46. fejezet
- Szakítottatok?! – képedt el
legjobb barátom helyett Xiumin is, aki hitetlenül meredt küllememre a
kanapéról, olyan arcmimikákat produkálva, mint aki menten agyvérzést kap.
Hatalmas sóhajt kiengedve ajkaim közül bólintottam, belekortyolva a kávéba,
amit még érkezésemkor adtak. Muszáj volt akkor beszélnem valakivel, és úgy
éreztem, ők ketten igazán megérdemlik, hogy megismerjék a keserű fejleményeket.
- Igen – feleltem halkan, alig
hallható hangon, mert bár nyíltan nem mondtam ki azokat a visszataszító szavakat,
elismerni jelentésüket talán még fájdalmasabb volt, mint hittem.
- De hogyan lehetséges ez? –
makogott maga előtt a legidősebb, mintha számára elviselhetetlenebb lett volna
a tény, hogy Yifan és én ezentúl külön utakon folytatjuk majd az életünket. Szokták
mondani, hogy egy kívülálló barátnak sokkal különösebb lehet egy ilyen
változás, de még nekem is nehezemre esett felfognom, hogy többé már nincs Kris
és én. Csak Kris van… és valahol egy másik univerzumban meg ott vagyok én.
- Az előbb mesélte el – lökte
oldalba legjobb barátom szerelmét, valószínűleg kínosnak érezte, hogy a
hörcsögfiú ennyire faggatni próbált a részletekről. Jongdae mindig ilyen
tapintatos volt, sosem akarta erőltetni a dolgokat, akkor sem, amikor a
Haneul-os eset történt. Azt szerette volna, ha magamtól vallok arról az
éjszakáról, nem kívánta fogóval kihúzni belőlem az információkat, Yifannal
ellentétben. Lehet, pont ez volt a baj…
- De akkor is! – vágott vissza a
színész. – Én azt hittem, hogy a veszekedés végén talán… nem is tudom.
- Xiumin, szerinted, ha nem
szakítottak volna, Sehun idejön? – kérdezte meg az egyértelműt osztálytársam,
mire párja végleg feladta a magyarázkodást. Ezen nem volt mit szépíteni;
tényleg nem mentem volna el hozzájuk, ha akkor reggel nem török össze. Önző
vagyok, hogy csak akkor keresem a barátaimat, amikor bajom van, de egyedül nem
bírtam volna elviselni azt a hatalmas lakást, s a hozzá köthető emlékeket.
- Bocs, hogy a gondjaimmal zaklatlak
benneteket – szólaltam meg hirtelen, mire mind a kettő rám kapta meglepett
tekintetét, mintha egy ilyen váratlan fordulatra nem számítottak volna. Az a
fajta megdöbbenés, amely legjobb barátom íriszeiben pihent, arra késztetett,
hogy mindent el kell mondanom neki. Természetesen az előző este hozzávetőleges
beszámolója már akkor megtörtént, mikor a fotelba ültettek, de ennél többet
kellett mesélnem. Kötelességemnek éreztem… – Csak olyan kibaszott szar egyedül
lenni abban a lakásban. Minden hozzáköthető, még az a rohadt kanapé is… nekem –
tördeltem ujjaimat, akárcsak egy idegroncs – muszáj volt elmennem onnan. –
Éreztem, hogy a remegő végtagjaim csak a kezdetét jelképezték a teljes csődöm
kimutatásának. Jobban reszkettem, mint ezer nyárfalevél, s néhány csendes
másodperc elteltével már egy sós csepp is végigfolyt arcomon, ami végképp
lesokkolta az előttem ülőket.
- Te…? – Xiumin lélegzete megakadt,
valószínűleg tippje sem volt arra, hogyan kezeljen egy totális csődtömeg, éppen
bömbölni készülő Oh Sehunt. A legnagyobb gondot talán mégis az okozta, hogy
amikor segítségkérően Chenre pillantott, ő is éppen ugyanolyan tanácstalanul
meredt rám, mint szerelme. – Azt hiszem, elkészítem a reggelit – azzal
felpattant a helyéről, és eltűnt a konyhában, kettesben hagyva engem legjobb
barátommal.
- Sehun – hallottam meg egy
bizonytalan hangot, mire óvatosan felemeltem immáron könnyes tekintetemet. – Te
most sírsz?
- Persze, hogy sírok baszd meg,
szerinted mégis mit csinálok?! – kérdeztem vissza hitetlenül, sokkalta
erősebben zokogva fel, ahogy tenyerembe temettem arcomat. Éreztem, ahogy valaki
mellém ült, egyenesen a fotel karfájára helyezve testsúlyát, átkarolva engem,
vigasztalóan próbálva simogatni.
- Sosem láttalak még ilyennek –
mondta halkan, engedve, hogy összenedvezzem felsőjét, amelybe végül belefúrtam
arcomat. Az anyag elnyomta szánalmas sírásomat, de a végső nyugalmat mégis maga
Jongdae okozta. A jelenléte többet ért minden szónál, és tudom, hogy sosem
fogom tudni meghálálni neki mindazt, amit értem tett. Nem csak akkor, úgy
általában… de felesleges volt ezeket ragoznom. Már magam is untam a folyamatos
fényezésemet róla.
- Épp itt volt az ideje – szipogtam,
valamennyivel higgadtabb állapotban, ahogy szépen lassan eltávolodtam tőle,
felszabadítva eddig nyomott hasfalát.
- Baszki, te tényleg szerelmes vagy
– mosolyodott el kedvesen, ahogy egy tincset tűrt ki arcomból, gyengéden
érintve meg ujjaival az elnyűtt bőrt. Több szeretet volt egyes gesztusaiban,
mint az anyám egész valójában; a fiú tényleg úgy bánt velem, mintha az apám
lett volna. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer megérem ezt a napot.
- Kapd be! – horkantam fel,
fájdalmas nevetést hallatva magamból, miközben letöröltem könnyeim
maradványait. – Egy ilyen pasit nem lehet nem szeretni…
- Lehet nem kellene – mondta, majd
gyorsan folytatta, mielőtt még megkérdőjelezhettem volna a kijelentését. –
Összetörte a szívedet.
- Hát, az nem egészen úgy történt,
ahogy meséltem – vallottam be őszintén, miközben arcomat dörzsölgetve próbáltam
valamennyire rendbe tenni annak látványát.
