48. fejezet

48. fejezet

 Egy percre a légzésem is leállt, mikor tudatosítottam magamban azokat a szavakat, amikkel akár ott helyben ki is lehetett volna nyírni. Esküszöm – egyrészt a saját nyomorom és a Japán kultúra iránt érzett mániám miatt is – majdnem bőgni kezdtem, síró, fagyit zabáló, szingli harmincasokat megszégyenítve, annyi különbséggel, hogy ők csak szűzként fognak meghalni én meg… Azt hiszem, ezt a mondatot nem akartam befejezni. A lényeg csupán annyi, hogy kibaszottul szarul esett, hogy Kris le fog lépni. Nem is szarul esett, jobban megfogalmazva az érzéseimet, egyszerűen csak rohadtul fájt, hogy az a férfi, akiért tényleg mindent feláldoztam, ilyen könnyedén elmenekült volna előlem. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy ott a padlón ülve, vele beszélgetve már nem voltunk együtt, és hogy ez a lépés számára is kényszerből született, és igazából a költözésének meg nekem semmi közünk nem volt egymáshoz, de… így is majdnem embóliát kaptam a túlontúl sok információtól.

- Huh… – horkantam fel automatikusan, keserű mosollyal ajkaimon, melyeket valamennyire próbáltam leplezni, nehogy kivehető legyen a csalódottságom. – Miért pont Japánba?

- Kínába nem mehetek vissza – felelte, lassan túrva dús, puha fürtjei közé. – Nem is akarnék. Itt ugye nem maradhatok… Így lett Japán. Oda szól a pályázat, még nem éltem ott, és kapóra is jön. Miért utasítanám vissza?

- Igaz – nevettem fel kínosan, olyan szakadozva adva ki magamból a tettetett kacagás alappilléreit, hogy az már számomra volt zavaró. Kris homlokát ráncolva meredt hosszasan arcomra, talán megpróbált valamit kiolvasni belőle, nem tudom. Nem igazán volt energiám az efféle apróságokat figyelni, elég gondnak számított arra koncentrálnom, hogy ne sírjam el magamat előtte. Szerintem a hormonjaim teljesen felborultak – akárcsak egy terhes nőnek – mert bármin képes lettem volna úgy bőgni, hogy azt még egy óvodás is megirigyli. Ha kívülről látom a szerencsétlen lényemet, ezer százalék, hogy pofán verem azt a kölyök fejemet.

- Neked – szólt hozzám halkan, kissé aggodalmasan rágva meg szavait, gondosan adagolva be azokat – van valami elképzelésed a jövődről?

- Őszintén? – pillantottam remegő ajkakkal feléje, már nem nagyon tudva visszatartani könnyeimet, melyek szemem peremén pihenve vártak a szabadulásukra. – Az égvilágon semmi!

 Nem válaszolt. A szánakozó tekintete elegendő feleletet nyújtott felesleges rizsázás nélkül is. Tudtam, hogy látja, mennyire szánalmas vagyok, hogy még azt a hangyafasznyi életemet sem bírtam rendbe rakni… Láttam azt, hogy ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a mélypontból kiindulva benne volt annyi, hogy elkezdje összeszedni a törött darabjait és valami újat kezdett építeni belőle, nekem meg még megkeresni őket sem volt erőm. Féltékenység, irigység fogott el, amiért ő nem érezte ugyanazokat a kínokat, amiket én. Igazságtalannak tűnt, hogy számára kinyíltak az új lehetőségek ajtói, én meg még a régieket próbáltam feltárni. Az életképtelenséggel s a gyengeségemmel való szembesülés fullasztó légkört teremtett testem köré.

 Hirtelen felpattanva helyemről az ajtóhoz léptem, s erőteljesen dörömbölni kezdtem rajta, kissé idegbeteg módon ragaszkodva a szabaduláshoz.

- CL, engedj ki! – kiáltottam feszülten, némi higgadtságot akarva magamra erőltetni, ami lássuk be, egy cseppet sem sikerült. Kintről nem kaptam felelet, de még egy aprócska neszt sem véltem felfedezni, valószínűleg a lány lelépett valahova.

