42. fejezet
Naiv voltam. Irodalmi karaktereket
megszégyenítő módon éltem naivitásban, olyannyira, hogy csodálkoztam, amiért ez
még nem okozott fizikai fájdalmat. A rózsaszín köd teljesen elhomályosította
elmémet, és mindent tökéletesnek láttam; az embereket, a kisgyerekeket, a
mindennapjaimat, de még az iskolámat is. Nem érdekelt az érettségi, úgy
éreztem, könnyedén le fogom tenni, annak ellenére, hogy gimnáziumi éveim alatt
nem sokat tanultam. Eltűntek a lidércek, megszűntek a rossz hétköznapok, csupán
egyetlen egy csodálatos ember miatt, akit Wu Yifannak hívtak, és aki
történetesen a tanárom volt. Elmondhatatlanul jó hatást gyakorolt a
közérzetemre ez a férfi, mert minél több időt töltöttem vele, annál inkább
tűntem pozitívabbnak és ragyogóbbnak. Nem gondolom erősnek azt a kijelentést,
hogy Wu Yifan miatt tudtam, egy rövid ideig ugyan, de szeretni az életemet. És azt sem érzem jogtalannak, hogy részben
az ő létezése révén omlottam össze, akár egy mozdulattal tönkretett kártyavár.
A legjobb barátommal és szerelmével való közös
délutánon Krishez mentem, elvégre iskola után legtöbbször nála voltam, hogy a
lehető legtöbb időt tudjuk együtt tölteni. Ez akkor sem volt másképp, így halál
nyugodtan ücsörögtem a kanapén, ajkaimat a magas férfi párnáira nyomva,
ízlelgetve a már megszokott, ám megunhatatlannak tűnő ízt. Nyelvjátéka akkor is
lenyűgözött, pontosan úgy, ahogy előtte mindig.
Ujjaimat szőke tincsei közé fűztem, erős
markolásommal téve próbára a hajhagymákat, miközben magamra húztam a számomra
makulátlan testet. Automatikusan, mintha be lett volna erre programozva, pólóm
alá nyúlt, cirógatni kezdve érzékeny bőrömet, olyan területeket derítve fel,
amiknek megérintése csak neki volt megengedett. Belenyögtem csókunkba, puha
ujjainak csiklandozása miatt, melyek libabőrbe kergették testemet, kellemes
borzongások közepette.
- Kris… –
sóhajtottam nevét, ahogy zongoraujjai kicsit lejjebb kezdtek motoszkálni,
ágyékomat véve célba. A férfi elvállt tőlem, s kaján mosollyal ajándékozott
meg, ami rajtam való szórakozására engedett következtetni. – Ne örülj már
ennyire a fejednek! – szóltam rá, megpróbálva erélyesnek tűnni.
- Bocs, de
olyan jó téged így látni – nevetett fel, majd ismételten birtokba vette
ajkaimat, kedvesen csókolva rájuk, mintha ezzel is elnézést kért volna tőlem.
Miután gyorsan megbocsátottam tetteit,
engedtem, hogy levarázsolja rólam felsőmet, annak érdekében, hogy mellkasomat
azon nyomban kezelésbe vehesse. Kiélveztem a játékosan mozgó nyelvét testemen,
amelynek csiklandozása kacagásba kergetett, olyanba, amibe az egész lakás
beleremegett. Szexnek indult játékunk végkifejlete valami beteges baráti
hülyülésnek tűnt, amelyen mindketten jót nevettünk, akkor utoljára.
- Ennyit a
mindig sikeres akcióidról – löktem vállba, ahogy egyre nehezedő teste továbbra
is rajtam helyezkedett, kényelemesen tornyosulva fölém.
- Ez nem csak
az én hibám.
- Hát akkor
még kié?
- A tied –
hajolt bele hirtelen arcomba, édes puszit nyomva homlokom közepére. – Nem
hittem volna, hogy ennyire csikis vagy.
- Így jár,
aki rossz helyen kóstolgat – öltöttem ki rá nyelvemet, amit gondolkodás nélkül
kapott be, ezzel kényszerítve különösen gyerekes csókba, amitől ismételten
nevetnem kellett. Esküszöm, sosem fájt annyira a rekeszizmom, mint azon a
délután, amit akár a sorsom ironikus fintorának is vehettem volna, így utólag
belegondolva.