- Hogy érted ezt? Nem ütötted meg? –
kérdezte értetlenül. Lehet tényleg mindent el kellett volna mondanom, és nem
csak nagyvonalakban fogalmazni. Egyszerűbb dolgom lett volna aznap, ebben
biztos vagyok.
- De igen. Viszont utána
lefeküdtünk.
- Tessék?! – tágultak ki szép barna
szemei, melyek hitetlenül meredtek rám, mintha teljes őrültséget mondtam volna.
– Aztán mi volt? A részletektől kérlek, kímélj meg!
- Utána elaludtam – feleltem
tömören, mivel nekem sem volt hangulatom hangosan visszaidézni életem legszebb,
mégis egyik legrémesebb emlékét.
- De akkor, hogy szakított veled?
- Levélben – húzódott keserű mosoly
ajkaimra, ahogy felidéztem minden egyes gondosan leírt szavát, melyben
véglegesen elbúcsúzott tőlem. Akkor is ott volt nálam, azokban a percekben, a
zsebemben lapult, a helyét kissé még meg is szorítottam, ahogy vártam a fiú
reakciójára.
- És mit írt? – csak ennyit
kérdezett. Nem kezdte el ócsárolni Yifant, semmi gúnyos megjegyzést nem tett,
vagy formált ellenséges grimaszokat, egyszerűen csak tudni akarta a történet
folytatását.
- Sok mindent – mosolyodtam el,
nyelve egy kisebbet a további beszéd előtt. – Magyarázatot adott rengeteg
kérdésre, bocsánatot kért… lényegében elköszönt.
Nem akartam többet mondani arról a bizonyos
levélről. Annak tartalma csak rám tartozott, és a szavakat senkivel nem
kívántam megosztani, még Kim Jongdae-vel sem. Amit Kris írt… több volt, szimpla
szakításnál, több volt, egy nyomorult búcsúnál, és több volt, mint egy egyszerű
szeretlek, amit az emberek mondtak egymásnak. Azaz aprócska papír, melyre
gyöngybetűit firkantotta, sokkalta többet jelentett, annál, amit egyesek
szerint hallanom kellett volna. Nem volt szükségem egy személyes beszélgetésre,
ugyanezen kifejezésekkel, mert pontosan tudtam, hogy lényegtelenebbnek éreztem
volna azt a pillanatot. Nem illett volna a mi kapcsolatunkba egy efféle
szakítás… elég volt az a levél. Több, mint elég.
- Rendben – mondta, egy kisebb csend
után, mikor már megemésztette, s elfogadta szavaimat. – Ha gondolod, nálunk
maradhatsz, ameddig rendbe nem jönnek a dolgaid.
- Akkor örökre a nyakatokon maradok
– horkantam fel, ahogy lassan rávezettem tekintetemet, amely hasonlóképpen
mosolygott, mint az enyém.
- Tudom – sóhajtott. – Nem bánnám,
ami azt illeti.
- Sejtem – kuncogtam kínosan. –
Szeretsz anyáskodni felettem.
- Nem csak azért – rázta meg fejét,
ahogy ujjait enyémre tette, s játszadozni kezdett összekócolódott, sötétedő
tincseimmel. – Szerintem jót tenne neked, ha nem totál egymagadban lennél a
lakásában, amit neked kellene fizetned…
- Nem kellene – ellenkeztem halkan, hagyva, hogy a simogató mozdulatai
nyugalmat eresszenek testembe. Váratlanul leállt a kellemes cselekedetekkel,
ezzel értetlenségét akarva kifejezni, mely azokban a pillanatokban, szinte
mindennél nagyobb volt.
- Hogy érted?
- Augusztusig ki van fizetve a
lakbér – motyogtam orrom alatt, éppen úgy, hogy a mellettem elképedve meredő
fiú, mindent megértsen. – A többi meg… csak a kaja nincs megoldva, de azzal
majd boldogulok.
- És a rezsi? – ráncolta
szemöldökét.
- Nem az én gondom.
- Ki mondta?
- Yifan – elegendő volt ennyit mondanom, többet nem kérdezett. Nem is
érezte szükségesnek, azok után, hogy gyakorlatilag mindent elmeséltem, amit
tudnia kellett. A kimondatlan szavak pedig tovább nyomták a vállamat, súlyokat
pakolva rá, melyek valószínűleg még a koporsómon is ott lesznek. A titkaimat,
az egyedül töltött perceket s Kris levelét is örökké magamnál fogom hordozni…
Néhány órát még Jongdaeék lakásán töltöttem,
de csupán akaratos ragaszkodásuk miatt maradtam addig. Ha tehettem volna, előbb
lelépek, de a barátom kötelezett arra, hogy együtt ebédeljek velük, én meg nem
ellenkeztem. Miért tettem volna? Akkoriban levegőt venni is gyenge voltam,
nemhogy egy Kim Jongdae féle anyukának nemet mondani.
- Jól vagy, Sehun? – kérdezte
Xiumin, ahogy közösen leültünk az asztalhoz, s az általa készített rament
ettük. Lazán vállat rántottam.
- Megleszek – feleltem halkan, a
lehető legőszintébben. Szerettem volna azt mondani, hogy jól leszek, de akkor hazudtam volna, mégpedig nem is kicsit.
- Biztos? – pillantott rám
jelentőségteljesen, minden porcikájában azt mutatva, mennyire aggódott értem.
Néha nagyon meg tudtam lepődni az irányomba mutatott érzésein, tekintve, hogy
csak nemrégiben ismerkedtünk meg.
- Persze – válaszoltam. – Voltam már
hasonló cipőben. Túl fogom élni.
- De az is meddig tartott – sóhajtott
fel mellőlem Jongdae, utalva ezzel az évekig folyamatosan élő szerelmi
bánatomra, amelynek a vége akkor lett, mikor Yifant megkaptam.
- Mire gondolsz? – kérdeztem
barátomtól, pedig a válaszát már abban a percben ismertem, mikor csupán egy
milliméterrel feljebb húzta az orrát. Mégis, hallanom kellett!
- Haneulra.
- Ki az a Haneul? – tette fel
óvatosan kérdését Xiumin, olyan minimális hangerővel, mintha nem szerette volna
megzavarni azt a társalgást, aminek ő is része volt. Tekintetünk gyorsan találkozott
Jongdae-vel, majd miután egy rövidebb diskurzust megejtettünk, ő szólalt meg
először.
- Sehun első szerelme – mondta, s
már csak ennyivel felkeltette szerelme érdeklődését egykori rémes, még
románcnak sem nevezhető kapcsolatommal, amit régi szobalányunkkal folytattam.
