45. fejezet

45. fejezet

 Hazugság volt mind. A szép szavai, a történetei a gyerekkoráról, a rólam mesélt emlékei, a szerelmi vallomása, az éneklése, az első együttlétünk, a romantikus vacsora, az utazás Gwangjuba, amikor bemutattam neki a húgomat, amikor egész éjszaka mellettem feküdt, hogy nyugodtan aludhassak… mind hamis cselekedetnek, valami megjátszott baromságnak számított csak neki, semmi többnek.

 Ahogy ott állt velem szemben, rezzenéstelen arccal vizslatva, fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem, vagy mondanom. Az érzelmek úgy cikáztak bennem, akár a járművek az autópályán, megállíthatatlanul száguldva el a végtelenbe. A vérem felpezsdült, a szívem hevesen vert, az izmaim mintha erősebbé váltak volna, de mindez nem a boldogság hormonok sokasága miatt történt. Korántsem… Én, azt hiszem… Dühös voltam.

- Vége? – makogtam elképedve, keserű mosollyal ajkaimon tárva szét hitetlenül karjaimat. – Ennyi volt?

- Ennyi – felelte rideg, kimért hangsúlyozással, még egyszer akkorát belém rúgva, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem miért éreztem fájdalmat. Egyszerűen csupán… szenvedtem.

- Szóval azt akarod mondani, hogy az elmúlt hónapok – akadtam meg egy másodpercre – neked semmit sem jelentettek? A terápiák, amikor majdnem lelőttem magam, mikor sírtam, amikor énekeltél nekem, és amikor összejöttünk… komolyan ennyire jelentéktelenek lennének a számodra? A szex, az utazás és a húgom megismerése… mind ilyen lényegtelen részét képezték az életednek? – Hitetlenségemnek hangot adó szavaim a falról visszaverődve töltötték meg a helyiség csendjét. A férfi nem válaszolt, csak meredten bámult a szemembe, akár egy tökéletesen megformált műalkotás, mint egy érzelmeket hordozni nem képes robot. Tudtam, hogy ha nem kapok válaszokat azonnal, ott helyben őrülök meg, viszont arra, amit nagy nehezen kimondott… egyáltalán nem számítottam.

- Ne dramatizáld túl a helyzetet – felelte hanyagul, olyan hanglejtést használva, amellyel azt üzente, mintha már elege lett volna belőlem, és az aggályoskodó viselkedésemből.

- Én dramatizálok? – böktem meghökkenve mellkasomra, mert egy ilyen kaliberű visszavágásra egy cseppet sem voltam felkészülve.

- Igen, jelenleg úgy viselkedsz, mint egy nő!

- Te meg ma este arrogáns segg vagy! – vágtam egy undorodó grimaszt az egykori tanárom irányába, akinek végre valahára, valami érzelem költözött az arcára, mihelyst tudatosította szavaimat. Mimikaizmai megrándultak, barna szemei elkerekedtek, ajkai pedig elképedt remegések közepette nyíltak el, ahogy szépen fokozatosan kezdett bele idegtépően különös nevetésébe.

- Bocsánat, hogy reálisan tudok gondolkodni! – emelte meg hangját, váratlanul nagy éllel benne, ami más esetben eltántorított volna a vitatkozástól, de akkor az adrenalin úgy tombolt a testemben, mint még soha, így nem torpantam meg.

- Ez nem reális gondolkodás, hanem szimpla önzőség! – vágtam fejéhez vádjaimat, hasonló hangerőre kapcsolva, mint amilyet ő is használt. És mit ne mondjak, szavaimra rendesen elkerekedtek az íriszei, azok az íriszek, melyekkel egykoron kedvesen és szeretetteljesen nézett rám.

- Én vagyok az önző? – mutatott magára. – Kibaszott sok áldozatot hoztam érted az elmúlt hónapokban! Falaztam neked az igazgatónál, az osztályfőnöködnél, minden redvás diáknál, amikor csak szükséged volt rá! Kockáztattam miattad az állásomat, még a szabadságomat is, amit bármelyik pillanatban elveszíthetek! Bevittelek a kórházba, meghallgattalak, veled töltöttem a karácsonyt, próbáltam előtted kinyitni a kulturális világot, megmentettem az életedet és még sorolhatnám! – ordított idegesen, ellépve az ajtótól, körülbelül egy méterrel kerülve hozzám közelebb, ezzel nyomatékosítva szavait. – Mindig rohadtul ott voltam neked! Ezzel szemben, te mit áldoztál be értem?