 Fejemet a hideg nyílászárónak döntve fújtam ki a tüdőmben rekedt, megfeszült levegőt. Lázasnak, halálosan betegnek éreztem minden egyes porcikámat, de ezek eltörpültek amellett az adrenalin löket mellett, mely akkor rabolta el testemet, mikor valaki gyengéden érintette vállaimat meg.

 Határozottan, mégis lassan s gyengéden fordítottam az ajtónak hátat, lesokkolódva pillantva az előttem álló magas férfira, akinek szemei milliónyi békét sugároztak. Alakomat nekinyomta a falnak, teljesen hozzám simulva cirógatta meg arcomat, ahogy lehunyt pillákkal szívta be a helyiségben fellelhető illatokat. Derekamat szorította a megmaradt kezével, olyan közel kerülve lényemhez, hogy félő volt, teljesen egybeolvad velem.

 Hosszú, levegővétel nélküli másodpercek után úgy döntött véget vet a szenvedésemnek, s olyan csókkal ajándékozott meg, amibe mindenem beleremegett. Először lágynak akarta indítani a gesztust, de heves válaszomra már nem vágyott szelíd nyelvmozgásra. Akaratosan mart ajkaimra, tömérdek mennyiségű vággyal és kéjjel mozdulataiban, melyek az elmúlt egy hónapban, baromira hiányoztak. Ismételten megmarkolni azokat az erős tincseket, újra közel húzni meg érezni azt a testet és illatot… azt hittem ott helyben összeesek a hirtelen jött boldogságtól.

 Lihegve váltunk el egymástól, kipirosodott ajkakkal, összekócolt hajjal meredve a másikra, olyan közelségből, amibe konkrétan beleszédültem. Homlokát az enyémhez nyomta, úgy formált megint csak szavakat azzal a fenséges hangjával.

- Gyere velem Japánba! – határozott, mégis gyengéd kiejtésétől megdermedtem, s eltoltam közelemből.

- Hogy mi van?!

- Kérlek Sehun! – Azok a könyörgő, őszintén ragaszkodó kiskutyaszemek egy másodperc alatt lágyították el a szívemet. – Ez az egy hónap olyan kurva szar volt nélküled! Akkora baromnak érzem magam az egész hülye helyzet miatt… Sajnálom, hogy nem maradtam melletted, és hogy szakítanom kellett, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.

- Kinek a szemszögéből? – vágtam szenvedő grimaszt, mert egy ennyire idióta válaszra igazán nem számítottam.

- A miénkből – keserű mosoly húzódott végig arcán. – Ezt bonyolult lenne megmagyarázni… csak… – makogott ott nekem össze-vissza, mint egy rossz kamaszlány. – Felejtsd el, rendben? Többet ígérem, nem teszek ilyet, egyszerűen… Mondj nekem igent!

- Igen!

- Igen?! – hökkent meg habozást elutasító válaszomon, őszinte döbbenettel szemében. – Tényleg?

- Baszki, akarod, hogy veled menjek? – kérdeztem vissza, itt még megpróbálva elrejteni a gúnyos megjegyzéseimet, melyek a tarsolyomban pihentek.

- Persze, hogy akarom!

- Akkor ne kérdezz baromságokat – nevettem fel kicsit felszabadultabban, ahogy bűntudat nélkül bújtam karjai közé, elvékonyodott testét szorosan enyémhez szorítva. Uramisten, ez az illat mennyire hiányzott a mindennapjaimból! Viszonozta gesztusomat, s bár a mellkasába temetett fejjel nehezen szúrtam volna ki arcát, éreztem, hogy mosoly foglalt helyet azon. Beletúrt hajamba, lágyan kezdve simogatni azt, erősen tartva magához, mintha attól rettegett volna, hogy összeroppanok.

- Hiányoztál – mondta halkan, alig hallhatóan súgva ezeket fülembe, kedvesen rezegtetve meg hangszálait. Felkuncogtam, s épp annyira távolodtam el mellkasától, hogy belenézhessek szemeibe, melyek édesen tekintettek le rám.

- Te is nekem – azzal megcsókoltam. És még egyszer, majd még egyszer, egészen addig kaptam ajkai után, míg hangos nevetésben nem tört ki.

- Sehun, nyugi!

