50. fejezet - VÉGE

50. fejezet

Befejezés

 Hatalmas karikákkal szemeim alatt, hulla fáradtan tettem egyik lábamat a másik után a még éjjel is zsúfolt útpadkát koptatva. Tokyo utcái minden percben nyüzsögtek, ha jobbra pillantottam, egy csapat iskolás lány került az utamba, ha balra tekintettem sok elegáns, rendkívül jólöltözött üzletember nézett vissza rám. Este viszont csupán foltok, összemosódott alakok jártak-keltek a nagyvárosban, próbálva megkeresni szórakozásuk kezdetét. Nekik az éj jelentette a kiteljesedést, számomra viszont annak a végét mutatta a Hold feljövetele.

 Immár egy teljes éve… Jó Isten, már egy éve annak, hogy Krissel Japánba költöztünk! Aish, mintha csak tegnap lett volna, hogy nekimentem az igazgatói iroda előtt, és letegeztem, nem tudva, hogy ő már nem diák volt… Ó, a régi szép emlékek. Bár, akkor még nem kedveltem annyira a férfit, mint jelen pillanatban, de sosem gondoltam volna, hogy egy nap majd így fogok kikötni, mellette.

 De ezt egy cseppet sem bántam. Meg kell mondjam, meglehetősen jól alakult az életem a szigetországban, ahhoz képest, hogy Sulliék esküvője után, teljesen kétségbe voltam esve azt illetően, mit kezdek később magammal. Szerencsémre, hamar megszállt az ihlet, ha mondhatom ezt; szakács lettem. Hihetetlenül furcsán hangzik, de jobban belegondolva, illett hozzám a szakma, elvégre anno megtanultam rendesen sütni-főzni, és szívesen is alkottam ételeket, szóval nem volt többé kérdéses a jövőm.

 Illetve, az elején eléggé nehéz volt munkát találnom, tekintve, hogy semmilyen képesítéssel, sem pedig tapasztalattal nem rendelkeztem, csak ott volt egy viszonylag jó érettségi a kezemben. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor utasítottak vissza alulképzettség miatt, de valamiért, egyik este rám kacsintott a szerencse, és egy kedves hölgyet kíváncsivá tettem – mai napig nem tudom mimmel, vagy mivel – de megengedte, hogy süssek nála. És hál Istennek elégedett volt a végeredménnyel, amit produkáltam, így felvett állandó szakácsnak. Nem volt egy nagy étterem az övé, és egyáltalán nem számított kifinomultnak vagy puccosnak, viszont rendszeresen és sokan jártak hozzá, így nekem is eléggé hamar megszaporodott a munkám.

 Leginkább este héttől egészen éjfélig talpon voltam, takarítással meg közlekedéssel együtt olyan hajnali egyre mindig hazaértem. Mondanom sem kell, hogy az elején féltem ennek a végkimenetelétől, elvégre nem egyedül éltem… hanem Krissel egy hatalmas, és meglehetősen gyönyörű lakásban. Megfordult a fejemben, hogy talán, esetleg, nem lesz időnk egymásra, de tévednem kellett.

 Yifan ugyanis… híres lett. El sem hiszem, hogy ezeket a szavakat volt alkalmam őszintén kimondani, de Kris tényleg megkapta Japánban a neki járó hírnevet, amit a legújabb könyve hozott el neki. Ugyan anno a pályázaton megbukott, de a nem sokkal később érkező felajánlást elfogadta, így egy bizonyos határidőt tartva, durván három hónap alatt megírt egy teljes, kétszáz oldalas regényt.

 Igen, a hirtelen jött siker miatt sok dedikálásra, írói díjátadókra meg ehhez hasonló baromságokra járt, viszont a legnagyobb átlagban napközben otthon volt, hozzám hasonlóan, ezért szinte mindig együtt lehettünk.

 Egy-egy nap felállása érdekesen festett; egészen a műszakom kezdetéig együtt döglöttünk – khm, vagy éppen mást csináltunk – aztán én indultam munkába, ő meg írt, mivel állítása szerint az agya éjjelente jobban működik. Aztán hazaértem, és általában együtt feküdtünk le. Na igen, ez az „általában” kifejezés nagyon nagy vonalakat foglalt magába, mert milliónyi esetből egyszer történt meg az, amit az előbb állítottam. Legtöbbször mikor beestem a lakásba, ő már az igazak álmát aludta, égve hagyott lápmánál, szétszórt papírokkal és felnyitott laptoppal.