Gondolkodás nélkül kaptam ajkai után, mikor
már viszonylag rendben voltak a nevetőráncaim, s ekkor hál’ Istennek sikeresnek
bizonyult az akciónk, amiből hosszas nyelvjáték keletkezett. Sokáig élveztem a
puha párnák érintését, a részegítő édes ízt, az egyszerű mégis leutánozhatatlan
mozdulatokat, amiket csak ő tudott végrehajtani. Csak hagytam, hadd
kényeztessen azaz ember, akinek tetteit olyan cselekedeteknek könyveltem el,
amik kijártak nekem. Alapnak gondoltam, hogy délutánonként nála vagyok, hogy
megcsókol, hogy bármi gátlás nélkül kimondja az érzéseit, hogy néha zongorázik
nekem, hogy olyan gyönyörök közé repít éjszaka, mint még senki más. Azt hittem,
ezek kérések nélkül az enyémek maradnak, csak annyit kellene tennem értük, hogy
kitartok mellette. De sajnos a szabadság beáldozása néha túl kevés.
Váratlanul elvált tőlem, abbahagyva minden
szépet és jót, amit eddig a kanapén tettünk. Csupán komoran meredt a semmibe,
némán gondolkodva, miközben értetlenül pislogtam gondterheltnek tűnt vonásaira,
melyeknek összhatása akkor nem tetszett.
- Minden
rendben? – kérdeztem meg óvatosan a nyilvánvaló ellentétét, amire egy kínos
felnevetést kaptam, keserűnek festő íriszek mögül.
- Ne haragudj
– nyelt egy kisebbet –, de azt hiszem ez nekem most nem fog menni – felelte
kissé nehézkesen nyögve ki ezt az egy mondatot, ahogy lemászott rólam, és
mellém helyezte testsúlyát.
- Semmi baj –
mosolyodtam el bíztatóan, miközben hideg tenyeremet óvatosan hátára vezettem,
gyengéden megsimítva azt. Őszintén fogalmam sem volt arról, hogy miféle okból
kifolyólag lankadt irántam az érdeklődése, de semmiképpen sem akartam erőltetni
a dolgot, főleg, mikor belepillantottam fáradtan csillogó szemibe. – Valakinek
nem megy délután… – Kurva ügyes vagy Oh Sehun, ekkora baromságot is csak te
voltál képes benyögni. Szerencsémre Kris vette a marhaságomat, amit halk
kuncogásával jelzett, próbálva visszafogni magát, hogy a helyzet ne fessen az
én kiröhögésemnek. (Pedig tuti az volt).
- Délután?
- Hát ja –
vakartam meg tarkómat, lehetőséget keresve arra, hogy ebből kidumálhassam
magamat. – Mindjárt fél négy, ilyenkor általában…
- Fél négy?!
– akadt rajtam tanárom tekintete, olyan arcmimikát produkálva, mint aki éppen
elfelejtett valamit. – Baszki! – pattant fel helyéről, rögtön a fürdő felé
rohanva, ott hagyva engem a kanapén, totál értetlenül.
- Mi az?
-
Értekezletem lesz – ordított ki a helységből, hosszas – és nem valami szép –
szentségelések közepette. – Teljesen kiment a fejemből, pedig az ilyeneket meg
szoktam jegyezni.
- Mikorra
kell menned? – kiáltottam oda neki, miközben elterültem a kényelmes ágyon,
félmeztelen testemet a kellemes bútorfedésre helyezve, amely bársonyosan
simogatta bőrömet.
- Négyre, de
ide ki kell rittyentenem magam, ergo baszhatom a pontos érkezésem.
- Nyugi,
simán oda fogsz érni, nem kell paráznod – feleltem még mindig egy ajtó felé
ordítva, ami már kissé zavart, de megértettem, hogy Krisnek sietnie kellett. Én
sem cselekedtem volna másképp, mondjuk nem léptem volna ki a fürdőből totál
meztelenül, zuhanyzásra készen, csak azért, hogy a szófán henyélő diáksrác
nyáladzhasson valamire. Mert Yifan akkor délután épp ezt tette.
- Gondolod? –
kérdezte komolyan meredve rám, de az én tekintetem csupán az ágyékára
fókuszált, ami olyan kívánatosnak hatott, hogy muszáj volt beharapnom az alsó
ajkamat.
- Ühüm –
hümmögtem, teljesen elvarázsolva. – Nem zuhanyozhatnék veled? – tettem fel az
ominózus kérdést, nagyon reménykedve egy igenleges válaszban.
- Akkor
biztos elkésnék – nevetett fel, majd visszavonult a helységbe, szépen lassan
hajtva be maga mögött az ajtót, nem csukva be azt rendesen. Ezekben a
pillanatokban még nyugodtan, tiszta lelkiismerettel és halál csendben
hallgattam a zuhanyrózsából ömlő melegvíz hangját, nem is számítva semmi váratlanra,
vagy valami olyanra, ami egy perc alatt
tehet tönkre minket.