- Megmondtam, hogy hiányoztál! – leheltem párnáira válaszomat, egy mosoly kíséretében, mielőtt még megint elhallgattattam volna őt, kívánkozó csókjaimmal, amiket persze gondolkodás nélkül viszonzott. Derekamra vezette kezeit – míg egy kicsit fentebb egymással voltunk elfoglalva – s cirógatni kezdte az ottani területet, falnak nyomva kiszolgáltatott lényemet. Hirtelen jött boldogságomban már készültem volna lehámozni róla azt a felesleges szürke felsőt, de egy váratlan mozdulattal leállított.

- Ne… – mondta erőtlen hangon, védekezésképpen hasfala elé helyezve karjait. – Nem valami szép látvány.

- Ha rajtad van, nem lehet ocsmány – próbáltam viccbe csomagolt hízelgéssel elérni, hogy engedjen nekem, de ez esetben valóban nagyon makacsnak s szégyellősnek bizonyult. Viszont mikor megint odanyúltam, eltolta kézfejemet, még hátrált is.

- Ne Sehun! – kérte ismét. – Tényleg nem szeretném, hogy lásd!

- Előbb vagy utóbb, úgyis fogom – sóhajtottam, egy lépést téve felé, nyomatékosítva szavaimat. – Kérlek, vedd le!

 Nem tette. Karjai ugyanúgy teste előtt pihentek, görcsösen szorítva az anyagot, amely elrejtette mindazt, amit nem akart megmutatni. Beesett arcán pírfoltok jelentek meg, ahogy elfordította rólam tekintetét, egy olyan pontba bámulva, ahonnét még véletlenül sem szúrhattam ki zavarát. Úgy tűnt – abban a kissé homályos raktárhelyiségben –, hogy félt. Ezt a fajta félelmet pedig mindenkinél jobban ismertem.

 Halk nyögést eleresztve testemből, alig észrevehetően evickéltem a lehető legközelebb kerülve hozzá. Akármennyire is ellenkezett, s vörösödött el, nem tágítottam, mikor erőszakosan megmarkoltam a lágy ruhadarab alját. Mihelyst megindítottam a vetkőztetés folyamatát egy szimpla, mégis határozott mozdulattal, gyermeki nyüszítés hagyta el ajkait, majd beleegyezően leengedte védekező karjait.

 Mikor már teljes egészében az ujjaim között szorult a kényelmes felső, megértettem a férfi aggodalmát, reakciómat illetően. Egyszerűen… sokkoló volt a felsőteste látványa, és ezúttal nem jó értelemben. Az egykoron egészséges, izmos s szemeket gyönyörködtető, valamikor még kockás hasfal abban a percben csont soványan nézett vissza rám. Látszottak a bordái, teljesen eltűntek a dicséretre méltó formák, helyettük egy teljesen ellaposodott felület maradt. A vékony, tejfehér bőrfelület úgy tapadt a kiálló medencecsontra, mintha annak közelsége tartaná életben. A mellkasa beesett, soványsága rémisztő képeket festett elém, fehér, egészségtelen színéről nem is beszélve, ami, ugyan sok esetben vonzó lett volna, abban a tónusban csak lesokkolt. Mintha egy auschwitz-i reklám állt volna előttem, ez a gondolat pedig felforgatta a gyomromat.

 Hitetlen fejcsóválás közepette ragadtam meg kezét, s kezdtem az ajtó felé húzni, melyen erős dübörgésem csengett vissza.

- CL, engedj ki minket! – üvöltöttem idegesen, várva egy aprócska neszre. – És azonnal rendelj egy XXL-es méretű pizzát!

 Mintha csak erre a végszóra várt volna, az eddig zárt állapotú nyílászáró váratlanul kinyílt, s egy elégedetten mosolygó lány lesett képünkbe.

- Na, kibékültetek? – kuncogott magában, de öröme rögvest lecsillapodott, mikor megpillantott a mögöttem álló, félmeztelen csontvázt, Wu Yifan személyében. – Jesszusom Yifan, amikor azt mondtam, menj modellnek, nem gondoltam komolyan!

