Oldalak

2016. január 23., szombat

44. fejezet

44. fejezet


 Bár tavasz volt, az esti meleg levegő libabőrt keltett testemen, remegésbe kergetve annak minden részét. Csípte arcomnak eddig selymes bőrét, kifújta ajkaimat, s megnehezítette látásomat, mintha csak hóviharban lettem volna. Pedig ez csak lágy szellő volt csupán, de az akkori állapotommal még az ilyen minimális időjárási változásokat is nehezen viseltem. Magam sem tudtam pontosan miért, de szenvedtem azokban a percekben, pedig nem volt okom rá. Az éjszaka küszöbén álldogáló idő kellemes volt, akkor mégis meg tudott volna ölni, akárcsak annak a padnak a látványa, amely régi nyári emlékeket idézett fel bennem. Lassan elé sétálva leültem rá, hogy ott néma csendben, átértékeljem az életemet.
 Elmentem otthonról, végleg hátat fordítva mindenkinek; a mocsok szüleimnek, az évekig tartó szenvedésnek, a rossz emlékeknek, de elsősorban gyönyörű testvéremnek, akinek megríkatását örökké bánni fogom. Egyszerre éreztem mérhetetlen megkönnyebbülést és szívbemarkoló fájdalmat, az utóbbit leginkább a családomként élő személyzet, meg Yunseo miatt. Persze tudtam, hogy előbb vagy utóbb be kell áldoznom valamit a saját boldogságom érdekében, de nem hittem volna, hogy ez a nap ilyen hamar el fog jönni. És tessék, most itt vagyok; család nélkül, totál boldogtalanul.
 Tanácstalanul, teljesen elveszve kóboroltam a város szélén, folyamatosan azon pörgetve a kerekeimet, hova mehetnék. Nem tudtam volna egy olyan helyet mondani, ahol meghúzhattam volna magamat egy időre. Jongdae szóba sem jöhetett, nem tudta mi volt a pontos helyzet, és semmi bizonytalant nem akartam mondani neki ezzel kapcsolatban. No meg nem szerettem volna, ha teherként kell rám gondolnia. Attól megőrültem volna… Másom meg nem akadt. Csak ő, viszont a történtek után… hát nem is tudom. Bár megadtam a címet Jiminnek, hogy hova küldje a cuccaimat, de nem voltam biztos abban, hogy a lakás tulajdonosa egyáltalán befogad-e… Arra sem vettem volna mérget, hogy ebben az életben még kerülhetek a szeme elé. Mondjuk, semmi rosszat nem tettem, amiért haragudnia kellene rám, mégis… baromi bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban, és szerintem nem jogtalanul. Bár, ha jobban belegondoltam, semmit vesztenivalóm nem volt. Próba szerencse, vagy mi…
 Ahogy egyik lábamat tettem a másik után, annak érdekében, hogy felérhessek a tizenkettedik emeletre, állandóan csak egyetlen egy dolgon gondolkodtam; rajta. Ez volt szerintem az első eset, amikor tényleg nem tudtam volna megmondani, hogyan fog az érkezésemre reagálni. Előtte mindig mosolyogva nyitott nekem ajtót, örömmel fogadott, és minden áldott alkalommal marasztalt, hogy velem lehessen. Értékelnem kellett volna az ilyen romantikus megnyilvánulásait, de helyette mit tettem? Csak kellemetlenül érezve magamat feszengtem mellette mindig, amikor valami olyat művelt, amihez nem voltam hozzászokva. Ha visszapörgethetném az időt, úgy arcon vágnám magamat, hogy a fejem is leesne a helyéről, ebben biztos vagyok.
 Megtorpantam az ajtaja előtt, szinte úgy, mint aki készült vigyázzba vágni magát. Pillanatokon keresztül csak némán álltam a nyílászárónál, mintha valami csodára vártam volna, vagy nem is tudom. Be akartam kopogni, de nem tudtam, mit kellett volna mondanom neki. Berontani nem ronthattam, a kapcsolatunk nem tartott olyan fázisban, amikor ezt megengedhettem magamnak.
