49. fejezet

49. fejezet

 Elképedve, hevesen dobogó szívvel bámultam a megszeppent, rám hosszasan meredő hölgyre, megpróbálva rájönni, vajon mi járt épp akkor a fejében. Arcmimikája alapján, gondolkozott, keményen próbált visszaemlékezni, ki is lehettem én, mit is jelenthettem a számára még réges-régen, amikor emlékezett rám. Tanácstalan vonásait látva, egy percre a szívem megszakadt, s keserű mosoly került ajkaimra, ahogy realizáltam ostobaságomat.

 Nagyobbat sóhajtva léptem a nő mellé, halkan engedve ki hangomat, hogy semmiképpen se ijesszem meg őt.

- Elnézést, bizonyára összetévesztettem valakivel – mondtam, készülve elmenni onnan. Lépéseim már visszhangzottak fülembe, fájtak, egyenesen kettészakították dobhártyámat, miközben egyre távolabb s távolabb kerültem az ismeretlentől.

- Sehun? – Megtorpantam. Meghökkentséggel arcomon fordultam meg, az elkerekedett szemű nőre pillantva, akiből semmit sem lehetett kiolvasni. Orcája ragyogott, íriszei hirtelen nosztalgikus örömtől kezdtek csillogni, szépen ívelt szája mégis sajnálkozó mosolyra húzódott, amely gyomorgörcsbe rántotta testemet.

- Emlékszel rám? – kérdeztem megdöbbenve.

- Téged nehéz elfelejteni – csilingelő hangja akkor is nyugtatóan hatott, így évek elteltével is. Közelebb lépett, s egyik kezével végigsimított karomon. – Jól vagy… azóta?

- Hát – vakartam meg tarkómat, halkan felnevetve – ezt egy kicsit hosszú lenne elmesélni így, itt az utcán.

- Értem – bólintott beleegyezően, valószínűleg ő is érezte, mennyi mindenről maradt le az elmúlt években. – Esetleg ráérsz most?

- Ami azt illeti, igen – feleltem kissé határozatlanul.

- Nem lenne kedved meginni valamit? – biccentett egy közeli kávézó irányába, mely a túloldalon foglalt helyet. – Beszélgethetnénk, tudod… mint a régi ismerősök.

- Az remek lenne!

 Más esetben megkérdeztem volna magamtól, miért lettem ennyire feszült a jelenléte miatt, de Haneulnál pontosan tudtam, miért éreztem annyira kellemes környezetben magamat. Miatta; ő volt az első szerelmem, és évekkel később újralátni őt, rengetek izgalommal járt együtt. Lehetőségem nyílt arra, hogy megismerjem az elmúlt négy évét, illetve, hogy megismertessem vele az én elmúlt négy évemet.

 Csendesen ült előttem, hang nélkül szürcsölgette a latte-ját, kiélvezve az elegáns csészéből szűrődő aromákat, s orrokat bizseregtető illatokat. Haneul régen is értékelte az efféle apróságokat, és öröm volt látni, hogy ez a tulajdonsága annyi rossz élmény után is megmaradt. Ezen gondolatomon elmosolyodva kortyoltam bele az americano keserű ízébe, amely az utóbbi időben valahogy illett a mindennapjaimhoz.

- Régen utáltad az americano-t – mosolyodott el szelíden, ahogy kedves pillantásával megajándékozott. – Hogyhogy most azt iszol?

- Mindig azt iszom – sóhajtottam. – Az utóbbi négy évben minden nap, amikor csak esélyem van rá.

 Felkuncogott.

- Meglehetősen sokat javult a szókincsed – mondta, azzal visszahelyezte kávéját az asztal tiszta lapjára. Ahogy ezt megtette, az ablakból szűrődő fény rávetült vékonyka kézfejére, ott megvilágítva egy gyönyörű, engem majdnem megvakító szépséget.

- Mondd… – kezdtem bele, megvárva míg kíváncsi szemekkel nem kezd vizslatni. – Mióta vagy házas?