Váratlanul egyenletes, mégis erős kopogás
csapta meg fülemet, amely a bejárat felől érkezett komor hangnemben,
homlokráncolást okozva ezzel nekem. Értetlenül pislogtam a tőlem nem messze elhelyezkedő
nyílászáróra, egy pillanatra abba a hitbe kergetve magamat, hogy ismételten
csupán a képzeletem játszadozott velem. Ez a feltételezés abban a percben
elszállt, mikor megint meghallottam ugyanazt a monoton, hihetetlenül ridegnek
hangzó dübörgést, amely libabőrt keltett testemen.
Lassan álltam fel a puha szófáról, időközben
felszedve a Kris által földre hajított felsőmet, amelyet közvetlen a bejárat
előtt operáltam magamra. Reflexből túrtam bele hajamba, mielőtt ajtót nyitottam
volna egy idegennek, megkérdezve őt arról, mégis mit akart a tanáromtól, ilyen
váratlanul.
Pólóm alját húzogatva tártam ki a nyílászárót,
hogy farkasszemet nézhessek egy nálam kicsit alacsonyabb, apám korabeli
férfival, kinek arca is pontosan ugyanolyan volt, mint kopogása; komor egyben
hideg. Vonásain látszottak az évek alatt megszerzett tapasztalat, fájdalom és
eltitkolt kín jelei, amiket gyakran fedeztem fel a saját ábrázatomon is, mikor
még fiatalabb voltam. Aprócska gombszemei körül ráncok húzódtak, orra krumpli
volt, ajkai vékonyak és kiszáradtak, pedig odakint kellemes tavaszi idő
tombolt. Egyáltalán nem tudtam volna kövérnek, vagy akárcsak kissé elhízottnak
nevezni, de az átlagalkatú sem lett volna megfelelő jellemzés. Kifejezetten
sovány volt, annak ellenére, hogy tökéletes Armani öltönyt viselt, hozzáillő
lakkcipővel, tehát az alultápláltságát nem a pénzhiány okozta. Sőt, olvasni
lehetett a gesztusaiból, hogy rendkívül előkelő férfi állt velem szemben: állát
egy picit felszegte, talán ezzel akarta jelezni felsőbbrendűségét, vagy a
korának kijáró tiszteletet. Akármit is szeretett volna kifejezni, csak
pillantásaival, láttam, hogy minden porcikájában irtózott tőlem; mintha egy
gusztustalan féreg lettem volna, egy a Földhöz nem méltó teremtmény, ami két
elcseszett ember keveréke volt csupán. Koromfekete szemeiben könnyű volt
felfedezni az ellenszenvet, a gúnyt, a lenézést, és minden negatív érzelmet,
amit csak kitaláltak az elmúlt kétezer évben.
Torkomat megköszörülve, megpróbálkozva valami
normális modort magamra erőltetni, kinyitottam számat, pontosan abban a
pillanatban, mikor a háttérzajként csordogáló zuhany, hirtelen elnémult.
- Miben
segíthetek? – kérdeztem, még számomra is különös hangsúllyal, mintha vagy
kétszáz évet visszaugrottunk volna az időben.
- Egy bizonyos
Wu Yifant keresek – felelte diplomatikusan, kimért hangsúlyozással, akár egy
vérbeli üzletember. Orgánuma a tenorhoz hasonlított leginkább, mégis rekedtesen
csengett, viszonylag – el sem hiszem, hogy ilyet gondoltam – dögös összhatást
képezve. – Itt lakik?
- Itt –
bólintottam, de még nem invitáltam be a férfit. – Megtudhatnám milyen ügyben
keresi a tanáromat?
- Szóval a
tanárod… – húzódott gúnyos mosoly ajkára, megvetéssel tekintetében, amelynek
sarkában talán fájdalom és szégyenérzet is csücsült, némán figyelve engem. Rá kellett volna csapnom az ajtót…
- Kihez
beszélsz Sehun? – hallottam meg magam mögül az ismerős, kedves orgánumot, mire
reflexből fordultam a nappali felé, ahol Yifan csupán egyszál törülközőben
ácsorgott, haját egy másikkal dörzsölgetve, ki sem lesve a rongyok közül.
Kívánatos teste láttán, nyeltem egy nagyobbat, majd elálltam az ajtóból, hogy
az annál várakozó férfira mutathassak.
- Az úr téged
keres.