 Féltem a reakciójától, hogy talán elküld, rám csapja az ajtót, vagy ki sem nyitja azt. Komolyan, rosszabb voltam, mint egy beszari kisgyerek, viszont tényleg nem tudtam, mit kellett volna tennem, így csak álltam ott, mint egy világi barom. Mondjuk az is voltam, de az önmarcangolásomtól már nekem is ki volt a tököm, így ezeket a gondolatoka egy időre félreraktam. A lényeg, hogy rettegtem tőle, jobban, mint előtte bármitől, ezért nehezen léptem meg az olyan egyszerű lépéseket is, mint kopogni egy bejáraton.
 Remegő kezekkel, de végül öklöm kétszer-háromszor hozzáért a faanyagú nyílászáróhoz, monoton hangokat adva ki magából. A lépcsőház némasága frusztrálóan hatott idegeimre, szinte hallottam, ahogy a vér száguldozott az ereimben, mikor az ajtón túl cipőkopogások ütötték meg fülemet. Egy pillanat erejéig fontolóra vettem azt a lehetőséget is, hogy elfutok onnan a picsába, de amikor a kilincs lenyomódott, a szívem megállt. Esküszöm, kihagyott egy ütemet, és hadd ne részletezzem mik zajlottak le bennem, mikor a nyílászáró teljes egészében kinyílt, s szemem elé tárult egy jólöltözött, semlegesen szomorkás tekintetű, szőkefürtös férfi.
 Hosszú másodpercekig meredtünk egymásra, szavak nélkül próbálva kommunikálni, sikertelenül. Nem tudtam volna semmit sem kiolvasni szép, barna íriszeiből, mondjuk lehetőségem nem is nagyon lett volna, mert körülbelül két pillanattal később már máshová néztem. Képtelen voltam elviselni a fixírozását.
- Kidobtak? – kérdezte hirtelen, halk, meglepően kedves hangsúlyozással, a már jól megszokott mély, dörmögős hangján.
- Ki – feleltem, szinte némán, orrom alatt motyogva szavamat, aminél sokkalta többet szerettem volna mondani, de sem lehetőségem, sem bátorságom nem volt hozzá.
- Értem – azzal elhallgatott. Nem mondott többet, nem csapta rám az ajtót, nem küldött el, de nem is moccant a helyéről. Az ajtófélfának támaszkodva pislogott maga előtt, időnként lelesve rám, hogy még életben vagyok-e. Komolyan, sosem voltam még ennyire idegtépően kínos helyzetben vele, és amikor azt hiszem, már nem tudnám felülmúlni a balfaszságomat, a végén sajnos mindig sikerül.
- Ne haragudj! – emeltem fel váratlanul tekintetemet, amin rendesen meg is hökkent, elvégre egy efféle helyzetben nem várt tőlem ilyen „kirohanást”. – Csak… nem volt hova mennem.
- Gyere – túrt bele markolnivaló tincseibe, ahogy halkan felsóhajtva biccentett fejével, befele a lakása irányába. Meglepetten pislogtam rá, hatalmas szemekkel meredve a férfias vonásaira, el sem akarva hinni, mit mondott.
- T-tessék?
 Alig észrevehetően elmosolyodott, csupán egy pillanat erejéig örvendeztetve meg legszebb gesztusával, miközben gyengéden megfogta kezemet, s lassan bevezetett a tágas helyiségbe. Néhány másodperc erejéig szívemet elöntötte a melegség érzete, azt hittem fellélegezhetek, hogy megnyugodhatok, mert nem dob ki, és talán még rendbe jöhetnek a dolgaink… Aha, persze; Rendbe. Milyen ostoba vagyok, nemde?
 Mikor becsukta mögöttem az ajtót, csak akkor volt időm rendesen szemügyre venni a már jól ismert lakhelyet, melynek közepén egy hatalmas bőrönd éktelenkedett. Mondanom sem kell, mekkorát reccsent a mellkasomban a szívem, ahogy összeraktam a kirakós aprócska darabjait.
- Elmész? – fordultam felé ijedten, ledermedve a kezdetleges sokkomtól. Hangos sóhaj hagyta el ajkait, mielőtt válaszolt volna.
- El – mondta hidegen, miközben kikerülte megfagyott testemet, hogy folytathassa a pakolást. Nem akartam elhinni… Egyszerűen hihetetlennek hangzott minden szava, melyeknek tudatosítása után úgy éreztem, képes lennék ott helyben agyvérzést kapva elpatkolni.
