? – kérdeztem vissza, önelégült mosollyal arcomon, de eme megnyilvánulásomra csupán egy kedves kiröhögést kaptam.

- Szó nincs ilyesmiről – tiltakozott rögtön. – Csak gondoltam szükséged van némi időre, hogy átgondold a tegnapit.

- Magad is láthatod, pontosan mennyi ideig tartott a lelki felépülésem – feleltem kissé lesajnálóan, mire tanárom halkan felkuncogott.

- Igen látom, és rohadtul örülök neki – miközben eme szavak hagyták el őt, feljebb ülve, továbbra is derekamat szorítva csókolt meg, hosszasan összekapcsolva ajkainkat. Hevesen kóstolgattam a férfit, ahogy teljesen belefeledkeztem tetteimbe; beletúrtam szőke hajába, s élveztem azokat a pillanatokat, melyeket tökéletes nyelvjátéka okozott. Mégis, hogy a francba tud valaki ennyire jól csókolni? Számomra ez még mindig felfoghatatlan.

 Kris erősen szorított magához, egy másodpercre sem engedve ki igéző ajkai fogsága közül, amivel talán tényleg maradásra bírt volna, ha nem motoszkál folyamatosan bennem, azaz idegesítő kötelességtudat, ami a normális életemmel együtt jött vissza hozzám. Bár… Mennyire normális az, amikor egy srác a tanárával kavar?

- Akkor is mennem kell – szakadtam el tőle ismét, de ezúttal már két lábra is álltam, nehogy még egyszer visszarántson magához.

- Minek neked igazolás? – kérdezte hirtelen, miközben figyelte, ahogy a bal bakancsomat keresem, amit nagyon ügyesen elrúgtam, valahova amikor épp… Khm… Krissel voltam elfoglalva.

- Tudod, ha a tanköteles diák nem tolja be a seggét abba az unalmas intézménybe, arról kell egy darab papír is, lehetőleg orvosi pecséttel. Én pedig ma nem voltam, holnap meg már mennem kell – mondtam hatalmasat sóhajtva, hiszen a faszomnak sem volt kedve hallgatni a kémia tanárnő karattyolását, valami érdektelen baromságról, amit öt perc után úgyis elfelejtek.

- Akkor ne menj be ezen a héten! – Kris ötletére, egy pillanatra majdnem kiesett az időközben megtalált lábbeli a kezemből.

- Lógjak el egy egész hetet? – akadt fenn szemöldököm valószínűleg már a plafonon, hiszen ilyesmiket nem volt szokásom csinálni. Mármint gyakran szartam a sulira és műveltem valami mást, valahol egy másik helyen, de akkor volt valami lényegesebb okom. – Miért?

- Mert ha nem kell holnap bemenned, akkor itt maradhatsz velem – Huncut mosollyal arca szegletében lépett elém Yifan, majd rántott magához, egy másodpercre sem engedve szorításán. Hirtelen közelsége, s enyéimbe fúrt meleg tekintete egy pillanatra ledöbbentett, hiszen még sosem viselkedtem így tanárral. Sőt, senkivel sem; én nem tettem olyan gesztusokat egy barátnőm felé sem, mint mondjuk, amiket Kris felém.

- Ennyire ragaszkodsz hozzám? – húztam fel szemöldököm kissé gúnyosan mosolyogva rá, miközben figyeltem engem vizslató, különösen csillogó barna szemeit, melyekből több szeretet áradt, mint egy Valentin-napi édességreklámból.

- Romantikus alkat vagyok – vonta meg vállát, majd kihasználva közelségünket, ismét birtokba vette ajkaimat. Komolyan érzi, hogy ezzel kikészíthet? Mert ha igen, akkor nagyon jól nyomja a kis rohadék. – Van egy orvos ismerősöm és lóg egy szívességgel; ha szeretnéd, megkérhetem, hogy írjon neked igazolást a hétre.

- Rám pazarolnád a szívességedet? – pillantottam rá kíváncsian, ahogy egy másodperc erejéig el tudtam szakadni tőle, kivételesen nem nyelvének képességeit tanulmányozva.

