Díj!

 Gondoltam rá, hogy a blog második szülinapjára valamivel elő kellene rukkolni, de sajnos sem időm, sem agykapacitásom nem volt esetleges extra fejezetet vagy valami meglepetést írni nektek :( 

 Ez igazán szed, igazán szomi, de mégsem maradtatok bejegyzés nélkül. Ahogy a címből is kiderült, a pontosan egy éve befejezett történet díjat kapott ^^

 Először is, nagyon szépen köszönöm a díjat Angel Black-nek a(z) A felolvaszthatatlan jég írójának. 

1. Ismertesd a szabályokat!

2. Nevezd meg, és linkeld be, akitől kaptad a díjat és köszönd meg neki (mondjuk ez szerintem alap)!

3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!

4. Tegyél fel 10 kérdést!

5. Jelöld meg azokat a blogokat (10 db), akiknek továbbadod a díjat!

Angel Black kérdései: 

1. Hány történetet írsz/írtál?

♦ Húha, igazán nehéz megszámolni. Jelen pillanatban négy aktív blogom/oldalam van, két szerepezésem (külön blogon), és kettő még nem használt oldalam. 

2. Milyen kapcsolatba állsz az ázsiai dolgokkal?

♦  Jó viszonyban vagyok velük. Kiskorom óta szeretem az ázsiai kultúrát, és a mai napig úgy érzem, az az egyetlen hely, ahol érhet még meglepetés és lenyűgözés. Terveim között van ellátogatni az ottani országokba, szeretném valamelyik nyelvet elsajátítani (jelenleg a japán erre a legesélyesebb), és mindenképpen jobban meg akarom ismerni az ottani szokásokat/embereket/ételeket stb.

3. Érdekelnek esetleg más kultúrák, ha igen akkor melyik?

♦  Ázsiai kultúrákon belül a koreai és a japán érdekel elsősorban, de a thai világot is szívesen megismerném közelebbről. Ha elrugaszkodunk Ázsiától, akkor Svédországot mondanám első számú érdeklődési körömnek, utána pedig szorosan Grúzia következik - az utóbbi személyes okokból kifolyólag ^^

4. Van olyan idegen nyelv, amit szívesen megtanulnál?

♦  Jelen pillanatban beszélek németül és angolul, plusz szeptemberben kezdtem franciát tanulni. Emellett meg szeretnék tanulni japánul, utána esetleg koreaiul, ha az időm engedi ^^ És a grúz is rajta van a listán.

5. Animékkel milyen a viszonyod?

♦  Több mint ötvenet láttam. Szerintem ezzel válaszoltam arra a burkoltan feltett kérdésre, hogy zug-otaku vagyok-e.

6. Szoknya vagy nadrág? Milyen a kapcsolatod az először említett, szerintem sátáni ruhadarabbal?

♦  Inkább nadrág. Semleges kapcsolatom van a szoknyákkal, ha olyanom van, akkor szoknyában csinálok végig egy hetet, valamikor meg nem. Nem tartom sátáni ruhadarabnak; ugyanannyi önbizalmam van szoknyában, mint nadrágban.

7. Érezted már úgy, hogy minden jobb lenne, ha nem lennél ezen a világon?

♦  Időnként. Sőt, néha még most is érzem, de különösebben nem kerítek nagy feneket a dolognak, elvégre tudom, hogy nem vagyok felesleges tagja a társadalomnak, és ezt már rengeteg tettemmel bizonyítottam - nem csak magamnak, másoknak is.

8. Kávé vagy kakaó?

♦  Kávé

9. Hogy állsz a fantasyhoz?

♦  Ha meg tudunk egyezni, akkor nagyon nagy spanok vagyunk, de alapjáraton nem tartjuk a kapcsolatot fantasy barátommal. :"(

10. Ha választhatnál, milyen világban élnél, ha ebből már eleged van? 

♦  Valószínűleg egy az agyam által teremtettben. Ahol mindenki beszéli az összes idegennyelvet, ahol külföldre utazni csak egy ajtónyitás és- zárás, ahol nincsenek nemek, rasszok, vallások és szexuális beállítottságok alapján kategorizálva az emberek. Ahol nincs nemi erőszak, állatkínzás, gyermekbántalmazás. Ahol mindenki elmondhatja a saját véleményét kulturált körülmények között, normális reakciókat kapva. Ahol jobb az oktatási rendszer és a diákok hangulata. 






Köszönöm még egyszer a díjat! Igazán jól esett, hogy az egy éve befejezett történetem még mai is hatással van valakire ^^ Hihetetlen számomra még mindig, hogy ma két éves a KrisHun, de ez egy fantasztikus érzés ^^ Örültem, hogy itt voltatok, remélem hamarosan találkozunk máshol is ^^

Írói Utószó

Írói Utószó

 Ide is elérkeztünk! Wow, őszintén nem hittem volna, hogy egy nap majd ezeket a sorokat fogom pötyögni, de hát itt vagyok, és ezt írom Nektek! Hihetetlen számomra, hogy összesen egy év kellett, hogy egy ilyen hosszú, s számomra ennyire meghatározó történetet befejezzek. Amikor egy éve elkezdtem ezt az egészet, azt hittem két év alatt sem végzek vele, erre kereken 365 nap alatt megírtam 50 fejezetet, egy Prológust és egy Ismertetőt.

 Gondolom felmerült bennetek a kérdés, hogy miért írom ezt a bejegyzést, és sokan tuti azt gondoljátok; „Hé Noel, kerek lett a sztori vége, nem kell nekünk a felesleges rizsázásod még!” – Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez már egyáltalán nem A Different History, de még csak nem is KrisHun, viszont egy kicsit mégis az. Ugyanis, amellett, hogy itt mérhetetlenül sokat fogok pofázni, hoztam nektek néhány érdekességet a KrisHunról, hátha valaki kíváncsi rá, illetve szeretnék mesélni többet a történetről!

 Vágjunk is a közepébe! ^ ^

- Kereken 530 gépelt oldal és 166. 104 szó lett a történet teljes terjedelme! – Gyerekek, amikor ezt elmondtam apámnak, dobott egy hátast, hogy ilyen rövid idő alatt, iskola meg minden más elfoglaltság mellett meg tudtam írni egy fél Trónok Harca könyvet! (Nem tudom hány oldalasak azok a regények, de abban biztos vagyok, hogy ott 700 oldal a minimum, de javítsatok ki, ha tévedek). Természetesen, az Utószó nincs benne ebben az adatban.

- Eredetileg HunHan fiction lett volna – Hát, ennek is megvan a maga kis története! Ugye – aki már egy kicsit jobban ismer, az tudja – nekem nem ez az első ficim, csak az első komolyabb, amit fel merek vállalni. És mikor ezt még nem írtam, csak tervezgettem, csupán abban voltam biztos, hogy Sehun lesz a pár egyik fele, a másikat meg még nem tudtam. És akkor csak Luhannal shippeltem, ezért evidens volt, hogy akkor Luhan lesz a másik fél, de ez – ahogy láthatjátok – megváltozott, a következő indok(ok) miatt!

- A történelem tanárom ihlette az alaphelyzetet – Alapjáraton iskolai ficit akartam írni, mert az olyan egyértelműnek és egyszerűen tűnt, viszont nem szerettem volna valami szimpla, osztálytársi/iskolatársi szerelmet, mert az olyan basic nekem. És épp töriórán ültem, amikor a mellettem lévő padban a csaj feltette a kezét, és a dogával (mert a többiek akkor épp írtak XD) kapcsolatban segítséget kért. A tanár odament, lehajolt hozzá, és válaszolt a kérdésre; nekem meg ennyi elég volt ahhoz, hogy bevillanjon: tanár-diák kapcsolat a nyerő!

- Kris a kora miatt (is) lett a másik főszereplő – Oké, így most nagyon köcsögnek tűnhetek, de ez tényleg így van. Valamiért nem szeretem a karakterek között megváltoztatni a korkülönbséget, ami a valóságban is van, épp ezért, amikor kigondoltam a tanár-diák kapcsolatot, rögtön Luhan jutott eszembe, mert ő (volt) az egyik legidősebb az EXO-ból, és HunHan meg a többi… de aztán nem volt kedvem HunHan-t írni, így a másik kettő idősebb tagon kezdtem gondolkodni, Xiumin-on és Krisen. Végül az utóbbi nyert, mivel hát olyan okos kinézete is van, EXO bias, és olyan szexi tanárbácsi feelingje van.

- A címet a történetből találtam ki – Na most, maga az A Different History úgy született (most csak a cím), hogy ugye a different szó más-t, különböző-t jelent; ez nem csak a melegségükre, hanem a különös lelki állapotukra, a nem mindennapi családi hátterükre és kapcsolatukra utal. A history történet-et jelent, ugyanakkor a történelem tantárgyra is mondják ezt angol nyelvterületen, Kris meg ugye törit is tanít.

- Chen és Xiumin szintén csak véletlenül lettek benne a történetben – Bakker a végén még rájöttök, hogy az egész történet csak a véletlenekből lett olyan, amilyen (mondjuk ez igaz). Nos, a XiuChen páros azért került be, mert szerettem volna egy mellékpárost a KrisHun mellé, lehetőleg valami „klasszikust”. És XiuChenből nem volt sok, ezért az lett!

- Sehun személyiségét a magaméról mintáztam – Valószínűleg ezzel nem sokatokat lepek meg, viszont szeretném tisztázni, hogy Sehun karakterét helyenként olyan jellemvonásokkal ruháztam fel, amik csak és kizárólag rám jellemzőek. A legkarakánabb példákat nem sorolnám fel, mert azok eléggé magánjellegűek, és akinek tudniuk kell róla, azok tudnak is, de pl. az abszolút igaz, hogy a jelenlegi osztályomban én vagyok az egyik legjobb angolos, (szerintem) nagyon szar tanuló vagyok, az osztálytársaim egyszerre szeretnek és félnek tőlem (ők mondták, nem én XD). Ezek eléggé általános példák, de tényleg olyan vagyok itt, mint Sehun.

- Chen és Sehun barátságát a sajátoméról mintáztam – Ez egy kicsit furán hangozhat, de mint említettem, én olyan vagyok, mint Sehun, így a legjobb barát karakterét (Chencit), abszolút az én legjobb barátomról mintáztam. Nem kell itt viszont mindent szó szerint elképzelni, Jongdae viselkedésben sokszor nem olyan, mint az én barátom; a Sehunhoz való hozzáállása az, ami abszolút ugyanolyan. Hogy Chen aggódik Hunnie miatt, mindig ott van vele, támogatja, elhülyülnek, de bármiről tudnak beszélni… ez nagyon igaz ránk is. És amikor Sehun mondta, számára mit jelent Chen, ott én jellemeztem a legjobb barátomat.

- Mai napig nem tudom Sehun szülei, miért utálták a fiukat – Nem gyerekek, komolyan nem viccelek. Azt tudtam már az elején, hogy szar kapcsolatot akarok írni a szülőkkel, de így a befejezés után sem tudom, hogy Mr. és Mrs. Oh miért utálták a saját fiukat. Ez mindenki számára egy örök rejtély marad.

- CL nem volt előre betervezett karakter – Akkor, amikor CL bekerült a történetbe, csak azért írtam bele, mert kellett egy kitöltő rész, ami hosszabbá teszi az adott fejezetet. Majd megszerettem a csajt, láttam, hogy ti is kedvelitek, szóval a végén már ilyen fontos csajszi lett!

- Sulli és Ren is random választások voltak – Kellett Sehunnak egy barátnő, így gyorsan kerestem egy idol-lányt, aki szintén ’94-ben születetett, és ez lett Sulli. Ren meg azért lett a kedvenc transzvesztita hímringyónk, mert épp akkoriban néztem vele Weekly Idol-t, amikor egy hozzá hasonló srácra szükségem volt.

- Elfelejtettem Haneult miért írtam bele a ficibe – Nem viccelek, egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogyan és miért jutott eszembe az a nő, vagy hogy pont egy nő és egy első szerelem legyen Sehun kiakadásának oka, de végül így alakult.

