36. fejezet

36. fejezet

 Csendben ültünk egymás mellett, élvezve a hideg februári levegő, csípős szelét, amely mindkettőnk arcát vette célba. Nem szóltam a fiúhoz, ahogy ő sem hozzám, mégis a kettőnk közt helyezkedő némaság, kellemesen hatott, rám legalábbis biztosan. Jó érzéssel töltött el a Jongdae elfogadása által keletkezett biztonságérzetem, amely valamiért megmelengette szívemet. A tudat, hogy legjobb barátom megőrzi a titkomat, s még örül is hirtelen érkezett boldogságomnak, olyan naiv üzenetet közvetített felém, hogy minden rendben lesz. Ahogy ott ültem, s figyeltem a lassan szálingózó hópelyheket, komolyan elhittem, hogy az egész egyszerűen és zökkenőmentesen fog menni az elkövetkezendő időben. Erre mondják azt, hogy felhőtlenül boldog, nem?

- Sehun… - Elmélkedésemből a mellettem helyet foglaló fiú zökkentett ki, aki fáradtan pislogva rám, várt valamiféle reakcióra tőlem.

- Tessék?

- Kezd idefagyni a seggem, nem mehetnénk már? – pislogott felém vacogva, mire hangos nevetések közepette mind a ketten szinte egy emberként álltunk fel, s kezdtünk bolyongani a környéken. Újabb csendben úszva lépkedtünk a hóban, nem is igazán foglalkozva a másikkal; igazából mindkettőnknek megvolt a maga baja, valamilyen tekintetben biztos, hisz Jongdaenek ott volt a bűntudata, nekem meg a „tanárommal járok, és bármikor lebukhatok” dolog.

- Xiuminnal minden oké? – kérdeztem hirtelen, mire barátom meglepetten kapta rám tekintetét.

- Ha úgy kérdezted, hogy jól van-e, akkor igen.

- És ha úgy kérdezem, hogy veletek mi van? – sandítottam kissé durcásan festő arcára, majd mosolyomat visszafojtva pislogtam a duzzogó gyerekeket megszégyenítő srácra, aki nem nagyon örült ennek a témának, legalábbis grimaszoló arca ezt árulta el.

- Megvagyunk – vont végül vállat.

- Igazán? És már nem ignorálod?

- Dörgöld még az orrom alá baszki! – csattant fel hisztérikusan, aminek hatására belőlem jóleső nevetés tört fel. Jongdae nyavalyogva vágott karon, próbálva elérni, hogy tiszteljem meg nemes csendességemmel, de nem ezt az örömöt megadni neki, hiszen lélekben mindig is geci voltam.

- Tehetek róla, hogy bevágtad a hisztit? – röhögtem folyamatosan, majd vállára téve egyik kezemet, komolyan szemeibe néztem. – Szegény gyerek a halálán volt emiatt.

- Tudom – sóhajtott hatalmasat, cipőjét fixírozva. – Csak, hát ideges voltam…

- Vettem észre. Ezért érdekelt, hogy azóta kibékültetek-e már. – Úgy éreztem a sötétben, tapogatózok, amikor eme szavak elhagyták ajkaimat, de szerettem volna aznap úgy elválni barátomtól, hogy száz százalékban nyugodt vagyok azt illetően, ők ismét ugyanúgy imádják egymást, mint előtte.

- Tudod, most először vesztünk össze úgy igazán – kezdett bele kissé keserédesre véve figuráját, amely az akkori szomorkás kisugárzásához tökéletesen passzolt. – Fene se hitte volna, hogy ilyen nehezen fog menni a kibékülés…

- Ennyire rossz lenne a helyzet?

- Ugyan már Sehun – pillantott rám lesajnálóan az idősebb, mintha valami rosszat mondtam volna. – A tanár bácsival még nem vesztetek össze?

- És ugyan min kellett volna vitatkoznunk? – kérdeztem vissza, tök komolyan küldve szavaimat legjobb barátom felé, aki meglepetten pislogott vissza rám.

- Ti még…?

- Még egyszer sem vesztünk össze – fejezetbe be, kérdését válasszá formálva, nem foglalkozva olyan apró részletekkel, mint például Jongdae értetlen arcmimikája. – Mi ebben olyan meglepő ezen? Nektek is több mint egy év kellett az első komolyabb vitátokhoz.

- Az igaz, de a mi kapcsolatunkra a harmónia a jellemző – rendezett le gyorsan, mondván, hogy Xiumin és ő totális álompárt alkotnak. – Te néztél már magatokra?

 Elgondolkodtam. Esküszöm, a húgom életére, hogy ténylegesen megpróbáltam külső szemlélőként megfigyelni a kapcsolatunkat Krissel, de semmi olyat nem láttam, ami okot adhatott volna Jongdae hitetlenkedésére, épp ezért ez az emberi reakció, akkor baromi furcsán érintett.

- Miért, mi van velünk?

- Semmi – vont vállat a fiú. – Csak mindketten eléggé meghatározó és temperamentumos személyek vagytok, így azt hittem eléggé gyakori köztetek a nézeteltérés.

- Nem testvérek vagyunk, hanem szeretők – forgattam meg szemeimet, miközben kellemes tempóban sétálva figyeltem, ahogy a vékony hóréteg lassan süpped be alattam, körberajzolva viszonylag nagy lábamat, s bakancsom talpának egyszerű mintáját beleégetve a talajba. – Nem vagyunk együtt olyan régóta, még nagyban a kezdő időszakot éljük.

- Miért, mióta vagy az irodalomtanárunk ágyasa?

- Ágyasa, csak péntek délután óta vagyok, de már jóval előtte belekezdtünk ebbe a kapcsolatszerűségbe… - Egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat, amik képesek lehettek volna kifejezni mindazt, ami akkor a fejemben kavargott. Nem Jongdae miatt, csak ez az egész ”Ténylegesen kedvelem Krist” szituáció létezése révén esett meg; akárhányszor kettőnkről kellett beszélnem, a nyelvem összeakadt, a szívem hevesen verni kezdett, miközben az agyamban motoszkáló hangok azon kattogtak, mi lenne egy-egy kérdésre a megfelelő válasz.