Szavaimra Yifan értetlenül pillantott fel,
szemébe lógó nedves tincsei közül vezetve először rám, majd az idegenre
tekintetét, amely egy másodperc töredéke alatt sokkolódott le. Arca elsápadt,
ajkai elnyíltak a döbbenettől, ahogy köpni-nyelni nem tudott volna az őt ért
meglepettség súlyától, ami olyan kétségbeesett arcmimikát varázsolt neki, hogy
az szinte már szánalmas volt. Úgy meredt az időközben beljebb lépett férfira,
mintha szellemet látott volna, egy réges-régen elfeledett lelket, amely
visszatért kísérteni őt.
- T-te hogy
kerülsz ide?! – dadogott csupán ennyit, remegő térdkalácsokkal, olyan
mennyiségű félelemmel, melytől képes lett volna összeesni. Értetlenül néztem
rájuk, mert fogalmam sem volt arról, honnan ismerhették egymást, és az a pasi
miben volt olyan különleges, hogy Yifan szó szerint rettegett tőle. Hogyan
tudta csupán a jelenlétével egy kisfiú szintjére taszítani a legférfiasabb
embert, akit valaha ismertem? Egyáltalán… ki
a faszom volt ő?
- Nem
tartozom neked magyarázattal – vonta fel szemöldökét az idősebb, üzletember
küllemű, ahogy komótos tempóban tanárom elé lépett. Kris jóval magasabb volt a
középkorú férfinál, mégis neki jutott az alárendelt, rettegésbe taszított
szerepe, annak ellenére, hogy ő volt a fizikailag erősebb és – látatlanban
állíthatom – az emberileg több.
- Amíg az én
lakásomban vagy, jogom van tudni, mit akarsz tőlem! – bátorodott fel párom,
végre valahára a másik szemébe meredve, de Yifan tekintete nem tükrözött
haragot, hangjával ellentétben. Szép barna íriszeiben kérdések milliói
sorakoztak, a kétségbeesés és a vágyakozás csillant meg bennük, akár egy
reménykedő gyermekében.
- Ez nem a te
lakásod, hanem a nagyanyádé – érkezett a hideg, kitérő felelet, és ennél a
résznél már igazán feleslegesnek kezdtem érezni magam, de továbbra is érdekelt
a váratlan vendég pontos kiléte.
- Rám hagyta,
vagyis az enyém – sziszegte neki a magasabb, de továbbra sem tűnt dühösnek. –
De még mindig nem mondtad, mit keresel itt?
Csend telepedett a helységre. Se a középkorú,
se Kris, sem pedig én nem szólaltunk meg, csak hagytuk, hogy a falióra
ketyegése egyfajta alapmorajt teremtsen a kínos, ereket elvágó némaságban,
melyben a feszültség percről percre fokozódott. Fagyott volt a levegő a két
férfi között, főleg akkor, mikor tekintetük találkozott; érzelmek százezreit
véltem felfedezni bennük, de egyet sem voltam képes kiolvasni. Régről
ismerhették egymást, éppen ezért döntöttem úgy, jobb lesz, ha távozom onnan.
- Azt hiszem,
én most megyek – szólaltam fel hirtelen, mire párom rám kapta kissé ijedt
pillantásait, míg a vele szemben álló lassan fordult félig hátra, hogy úgy
vágjon mellbe szavaival.
- Maradj, tudni akarom, mióta kefélget téged a
fiam! – Teljesen lefagytam. Nem azért, mert ilyen elegáns küllemmel ilyen
alpári módón volt képes beszélni; nem is azért, mert rájött arra, hogy a
tanárom és viszonyt folytattunk egymással; hanem azért, mert Yifant a fiának
nevezte. Baszki! Ezek szerint… ő volt Kris apja!
- Hihetetlen
vagy! – nevetett fel fájdalmasan pedagógusom, hitetlen kacajjal töltve meg a
megdöbbent jelenetet. – Nyolc évig baszol a fejemre, évente verőembereket küldesz
rám, hogy hetekig kék-zöld foltokkal dolgozzak, erre csak így idejössz és
belepofátlankodsz az életembe! Kinek képzeled magad?
- Az apád
vagyok!
- Frászt vagy
az! – válaszolt hevesen, immáron idegesebben. – Amikor kidobtál az utcára nem
voltál az apám?