- Haneul nevének jelentése: menny, ég, és nem véletlenül hívják így, mivel Sehun mindig úgy tekintett rá, mint egy természetfeletti, tiszta angyalra, akinek még a neve is felsőbbrendű.

- Haneul leírását úgy írtam, hogy közben egy képet néztem (ide kattintva megleshetitek)

- Imádom a történetet, de a 26. fejezetet és a 45.-et különösen szerettem írni

- Nem egyedül találtam ki Kris szerelmi vallomását – Aki még élénken emlékszik a 28. fejezetre – amiben megtörtént az ominózus vallomás – az tudja, hogy Yifan zongorakísérettel és egy dallal mondta el az érzéseit Sehunnak. A dal amúgy George Ezra – Listen to the Man c. száma, melyet a legjobb barátom mutatott nekem, és megemlítette, hogy ezt Kris egyszer énekelhetné a pöszének. Én meg miután meghallgattam a dalt és értelmeztem a szöveget, rájöttem, hogy ez nagyon illik a KrisHunhoz, ezért lett ez a szerelmi vallomás.

- Eredetileg nem szakítottak volna – Először úgy akartam, hogy amikor Krist eltanácsolják, megbeszélik a helyzetet és nyugisan Yifan inkább CL-hez költözik, hogy megoldja a gondjait, de hivatalosan nem szakít Sehunnal. Aztán rájöttem, hogy ezek ketten szinte sosem veszekedtek, mindig mindent normálisan meg tudtak beszélni, és unalmas lett volna (nekem) a történet egy ilyen „megfontolt” lezárással. Így nekem is jobban tetszett, ezzel megmutattam, hogy nem tökéletes a kapcsolatuk, és Sehun máshogy nem tudott volna szerelmet vallani.

- A duplarandi helyett először egy +18-as jelenetet akartam írni

- Kedvenc mondatom a történetben: „Szeretném, ha egyszer majd a te szívedet is felolvasztaná egy kedves paraszt.”

- Már a legelején is tudtam, hogy Sulli esküvőjén lesz a végső búcsú – Valahogy kipattant a fejemből, magam sem tudom hogyan, de aztán eldöntöttem, hogy ez király búcsú lesz majd mind a barátoktól, mind Koreától.

- Haneul eredetileg nem jelent volna meg még egyszer – Pár héttel a 49. fejezet megírás előtt gondoltam meg magam, és mégis beleraktam. Egyáltalán nem bántam meg.

 Nos, ezek lettek volna a KrisHun érdekességei, illetve hirtelenjében csak ezek jutottak eszembe, de ha ki is felejtettem valamit, azok valószínűleg nem voltak annyira lényegesek. És, hogy miért vagyok még mindig itt? Azt hiszem, nekem ez a hivatalos búcsúm a történetemtől.

 Az elején, amikor belekezdtem ebbe a történetbe, nem gondoltam volna, hogy majd ennyire a szívemhez fog nőni a páros, és maga a fici is. Az meg pláne nem fordult meg a fejemben, hogy majd ennyien szeretni fogjátok, amiért tényleg nagyon hálás vagyok. Tudom, sokszor mondom, és lehet már ti is, unjátok, hogy folyamatosan ismételem magam, de nagyon örülök neki, hogy ilyen sokan olvastátok a történetet, és ezúton is szeretném minden egyes olvasónak megköszönni, hogy itt voltatok, élveztétek, és néha még talán véleményeztétek is a blogot. Ez tényleg baromi sokat jelent nekem (de nyálas vagyok, my God), mivel egy idő után már nem csak magamnak, hanem nektek is írtam ennek a két nyomoréknak a történetét. És ha mondhatom ezt, valószínűleg, ha ti nem vagytok, nagyon sok minden nem így alakul.

 És nem a csak a történetben, úgy a való életben is; sok érdekes és mára már számomra fontossá vált embert nem ismerek meg, ha ti illetve ez a fici nincsen. Furcsa, hogy annyi mindent köszönhetek egy fanfictionnek, hogy azt egyetlen egy mondatba belesűríteni sem tudnám. Sok barátot, rengetek élményt és sok kedves olvasót köszönhetek ennek a történetnek, talán ezért is olyan szívbemarkoló az „elválás”.

 Egy év telt el, ez idő alatt megírtam egy Ismertetőt, egy Prológust, 50 fejezetet, ezt az utószót és egy melléknovellát, a XiuChen párossal. Emellett lett egy Facebook Csoportunk, amiben a mindenkinél aranyosabb olvasóim sorakoznak nagy boldogan (illetve, remélem, hogy boldogok vagytok).

 Egy kisebb korszak záródik le ezzel az életemben, és szerintem nem túlzok, ha ezt mondom. Az A Different History-ban minden benne van, ami egy kicsit is képvisel engem, ott bármit hozzám lehet kötni, momentumok vannak benne az életemből, és bele adtam mindent, hogy tetsszen Nektek! De most, hogy befejeztem, és nincs tovább hova írni, elbúcsúzom tőle, azt hiszem véglegesen!

 Még mielőtt örökre goodbye lenne, szeretném, ha tudnátok, hogy két embernek köszönhetem, hogy nem hagytam ezt a ficit a francba. Szóval ezúton is szeretném megköszönni Somos Nórának, hogy az első fejezettől kezdve olvasta a ficit, és hogy a legnagyobb olvasóként várt mindig a következőre. És még meg akarom köszönni Szakács Viviennek, hogy nagy lelkesedéssel olvasta a történetet és sok-sok macerálással rávett, hogy belépjek a Hungarian Kpop Yaoi Fanfics csoportba, ahol Veletek megoszthattam a fanfictionomet. Pluszban még köszönöm Woody Allen-nek, a Deadpool rendezőjének, Darren Chrisnek, Lady Gaga-nak és Adam Lambertnek… Mert megtehetem!

 Viccet félretéve; köszönöm szépen, hogy olvastatok, és hogy eddig szerettétek és élveztétek Sehun és Kris történetét! Remélem, még találkozunk más ficiknél!

 Noel ♥

43. fejezet

43. fejezet

 Féltem. Végtagjaim remegtek, a szívem hevesen vert, még levegőt sem tudtam normálisan venni, mikor nagy nehezen hazaestem, kimászva a pokol kapujából. Persze akkor még nem sejtettem, hogy az a délután, belépőként szolgált a tömör fájdalmak és kínkeserves szenvedések országába. Erről fogalmam sem volt, de akkor magamról is képtelen lettem volna, akár egy mondatot is szólni, mivel elmémet lefoglalta a félelem. Rettegtem a másnap bizonytalan tetteitől, a rám váró csalódástól, vagy csak szimplán az ébredéstől; örökké csak aludni vágytam. Egy olyan világba akartam kerülni, ahol minden olyan volt, mint Yifan apjának érkezése előtt. Nem hittem volna, hogy egy nap még vissza fogom sírni, de tényleg inkább éreztem volna magam nőnek minden Krissel töltött percben, minthogy még egyszer összetörtnek lássam. Szívesen megküzdöttem volna az első együttlétünknél keletkezett aggályaimmal, mint az akkori kételyeimmel.

 A bizonytalanság percről percre fokozódott bennem, s éreztem, akármelyik pillanatban képes lett volna az őrületbe kergetni. Ahogy útközben egyik lábamat a másik után tettem, folyamatosan azon pörgettem az agykerekeimet, mi lesz velünk később. Mi fog történni ezután? Vége lesz mindennek? Átvészeljük a problémát? Szünetet tartunk? Pontosan tudtam, hogy ezekkel a találgatásokkal mindössze magamat kínoztam, de nem voltam képes másra koncentrálni. Yifan mellett akartam lenni, látni, ahogy javítja a dolgozatokat, ül a zongoránál, vagy egyszerűen csak alszik a hatalmas franciaágyon.

 De nem voltam ott. Az utcákat jártam, barangoltam a városba, valami megoldás után kutatva, amely minden alkalommal, mikor már úgy hittem, megtaláltam, egyre messzebb menekült előlem. Beszélni akartam, valakivel megosztani a problémáimat, el szerettem volna mesélni egy embernek az elmúlt órákban történteket, de senki sem volt mellettem. Egyedül maradtam, akárcsak a kisujjam, ez ellen pedig nem tehettem semmit.

 Hazaérkeztem pillanatában egy lélekre sem voltam kíváncsi. Se Jiminre, se a húgomra, sem pedig a személyzet többi tagjára, a gusztustalan szüleimet már emberszámba sem véve. A gondolataimmal kellett lennem, muszáj volt mérlegelnem a helyzetet, és várni… Várni, valami olyanra, amiről nem volt biztos, hogy egyszer el fog jönni. Reménykedtem a reménytelenben, próbáltam megkeresni azt, ami egyszer már elveszett… Hallani akartam a néma szavakat, érezni az érezhetetlent, s ízlelni valami üres, semmitmondó aromát. Akármennyire is vágyakoztam ilyesmik után, nem kaphattam meg őket. Várnom kellett a holnapra, hogy akkor mindent megtudjak, hogy az összes kusza gondolatom kitisztulhasson, s végre egy tiszta végképet láthassak szemeim előtt.

 Reszketve nyitottam ki pilláimat, mielőtt még magzatpózba gömbölyödtem volna vissza, annak érdekében, hogy elrejtsem lényem a világ elől. Egy részem azt kívánta, bárcsak örökre láthatatlanná válhatna, hogy létezését elbújtathassa, s végleg mindenki elfelejtse őt. A másik felem azonban fel akart kelni, megtudni, hogy fog-e ízeket érezni, látni fogja-e a régen elvesztett valamit, s fog-e a reménytelen végre reményt szerezni.

 Lassan keltem ki az ágyból, be sem ágyazva azt, mikor elhagytam szobám helyiségét, húzva magam után nyomott hangulatomat. Jelentéktelen gesztusokkal s mozdulatokkal végeztem a rutinos teendőimet, nulla energiával kezdve meg a reggelt. Inkább akasztottam volna fel magam, minthogy elviseljek egy normális tanulással teli hétköznapot, pláne azokkal a gondolatokkal, melyek előző nap óta távozni sem akartak elmémből.

 Minden pillanatban lelki szemeim előtt láttam Yifan összerogyott, teljesen megalázott valóját; néha csak felcsendült az apjának rideg, kimért hangsúlyozása, amelynek élével akár egy fát is ketté lehetett volna törni. Időnként megjelent a kettejük külleme, a hatalmas különbségek s a megmagyarázhatatlan hasonlóságok, melyek egyszerre gyűlölték és imádták testemet. De, ami a leginkább az őrületbe kergetett, az egyetlen egy jelent volt; minden porcikám beleremegett azokba a másodpercekbe, melyekben Yifan elküldött lakásából. Hangja távolságtartóan, egyben rendkívül hidegen csengett, ezzel libabőrbe kergetve testemet. Gyűlöltem, egyszerűen ki nem állhattam, azt az érzést, ami hatalmába kerített, mikor erre gondoltam. Nem akartam… távol kellett volna tartanom magamtól…

 Rémes volt az a nap. Minden hang százszor élesebben szólt fülembe, keservesen megfájdítva ezzel fejemet; az emberek többsége elhomályosodott, ahogy jártak-keltek egymás mellett; a fények eltompultak az egész épületben, s a koncentrációmnak is vége szakadt abban a másodpercben, mikor betettem a lábam az osztálytermembe. Ha szóltak hozzám, csupán kicsit megkésve bírtam válaszolni, úgy viselkedtem, akár egy alvajáró, teljes katasztrófa. Annak is éreztem magam.

- Sehun – hallottam meg magam mellől egy ismerős, kedves férfi orgánumot, mire óvatosan emeltem az illetőre majdnem lecsukódott szemeimet. – Minden rendben?

- Nem – ráztam meg fejem, őszintén adva egy halk választ, ujjaimat tincseim közé fűzve, erősen megszorítva azokat. Muszáj volt valamivel felébresztenem agyamat, mert amilyen élőhalott teljesítményt nyújtottam előtte, meg kellett győznöm a körülöttem lévőket, hogy semmi bajom nincsen. Pedig nagyon is volt…

- Azt látom – sóhajtott egy kisebbet barátom, kezét kedvesen érintve hátamhoz, lassan kezdve simogatni azt, ezzel egyfajta nyugtatást próbálva rám erőltetni. Bármennyire is volt szívmelengető a gesztus, akkori állapotomnak nem használt túl sokat. – Mi a gond?