 Egy pillanatra ledermedt. Valószínűleg a közös múltunkra való tekintettel, nem tudta, hogy erre boldogan vagy sajnálkozva feleljen. Még azokban a percekben is, amikor már szinte semmi közünk nem volt egymáshoz, engem, az én lelkemet akarta védeni.

- Három éve – végül válaszolt a kérdésemre.

- Gratulálok – mosolyodtam el őszintén. Én tényleg örültem, hogy talált magának egy férfit, aki megbecsüli és a tenyerén hordozza, ezzel kapcsolatban pedig semmi féltékenységérzetem nem támadt. Boldog voltam, hogy ő is az, komolyan. – Remélem, jól érzed magad vele!

- Nagyon is – engedett fel, ahogy férjére gondolt. – Tudod… Ő építész. Rendkívül kreatív és kedves ember; szeret engem és Yungyeomot is. Rajzolni tanítja a fiamat – itt halkan elkuncogott, feltehetőleg maga elé képzelte szerelme és egyetlen gyermeke képét, ahogy közösen az asztalnál ülve firkálnak valamit egy papírra. Ha anya lettem volna, nekem is hasonló a reakcióm. – Yungyeom imádja.

- Jó ezt hallani – került mosoly nekem is arcomra, ahogy eszembe jutott az a szeretnivaló lurkó. – Már iskolás, nem?

- De igen – bólintott. – Nagyon okos fiú, a tanárok megőrülnek érte.

- Csak ne őrüljenek meg annyira – jegyeztem meg orrom alatt, ha a saját példámból indultam ki.

- Hogy érted ezt? – ráncolta értetlenül homlokát.

- Sehogy – legyintettem, mert erről igazán nem szerettem volna beszélni. Kicsit még többet szerettem volna hallani Haneulról, a családjáról, a férjéről, hogyan jöttek össze, meg ilyesmik. Csak még egy kis ideig őt akartam hallani, nem a saját élettörténetemet.

- Önző vagyok, hogy csak magamról beszélek, nem igaz? – nevetett fel kesernyésen.

- Dehogy vagy – csóváltam meg fejemet, mert Ő minden volt, csak éppen önző nem. – Őszintén, szívesen hallgatlak.

- Azért én is szeretnék hallani rólad – mondta, megérintve az asztalon pihenő kézfejemet, kicsit még meg is szorítva azt, ezzel nyomatékosítva mondandóját. – Tudod, amikor történt az eset az apáddal… El akartam menekülni arról a helyről, és ez sikerült is… viszont hónapokon keresztül hiányoztál nekem, Sehun… Lehet, nem hiszed el, de én tényleg szerettelek; és a végén már úgy, ahogy te is szeretted volna.

- Komolyan? – Őszintén meg voltam döbbenve. Egészen addig a napig nem hittem abban, hogy Haneul valaha szerelmes lett volna belém, viszont ha igazak voltak ott a kávézóban a szavai, akkor muszáj volt megcáfolnom a hitemet.

- Komolyan – simogatta selymes bőrrel borított ujjaival kézfejemet, kedves mosolyt küldve irányomba. – A sok szívás után borzasztóan jól esett, hogy akadt még egy férfi, akinek fontos voltam. És a közelséged és folyamatos támogatásod miatt szerettelek meg… tényleg szerelmes lettem egy nálam tizennégy évvel fiatalabb srácba – itt felnevetett, de pont annyira hirtelen komorult is el. – Éppen ezért sajnáltam, hogy az apád miatt el kellett hagyjalak téged…

- Ne nevezd őt az apámnak, kérlek – rándult halovány vigyorba arcom, csupán egy rövid pillanat erejéig.

- Bocsánat – felelte. – Tudod Sehun, bűntudatom van – váltott témát, viszonylag gyorsan.

- Miért?

- Én nem sokkal később megtaláltam a következő életem központját, a mostani férjemet. Már van is egy kislányom tőle – ahogy kiejtette ajkain, hogy újabb gyereke lett, muszáj volt rákapnom eddig az asztalt bámuló tekintetemet. – Egy éves, a neve Aimi.

- Aimi? – ráncoltam homlokomat. – Miért japán…?

- A férjem japán – adott választ a még teljesen ki nem mondott kérdésemre.