- Kapcsolatszerűség? – fojtotta vissza nevetését a fiú, miközben kedvesen átkarolta vállaimat. – Hiába leszel mindjárt tizennyolc, érzelmileg még mindig egy tizenéves kamaszlány szintjén állsz.

- Ezt pont te mondod, aki játszotta a sértődött kisasszonyt? – löktem kicsit oldalba barátomat, aki halkan felnevetve vette poénra annak szánt megnyilvánulásaimat. – Amúgy egyáltalán nem vagyok egy érzelmi analfabéta. Yifan előtt is jártam már lányokkal, és azokkal nem akadt ilyesmi gondom.

- Lehet, de azoknál a csitriknél még a kémia témazárókat is jobban szeretted, nem beszélve arról, hogy az összessel úgy bántál, mintha a cipőd többet ért volna náluk. És ahogy látom, most sokkal komolyabban gondolod, a te szavaiddal élve, ezt a kapcsolatszerűséget, nem így van?

- De igen – adtam őszinte választ, kiengedve eddig tüdőmbe rekesztett levegőmet, ami úgy szakadt fel belőlem, mintha mindvégig csak a szabadulása pillanatára várt volna. – Viszont ez a kapcsolat még mindig baromi friss, így helyenként nem tudok kezelni egy-egy szituációt… és ez furcsa.

- Először mindenkinek az – mosolyodott el barátom, miközben befordultunk egy sarkon, elhagyva ezzel a játszótér közvetlen területét. – Viszont ez a szép egy kapcsolatban; szépen lassan megismeritek egymást, és egy idő után úgy fogtok egymás mellett élni, mintha eleve odateremtettek volna benneteket.

- Ez nem a béna amcsi sorozatokban van így? – sandítottam a fiúra, aki játékosan vont vállat.

- Néha a valóéletben is bejön.

- És te úgy látod, hogy nekem most sikerülhet?

 Szavaimra Jongdae egy rövid időre elmerengett; megmozgatta gondolatait, hogy méltó választ tudjon adni nekem, megfűszerezve őszinte véleményével, s igaz kijelentéseivel.

- Van rá esélyed.

- Kösz – húztam halvány mosolyra a szél által kifújt ajkaimat, ahogy a fiú mellett sétálva, csupán kiélveztem a februári tél utolsó kellemes pillanatait, hisz élt bennem egy olyan megérzés, hogy az akkori délután lesz az utolsó, amit igazán élvezni fogok.

- Ha valaki, akkor te már megérdemelsz egy rendes kapcsolatot; legalább nem én leszek az egyetlen srác az életedben.

- Ez azért erős volt – nevettem fel, ahogy egy pillanatra belegondoltam abba, milyen lennék vénfószeres koromban, amikor már a mosdóba sem tudok kimenni, de a legjobb barátom akkor is mellettem van, és a zongora mellett csak énekel nekem. Nem volt annyira rossz az elképzelés, de valami még hiányzott róla: jobban mondva valaki.

- Na, akkor kezdheted a mesélést, nagypapa – veregetett hátba a fiú, sunyi mosollyal arcán, ami a váratlan érkezése miatt teljesen meglepett, de már nagyon jól ismertem azt a fajta nézést, amit Jongdae alkalmazott rajtam.

- Kérdezz, és én válaszolok: azért maradjunk a megszokásoknál.

- Mikor jöttetek össze pontosan? – csapott a lovak közé a fiú, nem köntörfalazva, hiszen ez a szó nem volt benne, a személyes szótárában; ezzel együtt Jongdae nem Jongdae lett volna.

- Januárban, de pontos dátummal nem tudok szolgálni.

- Ez az a hét volt, amikor hétfőn még jöttél suliba és utána már nem? – emlékezett vissza barátom, mire válaszként bólintottam neki. – Akkor erről azt hiszem már tettél említést.

- Biztos, én már nem emlékszem – legyintettem, mert ezek a halálpontos időpontok nem nagyon érdekeltek.

- Hogyhogy nem emlékszel?

- Jongdae, azt sem tudom mit ettem reggelire, akkor ilyeneket miért tartanék észben?

- Igaz-igaz – bólogatott folyamatosan aprókat, ezzel hagyva rám a dolgokat. – Nem is te lennél, ha tudnád mi mikor történt. Akkor azt mondd meg, te dátumok és számok mestere, eddig hányszor csináltátok?

- Miért érdekel ez téged? – ráncoltam homlokomat, mert bár nem esett nehezemre összeszámolni azt a néhány alkalmat, azért szerettem volna megtudni, miért mindenkinek ez az első kérdésre hozzám, amikor Krisről beszélek.

- Fogadtam Xiuminnal, és tudni akarom, hogy nyerek vagy sem.

- Nem azt mondtad, hogy nehezen megy a kibékülés? – akadtam fenn ezen az apró részleten, mire a fiú kissé lesajnálóan pillantott rám, mintha valami ótvaros baromságot mondtam volna.

- Nehezen ment! A múlt időn van a hangsúly drága barátom; azóta megbeszéltük a dolgot, azt is, ami kettőnk közt volt, és utána rátok tértünk, és fogadtunk. Szóval hányszor is raktak eddig seggbe?

- Háromszor – sóhajtottam egyet fáradtan, mert Chen logikáját már őszintén nem tudtam rendesen követni.

- Azt meg hogyan? – akadt fenn a fiú szemöldöke, körülbelül egy fa tetejéről kémlelve lefele, miközben tulajdonosa próbálta realizálni szavaimat.

- Volt az a délután, amikor elvesztettem a „meleg-szüzességemet”, és utána egy éjszaka, amikor mindketten elemünkben voltunk és két menetet lenyomtunk.