- M-miért? – dadogtam, akár egy a szavakat felfogni nem képes kisgyerek, hitetlenségemben. Nem akartam, hogy igaz legyen… Mindent elviseltem volna, de még egyszer elveszíteni valakit; na azt nem!
- Nincs okom a maradásra – Az a hideg hangsúlyozás, amit velem szemben használt, képes lett volna egy pillanat alatt megfojtani. Fájt, pokolian fájt, de nem bírtam kimutatni mennyire; ahhoz túlságosan le voltam döbbenve. – Kirúgtak, el kell mennem!
- De…
- Nincs semmilyen de! – szakított félbe élesen, talán életében először emelve fel hangját, mikor velem beszélt, ez pedig… zavart. Kifejezetten idegesített, hogy ilyen hangnemben szólt hozzám, de látszott rajta, mennyire ingerült volt akkor. – Az Isten szerelmére Sehun, eltanácsoltak az állásomból, és ha nem sietek, a végén még le is csuknak!
- Hova akarsz menni? – kérdeztem remegő ajkakkal, teljesen ignorálva előbbi kijelentését, amit igyekeztem kizárni elmémből. Nem akartam arra gondolni, hogy miattam kerülhet börtönbe… ez a felvetés görcsbe rándította a gyomromat.
- Még nem tudom – sóhajtotta fáradtan. Minden apró gesztusát, a kicsi mozdulatain, a szeme csillogásán látszott, hogy belefáradt már ebbe a játékban. És talán ez volt az, ami a leginkább fájt. – Egyelőre egy másik lakásba, aztán később… talán külföldre.
- Külföldre? – akadt bennem a levegő, méregként jutva szervezetembe az információ. Nem, ez nem történhetett meg, nem pont velem, nem pont akkor, nem is pont Krissel! Nem akartam… én… nem bírtam volna ki. Ha Yifan külföldre ment volna, abba ezer százalék, hogy bele halok. De miért ragaszkodtam ennyire hozzá? Nagy nehezen még a húgomat is el tudtam engedni, azt a lányt, aki mindig örömet okozott nekem, akit sosem akartam távol tartani magamtól, erre tessék… Egy férfi kedvéért elengedtem őt. Normális vagyok én?
- Oda – mondta semleges arcmimikával, még egy tőrt szúrva szívem közepébe. – Nincs más lehetőségem. Ha rájönnek, hogy veled folytattam viszonyt, elmeszelnek és akár éveket is kaphatok.
- Szóval nem tudják? – tettem fel egy kérdést, ami a helyzetünket illetően fontos volt. Azt hittem ez is kiderült, de ezek szerint a személyem – hál’ Istennek – titokban maradt.
- Nem – rázta meg fejét, egy újabb felsőt helyezve a hatalmas bőröndbe, melynek ürességét egyre fokozatosabban töltötték meg a viseletek s kisebb emlékek sokaságai. – Apám csak annyit mondott a felettesemnek, hogy nemi kapcsolatot létesítettem egy diákommal, de azt nem említette, hogy te voltál az.
- Miért nem? – Magam sem tudtam hogy volt annyi erő bennem, hogy ilyeneket kérdezzek Yifantól, de a kíváncsiságom az értetlenségembe fulladt, így muszáj volt, mindent tudnom.
- Fogalmam sincs – vonta meg vállait, keserű mosollyal ajkai szegletében. – Talán számára élvezetesebb az, ha a szenvedésem hosszabb. Így örökké lesznek kételyeim a sorsomat illetően… – kuncogott fel fájdalmasan, mintha ő maga sem akarta volna elhinni keserves életének csúcspontját, ami a legtöbb kínnal és megpróbáltatással járt. – De nyugodj meg, senki sem tud rólad.
- Még az igazgató sem?
- Ő csak sejti. – A hanyagság a hangjában idegtépően rideg volt az irányomba, amitől akár még sírni is képes lettem volna. – Tudja, hogy meleg vagyok, és mivel a diákjaim közül veled töltöttem a legtöbb időt, valószínűleg valahonnan összerakta a dolgot magában. De mivel nincsenek bizonyítékai, még nem tehet semmit, csak annyit, hogy engem kirúg, ami meg is történt.