- Ne most szórd a remek vicceidet – küldtem felé gúnyos megjegyzést, ahogy kivonszoltam Krist abból a helyiségből, egy az üzletben található székre ültetve őt. – Itt van nálad egy hónapja, de nem vetted észre, hogy betegesen sovány lett? – vontam kérdőre a szőkeséget, aki védekezésképpen maga elé helyezte kezeit.

- Bocs, hogy nem ellenőriztem minden négyzetcentiméterét naponta háromszor! Felnőtt ember, nem az anyja vagyok, hogy pátyolgassam a lelkét! – felelte hevesen, majd egy kis gondolkozás után, helyesbítette válaszát. – Illetve nem muszáj ilyen alapossággal vigyáznom rá! Különben is – harapta be alsó ajkát – előttem nem vetkőzik. Ez a kiváltság úgy tűnik csak neked jár.

 Éreztem, ahogy kezdett totálisan elvörösödni a fejem.

- Megmondtam, hogy ne humorizálj! – korholtam tovább a lányt. – Inkább menj, és szerezz ennek valami kaját!

 Szerencsémre, nem kellett kétszer kérnem, CL alakja hirtelen tűnt el, majd jelent meg az üzlet központi telefonja mellett, amin rögvest tárcsázott egy pizzériát. Ahogy hirtelen felindulásból mondtam, valami spéci olaszos feltétű, családi méretűt rendelt, amely – meglehetősen hamar – mindössze fél óra alatt meg is érkezett hozzánk.

 Kris a pult mögött foglalt helyet, egy odarakott széken, én pedig közvetlen a hátánál ültem, figyelve, ahogy enni kezdett. Ha tehettem volna, az egészet lenyomom a torkán, hogy ne legyen már ennyire bitang sovány, de sajnos ilyen hamar senki sem hízik meg. Pedig inkább legyen párnásabb, mint csontos… legalábbis anno lányok esetében ezt tapasztaltam jobbnak.

 Ahogy erre gondoltam, automatikusan simítottam végig vállán, közelebb húzva magamhoz. Terpeszem közé fészkelte be lényét, fejét hasfalamnak döntve, úgy folytatva tovább az evést. Akaratlanul kezdtem rendezgetni már lenőtt, szőke tincseit, úgy cirógatva azokat, mint Burnie kutyámat. Szívem szerint lehajoltam volna hozzá egy csókra, és már készültem is volna erre – hozzá hasonlóan –, amikor váratlanul megzavartak.

- Szóval – ült le a pult szemben lévő végére az eladólány, sokat sejtető mosollyal ajkán. – Most akkor megint együtt vagytok?

 Krisre pillantottam, ő pedig rám. Azt hiszem, egyértelmű volt a válasz, mindkettőnk részéről.

- Nem – Na baszod, erre a válaszra kurvára nem számítottam tőle! Elképedve hajoltam arcába, amolyan „Mit érzel, hogy ezt mondtad?” fejet vágva, őszinte lesokkolódással vonásaimon. CL hasonlóan értetlen tekintetét az enyém mellett látva, a férfi hangosan felnevetett.

- Most…? – pislogott a szőkeség, tanácstalan szemeket meresztve. – Akkor nem?

- Persze, hogy együtt vagyunk – mosolygott továbbra is elégedetten, jó kedvében majszolva közben pizzáját. Szemeimet megforgatva löktem egyet fejét, mire megkaptam értetlen pillantásait.

- Látom a humorod elemében van – vágtam egy pofát, de csak egy kinevetést tudtam kicsalni belőle.

- Baj, hogy jó a kedvem? – kérdezett vissza.

- Az előbb még nem volt az.

- Lehet, de már itt vagy – cirógatta meg alulról államat, elérve ezzel, hogy ránézzek. Felülről megfigyelve, Kris baromi cukin festett, ahogy bambi szemekkel meredt felfelé, egyenesen könyörögve egy aprócska pusziért. De azért sem kapott.

- Fasza, hogy én kellettem ehhez – sóhajtottam halkan, miközben körbetekintettem az üzletben, hagyva, hogy a férfi tovább ehessen.

- Kérsz? – emelt hirtelen arcom elé, pontosan a feje felé, egy szelet pizzát.