- Most sem
szívesen nevezem magam annak – vágott grimaszt a férfi, ezzel megfagyasztva a
szót páromban. – Azt hittem, itt Dél-Koreában tisztességes ember leszel, és
elfelejted ezt az egész meleg marhaságot, erre mit látok? Hogy az egyik
diákoddal folytatsz viszonyt! – mutatott rám, egy másodperc erejéig áldozatnak
állítva be, holott ebben a dologban – jól visszaemlékezve – én voltam a ludas.
- Ez nem
viszony!
- Akkor
micsoda? – kötözködött Yifan apja, olyan provokatív hangnemre váltva, ami már
engem kergetett az őrületbe. – Láttam, ahogy az utcán gyömöszölted, majdnem
felkented a falra! – Basszus; éreztem, hogy abból a sikátori csókból még baj
lesz, de nem hittem volna, hogy ekkora katasztrófába torkollik a kapcsolatunk,
mindössze egy gyenge pillanat miatt. – Mi ez neked, ha nem egy törvénytelen,
gusztustalan viszony, he?!
- Nem tudsz
erről semmit! – csóválta fejét tanárom, hátrálva egy lépést. Szemében tömérdek
mennyiségű fájdalom pihent, egy különös tűzben égve, amely visszatartotta
íriszei közül kicsordulni készülő könnyeit. Kezei ökölbe szorulva fehéredtek,
ahogy már nem bírt az apja szemébe nézni, mert annak minden része feldarabolta
őt, aprócska részekre, amiket egy életen keresztül szedegetett.
- Mi az
Yifan? – csendült fel hirtelen hangja, arrogánsan sziszegve saját gyermeke
felé. – Csak nem szerelmes vagy?
A magas férfi megdermedt. Tanárom óvatosan
emelte fel eddig a padló irányába szegezett fejét, lassan vezetve rám
tanácstalan pillantását. Nem tudta, mit mondjon, nem tudta mennyit vállalhat
fel, nem tudta, hogy egyáltalán beavathatja-e abba az apját, hogy beleszeretett
egy magamfajta, lelki nyomorék diákba. Vacillált aközött, hogy tagadjon vagy
büszkén mutogasson egy embernek, aki még annyi toleranciára sem volt képes,
mint egy darab mozdulatlan kő. Ezt mérlegelve pedig, Kris inkább csendben
maradt.
- Áh, szóval
tényleg csak alkalmanként dugod – mosolygott elégedetten, tudva, hogy ezzel
simán tönkreteheti a fiát. – És mondd csak, adsz neki cserébe jobb jegyeket?
Kap engedményt néhány dolgozatnál? Kivételezel vele, és legalább mindenki
tudja, hogy ő Wu Seonsaengnim kis kedvence?
- Fogd be! –
morogta orra alatt a férfi, de nem sokat ért el vele; ezeket egyszerűen
kinevette az apja, mintha egy bogarat taposott volna el, olyasfajta örömmel,
ami csak a legnagyobb rohadékokra volt jellemző.
- Mit vagy
ezen felháborodva? Ez csak egy diák, nemde?
Nem érkezett válasz. Csend volt, semmi több
csupán, ezzel pedig minden világossá vált. A titok, akkor is titok marad, ha a
becsület a tét; az érzelmek rejtve lappanganak tovább, még ha valakinek a
méltósága múlik rajta; a szavak elnémulnak, a pillantások üres tekintetekké
változnak, csak egyetlen egy ember jelenléte miatt. Nem számít a fájdalom, a
keserűség, a legszívesebben kiordított mondatok, csak az álca, az a bizonyos
kép, aminek örökké a falon kell lógnia, még akkor is, ha a lángok kezdik
felfalni a házat. Akkor délután Yifan kedvéért tűzben égtem.
- Sejtettem –
horkant fel elégedetten, végleg elszakítva az ellenség zászlaját.
- Nem tudsz
semmit! – érkezett egy felelet, halk, mégis kemény hangon, megakasztva az
idősebb kuncogását. – Fogalmad sincs az elmúlt nyolc évemről, ahogy rólam sem…
- Óh drága
Yifan, mindent tudok, amit tudnom kell – lépett egyetlen gyermekéhez, olyan
negédes undorral pillantásában, amitől szívem szerint elhánytam volna magam.
Figyeltem a kettejük gesztusait, a mozdulataikat, ahogy a szavakat
hangsúlyozták, de semmiféle hasonlóságot nem véltem felfedezni; csak a szép
barna szemek csillantak ugyanolyan fényben, amely egyszerre okozott döbbenetet,
és kellemes bizsergést is. – Egy megbukott, buzi
író vagy, aki végső kétségbeesésében tanárként dolgozik és fiatal diákokat
nyűgöz le, mert tudja, többre nem képes. Te is csak azért dugod ezt a fiút,
mert ennél jobbat nem volt alkalmad összeszedni! – gúnyos nevetése tőrként érte
el mellkasomat, mélyen megforgatva abban a pengét, komoly fájdalmak közé
taszítva. El sem mertem képzelni, Yifan hogy érezhette magát azokban a
percekben. – Anyádnak igaza volt; el kellett volna mennie az abortuszra!