 Megfogalmazni nem tudnám azt a tömény mennyiségű gúnyt, ami annak a férfinak az ajkain jött ki, akit az előtte való hónapokban közel engedtem magamhoz. Valószínűleg csak az idegesség s elkeseredettség nyers, keserű keveréke mondatta ezt vele, de akkor is rémes volt így látni őt. A mindig mosolygó, optimista lénye egyszeriben eltűnt, messze hagyva el a testnek körzetét, maga helyett hagyva valami olyat, ami elképzelhetetlennek hatott. Ha így gondoltam Krisre… még el is bírtam képzelni, hogy tényleg ő írta a Lidércnyomást. Amikor így viselkedett, s elővette a cinizmusba mártott gúnyát, a megkeseredett nevetését, meg a cseppet sem szerethető hangsúlyozását… nagyon is el tudtam képzelni, hogy azaz életét teljesen gyűlölő karakter, maga Kris volt. Képes voltam ezt is számításba venni, csak éppen felfogni nem akartam.
- De ha nem az iskolából… – kezdtem bele, de amikor megpillantottam azokat a felhúzott szemöldököket, esküszöm minden félénkségem tovaszállt. Az a provokatív kisugárzás, ami a férfiből áradt, nem adott okot arra, hogy zavarban érezzem magamat, akár egy rossz kamaszlány. – Ha nem a sulitól, akkor kitől tudták meg a szüleim?
- Nagy valószínűséggel apámtól – vonta meg vállát, immáron idegesítően flegma stílusban. – Mielőtt még megkérdeznéd, hogy apám honnan jutott el a családodig, nos, a válaszom pofon egyszerű! – Komolyan képes lettem volna felképelni ezért a stílusért, de mégsem tudtam. Egyszerre éreztem magamat dühösnek és mérhetetlenül gyengének is… akármennyire is kellett volna, nem tudtam megütni. – A szüleink régi barátok, és üzlettársak!
- Mi van?! – kerekedett el a szemem, mert ezt már tényleg nem akartam elhinni. A szüleink barátok lettek volna? Emlékeztem valami olyasmire kiskoromból, hogy gyakran utaztunk Kínába egy baráthoz, de felidézni nem tudtam volna, kikhez mentünk. Ironikus, hogy a Wu rezidenciában töltöttem heteket, mégsem emlékeztem Yifanra, semmilyen formában. – Ezt nem nyelem be!
- Tudom, hihetetlen, megdöbbentő és bizonyos szempontból nézve, rendkívül vicces, de igaz – sóhajtott egy nagyobbat, ahogy becipzárazta megtelt bőröndjét, és felállította azt. – Gyakran jöttetek hozzánk, és mi is viszonylag sokszor utaztunk Koreába.
- De én nem is emlékszem rád.
- Tudom – mosolyodott el kedvesen, akkor tényleg a megszokott, nosztalgikus vigyorát véve elő, ami ismételten meglágyította vonásaimat, s elsimította meggyűrt idegeimet. – Tíz éve annak, hogy utoljára láttalak; emlékszem, utána többet nem látogattatok meg minket, ami rendesen el is keserített – lépett hozzám közelebb, egy a szemembe lógó tincsemet eltűrve látóteremből. – Kedveltelek, nagyon is kedveltelek Sehun, elmondani nem tudtam, mennyire. Szívesen töltöttem volna veled több időt, de erre csak akkor jöttem rá, mikor már nem találkoztunk többé.
- Hogy…? – makogtam magamba, de nem fejezhettem be a kérdést, ugyanis puha ujja ajkamra tapadt, belém fojtva a szavakat.
- Ott voltam a keresztelődön, amikor még csak négy éves voltam, te pedig újszülött – mosolygott tovább, immáron sokkalta keserűbben, mint előtte. – Emlékeszem, hogy amikor a kezembe nyomtak téged, nem sírtál fel. Utána évekig nem láttalak. Majd óvodás korodban megint találkoztunk; hiányzott a szemfogad, épp akkor esett ki, és amikor vigyorogtál, látszott is. Rém aranyos voltál…
 Komolyan nem hittem el, amit mondott. Minden annyira szürreálisnak tűnt, hihetetlennek és elképzelhetetlennek egyszerre. Hogy nem emlékeztem rá? Az oké, hogy kicsi voltam, de azt említette, tíz évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, akkor pedig nyolc voltam; ennyire elfelejtettem volna őt? Egy ilyen férfit? Mondjuk akkor még ő is kisfiú volt, de akkor is…
- Amikor utolsó alkalommal jöttetek a házunkba, emlékszem, rád erőltettek egy kékesszürke zakót, amit utáltál, mert kényelmetlen volt – lehelte ajkaimra a kedvesnek tűnő történetét, mely képes lett volna teljesen elolvasztani. Ha tudtam volna, miért meséli… sosem hallgatom végig. – Pulcsit szerettél volna hordani, egy hatalmas, puha pulóvert, olyat, amilyet a nagymamád vett neked. Szó szerint ezt mondtad.