- Ha ezért itt maradsz, akkor esküszöm még egy balett előadást is, lenyomok neked.

- Attól kérlek, kímélj meg – nevettem fel, ahogy vizualizáltam a piruettező Yifant, valamiért kislányos tütüben. Miért kell nekem mindent tovább gondolnom? Így képzelve el a férfit, csak még inkább nevethetnékem támadt, amit Kris marasztaló csókjaival próbált elnyomni. Szinte teljesen önkéntelenül viszonoztam gesztusát, miközben magamban felmértem a lehetőségeimet, amelyek nem voltak valami színesek és a választékot sem neveztem volna annak. Vagy Krisnél leszek ezen a héten, vagy szopok a suliban kémiát tanulva. Nem is tudom melyik a csábítóbb…

- Ha itt akarok maradni, akkor is el kell mennem – mondtam váratlanul ajkaira suttogva. Én beszéltem volna a szemével is, de ez a telhetetlen perverz állat erre nem adott esélyt. Ám eme szavaimra kissé eltolt magától és értetlen pillantásokkal bombázott, valószínűleg kereste az értelmet közlésemben.

- Tehát, ha velem akarsz lenni, el kell menned – ismételte mondatomat, majd lemondóan megrázta fejét. – Nem, sajnos nem találom ebben a logikát.

 Értetlenségén felnevetve léptem el tőle, majd indultam az ajtó felé, hátam mögé beszélve Yifannak.

- Ha azt szeretnéd, hogy ezt a hetet konkrétan veled töltsem, akkor szükségem lesz váltóruhára, és még néhány cuccra.

- Minek ide ruha? – tárta szét karját hitetlenül, kissé perverz mosollyal szája szegletében, amely baromi szexin festett rajta. Ezeket a rohadt dögös tulajdonságait miért csak most vettem észre? Mondjuk eddig nem tekintettem rá férfiként; Kris a tanárom volt, semmi több. Azon a kedden pedig pont a pedagógus titulust nem tudtam volna ráaggatni, hiszen mindent megtestesített, csak épp azt nem.

- Marha vicces vagy – mosolyodtam el, majd felhúzva kabátomat, kitártam lakásának ajtaját, s onnan fordultam vissza feléje. Zsebre tett kézzel ácsorgott, kedvesen pillantva rám, akár egy rossz romantikus komédiában. – Nemsokára jövök.

 Azzal elmentem. Jobban mondva, kiléptem a helységből, s perceken keresztül csak a lépcsőházban bolyongtam, megpróbálva felfogni tetteimet. Mégis mikor lettem én… ilyen? Mintha egy tizenöt éves amerikai tinilány lennék, aki Justin Bieberrel vesztette el a szüzességét; mi az anyám picsája történt a rendes személyiségemmel? Miért érzem ennyire passzívnak magam? Hova lett a lehengerlő dominanciám? Vagy csak Kris mellett vagyok ennyire könnyen kezelhető? Aish, idegesítő hülye kérdések, valószínűleg teljesen felesleges idegességbe csomagolva. Én döntöttem el, hogy belemegyek a Yifannal való kapcsolatba, és számolnom kellett volna a következményekkel. De basszus, sosem számítottam arra, hogy ilyen leszek; nem hittem volna, hogy majd elveszítem a férfiasságom. Egy rohadt csaj lettem Kris mellett, és fogalmam sincs, hogy ezen sírjak vagy nevessek.

 Fáradtan araszoltam haza, még akkor is, ha autóval mentem. Nem volt kedvem otthon lenni, és a szívem mélyén nagyon is örültem, hogy azt a hetet Yifannál töltöttem, de az összecsomagolási időre, akkor is haza kellett ugranom. És mihelyst betettem a lábam a nappaliba, Yunseo s a vele éppen játszó Jimin pattantak elém; illetve csak az előbbi, a szobalánynak még időre volt szüksége, hogy felkeljen a padlóról. Húgom a nyakamba vetette magát, majd elkezdett csicseregni valamiről, amúgy hihetetlen édesen, viszont én már mentem volna fel összepakolni.

