47. fejezet

47. fejezet

 Ezer meg ezer lehetőség közül hirtelen egy sem jutott eszembe, azt illetően, CL vajon mit akart tőlem. Baromi régen beszéltem már a csajjal, talán akkor utoljára, mikor kijött értünk Gwangjuba, – ami nem is Gwangjuban volt, de mindegy – az pedig nem éppen két perccel az sms megérkezése előtt történt. Ötletem sem volt arra, miért kívánta meg ilyen hirtelen a jelenlétemet a szőkeség, de mivel faszt sem csináltam – a szó legszorosabb értelmében –, úgy döntöttem szerzek neki annyi örömet, hogy láthatja a halálba kívánkozó fejemet.

 Mivel nem volt kedvem autóba ülni, és félig hulla állapotban vezetni, így elgyalogoltam a boltig, ami nem kis sétának számított, de erre nagyon szüksége volt a szervezetemnek. Legalább alkalmam nyílt egy kicsit gondolkodni… Nem mintha az elmúlt egy hónapban, amit egyedül töltöttem, ne lett volna, de a frisslevegőn máshogy mozogtak a kis agykerekeim, mint egy emlékekben gazdag lakásban. Istenem, már attól megfájdult a fejem, ha csak az a hely megemlítődött, s megjelent lelki szemeim előtt minden, szó szerint, minden. Komolyan nem tudtam, hogyan voltam képes harminc napon keresztül, totál egymagamban ott ellenni.

 Mikor a sarokra értem, akkor jutott csupán eszembe, hogy a lány mutatni akart valamit. Reméltem, hogy nem egy nem-átalakító műtét sikeres eredményét kívánta az orrom alá dugni, de amikor a kirakatban feltűnt a már fehéredő haja, megnyugodtam, hogy nő maradt. A társadalmunk biztos szegényebb lett volna egy ilyen személyiségű csaj nélkül, ezt akárkinek tudnám garantálni.

- Halihó! – köszönt nekem csilingelő hangon, mihelyst megpillantotta a mosott szarhoz hasonló ábrázatomat. Fehéres fürtjei hullámokban omlottak vállára, ajkain vörös rúzs díszelgett, szemét pedig tökéletes smink fedte. Szakadt, koromfekete sortot viselt, mely alatt neszharisnya fedte formás lábait, azoknak végén pedig bakancsot hordott. Fölül egy kissé bő, bézsszínben pompázó felső virított rajta, olyan makulátlan összhatást képezve, amitől komolyan rosszul éreztem magam. Túl szép volt… – Mi újság veled? – pattant mellém rögvest, majd megajándékozott egy baráti öleléssel, ami ezúttal nagyon jól esett a sérült szívemnek. És kezdtem úgy beszélni, mint egy lány… – Hallottam, hogy szakítottatok.

- Kitől? – húztam el számat, de ahogy megláttam azt a grimaszt az arcán, azt hittem fejbe verem magam egy vasrúddal. Néha annyira naiv bírtam lenni, hogy az már nekem fájt. Hogy is felejthettem el, hogy ők már a felbukkanásom előtt ismerték egymást…? – Mikor beszéltetek?

- Egy hónapja mondta – simított végig karomon, keserű mosollyal szép, vastag ajkain. Az övéhez hasonló szánakozó tekintetek ki tudták volna csinálni az idegeimet, főleg a segítőkész csomagolás miatt. Miért éreztem úgy, hogy egyszerre akartak megölni és kiemelni a halálból?

- Akkor gondolom sejted, hogy vagyok – ültem le egy ottani székre, rákönyökölve térdeimre, úgy túrva bele hajamba, mintha ettől le tudtam volna nyugodni.

- Vannak elképzeléseim – lépett mellém, vigasztalóan helyezve kezét hátamra. – De nem számítottam rá, hogy ennyire szarul fogsz kinézni.

- Kösz, ez most igazán jól esett – forgattam meg szemeimet, a lehető leggúnyosabb hangsúlyozásomat véve elő, amit akkor produkálni tudtam. – Mit hittél, hogy egy hónap alatt ki fogom heverni az egészet?

- Az ember első ránézésre azt hinné rólad – vonta meg vállait, ahogy combomra helyezte testsúlyát, úgy ülve ott, mint egy naprakész barátnő. Mégis, ez az egész, annyira baráti volt, hogy ordítani tudtam volna tőle.