- Hosszú lenne elmondani – hunytam le végül szemeimet, fejemet a hideg padra döntve, megpróbálva kizárni a felesleges hangokat, s csak egyfajta belső csendre fókuszálni. Nehéz volt úgy kellemes némaságra lelni, hogy a gondolataim ezer meg ezer felé röpdöstek, mindig eszembe juttatva azt a délutánt, amit a leginkább kívántam elfelejteni.

- Tegnap délután történt valami…? – találgatott a fiú, alig hallható hangjából aggodalmat sugározva felém, megfejtetlen rejtvények kérdéseivel nyelve hegyén. Mindig tudtam, hogy Jongdae egy szerencsétlen, amiért engem kapott legjobb barátnak, és ez az efféle helyzetekben mutatkozott meg a legtisztábban.

 Válaszként csak bólintottam. Gyengének éreztem magam a beszédre, meg úgy az alapvető emberi cselekedetekre is, melyeknek elvégzése régen rutinfeladat volt a számomra. Azon a napon pedig… még a lélegzés is csak kínok árán sikerült. Túlságosan fáradt és túlontúl gyenge voltam elviselni a rémes kételyeim mellett még a sok tudatlan, idegesítő gimnazistát is. Próbáltam ignorálni őket, ahogy a gondolataimat, s minden problémámat egyaránt, mindössze néhány perc erejéig, de a szemét emlékek nem hagyták. Képtelenségnek tűnt szerezni egy nyugodt pillanatot, pedig arra lett volna szükségem, semmi többre.

 És Krisre. Uramisten, fel sem tűnt még aznap, mennyire hiányzott a férfi látványa! Ott helyben meg akartam ölelni, megcsókolni, beszélni vele, pontosan úgy, ahogy nem olyan régen, de erre már nem volt lehetőségem. Amilyen elutasítóan parancsolta meg távozásomat, biztosan tudtam, hogy kettőnk kapcsolata soha többé nem lesz olyan, mint néhány órával az előzőnapi incidens előtt.

- Sehun – csendült fel ismételten a szeretetteljes hang, lágyan simogatva dobhártyáimat, egy nagyon minimális megnyugvást okozva lelkemnek. Lassan a fiú felé fordítottam megkeseredett tekintetemet, várva a további kérdéssorozatra. – Köze van ehhez Yifannak?

 Nem feleltem. A férfi neve egy idegen ajaktól, már csak ennyi is elég volt ahhoz, hogy teljesen remegni kezdjek. Néha tényleg nem értettem, hogy lehetett ilyen hatással rám csupán egy név, aminek köze volt hozzá. A szívem vadul kalapálni kezdett, mintha ki akart volna törni mellkasomból, egy kis szabadságért kiáltva, megkeresve az említett személyt. A lélegzetem egyenletessége összeomlóban volt, ahogy szétszórt gondolataim, abban az egy pillanatban csak a szép szőke férfin kezdtek járni. Érthetetlen volt számomra, miért reagáltam rá így… régebben, csak Haneul esetében éreztem ilyesmit. Talán…

- Igen – mondtam automatikusan, nem igazán figyelve arra, tényleg be akartam-e avatni ebbe Jongdae-t, vagy sem. Nem nagyon tudtam, mit csinálok; amikor Yifan járt az eszembe, ritkán voltam képes hosszabb-rövidebb időtartamú koncentrációra.

- Elmondod mi történt?

- Nagyon én sem tudom, mi történt – feleltem reflexből, hangos sóhajt hallatva magamból, a meleg tavaszi időjárást vizslatva az ablakon keresztül. Teljesen ki voltam készülve, mint egy rossz nő, komolyan.

- Aish Sehun! – túrt bele idegesen hajába, valószínűleg már nehezen viselte a látványos szenvedésemet. – Jó lenne, ha nem rébuszokban beszélnél!

- Ne haragudj – sóhajtottam. – De, ami tegnap történt, eléggé bonyolult. Nehéz lenne elmagyarázni, és igazából nem tartozik rád – feleltem immár hasogató fejfájással, halántékomat kezdve masszírozni, abban a reményben, hogy az némiképp enyhíti a fájdalmamat. Ötletem sem volt rá, miért nyílalt bele ilyen hirtelen elmémbe a szenvedés, de pont nem a legjobb pillanatban érkezett, ebben biztos voltam. – Az a baj – nyögtem egy kisebbet a váratlan migrénemtől –, hogy nagyon rám sem tartozik…

- Ezt mégis hogy érted? – értetlenkedett a mellettem helyet foglaló, ezt a reakciót, pedig akkor sem róhattam volna fel neki, ha akartam volna. A helyzet látatlanban még bonyolultabb volt, mint a teljes egész valójában, így nem csodáltam, hogy Jongdae számára érthetetlen volt a szituáció. Sajnos nekem is az volt.

- Ígérem, egyszer majd elmondom – jelent meg halovány mosoly ajkamon, amely ugyanerre a gesztusra kényszeríttette a fiút is. Alig észrevehető macskamosolya ellenállhatatlanul széppé tette férfias vonásait, melyeknek látványa mindig egyfajta megnyugvást jelentettek a számomra, akárcsak akkor. Sokszor töprengtem el azon, nem vagyok-e szerelmes Jongdae-be… de aztán ezt a nevetséges feltételezést rögtön elvetettem, mihelyst az eszembe jutott. A fiú többet jelentett nekem, mint egy helyes arc, egy jó test, vagy egy vonzó személyiség, mint amit sokan láttak benne. Nem csupán a legjobb barátom volt, mert ezzel a kifejezéssel mindig ledegradáltam a kapcsolatunkat, de nem tudtam volna megfelelő szavakat találni arra, mit jelentett nekem ő. Évezredekig agyalhatnék a megfelelő betűkombináción, ami kiadja Kim Jongdae létének igazi lényegét, egyetlen egy szóban. Viszont nem volt kedvem gondolkodni valami olyanon, amire úgysem tudnék jó választ találni. Jongdae a legjobb barátom volt, a másik felem, a testvérem, a pszichológusom, sokszor pedig apám helyett apám. Ok volt egy oktalan világban, remény egy reménytelenben, és támasz egy ingatagban, amiben sosem bírtam két lábon megállni. Rá mindig, mindenben, bárhol és bármikor számíthattam, még kérnem sem kellett. Épp ezért egy ilyen mosolya, többet ért százezer átbeszélt éjszakánál, mert ennyiből is pontosan tudtam, ő ott lesz nekem, történjék akármi.

 Hirtelen vágódott ki a terem ajtaja, rajta pedig az egyik osztálytársam rohant be, úgy lihegve, mint aki alig néhány perccel előtte futotta le a maratont. Minden egyes szempár a megfáradt fiúra meredt, akinek kiejtett szavait szívem szerint visszagyömöszöltem volna a torkán, hogy ne kelljen szembesülnöm velük.

- Eltanácsolták Wu Seonsaengnim-t!

 Éreztem, hogy a szívem ott helyben robbant szét mellkasomban, százmillió darabkára hullva, melyet egy apró lehelet fújt ezerfelé. Úgy éreztem, a dobhártyáim menten beszakadnak a nem kívánt információ hallatán. Alig kaptam levegőt, a lábaim önkéntelen remegésbe kezdtek, a fejfájásom abban a percben erősödött fel, mikor megemésztettem a szavakat. Nem! Ez egyszerűen nem történhetett meg! Nem akartam tudomásul venni, hogy Yifan…

- Mi van?! – pattant fel mellőlem meglepetten Jongdae, értetlenül meredve a fiúra, valószínűleg kimondva minden olyan érzelmet, ami a többiekben tombolt. – Ezt honnan veszed?

- Láttam, ahogy a töri szertárból pakolta ki a cuccait, egy baromi nagy dobozba – válaszolt hevesen az osztálytárs. – Ráadásul az összes tanár becsmérlően nézett rá, amikor elment mellettük. Valami hatalmas szarba keveredhetett!

- Nem tudod miért rúgták ki? – csendült fel hátulról egy kérdés, ami csak még inkább kifacsarta immáron teljes egészében kiszáradt szívemet. Rúgjatok még belém…

- Nem álltam le megkérdezni – forgatta meg szemeit, teljesen jogosan, mert hatalmas parasztság lett volna leállnia Yifannal, és ilyenekről beszélnie vele. Nem tartozott rá, és isten igazából senkire sem, egyedül az igazgatóra, Yifanra… és rám. Nekem viszont kurva sok jogom volt megkérdezni, elvégre együtt jártunk, az Isten bassza meg! Ennek a kibaszott állásnak hála jöttünk össze; tudni akartam, miért ment el!

- Itt van még? – hallatszott, a még számomra is ismeretlenül csengő hang, egyenesen az saját ajkaim közül szökve ki, s formálva meg ezt az egyszerű mondatot. Nem éreztem erősebbnek vagy biztosabbnak magam, de azt tudtam, hogy a látszatott fent kellett tartanom, mindkettőnk érdekében.

- Itt – nyelt egyet a fiú, rémülten tekintve rám. Minden egyes pillantás az én hátamon nyugodott, de képtelen voltam foglalkozni velük. Óvatosan álltam fel helyemről, majd magabiztosságot, és egy arrogáns arckifejezést magamra erőltetve az osztálytársam elé léptem, hosszasan meredve annak ijedt szemébe. Rettegett tőlem, fogalmam sincs miért, bár valószínűleg, ha láttam volna magamat, hasonlóképpen reagálok. – Alig néhány perce ment be a tanáriba.

 Ennyi tökéletesen elég volt. Határozott léptekkel kerültem ki a fiút, hangos ajtócsapkodások közepette távozva az osztályteremből. Egyre gyorsabban s gyorsabban lépkedtem a tanári szoba irányába, mígnem futni nem kezdtem, hogy elcsíphessem utoljára azokat a varázslatos barna szemeket, s azt a makulátlan megjelenést, ami napról napra, fokozatosan vált a mániámmá. Nem érdekelt, hogy az előbbi incidenssel valószínűleg teljesen lelepleztem magam – vagy csak erős gyanúba keveredtem – mindössze találkozni akartam vele, ott az iskolában, abban az életben még egyszer. Tudtam, hogy ha akkor nem, többször már nem lesz erre lehetőségem.

 Lelassultam a folyosó közepén, ahogy a távolban megpillantani véltem az éppen kinyíló ajtót, melyen irodalomtanárom lépett ki, kisebb kartondobozt szorítva magához, melyben könyvei pihentek. Mögötte szorosan az igazgató úr lépkedett, elegáns öltözetben fürkészve, kissé sajnálkozóan a kollégát. Óvatosan megálltak egymással szemben, az ajkak mozgásából azt is láttam, hogy még néhány szót váltottak egymással, aztán hirtelen Yifan mélyen meghajolt. Pontosan úgy, mint egykoron én, mikor fellöktem, s a kezében tartott papírok a földre hullottak. Miközben azt a régi pillanatot idéztem fel, a férfi szépen lassan felegyenesedett, kifejezéstelen arccal vizslatva a felettesét. Az idősebb halkan felsóhajtva ejtett még ki néhány szót ajkán, majd jobbját nyújtotta Yifan felé, aki készségesen elfogadta azt.

 A jelenet csupán néhány másodperc apró töredékéig tartott, amely a fejemben egy örökkévalóságnak tűnt, kimondhatatlanul kínzóan vetve véget mindennek. Ahogy a tanár megfordult, hogy végleg elhagyja az iskola épületét, valószínűleg megérezte hátán tekintetemet, mert megtorpant, s óvatosan felém pillantott.

 Az a szempár, ami akkor nézett vissza rám, egy csepp jót sem ígért. Éreztem minden porcikában, hogy a csodaszép barna íriszekben elhalványult fény, mi miatt hunyt ki. Tudtam, szavak nélkül is tisztában voltam a történtekkel, de nem akartam elhinni… Egyszerűen lehetetlenségnek tűnt, hogy így történjen, hogy pont velünk essen meg mindez. Szerettem volna, ha ezt csak álmodom, ha a sok rémség mind csak egy lidérc része, de nem az volt. Yifant kirúgták, s ezzel vége szakadt mindennek.