- Igazán? És mi lett vele?
- Nem működött a dolog – válaszoltam
végül, előtte való hosszas gondolkozásomat egyszerűen szakítva meg. Se kedvem,
sem erőm nem volt ahhoz, hogy az akkori eseményeket részletesebben elmeséljem,
úgy, hogy akkor már semmi értelme nem volt. Haneul nem volt mellettem, s nem
éltem többé otthon… tárgytalannak éreztem az egészet.
- Hogyhogy?
- Csak tizennégy voltam – mondtam. –
Ő meg huszonnyolc. Ráadásul nálunk dolgozott, mint szobalány; esélytelen volt
az egész.
- Értem – bólintott aprót,
visszafordítva tekintetét levese felé.
Bevallom meglepett, hogy ilyen könnyedén
bírtam beszélni arról a nőről, aki egy bizonyos időben a mindenséget jelentette
nekem. Mikor még ismertem, azt hittem, sosem fogom elfelejteni, és mindig
szeretni fogom. Gyerekes gondolatok, nem igaz? Nem tudhattam akkoriban, hogy a
szerelem múlandó érzelem… Mondjuk az övé évekig kitartott, pontosan addig a napig. Emlékszem arra a
pillanatra; mikor Kris az enyém lett. Sosem fogom elfelejteni. Persze most még
ezt mondom, de nem tudhatom mi lesz velem néhány év múlva… amikor ugyanígy egyedül leszek, mert Ő biztosan nem lesz mellettem.
- Nézd a jó oldalát – lökött kissé
oldalba Chen, mire felemelte tekintetemet, s őt kezdtem vele vizslatni. –
Akkoriban azt hitted, sosem fogod túltenni magad rajta. Mégis sikerült.
Yifannal sem lesz ez másképp.
- Hát nem is tudom – húztam el
számat, mert ezt a helyzetet teljesen másnak érzetem, mint Haneulét.
- Ne játszd a depressziós kislányt!
Leszel te még szerelmes!
Szerettem volna hinni Jongdae-nek, tényleg
minden vágyam az volt, hogy egy nap majd elfelejtsem az akkori gondolataimat, s
érzéseimet, helyettük valami sokkal nyugtatóbb valakit keresve… De valamiért
nem bírtam kiverni azt a gondolatot a fejemből, hogy ennél már nem szerzek
jobbat. Ez az eset más volt, mint az évekkel ezelőtti, itt nem csak én voltam szerelmes, hanem Kris is szeretett engem… valószínűleg az érzései nem változtak
egyik napról a másikra. Ez pedig látványosan megváltoztatott mindent.
- Arra gondoltatok, hogy mi lesz a
suliban? – tette fel az ominózus kérdést Minseok, melyre abban a szent percben,
képtelen voltam válaszolni.
Természetesen nem gondoltunk. Az iskola volt
az utolsó, ami akkor a fejemben volt, és abban az esetben sem lettem volna
képes az ottani dolgok miatt parázni, ha akartam volna. Pedig egyáltalán nem
volt hülyeség, amit a színész mondott. Sőt, ha tehettem volna, inkább görcsölök
az iskolai életem miatt, minthogy sírassam a szerelmi bánatomat. Azt hittem, a
gimnáziumban nem lesznek gyökeres változások, de persze ebben is pont annyira
naiv voltam, mint a többi dologban, ami azon a tavaszon történt velem.
Hétfőn, amikor beléptem az intézménybe, a
megfagyott, ellenséges hangulat volt az első, amit észrevettem, de ez még csak
a kezdete volt annak a tömérdek mennyiségű gyűlöletnek, ami készült elérni
hozzám. Minden ember, minden tanár, de még minden takarító is olyan szemekkel
vizslatott, mintha valakit az életétől fosztottam volna meg, s a fejét levágva
jártam volna ott előttük győzelmi táncot. A tekintetek lyukat akartak égetni a
hátamba, kivájni az összes belső szervemet, megszabadítani a testem börtönétől,
csakhogy ne legyek a szép kilátásuk útjában.
Az eddigi „rajongóim” azon a reggelen
becsmérlő, undorodó grimaszokkal ajándékoztak meg, mikor elhaladtam mellettük a
folyosón. Senki sem szólt hozzám, az egész épület némaságba burkolózott, mintha
gyászba borulva készültek volna a saját spirituális öngyilkosságukra. Csend
söpört végig az összes termen, folyosón, mosdón, még a legeldugottabb
szertárakban is a némaság volt az úr, előkelő vigyorral arcán kényszerítve
alattvalóit a teljes szótlanságra.
A passzivitás, a kézzel fogható ítélet, mely
felettem született, egyszerre pallosként repült elém, cinikusan nevetve
arcomba, akár egy Istenséget megszégyenítő szellem. Ahogy a diákseregre
meredtem, elfogott az őszinte nevethetnék:
mentek a csorda után, kik úgy formáltak véleményt rólam, hogy a pontos
körülményeket nem is ismerték. A többi meg rohant a maga feje után, leszarva az
igazság létezését. Nevetséges volt ez, semmi több.
Sajnos a szellemség átka nem csak engem ért
utol, hanem legjobb barátomat is, kinek semmi köze nem volt a történtekhez,
mégis őt büntették. Semmibe száműzve ültünk egymás mellett, mint két teljesen
szerencsétlen, magunkba roskadva, pontosan ugyanolyan állapotban, mint még a
kezdet kezdetén.
- Miért? – kérdeztem végül, mert
tiszta magyarázatra vágytam.
- A pletykák miatt – hallottam meg
egy ismerős hangot, mely egykoron csupán idegességet okozott, azon a
délelőttön, viszont kifejezetten kellemesen csengett vissza fülembe. Choi
MinKi, ezúttal rövid barna fürtökkel lépett elénk, a lehető legbarátságosabban
pillantva mindkettőnkre.
- Miféle pletykák? – szólalt meg a
kinti padon mellettem ülő Kim Jongdae.
- Józan paraszti ésszel a diákok
összerakták, hogy Wu Seonsaengnim melegként, csak Sehunnal jöhetett össze –
vonta meg vállait, tömören összefoglalva az eseményekből keletkezett lényeget.
– A szőkét kirúgták, és bár nincs bizonyíték Sehun ellen, mindenki tudja, hogy
majdnem biztosan, de ő volt a szerető. Ezért elítélik… és mindenki mást is, aki
neki hisz.