- A jó édes kurva anyádat Kris! – Hatalmasra tágult szemeimmel, hitetlenségembe fojtott dühvel néztem a férfira, szívem szerint felpofozva, hogy végre térjen már magához. – Mindent feláldoztam érted, ha még nem tűnt volna fel! Neked adtam a szüzességemet, a bizalmamat, elhagytam a kedvedért a húgomat, megvertem miattad a legjobb barátomat, ha ez még nem lenne elég!

- Csak, hogy tudd, amikor lefeküdtünk, te kurvára nem számítottál már szűznek! – ragadta ki a szépnek szánt mondandómból azt az aprócska részletet, amit ellenem tudott fordítani, pontosan úgy facsarva ki annak a lényegét, hogy képes legyek felidegesedni rajta.

- Menj a picsába! – küldtem el melegebb éghajlatokra, ugyanakkora energiákkal, mint a legelején. Akármennyire is sértegetett, nem bírtam elgyengülni előtte, mert a szervezetemben tomboló harag átvette az uralmat a többi érzelmemen. – Ugyanolyan szánalmas alak vagy, mint a könyved főszereplője!

- Az a főszereplő, akiért világ életedben rajongtál?

 És ennél a gúnyos megnyilvánulásnál tört el bennem a sok kínt egybetartó mécses, melyet eddig védett a düh immáron meggyengült páncélja. Az idegeim elszakadtak, a megmaradt nyugalmam szertefoszlott, ahogy a bennem felgyülemlett feszültség szépen lassan elhagyta testemet.

- Igen, az! – kiáltottam fájdalmasan arcába, és mintha egy pillanat erejéig meg is döbbent volna viselkedésemen. – Rajongtam azért a szerencsétlen nyomorékért, éveken keresztül imádtam azt a fiktív karaktert, de tudod miért? – tettem fel költői kérdésemet, egy cseppnyi szünetet hagyva. – Mert én is éppen annyira nyomorult voltam, mint ő, vagy általa te is! Tudom, nehéz felfognod, de én magamat láttam abban az emberben, ezért szerettem őt annyira. Jó volt legalább olvasni arról, hogy nem csak én vagyok ekkora átok ennek a világnak, hanem valaki más is… – sóhajtottam kellemetlenül, hirtelen érezve magamat gyengének, tehetetlennek és mérhetetlenül szánalmasnak. Ismételten, mintha előjött volt az a Sehun, akit egykoron Yifan segítségével tudtam teljesen elengedni, kikergetni a testemből, akár egy rossz démont. De ezek szerint a szellemek sosem távoznak el igazán. – Én legalább beismerem a hibáimat…

- Ezt úgy mondod, mintha én nem ugyanezt tenném.

- Mert nem ugyanezt teszed! – vágtam közbe élesen, milliónyi gyötrelemmel hangomban, melyeket lassanként kergettem ki lelkemből, hogy valamennyire értelmesen kommunikálhassak azzal az emberrel, akivel egykoron szavak nélkül is megértettük egymást. – Szerelmet vallottál nekem… ha úgy nézzük, kétszer is! Éppen ezért nem értelek.

- Mit nem lehet ezen érteni? – tárta szét karját, értetlenül meredve szomorú íriszeimbe, sokkalta higgadtabban, mint az előtte való percekben. Tekintete azt sugározta, mintha már feladta volna a küzdelmet… Mintha nem beszélni akart volna, hanem elbúcsúzni. – Úgy beszélsz a mostani viselkedésemről, mintha bűn lenne, hogy nem akarok valaki olyan miatt börtönbe kerülni, aki nem tenné meg értem ugyanezt.

- Tessék?! – Szavai falhoz vágtak. Nem… képtelen voltam felfogni, amit mondott, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztán csengő hangja, rögtön eljutott tudatomig, csak éppen… nem úgy, ahogy kellett volna. Értelmes gondolatokat összeszedni lehetetlen lett volna arról a néhány másodpercről, melyekben döbbenten meredtem az előttem ácsorgó férfira.