**

 Rohantam. Ahogy tüdőm, lábam s összetört lényem engedte, rohantam el az intézmény épületéből, a lehető legmesszebb kerülve mindentől, s mindenkitől. Menekültem, féltem, mert a kibaszott talaj kicsúszott alólam, mintha csak egy szőnyeget rántanának fel a padlóról. Hogy történhetett mindez? Miért velem? Miért velünk…? Reménykedtünk a biztonságos jövőben, hogy sosem bukunk le, de gyengéknek bizonyultunk és elbuktunk. Egyszerűen nem érdemeltük meg egymást. Nem érdemeltem meg Yifant…

 Kinyitottam azt ajtót, amelyen szinte hulla módjára estem be, akár egy rakás szerencsétlenség. Mondjuk az is voltam, de ezt egy időben remekül titkoltam. Viszont aznap nem ment; képtelen lettem volna játszani, hogy minden rendben van, hogy jól érzem magam, mert nem volt igaz. Akkor legszívesebben kaktuszba haraptam volna, mintsem ismételten átéljem azt a néhány rettenetes éjszakával megáldott időszakot.

 Beljebb lépve a házban, a szüleim jelen voltak, kifejezéstelen grimaszokkal arcukon, szinte teljesen mozdulatlan állapotban. Sosem szoktak olyan korán otthon lenni, ezért különös összképet nyújtottak a kanapén ülve, mint két nemrégiben kifaragott szobor. Az alkotások körül megjelentek az objektumhoz tartozó dolgozók is, sok-sok ember, és középen a kishúgom. Életem elsőszámú nője ott állt a helyiség kellős legbeláthatóbb részén, engedve, hogy a sós könnyek utat törjenek maguknak, abban a pillanatban, mikor meglátott engem. Értetlenül meredtem a gyönyörű csöppségre, nem is sejtve, miféle borzalmak vártak még rám aznap.

 Váratlanul egy ököl csapódott arcomnak, erőteljesen taszítva a padlóra, kétségek s megmagyarázhatatlan kérdések közé lökve, melyek azon nyomban fojtogatni kezdtek, mikor mögöttem felhangzott egy gyermeki sikoly. Próbáltam feltápászkodni, de mire négykézlábra álltam volna, egy gyomorszaggató rúgást éreztem meg hasfalamon, mely ismételten visszataszított az összeroskadt állapotba. Nem értettem… egyszerűen képtelen voltam felfogni az eseményeket.

- Hálátlan korcs! – hallottam meg magam mögött egy régen fel nem hangzott, éles férfihangot, amely akkor is libabőrt keltett volna testemen, ha csak gondolok a tulajdonosára, s tetteire. – Undorító féreg vagy Sehun, semmi több!

 Reszkető térdkalácsokkal, gyenge, teljesen elernyedt karokkal támasztottam meg könnyű lényemet, kínzó lassúsággal állva végre valahára két lábra, onnan látva be az egész teret. Mindenki ott volt; a személyzet összes tagja, a szüleim és a húgom, mintha látványosság lett volna a megalázásom, melynek oka továbbra is rejtély maradt a számomra, akárcsak az apámnak csúfolt férfi különösen haragos tekintete. Vajon mit tettem, hogy ekkora figyelmet érdemeltem?

- Még van merszed idedugni a képedet a történtek után?! – üvöltötte arcomba kifakadó haragját, még egy dühös ütéssel társítva azt. Ismételten földre kerültem, a lehető legvédtelenebb formában zuhanva a hideg, kemény felületre. Túl gyenge voltam visszavágni, megszólalni, vagy bármit is tenni, így… hagytam. Hagytam, hadd alázzon kedvére, hadd tiporja porrá a büszkeségemet, s a megmaradt önbecsülésemet. Nekem már úgysem számított. – Megdugattad magad a saját tanároddal! Hogy tudsz így tükörbe nézni? Hogy mered egyáltalán férfinek nevezni magad? Egy retkes buzi lett belőled, semmi több! Még van pofád idejönni? Az én házamba? Azt hiszed csak azért, mert vérszerinti rokon vagy, még van jogod visszajönni? Menj csak a tanár bácsidhoz, hadd keféljen halálra, és remélem boldogan fogsz megdögölni egy nemi betegségben.

 A kislány síró hangja betöltötte a rémült szobát, melyben két emberen kívül, mindnek fájdalom, s egyeseknek milliónyi sajnálat ült a tekintetében. Az egykori sofőröm szánakozva ajándékozott meg egy pillantással, a mellette álló szakácsnőhöz hasonlóan, aki olyan volt nekem, mint egy nagymama. Emlékeztem arra, amikor ezek az emberek a gyerekkoromat segítették; főzni, járni, rendesen enni, megfelelően viselkedni tanítottak, s milliónyi időt szántak rám, melyet sosem fogok tudni meghálálni nekik. De a legszívbemarkolóbb a kis ártatlan szobalány, Jimin látványa volt, kinek szép barna íriszeiből patakokban folytak a könnyek. Az én pici, kedves lelkű Jiminem, ott sírt előttem, mintha éppen a temetésemen állt volna koporsóm fölött, még egyszer utoljára búcsúzva el keserves, halandó életemtől.

 Nagy nehezen a lány elé álltam, s remegő ujjaimmal végigsimítottam selymes arcélén, rövidke barna tincseit füle mögé fésülve. Egy gyors mozdulattal elvettem a mellzsebébe akasztott tollat, majd alig észrevehetően néhány szót firkantottam a puha bőrére, egy ölelés kíséretében suttogva neki néhány szót.

- Erre a címre küldd a cuccaimat, kérlek – mondtam neki, alig hallhatóan, hogy az álszent, szemét szüleim semmit se sejthessenek meg. – Köszönök mindent Jimin-ah! Remélem egyszer még lesz ilyen barátom, mint amilyen te voltál!

 Felrohantam az emeletre, néhány létfontosságú dolgot összepakolva, mintha csak egy barátomnál készültem volna aludni, holott gyakorlatilag, ez a költözésem kezdete volt, annyi különbséggel, hogy ide sosem térhetek majd vissza. Nem hittem volna, hogy érettségi előtt egy hónappal dobnak ki otthonról, de ennek is el kellett jönnie egyszer. Minden zsigeremben éreztem, hogy egy nap majd ki leszek tagadva, bár nem számítottam ilyen drasztikus jelenetekre. Mondjuk a nyilvános megalázás benne volt a pakliban, ez volt a szüleim specialitása… Ezzel csupán a magukhoz való lojalitásuk mutatták meg, semmi többet.

 Egy hatalmas fekete sporttáskát dobtam a vállamra, készülve elhagyni a helyiséget, a jól bevált módszerrel, az ablakkal, amikor is hirtelen kopogást véltem felfedezni az ajtómon. Yunseo baktatott be hozzám, kisírt szemekkel, kipirosodott arcocskával, s a fájdalom minden jelével fiatal küllemén. Bár még csak nyolc éves volt, rendelkezett annyi sütnivalóval, hogy tisztában lehessen a helyzet komolyságával, a megakadályozhatatlan következményekkel.

- Elmész? – kérdezte halkan, gyengéden érintve meg ruhám alját, mire leguggoltam hozzá.

- Igen.

- És többé nem jössz vissza, ugye? – pillantott szemeimbe, alig bírva visszatartani feltörekvő sírását. Lágyan simogattam meg buksiját, keserű mosollyal arcomon rázva meg fejemet, hagyva, hogy az apró csöppség belesimuljon ölelésembe, elnyomva felsőmben keserves zokogását.

 Reszkető alakját tartva, alig bírtam visszaszorítani sós könnyeimet, hogy legalább az utolsó percekben tartani tudjam magamat húgom előtt, hogy úgy emlékezhessen rám, mint erős, odaadó bátyra. Szívem szerint magammal vittem volna, de pontosan tudtam, hogy a legjobb helye ott volt, a szüleim mellett. Mert bár azok az emberek engem gyűlöltek, a kishúgomat mindennél jobban szerették, és mindent megadtak neki, amit megérdemelt.

- Kicsim – suttogtam fülébe, de még mielőtt többet mondhattam volna, eltolt magától, s széles mosollyal arcán kezdett beszédbe.

- Menned kell Sehun-ah! – nyelt egy kisebbet, mielőtt folytatta volna gyermeki hangba csomagolt, felnőttes mondandóját. – A te helyed Kris oppa mellett van. Nem szabad elszalasztanod őt!

- Miért mondod ezt? – ráncoltam homlokomat értetlenül, mert ötletem sem volt arra, minek mondott ilyeneket. Egy normál gyerek sírt volna, könyörgött volna a maradásért, vagy fel sem fogja a történteket, de Yunseo egy felnőtt, érett nőt megszégyenítve törölte le könnyeit, s mosolygott az arcomba.

- Mert ő a te parasztod, aki felolvasztotta a szívedet!

 Eddig bírtam; kicsorduló könnyekkel szorítottam magamhoz a világ legértelmesebb, legédesebb, legkedvesebb teremtését, akit valaha ismertem, és akit volt alkalmam a húgomnak nevezni. Mindennél jobban szerettem azt a kislányt, éppen ezért fájt felfognom, hogy ő képes volt megfelelően kezelni az elválást, velem ellentétben. Sosem akartam elengedni őt… de muszáj volt.

- Yunseo… – toltam el magamtól, halkan szipogva, megnézve a szép vonásait, hogy elmémbe véshessem a gyönyörű gyermek arcát. – Ha majd felnősz, és még emlékszel rám, akkor keress meg, kérlek!

- Ne mondj ilyeneket Sehun-ah – csapott karon játékosan, eleresztve még egy sós cseppet. – Te vagy az egyetlen bátyám; sosem foglak elfelejteni!

 Kiengedtem karjaim fogságából a szép lányt, lassan lépve az ablak elé, kínzó tempóban nyitva ki azt, ezzel beengedve a délutáni fuvallatot, immár egykori szobámba. Már a párkányon volt a lábam, mikor utoljára hátrafordultam, s végigmértem Yunseot, tetőtől talpig. Megjegyeztem gyönyörű, koromfekete fürtjeit, édes mosolyát, vékonyka alakját, varázslatos vonásait, s édes kis iskolai történeteit. Mélyen belevéstem személyiségét elmémbe, hogy sose menekülhessen ki emlékeim közül az a nő, akit az első perctől az utolsóig, mindig feltétel nélkül szerettem.

 Aznap délután láttam utoljára a húgomat.

37. fejezet

37. fejezet

- Na, hogy van a krapekod? – huppant le mellém Jongdae az iskolában, hatalmas lelkesedéssel hangjában. Meglepő módon a fiú hetekig nem érdeklődött irántam és Kris iránt, ami rendesen megdöbbentett, ugyanis Chen nem az a fajta volt, akit az ilyen nem érdekel. Már március küszöbét koptattuk, amikor végre a fiúból kiszakadt az első kérdése.

- Remekül, de ezt tőle is nyugodt szívvel megkérdezhetnéd – feleltem vállamat vonva, kissé furcsállóan pillantva a mellettem helyet foglaló srácra, mert logikusabbnak tűnt Krist megkérdezni arról, hogy van, mivel mégiscsak ott tanított, ahova mi is jártunk.

- Engem nem az érdekel, hogy pontosan vele mi van, hanem hogy ti hogy vagytok! – adta meg az egyértelmű utalást a dologra, ezzel jelezve, hogy szarik Yifan hogylétére. Milyen kedves, mondhatom.

- Kibújt a szög a zsákból!

- Ugyan Sehun, igazán mesélhetnél egy kicsit többet is – dőlt hátra fáradtan székén, miközben enyhén kislányos stílusra váltott, mellyel készült az agyamra menni. – Egész februárban moderáltam magam, hogy egy kis nyugtod lehessen a történtek után, de most már azért legyél annyira csajos, hogy beszélsz a kapcsolatotokról!