- Ennyire rossz benyomást tettem? – lepődtem meg őszintén, mivel számomra ez a mondat, felért egy nyílt ledegradálással.

- Nem, de nem tűnsz egy érzelgős gyereknek, aki hónapokig rágódik egy szakításon.

- Hónapokig? Bárcsak! – horkantam fel, halkan nevetve. – Az első szerelmemhez négy év kellett, mire teljesen kiszállt az életemből, szerinted, ezek után mi lesz velem?

 Nem válaszolt. Nem is vártam el tőle, hogy erre bármit is mondjon, mert felesleges volt. Komolyan, hogyan kellett volna reagálnia? Köpte volna szemembe, hogy egy szánalmas nyomorék vagyok? Persze az voltam, de túl kedves barátnak szeretett volna tűnni, éppen emiatt nem szembesített a hihetetlen idióta viselkedésemmel. Lehet kellett volna, mert akkor fejbe baszom magam egy vasrúddal, hogy térjek már végre észhez. Mindennél jobban gyűlöltem a felesleges önsajnálatot, s valószínűleg ezért utáltam éveken keresztül a létezésemet is. Istenem, ismét visszatért a depressziós Sehun… pedig már reménykedtem a srác kinyiffanásában.

- Jól leszel – állt fel ölemből, visszamenve a polcokhoz, melyeknél a bakeliteket kezdte rendezgetni, fel sem pillantva belőlük. Értetlenül néztem utána, a hirtelen jött kijelentése révén.

- Honnan tudod? – Pontosan tudtam, mire gondolt, de akkor minden ezzel kapcsolatos érvet a számba kellett rágni, hogy fel bírjam fogni azoknak jelentését.

- Ez egy szakítás – mondta, továbbra is lefele kémlelve. – Mindenki átesik rajta, először mindenki ki akarja nyírni magát, törni-zúzni vágynak, aztán később mindenki éli tovább a kis életét, amit a kapcsolat előtt tett. Veled sem lesz másképp, higgy nekem!

- Nem hiszek! – ellenvetésemre felkapta fejét, s őszintén ledöbbenve pislogott éppen feltápászkodó alakomra, mely közeledni készült felé. Rákönyököltem a pultra, s onnan meredtem a meghökkent íriszekbe, melyek tanácstalanul kémlelték arcomnak minden egyes szegletét, várva arra, hogy azok megrezdüljenek. – Nem hiszek neked!

- Miért nem?

- Mert rám ez nem igaz – csóváltam meg fejemet, keserű mosollyal arcomon hajolva közelebb a lányhoz. – Tudom, hogy nevetséges vagyok, nem kell mondanod. De akkor is… ez most más. Nem érzem azt, hogy később jobban leszek, mert tudom, hogy nem leszek. Ne próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről, úgysem fog sikerülni.

- Jól van – sóhajtott nagyobbat, ahogy hosszú ujjait derékig érő tincsei közé fűzte, beletúrva a dús hajzuhatagba. – Akkor azt mondd meg, hogy reagálnál, ha találkoznod kellene vele? Ha ismét lehetőséged nyílna a beszédre, élnél vele? Megtennéd?

- Nem tudom – válaszoltam kapásból, a lehető legőszintébben tárva szét karjaimat, tanácstalanul, ötletektől megfosztva lézengve a hatalmas üzletben, melynek falairól is az emlékek csapkodtak arcon. – Nézd, én… tényleg nagyon szeretem őt. A lehető legkomolyabban tudom ezt neked mondani, ebben biztos lehetsz. Viszont szakított velem… – Éreztem, ahogy a szemeim megteltek könnyekkel, azon a napon vagy másodszor, de tartottam magamat, s nem kezdtem bőgni, óvodás kislányokhoz hasonlóan. – Elhagyott. És tudom, hogy nyomós okai voltak erre, amiket teljesen meg tudok érteni, és ha a helyében vagyok, akkor ugyanezt teszem, mégis… ez így kurva szar. És amekkora nyomorék vagyok, fogalmam sincs, hogy viselkednék a jelenlétében, lehet ideges lennék, dühös, csalódott, vagy tudom is én…