A nappali közepén döbbenten ácsorgó férfi
szemeibe sós könnyek gyűltek, melyek alig láthatóan csordogáltak le arcélén.
Hitetlenül, gyermeki pillantásokkal dobálta apját, reménykedve, hogy az előbb
kimondott szavak hazugságok voltak. De akármennyire is vágyott arra, hogy
mindez egy rossz rémálom legyen, sajnos minden igaznak bizonyult; az üzletember
jelenléte, a hangosan megformált véleménye és az őszinte undor pillantásaiban,
mind valóságos volt. Tényleg gyűlölte a saját fiát, egy koloncként tekintett
rá, számára már nem létezett többé.
Előkelő, gyomorforgatóan lassan és elegánsan
fordított hátat a fiatalabbnak, ahogy kimért lépteivel elindult a bejárat felé.
Sokkos testem mellett is elhaladt, még egyszer utoljára megajándékozva egy
lekezelő pillantással, amit egy undorral teli arcrezdülés követett. Fennkölt
stílusban, idegtépő tempóban hagyta el a nyugalomtól megfosztott lakást.
Az ajtó hangos csapódásával eltört az a
bizonyos mécses, amely eddig féken tartotta Yifan szenvedését. Nem volt
látványos a fájdalma, annyira sem mutatta ki érzelmeit, mint egykoron én, mikor
karjai közt sírtam, akár egy kisgyerek. A pedagógus halkan, csupán néha
felszipogva túrt aranyfürtös hajába, ahogy remegő térdkalácsai tompa
koppanással földre rogytak.
Bizonytalanul léptem mellé, esetlenül guggolva
le hozzá, hogy némiképp támaszként tudjak szolgálni. Forró, meztelen hátára
érintettem jéghideg ujjperceimet, lassú simogatásba kezdve, de tetteimet
feleslegesnek éreztem. Csak folytak és folytak a sós könnycseppek,
megállíthatatlanul zuhanva a padlóra, szétterülve azon, belefulladva a néma
méltóságba.
Sosem láttam még ilyennek Yifant, és őszintén
szólva sosem akartam megtapasztalni a férfi tehetetlen, teljesen összetört
oldalát, mivel… nem tudtam segíteni neki. Akármennyire is szüksége lett volna
rám, akármennyire is mondanom kellett volna valamit, egy árva hang sem bírta
elhagyni az ajkaimat. Fogalmam sem volt arról, pontosan mit kellett volna
csinálom, csak ültem mellette, végignézve a szenvedését.
Elfogott a deja vu, ahogy figyeltem miként
teltek meg a szép íriszek könnyekkel, miként csúfultak el a helyes, fiatalos
vonások, illetve hogyan vált egy lelkiekben erős férfi hirtelen gyenge
kisfiúvá. Újra elmémbe költözött az a gondolat, haszontalan vagyok a számára,
felesleges a jelenlétem azokban a percekben, mégis mellette akartam lenni.
Őszintén a segítségeként szerettem volna szolgálni, de a puszta jelenlétem nem
bizonyult elégnek.
Vállainak apró rezdülései váratlanul
abbamaradtak, lélegzetvétele egyenletesebbé vált, ahogy könnycsatornái
elapadtak. Értetlenül pislogtam rá, a férfira, aki még mindig a parkettát
bámulta, mintha az azon elhelyezkedő karcolásokból ki tudott volna olvasni
valamit. Hangosan felsóhajtott, nem emelte rám tekintetét, de hideg
hangsúlyozásával kettétörte gerincemet.
- Kérlek, menj el! – Nem ellenkeztem. Nem
mertem felszólalni, megtagadni az utasítást, annak ellenére, hogy fájtak ezek a
szavak. Akármennyire is illedelmesen kért meg a távozásra, nem szerettem volna
elhagyni őt, főleg olyan összeroskadt állapotban nem. De a hanglejtése, az üres
pillantásai és a semmitmondó mozdulatai egyenesen követelték a lakás
elhagyását, még ha ilyen nyíltan nem is mondta mindezt a szemembe.