- Nem is várhattam volna tőled mást – forgatta szemeimet kedvesen mosolyogva, miközben beszívta a friss téli levegőt, ami már az utolsó pillanatait élte azon a napon. – És legalább jobban élvezted, mint amikor csajokat fektettél meg?

- Teljesen más a kettő – válaszoltam kapásból, hiszen valószínűleg barátom még nem feküdt le lánnyal… Bár lehet, megtette, csak én nem tudok róla, hiszen erről nem igazán szoktunk beszélgetni. – Amikor Yifannal vagyok minden sokkal…

- Szebb? – pillantott rám, romantikus hangulatba váltva. – Boldogabb? Jobb? Különlegesebb, mint az átlagos unalmas élet?

- Valami ilyesmi – kuncogtam fel, ahogy szentimentális állapotba került legjobb barátomat figyeltem, aki látszólag nagyon beleélte magát a dolgokba. – Kicsit sok a dorama mostanság, vagy hogyhogy ennyire képben vagy?

- Csak visszaemlékszem a kezdő időszakra Xiuminnal, és esküszöm magamra, ismerek benned.

- Ennyire rossz lenne már a helyzet? – Költői kérdésemre a fiú barátságosan oldalba ütött, ezzel üzenve, hogy tiszteljem meg az idősebbet, legalább egy kicsit. Akkor se tudnék vele halál komolyan viselkedni, ha egy pisztolyt szorítanának a fejemhez, mivel Jongdae olyan volt, mint a testvérem; a mindent jelentette számomra, amikor valaki a barátságról beszélt.

 Ezek után csendben sétáltunk egymás mellett: Chen visszakísért egészen Yifan lakásáig, jobban mondva annak lépcsőházáig, hiszen neki már mennie kellett.

- Ha nem baj, nem másznám meg még egyszer ezt a tizenkét emeletet, csak azért, hogy elköszönjek – kezdett bele, mikor a lábam már félig a meleg, kissé ugyan nyirkos helységben lebegett, várva valami folytatásra.

- Dehogy – legyintettem, mert nem sajnáltam tőle a koreai Mount Everest megmászását, amire akkor épp én készültem fel.

- Üdvözlöm Yifant, és még egyszer bocsánat… úgy mindenért.

- Átadom – mosolyodtam el, s mikor már magára hagytam volna a fiút, az még egyszer utána szólt.

- Adhatok neked egy tanácsot? – tette fel szimpla kérdését, mire én kissé meglepetten megvontam vállamat, jelezve neki, hogy lökheti, amit mondani akar, és nyitott fülekkel várom. – Csak ne baszd el!

- Megpróbálom – válaszoltam visszafojtva mosolyomat, majd elköszöntem Chentől, s megkezdtem barangolásomat a szőke hercegem felé. Ahogy egyik lábamat a másik után tettem, végig az aznapi délutánra gondoltam; egyszerre volt mozgalmas s néhol már kínzóan lassú, de összességében úgy érzem, jó vége lett annak a csütörtöknek, még a kisebb pankrációt is leszámítva.

 Halkan nyitottam ki a művészi lakás bejárati ajtaját, megpillantva éppen a kanapén olvasó páromat, kinek orrnyergén egy vastag keretes fekete szemüveg díszelgett, ami nem mellesleg remekült állt neki. A nyílászáró mozgolódása révén a férfi észrevette hirtelen megjelent lényemet, s méltó mód üdvözölve, felállt a kényelmes garnitúráról, s kíváncsian csillogó szemekkel elém lépett.

- Minden rendben? – kérdezte mélyen búgó hangon, miközben lassan bólintottam, s kissé megfáradt léptekkel konkrétan karjaiba omlottam. Nem éreztem már több erőt a beszédre, de amint megpillantottam szinte teljesen tökéletes arcát, férfias vonásait, szabad művészlelkű küllemét, vágyat éreztem arra, hogy jártassam a szám. Egyszerűen csak szólni kívántam hozzá, hogy kifejezhessem neki hálámat, majdnem mindenért, amit az elmúlt hónapokban tett értem. De aztán rá kellett jönnöm, hogy egyszerű, sokszor üres szavakkal nem tudnám visszaadni mindazt, amit tőle kaptam; így ilyen gondolatokkal hajoltam rá ajkaira, újra megízlelve az elmémet, elbódító ízeket, ahogy próbáltam egyetlen egy csókba sűríteni mindent, amit azon a szentimentális hangulatú délutánon éreztem. – Ezt miért kaptam? – kérdezte halványan elmosolyodva, mikor kedvesen elvált tőlem, s homlokát az enyémnek támasztotta.

- Csak úgy köszönetnyilvánítás gyanánt, gondoltam megajándékozlak valamivel – válaszoltam halkabban, kiélvezve a kellemes, alapmorajokkal teli, emberi csendünket.

- Szeretem az ilyen ajándékaidat – kacsintott egyet, aztán ismételten megörvendeztetett felejthetetlen csókjaival, amik aznap délután egy kellemes álomba ringattak, melyet felhőtlen boldogságnak csúfoltak egyesek, de a reménykedő szerelmesek, csupán a mámor mennyországának nevezték azt a helyet, ahova én Kris segítségével kerültem. Persze a gyereknapom sem tarthatott sokáig, így lassan elválva Yifantól, kissé csalódottan meredtem gyönyörű barna íriszeibe.

- Haza kell mennem – húztam kissé keserű mosolyra ajkamat, mire a férfi aprót bólintva vette tudomásul mondatomat, miközben fokozatosan távolodott el tőlem, hagyva nekem, hogy összepakoljam szanaszét hagyott holmiijaimat. Az ilyen pillanatokat mindig utáltam, hiszen egyikünk sem élvezte, hogy nekem az iskolára és saját otthonomra is gondolnom kellett, de még gimnazista voltam, így nem tölthettem minden percemet Yifannál. Szívesen tettem volna, de túl gyanúsnak tűnhettem már így is egyesek szemében, hogy napokig nem megyek haza, és ha netalán megtisztelem az otthoni népet az arcom szépségével, akkor sem mondok semmit azzal kapcsolatban, hogy merre voltam.