 S abban a pillanatban kinyílt egy ajtó. Nem a bejárat volt, akkoriban senki sem járt zeneboltba, csak ha tényleg rengeteg szabadideje volt az illetőnek. Hátulról hallottam a hangot, így megfordultam, és elképedve figyeltem, ahogy egy – egy a számomra ismeretlen helyre vezető – nyílászáró kitárult, s ismerős alak jelent meg benne. Haja összevissza állt, tincseinek töve már feketedett, s rengeteget nőtt az utolsó találkozásunk óta. Arca kissé megviseltnek tűnt, szemei alatt pandakarikák díszelegtek, s az általában kisimult bőre, akkor gyűröttebb volt egy asztali lepedőnél is. Borostája hanyag volt, helyenként hosszabbra, máshol rövidebbre volt hagyva, mégis az összhatása gyönyörűre kovácsolta őt. Nem volt sem kövérebb sem elhanyagoltabb, alkata, pillantása, s kisugárzása egy cseppet sem változott az elmúlt egy hónap alatt. Ha valamit nagyon be akartam volna beszélni magamnak, akkor talán egy minimális szinte lefogyott. Illetve… nagyon durván gebedt volt.

 Meredten fogta a kilincset, a karján az erek látványosan kidagadtak, annyira szorította azt, ahogy egyszer rám, majd a mellettem álló nőre emelte lesokkolódott tekintetét. A fixírozott személyre néztem, aki elégedetten mosolygott egykori barátomra, s akaratlanul is megszólaltam.

- Te számító picsa! – csúszott ki számon halkan a nem éppen kedves jelző, melyre csak egy szemforgatást kaptam az illetőtől. – Ezt akartad, hogy lássam, igaz?! – mutattam ingerülten a megdöbbenten ácsorgó férfira, akinek a látványát egyszerűen nem tudtam elviselni. Hiányzott, meg akartam ölelni, csókolni, de szívem szerint fel is képeltem volna, rossz picsához méltóan. Egyszerre lettem ideges, izgatott, haragos, mérhetetlenül boldog, és borzasztóan csalódott… fájt is és jó is volt.

 Épp készültem volna sarkon fordulva elhúzni onnan a faszba, mert semmi hangulatom nem volt egyikkőjükkel sem beszélgetést lefolytatni, de váratlanul megragadták a csuklómat.

- Jaj, ne gyerekeskedj! – forgatta meg szemét a lány, visszahúzva engem közéjük, még egy kicsit közelebb is léptetve a helyiség túlsó végén ácsorgó férfihoz. – Beszéljétek meg a dolgokat!

- Beszél a faszom! – csattantam fel élesen, kihúzva karomat az erős szorításból. – Nem fogok itt maradni!

- Ne viselkedj már így! – válaszolt visszakézből, olyan tanárnős hangnemet erőltetve magára, amitől egy perce megint az általánosban éreztem magam, Mrs. Byun társaságában, aki máshoz nem, csupán a korholáshoz értett.

- Hagyd őt békén, CL! – hallatszott a távolból egy határozott utasítás, mely az eddig csak említettként kezelt harmadikféltől érkezett. – Ha menni akar, hadd menjen! Felnőtt férfi, azt csinált, amihez kedve van.

 Csupán egy pillanat erejéig kaptam rá tekintetemet, amikor ő is pont engem nézett; elfordultam. Nem bírtam állni azokat a szemeket, és Isten igazából nem is volt kötelező kibírnom. Senki sem várta el tőlem, hogy ott jópofát vágva az egészhez, lelkizzek azzal a kettővel, akikhez jóformán semmi közöm nem volt többé.

 Hátat fordítottam nekik, s a kijárat felé indultam, fél füllel pedig még hallottam, hogy a legtávolabbi személy is készült távozni az üzletből. Akármennyire is kavarogtak bennem az érzelmek, így volt mindenkinek a legjobb, de legfőbbképpen kettőnknek. Neki és nekem is időre volt szükségünk, hogy feldolgozhassuk a történteket, és erre egy teljes hónap nem volt elegendő, bármennyire is tűnt ez a harminc nap hosszú időnek. Mi tudtuk, hogy ez nem mehet ennyire egyszerűen, éppen ezért szünetet akartunk… csak épp CL nem akart azt!