- Ugyan Sehun, ne játszd a hülyét – csóválta meg fejét, számomra érthetetlen kifejezéssel arcán. – Te mindig is hetero voltál, és ez meglátszott a kapcsolatunkon is.

- Hogy érted ezt?

- Folyton kényelmetlenül érezted magad – mondta, szánakozó pillantásokkal dobálva, akár egy szerencsétlent, aki a kiérdemelt szembesítést hallgatta éppen. – Akármit csináltam, neked nem volt jó, állandóan visszakoztál, más lehetőségeket kerestél és… – hatalmas sóhaj hagyta el szép, formás ajkait, melyek régebben mindent megtettek, amit csak akartam. – Ebbe belefáradtam. Vagy túl romantikus voltam, vagy éppen pont azt hiányoltad belőlem. Ha túl közel voltam hozzád, az okozott gondot, ha meg távolságtartóan viselkedtem, azt utáltad. Képtelen voltam kiigazodni rajtad, de nem is ez volt a legnagyobb bajom, mert az ilyesmiket idővel megszoktam volna. A problémát az szülte, hogy akármennyire is tepertem érted, akármennyire is tettem eleget minden kívánságodnak, nem láttam ennek a gyümölcsét. Nem érzem a viszonzást, mintha teljesen egyedül lennék egy halott kapcsolatban… És a történtek után nem akarom tovább egy gazdag ficsúr seggét tisztára nyalni.

 Megütöttem.

 Ujjaim görcsösen vájódtak tenyerem puha párnáiba, ahogy egy hirtelen mozdulattal eltalálták a férfi makulátlan arccsontozatát, erőteljesen küldve őt padlóra. Kínzóan lassú volt az a jelenet, amelyben Yifan egyik lába a másik mögé csuklott, így lökve ki őt egyensúlyából, leültetve a hideg földre. Hangosan lihegve hagytam, hogy elernyedt végtagjaimból a maradék erő is kiszálljon, amelynek segítségével képes voltam kiütni egykori tanáromat.

- Idióta! – nyögtem a sértő megnevezést, ahogy az arcát fogó, összezavarodott személyt vizslattam, mint aki teljesen megőrült. – Egy idióta, barom vagy Wu Yifan! – Számomra is ismeretlen hangerővel volt dolgom, meglepő módon egy cseppet sem remegtek hangszálaim, ahogy látványos lélegzetvételek közepette, ingerülten tekintettem a döbbent férfira. – Szerinted mégis miért viselkedtem így? Miért voltam zavarban, miért nem tudtam eldönteni mit akartam? Az Isten szerelmére, minden olyan kibaszott új volt még nekem, hogy várhattad el tőlem, hogy az összes cselekedetedre úgy reagáljak, mintha normális lenne?! Arra még nem gondoltál, hogy miért döntöttem melletted? Hogy miért mentem bele mindenbe, amit szerettél volna? Simán feljelenthettelek volna, vagy tudom is én, de nem tettem! – Az indulatok úgy dolgoztak bennem, mint eddigi életem alatt egyetlen egyszer sem. Ki akartak törni, mindent el akartak tiporni, szétzúzni, de helyette csupán… magukra találtak. – Igazán sajnálom, hogy nem bírtál olvasni a jeleimből, az én kurva anyámat, amiért nem figyeltél! Baszd meg Kris, nem az a fajta vagyok, aki könnyedén kimutatja az érzéseit, azt hittem, ezzel tisztában vagy! De mindegy is, mert most elmondom, hogy felfogd azzal a csökött agyaddal! Jól figyelj; azért viselkedtem veled így, mert kibaszottul szeretlek! – Ordítottam torkom szakadtából, ahogy csak a hangszálaim s energiáim engedték üvöltöttem, hadd tudja meg mindenki, mit éreztem pontosan iránta. – Tudod, miért jöttem vissza hozzád még januárban? Mert rohadtul megmozgattál valamit bennem, amitől megijedtem. – Mondtam és mondtam a magamét, közben észre sem vettem, hogy Yifan időközben két lábra állt. – Tudod, miért feküdtünk le? Tisztában vagy azzal, miért mentem el veled Gwangjuba, és mi miatt mutattam be neked a húgomat? Van valami sejtésed arról, miért voltam mindig annyira zavart és ideges a közeledben? Bevallom, meglep, hogy pont a te romantikus lelked nem jött rá a válaszokra – horkantottam fel szarkasztikusan, szinte már könnyeimbe fulladva mondva ki egyszerű szavaimat. – Szerelemre nem gondoltál? Ez az opció meg sem fordult a fejedben? Aish, szerelmes vagyok beléd te barom, ha ez még nem esett volna le! Beismerem, hogy én, Oh Sehun, menthetetlenül beleszerettem az irodalom és történelem tanáromba, Wu Yifanba, remélem most kurvára elégedett vagy!