Némán álltam
fel mellőle, nem mutattam az ellenkezésnek semmi jelét. Halk léptekkel vettem
magamra meleg kabátomat, ahogy megragadtam a kilincset, és óvatosan
elfordítottam azt. A kitárt ajtóból még
egyszer utoljára megnéztem őt magamnak, hangok nélkül suttogva egy egyszerű
búcsút.
Szia~
VálaszTörlésYehet, végre új rész! ^^
Igen ám, örültem én az új résznek, mint gyerek a cukorkának...egészen addig a pontig, míg az az apának nem nevezhető alak szépen, lépésről lépésre elcseszett mindent. MINDENT ><" Why? Mért' kell mindig megjelenjen egy kibaszott negatív szereplő, aki mindig összekuszál mindent? Miért?
Ah, olyan szinten kifacsarodott a szívem Yifan miatt, hogy azt leírni ép ésszel nem tudom. [Minimum, ha iszok egy felest, és úgy kezdem el felvázolni az érzéseimet] xD. Sehun pedig, mi az, hogy búcsú? Na, ne fiacskám, nem! Te csak ne beszélj itt semmilyen búcsúról!
De ugye nem? Ugye nem fognak most emiatt szét menni? Vagy de? Ahj... remélem, hogy nem. Haaajj te lány, sikerült megint orbitálisan meglepned, bakker! :3 Hümm~ Most azon vacillálok, hogy várjam e az új részt, mert lehet, hogy könyörűlsz, és ezek ketten megint "happy-k" lesznek. Vagy inkább üljek a seggemen, és rettegjek, mivel a hatodik érzékem azt súgja, hogy itt még nem állt meg...sőt, csak most kezdődik a "buli". Javíts ki, ha tévedek.^^
Köszönöm ezt a részt is. Most mondanám,hogy imádtam, de olyan szinten leamortizálódtam, hogy ide nem illik ez a szó. XD Nem tudom milyen szó illik ide de egyet mondhatok: nagyon megfogott.
Szép napot neked!
Berni. ♡
Szia! ^^
TörlésIgen, új rész van ;)
Hehehe, ez nagyon tipikus sajnos. Mindenképpen ez lett volna előbb vagy utóbb, és én személy szerint már nagyon untam az állandó romantikát. Az apa pedig pont jó alkalom volt arra, hogy az egész vattacukrost szart tönkretegye (geci vagyok tudom).
Ez volt a célom, így egyszerre örülök, és kérek érte bocsánatot >w< Hehehe, erre inkább nem mondok semmit, majd a későbbi fejezetek beszélni fognak helyettem ;)
Legyen meglepetés, mert úgy lesz csak nevetés XD Vagy sírás. Szerintem ti sírni, én pedig neveti fogok, és előre is sajnálom az elkövetkezendő fejezetek cselekményeit ^^ A hatodik érzéked nagyon csibész, mert a "buli" tényleg csak most kezdődik ;)
Köszönöm, hogy írtál nekem, nemsokára hozom a folytatást, remélhetőleg a jövőhéten, de ha addigra nem rakom ki, nyugodtan lehet zaklatni. Örülök, hogy megfogott a fejezet! ˘˘
Noel <3
Hali senpai!^^
VálaszTörlésMár amikor néhány bekezdés végére írtál valami vészjósló mondatot, akkor éreztem, hogy nem lesz piskóta ez a fejezet.
Az eddigi aranyos, vidám, és cuki-cuki részekhez képest ez olyan volt, mintha nyakon öntenének jeges vízzel. = - =
Yifan apja egy tahó. Az ilyen fajta emberek azok közé tartoznak, akiket legjobban gyűlölök a világon. Erre itt "találkozok" egyel. >.<
Valahogy úgy érzem, ez csak átvezetés, és ezután még valami még rosszabb fog következni, remélem nem lesz igazam. T-T Bár ezután csoda lenne, ha az "apja" nem menne el a rendőrségre és...
Hát, az új részt elég idegörlő lesz kivárni. Nagyon-nagyon várom a következő fejezetet!^^
Szia Kohai! ^^
TörlésÉs milyen jól érezted, mert tényleg nem lett piskóta a vége! (Nagyon köcsög vagyok tudom, de unatkoztam már XD)
Na ja, ez a fejezet tényleg felért egy Ice Bucket Challenge-vel, de hát nem lehet mit kezdeni velem, sorry.
Szerintem a tahó, egy enyhe kifejezés, de ha szépen akarunk fogalmazni, akkor mondhatjuk ezt is. Az ilyen embereket én sem szívlelem (inkább lerúgnám őket), de léteznek ilyenek, még itt is...