 Ez azon az éjjelen sem történt másképp; hajnali fél kettő felé közelített már az idő, amikor egykori tanáromat sikerült úgy elrendeznem a hatalmas franciaágyon, hogy mellé férkőzve, karjai közé bújva kerülhessek egy pihentető, nyugalmi állapotba.

 Másnap a felkelő Nap lágy sugarai, s egy a nyakamat csókolgató illető ébresztett fel, szorosan tartva testét enyémhez, mintha sosem akarná elengedni azt. Mosoly kúszott még félálomban lévő arcomra, ahogy tudatosítottam kómás lényemmel a történteket.

- Jó reggelt! – fordultam felé, apró csókot nyomva ajkaira, melyek felett csukott pillái rezdültek meg a váratlan gesztusra. – Milyen volt a tegnapod?

- Meglehetősen unalmas – sóhajtott nagyobbat, belefúrva fejét vállamba, nem akarva kikelni a kényelmes ágy fogságából. – Amíg te délelőtt meg kora délután a menüt állítottad össze, nekem egy harminc oldalas szerződést kellett átnéznem. Azt hittem, elalszom olvasás közben.

- Nem lettem volna a helyedben – kuncogtam, bár nekem sem volt épp egy leányálom, amikor mindenkinek megfelelő étlapot kellett összedobnom. Komolyan, majdnem üvöltözni kezdtem a mellettem helyet foglaló kuktával, mert annyira idegesített a folyamatos nyavalygása. Mázlinak tudtam be, hogy a japán káromkodásokban még nem voltam annyira otthon.

- Tudom – mosolygott. – Ma szabadnapos vagy, nem? – váltott viszonylag hamar témát, gyors kérdésével.

- De igen – feleltem egy ásítás előtt.

- Akkor miért vagy ébren, és miért nem alszol, mint minden normális ember? – duruzsolta fülembe, olyan mély és dörmögős hangon, hogy nagyon orrvérzést kapni sem volt időm, annyira meghökkentett logikátlan vádja.

- Te keltettél fel!

- Nem köteleztelek rá – rántotta meg vállait, jobban belesüppedve a heverőbe, egyre szorosabban ölelve derekamat.

- Azt hittem a társaságomra vágytál – jegyeztem meg cinikusan, mire végre elértem, hogy azok a szép, még nagyon álmos barna szemek, rám tekintsenek. Kómás volt, csipa ücsörgött az íriszének sarkában, s alig bírta kinyitni azokat, és talán pont ez tette őt ellenállhatatlanná a szememben.

- Én mindig a társaságodra vágyom!

 És itt vette kezdetét egy hosszadalmas, véget érni soha nem akaró nyelvcsata, amiből győztesen természetesen Kris került ki, mivel heves ajakmozgásával fölém kerekedve kényszeríttet az alárendelt szerepébe. Már éppen belekezdtünk volna a lényegbe – amire egész héten vártam, mert akkoriban sokkal ritkábban csináltuk, mint általában, a sok hülye tennivaló és munka miatt –, amikor is megszólalt az a kurva telefon.

- Oh, a büdös picsába, menj és vedd fel! – ültem fel idegesen, útjára engedve a férfit, ki mobilja után kutatott, megpróbálva annak elnémítani monoton, egy idő után roppant irritáló hangját. Rohadtul deja vu érzésem támadt az eset miatt, mert pont egy hasonló szituációban voltunk, amikor anno CL betoppant a lakásban. Jesszus, annak is márt mióta…!

- Igen? – szólt a készülékbe élettársam – mivel valójában már az volt – mély, megfontolt hangon, de miután realizálta, kivel is akadt akkor szerencséje, arca rögvest felvirult. – Szia, hogy vagy? – érkezett hirtelen a lelkes kérdés párom ajkai közül. – Itt vagy a városban? Na, az fasza, sok sikert majd! Ja, Sehun is itt van… Aham… Ahaa… Persze, szerintem később simán ráérünk. Rendben, majd még beszélünk! Szia! – azzal letette a telefont, meglehetősen vidám mosollyal arcán. A szemem előtt játszódott le egy olyan beszélgetés, amihez látszólag közöm volt, mégis rá kellett kérdeznem a részletekre… Aish, látszott, hogy még reggel volt!