- Ilyenkor azért felteszem magamnak a kérdést, miért nem egy egyetemista vagy egy dolgozó emberrel járok… - sóhajtott halkan Kris, ezzel a megnyilvánulásával megpróbálva elérni nálam, hogy poénos féltékenykedésemből kifolyólag maradjak.

- Nagyon vicces vagy, de ez esetben még egyet is értek veled – kaptam vállamra hátizsákom, ahogy párommal szembe fordultam, kinek tekintete úgy játszott enyémmel, mint két kis óvodás egymással.

- Az a tény vigasztal, hogy néhány hónap múlva már ezen a helyen kívül sehova nem kell eljárnod – fonta hosszú karjait derekam köré, miközben testemet szorosan övéhez láncolta.

- Te már ennyire előre gondolkozol? – kérdeztem, felé pillantva szemeibe, mire egy kedves mosollyal ajándékozott meg, még konkrét válaszadása előtt.

- Csak reménykedem.

- Tedd azt – nyomtam egy puszit ajkaira, majd elválva meleg öleléséből, kabátomat kezdtem keresni az aprócska fogason. – Holnap amúgy is látni fogsz az iskolában, tehát nem tűnök el napokra, mint ahogy azt te éled meg.

- Lehet, de a suliban ez a „Mindent a szemnek, semmit a kéznek” törvény uralkodik kettőnk közt. Látlak, tanítalak, ott vagy a közelemben, egyszóval majdnem minden olyan, mint általában, annyi különbséggel, hogy abban az intézményben nem teperhetlek le. – Mondatára hangosan felnevettem, ahogy kabátomat magamra eresztettem, így már teljesen felöltözött állapotban szólhattam partneremhez.

- Nem értem, hogy nem tudtad eddig még megunni a fejemet?

- Ezt a kérdést már az együttlétünk előtt is feltettem magamnak – lépett közelebb, miközben foglyul ejtett különösen csillogó barna szemei erejével. – Hidd el, egyikünk sem fog választ kapni rá.

- Akkor, amíg te gondolkozol rajta, én hazamegyek – veregettem meg vállát, mire hatalmas nevetést tört elő belőle, amely még egy darabig nem engedte, hogy elmenjek tőle. Kacagásának zengése majdnem olyan elragadó volt, mint énekhangja; mindkettőnek megvolt a maga bája, ami maradásra kényszeríttette az embereket. Yifan ajkai közül olyan hangok szöktek ki, amik egyszerűen jó kedvvel töltöttek el, bármiféle értelmes magyarázat nélkül; arra a férfira nem találtam megfelelő szavakat, igaz ugyan, hogy nem is nagyon próbáltam keresni. Így volt ő tökéletes.

- Még mielőtt magamra hagynál a filozófiai magányomban, – ragadta meg váratlanul derekamat, hogy olyan közel húzhasson magához, hogy egy pillanatra még a lélegzetem is megálljon. – kérlek, adj valamit!

- A szüzességemet már megkaptad, mit akarsz még?

 Sokat sejtető mosolyt villantott a férfi, s még mielőtt tényleg hazaindultam volna, Kris lopott tőlem egy csókot, de olyat, hogy utána meg kellett kapaszkodnom benne nehogy orra essek. A másik dolog, amit sosem fogok megérteni, hogy lehet az, hogy ennek a pasinak minden egyes érintése után rémesebb állapotban vagyok, mint egy Stephenie Meyer által alkotta kamaszlány? Aish, nem kellene ilyeneket gondolkodnom, mert a végére, már tényleg megőrülök, de azért sokat ront az egóm összképén az, hogy Kris mellett tényleg egy kislány leszek. Főleg, ha úgy csókol meg, hogy utána azt sem tudom milyen nap, van; ó, az a varázslatos nyelvjáték…

 Aznap délután, immár otthonomban, Jimintől megkaptam a szokásos kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy merre jártam, és miért lett hirtelen szokásom nem hazajárni. Természetesen ignoráltam a lány kíváncsiskodását, mert bár idősebb volt nálam, és nálunk dolgozott, de a magánéletem egy kicsit sem tartozott rá. Lazán felvánszorogtam a szobámba, igen ezúttal a lépcsőt használva, mert a szüleimnek titulált felnőttek aznap pont sokáig dolgoztak, így nyugodt szívvel mutatkozhattam az objektumban anélkül, hogy bárki is elküldött volna a halálfa szárára. A frissen takarított magánlakrészre érve, körülnéztem a helységben, mintha hosszú évek eltelte után akkor jártam volna ott ismételten. Erről szó nem volt csupán már annyira hozzászoktam a Kris lakása által nyújtott környezethez, hogy a sajátomról már meg is feledkeztem. Kissé fáradtan vágtam le táskámat a földre miközben lassan araszoltam beljebb, egész testemet eldöntve a kényelmes ágyon, ami valamiért mindig kőkeménynek tűnt. Próbáltam kiélvezni a ház alapmoraját, amely legtöbbször megnyugtatott, de olyan sokáig erre nem volt alkalmam, ugyanis nem sokkal a megérkezésem után, apró gyerekcipők kopogása ütötte meg a fülemet, ami rögvest mosolyt csalt arcomra.

- HUNNIE! – kiáltott boldogan kishúgom, amint megpillantott, ahogy megtorpant a nyitott ajtóm előtt. Visszafojtva vigyoromat ültem fel, s fordultam a szép kislány irányába, aki olyan hatalmas szemeket meresztett rám, mintha harminc kilót híztam volna.