 Azok a hosszú ujjak olyan erővel fonódtak csuklóm köré, hogy akkor sem tudtam volna kirántani magam a szorításából, ha pisztolyt fogok a fejéhez. Húzott teste után, egyre közelebb kerülve a már távolodó alakhoz, akinek szintén megragadta a karját, hasonló elszántsággal. A férfi megdöbbenten figyelte, ahogy a nő egymással szembe állított minket.

- Nem azért hoztalak titeket egy helyre, hogy sértődős kislány stílusban elmeneküljetek – fortyogott orra alatt, úgy cövekelve a földhöz mindkettőnket, mintha egy ovis játszott volna két barbie babával. – Most szépen megbeszélitek az egész helyzetet, felnőtt civilizált emberek módjára! – adta ki a parancsokat „CL anyu”, csípőre tett kézzel várva arra, mit fogunk az elkövetkezendő percekben tenni. A nálam magasabb férfira néztem, hosszasan meredve annak szemeibe, elviselve azt, ahogy viszonozta pillantásomat. Ugyanolyan szerencsétlenül és tanácstalanul pislogott, mint ahogy én is; egy kasztrált bábunak éreztem testemet, akit belekényszeríttettek valami olyanba, amit egyáltalán nem akart.

- Öhm… – próbálkozott egykori tanárom, tarkóját vakargatva, ahogy a padlót fürkészte, hosszú perceken keresztül, folyamatosan csak ezt az egy hangot ismételve. Azt hittem, ott döglök meg! Totál lesokkolva, kidülledt szemekkel meredtem a régen magabiztos férfira, aki abban a percekben egy gyerek szintjét sem érte el. – Szia! – nyögött végül csak ennyit, de ezt is annyira zavarban, mintha meztelenül kellett volna átrohannia az egész városon. Ujjait tördelte, zavarban volt, s gondterhelt ráncai a bűntudatról árulkodtak… haragudott vajon magára?

- Hm… Szia – köszöntem vissza, hasonlóan nyomorult módon, mivel az én állapotom sem volt kecsegtetőbb az övénél. El akartam menekülni előle, de ugyanakkor beszélni is szerettem volna vele, csak más mértékben és más alkalommal. Akkor nekem ez… egy cseppet sem ment, és ezzel nem voltam egyedül.

- Na gyerekek, haladunk! – hallatszott a háttérből egy ironikus női hang, aminek tulajdonosa a pulton ülve, keresztbetett lábakkal vizslatott minket. Becsmérlő pillantásokat dobáltam a lány irányába, jelezve, hogy nem az volt a legmegfelelőbb alkalom a hülye poénjaira.

- CL, megtennéd, hogy…? – kezdtem bele mondatomba, reménykedve abban, hogy nem kell befejeznem azt, mert a csaj szavak nélkül is érteni fogja a célzást, de vagy nem vette a lapot, vagy csak nem akarta.

- Zavarok? – bökött meglepetten mellkasára, hatalmasra kerekedett szemekkel.

- Igen – nyögtem ki, apró kézmozdulatokkal próbálva elkergetni onnan az eladót. – Épp beszélni szeretnénk.

- Valóban? Nekem eddig morzejelzésnek tűnik – tett újabb cinikus megjegyzést, abszolút kifigurázva a viselkedésünket s a próbálkozásainkat. És nekem azt hiszem, akkor lett véglegesen elegem.

- Kész, nekem ez nem megy! – emeltem fel mindkét kezemet, hátrálva néhány lépést. – Én mentem!

 Harmadjára akartam elhagyni azt a redvás boltot, és rohadtul reménykedtem abban, hogy ezúttal sikerülni is fog. Ismételten szétrebbentünk a „beszélgetőtársammal”, ki-ki indult a maga útjára, szavak nélkül intve búcsút a másiknak, de egy bizonyos tényező nem engedett ennek szép elköszönést. Ez pedig nem volt más, mint Chae-Rin Lee.