- Ki volt az?

- Chae-Rin – felelte boldog vigyorral arcán, mintha a lottót nyerte volna meg, nekem meg hosszasan el kellett gondolkoznom, hogy a név mellé arcot is tudjak társítani.

- CL? – akadt fenn megdöbbenésemben szemöldököm.

- Yep.

- És miért hívott? Egyáltalán… hogyhogy itt van? – értetlenkedtem továbbra is, milliónyi hangosan zakatoló kérdéssel fejemben.

- Tudod milyen, mindenhol vannak kapcsolatai, és éppen Tokyo-ban akadt dolga, szóval megcsörgetett – rántott vállat egykori tanárom. – Ha nem baj, este megiszunk vele valami.

- Dehogy, ez remek – lelkesedtem én is. Hihetetlen mennyiségű örömmel töltött el, hogy alkalmam nyílt újralátni az egyik régi barátomat. Imádtam azt a csajt, annak ellenére, hogy már másodjára szakított meg egy fontos eseményt, aminek tudatosítása után, rögtön közelebb evickéltem Krishez. – Viszont, előtte befejezhetnénk ezt!

- Ez egy király ötlet – mosolygott kajánul, mire ajkaim után kapva invitált negédes csókba, miközben testemet egyre közelebb szorította övéhez, bebizonyítva, mennyire készen állt már erre. Beletúrtam szőke tincseibe, próbára téve azok erősségét, ahogy kiélveztem minden apró mozdulatát, melyek egyenként felértek egy orgazmussal. Érintései lágyak, mégis határozottak voltak, amik egyenesen az őrületbe kergették bőröm libabőrös felületét, ahogy később ajkait kezdte legeltetni az érzékeny területeken. Már akkor, még mielőtt bármi elkezdődött volna abban a franciaágyban, éreztem, hogy helyben meg fogok halni.

- Basszus, el is felejtettem, hogy leveled érkezett! – mondta homlokára csapva, már a nappaliban, néhány óra elteltével, mikor mind a ketten kellőképpen éberek voltunk ahhoz, hogy kimásszunk a hálóból.

- Levelem? – hőköltem hátra, elvégre a huszonegyedik században nem volt divat a kézzel írt üdvözlőlap, meg az ehhez hasonló személyesebben dolgok.

- Mindjárt kettő – válaszolt, miközben a kezembe nyomta a két, gondosan és szépen megírt, barna borítékot. Értetlenül forgattam az aprónak tűnő, mégis az átlagnál vastagabb küldeményeket, melyek két ellenkező címről, két teljesen különböző embertől érkeztek. Ahogy észrevettem az elsőn a címzett nevét, automatikusan került nosztalgikus mosoly ajkaimra, ahogy kíváncsian feltéptem a papírt, hogy olvashassam a kézzel megírt, személyre szabott sorokat.

 Izgatottabb voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor, pedig engem nem várt különleges ajándék a fa alatt, csupán egy hosszúnak könnyedén nevezhető élménybeszámoló az elmúlt egy évről.

- Na, ki küldte? – kérdezte párom, hirtelen zökkentve ki a betűk sokaságából. Amikor kiemeltem fejemet a papírból, s a férfire meredtem, olyan kaján vigyor ült arcán, amit egyáltalán nem tudtam behatárolni.

- Sulli – feleltem egyszerűen, mosolyogva fordulva vissza a levélhez.

- Mit írt? – bújt közelebb hozzám, hogy némileg ő is olvashasson. – Ne hidd azt, hogy csak téged érdekel; nekem a tanítványom volt!

- Én is a tanítványod voltam – forgattam meg szemeimet.

- Lehet, de vele nem feküdtem le – válaszolt, hasonlóan flegma stílusban, megpróbálva követni a szépen lekanyarított sorokat. – Bakker, szemüveg nélkül semmit sem látok – hunyorította össze szemeit, de aztán rájött, hogy feleslegesen próbálkozott.