- Ezért vagyok én is ignorálva? –
bökött mellkasára legjobb barátom, kissé megvilágosodva pislogott az egykoron
hosszúfürtös srácra.
- Meg Sulli és én is – bólintott.
- Te? – szóltam közben, hitetlenül
meredve a nálam kicsit fiatalabb kamaszra, akit egykoron még a szarnál is
jobban utáltam… most meg ő lett volna az egyik, aki kiállt mellettem?
- Igen.
- Miért? Tudtommal nem kedvelsz
engem.
- Tényleg nem kedveltelek – felelte,
bármilyen nemű ellenkezés nélkül.
- Akkor meg? Miért cseszel ki
magaddal, valaki olyanért, akit még csak a barátodnak sem nevezel?
- Tudod hyung, elhamarkodottan
ítéltelek meg – nyalta meg szája szélét, egy kis ideig a földet, majd később
már engem vizslatva nagy bőszen. – Azt hittem egy elkényeztetett seggfej vagy,
aki ezüstkanállal a szájában született. Aztán láttam, hogy beáldoztad volna
magad a gyerekért… majd belehabarodtál a tanárodba, és tök monogám voltál vele,
meg minden… A lényeg az, hogy tisztellek Sehun. Nem csak az előbb felsoroltak
miatt, hanem az egészért, amin keresztülmentél. Sulli sokat mesélt, és azok
alapján változtattam véleményt… Melletted állok ebben, mert úgy gondolom, hogy
megérdemled.
Nem hittem volna, de abban a néhány percben, borzasztóan
örültem Choi MinKinek. Jól estek a szavai, és a tudat, hogy azaz ember képes
volt a pártomra állni, akit egykoron megvertem. Különös volt abba belegondolni,
hogy gyakorlatilag az egész Yifannal való kapcsolatom, egészen Renig volt
visszavezethető. És jobban megvizsgálva a múltat, sok mindent éltünk át együtt,
még akkor is, ha az akaratunkon kívül történt. Egy szó, mint száz… sosem
leszünk bizalmas barátok, ebben száz százalékban biztos vagyok. Mégis; nem
bántam meg, hogy az életem részét képezte az a srác, és kifejezetten örülök,
hogy ő lesz az apja Sulli ikreinek.
Ha már a lány is szóba került, aznap délután
beugrottam hozzá, tekintve, hogy minden iskolában töltött percem közelebb
repített a mások szemei általi halálhoz… mondanom sem kell, hogy az utolsó
órákról elmenekültem. Akkor még nem éreztem eléggé jól magamat ahhoz, hogy
elviseljem a sok körülöttem toporzékoló, előítéletes barmot. A lakásba nem volt
kedvem visszamenni, így a legjobb megoldás a terhes ex-barátnőmnek bizonyult,
akivel úgy gondoltam, ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessek.
Bekopogtattam az ajtón, és – sajnos vagy nem
sajnos – a lány anyukája nyitotta ki a nyílászárót, meglepően kedvesen fogadva
engem. Egyáltalán nem tűnt haragosnak, vagy olyannak, aki legszívesebben
leszúrna, amiért felcsináltam a lányát. Valószínűleg jó pontnak könyvelte el,
hogy törődtem az exemmel, vagy nem tudom. A lényeg, hogy nem baszta rám az
ajtót, ezt pedig személyes győzelemnek vettem.
- Szervusz Sehun! – köszönt széles
mosollyal ajkain, mintha egy rég nem látott barátját üdvözölte volna.
- Jó napot! – hajoltam meg
illendően, majd a hölgy vállán pihenő táskára pillantottam. – Menni készül?
- Igen, alá kell írnom néhány
papírt, meg Sulli gyerekügyeit is intéznem kell. Őt keresed, amúgy? – tette fel
aranyosan kérdését. Esküszöm, egyik exem anyukája sem bánt velem úgy, mint az a
nő, akinek a lányát talán a legjobban törtem össze, az eddigi csajaim közül.
Komolyan, mintha a kedvenc unokaöccse lettem volna, vagy nem is tudom.
Meglehetősen kedves volt, gyanúsan kedves.
- Igen. – bólintottam. – Bemehetek
hozzá?
- Persze – mondta, majd ki is
került, hogy mehessen az autójához, és intézhesse a dolgait. Megsimította a
vállamat, ahogy beengedett, de még mielőtt tényleg elváltak volna az útjaink,
még egyszer megszólalt. – Amúgy Sehun!
- Igen? – fordultam vissza,
kíváncsian pislogva az aggodalmas tekintetű nőre.
- Te jól vagy? – És akkor
megértettem, miért volt annyira aranyos velem. Természetesen Sulli anyukája
mindig, mindenkivel nagyon kedves volt, de aznap délután velem különösen is az
volt. És már tudtam miért… Láttam a szemében a sajnálatot, a szánakozást, s az
összes olyan érzelmet, amit egy rendes anyának mutatnia kell a gyermeke felé.
- Megleszek, köszönöm – kúszott
keserű mosoly ajkaimra, érezve, hogy a könnyek elárasztják íriszeimet, kissé
csípősen simogatva az érzékeny felületet.
- Remélem – viszonozta gesztusomat,
majd az autó felé botorkálva, még hozzám vágott néhány bíztatónak szánt,
gyilkos szót. – Ne feledd: Ha mosolyogsz
az életre, az is mosolyog majd rád!
És itt tört el a mécsesem. Ajkaimat beharapva
erőltettem gyötrelmes vigyort arcomra, ahogy integetve a hölgynek, figyeltem,
miképpen halad el a kocsi, egészen a belvárosig, kikerülve a látókörzetemből.
Ahogy beestem az előszobába, lerogytam annak hideg
kövére, s kitört belőlem a mindennél hangosabb zokogás. Hihetetlen volt, hogy
annyi pofon, csalódás és fájdalom átélése után, egy kedvesnek szánt gesztus
miatt bömböltem az ex-barátnőmék házában, akárcsak egy kisgyerek. Fájt a mellkasom, úgy éreztem bármelyik
percben megfulladhatok az irónia legkegyetlenebb fajtájába, amely épp kötelet
szorított nyakamhoz.
- Bassza meg! – hallottam meg egy
ismerős női hangot, amelynek tulajdonosa előttem ácsorgott, s elképedve meredt
összetört lényemre. Ráemeltem könnyes szemeimet, remegve fixírozva a csinos
lányt, és annak már hatalmas pocakját, melyben a gyerekeim pihentek. – Minden
rendben?