- Mégis mit mondjak? – tártam szét a karom meghökkenve. – Majdnem minden tudsz, amit kell.

- Azóta semmi izgalmas nem történt kettőtök között? – hajolt bele arcomba, kíváncsi szemekkel vizslatva engem, mintha elmémben próbálna meg olvasni, remélve, hogy kiszed belőlem valamennyi információt.

- Ha arra gondolsz, hogy olyasmi történt-e köztünk azóta, akkor a válaszom nem.

- Nem ezt akartam kérdezni – vont vállat, de különösebben nem zavarta, hogy eltértünk az eredeti témától. –, de ha már itt tartunk, komolyan nem volt semmi a kiakadásom óta?

- Szerintem azok után Yifan ötvenszer is meggondolja, mikor bújik a seggembe – válaszoltam fáradtan, mivel semmi kedvem nem volt a szexuális életemről beszélni, ami akkoriban ismételten a nullán volt. Miután Kris megismerte a húgomat és többször felugrottam hozzá – természetesen a kislány nélkül – egyetlen egyszer sem próbálkozott be nálam, amit én sajnáltam is. Azt gondoltam, ha neki nincs kedve hozzá, akkor nem erőltetem, hiszen annyira nem hiányoltam a dolgot, legalábbis az elején ezt hittem. De két hét szex megvonás még mindig ugyanolyan szar, mint a „melegségem” előtt volt.

- Tényleg miattam, van a dolog? – pislogott nagyokat a fiú, mire kedvesen kinevettem.

- Dehogy, csak szívatlak. Egyszerűen az utóbbi időben nem volt erre kapacitásunk.

- Fáradt volt, vagy mi? – ráncolta homlokát, hiszen számára érthetetlen volt az, amikor egy pár nem kefélt éjjel-nappal. El sem tudom képzelni, ők Xiuminnal, hogy bírták ki azt a néhány napot, amíg Chen hisztizett miattam; mindenesetre a hörcsög tuti nem kielégületlen, ez már biztos.

- Valami olyasmi, gondolom – vontam meg a vállam. – Nem beszéltünk erről.

- Hogyhogy?

- Nem volt miről beszélni Jongdae; ha ő nem kezdeményez én, nem fogok rámászni. Biztos nyomós oka van annak, hogy nem csinál semmit.

- Vagy egyszerűen csak azt szeretné, ha te nyitnál felé – válaszolta meg helyettem magamban milliószor feltett kérdésemet a fiú, mire a revelációmtól szívem szerint arcon csaptam volna magamat.

- Ez lenne a dolog mögött?

- Lehet – rántotta meg hanyagul vállait, mintha ez már annyira nem izgatná. – Nem ismerem Yifant, így fogalmam sincs arról ő, hogyan éli meg ezeket a helyzeteket, de általában ez szokott lenni a probléma. Történt valami meghatározó mostanában veletek?

- Hát… - vakartam meg tarkómat, egy pillanatra elgondolkozva. – Bemutattam neki a húgomat.

 Erre a kijelentésemre barátom perceken keresztül nem mozdult. Megmerevedve bámult rám, olyan arcmimikát erőltetve magára, mintha bármelyik percben képes lenne pofán csapni a faszságaim miatt, melyek neki már fizikailag fájnak. Mondjuk lehet, hogy tényleg így érzett, nem tudom, nem láttam a fejébe.

- Erre inkább nem mondok semmit sem – fordult el tőlem, teljesen „feladva engem”.

- Most miért? Nem kellett volna?

- Én még normális szituációban sem mesélek a szüleimnek Xiuminról, akkor a te helyzetedben én nem lennék olyan felelőtlen, hogy egy nyolc éves gyereknek bemutatom a meleg faszimat, aki nem mellesleg a tanárom is – suttogta el gúnyosan véleményét a dologról, majd mielőtt még valamit szólhattam volna, hozzátette. – De ez a te döntésed, és ha megbízol a kölyökben, akkor nem szóltam. Csak nehogy a végén megszopd.

- Nyugodj meg, emiatt aztán tényleg nem kell aggódni – biztosítottam barátomat testvérem diszkréciójáról. – Yunseo ezer százalék, hogy erről nem fog beszélni senkinek sem.

- Tudod, hogy csípem a húgodat, mert egy aranyos kislánynak tartom, de én nem bíznék meg benne ennyire, elvégre mégiscsak több mint fele annyi idős, mint te. – Chen aggályai teljesen érthetőek voltak, és ha nem ismertem volna ilyen jól a húgomat, és ha nem bíztam volna meg ennyire benne, akkor valószínűleg úgy cselekedtem volna, mint Jongdae. Viszont nem így tettem, mivel Yunseo nem egy átlagos kislány volt. – De a te húgod, valószínűleg többet tudsz róla, mint én, így vedd is úgy, hogy nem szóltam.

- Rendben – bólintottam egyet, majd kiélveztem a hirtelen ránk telepedett némaságot. Korán volt még aznap reggel, csupán mi ketten ücsörögtünk a teremben, hiszen sikeresen bejöttünk nulladik órára, amelyről kiderült, hogy elmaradt így feleslegesen keltünk fel. De annyira nem bántam, mivel így nyugodtan elbeszélgethettünk végre, amit az utóbbi időben nem tehettünk meg. Mint mondtam, Jongdae moderálta magát az elmúlt hetekben, így száz százalékosan őszinte társalgásunk nem igazán volt. Éltük az életünket: ő Xiuminnal és a munkájával foglalkozott, miközben igyekezett rendszeresen leveleket írni a szüleinek, én pedig a lehető legnagyobb titokban próbáltam tartani kapcsolatomat Yifannal, ezért minden vele töltött iskolai órában olyan semlegesen viselkedünk egymással, hogy még a legpletykásabb rémeket látó korombeliek sem gyanakodtak volna kettőnkre. Persze óra után mindig sokat sejtető pillantásokkal dobáltuk a másikat, és néha szemcsatáinkba Jongdae-t is bevontuk, de az iskolában ennél többet tényleg nem tettünk. Ha muszáj volt, beszéltünk egymással, de szigorúan csak az intézményhez köthető témákról; ha valami halaszhatatlan mondanivalónk volt, azt gyorsan sms-ben bepötyögtük. Délutánonként pedig mindig felugrottam hozzá, ott pedig az összes eddig magunkban tartott vágyunkat vagy mondanivalónkat kiadhattuk magunkból. Jó rendszer volt a miénk, bár néha klassz lett volna emberi időben, emberek között is olyan őszintének és nyíltnak lenni, mint amilyenek kettesben voltunk. Ez persze egészen érettségi végéig lehetetlen kívánságom maradt.

- Milyen volt az első randitok? – fordult felém kíváncsian barátom, aki egészen eddig csendben gubbasztott mellettem, csak úgy meredve a semmibe, mintha nem is gondolkozna.

- Micsodánk? – kérdeztem vissza meglepetten, de nem azért, mert nem értettem tisztán a kérdést. Egyszerűen a mi esetünkben ez nem volt releváns, tekintve, hogy a kapcsolatunkat eléggé zártnak lehetett nevezni, majdnem minden értelemben. – Mi még sosem randiztunk.

- Nem? – hőkölt hátra kissé a fiú, ezzel jelezve őszinte megdöbbenését.

- Annyira azért ne lepődj meg, oké?

- De ez hogy lehetséges? – ráncolta homlokát értetlenül, mintha számára felfoghatatlan lenne ez az egész.

- Nem a mi stílusunk a randizgatás, a másik meg, hogy nem is engedhetjük meg magunknak a helyzetünket illetően – válaszoltam gyorsan, abban reménykedve, hogy Jongdae leszáll erről a témáról és lehetőleg valami másról, kezd faggatni.

- Az utóbbit még meg is értem, bár az sem ment fel titeket minden alól, de ez akkor is lehetetlen számomra. Amióta én és Xiumin együtt vagyunk, folyton megyünk bulizni, néha vacsorázni esetleg egy-egy koncertre… - kezdte sorolni a listáját, de beszéde során csupán egyetlen egy kérdés merült fel bennem.

- Nektek hogy van minderre pénzetek? – értetlenkedtem, mert tudtommal a fiú csak saját keresetéből élt, mondjuk arról fogalmam sem volt, annak mennyi lehetett a pontos összege.

- Igazából én sem tudom – gondolkodott el egy pillanatra Jongdae, mintha az egész életét kellene átértékelnie abban a néhány percben. – Tényleg; hogy a picsába tudunk ennyi helyre elmenni?

- Oké, ez inkább volt költői, mint normális kérdés, szóval kérlek, ne próbáld megválaszolni – mosolyodtam el a fiú lesokkolódott ábrázatán, lehetséges valóban ennyire rosszul érintette az a tény, hogy sztriptízesként milyen sokat keres, bár ezt biztosra nem tudhattam.

- Na mindegy – legyintett végül. – A lényeg annyi, hogy mi Xiuminnal mindig megyünk valami érdekes randihelyszínre, hogy tuti ne hűljön ki a kapcsolatunk.

- Ti ketten még az Északi-sarkot is képesek lennétek felolvasztani, a helyedben nem aggódnék a románcotok szikrája miatt – forgattam meg szemeimet, mire egy karon vágást kaptam ajándékba, mivel Chennek nem nagyon tetszett a hangsúly, amit vele szemben ütöttem meg. Igazából csak nem örült annak, hogy közvetve ugyan, de lebuziztam, mondjuk ezen nem értem miért akadt ki. Én is ugyanúgy egy férfival jártam, tehát semennyivel nem voltam „hidegebb” nála, magamat pedig nem sértettem volna meg. Ezzel a kijelentésemmel csak kifejezni szerettem volna az elismerésemet kettejük iránt: ki tudja Minseok és Jongdae mióta voltak együtt – igen, lusta voltam matekozni –, de eddig még képtelenek voltak megunni egymást. Olyan pillantásokkal vizslatták a másikat, mintha a kapcsolatuk a reggeli harmatnál is frissebb lenne, holott már egy összeszokott szerelmespárról beszéltünk, akik ugyanúgy rajongtak egymásért, mint az ismerkedésünk elején. Ennél szebb köteléket még életemben nem láttam, és be kell vallanom, kicsit irigy voltam, hogy Jongdae nem tudta megunni párját. Bár akkor ez a veszély nálam sem állt fenn, de Chen látványosan monogámabb alkat volt, mint én: Ez pedig egy nagyon jó tulajdonsága volt a fiúnak.

- A lényeg annyi, hogy szerintem ti is csinálhatnátok olyanokat, mint a normális párok.

- De miért? – tártam szét hitetlenül karom, mert ennél több okra volt szükségem, bár őszintén, annyira nem bántam volna, ha Kris és én nem csak a lakásán éljük ki magunkat. Mármint, oké volt, hogy máshol erre nem adódott lehetőségünk, de egy kis változás talán tényleg jót tett volna nekünk. Leginkább nekem.

- Mert akkor duplarandizhatnánk! – válaszolt kapásból az idősebb, olyan csillogó szemekkel, akár egy korabeli szerelmes kamaszcsaj.

- Na most menj a picsába! – fintorodtam el reflexből, mert gyűlöltem az ilyen Amerikába illő klisés faszságokat, amiket már mi is kezdtünk átvenni. Imádom azt az országot, de néha olyan baromságokat bírnak kitalálni, hogy szívem szerint az arcomról kapargatnám le a bőrt, amikor Valentin-napon a szerelmespárok szív alakú csokikat ajándékoznak egymásnak, ahelyett, hogy dugnának egyet, vagy mit tudom én. Komolyan egy külön ünnep kell arra, hogy meglepd valamivel azt az embert, akit állítólag mindennél jobban szeretsz? Ugyan kérem. Utáltam az ilyeneket, és ezt Chen is pontosan tudta, de volt egy olyan érzésem, hogy direkt húzta ezzel az agyamat.

- De most miért? – vonyított fel kislányos hangon, karomat kezdve ráncigálni. – Olyan jó lenne, ha négyesben lóghatnánk! Yifan megismerhetné Xiumint, és szerintem tök jól kijönnének egymással! Na Sehun légyszi, csak a kedvemért…

- A seggedet baszki ne nyaljam ki?! – fújtattam továbbra is frusztráltan, mert az efféle beszélgetések képesek voltak teljesen leszívni az agyamat.