- Nem-nem Sehunka, nem mész te innen sehova! – húzott vissza felsőmnél fogva, akkora lendülettel rántva az ellenkező irányba, hogy sanszos volt a seggre esésem. Ezúttal nem állt meg, folyamatosan járt, s begyűjtötte maga mellé a kettesszámú menekülő férfit is, kinek épp annyira különös volt a nő viselkedése, mint nekem. A lemezboltos lány feltárt előttünk egy hatalmas ajtót, melybe mindkettőnket belökött, majd ránk csapta a vasalapú nyílászárót, s kulcsra is zárta azt. – Addig nem jöttök ki, míg nem tisztáztátok a helyzetet!

- Ne röhögtess már CL, engedj ki minket! – kiáltott mellőlem a férfi, a falnak támasztva lefogyott testét, szeretve hangosabban hallani a kinti nőt, aki konkrétan fogva tartott bennünket.

- Addig nem, amíg meg nem beszélitek a kapcsolatotokat! Könyörgöm gyerekek, dugjatok egyet és legyen szent a béke!

 Erre már igazán nem lehetett mit mondani. Lerogytam a raktárhelyiség – mert az volt – egyik sarkába, s onnét figyeltem a szobába pakolt tárgyakat. Régi lemezek, nem használt vagy tönkrement hangszerek, antik plakátok és szakadt, már használhatatlanná vált kották sorakoztak arrafelé, hatalmas káoszban uralva az egész térség békéjét. Pont olyanban, amilyenbe én is belekeveredtem. Arcomat dörzsölve bambultam ki a fejemből, a folyamatosan fel-le járkáló férfi elernyedt alakját figyelve, aki egy kis idő után, szintén lenyugodott. Ő is helyet foglalt valahol, kényelmesen a falnak döntve testét, úgy kémlelve a semmilyen látványt.

 Fél óra is eltelhetett, mire teljes csend telepedett ránk; egyetlen nesz sem hallatszott, közülünk senki sem mukkant, csak egymás lélegzetvételét voltunk képesek kivenni, de azt tökéletesen. Az övé… sebes volt, olykor lelassult, de egyenletes és erős, olyan, mint néhány hónappal előtte… s ahogy ez eszembe jutott, azt hittem ott bőgöm el magam. A hormonok nagyon durván dolgozhattak bennem, ha már ennyitől is sírhatnékom támadt. De az a helyzet annyira abszurdul nevetséges volt, hogy el sem tudtam dönteni, sírjak vagy nevessek a szituációnkon. A férfi, akit egy hónapja nem láttam, akivel beszélni akartam, s akibe szerelmes voltam, ott volt előttem, hozzám hasonlóan szar állapotban, én mégis kussoltam. Mi ez, ha nem szánalmas?

- Hogy sikerült az érettségi? – törte meg végül a csendet, erőtlen kérdésével, melyet irányomba formált. Felemeltem eddig a földet kémlelő tekintetemet, s őt kezdtem vizslatni vele; engem nézett, rendíthetetlenül várva valami megerősítésre, mindegy volt, hogy az pozitív vagy negatív alakban érkezett hozzá.

- Jól – válaszoltam végül, és mintha csak erre az aprócska jelre várt volna; elmosolyodott. Kedvesen, szeretetteljesen, látványosan büszkén, mintha neki többet jelentene ez az egy szó, s annak jelentése, mint nekem. És ahogy azokkal a csillogó szemekkel nézett, ezt még el is tudtam hinni.

- Ennek örülök. – Ezek után ismét csend állt be. Felesleges locsogással nem akartam eltölteni az időt, inkább csak kiélveztem látványát; mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára úgy csodálhattam őt, mint abban a raktárban. Ahhoz képest, hogy látványosan le volt fogyva, nem volt fodrásznál és a borotvával sem barátkozott, hihetetlenül jól nézett ki: bő szürke felsőt viselt, feszülős csőfarmerrel, és egy kopott converse cipővel. Ismételten elismerésre kényszeríttet, mivel még a legrémesebb helyzetben is, fantasztikusan festett.

- Jól nézel ki – kúszott keserű mosoly ajkaimra, ahogy ezt a mondatot kiejtettem azokon. Örömfény csillant meg szemeiben, mihelyst tudatosította szavaimat, majd így felelt.

- Kösz. Te is, és még mindig – mért végig gyorsan – észveszejtő vagy.

 Felnevettem.

- Hát, jelenleg nem érzem annak magam – horkantottam, fáradtan túrva bele sötét tincseimbe, mintha azoknak taperolása bármiben is segítségemre lehetne.