- Hogy a faszomba lenne minden
rendben?! – kérdeztem vissza hisztérikusan, hanyagul csapva le karjaimat
elernyedt testem mellé, csak még jobban sírva. – Egy világi nyomorék vagyok,
egy rakat szerencsétlenség! Az életem egy kupac szarnál is kevesebbet ért az
elmúlt években, szívem szerint minden nap kétszer megdöglöttem volna… Erre
megkaptam ezt a pasit! – Taknyom-nyálam összefolyt beszéd közben, de csak azért
sem álltam le. – Kinyílt előttem a világ, Sulli, fel tudod ezt fogni? Én… Én… –
makogva kerestem a megfelelő szavakat, melyek akkor nem akartak a nyelvemre
jönni. – Bassza meg! Én kibaszottul szeretem őt! Szerelmes vagyok, érted?
Életemben először végre úgy, hogy nem egyoldalú a dolog! Erre tessék… nincs többé. Egyszerűen kilépett az
életemből… Ezek után, mégis hogy vágjak jó képet a világhoz?
Rosszabb voltam, mint egy hisztis kamaszlány,
tisztában vagyok ezzel. De amikor Sulliék előszobájában zokogtam, csak az anyja
szavai jártak az eszemben, melyek minden percben egyre jobban nyomtak le a
porba. Azok a kedves szavak, a vigasztalni próbáló tekintetek, a csupán
segíteni vágyó tettek, egyszerűen a szívembe markoltak, kifacsarva abból
mindent.
Gyűlöltem
magam. Gyűlöltem magam, amiért ennyi kedvességet, segítséget, támaszt,
hallgatóságot s együttérzést kaptam, mégis, csak egyetlen egy embert akartam…
azt, aki miatt szenvedtem. Krisre vágytam, az ölelésére, a csókjaira, a nevetésére,
a mosolyára, mindenére, ami egykoron az enyém lehetett. Ezt pedig utáltam.
Utáltam, hogy olyasmit akartam elérni, ami már
réges-rég tovaszállt a semmibe, elhagyva a közvetlen környezetemet. Nem tudtam
hol volt, nem tudtam mit csinált, abban sem lehetettem biztos, hogy egyáltalán
még Koreában tartózkodott-e, vagy sem. Csak ő és a vele járó bizonytalanság
érdekelt, saját magam normális állapota helyett. Rendbe kellett volna raknom az
életemet, tanulni, leérettségizni, átvészelni azokat a rémes napokat, amik az
iskolában vártak rám, ki kellett volna találnom, mi lesz velem a gimi után. De
nem tettem.
Kris közelségéről álmodoztam, a saját
nyomoromban fetrengve, az önsajnálat legszánalmasabb pontjára sodorva az egész
létezésemet. De mit tehettem volna? Piszkosul fájt ez a szakítás… és
akármennyire is kellett volna összeszednem magam, szükségem volt arra, hogy
csak befordulva bőgjek. Viszont szembesülni azzal, hogy az élet nem áll meg az
éppen fájó lelkem miatt… kicsit arcon csapott.
A terhes lány váratlanul végigsimított
arcomon, kedvesen emelve fel tekintetemet, mely egyenesen az övébe fúródott.
Szipogva pislogtam a szép teremtésre, ki megragadta kezemet, s felhúzott a
padlóról.
- Megértem, hogy jelenleg csak
fagyit zabálva hallgatnád a szakítós számokat, de azért ne hagyd el magad! –
Hangja komolyan csengett, ellenben szavaival. Átnyújtott nekem egy zsebkendőt,
amelybe kifújtam orromat, majd válaszoltam a lánynak.
- Nem vagyok egy sztereotip,
amerikai kamasz.
- Akkor ne is viselkedj úgy – lökte
meg barátian vállam, majd a nappaliba invitált, ahol leültetett a kanapéra.
Helyet foglalt mellettem, majd hasára helyezte nőies kezeit, úgy várva
valamire. – Miért jöttél? – kérdezte végül.
- Ennyire örülsz nekem? – húztam fel
szemöldökömet, még szipogva egy kisebbet. – Amúgy, csak tudni akartam, mi van
veled.
- Megvagyok – mosolyodott el. –
Reggeli fájásokkal meg hányingerrel kicsit nehéz az angol emeltre készülni, de
ez legyen a legnagyobb gondom – felelte kedvesen, majd rám emelte eddig maga
elé meredő tekintetét. – Megkérdezném, te hogy vagy, de sajnos tudom a választ.
- Gondolom az előbb lerendezett
hisztirohamomból nem volt nehéz levágni, hogy jelenleg élni sincs kedvem –
sóhajtottam hatalmasat, ahogy beletúrtam tincseimbe.
- Hát nem – forgatta meg szemeit,
majd aranyosan vállamra helyezte kezét. – De nyugi, túl leszel rajta. Velem is
volt már ez… amikor szakítottál velem. És tessék; boldog vagyok.
- Igen, de neked azért sokkal
könnyebb dolgod volt – szökött ki, akaratomon kívül, a mondat ajkaimon. – Ott
volt Ren, egy szerető család, és a gyerekek miatt létrejött boldogsághormonok.
Nekem nincs senkim…
Hirtelen egy csattanást éreztem fejemen, mely
Sullitól származott. Komolyan fejbe vert? Értetlenül simogattam az előbb
érintett területet, ahogy meglepetten meredtem a terhes nőre. Szemei szikrákat
szórtak, de csak olyan csajosan.
- Befejeznéd a folyamatos
önsajnálatot? – fújtatott idegesen, keresztbe tett karokkal. – Kurvára nem vagy
egyedül, és jó lenne, ha ezt észrevennéd. Ott van Jongdae, a pasija, MinKi és
itt vagyok én; nem vagyunk elegek?
- De, csak… – kezdtem volna
magyarázkodásba, mikor hirtelen eszembe jutott valami, ami rendesen
megdöbbentett. – Te honnan tudsz Jongdae pasijáról?
- Kérlek – vetett rám lesajnáló
pillantást. – Nem volt nehéz rájönnöm. De amúgy hasonlóan történt, mint veled:
berángattak abba a klubba, és pont a legjobb barátod hámozott le egy srácról
egy tangát. Másnap pedig megbeszéltük a dolgot.
- Ez mikor történt? – képedtem el
őszintén.