- Szép név – mosolyodtam el. – Az „ai” szerelmet a „mi” pedig gyönyörűt jelent.

- Akkor már értem, miért adta ezt neki – kuncogott fel halkan, kezét ajkai elé helyezve. Az évek alatt nem sokat változott, nem tűnik sem öregebbnek, sem pedig fiatalabbnak; olyan, mint négy évvel ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy látványosan boldogabb volt, mint mikor nálunk dolgozott. – A lényeg az – tért vissza az eredeti tárgyhoz –, hogy én jól vagyok. És szeretném, ha később te is találnál magad mellé egy olyan lányt, akit megérdemelsz.

- Ez nem fog megtörténni – nevettem fel, a szokottnál kicsit hangosabban, mert ez a beszélgetés több volt, mint ironikus. Egy lány, akit megérdemlek? Minden szó ellent mondott egymásnak.

- Miért nem?

- A lány, akivel utoljára voltam még ősszel, terhes lett – kezdtem bele hosszú, véget nem érő történetem legelső mérföldkövébe. – A gyerekeket megtartja, mivel ikreket vár, de nem velem fogja felnevelni őket, hanem az újdonsült barátjával.

- Jesszusom – kapta arcához mindkét kezét. – Sajnálom.

- Ne tedd, hidd el, jobb ez így, mindenkinek – küldtem felé biztató mosolyt, miszerint, ha valakinek, nekem ez a felállás tökéletesen megfelelt.

- És – tördelte ujjait zavarban, kíváncsiságtól túlfűtve – a szüleid mit szóltak mindehhez?

- Hát nem sokat. Valójában nem is tudják, de ezután már nem is tartozik rájuk.

- Hogy érted ezt? – vonta össze szemöldökét.

- Kibasztak otthonról még érettségi előtt – mondtam amolyan „Ez van, ezt kell szeretni” stílusban. – Ja, nálam aztán zajlik az élet. Felcsináltam az exemet, a legjobb barátomról kiderült, hogy meleg, kirúgtak hazulról, az iskolában szinte mindenki szívből undorodik tőlem, és valószínűleg még tíz évig nem láthatom a húgomat – összegeztem utolsó tanévemet, olyan hanyag stílusban, ami már engem is meglepett, hát még az előttem ülő nőt.

- Ez rémes – adott hangot tömör véleményének.

- Az – értettem vele egyet. – De tudod, miért viselem ennyire könnyen? Mert minden, szinte egyetlen egy ember miatt történt, aki ha nincs… valószínűleg még mindig téged szeretlek! – Teljesen ledermedt őszinte szavaim hallatán. – Hihetetlen, mi? Hogy ennyi idő eltelte után egy bizonyos sokk kellett ahhoz, hogy ne szeresselek tovább.

- Ez… – egyáltalán nem tudta, mit kellett volna abban a helyzetben mondania. Nem hibáztattam, elvégre nekem sem volt egyértelmű, pontosan mit akartam hallani tőle, hogy egyáltalán akartam-e valamit hallani… nem tudtam. – Hogy értetted azt, hogy miatta? – Jogos volt a kérdés, és talán épp ezért mosolyodtam el.

- Azért rúgtak ki otthonról, és azért gyűlölnek annyira az iskolában, mert összejöttem a tanárommal. – A sokkos arca láttán, valószínűleg nem erre a válaszra számított.

- Sehun…

- Igen tudom, miattam elvesztette az állását, ha nagyobb dobra verik a dolgokat, akkor még börtönbe is kerülhet blablabla… már milliószor átrágtuk magunkat ezen, hidd el nekem! – sóhajtottam halkabban.

- Szóval még együtt vagytok? – kérdezte meg óvatosan, mire csak bólintással válaszoltam. – Mindig sejtettem, hogy a noonakra buksz.

- Ő nem noona – mosolyodtam el, alig hallhatóan kuncogva fel.

- Mi? – lepődött meg. – Akkor tanársegéd?

- Nem – ráztam meg fejemet, hagyva, hogy tincseim ide-oda ugráljanak, kissé elködösítve Haneul látványát. – Idősebb nálam, csak nem nevezem noonának.

- Akkor hogy hívod?