Nem mondok egyelőre semmit, majd a folytatás beszél helyettem, ami remélhetőleg a jövőhéten kinn lesz ;)
Szia^^
VálaszTörlésMar vartam az uj reszt,de erre nagyon nem szamitotam. Miert?Miert tortent ez?Miert kellet megjelenjen Yifan apja?Ah de utalom az ilyen embereket.Annyira sajnalom szegeny Yifant, nagyon rosz lehet ilyen hogy ilyen apja van.De most komolyan az ilyen nem apa, aki igy bannik a gyerekevel. Sehun meg mi a fenert mentel el?Meg mi az hogy bucsu?Azert remelem hogy nem fognak szet menni. De ettol fugetlenul nagyon jo resz volt,koszonom hogy olvashatam <3
Szia! ^^
TörlésMeglepetést szerettem volna ezzel okozni, és ezek szerint sikerült. Sajnálom, de ez kellett, mindenképpen bele akartam írni Yifan apját, mert ő nagyon fontos karakter a későbbiek miatt ;) Igen, a fater eléggé szemét, én is hasonló állapotban lennék, ha ilyen apám lenne. Sajnos tényleg vannak ilyen szülők... Majd később megtudod, hogy Sehun miért ment el, és mit értett búcsú alatt. Örülök, hogy ennek ellenére tetszett, nemsokára hozom a folytatást, és köszönöm, hogy írtál nekem.
Noel <3
Szia :)
VálaszTörlésA végére csak annyi maradt bennem: Miéééért?!?! Először is miért kérte Yifan hogy menjen el?? Oké, megtudom érteni, de akkor is... Másrészt miért ment el Sehun?!?? Oké, ezt is vágom, és ami a leginkább idegessé tett, az az hogy AZ EGÉSZ KURVÁRA MEGÉRTHETŐ, ÉS KURVÁRA IGAZA VAN MIND A KETTŐ SZERENCSÉTLENNEK!!! Huhh... Most megkönnyebültem... Sorry de ezt muszáj volt leírnom.. Kicsillagoznám, de azt hiszem ennél írtál már cifrábbat, úgyhogy én sem türtőztettem magam :) Amikor az előzőt elolvastam akkor minden eszembe jutott, csak ez nem....még mindig ott lebeg a fejemben a kérdés, hogy mi a halálnak jött ide ez a faszii?!?? Áhhh.... Befejeztem, mostmár tényleg becsszó.
Köszönöm hogy olvashattam, bár nem a leghepibb, de ilyen is kell. Egy békülős szexben azért reménykedem( Jóisten mikre nem gondolok?!??) :)
Szia!
TörlésEZ AZ! (Eme reakció elérése volt a célom ^^) Hidd el nekem életem, minden kérdésedre választ fogsz kapni néhány fejezeten belül, csak légy türelemmel ^^ Látom kiadtad magadból a dolgot, ennek örülök, és amúgy igazad van ;) Örülök, hogy sikerült tényleg egy komoly meglepetést okoznom ezzel a fejezettel, életcélom volt, mikor ezeket a sorokat gépeltem. Sajnos, azért jött be Yifan apja a képbe, mert a) egy szemét dög és b) ez is része volt a gonosz tervemnek XD
Köszönöm, hogy írtál nekem, nemsokára hozom a folytatást, hogy ne maradj olyan hosszú ideig kétségek között ;)
Noel <3
Szia.Nagyon remélem, hogy Kris apja soha többet nem jelenik meg a fia előtt.Ezzel a húzásal teljesen tönkre tette a fia életét.Mondhatom( szép apuka az ilyen)még ha nem is szereti Krist, akkor sem kellene a fiát így megalázni mások előtt.Kris reakciója pedig jogos Sehun felé.Én is így tennék az adott időben.Nagyon reménykedem, hogy vissza hívja majd Sehunt, és felvállalja a kapcsolatát,még ha az állásába is kerül.Folytatást kérünk.Jelölhetsz.
VálaszTörlésSzia! Megnyugodhatsz, Kris apja nem fog többé megjelenni a történetben, sem pedig a fia előtt. Hát, ez még csak finom kifejezés arra, hogy mit indított el ezzel a húzásával. Ha az ember már nem szeret valakit - főleg ilyen gyerekes, korlátolt látókörre utaló baromság miatt - akkor az sem igazán érdekli, hogy mi lesz vele a későbbiekben. Na, az majd a következő fejezetben fog kiderülni, hogy pontosan mi lesz Sehunékkal, de ez már a jövő zenéje. Köszönöm, hogy írtál, nemsokára jön a folytatás!
Törlés