- Ami azt illeti, én sem vagyok a toppon – mosolygott hasonlóan, olyan álmos szemekkel, hogy kezdtem azon aggódni, ott helyben elalszik.

- Látom a borotva és az evés elkerült téged az elmúlt egy hónapban – jegyeztem meg kedvesen, mire halkan felnevetett.

- Nem az előbb dicsértél meg, hogy jól nézek ki?

- De igen – bólintottam, mert ez csakugyan így volt.

- Akkor meg mik ezek a ténymegállapítások?

- A kettőnek nincs köze egymáshoz – rántottam meg vállaimat. – Lefogytál és borostás vagy, de ezek jól állnak neked. Túlságosan is jól.

 Ismételten felnevetett, ezúttal sokkal erőteljesebben.

- Semmit sem változtál.

- Ez természetes – kuncogtam, de aztán hamar el is komorultam, mikor rájöttem, mit készültem kimondani. – Egy hónap telt el, nem egy év.

- Nekem többnek tűnt – ajándékozott meg fájdalommal teli mosolyával, ami inkább látszott szomorúnak, mint nosztalgikusnak. – Sokkalta többnek.

- El sem tudom képzelni, hogy bírtál ki majdnem tíz évet nélkülem – tettem nevetve utalást a közös múltunkra, mely ugyan kedvesen és barátiasan hangozhatott tőlem, de már csak ennyitől is bömböltem legbelül. És mivel ez érezhető volt mindkettőnkben, a beszélgetés itt szakadt meg, legalábbis egy része biztosan. Némaságban maradtunk, legalább még néhány percig, míg eszembe nem jutott egy kérdés, ami régóta foglalkoztatott. – Kérdezhetek valamit?

- Mit?

- Ha kicsi kölykökként gyakran összejártunk Kínában, hogy töltötted a gyerekkorodat Kanadában? – érdeklődtem meg ezt az apróságot, mert a két történet így jelentősen ütközött egymással.

- Tudod, az embernek van pénze és azt gyakran repülőjegyre költi, ha úgy szükséges – válaszolt egyszerűen, az enyémhez közelálló stílust felvéve, mely megmosolyogtatott.

- Logikus.

 És ennél a résznél újból elnémultunk. A kettőnk kapcsolatát nem lehetett volna ezekbe a szimpla, semmilyen mondatokba belesűríteni, nekünk mégis sikerült. Talán a fáradtság, lehet a semmittevés miatt, de órákat töltöttünk el úgy egymás mellett, hogy jelentéktelennek tűnő dolgokról beszéltünk, milliónyi érzelemmel megfűszerezve. De erre akkor, ott helyben nem jöttem rá.

- Kris – szólítottam meg a férfit. – Hol voltál az elmúlt hetekben? – Csak úgy kibukott belőlem, magam sem tudtam, hogy miképpen és miért. Az agyamra ment a sok csend, a kussban ücsörgés, és már tudni vágytam, hogy mi volt vele azokban a hetekben, amikor én nem voltam mellette. Kíváncsivá tett a gondolat, vajon ő is szenvedett-e annyit, amennyit én.

- Itt – válaszolt egyszerűen, majd még hozzátette. – Jelenleg CL-nél lakom.

- És hogy kerültél hozzá?

- Eredetileg csak egy éjszakára jöttem, de aztán úgy alakultak a dolgaim, hogy még néhány hónapig nála élek, aztán… – itt megakadt.

- Aztán?

- Lesz, ami lesz – vonta meg vállait hanyag, savanykás mosollyal arcán, melyből érezni lehetett a kényszerítés minden ízét.

- Vannak már terveid a jövőre? – tördeltem ujjaimat izgatottan, szinte már remegve várva a válaszra, mely néhány pillanattal később, nyugodt szívvel törhette össze a reményeimet.

- Ami azt illeti, igen – bólintott határozottan. – Már egy ideje dolgozom egy pályázati munkán, és annak erőltetése miatt fogytam hét kilót – jegyezte meg mosolyogva, ahogy soványka testére nézett, ami egyenesen üvöltött a táplálékért. – De szerencsére jól haladok. És ha minden összejön, akkor június végén kiköltözhetek Japánba.