- Kösz, inkább nem – fintorodtam el, majd alig észrevehetően hasamra vezettem egyik kezemet. – Érettségi közben megártott a sok nassolás, és kicsit meghíztam. – Nem voltam az a fajta, aki emiatt parázni szokott, de ami tény az tény, és a bazi finom csokik miatt, amiket Sullitól gyűjtöttem, a mérleg egy kicsivel többet mutatott, mint átlag esetben.

- Akarod, hogy közösen ledolgozzuk? – nyalta meg alsóajkát, ahogy pajkosan feltekintett rám. Egyből tudtam mire gondolt.

- Neked mindig a szexen jár az eszed?!

- Ha mellettem vagy, akkor igen!

 Ahogy Kris meg én lefolytattuk ezt és a még ehhez hasonló párbeszédeinket, észre sem vettünk, hogy az előttünk ülő CL-nél valószínűleg kiakadt a fangörcs skála, és nagy esélyt láttam rá, hogy készült meghalni szívrohamban.

- Uramisten, de édesek vagytok! – nyikkantott fel, kezeit arca elé helyezve, ujjai között lesve ki ránk, akárcsak egy rossz kislány.

- Szerintem neked okoz a legnagyobb örömöt, hogy megint együtt vagyunk – kuncogott fel Kris, visszatérve az eredeti pozíciójához, így a feje ismételten a hasfalamnál pihent.

- Naná, hogy nekem! – nevetett. – Már akkor shippeltelek titeket, amikor még nem jártatok. Hiába, YiHun forever!

- YiHun? – ráncoltam homlokomat.

- Yifan + Sehun – adott egyértelműnek tűnő választ a lány, mintha ezt eleve tudnom kellett volna.

- Akkor már inkább KrisHun – hajoltam le egykori tanárom füléhez, belesuttogva ezeket a szavakat.

- Ja, az sokkal jobban hangzik – értett egyet velem. – Szerintem CL születésnapjára csináltatni kellene egy Keep Calm and Ship KrisHun feliratú pólót.

- Annak tuti nagy hatása lenne…

És így történt az, hogy újra összejöttem Yifannal.

***

 A szóbeli érettségi előtti időszak valami fantasztikus volt. Tudtam, hol van Kris, mindig meglátogathattam és tölthettem vele némi időt, ami azért több volt a semminél. Persze, az intim részekre lehetőségünk nem adatott, mert ő dolgozott a pályázat érdekében, és nekem is már készülnöm kellett, így a találkozásaink nem nyúltak hosszúra. Mondjuk annyira nem bántam, mert már annak is örültem, hogy egyáltalán a közelében lehetek néha.

 Ez idő alatt is a lakásában laktam, ő meg CL-nél, és ez így volt rendben. Természetesen sok melóm volt azzal a hatalmas kéróval, gyakran ki kellett takarítani meg kaját kellett szereznem magamnak, de ezt gond nélkül megtettem, elvégre még mindig ő fizetett mindent, szóval egy szavam sem lehetett. Nem mintha lett volna.

 Na, és körülbelül két héttel a szóbeli érettségi előtt baszott be ismételten a gebasz, amikor leugrottam Krishez, de teljesen kiakadva, és valószínűleg totál összetörve feküdt a pulton.

- Mi történt? – kérdeztem, mert tippem sem volt arra, mi lehetett a baja.

- A pályázat – lépett mellém CL, sajnálkozva tekintve az elkeseredett férfira.

- Visszautasították?

- Vissza – sóhajtott, beletúrva hajába. – És ez teljesen kiakasztotta.

- Sejtem – vakartam meg tarkómat, mivel már csak a szenvedő látványától is aggódni kezdtem. Egyáltalán nem tűnt olyannak, mintha ez meg sem kottyant volna neki; úgy festett, akárcsak egy családját elvesztett ember.

- Megértem végül is – közölte hirtelen a hosszúfürtös szőkeség.

- Mert?

- Ha nincs pályázat, nincs ösztöndíj, és akkor nincs kiköltözés Japánba. Ergo, itt kell még maradnia!

 Na ja. Ez volt Kris legnagyobb ellensége; a maradás. Baromira nem tett volna jót neki – és nekünk sem –, ha még ki tudja mennyi időt kell eltölteni ebben az országban. Kirúgták, és ha kiderül, hogy velem feküdt le, azzal a gyerekkel, aki a kapcsolat kezdetén még kiskorú volt, akkor mehet is a sittre. Erre pedig senkinek nem volt szüksége, legfőképpen neki nem.