- Néhány héttel a szakításunk után,
asszem – vont vállat. – Utána pedig rendszeresen összejártunk Chennel –
kuncogott. – Meglepően jóban lettünk.
- Jó, hogy erről is tudok – dőltem
hátra, elfáradva dörzsölve meg kisírt szemeimet, melyek túlságosan fájtak
ahhoz, hogy percekig mással tudjak foglalkozni. – Ő mesélt neked a szakításról
is?
- Inkább ő tisztázta azt –
helyesbített. – Először MinKitől hallottam, hogy Yifant azért tanácsolták el,
mert lefeküdt egy diákkal. Aztán később Chen is felhívott, hogy elmondja, ott
vagy náluk, totál összetörten.
- Tehát ez volt az a fontos dolga –
horkantam fel.
- Ez – rántotta meg vállait. – Amúgy
fel akartalak hívni, hogy megtudjam, mi van veled. Sejtettem, hogy nem viseled
jól a dolgot, de erre azért nem számítottam.
- Tudom, furcsa, hogy itt bőgök,
mint egy kislány.
- Nem is az – rázta a fejét, úgy
fürkészve arcomat, mintha abból szerette volna kilesni a válaszokat. – Sírni
bárki tud. Engem az lepett meg, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyire meg tudtál
szeretni egy férfit. Nekem hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy Rent szeretem,
és nem téged. Te pedig, akit a legtöbben egy világi köcsögnek gondoltak,
szerelmes lettél, és látványosan összetörtél.
- Mire akarsz kilyukadni? –
ráncoltam homlokomat, mert az efféle filozofálásokhoz akkor nem igazán volt
agyam.
- Arra, hogy Wu Seonsaengnim tényleg kitárta előtted a világot.
Akkor még nem értettem mit akart ezzel
mondani. Kellett egy kis idő, míg fel bírtam fogni a szavainak jelentését. S
mikor ez megtörtént… újra elsírtam magam.
Néhány nappal később valamennyire már megszoktam,
hogy az emberek levegőnek néztek, vagy egyszerűen csak egy darab szarként
kezeltek. Még volt hátra pát hét a ballagásig meg az érettségi kezdetéig, addig
pedig ki kellett húznom ott valahogy. Szerencsémre velem volt Jongdae és – el
sem hiszem, hogy ezt mondtam – MinKi, akik a többieknél tartották a frontot. Ha
engem nem találtak, őket kérdezgették a rólam szóló pletykákról. Utálatos faj
ez az ember, annyi szent.
Örültem volna, ha valakinek lesz annyi töke,
hogy a szemembe néz, és konkrétan megmondja a véleményét. De ilyen csak egy
alkalommal történt, akkor először és utoljára. Emlékszem, mosdóból mentem
vissza a terembe, a lehető legtömöttebb folyosón haladva. Minden szempár rajtam
pihent, de ez akkor már egyáltalán nem zavart, viszont mikor léptem volna be a
terembe, s Donghae az utamba állt, meglepődtem.
- Heló buzikám! – kúszott negédes
mosoly ajkára, ahogy magas hangon, affektálva megszólított, a lehető
leghangosabban. A körülöttünk lévők teljesen megfagytak, a suttogásuk
abbamaradt, s csak minket fürkésztek, nagy izgalommal.
- Szia Törpilla! – mosolyogtam
vissza a nálam fél fejjel alacsonyabb srácra, aki egészen másodikig, a legtöbb
lánynál is kisebb volt. – Megtennéd, hogy elállsz az utamból?
- Különben? – húzta fel szemöldökét,
provokatívan. – Seggbe raksz?
- Ugyan Donghae – forgattam meg
szememet, mert semmi kedvem nem volt az infantilis pofájához. – Senki sem
kíváncsi rád. Na, állj el, és engedj be!
- Azt hiszem, ez nem fog menni –
hajolt bele arcomba, a lehető legirritálóbban lihegve. Azt hittem ott helyben
baszom földhöz a fejét, de mikor erre lehetőségem nyílt volna, csak
eltávolodott tőlem, majd elkiáltotta magát. – Szerintem mindenki kíváncsi rá,
pontosan mi is történt Wu Seonsaengnimmel! És nálad jobban senki nem ismeri az
igazságot, nemde Sehun? – Megfagyott csend, s milliónyi kínos pillanat. Ha
megtehettem volna, olyan grimaszokat vágok, melyekből mindenki rájön, hogy a
rólam keringő pletykák nem alaptalanok. De nem tehettem, így csak
kifejezéstelenül pislogtam az elégedetten mosolygó srácra.
- Mire akarsz kilyukadni? –
kérdeztem végül hidegen, megtörve a gyilkos némaságot.
- Arra, hogy tényleg nem vagy több egy senkiházi, férfiatlan buzinál, aki
nem bírta kontrolálni az izzó segglyukát! – Az egész iskola hallhatta a
sértegető szavait, nekem meg elegem lett. Betelt az a kibaszott pohár, és
többet nem voltam hajlandó elviselni mások becsmérlő tekintetét, a nevetséges
véleményüket és a Kim Donghae-hez hasonló pöcsöket sem.
Felnevettem. – Nagyon vicces egy gyerek vagy
te Donghae – kacagtam folyamatosan, ahogy lassú léptekkel a fiú elé értem,
hosszasan belemeredve annak szemeibe.
Lefejeltem.
Egy hirtelen mozdulattal, homlokkal egyenesen belevertem az orrába, utána pedig
figyeltem a földre rogyott, szerencsétlen valóját. Elégedettségemet leplezve
ragadtam meg pólójánál fogva, egyenesen a folyosó közepére lökve a személyt,
aki úgy terült el a hideg parkettán, mint egy zsák krumpli. Nemes
egyszerűséggel ültem rá hátára, karját lapockái közé szorítva, várva arra a
pillanatra, mikor már kézzel tapintható volt igazi fájdalma.
- Nehogy azt hidd, hogy csak mert
hallottál rólam valamit, következmények nélkül jártathatod a pofádat! –
ordítottam hangosan, hogy minden egyes jelenlévő tisztán kivehesse szavaimat,
melyek nem csupán annak az élettelen nyomoréknak szóltak. Mikor már úgy
gondoltam, mindenki tudomásul vette mondandómnak komolyságát, a fiú füléhez
hajoltam, s beléjük suttogtam. – Ha még egyszer ilyen hangnemet mersz megütni
velem szemben, bebizonyíthatom, mennyire is vagyok férfi! Remélem alul elég tág vagy… Megértetted, amit mondtam?