 Emlékeztem arra a zakóra. Tényleg gyűlöltem, mert nem voltam hozzászokva akkor még az elegáns öltözködéshez, helyette egy kényelmes pulcsit szerettem volna. Már rémlik… a nagyim egyszer megajándékozott egy Totoro-s kardigánszerűséggel, amit imádtam, folyton csak azt akartam viselni. És ezek szerint, ezt hangoztattam is.
- Tudod Sehun, azt hiszem miattad jöttem rá, hogy meleg vagyok – suttogta remegő hangon, mintha… mintha megbánta volna, hogy ez így történt. – Folyton csak rád gondoltam, hogy mennyire édes vagy és… nem érdekeltek a lányok – váltott váratlanul témát, olyan szétszórtan beszélve, mint aki képtelen összerakni egy értelmes mondatot. – Engem csak te érdekeltél. Évekig…
- Kris…
- Nem nagyon tudtalak elfelejteni – nevetett fel kínosan, szenvedő hangnemre váltva, újabb gúnnyal megfűszerezve a szavait. – Aztán jött Yixing… vele egy darabig minden jól ment, amíg a szüleim rá nem jöttek a kapcsolatunkra. Utána egyedül maradtam, egészen addig, amíg újra meg nem jelentél az életemben. Látnod kellett volna, mennyire boldog voltam, mikor ősszel hazavittelek és megtudtam, ki vagy… olyan voltam, mint egy rossz gyerek – kuncogott, ijesztően gyönyörűen. Tényleg meg szerettem volna fogalmazni milyen is volt akkor, de nem tudtam. Képtelenség lett volna leírni őt azokban a pillanatokban; egyik percben semleges, máskor egy bunkó fasz, utána pedig romantikus… nem bírtam kiigazodni rajta.
- Nem értelek – suttogtam, de kedves fejcsóválás helyett, egy hitetlen kacajt kaptam, miközben a férfi teljesen eltávolodott tőlem. Szemei különösen csillogtak, megint olyan cinikusan pillantva rám, amitől sírni tudtam volna.
- Hogy is érthetnél? – nevetett folyamatosan, mintha teljesen megőrült volna. – Nem kell megértened… többé már biztosan nem!
- Hogy érted ezt?
- Sehogy – vonta meg vállát. – Felesleges erről beszélnünk, mindkettőnknek megteremtődött a maga problémája, ráadásul a saját hibánkból. Ha megbocsátasz, nekem most el kell mennem, rendbe tenni azt, amit elbasztam – került ki hatalmas ívben, bőröndjét húzva maga után, meg sem várva az én reakcióimat.
- És velünk mi lesz? – fordultam utána, tanácstalanul tárva szét karjaimat, várva valamiféle magyarázatra.
 Megtorpant, s felém fordította tekintetét. Hideg volt, távolságtartó és teljesen idegen, mintha nem az a férfi pillantott volna rám, akit néhány nappal előtte csókoltam meg. Egy semleges ember volt, semmi több, akárcsak bárki más az utcáról… nem jelentett semmit.
- Na igen, veled is illene közölnöm a fejleményeket – sóhajtott nagyobbat, a lehető legsértőbb, legbunkóbb és legfájdalmasabb módon rúgva belém még egyet, utoljára. – Vége van!

14 megjegyzés:

  1. No. Noooooo. Nooooooooooi
    Ember. Miert csinalod ezt?
    Az elejen amikor elkezdett meselni mondogattam magamban, h ez de cuki ez de cuki.
    Aztan itt a vegen... NOOOOOOO
    MIERT CSINALOD EZT VELEM???