 Lehet akkor és ott meg kellett volna vigasztalnom, de annyira passzívan viselkedett, hogy jobbnak láttam elmenni onnan. Egyedül kellett inkább lennie, szerintem teher lettem volna a számára, azt pedig nem akartam.

 Néhány napig hagytam érlelni a dolgot, majd újra benéztem hozzá. Legnagyobb meglepetésemre, egyáltalán nem volt elkenődve, de még rossz hangulata sem volt; nem, Wu Yifan kifejezetten boldogan járt-kelt a helyiségben, s amikor megpillantott engem, egyenesen felkapott és úgy megpörgetett, mint a filmekben a lányokat szokás.

- Hé, mire van ennyire jó kedved? – nevettem, még mindig a karjai között.

- Hogy mire? – csókolt állon mosolyogva. Mosolyogva? Vigyorgott, mint a tejbetök. – Arra, hogy költözünk Japánba!

- MI VAN?! – hökkentem, a lehető leghangosabban meredve az őszinte boldogságtól csillogó szemekbe, melyek nem úgy tűntek, mintha hazudtak volna.

- Jól hallottad!

- De hogyan? – értetlenkedtem, immár a földön állva. – Azt hittem visszautasították a pályázatodat.

- Azt vissza – bólintott egyetértően, jelezvén, hogy nem tévedek. – A követelményeknek nem feleltem meg, de a Tokyo-i kiadó egy másik szakasza felfigyelt rám, kutattak utánam, és miután megtudták, hogy van egy kiadott könyvem, elolvasták.

- A Lidércnyomás-t?

- Igen – bólintott lelkesen. – És tetszett nekik!

- Nem mondod komolyan?! – akadt el még a lélegzetem is.

- De igen! Sajnos újra nem adhatják ki náluk, de felajánlottak egy eléggé szép számokkal rendelkező előleget, temérdek mennyiségű időt, és egy két hálószobás lakást Tokyo-ban.

- Ezt azt jelenti­…? – makogtam örömömben, annyira, hogy még a mondatot sem tudtam befejezni.

- Érettségi után az első géppel utazunk!

 Ezúttal én ugrottam a nyakába, olyan boldogan, hogy sírni tudtam volna. Erősen tartotta a derekamat, én pedig belefúrtam fejemet nyakába, szorosan ölelve testét magamhoz. Majd megcsókoltam, akkora hévvel, hogy szegény majdnem elesett tőlem. De nem tehettem róla… piszkosul örültem!

 Ekkor viszont még nem ért véget az a nap, és az események sem csökkentek. Aznap volt az, hogy vásárolnom kellett, így csupán egy pénztárcával a kezemben leugrottam egy közeli boltba, hogy még kihúzhassam egy darabig otthon.

 Épp egy kávézó előtt mentem el, mikor váratlanul egy ismerős alakot pillantottam meg magam előtt. Dús, világosan csillogó barna haja válla tetejét simogatta, ezzel is kiemelve ovális fejformáját, pont úgy, mint évekkel ezelőtt. Keskeny, nőies álla volt, vékony, rózsaszínes színben játszó igéző ajkai, hihetetlenül édes pisze orra, és ártatlanságtól ragyogó hatalmas barna íriszei, akárcsak régen. Törékeny alkata láttán elfogott egy régi, megmosolyogtató érzés, s mikor vékony kézfejére pillantottam, majdnem hangosan felnevettem egy váratlanul feltört emléken. Semmije sem változott, egyedül öltözéke tükrözte, hogy idősebb lett; egy sokkal felsőbbrendű, hozzá illő ballonkabát díszelgett rajta azon az esős tavaszi napon. Látszott, hogy már nem végez alantas munkát, hanem egy olyan helyen van, ahol megbecsülik. Legalábbis ebben reménykedtem.

 Hosszasan meredtünk egymás szemébe, és egy idő után el sem akartam hinni, hogy tényleg őt látom. Így hát kissé ráncos homlokkal tettem feléje néhány lépést, kieresztve magamból egy szimpla, mégis életem egyik legnagyobb kérdését.

- Haneul?