- Többnyire a nevén – mondtam, szinte teljesen észrevehetetlen csillogással szemeimben. – Meg, néha hyungnak.

- H-hyungnak? – kerekedett el a nő szeme körülbelül háromszorosára, mikor realizálta a szavaimat. – Neked egy f-férfival van kapcsolatod?!

- Senki sem gondolta volna, ugye? – kacagtam fel játékosan, nem igazán foglalkozva egykori szerelmem döbbenetével. – Elítélsz miatta?

- Dehogy! – rázta meg fejét azonnal, mintha ez a kérdés egyenesen sértette volna. – Az öcsém is meleg, tudod jól… Csak éppen nálad, nem számítottam erre.

- Hát először én sem – horkantam fel, ahogy visszaemlékeztem arra, mennyire össze voltam zavarodva, mikor Kris a zongora mellé ültetett. – De ma már el sem tudok képzelni mást magam mellett.

- Ennek örülök! – mosolyodott el kedvesen.

 Ezek után nem maradtunk sokat abban a kávézóban; mindketten megbizonyosodtunk arról, hogy a másik jól van, ennyi pedig bőségesen elégnek bizonyult. Kifizettük az italainkat, majd némán, együtt távoztunk a helyiségből, a lehető legkisebb feltűnést is elkerülve. A kellemes hangulatot árasztó objektum előtt megálltunk néhány perc erejéig, csupán azért, hogy illendően elbúcsúzhassunk egymástól.

- Örülök, hogy láttalak – mondta igaz csillogással szemében.

- Én is – válaszoltam. – Sok sikert a későbbiekben!

- Neked is!

 Majd megölelt. Egy cseppet sem bántam, hogy még egyszer utoljára beszívhattam az édes illatát, hogy kezeim közt tarthattam gyenge, törékeny, mégis férfi elméket teljesen elbódító alakját, és hogy egyáltalán megérinthettem őt. Ahogy selymes haja csiklandozta arcomat, felidéződött bennem azaz időszak, amikor még bármit megtettem volna azért, hogy ilyen állapotban lehessek vele. Szó szerint bármit­…

 Mikor már kezdett volna eltolni magától, és elindulni a saját útján, ahogy tekintetünk találkozott, valamiért még nem léptünk el a másiktól. Hosszú perceken keresztül meredtem a hatalmas barna szemeibe, próbálva választ találni hirtelen dermedtségemre.

 Aztán megcsókoltam. Magam sem tudtam miért tettem mindezt, de egyszerűen lehajoltam hozzá, s hosszasan ízleltem a sokáig csak tiltott gyümölcsként emlegetett ajkakat, melyek gondolkodás nélkül viszonozták a gesztust. Édes volt, rendkívül kellemes, és képzeletek felülmúlóan puha… egyszerűen tökéletes, ahogy világ életemben hittem. Haneul csókja fenséges volt, csak szimplán hibátlan…

 Mégis egy elég volt belőle.

Elváltam tőle, majd egy mosoly kíséretében búcsút intettem annak a nőnek, akiért éveken keresztül, teljesen odavoltam. Az illatát, a külsejét, az ölelését, a mosolyát és a csókját, mind az elmémbe véstem, hogy egy nap majd visszaemlékezhessek rá, hogy igen, én belé szerelmes voltam. És hogy örültem-e annak, hogy megcsókolt? Igen, nagyon is. Megismételném? Nem, nem hiszem.

 Haneul tökéletes volt… a férjének. Nekem már ott volt Kris; és nem akartam helyette senkit.

***

 Az érzés, amikor a kezedbe kapod az érettségi bizonyítványodat, valami felülmúlhatatlan szabadságot ad. A Haneullal való találkozásom óta, eltelt egy kis idő, méghozzá annyi, hogy már emelt fővel távozhattam az iskola épületéből, azzal a tudattal, hogy soha a büdös életben nem kell még egyszer betennem a lábam oda.

 Jongdaevel karöltve sétáltam ki az objektumból, megtorpanva egy bizonyos ponton, hogy bevárhassuk Xiumint és indulhassunk… őszintén nem tudom, hova.