- Sehun-ah! – nyújtotta el nevemnek végét, amivel már végképp betelt a pohár.

- Oké, megígérem, többet nem teszek rád és Xiuminra megjegyzést, csak könyörgöm, soha a büdös életben ne adj ki magadból ilyen hangot még egyszer! – tettem eleget ki nem mondott kérésének, mire elégedetten dőlt vissza székében, kiélvezve győzelmének édes ízét.

- Ennek örülök. Viszont a randi résznél nem vicceltem.

- Mi? – kaptam rá tekintetemet ijedten. – Komolyan négyesben akarsz vacsorázni?

- Dehogy! – válaszolt kapásból, immár teljesen őszinte arcmimikával, ami újra normális tempóra kényszeríttette heves szívverésemet. – Csak szerintem, át kellene gondolnod mindazt, amit mondtam; egyedül kettőtökről.

- Át fogom – mondtam, mintha ez eddig kérdés lett volna. Jongdae tanácsait mindig figyelembe szoktam venni, még akkor is, ha amúgy baromságnak tartom az egészet. A fiú fontos volt nekem, ahogy a személyes véleménye is, így nem hagytam figyelmen kívül egy-egy megnyilvánulását, vagy utalását. Ezek után már csendesen ültünk egymás mellett, melyet az ajtó hirtelen kinyílása szakított félbe; legnagyobb meglepetésemre az alig egy perccel ezelőtt emlegetett pislogott felénk meglepődve.

- Hogyhogy itt vagytok? – lepődött meg párom, ahogy elegáns öltözetben belépett hozzánk, miközben az ajtót lendületből csukta be maga után. Reflexből álltam fel, barátom pedig követte a példámat, mivel ő minél előbb kettesben szeretett volna hagyni minket.

- Elmaradt a nulladik óra, csak mi nem tudtunk róla – vontam meg vállam, mire az előttem álló férfi bólintott. Aznap is remekül nézett ki, hiszen a téli bakancs tökéletesen passzolt fekete farmeréhez, melyet kifejezetten elegánssá varázsolt egyszerű fehér inge, amit amúgy nem gyakran hordott. Szívem szerint leszaggattam volna róla minden textilt, de iskolában voltunk, és Jongdae még mellettem pislogott, akár egy értetlen kölyökbagoly.

- Na én asszem meglátogatom SungYeol hyungot a büfében – szólalt meg hirtelen barátom, majd sietős léptekkel az ajtó felé vette az irányt, de előtte még visszaszólt páromnak. – Ti amúgy baromi különösek vagytok! – mondta, majd egy egyszerű mozdulattal lelépett. Furcsa volt megint kettesben lenni Yifannal, tekintve, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztunk egymással olyan tekintetben és baszki annyira ki voltam éhezve, hogy ott helyben képes lettem volna leteperni.

- Örülök, hogy itt talállak – szólalt meg végül, majd tarkójára simítva kicsit közelebb lépett hozzám. – Következő kedden valami fogadóóra vagy mi a halál lesz, így későig bent kell lennem. Ne várj rám!

- Ezt akár ma délután is el tudtad volna mondani – válaszoltam halkan felsóhajtva, mert ennél azért többre számítottam. Mármint, a suliban tényleg csak akkor szoktunk egymáshoz szólni, ha esetleg komolyabb probléma adódik, vagy halaszthatatlan információink vannak. Amúgy csak úgy viselkedünk egymással, mint két vadidegen a folyosón, holott valószínűleg még saját magunknál is jobban ismerjük a másikat.

- Lehet – vonta meg vállát hanyagul. – Viszont ezzel nem akartam addig várni – suttogta aranyosan, majd kezeit lassan derekamra vezetve közelebb húzott magához, s szenvedélyes csókot lehelt kiszáradt ajkaimra. A hirtelen jött gesztustól majdnem összeestem eleve remegő térdeim alatt, hiszen sokáig nem is nagyon értünk egymáshoz, s ahhoz képest az a reggeli csók az akkori állapotomnak nem nagyon tett jót. Újra ajkaimon éreztem puha párnáit, ismételten megízlelhettem tehetségét nyelvjátékában, miközben kecsesen ringatóztak gyomromban a kurva romantikus lepkék, melyek csak Wu Yifan egy-egy ilyen megnyilvánulása után keltek életre.

- Mit művelsz? – toltam el magamtól hitetlenül, miközben nyugtalanul meredtem szemeibe. – Iskolában vagyunk, bárki megláthat minket!

- Nem érdekel, nem bírok tovább várni – sóhajtott kéjesen, majd megint birtokba vette ajkaimat, ellenkezésem ellenére is. Bár annyira nem zavart, mert Kris fantasztikusan csókolt, és akkor reggel ez kellőképpen felébresztett, de még így is nagy volt a lebukásunk lehetősége.

- Mi ez a hirtelen jött kangörcs? – léptem el tőle, és csak másodsorban azért, hogy ne tudjon ajkaim után kapni. Tényleg beszélni akartam vele úgy rendesen, és magyarázatot vártam arra, hogy miért távoldott el tőlem arra a néhány hétre.

- Már ez is baj?

- Akkor máshogy kérdezem – bólintottam egyet, miközben arra mertem vetemedni, hogy meglehetősen közel léptem hozzá, ezzel próbálva nyomatékosítani mondanivalómat. – Hol volt eddig ez a kangörcs?

- Hát… - húzta el száját a férfi, miközben hatalmas ujjait tarkója selymes bőrére simította. – Azt gondoltam, neked jobb lenne, ha egy kicsit tartanánk a távolságot.

- A történtek után, te még ezt hitted? – pislogtam rá hitetlenül, hiszen Kris elég jól ismert már ahhoz, hogy tudja, mekkora egy kanos barom vagyok, és biztos nem kínozna azzal, hogy megvonja tőlem a szexet. Itt másról volt szó, ebben biztos voltam.

- Igazából azt hittem, nekem van erre szükségem – helyesbített, ami végkimenetelt illetően nem hangzott jobban, sőt kifejezetten lehangolt.

- Neked?

- Tudod, az utóbbi időben elfoglalt voltam, és a szabadidőmben nem akartam rád telepedni, mivel tanulnod kellett, meg az érettségire készülnöd, ebben pedig nem szerettelek volna megakadályozni – vont vállat ismételten, nem nézve szemeimbe, mikor eme szavak elhagyták ajkait. Hát Kris, ez a hazugság sem jött be igazán.

- Szerinted, amikor délutánonként nálad dekkoltam, tanulni szerettem volna? Legfeljebb a biológiát imitáltam volna szívesen – mosolyodtam el, miközben lassan álla alá nyúlva emeltem fel tekintetét, hogy az enyéimbe fúrhassam azt. Kris szemei egyszerűen varázslatosak voltak, akármilyen állapotban néztem beléjük, mindig elbűvöltek. – Valójában miért hanyagoltad a lenti dolgokat?

- A húgod miatt – felelte ezúttal őszintén, ezzel egy értetlen grimaszt kényszerítve arcomra.

- Miért? Titkon a szekrényedben tároltad, és nem akartál előtte megfektetni, vagy mi?

- Dehogy – nevetett fel hangosan, majd visszafogva engem szorítani vágyó gesztusait, egy kicsit távolabb merészkedve tőlem indította el az őszinteséglavinát. – Csak egy kicsit megijedtem.

- Ha ez megnyugtat, eddig mindössze csak két-három kisállatot nyúzott meg – próbáltam poénosra venni a figurát, de néhány halványabb mosolyon kívül többet nem húztam ki belőle. Abban a helyzetben mondjuk nem is tudtam volna.

- Nem konkrétan a húgod személyétől ijedtem meg, mint mondtam, nagyon aranyos kislány, csak…

- Csak mi?

- Egyszerűen az a dolog, amit sugárzott, hirtelen megálljt parancsolt nekem – válaszolt kissé hevesen gesztikulálva, de szavainak általa megformált jelentése valahogy nem tudott épségben eljutni hozzám.

- Tehát megrémültél a végtelen mennyiségű cukiságtól és érdeklődéstől… Pedig mondtam neki, hogy fogja vissza magát.

- Nem erről van szó – sóhajtott egy nagyobbat a férfi, próbálva összeszedni gondolatait, hogy rendesen meg tudja magyarázni számomra különös érzéseit. – Nem Yunseo miatt ijedtem meg, hanem mert bemutattad.

- Ez akkora problémát okozott neked? – pillantottam rá félve, mert nem szerettem volna, ha ráerőszakolásnak gondolja azt a délutánt, amikor testvérem megismerte őt. Aznap nem úgy festett, mint akit különösebben feszélyez egy nyolc éves kislány jelenléte, épp ezért nem értettem, miért ezt említette problémaként.

- Nem – rázta meg fejét. – Kedvelem a húgodat, egy tündéri gyerek, ráadásul korához képest sokkal intelligensebb is, így örülök, hogy megismertem. Viszont te engedted meg neki, hogy megismerjen engem, holott eddig mindenki elől el kívántál titkolni, a kettőnk érdekében. Erre hirtelen beállítasz a testvéreddel, akit mindenkinél jobban becsülsz és szeretsz, és megtisztelsz azzal, hogy felvállalsz előtte. Képzeld magad a helyzetembe; Oh Sehun bemutatja nekem a kishúgát, aki olyan neki, mint másoknak a szülei… Ez azért elég nagy szó, és mivel pasiból vagyok, be is pánikoltam tőle rendesen.

- Te komolyan ennyire túlkombináltad ezt a helyzetet? – mosolyodtam el valós aggodalmán, de azért dühített is, hogy egy ilyen miatt képes volt hanyagolni. Igen, fürdős kurvásan nyafogok, de akkor is basszus!

- Ja, néha szokásom kicsit elrugaszkodni a realitásoktól – vakarta meg tarkóját mosolyogva, mire eddig magamban tartott röhögésemet kiengedtem.

- Mekkora hülye vagy! – nevettem folyamatosan, hiszen az efféle okok egyszerűen nevetségesek voltak, és ezt nagy valószínűséggel Yifan is pontosan tudta. – A sok hetes kimaradásért nem kapok valami vigasztaló díjat, vagy ilyesmi?

- Most, hogy így mondod – lépett egy kicsit közelebb, s kezeit derekam köré fonta, úgy nyomott egy csókot homlokomra. – Engesztelésül kérhetsz tőlem valamit.

- Bármit? – pillantott föl rá, mire a férfi egy rövid időre elgondolkozott.

- Bármit, ami józanész határain belül van – adott nekem pontos kereteket párom, aminek hatalmas udvarán boldogan legeltethettem szemeimet, miközben pörgettem kerekeimet, mit is kérhetnék tőle. Aztán, alig néhány másodperccel később kipattant az isteni szikra fejemből, mintha eleve oda teremtették volna, annak a célnak a beteljesülésért, hogy kinyögjem ominózus kérésemet.

- Menjünk el holnap este vacsorázni!

- Hogy mi? – akadt fenn Kris szemöldöke, miközben meghökkenve kicsit távolabb tolt magától, hogy szemeimbe tudjon nézni. – Randizni akarsz?

- Igen – válaszoltam szinte kapásból, mert amiről alig egy tíz perccel ezelőtt beszéltünk Chennel, nekem nagyon bejött. Nem voltam az a romantikus alkat, de azért elmenni kajálni valahova, közben csak beszélgetni és egy kicsit kimozdulni a megszokott hétköznapokból sokkal vonzóbb volt számomra, mint mindig ismételgetni ugyanazt. Szerettem Krissel lenni, akárhol voltunk, viszont úgy éreztem, nekem igényem van egy ilyen estére, már csak azért is, hogy kitapasztalhassam pontosan milyen egy normális randi. – Nem tetszik az ötlet?

- Dehogyisnem, csak tőled nem ilyenre számítottam – vont vállat, majd tovább informálódott. – És mire gondoltál pontosan?