- Nocsak Sehun, te is hazajössz néha? – jegyezte meg mosolygósan a lány, mikor végre sikerült feltápászkodnia.

- Igazság szerint, most csak beugrottam – mondtam, majd Jimin kezébe nyomtam húgomat, aki hatalmas szemeket meresztve rám, figyelte hol a szobalány arcát, hol enyémet. Szemei a kíváncsiságtól csillogta és láttam rajta, hogy nagyon rá akar kérdezni valamire.

- Hogyhogy?

- A hét további részét egy barátomnál töltöm.

- Barát vagy barátnő? – kérdezte sokat sejtető mosollyal, perverz tekintettel engem vizslatva a lány.

- Barát – mondtam határozottan, majd az emeletre indulva hallgattam az utánam igyekvő kishúgom, angyali hangját. Végig mellettem csicsergett, miközben egy sporttáskába pakoltam be az egy hétre szükséges holmikat, leginkább ruhákat. Bár nem tudom, hogy Kris viccnek szánta-e, vagy tényleg komolyan gondolta, amikor azt mondta nem lesz szükség ruhára… Ez a gondolat kissé megijeszt. Istenem, miért nem tudom érzékelni a humorát?!

- Sehun! – durcázott be Yunseo, nagy valószínűséggel azért, mert nem figyeltem rá.

- Mi az, Tökmag? – fordultam felé, megpróbálva elhessegetni idegeimet, kettétörő kételyeimet.

- Nem válaszoltál a kérdésemre! – fonta össze aprócska karjait, aranyosan próbálva dühös arcot vágni.

- Mit kérdeztél?

- Ismerem azt a fiút, akihez menni fogsz? – pislogott rám kíváncsian, mire nekem komolyan el kellett gondolkoznom a válaszon. Találkozott már Kris a húgommal?

- Nem, nem hiszem – ráztam meg végül fejemet, mert tényleg nem rémlett az, hogy ők valaha is látták volna egymást. Yunseo kislányosan megvonta keskeny vállait, majd ismételten érdeklődve emelte rám gyermekien csillogó tekintetét.

- És meg fogom valaha ismerni? – Kishúgom íriszei az őszinte reménységben úsztak, aminek látványától képtelen voltam hazudni neki. Fogalmam sincs miért akart ennyire találkozni Krissel, talán már akkor sejtett valamit, nem emlékszem. De az tisztán lelki szemeim előtt van, ahogy kedvesen pislog rám, várva remélhetőleg pozitív válaszomra. Halványan elmosolyodva simítottam végig selymes arcbőrén, miközben leguggolva hozzá kezdtem beszédbe.

- Talán – Nem akartam áltatni a testvéremet, így teljesen őszintén közöltem vele, nem biztos, hogy meg fogja ismerni Krist. Fogalmam sincs mi lesz kettőnkkel, ráadásul a húgomat nem akartam olyanokkal sokkolni, hogy a nagy nőcsábász bátyja egy férfi oldalán kötött ki, nem is akármilyen állapotban. Ha már magam előtt elvesztettem a férfiasságom, legalább a látszatot hadd tartsam fenn.

- Értem – mosolyodott el kedvesen, majd hiperaktív üzemmódra kapcsolva nyomott egy puszit arcomra. – Érezd jól maga, oppa!

- Köszi – feleltem, de már csak távolodó alakjához szóltam, ami Jimin felé rohanva kiabálta „Játsszunk még!”. Felnevetve álltam fel, majd a sporttáskát vállamra kapva indultam le az emeletről, miközben zsebeimet ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e. Az autó előtt még pénztárcámba is bepillantást nyertem, de őszintén nem tudom, mi a faszért néztem meg a bőrborítású tárolót. Hiszen ahogy kutakodtam benne a kezembe akadt egy, ki tudja mikor belerakott óvszer, s amint megláttam mit is tartottam hirtelen ujjaim közt, megijedtem. Átfutott az agyamon az a gondolat, hogy talán sosem fogom ennek a kis izének még hasznát venni, hiszen már Krissel vagyok. Vagy a melegek is védekeznek? Oh bassza meg, egyáltalán le fogok én valaha feküdni vele? Akarom én ezt? Az oké, hogy vonzódom hozzá, de idáig is képes lennék elmenni? Csak miatta? Uram, bassz fejbe valamivel, ha normális vagyok!