 Megcsókolt.

 Nem tudtam mikor került olyan közel hozzám, vagy mikor költözött mosoly az elképesztően puha párnáira, de azzal tisztában voltam, hogy az a csók, amit ajkaimra lehelt, teljesen másmilyen volt, mint az eddigiek. Édesen ízlelgetett, óvatosan csábított el, hihetetlenül energikusan ringatta nyelvét számban, mintha élete legszebb napját élte volna át. Hosszú zongoraujjaival derekamat kezdte cirógatni, egyre közelebb s közelebb húzva magához, szorosan tartva hatalmas kezei biztonságában.

 Bizonytalanul ugyan, de beletúrtam dús, szőke fürtjeibe, melyeknek selymessége úgy simogatta bőrömet, mintha egy régen elvesztett baráttal fogtam volna újra kezet. Megmarkoltam s kócolgattam a hajkoronát, eddig észre sem véve azt, mennyire kellemes érzés volt csupán ez a néhány aprócska cselekedet. Közben beleolvadtam csókjába, próbáltam minden érzésemet belevinni a nyelvjátékba, hogy a későbbiekben ne kelljen feleslegesen koptatnom a számat. Ahogy összefontam karjaimat nyaka körül, s felsőtestem teljesen az övének nyomódott, a felszínre tört emlékek miatt bőgni tudtam volna.

 Hevessége csillapodott, ahogy az ajkaim közt szorgosan dolgozó izma is ellazult, mígnem el is vált tőlem, lassan tolva el magától, hosszasan belenézve szemeimbe. Bevallom őszintén, sosem láttam még őt olyannak, mint azon az estén: a csodálatos barna íriszei nevettek, úszkáltak a boldogágban, de az arcának többi része, mintha a gyötrelmek szigetére költözött volna.

 Fejét gyengéden döntötte enyémnek, homlokainkat kedvesen simítva egymáshoz, hogy érezhessem összekuszálódott légzését kipirosodott ajkaimon. Közben szorosan ölelt, a világ minden kincséért sem engedett volna el, de ezt csak akkor fogtam fel igazán, mikor jobb szemének sarkából kiszökött egy aprócska, létezőnek is alig nevezhető, sós könnycsepp, amely lassan futott le arcélén, állánál elrugaszkodva a testtől, belezuhanva a végtelenbe.

 Ledöbbenve konstatáltam magamban a síró férfi látványát, amely egyszerre rémisztett meg s öntött el mérhetetlen mennyiségű örömmel. Látni őt úgy, valami megfoghatatlan érzés volt, szavakba nem önthető fogalom, egy soha ki nem mondott vágy… minden és semmi. Hüvelykujjammal óvatosan töröltem le a második szökevényt, még azelőtt kimenekítve börtönéből, mielőtt rendesen elmenekülhetett volna. Megemeltem a férfi állát, de a könnyektől csillogó szemek látványára nem voltam kellőképpen felkészülve. Egyszerűen, gyönyörűen festett.

 Újra birtokba vettem az igéző, vastag ajkakat, lopva egy csókot a sokkos férfitól, kinek adománya elgyengítette testemet. Mintha minden erőt kiszívott volna belőlem egyetlen egy pillanat a tökéletes párnáival. Nem értettem az ilyesfajta reakciót saját magamtól, de azokban a percekben, nem is akartam megérteni. Csak élveztem őt, minden porcikájával együtt. Erről szólt a szerelem, nem?

 Beleolvadtam az öleléssel együtt járó csókba, megremegtetett térdkalácsokkal feledkeztem bele az égieket megszégyenítő, szomorkás hangvételű nyelvjátékba.