- Chen – szólaltam meg halkan, a párját kereső fiúra pislantva. – Hova is megyünk pontosan?

- Meglepetés – kacsintott hamiskásan, továbbra sem akarva elárulni ezt a meglepetés dolgot. Aish, tényleg rohadt kíváncsi voltam, miért volt majdnem minden ismerősöm totál besózva, de annak jobban örültem volna, ha rögtön beavatnak. – Amúgy mikor utaztok Yifannal? – érkezett hirtelen a kérdés, sokkal gyengébb és szomorkásabb hangon.

- Elvileg ma este – feleltem egyszerűen, nem nézve a srác szemébe. Erre a beszélgetésre egyáltalán nem vágytam, hiszen ez egyet jelentett a búcsúzkodással… én pedig még nem álltam készen megválni a legjobb barátomtól. Sem akkor, sem pedig később.

- Hiányozni fogsz – mondta keserű mosollyal ajkain, olyan halkan, hogy még nekem is nehézkes legyen meghallani mindezt.

- Te is nekem!

 És abban a pillanatban esett be Xiumin, lihegve, tetőtől talpig totál kinyalva. Zakót viselt, nyakkendőt, tökéletesre vasalt nadrágot, és bakker, lakkcipőt. Már tényleg nagyon tudni akartam mit titkoltak előlem, és mire volt akkora felhajtás, hogy a legkényelmesebb ruhákat hordó ismerősöm hajlandó legyen ilyen elegánsan megjelenni.

- Mehetünk? – kérdezte a hörcsögarcú, mire szerelme mosolyogva bólintott egyet.

- Sehun – fordult felém az említett. – Vezethetek én?

- Persze – egyeztem bele ezúttal könnyedén abba, hogy Jongdae kerüljön a volán mögé, én pedig mellé az anyósülésre.

 Az utunk csendben telt, a rádióból halkan szólt a zene, amely szerencsére nem tette kellemetlenné a csendünket. Az ablakon kimeredve kémleltem az utcákat, abban reménykedve, talán rájövök arra, hova voltunk hivatalosak. Jongdae és én az érettségi miatt eleve egy kicsit kiöltöztünk, de Xiumin direkt csípte ki magát, s izgatottan mocorgott a hátsó ülésen, akár egy kisgyerek. Semmi ötletem nem volt a délután folytatását illetően…

 Jongdae a város legszéléig vezetett minket, egy szinte teljesen üres, mégis élettel teli parkba, melyben a cseresznyefák virágzása gyönyörűvé tette az átlagos tájat. Egy kisebb ösvényen sétálva értünk el egy viszonylag nagyobb pagonyba, melynek legvégén, a virágzó fákkal körbefogott részen egy aprócska oltár állott, előtte pedig egy varázslatos, szemeket elkápráztató, hófehér ruhás lány, igen nagy pocakkal.

 Elképedve meredtem volt barátnőmre, akin a mennyasszonyi öltözék valami hihetetlenül szépen festett. Haja le volt engedve, így az lágyan simogatta hátát, arcán halovány smink díszelgett, és szemei a boldogságtól csillogtak.

 Mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie; Sulli és Ren, a szüleik, a pap, Chen, Xiumin… még CL és Kris is. A szinte már fehér hajú lány elégedetten ácsorgott párom mellett, egy szimpla, mégis nagyon csinos nyári ruhában. Yifan viszont; elállította a lélegzetem is a kicsit hosszabbra hagyott szőke fürtjeivel és a laza hófehér felsőjével. Komolyan, akár egy romantikus regény főszereplője.

- Ez volt az a hatalmas titok? – fordultam a mögöttem álló két fiú felé, kiknek ajkain meghatódott mosoly pihent. – Miért?

- Tudod Sehun – lépett elém párom, gyengéden fogva meg kezemet. – Sulli hívott meg mindnyájunkat, ugyanis…

- A szertartás után megyünk, igaz? – fejeztem be helyette mondatát, azért kérdésként formálva meg a végét, reménykedve egy megerősítésben.

- Igen – bólintott keserű mosollyal ajkain, megszorítva kézfejemet. Lelkiekben, meg úgy sehogy sem álltam készen erre a lépésre, mégis meg kellett tennem, a saját és Kris érdekében is.