 Frusztráltan indultam vissza Yifanhoz, azt sem tudva, mit akarok, vagy éppen mit nem. Nem szerettem beismerni, de rohadtul össze voltam zavarodva, és nem igazán voltam biztos abban, hogy beleillek-e ebbe az egész „férfival vagyok” dologba. Mindenesetre, felcipeltem a cuccom mind a tizenkét emeleten, de lakása ajtaja előtt elbizonytalanodva ácsorogtam, hosszú perceken keresztül. A tudat, hogy a nyílászáró mögött egy számomra tökéletes férfi vár rám, kissé rémisztőnek mégis kívánatosnak hatott. Féltem, el sem tudtam mondani mennyire, de akartam is; és az utóbbi érzelmem győzött. Benyitottam hozzá.

- Megjöttem – szóltam hangosan, miközben visszazártam az ajtót, s a táskámat a kanapé mellé hajítottam, keresve a látszólag üres helységben a férfit. – Kris?

- Itt vagyok – lépett ki hálószobája ajtaján, kezében kis mopsz kutyámmal, amit rögvest ki akartam kapni öleléséből, hogy belefullaszthassam enyéimbe. Mindig képes vagyok elfelejteni, mennyire imádom azt a kis nyomorgatni való állatot.

- Oh, szia! – mosolyodtam el halványan, majd kivéve a kiskutyát kezei közül pislogtam rá kíváncsian. – Hogyhogy állatkerteset játszottál? – utaltam kérdésemmel a kis Burnie-re.

- Ez a kis huncut, az előbb telehányta a konyha előterét – mondta kedvesen leszidva a megszeppenten pislogó kutyát.

- Tessék? – ijedtem meg kissé, mert azért mégis az én házi kedvencemről volt szó, és nem érintett valami kellemesen, hogy százfelé rókázik itt nekem. – Nem kellene orvoshoz vinni?

- Dehogy, ez csak egy kutya. – Kris szavaira egy percre teljesen lesokkolva meredtem a folyamatosan mosolygó férfira, mintha az előbb közölte volna, hogy valójában egy német náci tiszt, aki egy ronda koreai nővé operáltatta magát. – Nyugi, csak vicceltem. Míg elvoltál megfordultunk az állatorvosnál, aki azt mondta, biztos valamit összeevett ezért találta telibe a frissen felmosott padlót.

- Élvezet lehetett azt feltakarítani – húztam el számat, részvétemet kifejezve Kris irányába, aki vállat rántva szarta le udvariasan az egész helyzetet.

- Ez egy kutyával együtt jár; és valószínűleg nem kellett, volna összevissza etetnem, tehát ez az én saram is.

- Tekintve, hogy elvileg ez az én kutyám, elég sokat szívsz miatta, szóval köszi, hogy idegességedben nem baszod ki a küszöbre – fejeztem ki hálámat, de Yifant ez sem igazán érdekelte. Közelebb araszolt hozzám, s államat kissé megemelve lehelt rá édes csókot, aminek köszönhetően majdnem kiejtettem kezeim közül a félénken létező állatot. A kutya szerencséjére, ám az én sajnálatomra Kris hamar elvállt tőlem, még mielőtt tényleg el tudtam volna dobni Burnie-t.

- Bocsi, pár napja megfáztam és kétnaponta utolért az orrdugulás; nincs véletlenül egy zsepid? – A férfi aranyos, ténylegesen náthás külleme halvány mosolyt csalt arcomra, majd megpróbálva visszafojtani kuncogásomat, a kabátom irányába biccentettem.

- A tárcámban találsz.