 Sírtam… ahogy megcsókolt, könnyezni kezdtem, megállíthatatlanul folydogáltak a sós cseppek arcomon, akaratlanul menekülve ki szervezetemből.

 Ajkaink közé csúsztak a keserű aromát magukkal hordozó, zokogást kifejező folyadéktöredékek, újabb érzelmet szállítva csókunk változatos színpalettájába. Édes szürkeség költözött nyelvem hegyére, befeketítve a férfi vörös lángra lobbant gesztusát. Gyűlöltem… gyűlöltem, hogy csak ennyi jutott nekem… nekünk…

 Lassacskán araszolva botorkáltunk el a hálószoba ajtajáig, melynek bezárása után, az eddig kissé homályos emlékeim, kristályosodni kezdtek. Emlékszem, elváltam tőle, mikor az ágyhoz érkeztünk, s annak széle nekiütközött lábamnak. Hosszasan bámultam őt, ahogy először magamtól ültem le, majd feküdtem végig a bútoron, várva a fölém nehezedő testre.

 A következő csók akkor érintette meg ajkaimat, mikor már Yifan is a franciaágyat nehezítette tökéletes alakjával. Hozzám simult egész valója, amit a vele töltött hónapok alatt igazán megszokhattam volna, de azaz este… teljesen más volt. Tényleg mindenét éreztem, ez pedig egy olyan fajta örömmel töltött el, ami képes lett volna szívinfarktusba taszítani.

 Feltápászkodva, egy laza mozdulattal szabadult meg ingétől, mely eddig fogságban tartotta elképesztő testének látványát. Azok a formás mellek, a lapos, kissé kockásodó has, az izmos karok, melyeknek legtetején, közvetlen a vállaknál egy-egy skorpió foglalt helyet… mindennapiak lehettek volna ezek a dolgok, aznap este mégis különösen gyönyörűek voltak.

 Bambulásomból az újabb ajkamra érkezett lágy puszi ébresztett fel, melynek játékos gyermekiessége magával ragadott, pont úgy, ahogy kellett. A sok apró gesztusokból, egy hosszadalmasabb nyelvcsata keletkezett, mely részegítő hatása mellett még az időérzékemet is ellopta tőlem. A félmeztelen test nekinyomódott mellkasomnak, teljesen belepasszírozva a puha ágy mélységébe, elsüllyesztve abban. Megéreztem a lábai közt életre kelő férfiasságának lüktetését, mely hangos sóhajt csalt ki ajkaim közül, de ez korántsem okozott akkora sokkot, mint az éppen kiszakadni készülő szíve, mely már az én mellkasfalamat kezdte döngetni. Az a fajta vágy, amely felsőteste mögül áramlott… egyszerűen megőrjített.

 Lehámoztam magamról felsőmet, azt valamelyik sarokba hajítva, egyenesen rávetődve Yifan ajkaira, melyek a szokottnál is édesebb aromában fürödtek. Az akkori csókjaiban kiegyensúlyozott volt a vágy s a szeretet aránya, és ennek tudata valamiért különösen nagy boldogsággal töltött el. Ahogy ott feküdtem alatta, gyengéden cirógatva selymes bőrének felületét, tudtam, hogy életem legszebb éjszakáját fogom átélni.

 Hosszú ujjai óvatosan simítottak végig forró felsőtestemen, nyakamtól egészen ágyékom tövéig érintve a bőrömet, melynél játszadozni, csiklandozni kezdett, csak még több nyögést kiszakítva belőlem. Heves csókjai elnyomták a torkomból feltörő sóhajaimat, melyek betölteni vágyták a szoba párás, végtelen csendjét. Hiányoztak már ezek a mozdulatok, annak ellenére is, hogy a legtöbbje ismeretlen volt a számomra.

 Testemet páncélként védő nadrágom, végre valahára lekerült rólam, felsőmhöz hasonlóan valamelyik sarokban végezve, magányosan. Nem tudtam foglalkozni a ruhadarabjaim hollétével, mikor Kris varázsmancsai masszírozták férfiasságomat, olyan pontokat érintve meg, amiknek eddig még a létezéséről sem tudtam. Néha különös volt, hogy ez az ember többet tudott a saját testemről, mint én magam, ugyanakkor hízelgő volt, és rendkívül… szívmelengető.