    Mehh....
    Nem tudok normalisan reagalni. Meg itt fangorcsolok, meg sirdogalok, meg minden...
    Olyan gonosz vaaaaagy... IMADLAK.
    Gyorrrsan folytatast!! OwO

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De, de, nagyon sajnálom, de ez van.
      Nem tudom. Talán mert köcsög vagyok XD (Amúgy nem :P)
      Sejtettem, hogy azt a részt cukinak fogod találni, éppen ezért is raktam bele a végén azt a bizonyos mondatot ^^ (Meg a következő fejezet miatt).
      Nagyon sajnálom, hogy ezt műveltem veled, de sztori miatt mindent el kellett követnem azért, hogy ilyen legyen ^^ Hamarosan hozom a folytatást - és tudom, hogy gonosz vagyok - remélem akkor is itt leszel! ^^
      Noel <3

      Törlés
  2. Kedves Noel! Csupán egy kérdésem lenne hozzád: EZ MI A JÓ ÉDES ANYÁM FASZA VOLT?!!! (Jó értelemben xD) Azt értem, hogy nem szereted a cukormázat de ezt hogy fogod rendbehozni?!! Pláne ha előtte kinyírom Yifant.. Sehun alapból kivan, kidodták a szülei és még ő is így bánik vele.. Meg így simán visszajohet az amnéziája :/
    Szóval most iszonyat sokkban vagyok és az értelmes gondolataim még nem tartózkodnak az agyamban de azt próbáltam kifejezni hogy nagyon jó lett a történtek ellenére >< még mindig csodálom az írói stílusod ^^ Csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bori!
      Csupán egyetlen válaszom lenne hozzád: KrisHun x Noel geciségei volt ez. (Micsoda epés válasz, Nobel járna nekem ezért XD)
      Hát figyelj, nagyon profi vagyok emberek összeboronálásában XD Bár itt nehéz dolgom lesz :/ Yifan itt köcsög volt, meg ne kérdezd miért, reflexből írtam ilyenre XD De majd a későbbiekben fogod még szeretni ^^
      Örülök, hogy annak ellenére, hogy kinyírnád Yifant meg engem, azért tetszett a fejezet ^^ Annyira sokat nem dolgoztam vele, ez íratta magát ^^ Köszöni szépen az írói stílusom a bókot ^^ Hamarosan hozom a folytatást ^^
      Noel <3

      Törlés
  3. Hali senpai!~
    MIÉRT?!
    Olyan durva hangulatingadozásai voltak szerencsétlen Yifannak... de ezekre tényleg nem számítottam, tőle legfőképp!
    Amikor kiderült, hogy régről ismerősök, és az a bunkó megfogalmazás a végén, meg úgy egész végig... hát nem tudok mit mondani, minden elismerésem, rohadtul meg tudtál lepni. :D (szerintem nem csak engem)
    Nem tudom, honnan jött ez neki, de nekem ez nagyon indoklásra szorul. Nem sok értelmes dolog jut eszembe, ami ennyire megváltoztathatta a viselkedését. >< HÁH, és én naiv meg azt hittem együtt fognak elszökni meg minden. :'D
    Nagyon-nagyon várom a folytatást, rendesen izgulok a következmények miatt!^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hali Kohai! ^^
      Sajnálom ><
      Meg ne kérdezd miért írtam ilyenre, reflexből jött a srác személyisége XD De így visszaolvasva tényleg nagyon durva O.O
      Reménykedtem abban, hogy csak így kapkodni fogod a fejed az események között, és ha elértem a célom, akkor annak örülök ^^ És köszönöm az elismerést ^^
      Hát magyarázatok... azokat egyelőre én sem tudok adni, de nagyon igyekszem velük, rendben? :D
      Köszönöm szépen, hogy írtál, hamarosan hozom a folytatást! ^^
      Noel <3

      Törlés
  4. Na, szép estét! :D
    Hah, beszélek itt szép estéről, amikor mingyárt úgy fogok bőgni, mint egy két éves. Istenem. >~<
    Már az előző fejezetnél is rendesen kiakadtam, így nem is tudtam mit írni neked. (Miánhé^^) Hááát... Ami azt illeti, most sem vagyok a legjobb állapotban, de én megpróbálom a lehetetlent xD.