- A tárcádban tartod a zsebkendőt? – értetlenkedett nevetve, miközben dzsekim zsebéből halászta ki a bőrbevonatú tárgyat, majd szétnyitotta azt. Ám, nem arra számítottam, hogy egyszeribe letörlődik a mosoly arcáról, s helyette aztán a megdöbbenés foglal helyet rajta; mert ez történt, miközben teljesen lesokkolva emelte ki pénztárcámból a kotongumit. – Ez egy óvszer?

 Először azt sem tudtam, mit kellett volna mondanom; persze pontosan tudtuk, hogy az volt, csak épp ezzel a költői kérdéssel valószínűleg egy nem valami kellemes beszélgetés vette volna kezdetét, amit nagy ívben akartam elkerülni.

- Igen, az – válaszoltam próbálva semlegesnek maradni, de értetlen tekintetéből sugárzó kérdései ezt nem tették lehetővé.

- Minek van nálad?

- Mindig tartok magamnál egyet a biztonság kedvéért – mondtam őszintén, továbbra is feszülten figyelve Yifant. Halkan felnevetve lépett közelebb, folyamatosan az ujjai közt szorongatva a koton rohadt csomagolását.

- Úgy értem most minek hoztad magaddal? Tudtommal nem lesz szükség rá – kuncogott halkan, majd az asztalra hajította az apró valamit. Hatalmasat nyelve mértem végig a férfit, és elfogott a pánik; akkor ő most…? Baszki, még magamban sem mertem kimondani azt a rohadt kérdést! Egyre inkább kezdtem magamat egy kislánynak gondolni, mintsem tizennyolc éves férfinak. Legszívesebben elsüllyesztve testemet, rogytam a kanapéra, látványos szenvedésbe kezdve. – Mi a baj? – ért mellém Kris is, őszinte kíváncsisággal hangjában.

- Ez nekem nem megy – emeltem rá fáradtan tekintetem, mire Yifan arcán, egy olyasfajta félelem jelent meg, amit eddig még sosem láttam. Nem csak rajta, de úgy senki máson sem, az eddig leélt éveim alatt.

- Hogy érted? – ült le mellém. Hangjából hallani lehetett, hogy égett benne a vágy, hogy segíteni tudjon.

- Túl tapasztalatlannak érzem magam egy ilyen kapcsolathoz. Tudod, ahol a saját nemedből vagy valakivel…

- Igen, azt hiszem értem – húzta keserű mosolyra ajkait, majd kezével végigsimítva hátamon ült közelebb. – Mit nem tudsz?

- Nem is azzal van a baj, amit nem tudok, mert azért elég sok mindennel tisztában vagyok, egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy kellene éreznem magam.

- Miért, most másnak látod magad, mint eddig? – lepődött meg őszintén, mert valószínűleg Ő mindezt nem vette észre. Persze, hiszen mestere voltam az érzelmek illetve egyéb problémák elrejtésének, esélye sem volt arra, hogy tisztán lásson.

- Őszintén? Melletted egy kislánynak érzem magam!

- Tessék? – döbbent le teljesen, hitetlenül felnevetve, mert nagyon úgy tűnt, számára lehetetlen szavakat ejtettem ki ajkaimon.

- Jól hallottad; amikor veled vagyok olyan, mintha megfosztottak volna a férfiasságomtól. Mintha csak egy nőpótló lennék, egy rajongó kislány, aki végre a példaképe ágyába tudott kerülni.

- Jesszusom – dörzsölte meg orrnyergét, majd visszafojtva sóhajait, ismét felém fordult. – Sehun, amiket érzel, illetve gondolsz teljesen… jogosak.

- Jogosak? – ismételtem meg utolsó szavát, mert őszintén nem ilyen magyarázatra számítottam.