- Mizujs hercegnőm? – játékos kérdésemre csak nagy erővel rohanni kezdett felém, s két pillanattal később már a nyakamba vetette magát, s száz helyen kezdett puszilgatni. Oh, mennyire hiányzott már ez a minden lében kanál, mindig pattogós kislány!

- Hol voltál te szemét?! – ütött váratlanul karon, mikor már kiszabadult ölelésemből.

- Látom, kezdenek előjönni az alapvető női vonásaid – mosolyodtam el, ahogy durcás orcájára néztem.

- Bocsánat oppa, de már annyira hiányoztál! – biggyesztette le ajkait, ahogy hatalmas bambi szemeket meresztett rám, miközben ismételten karjaim közé bújt. Szívem szerint agyonölelgettem volna, olyan édes volt az én egyetlen kishúgom.

- Te is nekem életem, de tudod fontos dolgaim voltak.

- Mint például? – pislogott nagyokat, valamiféle résztelesebb magyarázatot várva tőlem. – Mászkáltál ágyról-ágyra?

- Yunseo! – néztem rosszallóan a nyolcéves kislányra; az oké, hogy az én húgom volt, és látványosabban értelmesebbnek is született a kortársainál, de azért nem kellett volna ezt a stílust eltanulnia tőlem. Majd ha tizennégy lesz, akkor… viszont addig maradjon meg aranyosnak.

- Bocs Sehun, de azért lássuk… népszerű vagy a lányok körében.

- Tudom – húztam magabiztos mosolyra ajkaimat, mire a kislány megforgatta szemeit, jelezve, hogy már elege van az önelégültségemből. Jót szórakozva gesztusain, magyarázatot adtam neki hosszadalmas távolmaradásomra. – De jelenleg csak egy ágyhoz tartozom.

- Igen? – csillant fel húgom szép ívű, barna szeme. – És nála voltál akkor, amikor nem aludtál itthon?

- Pontosan.

- Akkor Sehun-ah, ez azt jelenti, hogy megint jársz valakivel?

- Ez ezt jelenti – bólintottam aprókat, mire kishúgom folyamatosan mosolygott rám, aztán hirtelen arcmimikát váltott és kissé dühösen karon ütött. – Ezt meg miért kaptam? – dörzsöltem meg kissé sajgó karom, miközben értetlenül az ölemben csücsülő Yunseo-ra néztem.

- Mert nem szóltál nekem rögtön!

- Pontosan megvan annak az oka, hogy miért nem meséltem róla – simítottam végig a lágy bőrborítású arcélen, miközben a kissé értetlen íriszeket vizslattam.

- De azért megismerhetem? – Nem válaszoltam. Beavassam a nyolc éves húgomat abba, hogy a nagy nőcsábász bátyja egy férfivel van jelenleg? Nem hiszem, hogy Yunseot annyira zavarná, hiszen okos kislány ő, és mindig csak az én boldogságomat akarta, de attól féltem, hogy netalán elkotyogja valakinek a dolgot. Vajon akkor is ezt tenné, ha a lelkére kötném, hogy ne tegye? Nem volt hülye, ráadásul a kettőnk kapcsolata rendkívül bensőséges volt, így ettől nem kellett volna tartanom, de egy kis visszakozás azért motoszkált bennem. Elég komoly következményei lennének a dolgoknak, ha esetlegesen Yunseo szája eljárna; vékony jégen táncoltam, ami bármelyik pillanatban beszakadhatott alattam. Legyek olyan felelőtlen, hogy még ezt a minimális biztonságot is kockáztatom?

- Ha szeretnéd, holnap délután elviszlek hozzá – mondtam, egy pillanatra elgondolkozva, tényleg megengedjem-e húgomnak, hogy találkozzon jelenlegi párommal. Túl nagy kockázat, én pedig ezt nem engedhettem volna meg magamnak, de basszus; azt akartam, hogy Yunseo megismerje Krist. Szerettem volna, ha látja milyen, vagyok vele, örültem volna, ha megkedveli és végre valahára boldogon, mosolyog rám, úgy ahogy akkor szeretett volna, mikor – az ő szavaival élve – rátalálok az igazira. Hogy Kris lett volna az? Nem hittem az ilyesmiben, és ezt eléggé korai lett volna kijelenteni, de abban biztos voltam, hogy a kapcsolatunk elért egy olyan szintre, hogy a húgom előtt fel merjem vállalni.

- Tényleg? – csillant fel gyermeki szeme, mire apró bólintásaimra a nyakamba vetette magát! – Köszönöm oppa!

- De egy valamit meg kell ígérned! – toltam el kicsit magamtól, ahogy komolyan szemeibe néztem. – Erről az égvilágon senkinek sem beszélhetsz!

- Lakat lesz a számon – húzott cipzárt ajkai elé, biztosítva arról, hogy nem fogja elkotyogni a holnapi közös kis programunkat, amitől én már előre rettegtem. Nem mondtam volna vissza, hiszen Yunseo rendkívül izgatott lett, és a lelkesedést nem akartam lelombozni, és szerettem volna, ha tényleg megismeri Yifant, legalább annyira, mint én. De nem olyan megközelítésből; azt nem! Egyszerűen csak szerettem volna, ha a húgom megérti, miért váltogattam olyan sokat a barátnőimet: még csak nyolcéves, de úgy érzem, meg fogja érteni a helyzetemet. Csak alakuljon minden úgy, ahogy elterveztem, Istenem csupán most az egyszer!

***

 Péntek délután én mentem az iskolába Yunseoért; háromkor végzett aznap, így még viszonylag korán is voltunk. Izgatottan pattant be a hátsó ülésre, kissé havas táskájáról még a nedves hópelyheket sem törölte le, olyannyira találkozni akart már a „barátnőmmel”. Az úton folyamatosan róla kérdezgetett én meg készségesen válaszoltam is, mindegy egyes, időnként kicsit furcsa kérdésére.