    No, először is. Yifan és Sehun szüleit szépen fellógatnám, de csak úgy natúran! :3 Másodszor: van egy olyan érzésem, hogy egyedül én szeretem a mostani geci (hopp, ez kicsúszott, bocs) karakterét Yifannak. Kövezzetek meg, de nagyon szeretem. Mármint azt nem, hogy így alakítja a dolgokat, de azt, ahogy megformáltad... húh, nagyon csípem. És az ilyen megnyílvánulásaim után néznek nagyot az emberek xD.
    Fogalmam sincs mit fogsz még ezekkel itt művelni, de hogy semmi jót, az is biztos.
    Áh, és Sehunniet sajnálom, hiszen ott hagyta azt a csöppnyi húgát a vaddisznók (szülei) karmában. :3 Húh, nem tudom mit írjak még neked, pedig úgy érzem, hogy akartam még valamit. (Ilyenkor áldom a nagyságos eszemet). Annyit elmondhatok, hogy nálom sikeresen elérted a kívánt hatást. Még mindig ráz a hideg, brühü~
    Várom a következő részt, és bocsásd meg nekem az illuminált állapotomat, amit a fenti szövegrészben produkáltam^^.
    Berni♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Immár szép reggelt!
      Juj, nagyon sajnálom, ha ismételten sikerült megríkatnom téged, eskü, ezzel a fejezettel tényleg nem állt a szándékomban >~<
      Azért azt nem mondanám, hogy nem tudtál, ott is eléggé szép véleményt kaptam tőled. Hidd el, nekem ez a mennyiség tökéletesen elég, és nagyon köszönöm, hogy szántál rám ennyi időt. ^3^
      Helyes, nyírd csak ki az ősöket! (Én nem fogom, csak azért mondom XD). VÉGRE VALAKI! Oké, nem mondom, hogy furcsa vagy, de azért lássuk be, hogy itt Yifan nem volt az a klasszikusan szerethető fajta, ennek ellenére nagyon örülök annak, hogy neked tetszett az itteni stílusa. Furcsa volt ugyan... de örülök, hogy tetszett :D
      Hát... azért szerintem valami jó lesz a későbbiekben, de ez a jövő zenéje, és nem spoilerezek ^^
      Hidd el, a húgának nem lesz semmi baja, "csupán" annyi, hogy nagyon fog neki hiányozni a bátyja. :/ De hát, szomorúság is kell a történetbe dögivel, és ezt nálam megkaphatjátok :D
      Megbocsátom az illuminált állapotodat, és nagyon szépen köszönöm, hogy írtál nekem, hamar hozom a folytatást ^^
      Noel <3

      Törlés
  5. Szia :)
    Okkééé... Ez... Nagyon betett...Miéééért, miért ilyen köcsög a Yifan??? Imádom de most? Szegény Sehun.. Istenem ember... Egyszer tuti mentők visznek el... Először szurkoltam h " menj már a csávódhoz!" aztán meg "béküljetek kis"...
    A legnagyobb problémám az az hogy.. A Yifant is sajnálom... Mert megint t ugyanaz a sztori mint pár év, minimális eltéréssel, de a lényeg ugyanaz: összetört a szíve :( Nekem legalábbis totál egyértelműnek tűnik h azért viselkedik így, mert máshogy fél h nem lenne képes ott hagyni.. Olyan mint egy jégpáncél ami megvédi a fájdalomtól. Sokszor könnyebb egy bunkó fasznak lenni mint sajnálni, és kedvesen elmagyarázni. És ezért még jobban utálom az apját. Viszont tökre meglepett hogy ismerik egymást... És megmagyarázni egy-két dolgot..
    Köszönöm hogy olvashattam, izgatottan várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^3^
      Valahogy éreztem, hogy ebben a fejezetben nem igazán fogod kedvelni Yifant... XD De hát ilyen viselkedés is kell tőle, szerintem már csak a következőben lévőn fogsz meglepődni ;)
      Yifant is sajnálni kell, hát ez neki sem volt könnyű menet, annak ellenére, hogy ilyen faszul viselkedett Sehunnal (akaratlanul is). Itt mindenkinek összetört a szíve, de ez a mennyiségű köcsögség szerintem nem újdonság nálam XD Na, a szülőket viszont ezerrel lehet gyűlölni, azok igazi rohadékok, fikázhatjátok őket nyugodtan XD Lesznek még itt csavarok, nagyobbak, mint az, hogy a szülők ismerték egymást ;)
      Köszönöm, hogy írtál, hamarosan hozom a folytatást.