 Mindenki csak rám várt; az eskető és a két szerelmes már a helyükön álltak, a családtagok és a bárátok figyelmesen nézték a mennyasszonyt és a vőlegényt, csupán Kris és én hiányoztunk a meghívottak sorából. Belekaroltam hát egykori tanáromba, hagyva, hogy magabiztosan Xiuminék mellé vezessen, hogy ott állva nézhessük végig, miként fogad örök hűséged az a lány, aki régen engem szeretett.

 A cseresznyevirágok hullása közben, enyhe szélben hagyta el mindkét fél ajkát a boldogító igen, melyet egy házassági csókkal pecsételtek meg. Nem hittem volna, hogy két élet összekötése ennyire nagy örömmel fog majd eltölteni, de így történt; elmondani nem tudtam volna, mennyire boldog voltam, amiért Sulli és Ren egymásra találtak. Nem gondoltam volna, hogy pont az ő esetükben fog ellágyulni a szívem, de a hit azért van, hogy megcáfolják, nem?

 Tapsvihar közepette dobta el a kezében tartott csokrot az immáron feleség, hangos kacagást engedve ki ajkai közül. A gondosan elkészített, meglehetősen tetszetős virághalom egy szempillantás alatt érkezett a mellettem álló szőkeség kezébe. Kris teljesen elképedve meredt a hirtelen birtokába jutott, színes csokorra.

- Hoppá, ez jelent valamit! – nevetett hangosan MinKi. – Sulli, ha mázlid van, Sehunnal együtt babázhattok!

 Az újdonsült férj megjegyzésére csak megforgattam szemeimet, s a teljesen elpirult páromra pillantottam, aki úgy meredt a csokorra, mintha az élete múlt volna annak szorításán. Komolyan aggasztott, hogy ennyire ledermedt egy idióta szokás miatt, ami… így jobban belegondolva engem is zavarba hozott. De azokban a percekben nem értünk rá ilyesmiken agyalni.

- Kris – érintettem meg vállát óvatosan, mire végre rám emelte tekintetét. – Azt hiszem mennünk kellene…

- Igaz! – éledt fel egy pillanat alatt, de a felébredése is csak addig tartott, míg ő rá nem jött, hogy mi következett.

 A körülöttünk álló barátokra pillantottunk, kiknek jókedve abban a percben szállt el, ahogy gyászos ábrázatunkra pillantottak. Mindannyian tisztában voltunk az elkövetkezendő párbeszédek súlyosságáról, elvégre azok volt az utolsók.

- Nos – sóhajtott kisebbet CL, megtörve a halott csendet – itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk, nem? – erőltetett mosolyt arcára, de láttam rajta, hogy számára sem volt ez könnyű menet.

 Először páromhoz lépett, megölelte őt, mondott neki még egy-két dolgot, majd átjött hozzám, s hosszasan a karjai közé zárt.

- Sok sikert nektek Japánban! Aztán hódítsátok meg az ottani yaoi fanokat! – nyomott csókot arcomra, könnyeivel küszködve. – Hiányozni fogsz Fisz!

- Hah! – fájdalmasan felnevettem, régi becenevem hallatán. – Te is nekem…!

 Elengedtem szép, nőies testét és egy utolsó mosolyt küldtem felé, mielőtt a pityergő feleséghez léptem volna, kacagás közben ölelve meg őt is. Nagyokat szipogott, teljesen összekönnyezte a vállamat, s olyan erősen szorított magához, mintha sosem akarna elengedni.

- Hitted volna, hogy a novemberi eset után még hiányozni fogok neked? – kérdeztem viccelődve egykori szemét viselkedésemmel, amelyre akkor nyáron csak egy nevetést kaptam válaszul, amely tökéletesen magába foglalt mindent, amit tudni akartam.

- Hitte a franc! – törölte meg szemeit, kissé elkenve eddig makulátlan sminkjét. – Vigyázz magadra, jó? És… kérlek írj nekem, hogy tudjam a címedet, meg minden. Megígéred?