- Szép? – kérdezte meg az egyértelműt, de azért Yunseo biztosra ment, ami mosolyra kényszeríttet, miközben baromi ideges voltam. Kicsit nagyon féltem.

- Gyönyörű – válaszoltam kapásból, ahogy magam elé képzeltem Kris makulátlan bőrét, varázslatos mosolyát, amely tökéletesen ível felfelé, miközben szemei látványosan nevetnek. Mondhatott akárki akármit, Wu Yifan egy gyönyörű férfi volt, még ha ezt nem is akarta elismerni.

- És magas vagy alacsony?

- Szerintem kétszer akkora, mint te – mondtam, húgomra vigyorogva a visszapillantóból, kinek arca hirtelen bedurcásodott.

- Aish Sehun, nem is vagyok annyira kicsi!

- Lehet, de akihez most vinni foglak ő tényleg nagyon magas; még rajtam is túltesz.

- Tényleg? – kerekedett el a kislány szeme. – Csak nem modell?

- Dehogy – ráztam meg fejemet nevetve, ahogy elképzeltem Krist a kifutón. Mondjuk így jobban belegondolva nagyobb örömmel, néztem volna a divatbemutatókat, ha ő is az anorexiás modellek között van. – Bár lehetne, hiszen nagyon szép arca van.

- Mihez hasonlít? – kérdezett egy újabbat izgatottan húgom, alig férve a bőrébe, mintha csak egy hírességgel találkozhatott volna.

- Olyan, mint egy anime karakter.

- Az király! – mosolyodott el, miközben fejét az ablak felé fordította, s a havas tájat kezdte kémlelni. – És okos?

- Nagyon; nála értelmesebb emberrel még nem találkoztam: Négy nyelven beszél.

- Wow Sehun-ah, az elmondásod alapján ez egy tökéletes lány lehet – visítozott örömében a kislány, ahogy egyre közelebb értünk ahhoz a bizonyos lakáshoz, amihez rengetek szép, illetve kellemetlen emlékem kötődik. Ott öltem meg majdnem magam, ott nyíltam meg Krisnek, ott vallott nekem szerelmet, ott csókoltam meg először, s ott vette el a szüzességemet… Az elmúlt félév legmeghatározóbb eseményei mind abban a művészlakásban történtek, ráadásul teljesen akaratom kívül. És egy újabb korszakalkotó tevékenységre készültem, már csak az volt a kérdés, hogy ennek pozitív vagy negatív végkimenetele lesz.

 A hatodik emelet környékén Yunseo elfáradt, így a kezemben cipelve őt másztuk meg a maradék néhány emeletet, ami simában is ki tudott csinálni, úgy meg pláne, hogy egy harminc-negyven kilós gyereket is vinnem kell. De mindenképpen meg szerettem volna ejteni ezt a találkozót, így még ezért is képes voltam megszenvedni; miket meg nem teszek egy délutánért, néha én is meglepődök saját magamon. Tanárom ajtaja előtt magam mellé tettem húgomat, aki izgatottan toporzékolva várt arra, hogy megismerhesse páromat, aki elképzelési szerint, biztos tökéletes lesz. Nem tudom Yunseo, hogy volt vele, de az a néhány másodperc, ami a kopogás és az ajtónyitás között eltelt, majdnem teljesen kicsinálta az idegeimet. Viszont meglepő mód, a pulzusom ismét a normális értékben dolgozott, amikor megpillantottam a kissé kócos hajú férfit, aki a nyílászáró mögül érkezett. Kris meglepődött érkezésünkön, hiszen nem szóltam, hogy bemutatom a húgomat, csak annyit írtam neki az sms-ben, hogy készüljön a mai délutánra, mert különleges lesz. Szerintem hármunk közül mégis Yunseo döbbent meg a leginkább, mivel a nyolcéves kislány nagy valószínűséggel egy lányra számított, nem egy tökéletes ideál mintára. Húgom óvatosan megrángatta kabátom, mire érdeklődve pislogtam bele értetlen szemibe.

- Oppa, biztos vagy benne, hogy ő lány? – Kérdésére szívem szerint hangosan felnevettem volna, de mivel Kris is ott volt – aki ugyan mosolygott -, így csak vigyoromat visszafogva válaszoltam a gyermeknek.

- Yunseo, bemutatom neked Wu Yifant, a barátomat – mutattam büszkén a férfira, aki akkor még a sokkolódott állapotából regenerálódott.

- Ő olyan barát neked, mint amilyen te voltál Sullinak? – kérdezte kíváncsian húgom, de mielőtt még válaszoltam volna valami szende bólintásféleséggel, édes kistestvérem úgy döntött, mond még néhány ehhez hasonló példát, az össze eddigi barátnőmmel. – Vagy mint EunJinak, vagy SuBinnak? Esetleg Hyunának? Mint Jihyunnak, Yurinak, JinA-nak, Byulnak, Nanának, annak a vörös pincérnőnek, akinek már nem emlékszem a nevére, Bominak, Taeyeonnak, SooYoungnak…

- Igen! – szakítottam félbe a lány kínos sorolását, mert Kris már látványosan furcsa pillantásokkal kezdett bombázni, mintha nagyon nem tetszene neki, hogy az exek listáján ilyen sok név szerepel. Engem az zavart jobban, hogy Yunseo szinte az összesre tökéletesen emlékezett, kivéve a pincércsajra, akit asszem SoonKyu-nak hívtak, de erre azért nem vennék mérget, mondjuk nem is akarnék. – Pontosan olyan barátom nekem Yifan, mint amilyen én ezeknek, a lányoknak voltam, azt leszámítva, hogy…

- Hogy ő szeret téged? – kérdezte ártatlanul a kislány, mire tekintetemet az előttem álló férfira emeltem, aki látszólag már teljesen felébredt az előbbi kómájából. Ott állt előttem, és kissé tanácstalanul nézett szemeimbe, amik valami válaszért könyörögtek; voltunk mi már ezen a szinte, hogy ezt kimondjuk hangosan is? Valószínűleg nem, mivel… Nem tudom. Csak még nem akartam ezeket a szavakat hallani.