- Ez is az bizonyítja, hogy megöregedtél – jegyeztem meg halkan, de csak egy barátinak koránt sem titulálható fejbecsapást kaptam, kedves kinevetés helyett.

- Huszonhárom vagyok, szóval még el tudlak verni – „fenyegetett” meg, pimasz vigyorát leplezve, ahogy visszafordult a kezemben szorongatott papír felé. – Inkább mondd, hogy mit ír!

- Csak hosszasan taglalja, mi van vele mostanság – mondtam halványan elmosolyodva, ahogy visszaemlékeztem exemre. – Beiratkozott egy egyetemre, levelezőn végzi, így csak szombatonként nincs a gyerekekkel, akikre akkor a szülei vigyáznak – mondtam el gyorsan az első bekezdés lényegét. – MinKinek meglett az érettségije, felvették őt is egyetemre, nyáron pedig folyamatosan dolgozik, hogy legyen spórolt pénzük. Jelenleg Sulliéknál laknak.

- Nem hangzik rosszul – mosolyodott el Yifan is, olyasfajta örömmel, amit eddig nem sokszor volt alkalmam látni.

- Egyáltalán nem – ráztam meg fejemet, lejjebb haladva a sorokkal. – Reméli, hogy azóta már bekötötted a fejemet – kuncogtam, óvatosan páromra sandítva. – Gratulált a sok díjadhoz, és tetszett neki az új könyved.

- Azt lefordították koreaira is? – ráncolta homlokát értetlenül, látom leszűrte a legfontosabb mondatokat.

- Ezek szerint – rántottam meg vállaimat, elvégre nem ez volt az üzenet leglényegesebb része. – De az is lehet, hogy Sulli tud japánul – hagytam a fantáziájára a dolgot, tovább haladva, egy olyan pontnál állítva le szemeimet, melyek túl hihetetlennek tűntek ahhoz, hogy nyíltan igaznak merjem nevezni azokat. Szám elnyílt, pillantásom elhomályosult, szívem hevesebb tempóra váltott, a vércukrom biztosan megemelkedett, ahogy a szöveget folytatva, teljesen sokkosan vettem ujjaim közé a mellékelt fényképet.

- Mi a baj? – nézett rám aggódva egykori tanárom, próbálva megfejteni lesápadt mimikáim mögött rejlő meghökkenésemet. – Mi ez? – mutatott a fotóra, összevont szemöldökkel vizslatva a rajta szereplő kölyköket.

- Ezek itt Sulli gyerekei – nyeltem egyet, teljesen kiszáradt torokkal. Kris vonásai is éppen annyira eltorzultak, mint ahogy arra számítani lehetett, ahogy felém sandítva igyekezett valami egyéb reakciót kicsalni belőlem. Valószínűleg sejtette dermedésem egyik okát.

- Szóval fiúk lettek…

- Igen – bólintott. – Jobbról balra nézve, ő itt MinKi – mutattam az egyik kissrácra, majd remegő ujjaimat a másikra vezettem –, ő pedig Sehun.

- Rólad nevezte el az egyik kisfiát? – csúszott ki akaratlanul is eme ártatlan mondat ajkain, szeretnivaló mosollyal arcán.

- Amikor még jártunk, gyakran emlegette, hogy ha egyszer fia születik, biztosan az apjáról nevezi el – emlékeztem vissza egy régi, teljesen jelentéktelennek tűnő beszélgetés, apró részletére. – Sosem hittem volna, hogy tényleg meg fogja csinálni.

- Ez azért nem olyan, mint a sok lehetetlen ígérgetés – ajándékozott meg hosszú pillantásával a férfi. – Meghatódtál, ugye?

- Miért, te nem hatódnál meg egy ilyenen? – kérdeztem vissza, majdnem kicsordult könnyeimet letörölve. Amióta Krissel éltem, sokkal gyakrabban akartam bőgni, mint egész eddig életemben összesen.

- Valószínűleg de – értett egyet. – Viszont, ez velem nem történhet meg, mert sosem voltam nővel.

- Tudod, a mai napig röhögnöm kell, ha ezt meghallom tőled – nevettem a kelleténél kicsit hangosabban, gondosan visszahelyezve a Sulli által írt levelet s képet a borítékba.