Bólintott.
Leszálltam róla, s végre valahára bejutottam a
terembe. Ezek után mindenkinek elment a kedve a hangos
véleménykinyilvánításról, ami békét szült a mindennapjaimhoz.
***
Vége volt. Lement minden szarság, amitől
rettegnem kellett; véget ért az írásbeli érettségi szezonja, így nyugtom
maradt, és többé nem kellett betolnom a képemet az iskolába a sok előítéletes
idiótához. Legnagyobb meglepetésemre nem is sikerültek olyan rosszul a
„dolgozataim” – ha használhattam ezt a szót – mindegyikből megvolt a minimum,
sőt! Az irodalmam és az angolom kilencven százalék felettire sikerült, szóval
hivatalosan is megcáfolhattam azt a tényt, miszerint hülye voltam. Bár ez sosem
érdekelt.
Május közepe volt már akkor, és mivel nem
kellett többé baszakodnom az írásbelikkel, kaptam egy szusszanásnyi időt, amely
elegendő volt arra, hogy rendesen foglalkozhassam a szerencsétlen lelki
állapotommal. Hetekkel később is olyan szarul éreztem magam, mint a legelső
pillanatokban, amikor a lidérceim újra kergetni kezdtek. És ha még nem lett
volna elég: a lakásában éltem, már egy kibaszott hónapja, de minden percben el
tudtam volna bőgni magamat, akárhányszor csak megpillantottam a zongoráját,
vagy a sarokban hagyott kottáit. A legrémesebb pont akkor érkezett el, amikor a
köntösében fetrengve zabáltam ki a hűtő egész tartalmát. Tényleg szánalmasan
viselkedtem.
Érettségi közben valamennyire enyhültek ezek
az érzések, de mihelyst megint lett szabadidőm, az agyam elkezdte azt a
játékot, melynek neve „Lökjük Sehunt az idegösszeroppanás szélére” volt.
Mindenben őt láttam, a végén már azt hittem megőrülök saját magamtól. De be
kellett látnom, hogy csak a csillapíthatatlan vágyaim miatt műveltem azt, amit.
Nagyon hiányzott nekem Kris, túlságosan is… és amikor erre rájöttem, hatalmas
kétség férkőzött belém azt illetően, hogy fogom leélni az elkövetkezendő hatvan
évet nélküle.
Ahogy a kanapén ülve, látványosan semmit sem
csinálva értékeltem át az életemet, hirtelenjében megrezzent a mobilom, s egy olyan
név kezdett villogni rajta, amelyre egy cseppet sem számítottam.
Feladó: CL
Tárgy: …
„Gyere
le az üzletbe most rögtön! Valami érdekeset akarok mutatni ;) ”
Szia Noel!
VálaszTörlésHogy én mennyire sajnálom szegény Sehunt :o
Hát amikor volt az lefejelős rész az nagyon durva volt. Vissza kaptuk ott egy kicsit azt a nagymenő Sehunt :) de szegénykémnek pedig abban a lakásban egyedül.. Ahol előtt még Kris is ott volt .. Hát nekem is hiányzott Kris, de tudom hogy muszáj volt elmennie de nem tudom hogy szeressem e , vagy haragudjak rá.
És ilyenkor hagyod abba :o már nagyon kivácsii vagyook :) szóval a kedvemért siess vele jó? :3
Puszi, Reni
Szia Reni!
TörlésKicsit sír egyet a gyöngyöm, utána majd jól lesz. Szüksége van most erre, hidd el nekem.
Nagymenő Sehun sosem tűnik el teljesen, és ha az ember ilyen rémes állapotban van, akkor előjön a másik énje. Sehun ezzel a viselkedéssel leplezi a törött lelkét :D Ne haragudj Krisre, ez neki sem volt egy könnyű menet.
Sietek vele, megígérem :D
Köszönöm, hogy írtál!
Noel ♥
Sajnálom nagyon Sehunt,igazán nem érdemelte ezt meg,csak azért, mert szeretett valakit.Abban reménykedem, hogy még egyszer újra összejönnek, és boldogok lesznek megint.Mert ők megérdemlik,hisz annyi mindenen keresztül mentek együtt.Folytatást,és jelölést.
VálaszTörlés"Szenvedj, hogy szerethessenek!" - mondják a közhelyek, és Sehun jelenleg pont valami ilyesmin megy keresztül. Szegénykémnek nagyon nem akar összejönni az élet, és ebben a fejezetben csak azt szerettem volna megmutatni, hogy mennyire rosszul viseli a hétköznapokat. Nyugodj meg, fognak még ők találkozni!
TörlésAh te lány én kicsinállak ha nem teszed rendbe ezt a hatalmas katyvaszt.. ;) Érdekes kis rész volt :) Ahogy Sehun összetört.. Valahogy bejövős mikor valaki nem nyomja el a fájdalmát. Meg kicsit vicces volt ezt a sexistent ilyen “szakítottunksírokésfagyitzbálok" kiscsajnak látni.. XD Jongdae és Minseok. Eszem a szívetek ^^ vigyáznak a mi kis maknaenkra ;) Jongdae anyáskodása.. Aww..
VálaszTörlésFuu am remélem elmondod m volt pontosan abban a levélben.. Kicsit homályos néhány dolog..
Aztán Ren XD nem említettem de először baromira meglepődtem, hogy pont ő szerepel a ficcedben ;p bírom a csávót (vagy csajt ;')) rendes tőle hogy így kiáll Sehun mellett :) Sulli is rendes, Donghae egy pöcs de legalább megkapta (Noelesen.. ;)) a magáét XD Ahogy azt sejted meg fogok őrülni mire jön a folytatás (erre találták ki az idegnyugtatókat ;p) mer az az utolsó mondat.. Túl sokat sejtető.. ;D Na nem koptatom itten tovább a billentyűzetet, fighting! (Am nagyon sajnálom hogy nem tudtam felmenni Pestre.. Szívesen összefutottam volna veletek de valaki ezt nagyon nem szerette volna és közbeiktatott valamit :/)
Mehehee, röhögök ezerrel, amiért ilyeneket kapok :D Nyugi, nem lesz itt gond :D Sehunnak, most össze kellett törnie, és direkt ezt a “szakítottunksírokésfagyitzbálok" típust, mert ezen még röhögni is lehet :D legalábbis, én jól szórakoztam rajta, amikor írtam :D Chen és Xiumin... Esküszöm, Sehun pótszülei :D
TörlésMég erősen gondolkodom annak a levélnek a sorsán.... XD
Akkoriban ismertem meg, amikor beleírtam, és kapóra jött nekem valamiért a gyerek :D Kis transzvesztita hímringyó, de itt most kiállt Sehunért, ezért szeretjük a hülye fejét :D Sulli cuki, Donghae meg egy fasz, de többet nem fog szerepelni szóval no problem :D Hidd el, nagyon hamar fogom hozni a folytatást, legrosszabb esetben hétvégén kirakom, legjobb esetben pedig.... Talán néhány napon belül :D (Nincs gáz, leszek még Pesten, remélhetőleg lesz alkalmunk máskor találkozni :D) Köszi, hogy írtál, hamarosan hozok folytatást!