- Yunseo – szólította meg párom hirtelen testvéremet, aki érdeklődve emelte a magas férfire tekintetét, ki kedvesen mosolyogva guggolt le a kislányhoz. – Nagyon szép neved van.

- Köszönöm, neked is! – vigyorgott elégedetten kishúgom, ahogy közelebb araszolt Krishez. – De ez nem koreai név, ugye? Honnan jöttél?

- Kínai vagyok – válaszolt párom, továbbra is kedves arcmimikával ajándékozva meg a már egyáltalán nem megszeppent kislányt.

- Az hogy lehet? – lepődött meg testvérem. – Az összes kínai, akit eddig láttam, mind kövér és csúnya volt, te pedig nagyon szép vagy. Biztosan kínai vagy?

 Yunseo kérdésére Kris hangosan felnevetett, olyan erősséggel, hogy azt hiszem, az egész objektumban lakók hallották. Ahogy Yifan kacagott, Yunseo elképedve meredt a férfira, mintha a világ leggyönyörűbb jelenségében lenne része. Párom időközben felállt, s egyik kezét húgom felé nyújtotta, aki mosolyogva fogadta el azt, majd vidáman besétált a hatalmas lakásba.

- Látom, a humorodat a bátyádtól örökölted – jegyezte meg kedvesen párom, ahogy az elképedt arcú Yunseo-ra pillantott. – Minden rendben?

- Hatalmas ez a lakás! – ámuldozott a kislány, folyamatosan a tágas legényhajlékom kémelve nagy barna szemeivel. Mielőtt még Yifan kedvesen megköszönhette volna a bókot, testvérem kérdőn fordult irányomba készülve arra, hogy kifaggasson. – Sehun, te is fizetsz ide valamit?

- Tessék? – kerekedett el szemem a kérdésen, mert ilyen azért nem volt illendő mondani, de Kris szart rá, látszólag nagyon jól szórakozott. – Yunseo kérlek…

- Bocsi oppa – villantott felém egy bocsánatkérő gyermekpillantást, ami meglágyította szívemet, így már nem akartam moderálni testvéremet, hiszen az visszafordult Krishez, és faggatni kezdte. – Mondd Yifan, szólíthatlak téged is oppának?

- Ha neked úgy tetszik – vont vállat a férfi, majd mondott ennél egy még jobbat is. – De a bátyád speciel Krisnek hív…

- Krisnek? Miért?

- Amikor Kanadában éltem, sokaknak bonyolult volt az igazi nevem, így egy idő után csak Kris lettem, ami ha jól tudom a Yifan kanadai megfelelője… annyira mondjuk nem érdekel, mert szeretem ezt a nevet.

- Nekem is tetszik – mosolyodott el kishúgom, miközben aprócska testét a kényelmes kanapéra helyezte, magával húzva ezzel Yifant is. – Illik a szőke hajadhoz.

- Ilyet sem mondtak még nekem, de köszönöm – kuncogott fel a férfi, majd felém sandítva, egy egyszerű pillantással hívott maga mellé, így nem sokkal később már hármasban ücsörögtünk a kényelmes garnitúrán. Én személy szerint csak csendben hallgattam, ahogy húgom érdekes kérdéseket tett fel páromnak, aki készségesen válaszolt is mindegyikre. Elsősorban róla és múltjáról érdeklődött, ami engem annyiban nem befolyásolt, szóval némán figyeltem a kettejük beszélgetését. Kris tényleg irtó jól bánt a gyerekekkel, hiszen úgy szólt Yunseohoz, mintha a saját kislánya lett volna, és ha esetleg ő egy kicsit kínos kérdést tett fel, Yifan nem idegeskedett, mint sokan, csak mosolyogva mondott valamit. Ahogy a testvéremmel beszélt az… iszonyatosan bejött. Oh, hogy azoknak a zaklató tanárnőknek mennyire igazuk volt; na abban a pillanatban tökéletesen megértettem őket, amiért anno zaklatták Krist. Gáz, ha ettől ennyire beindulok? Nagy valószínűséggel igen!

 Egy fél órával később Yunseo megéhezett, így átvonultunk a konyhába, ahol Kris készített valamit testvéremnek, aki úgy döntött, áttér egy kicsit számomra is kínos témára, csak úgy poénból, mert miért ne?

- Mondd Kris oppa, miért választottad a bátyámat barátodként? – Azt hittem ott köpöm ki a tüdőmet a húgom váratlan kérdése miatt, ami nagy valószínűséggel csak engem döbbentett meg, ugyanis párom, vállát megvonva felelt a gyermeknek.

- Ez nem választás kérdése; ez csak úgy jött.

- De mi miatt mondtad azt magadnak, hogy „Én most, Oh Sehunnal akarok járni”? – imitált valami férfiasabb hangot, amire Kris csak halványan elmosolyodott. Egy tányérral kezében ült le mellénk, majd a mini szendvicseket húgom elé tette, s úgy gondolkozott azon, mit is kellene mondania.

- Őszintén nem tudom – billentette kicsit oldalra fejét, s miközben Yunseo az íncsiklandó falatokkal volt elfoglalva, Kris fokozatosan kezdte felém fordítani tekintetét, ahogy lassan újra egyszerű szavakat formált meg, igéző ajkaival. – Amikor megismertem a bátyádat, már tudtam róla, hogy nem olyan unalmas, mint a legtöbb fiú, akivel eddig találkoztam. Aztán ahogy teltek a hónapok, napról napra egyre fokozódott bennem, azaz érzés, hogy magam mellett szeretném őt tudni, megismerni, és olyan élményeket adni neki, amiket sosem felejt el; mert a bátyád egy remek ember, Yunseo. És büszke vagyok arra, hogy végül sikerült elérnem a célomat, és a páromnak nevezhetem őt.