- Nem tudom. Kiöltözhetnél, tudod olyan klasszikusan szívdöglesztő stílusban, elmehetnénk valami étterembe, ott nagyot romantikázva beszélgethetnénk, majd miután úriember módjára meghívtál, elmehetnénk hozzád, és én visszafogottan leszakíthatnám rólad a ruhádat – vázoltam fel az elképzeléseimet, s már akkor láttam Kris arcán, hogy imponáló neki az ötlet, főleg annak legutolsó része.

- Hm, ez a terv egész jónak ígérkezik – mosolyodott el a férfi, de még mielőtt gyors csókot nyomott volna ajkaimra, barna íriszei váratlan felcsillanása miatt, lelkesen eltolt magától. – Ismerek egy helyet a város másik végén ugyan, aminek remek a hangulata, nem annyira puccos, de az alkalomhoz illik, és oda általában külföldi melegek járnak, akiket garantáltan nem látsz még egyszer ebben az életben.

- Honnan tudod? – ráncoltam homlokomat, hisz csak azért, mert hirtelen meleg lettem (amit még mindig nem nagyon tudok hova tenni), még nem ismertem a városban minden olyan éttermet, szórakozóhelyet vagy egérlyukat, amikbe csak és kizárólag homoszexuálisok járnának.

- Régebben megfordultam ott párszor.

- Értem – bólintottam egyet, mert erre mást annyira nem tudtam volna mondani.

- Akkor holnap hétre érted megyek! – puszilt arcon lelkesen, mintha a reggel megivott kávéja hatása hirtelen kezdett volna hatni, azon a korai csütörtökön. Yifan egyenesen kiröppent az ajtón, mondván, hogy még sok elintézni valója van, én pedig ott maradtam a néma teremben, teljesen egyedül.

***

 Másnap este, már hét óra előtt tíz perccel készenlétben álltam, mivel meglepő mód, baromi izgatott voltam, pedig nem egy szinte ismeretlen pasival mentem vacsorázni, hanem egy olyan férfival, akivel már majdnem két hónapja jártam. Ez a szokásosnál jóval hosszabb idő volt, amit eddig kibírtam, szóval ezt akár még egy kisebb ünnepként is kezelhettem volna, de amikor a tükör előtt folyamatosan a hajamat baszkeráztam, valahogy nem jutott eszembe ilyeneken gondolkodni. Mázlimra csupán húgom volt otthon, no meg a személyzet néhány tagja, így elég volt csak Yunseoval foglalkoznom, aki hatalmas szemeket rám meresztve pislogott minden egyes mozdulatom láttán.

- Ideges vagy Sehun-ah? – kérdezte ártatlan hanglejtéssel, ahogy végigmérte öltözetemet.

- Az nem kifejezés mennyire.

- De miért? Hiszen Ő és te már régóta együtt vagytok – mondta aranyosan pillantva rám, miközben hosszú fekete tincseivel játszadozott. Testvérem páromat az otthonunkban majdnem mindig „Ő”-ként emlegette, nehogy véletlenül elszólja magát. Persze nem az a fajta volt, aki sokat kotyogna erről, de azért jobb volt biztosra menni.

- Tudom, de mégis… - húztam el számat egy pillanatra, ahogy elgondolkoztam válaszomon. – Valamiért szeretném, ha ez az este tökéletes lenne.

- De az lesz, Sehun.

- Honnan tudod? – fordultam felé, hogy azért mégse a tükrön keresztül kelljen beszélgetnünk.

- Vele lehetsz, ami már eleve nagyon jó. És még ki is csípted magad, ami tuti tetszeni fog neki, hiszen eddig még sosem öltöztél így, egyetlen egy lány kedvéért sem. Ráadásul ez a farmer kiemeli a fenekedet, ami egy újabb pluszpont – emelte tekintetét nadrágomra, majd megbizonyosodott arról, hogy tényleg jól áll-e rajtam. Tény és való, hogy ezelőtt még sosem húztam magamra ilyen szerelést, de tényleg szerettem volna, ha azaz este fantasztikus lesz, és ha ahhoz az kell, hogy kiöltözzek, akkor megteszem basszus. Nem is vittem túlzásba, csak felkaptam egy koromfekete farmert, hozzá egy fehér V kivágású pólót, amelyre egy zakót vettem, melynek ujjait könyékig feltűrtem. Úgy néztem ki, a tökéletesen beállított hajammal együtt, mintha egy angol divatmagazinból léptem volna ki, és csak reménykedni tudtam abban, hogy Krisnek ez inkább lesz imponáló, mint nevetséges. Magam sem értettem, miért akartam ennyire mániákusan tetszeni neki, hiszen ő még egyszál alsóban is vonzónak látott… Mondjuk meg tudom érteni miért, amilyen piszkos a fantáziája.

 Váratlanul, pontosan hét órakor nem mellesleg, megrezzent a zsebembe csúszatott mobilom, melynek kijelzőjén Yifan üzenete villogott, azt jelezve nekem, hogy kint van a ház előtt. Bármennyire is lett volna romantikus, ha bejön hozzám a házba, azért az inkognitónkat valamennyire tartani kellett, így inkább én indultam ki.

- Legyen jó estét Sehun-ah, majd holnap találkozunk! – intett nekem az ajtóból húgom, miközben én fokozatosan haladtam kifele, míg el nem értem a kaput. A Nap akkortájt ment le, így narancssárgás színekben kerestem párom autóját tekintetemmel, mire végre sikeresen megtaláltam azt. Ahogy egyre közelebb kerültem a kocsi ajtaját támasztó férfihoz, egyre élesebben láthattam makulátlan öltözetét, amely az eddigieknél is jobban tetszett: konkrétan szmokingot húzott. Wu Yifan, irodalom és történelem tantárgyát oktató tanárom, barátom és jelenlegi párom, csupán egy este miatt, képes volt szmokingban jönni. Azt hittem ott halok meg vizuális orgazmusban, orrvérzések közepette, valami idióta rángatózó görcsben, miközben kiélvezem a szemem elé tárult iszonyat dögös látványt. Szerencsémre hanyagolta azt a kissé idegesítő csokornyakkendőt, és helyette szabadon hagyta nyakát, s ingét látványosabban kigombolta, hogy egy minimális belátást azért nyerhessek mellkasára. Mikor elé értem, szívem szerint ott az úttesten rávetettem volna magam, de kontroláltam az érzéseimet, így csupán egy mosollyal ajándékoztam meg engem kedvesen figyelő páromat.

- Lehet egy, kicsit alulöltöztem? – pillantottam egyszerű szerelésemre, mire Yifan halkan felnevetett.

- Miről beszélsz? Remekül nézel ki – lépett hozzám közelebb, majd egy puszit nyomott arcomra, miközben ajkai lassan kezdtek fülem felé haladni. Akkor nagyon örültem neki, hogy egy nem annyira nyüzsgő utcában laktam, ahol percenként száguldanak el az autók tízesével. – Azt hiszem ez a felső, a ma estét nem fogja épségben megúszni.

- A helyedben én ezt a komplett szmoking szettet félteném – válaszoltam hasonló mosollyal arcomon, mint amit ő is használt, de válaszul csak egy lágy csókot kaptam ajkaimra, melyek egy pillanatra még azt is elfeledtették velem, hogy az utcán állunk.

- Nem szívdöglesztőt mondtál tegnap?

- Szívdöglesztőt, nem orgazmuskeltőt – vázoltam fel „problémámat”, amelyre csak lebiggyesztette ajkait, mintha tényleg elszomorítaná eme mondatom.

- Csak az igényeidet szerettem volna kielégíteni.

- Arra ott van a ma este – nevettem fel egy kicsit halkabban, majd minden szó nélkül, egyszerűen beszálltam a kocsiba, elfoglalva az anyósülést.

 Az út baromi hosszú volt az étteremig, hiszen mégiscsak a város másik végére rakták az épületét, de Krissel remekül elütöttük az időt, hiszen az elmúlt heteket végre át tudtuk beszélni. Hiába találkoztunk minden nap, fogalmunk sem volt arról, a másik hogyan élte meg ezt a szexmentes időszakot. Oké, valószínűleg nem kellett nagy sütnivaló ahhoz, hogy Yifan rá tudjon jönni, én majdhogynem belehaltam a dologba, mert hát mégis hatalmas igényeim vannak, amiket ha nem elégítenek ki, morcos leszek. Jó, inkább csapok át hisztis, agresszív picsába, de a lényeget szerintem mindenki érti. Érdekes volt hallani Yifan szemszögét is arról, hogy pontosan miért nem közeledett hozzám az utóbbi időben, és jobban belegondolva, teljesen megértettem őt, elvégre én is férfiból voltam.

- Tehát, ha jól értem, akkor azért akartál távol maradni tőlem, mert a húgom bemutatása kicsit gyors volt neked? – összegeztem egy kérdésben mindent, ami nekem leesett hosszadalmas szavaiból.

- Nem egészen gyors, csak váratlan, és azt hittem a te esetedben ez elég nagydolognak számít.

- Az is – bólintottam, miközben az utat figyeltem, hogy ne kelljen a szemeibe, vagy egyáltalán rá néznem. – Azért mutattam be neked őt, mert szerettem volna, ha olyannak lát, amilyen ténylegesen vagyok, s nem olyannak, mint amilyennek éveken keresztül ő hitt. Igen, ez egy fontos dolog volt, de nem jelent egyet azzal, hogy hozzád akarok költözni, gyerekeket örökbe fogadni, és minden nap játszani a háziasszonyt, hogy egy ideális összképet alkothassak.

- Tudom – sóhajtott egyet halkabban. – Egyszerűen csak azt hittem…

- De ne hidd! – szakítottam félbe, ahogy rákaptam eddig a műszerfalat bámuló tekintetemet. – Emlékeztetnélek, hogy januárban te ültél zongora elé és énekelted bele egy dalba, hogy járni akarsz. Azt hittem számítani fogsz arra, hogy idővel fontos leszel nekem.

- Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar be fog következni – mosolyodott el halványan, ahogy egy pillanatra rám emelte kedvesen csillogó tekintetét. Kris íriszei túl sokat mondtak nekem az alatt a néhány másodperc alatt, így ha akartam volna, ha nem, a zavaromat nem tudtam leplezni, ezért ismét a műszerfalat kezdtem vizslatni.

- Ha számítottál volna rá, most nem kellene randira vinned.

- Ha ez tényleg így van, akkor ezek után sem, akarok semmit sem biztosra gondolni – nevetett fel csendesen, majd a legközelebbi piros lámpánál egy egyszerű mozdulattal kicsatolta magát, s áthajolva hozzám csókolt ajkaimra. Meglepett a hirtelen tett lépés, de készségesen viszonoztam gesztusát, mellyel étvágyamat fokozta csupán a férfi. Kris valószínűleg pontosan tudta, hogy mennyire szeretem csókjait s tökéletes nyelvjátékát, hiszen akárhányszor csak ajkait az enyéimhez érintette, a szívverésem tempóban még egy olimpikont is lefutott volna, akárcsak heves lélegzetvételeim, melyek közvetlen a csók pillanata után törtek fel belőlem. Bár az autóban megtörtént érintések rövidek s egyszerűek voltak, mégis borzasztóan jólestek, és csak még izgatottabbá varázsoltak azon a pénteki estén.

 Kris nem viccelt, a hely tényleg a város másik végében volt, de az étterem hangulata könnyedén kárpótolta a hosszadalmas utazást. Valójában semmi különös vagy extrém nem volt benne, csak egy kissé sötét, francia beütésű, bordó falú éttermet kellett elképzelni, egyfajta gótikus bájjal, ami amúgy egyáltalán nem illett a helységhez, de mégis ott volt. Kerek asztaloknál ettek a valóban külföldi, nagy valószínűséggel nyaraló szerelmespárok, kiknek többsége tényleg egynemű volt, de azért néhány hetero személyt is fel lehetett fedezni. A pincérlány kedvesen mosolygott ránk, majd miután kicsit személyesebben köszöntötte Krist (tököm sem tudja, honnan ismerik azok egymást), egy kissé eldugottabb asztalhoz vezetett minket, melynek közepén egy apró mécsesben égett egy illatos gyertya, mely csak fél méteres körzetre hatott. Miután Yifan megrendelte az italok, az asztalon hagyott étlapot kezdte tanulmányozni, mintha észre se venné meghökkent pillantásaimat rajta.