 Rövid masszázs után levette rólam boxeremet, hogy teljes mezítelenségben feküdhessek alatta, kiéhezve, akár egy rossz szerető. A csillogó szemekkel vizslató férfi látványa zavarba ejtett, főként abban a percben, mikor halványan elmosolyodva nyalta meg ajkai szélét. Hogy lehetett valaki ennyire szemérmetlen?

- Gyönyörű vagy – suttogta elképedve ajkaimra, mielőtt még hosszas csókot nyomott volna rájuk. Akaratosan ízlelgette a párnáimat, akár egy régen megkóstolt gyerekkori süteményt, melynek aromája kellemes emlékeket idézett fel. Esküszöm, ahogy erre gondoltam, teljesen belepirultam a gondolatba, hogy ilyet mondtak nekem. Alapjáraton nem szerettem, ha nőies jelzővel illettek, legyen az bók vagy akármi más, viszont Kris esetében ezek a szavak mindennél többet jelentettek.

 Miközben odafent kábított, a lenti dolgokról sem feledkezett meg; ujjaival bejáratom előtt körözött, majd egy hirtelen mozdulattal nyílásomba vezette mutatóujját. A testrész szárazsága ellenére, meg sem éreztem a bennem mozgolódó valamit, annyira el voltam foglalva a férfi bódító csókjával. Sajnos a következő ujjnál már nem tűnt elegendőnek a szeretetbe csomagolt gesztus, mert az ollózást nem bírtam ki nyögés nélkül, a harmadik zongoraujjról már ne is beszéljünk. Ezek a kellemetlenségek akkor sem maradhattak volna el, ha egy normális éjszakáról lett volna szó… de mivel az egy különleges alkalom volt, így a fájdalom aránya minimalizálódott az elmémben.

 A kihúzódás pillanatában elhomályosultak körülöttem a dolgok; csak hangfoszlányok engedtek arra következtetni, hogy a férfi éppen mit tett. Különös zajok maradtak meg csupán, melyek Isten igazából egyáltalán nem érdekeltek azok után, melyek éppen akkor következtek. Kinyitottam lecsukódott pilláimat, s egy csodálatos arccal találtam szembe magam, ami éppen rám mosolyogva pislogott ártatlanul, mintha egy kisgyerekkel néztem volna farkasszemet. Kedvesen felgörbülő ajkakkal tűrt el egy rakoncátlan tincset szememből, hihetetlen közel hajolva ajkaimhoz, még nem érintve meg őket.

- Szeretlek – mondtam váratlanul, lihegős, kissé talán gyenge hangon, amellyel megdermesztettem a felettem tornyosuló férfit, kinek elkerekedett szemei hirtelen fúródtak az enyéimbe. Elmosolyodott.

- Én is szeretlek!

 Pupilláim kitágultak, ajkaim elnyíltak, s egy könnycsepp csordult végig arcomon, ahogy megéreztem a belém hatolt, lüktető hímtagot, melynek érkezése éppen annyira volt döbbenetes, mint fantasztikus. Réginek, szinte teljesen elfelejtettnek tűnt az érzés, amely milliónyi élvezetet okozott, már csak azokban a percekben is. Izgató, öreg gondolatokat megmozgató volt a pillanat, melynek varázsa egy másodperc töredéke alatt tett magáévá.

 Elnyílt ajkaimra vándorolt a férfi egyik hatalmas keze, befedve teljesen azt. Érdeklődő, kíváncsi tekintetemet a bennem mocorogni akaró férfira vezettem, kinek íriszeiben olyasfajta fény csillant meg, melyet ezelőtt még sosem fedeztem fel. Lehet a saját vakságom, lehet a puszta józanész miatt nem láttam azokat a szikrákat, amik meggyújtották a kialudt kanócomat.

- Ne mozogj – suttogta mélyen dörmögve, szinte duruzsolva a szavakat, melyek libabőrössé tették eleve remegő testemet. Aprót bólintva válaszoltam, kíváncsian várva az elkövetkezendő, emberi kifejezésekkel szinte elmondhatatlan tettekre. Ha eddig használtam a „csodálatos”, „fantasztikus” és „felülmúlhatatlan” kifejezéseket, akkor azok aznap este vesztették el valódi értéküket, mihelyst egykori tanárom megmozdult bennem. A gyönyör fogalmát egy teljesen új szintre kellett emelnem, hála Wu Yifan leutánozhatatlan, egyenletes mozgásának, amelynek minden kivitelezése tökéletesre sikeredett.