 Sosem voltam egy romantikus alkat, és az efféle érzelmes szavak soha nem voltak képesek meghatni engem, de ahogy Kris ejtette ki mindezt varázslatos ajkain, szívem hevesebben kezdett dobogni, akárcsak egy tinilánynak, akinek életében először vallottak szerelmet. Ez nem volt egy komoly vallomás, mégis minden egyes gondosan megformált hangot igaznak éreztem, és emiatt szerintem a fülemig elvörösödtem. Az asztal alatt Kris összekulcsolta ujjainkat, ami meglepően kellemes érzéssel töltött el, ahogy folyamatosan rajtam legeltetett tekintete is boldogított. Yunseo természetesen közben nagyban figyelt, mintha csak a moziban ülne és épp egy romantikus filmet nézne, hiszen még pislogni sem pislogott, olyannyira nem akart lemaradni az „izgalmakról”.  Yifan már készült volna arra, hogy ajkait enyéimre nyomja, s elfelejtesse velem az egész világot, amikor én kicsit felköhögve szakítottam félbe a pillanatot, fejemmel testvérem felé biccentve. Kris természetesen értette a célzást, bár nem azt tette, amit mondjuk én, cselekedtem volna, de az ő opciója, sokkal jobb helyzetbe hozott engem is.

- Yunseo – szólt húgomhoz. – Most meg fogom csókolni a bátyádat, szóval, ha nem akarod látni, akkor gyorsan csukd be a szemedet!

 Ennyi figyelmeztetést adott csak a lánynak, majd nem foglalkozva annak jelenlétével, egy hirtelen mozdulattal húzott magához, egyenesen ajkaira lökve enyéimet. Először persze teljesen le voltam sokkolva, hiszen mégiscsak ott volt tőlem alig fél méterre a testvérem, de hála Yifan megrészegítő nyelvjátékának, ezt rögtön elfelejtettem. Istenem a csókjai, egyszer még azok miatt fogok meghalni, érzem én!

- Oh – hallatszott ki eme rövidke szó Yunseoból, mire elváltam páromtól, s húgomra néztem, aki úgy vizslatta Krist, mintha ő lenne inkább a helyemben… Ez a gondolat kicsit kiakasztott, és rohadtul zavart is, mert a húgom basszus csak ne ábrándozzon férfiakról.

- Ne csapd le a kezemről – szóltam oda a lánynak, majd tekintetemet átvándoroltattam a mellettem ülő férfira. – Ő az enyém!

 Néhány órával később, elbúcsúztunk Kristől, hiszen neki is volt még dolga és nekem is haza kellett szállítanom Yunseot. Az ajtóban kishúgom megpuszilta „leendő sógora” arcát, majd megvárta, amíg én érzékeny búcsút veszek páromtól, aki amúgy felajánlotta mindkettőnknek, hogy aludhatunk nála.

- Klassz lenne, de nem akarok balhét a szülőkkel – válaszoltam, majd kicsit közelebb léptem hozzá, hogy csak ő hallja, amit mondani akarok neki. – Köszi, hogy ilyen jó fej voltál ma Yunseoval; szerintem beléd szerelmesedett.

- Aranyos kislány – legyintett egyet mosolyogva, aztán füleimhez hajolt, s megint olyan orgánummal suttogott bele, amitől ott helyben el tudtam volna élvezni. – Egy nap, majd ugyanolyan dögös lesz, mint a bátyja.

- Oké, most moderáljad magad, itt a testvérem – kuncogtam, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira, hogy kicsit csillapítsam az elfogyhatatlan vágyát. – Lehet, holnap majd még beugrom.

- Én itt leszek – kacsintott egyet, aztán újabb csókot nyomott ajkaimra, majd elbúcsúzott tőlünk, s az örökenergiájú férfi is visszavonulót fújt.

 A kocsiban Yunseo végig csendben ücsörgött, szemeivel végig a kivilágított utakat kémlelve, halovány mosollyal ajkai szegletében, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon élvezte az aznapi délutánt.

- Láttam ám, hogy néztél Krisre – szólaltam meg halkan, mire a lány kicsit erőteljesebben kezdett mosolyogni, ami az éjszakai pillanatokat, csak még szebbé tette, hiszen Yunseo egy gyönyörű kislány volt.

- Csak szeretnék már én is szerelmes lenni!

- Most mondom neked, hogy amíg én a közeledben vagyok, te nem fogsz semmilyen fiúval sem foglalkozni, értve vagyok?

- Persze – mosolyodott el, majd magában nevetgélve meredt a semmibe, mintha csak kedves emlékeket vetített volna maga elé, akár egy mozi teremben.

- Amúgy mi a véleményed róla? – tettem fel elsődleges kérdésemet, mert majdnem mindennél jobban szerettem volna, ha Yunseo ténylegesen megkedveli Krist, és nem csak a kedvemért játssza az agyát.

- Sehun-ah, nem kell így érdeklődnöd, tudom, hogy nem számít nagyon a véleményem, és ígérem senkinek, nem fogok erről beszélni – mondta komolyan, kissé talán fáradtan, mintha arról akarna meggyőzni, hogy ne igyekezzek ennyire.

- De engem tényleg érdekel, mit gondolsz róla?

- Kedvelem – felelte mosolyogva, majd egy hosszadalmasabb csend után, még ezt is hozzátette. – Megértem, hogy miatta már nem érdekelnek a lányok. Kris oppa százszor többet ér, mint egy-egy vinnyogós, buta kamaszcsaj – vont vállat testvérem, s innentől már nem kívánt több szót szólni, csak élvezni vágyta az alapmorajokkal teli némaságunkat.

 Yunseo ilyen megnyilvánulásai miatt érzem azt, hogy tényleg testvérek vagyunk, és nem csak két idegen, akiket egymás mellé rakott a sors.