- Te aztán nem viccelsz – mondtam, továbbra is a hangulatos étterem falait vizslatva, melyeken elvetve láttam egy-két festményt, melyek ugyan teljesen egyszerűek voltak, mégis rendelkeztek egy különös bájjal, ami imponáló volt a számomra.

- Megadom a módját, már ez is baj? – mosolyodott el, ahogy óvatosan rám pillantott, közben félig az étlapra koncentrálva. – Amúgy a hely az egyik barátomé, ezért tudott nekünk ilyen hamar asztalt foglaltatni. Baj, hogy ilyenkor jöttünk?

- Dehogy. Csak nehogy a végére már olyan késő legyen, hogy ne bírjam kontrolálni magam – kacsintottam egyet, melyet párom csak egy mosollyal nyugtázott. Hihetetlenül jól éreztem magam azon az estén; a kaja fantasztikus volt, Krissel ahogy eddig, most is remekül elbeszélgettünk és mindezen csak dobott, hogy a felszolgáló lány rohadt jó fej volt velünk, amit nem szoktam meg, mert eddig csak bunkó pincérekkel találkoztam, amikor étterembe mentem. Egyszóval azaz este tökéletesnek indult, és nagyon úgy festett, hogy ilyen színvonalon is ér véget, de valamelyik köcsög odafent azt mondta; „Na akkor most basszuk szét, Oh Sehun fantasztikus randevúját!”. És baszki, tényleg tönkrement, csupán egyetlen egy pillantástól.

- Basszus – nyögött egyet párom, ahogy meredten a bejárat felé pislogott, mint aki az előbb látta volna meg az Antikrisztust, aki készülte őt megátkozni. Értetlenül vezettem tekintetemet oda, ahová pontosan Yifan is nézett, és ha visszapörgethetném az időt, inkább ugornék ki az ablakon, minthogy megpillantsam azt a személyt a bejáratnál, akit a legkevésbé akartam. A hosszú barna fürtök kecsesen omlottak a lány már gömbölyödő hasára, ahogy nem tűrte el tincseit előröl. Rendkívül csinosan volt felöltözve, szolid sminkkel ékesítette meg varázslatos összképét, amit még ilyen hosszú idő eltelte után is gyönyörűnek tudtam látni. Amikor belenéztem a lány hitetlenül csillogó szemeibe melyek engem, vizslattak, szívem szerint felálltam volna az asztaltól, hogy odamenjek hozzá és beszélgessünk. Tudni akartam mi van vele, hogy érzi magát, mik történtek vele az utolsó találkozásunk óta, hiszen évezredeknek tűnt az a néhány hónap, amíg nem foglalkoztam azzal a hölggyel, kinek szíve alatt az én gyermekem cseperedett. A baj csupán az volt, hogy nem ott kellett volna megint találkoznunk, nem egy olyan helyzetben, melyet mindenki elől titkolni próbáltam. Képtelen voltam bármit is tenni, csak figyeltem a felém közeledő női alakot, aki mögött szorosan lépkedett egy vékonydongájú férfi is, csupán végighallgatva a lányt, kinek hitetlen tekintete hol rajtam, hol Yifanon pihent.

- Sehun… - akadt meg már az első szónál, próbálva kinyögni magából egy épkézláb mondatot.

- Szia Sulli – köszöntem neki, míg a mögötte álló MinKinek csupán biccentettem egyet. – Mit kerestek itt?

- A fene se gondolta volna, hogy ismerősökbe botlunk – válaszolt izgatott a lány, majd tekintetét a velem szemben helyet foglaló férfire vezette. – Wu Seonsaengnim… Ön és Sehun…?

- Csak egy iskolai projekt miatt vacsorázunk együtt – mondta hidegen párom, mintha egy cseppet sem lenne zavarban, pedig láttam rajta, hogy a megdöbbenését nehezen tudta csak visszanyelni.

- Na persze – forgatta meg szemeit exem, majd ismételten felém fordult. – Azt akarjátok nekem beadni, hogy kiautóztatok a város másik végébe, hogy gyertyafény mellett az iskolai programról beszéljetek? Komolyan ennyire hülyének néztek?

- Igen – válaszoltam őszintén, egy pillanatnyi töprengés után, mire Renből egy halk nevetést, míg Sulliból egy hatalmas fújtatást sikerült kicsalnom.

- Rohadtul nem vagy vicces, Oh Sehun, és ez a helyzet sem az! Tudod mennyire komoly az, amit most művelsz? – kért számon teljesen ignorálva páromat és a sajátját is, mintha csak az anyámmal beszéltem volna.

- Hidd el Sulli, tisztában vagyok a szituáció súlyosságával – sóhajtottam egyet, miközben orrnyergemet dörzsölgettem, próbálva megnyugtatni megfáradt idegeimet.

- És Ön? – fordult elképedve tanárom felé. – Tudja, hogy ezért akár börtönbe is mehet?

- Igen, tudom – mosolyodott el kedvesen a férfi, majd tekintetét a lány pocakjára vezette, majd bájosan megjegyezte. – Szép a hasad. Hányadik hónapban vagy? – A kérdésre, ex-barátnőm elpirult, s egyik kezével végigsimított gömbölyödő bőrfelületén, amely mögött egy másik élet volt kifejlődőben.

- Most léptem az ötödikbe – válaszolt halkabban, ahogy egy kisebb mosolyt eresztett felénk, miközben kiélvezte, hogy barátja hátulról átölelte. Sulli és Ren klasszul mutattak egymás mellett, és már akkor tudtam, hogy a gyermeknek remek szülei lesznek. Viszont volt valami, ami nem igazán hagyott nyugodni, és ennek hangot is adtam.

- Hogyhogy ekkora már a baba? Tudtommal látványos növekedés csak a hatodik hónap után lesz, a te hasad pedig már most nagy.

- Nos – sóhajtott egyet a lány, mire párjára emelte tekintetét. – Ez azért van, mert ikreink lesznek.

- Ikreitek? – akadt bennem a levegő, ahogy realizáltam, hogy a lányban két kicsi Sehun növekszik nem, pedig csak egy. Ez az új információ eléggé meghökkentett, hiszen ez azt is jelentette, hogy dupla annyi felelősséget passzoltam le MinKinek meg Sullinak.

- Ne próbáld terelni a témát Sehun! – váltott gyorsan stílust a lány, ezzel fejezve ki nemtetszését. – Hogy voltál képes erre?

- Azt hiszem jobb, ha én most kimegyek a mosdóba – állt fel helyéről Kris, átadva a széket Sullinak, miközben ő és Ren jobbnak látták, ha ezt csak én és a lány vitatjuk meg. Hosszadalmas csend telepedett ránk, mikor már mindkettőnk szőkesége távolabb vonult tőlünk, hogy a megfelelő mód tudjunk megbeszélni a kialakult helyzetet. Kurvára nem volt kedvem Sullival a magánéletemről társalogni, főleg azért nem, mert egykoron ő is annak a részét képezte, aminek következményei ott növekedtek szíve alatt.

- Nem is tudtam, hogy meleg vagy – jegyezte meg halkan, ahogy folyamatosan meredt maga elé a semmibe.

- Az elmúlt tizennyolc évben én sem; Yifan miatt jöttem rá.

- Remélem, tudod, hogy tanárral járni, rohadtul nem helyes – nézett szemeimbe kissé talán haragosan, mintha jogtalannak érezné, amit műveltem.

- Mintha te a kurva ártatlanságodról és a józan ítélőképességedről lennél híres – forgattam meg szemeimet, mert nem éreztem jogosnak a prédikálását.

- Miről beszélsz? – ráncolta homlokát, mintha nem tudná, mire akarok kilyukadni.

- Kérlek Sulli, csak nyisd ki a csipás szemed és nézz a hasadra, angyalom. Az is egy jó ötlet volt?

- Már megbocsáss, de ezek a gyerekek csak és kizárólag miattad lettek, mert nem voltál képes kotont húzni a faszodra – sziszegte idegesen a lány, próbálva minden felelősséget rám hárítani.

- Ne akarj már mindent rám kenni! Pontosan tudtad milyen vagyok, amikor járni kezdtünk, és arról én már nem tehetek, hogy nem láttad, mennyire nem viselkedem jól a lányokkal! Talán a homlokomra kellett volna írnom, hogy néha nem használok óvszert, vagy mellékelnem egy, Oh Sehun használati utasítást, amibe bele van írva a szexuális vadságom? – tettem fel a költői kérdést a lánynak, mire az csendben meghúzta magát. Nem volt igazam, ezt pontosan tudtam, de akkor sem kellett volna az összes felelősséget rám zúdítania, mintha csak az én hibám lett volna az a két gyermek Sulliban. A lány tudta, hogy nem foglalkozom ilyenekkel, mégis belement a kapcsolatba; én csak arról tehetek, amilyen köcsög voltam még néhány hónappal ezelőtt.

- Most nem erről akarok veled beszélni.

- Számon akarsz kérni Yifant illetően? – húztam fel szemöldökömet, de még mielőtt választ kaphattam volna, folytattam monológomat. – Nincs jogod kioktatni engem tinédzseranyuka létedre, oké?

- Igazad van, ehhez nincs jogom. De ahhoz van, hogy elmondjam, ez nem helyes; és nem, azért mert férfiak vagytok, hanem mert ő a tanárod!

- Hidd el Sulli, mi ketten ezt vagy ötvenszer végigzongoráztuk, és ha találtunk volna bármi nyomósabb okot a szakításra, már nem lennénk együtt – mondtam kicsit nyugodtabban, ahogy kiengedtem tüdőmből egy hangosabb sóhajt. – Nem vagyok hülye, és reméltem, hogy egy hosszadalmasabb ismeretség után te is észreveszed, hogy nem ok nélkül kockáztatok.

- Sehun…

- Boldog vagyok Sulli! – szakítottam félbe a lányt, mire exem meglepetten kaptam rám elkerekedett szemeit. – Ismersz, tudod mekkora cinikus fasz tudok lenni másokkal, de még saját magammal is, viszont amióta együtt vagyunk Yifannal, tényleg jól érzem magam. Minden olyan idiótán szép és rózsaszín, érted?

- Azt hiszem értem – mosolyodott el a lány, végre felfogva a helyzet valódi részét is. – Ígérem, nem mondom el senkinek sem.

- Benned még meg is bízok, de mi van a hercegeddel?

- Ren miatt nem kell aggódnod – legyintett egyet. – Mindenkinek vannak titkai és olyan tulajdonságai, amiket nem akar megosztani másokkal. Lehet az szégyellnivaló vagy magánügy, a lényeg, hogy egyik se kerüljön napvilágra. Hálás vagyok neked, amiért senkinek sem szóltál a terhességemről, és biztosíthatlak róla, hogy a te újdonsült kapcsolatoddal is diszkrét leszek. Ez pedig Ren nevében is mondom.

 Az est további részében már nem beszéltünk erről. Yifan és én kifizettük a vacsoránkat, majd elbúcsúzva a szerelmespártól kifele vettük az irányt, egyenesen a férfi autójáig.

- Hát ez nem úgy alakult, ahogy elterveztük – sóhajtottam, mihelyst az anyósülésen éreztem hátsófelemet.

- Valóban nem – mosolyodott el a férfi, majd felém fordulva vázolta fel nekem titkos B tervét. – Mi lenne, ha most hazavinnélek, és holnap bepótolnánk ezt a romantikus estét, csak éppen az én verziómban.

- Mire gondolsz pontosan? – húztam fel szemöldökömet, mert kíváncsi voltam a Kris-féle változatra is, amely így látatlanban is ígéretesnek tűnt.

- Hadd, okozzak meglepetést – kacsintott hamiskásan, majd közelebb hajolva hozzám, hosszasan megcsókolt. Nem tudtam mit fogunk csinálni másnap, de bíztam Krisben annyira, hogy gyomorgörcsök nélkül viszonozzam gesztusát, amely a kínos este ellenére is édesnek hatott.