 Minden apró döfése, az összes kicsi mozdulata, tetteibe fektetett vágya és szerelme megváltoztatta a lehetetlent… szeretkezéssé tette a szexet, a poklot mennyországgá avanzsálta, az egy életen át tartó rossz érzéseimet pedig meggyilkolta. Mikor könnyeim kicsordultak, ahogy belemarkoltam hátának izmos részébe, el sem mertem hinni, hogy ez a csoda éppen akkor, épp velem történt. Boldog voltam, mérhetetlenül boldog, elmondani nem tudnám mennyi örömmel töltött el annak a férfinek a közelsége, akibe különös módón, de beleszerettem. És ennél szebb utolsó emléket nem is kívánhatnék arra az éjszakára…

***

 A Nap erős sugarai cirógatták arcomat, mikor az álom végleg kiszállt szememből, s felébredtem szép ábrándomból. Meztelen testemet egy vékony takaró fedte, melegítve az időközben átfagyott részeimet, melyeket akkor már az égitest forrósága fűtött. Összekócolódott tincseimbe beletúrva ültem fel a kényelmes franciaágyban, figyelmen kívül hagyva a kellemetlen fájdalmat, mely fenekemből származott. Hunyorítva tekintettem ki a hatalmas ablakon, ámulattal bámulva a csodálatos tájat, mely azokban a korai órákban tárult szemeim elé.

 Boldog voltam. Elégedett mosoly csücsült ajkaimon, vidáman kémlelve a világot, nosztalgikusan emlékezve vissza az előző éjszaka varázsára. Az összes mozdulat egy szép filmmé formálta magát az elmémben, amely maga volt a vetítőterem; csak aznap reggel vagy ezerszer végignéztem azt az alkotást, amit Kris művészetének mertem nevezni.

 De az alkotó nem volt mellettem. Egyedül feküdtem az óriási ágyban, az összegyűrt lepedők között, mindössze egy elegáns, barna boríték társaságában, mely olyan meredten bámult rám, mintha a vallatásomra készült volna. Remegő ujjakkal nyúltam a papír után, melynek közepére gyöngybetűkkel volt felírva a nevem, egy a számomra jól ismert kézírással. Kivettem a papírtárolóba rejtett levelet, óvatosan kibontottam azt, s értetlenül kezdtem el olvasni a gondosan megírt sorokat.

 A pontos szavak nem számítottak. Akármennyire is voltam akkor józan, és akármennyire is emlékeztem tökéletesen a lefirkantott szavaira, képtelen lettem volna felidézni őket. Az a levél mindennap velem van, a nap huszonnégy órájában magamnál őrzöm, egy elfeledett zsebbe süllyesztve. Mindig ott van, de eddig csupán egyszer sikerült elolvasnom; aznap reggel. A férfi által megformált gondolatok élénken éltek elmémben, mindössze egyszeri értelmezés után, mivel azok, kristály tiszták voltak. Nem akartam felidézni őket, de akkor is emlékeztem rájuk, ha felejtésre vágytam.

 A szavak öltek. Engem azon a reggelen kegyetlenül meggyilkoltak, nem törődve a múlttal, a tisztázott érzelmekkel, azzal a varázslattal, amit előző éjszaka éltem át. Mert bár úgy éreztem álomban vagyok, a valóságban éltem, ahol a dolgok nem álltak meg csak azért, mert Oh Sehun úgy kívánta. Rá kellett döbbennem, hogy voltak olyan esetek, amiket nem lehetett elkerülni; halasztgathattam, elfelejthettem, de ki soha nem kerülhettem, előbb vagy utóbb mindig megkaptam. De erre a levélre nem vágytam. Jobb volt, mint a bizonytalan tudatlanság, de sokkal fájdalmasabbnak is bizonyult, mint amit képes voltam elviselni.

 Félreértést elkerülve, minden leírt szót tökéletesen megértettem, és gond nélkül tudatosítottam is. Csak elhinni nem akartam. De muszáj volt.

 Sajnos… tényleg vége lett!