Noel ♥
Szia^^
VálaszTörlés4 resz? Aztan vege.Pedig en meg olvasnam, es nem csak en hanem sokkan olvasnak meg, de be kell vallani hogy azert mar tenyleg itt lene az ideje, hogy befejezt a tortenetek,hisz ha minden ''rendbe''jon akkor mar unalmas lenne,bar szerintem te nem tudsz unalmas fejezetet irni. Szegeny Sehunnie,nagyon sajnalom,eddig meg nem sirtam,meg anal a fejezetnel se amikor Yifan apja megjelent,pedig az is eleg szomoru volt,de ez...ez volt az utolso csep a poharban,ugyan nem sirtam de elegge bekonyeztem.Nem ezt erdemli a kis posze,hisz olyan boldog volt Kris-el.Ren nagyon edes ahogy kiall Sehun mellett:) Sulli is rendes,es jol tete hogy fejbe vagta Sehunt hisz igy legalabb ra figyelt,bar azert meg se kellet volna bantani a posze gyereket.Chenchen es Baozi nagyon kis cuki falatok hogy ott maradhat Sehunnie es vigyaznak ra<3 Donghae.....hat en se tetem volna maskep mint Sehun,vagyis de,en korhazba jutatam volna azt a szemetet. Nagyon kivancsi vagyok hogy mit akar mutatni CL,mondjuk van egy sejtesem. Varom a folytatast,koszonom hogy olvashatam<3
Szia! :3
TörlésIgen, 4 rész, aztán vége. Tudom, hogy sokan olvasnátok még tovább, és ha tehetném, a halálom napjáig írnám, de akkor értelmét veszítené minden, és ideje ezt már befejeznem :D Sehunnak most van egy látványos szenvedő időszaka, amit próbáltam úgy ábrázolni, hogy tudjátok sajnálni, de azért lehessen rajta nevetni. (Még ha csak utólag is :D). Ren most cuki, és Sehun vele kapcsolatban elérte azt a pontot, hogy már nem utálja :D Egy síró felnőttet sokszor fejbe kell csapni, hogy észhez térjen XD Chenhez meg Baozihoz bármikor mehet, és ezt ő is tudja :3 Nos, köszönöm szépen, hogy írtál, hamarosan hozom a folytatást! :3
Noel ♥
UwU... Túl sok minden történt és nem tudom melyikkel kezdjem.... XD
VálaszTörlésSzó.... ChenHun még mindig nagy favorit, ahogy ez a barátság is,megérne sok mindent. Utállak, hogy arról a "bizonyos éjszakáról" és Haneul-ről se tudok semmit... -.- Xiu helyében én is kérdezősködtem volna!
Életem, hogy sírt már Sulliéknál. Hát egyem meg mennyire cuki *--*
Asuli? Hát DongHaet nagyon szeretem, de itt most akkora egy tapló, hogy majd néznek kell egy pár cute pillanatot róla!
Öcsém,én biztos, hogy már belebolondultam volna abba, hogy ott élek alakásán, ráadásul mindenhozzáköthető.
Azt hiszem most majd CL kicsit feldobja a napját.
*reménykedik*
Pusz
Hogyhogy nem tudsz a Haneulos éjszakáról? O.O Az kerek perec le van írva ember, mit olvastál, te? XDD A Kris-es éjszakát részleteztem az előző fejezetben, nem tudom mit nem tudsz még XDD De ha kérdésed van, privátba tegyed fel rendesen :D Szerintem, mire erre válaszolok, már elolvastad a folytatást, szóval nem is mondok többet :D
TörlésSzia Noel!
VálaszTörlésTéged is megnyugtatlak, még élek. :-) Ès persze még mindig érdekel a történet. Csak van egy szokásom, ami életbe lépett pár hete, ez annyit jelent, hogy az adott fici finisében megállok és várok, hogy befejeződjön. ^^ Szóval most az utolsó öt részt pótlom.
Muszáj kitérnem Xiuminre, mert megtehetem és mert annyira imádom, hogy megint elolvadtam Őcukorfalatosságától. :-D Sehunnak nagy mákja van, hogy egy ilyen csodás barátja van, mint Jongdae, na meg annak a pasija is.
A suliban uralkodó viszonyokat pont ilyennek képzeltem el, és vártam is valami hasonló sehunos megmozdulást. Huh, ahogy lefejelte Donghaet az nagyon király volt. :-) Jó, hogy megmutatta, még mindig ő az ász. ;-)
CL üzent, nekem pedig szinte biztos tippem van, hogy mit akar (vagy inkább kit) mutatni Sehunnak. De lehet, hogy tévedek. ^^
Valamikor olvasom majd tovább is és megint jelentkezem. Pusz
Szia Ditta, már hiányoltalak! ^^
TörlésEnnek tényleg örülök :'D Teljesen megértem, sokan csinálják ezt, bár én sosem bírtam megállni XD De megértem, hogy jobb egyszerre elolvasni a véget, mint mindig egy-egy hetet várni rá.
Hehe, nyugodtan beszélhetsz nekem Xiuminről, imádom a gyereket, szívesen hallok róla :D Ebben igazad van, Sehun baba tényleg egy piszok nagy mázlista két ilyen baráttal ^^
Naná, hogy ő az ász! Sehun mindig alfa volt, és mindig is alfa lesz, történjék vele akármi. Természetesen ezt bizonyítania kell, elvégre egy meleg ász... hát érted, nem mindenkinek tetszik. Ebben az esetben, konkrétan senkinek sem jött be a dolog. (Főleg Donghaenek nem)
Szerencsédre már minden folytatás megvan, szóval csak tovább kell olvasnod, hogy megtudd ^^
Várlak majd később is!
Noel ♥