- Aish, nem vagyok jó az ilyesmiben – vakarta meg tarkóját, majd gondterhelten pillantott rám. Nem tudtam volna kiolvasni csillogó szemeiből érzéseit, de megtettem volna, ha képes vagyok rá. Viszont ehelyett csak néztem őket, remélve, hogy majd újra meg fog szólalni, egy az összezavarodott állapotomat kielégítő válasszal. – Nézd Sehun nekem még sosem kellett ilyesmiről beszélnem, hiszen már egy ideje nem volt rendes kapcsolatom, de azt már az elején tisztázni szeretném, hogy nem áll szándékomban lefeküdni veled. Most még biztosan nem. Ha egy alkalmi partnert akartam volna, nem énekelem el neked azt a dalt, nem adom neked a kutyát, és legfőbbképpen nem töltök el éjszakákat azzal, azon gondolkozva, hogy segíthetnék rajtad. De megtettem, mivel bármilyen furcsán hangzik, kapcsolatot szeretnék, mégpedig veled. És igen, általában ilyenkor szokásom kicsit romantikusabban viselkedni, és ez talán zavarba ejtő lehet, de ez csupán az első napokban van így, utána visszarázódom a normális keretek közé. És a szememben te ugyanolyan férfi maradtál, mint akit néhány hónapja megismertem, hiszen ha női jellemet kerestem volna, valószínűleg nyolc évvel ezelőtt nem jövök rá arra, hogy meleg vagyok. Férfinak születtem, és a férfiakhoz vonzódom, mind testileg, mind lelkileg; nem azért élek nyolc éve Koreában, kitagadott fiúként, hogy aztán egy teljesen nőies jellemmel megáldott kamasszal kavarjak. Sehun, te az én szememben egy felnőtt férfi vagy, és soha nem is leszel más. – Hirtelen rántottam magamhoz ajkaira marva, mert már elegem volt folyamatos beszédéből. Vágyakozva ízleltem ajkait, egy másodpercre sem engedve el, de Krisben nagyon élt a beszélhetnékes énje, így nagy nehezen kiszabadult csókjaim fogságából. – Van még valami, amit mondani szeretnél?

- Igen, van – suttogtam alig néhány mikrométer távolságból kifehéredett szájára. – Ha akár egy centivel is távolabb mered vinni a formás kis segged, úgy rúglak tökön, hogy a végén te fogod magad nőnek érezni!

 Fenyegetésemre tanárom hangosan felnevetett, teljesen felszabadultan élvezve ezután társaságom, amely csak is csókjaival akarta betölteni az unalmas perceket. Miközben teljesen ráfeküdve élveztem a nyelveink közt zajló tökéletes összhangot, s hajába túrva húztam őt egyre közelebb magamhoz, az elmémben valahol egy eldugott részen épp szavait dolgoztam fel. Megnyugodtam-e? Igen, valamennyire biztosan, bár még voltak kételyeim a dologgal kapcsolatban, viszont nem akartam elrontani azt a hetet a gyerekes aggodalmaimmal. Csupán élvezni vágytam Kris tökéletes ajkait, amelyek enyéimen mozogva kényeztettek, órákra elfelejtetve velem minden szarságot, ami akkor zavarni tudott volna.

 Éjjel, olyan hajnali egy felé közelítve még a nappaliban voltunk, s a zenéről beszélgettünk. Fogalmam sincs, a csókcsatánktól, a filmek és könyvek világán keresztül, hogy jutottunk el pont a zenéig, de élvezettel figyeltem Krist, ahogy hatalmas beleéléssel mesélt az első élményeiről, amikor még tizenéves korában a szülei operába vitték. Igaz, hogy előtte már megivott néhány üveg sört, de akkor is halál aranyos volt, ahogy erősen gesztikulálva áradozott még az épület wc fülkéjéről is, ahol állítása szerint, még nem is tartózkodott olyan sokáig. Hihetetlen volt az a dokumentarista mód, ahogy lefestette az akkori környezetét, mintha csak én is ott lettem volna. Ilyenkor látszott rajta az a bizonyos írói véna, amiért én éveken keresztül rajongtam; ma meg már nem is tudom, hogy ez az érzelem megmaradt-e. Azóta megismertem őt, az életének hátterét, az intelligenciáját és a különös, néhol nagyon perverz humorát is; a rajongásom még mindig csak a könyvének szólna? Erre a kérdésre akkor még nem kaphattam választ, de isten igazából nem is kerestem. Egyszerűen csak élveztem a mesélését, s kellemes hangulatú történetének végét, amely után, újabb zavaros beszélgetésen estünk át.