- Megígérem – mosolyodtam el szomorkás arca láttán, de épp akkora lyukat éreztem mellkasomban, mint ő, ebben biztos voltam. – Gratulálok Sulli, tudom, hogy jó anya leszel. De helyettem is szeresd a kicsi Sehunkákat, rendben? És légy jó feleség, meg a többi…

- Rendben – kuncogott fel, két szipogás között, mikor végre elengedtem terhes lényét. Megsimítottam vállát, s Renhez értem, akivel csupán csak egy kézfogással búcsúztunk el, a közös pillanatokra és egy bizonyos emberre emlékezve, egészséges mosollyal arcunkon.

- Vigyázz Sullira, meg a kölykökre, jó?

- Úgy lesz!

 A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, azt hittem szétszakad a mellkasom, ahogy a fülemben lüktető vér pillanatról pillanatra egyre hangosabb lett; Xiumin és Jongdae következtek ebben az idegtépő sorban.

 Először a színésztanonchoz léptem, ki egy hosszas öleléssel kezdte meg elköszönését, a lehető legszebb baráti gesztusokkal fűszerezve meg a pillanatot. Ahogy kissé eltoltam magamtól, és a mindig nevető, ezúttal szomorúan csillogó szemekbe néztem, szavakba önteni nem tudtam, mennyire hálás voltam a sorsnak, hogy megismerhettem őt. Nélküle… biztosan nem lettem volna ott, ahol akkor voltam. És bár mindezt nem tudtam megköszönni neki – mert egy nap is kevés lett volna hozzá –, reménykedtem abban, hogy észrevette hálámat.

- Remélem most már nyugtotok lesz – mosolygott, kedvesen simítva meg karomat. – Örülök, hogy megismertelek, kölyök. Egy élmény volt!

- Kösz, de ez a te esetedben is így van – nevettem fel halkabban, ahogy ismételten megöleltem alacsony, hihetetlenül szeretnivaló testét, amely az utóbbi hónapokban baromi fontos lett nekem. Majdnem annyira, mint maga Jongdae… – Vigyázz Chenre, jó? Érzékeny a lelke, még ha nem is mutatja ki – suttogtam fülébe, kérésemet pedig egy bólintással elintézte.

 Elléptem az egyetemistától, hogy fejest ugorhassak abba a gödörbe, amiből sanszos volt, hogy nem tudok majd kimászni. Ahogy Jongdaere tekintettem, rögtön könnyek szöktek szemeimben, s alig bírtam visszatartani a sírásomat. Nem, még egyáltalán nem álltam készen arra, hogy elengedjem a legjobb barátomat, a testvéremet, a támaszomat… az egész életem tartóbástyáját.

- Ide is elérkeztünk – szólt hirtelen, elfojtott hangot hallatva, amitől legördült arcomon a legelső könnycsepp.

- Aish, fogd be! – szipogtam, ahogy hirtelen magamhoz rántottam, s fejemet vállába nyomva kezdtem bőgni, akár egy elsős kisgyerek, iskolakezdés előtt. Éreztem, hogy teljesen nedves lett a mellkasomhoz közeli ruha, ezáltal tudtam, hogy ő sem fogta vissza az egerek itatását.

- Bakker, most jöttem csak rá, mennyire fog hiányozni az a szerencsétlen fejed! – nevetett fel keserűen, eltolva magától, kisírt szemekkel meredve arcomba, hüvelykujjával letörölve patakokban folydogáló könnyeimet. Ahogy fájdalmas, mégis mosolygó vonásaira pillantotta, azt hittem ott helyben meghalok! Nem akartam, egyszerűen nem akartam megválni tőle! Az Istenit a legjobb barátom volt, az ember, akiért felkeltem anno nap mint nap és most… ilyen szimplán el kellett hagyjam!