      Noel <3

      Törlés
  6. Szia^^
    Azt hitem hogy cuki resz lesz vagy legalabis nem hitem volna hogy ez is szomoru. Nagyon megleptel....Istenem.....szegenyek.....nem igazan tudom mit mondhatnek,nagyon de nagyon nem erre szamitotam,bar az elozo resz se volt piskota szoval nem varhatam el hogy ez cuki resz legyen, de akkor is........Nagyon sajnalom Sehunniet mikor mar vegre van akit teljes szivebol szeret el kell hogy bucsuzanak,Yifant is sajnalom,evegbe telt mire ujra ra talalt a kis poszere es most meg el kell hogy hagya,jo persze Sehun erdekeben teszi(legalabbis remelem)de akkor is merges vagyok ra. Azert remelem nem mennek veglegesen szet,nagyon cukik egyut^^ De azert jo resz lett,varom a folytatast. Koszonom hogy olvashatam:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát, a cukiságról szerintem az elkövetkezendő részek alatt letehetsz, mert mostanában itt minden lesz, csak fluff nem :/ Sajnálom, de ez van. Tudom, eléggé eseménydús, talán kissé furcsa fejezet lett, de ilyenek is kellene a folytatás érdekében ^^ Ja, Kris most egy köcsög volt, de majd kiderül, miért ;) Hogy végleg szétmennek-e vagy nem, az majd a folytatásban kiderül ^^ Köszönöm, hogy írtál nekem, hamarosan hozom a következő fejezetet ^^
      Noel <3

      Törlés
  7. Szia Noel!
    (Még én is itt vagyok, csak nem volt időm, mert tanúlnom kelett így félév előtt, hogy jobb jegyet kapjak ) Na de belőlem ennyi elég, inkább arrol beszélek hogy milyen volt ez a rész.
    Én most nagyon meglepődtem :o De igazából kicsit furcsa volt hogy Yifan így viselkedett :o
    De hát minden embernek van
    olyan oldala is, amit nem mutatott még. Amikor Kris elmesélte, hogy már nagyon régóta ismeri Sehunt, akkor én még azért egy kicsit reménykedtem, hátha..
    De aztán rájöttem, hogy szerintem Yifan ezt azért mondta el Sehunak, hogy végleg letudja zárni azt, ami kettejük közt volt. Féltem a kis Sehunt mert nem tudom mi lesz vele :( a szülei kidobták, szakítottak vele.. Már az eleve nagyon fájdalmas lehetett neki, bár tudta hogy egyszer eljön az az idő. De ő tényleg nagyon szereti Krist. És mostmeg.. Elmegy.. Ebbe én nem is tudok belegondondolni :o Nagyon akciódús részt hoztál nekünk és már nagyon várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^ (Őszintén nem tudom, hogy szólíthatnálak, bocsi >~<)
      Nem siettettelek volna, de nagyon örülök, hogy már most itt vagy ^Q^
      Ez volt a célom XD Hát, nem csodálom, hogy furcsának tartottad, tényleg az volt.
      Igen, mindenkinek vannak olyan dolgai, amiket csak később vagy netalán sohasem mutatott meg senkinek. Gondoltam, hogy sokan fogják azt hinni a rövidke mesélésnél, hogy hopp itt mégis love lesz, de nem.... Nem vagyok ennyire egyszerű, én csavarom a szálakat ezerrel :D
      Nincsenek rossz gondolataid, de várjuk ki a következő fejezetet, abban szerintem minden sokkal tisztább lesz ^^ Hát, Sehunnal érdekes dolgok fognak történni, de azt hagyjuk meg későbbre, hogy akkor is rendes sokkot kapjatok ^^
      Sehunnak rémes volt ez az időszak, és a későbbiekben sem nagyon fogja jobban érezni magát, mivel Kris ugye elmegy... De majd még meglátjuk mi lesz, rendben? :D Örülök, hogy tetszett a rész, igyekszem hamar hozni a folytatást ^^
      Noel <3

      Törlés