- Késő van – mondta ásítva, miközben öklét szája elé tartotta. – Gyere, menjünk aludni!

 Felállt a kanapéról s engem is lerángatva róla fogott kézen, s álmosan kezdett hálószobája felé vezetni, aminek hatására újra elfogott a pánik. Megtorpanva engedtem, hogy kézfejem kicsússzon hosszú ujjainak szorításából; Kris érdeklődve fordult vissza irányomba, hatalmasak pislogva kíváncsiságban úszó íriszeivel.

- Valami baj van? – kérdezte egy pillanatra felvillantott mosollyal, ami mögött minimális aggodalom tükröződött.

- Én még sosem aludtam együtt mással – mondtam rögtön, talán hirtelen formálva meg zavaró szavaimat, amelyek mihelyst eljutottak Yifan tudatáig, meglepődött külsőt kölcsönöztek a férfinak.

- Hogyhogy? Az eddigi barátnőid közül egyiknél sem töltöttél el éjszakákat?

- De igen, viszont sosem aludtam velük – ráztam meg fejem, ahogy visszaemlékeztem az első lányra, akivel lefeküdtem; vele sem voltam egy teljes éjszakát. Furcsa abba belegondolni, hogy ki tudja hány nővel létesítettem már nemi kapcsolatot, de még egyikkel sem aludtam együtt. Amikor Sulli nálunk volt, vele sem az álmok tengerén vitorláztam, és miután ő bevágta a szunyát én… Őszintén fogalmam sincs mit csináltam, de az hétszentség, hogy reggel nem romantikusan összebújva ébredtünk. Az egyetlen ember, akivel valaha aludtam, az a húgom, Yunseo volt, de egy testvéri pillanatot nem hasonlíthattam egy párkapcsolati momentumhoz főleg, hogy a kettő nem sok mindenben kapcsolódott egymáshoz. Istenem, Jongdae jól mondta, balfasz vagyok én az ilyesmihez!

- Nyugi Sehun, nem foglak megerőszakolni – lépett hozzám közelebb kedves mosollyal arcán, de az én vonásaimat végigmérve, már nem görbültek felfelé igéző ajkai.  – Egy ideig hanyagoljam az ilyen humorizálást, igaz?

- Csak néhány napig, amíg megszokom a helyzetet – biccentettem aprókat, továbbra is ódzkodva az együtt alvás gondolatától. Valahogy nem illett hozzám az összebújva szunyókálás, de mégsem tölthettem az éjszakát megint a kanapén, hiszen mi ketten már együtt voltunk!

- Nem kell paráznod, csak alszol, nem államvizsgázol! – fonta derekam köré karjait, úgy húzva közelebb magához egy bíztató csókot nyomva ajkaimra, aminek hála újabb ötperces kihagyást szerzett az a beszélgetésünk is. – Ígérem, az éjszakád is ilyen lesz!

- Mit mondtál, meddig leszel még ilyen? – kérdeztem komolyan pillantva rá, utalva ezzel a túlzottan érzelmes viselkedésére, ami még mindig kissé arra emlékeztetett, mintha lányként kezelne.

- Még pár napig. Addig viseld el a romantikus énemet és menjünk aludni. Ígérem, nem okozok majd csalódást!

 És tényleg nem okozott. Bár, csak viccelt mikor mindezt mondta, és nem tudom, hogy miatta vagy az elképzelt elvárásaim miatt, de kellemes volt. Jó érzésekkel töltött el, mikor a sötét szobában, a hatalmas francia ágyán feküdve csókolt meg, teljesen hozzásimulva testemhez. Nem illett hozzám az összebújás, a romantika vagy az ehhez kapcsolódó dolgok, viszont Krishez nagyon is passzoltak ezek, és ez azon az éjszakán is meglátszott. Főleg, mikor karjai közt elszundítva még hallottam örömteli, halk kuncogását, mintha csak megnyert volna egy hangosan sosem kimondott fogadást. Jól van Kris; azt hiszem, győztél!