- Rohadt unalmas lesz nélküled Tokyo, remélem tisztában vagy vele – válaszoltam hasonló stílusban, azt érezve, mindjárt kettészakadok. Ha valaki megkérdezte volna, miért éreztem ekkora fájdalmat, a válaszom könnyen kitalálható, mégis talán bonyolult lett volna: Nem az elválást fájt, koránt sem, elvégre az emberek költöznek, előbb-utóbb a kapcsolatok megszakadnak. Tisztában voltam ezzel, és nem is ez okozta a kínomat. A tudat, hogy a többé nem ugorhatok be hozzá, hogy több száz kilométer fog minket elválasztani egymástól, hogy nem lesz velem a későbbiekben, a hátam mögött, hogy nem fedez többé… Ez volt az, amibe bele tudtam volna pusztulni.

 Nem akartam elengedni őt, mégis muszáj volt; így még egyszer utoljára megöleltem, hosszasan kiélvezve azt a végtelennek tűnő pillanatot, beletúrva azokba a selymes, barna tincsekbe, amiket régen unaloműzésképp piszkáltam. Hirtelen, azok a megszokott, semmilyennek tűnő dolgok kezdtek mindennél többet jelenteni; egy mosoly, egy érintés, néhány gesztus… és egy teljes gyerekkor.

- Kösz, hogy ennyi éven keresztül elviselted a szerencsétlen fejemet – váltam el tőle, ezúttal ténylegesen normális testhelyzetből szólva hozzá. Kijelentésemre csak hangosan felnevetett.

- Még háromszor ennyit is örömmel elviselnék!

- Köszönöm – sóhajtottam. – Tényleg hálás vagyok neked…

- Nem kell mondanod – akasztott meg a beszédben. – Tudom.

- Ez esetben, oda is adnám az ajándékodat – mondtam, sokat sejtető mosollyal arcomon, kiélvezve meglepett mimikáit, ahogy zsebembe nyúltam s kivettem belőle Audim slusszkulcsát. – Szeretném, ha a tiéd lenne.

- Baszki, nekem akarod adni a kocsidat?!

- Igen. Japánban már nem sok hasznát venném, sehogy sem tudnám magammal vinni, eladni meg nem akarom – rántottam meg vállaimat. – Neked meg amúgy is nagy szükséged van egy autóra, és pontosan tudom, mennyire vágytál már egy ilyenre.

 Nem mondott mást, csupán újra átölelt, ezúttal gyengédebben, sokkal több szeretettel s kevesebb keserű búcsúval; ez pedig látványosan megkönnyítette az utolsó intést is, amit a kis csapat felé küldtem: CL, Sulli, Ren, Xiumin és Jongdae, ég veletek!

 A repülőn ülve, azt hittem megőrülök; minden megvolt, aminek meg kellett lennie, semmit sem hagytam hátra, és az összes ügyem elintézésre került, még a felszállás előtt. Mégis, feszült voltam, alig bírtam nyugton maradni, lehetetlenségnek tűnt nem hevesen verő szívvel várni az ismeretlen jövőre, amely totálisa megrémisztett.

 Az ablakból jól látható, szemeket elkápráztató látvány egy cseppet sem segített a lelki nyugalmam helyrerakásában. Elképzelni nem tudtam, az elkövetkező napjaim kimenetelét, ott helyben még arról sem volt fogalmam, mit fogok kezdeni magammal egy idegen városban. Dolgoznom kellene? Továbbtanulnom? Vagy csak unatkozó feleséget játszva otthon ülni és nézni ki a fejemből? Aish, azt hittem ott a gépen kapok embóliát!

 Váratlanul egy kéz simította meg enyémet, kissé még meg is szorítva azt, egy másodperc alatt csendesítve el a vihart fejemben. A hosszú zongoraujjak tulajdonosára emeltem tekintetemet, de csupán egy kedvesen csillogó szempárt és egy bíztató mosolyt láttam magam előtt. Éreztem… éreztem, hogy nem volt mitől tartanom. Ahogy rám mosolygott, valamiért biztos lettem abban, hogy jó döntést hoztam anno, amikor beengedtem őt az életemben. Igen, az eddigi tizennyolc évem egyik legszerencsésebb megrémülése volt, ezt tudom jól.

 Kis idő elteltével hagytam, hogy a fáradtság álma végre valahára elnyomjon; normális esetben nem engedtem volna, hogy utazás közben egy percre is lehunyjam a szemeimet, akkor mégis megtettem. Valahogy úgy éreztem, biztos lábakon állok.