- Ekkora Casanovának ne higgyél – lökött játékosan oldalba, miközben figyelte, ahogy a második levelet vettem kezeim közé. – Ez kitől érkezett?

- Jongdaetől! – lelkesedtem fel azonnal, mert bár technológiailag az egyik legfejlettebb országban éltem, a huszonegyedik században, ahol a Facebook, a Messenger meg az efféle alkalmazások és közösségi oldalak mind a kapcsolattartásra születtek… én valahogy mégis elszalasztottam ezt a lehetőségemet Chen esetében. Beszéltünk, viszonylag gyakran, de nem úgy, ahogy kellett volna, így örültem a borítéknak, amin az ő neve díszelgett.

 Hevesen feltéptem a tartóját a lapnak, majd kibontottam a papírt, s sebesen olvasni kezdtem annak tartalmát.

- Azt a rohadt élet! – kurjantottam egy hangosabbat, mire párom úgy meredt rám, mint városi a falusi parasztra.

- Mi történt?

- Először is üdvözölnek minket, gratuláltak a könyvedhez, és remélik, hogy jól vagyunk – daráltam le a megszokott üzeneteket. – Majd Chen itt írja, hogy Xiumin végzett a színművészetin, megkapta a diplomáját és most munkát keres. Közben Jongdae átjelentkezett a zeneművészeti testvériskolájába, Bostonba, ahova fel is vették, és jelenleg ott élnek!

- Ne bassz már! – pattant fel helyéről, mellém lépve, elképedve bámulva a teleírt lapra.

- És ez még nem minden! – fordultam elképedve élettársam felé, visszatartott örömmel hangomban. – Összeházasodtak!

- …Hogy mit csináltak?! – hagyott ki egy ütemet Kris szíve is, ahogy meghallotta a hírt. Újra orrom elé raktam a levelet, hogy rendesen tudjak beszámolni az igencsak nagy eseményről.

- Első dolguk az volt, amikor Bostonba költöztek, hogy összeházasodjanak. Chen még szeptemberben kérte meg Xiumin kezét… És sajnálják, hogy nem tudtak meghívni minket, de nem lehetett volna megoldani… és blablabla…

- Wow – fújta ki eddig tüdejében rekedt levegőjét, miközben elképedtségében haját kezdte basztatni. – Ez elképesztő!

- Ez – kerestem a megfelelő szavakat – egyszerűen fantasztikus! – mosolyogtam, ahogy a levélhez mellékelt esküvői és bostoni képeket nézegettem, Yifan orra alá dugva azokat. – Végül mégis happy end lett a történet vége, nem?

- Ha úgy nézzük, igen – bólintott helyeslően. – Bár Sulliék Szöulban, Xiuminék Bostonban, mi meg Tokyo-ban vagyunk.

- De ha ezt leszámítjuk – forgattam meg szemeimet –, akkor valójában felesleges volt a sok sírás, nem?

- Ja, bár őszintén nem hittem volna, hogy ez lesz belőle – kuncogott, ahogy a szmokingban pólózó két szerelmes fiatalt vizslatta.

- Mert?

- Amikor írtam a levelet neked, tényleg azt hittem, hogy többé nem fogunk találkozni – rántotta meg vállait, meglehetősen komolyan pillantva szemeimbe. – Akkor jogos volt a sírás.

- Az biztos – tekintettem vissza egy pillanat erejéig eddigi éveim egyik legborzalmasabb időszakára. – De szerencsére, az elbaszott életeink végül keresztezték egymást – bújtam hozzá, hagyva, hogy a férfi átkarolja testemet, egy hihetetlenül édes jelenetet alakítva ki így ezzel.

- Szeretnéd, ha ez hivatalos lenne? – törte meg a kellemes csendet, különös kérdésével. Eltoltam magamtól, pont annyira, hogy rá tudjak nézni, és meg tudjam ajándékozni összevont szemöldökeim látványával.

- Ezt hogy érted?

- Nos, még nem mondtam neked – lépett kissé távolabb, heves gesztikulálások közepette kezdve beszélni –, de az itteni kiadó ragaszkodik ahhoz, hogy betörjek az amerikai piacokra is, így tanácsos lenne valamelyik nagyvárosba költöznöm… New Yorkba, esetleg Bostonba… Mindent fizetnének, csak hamar választ kell adnom, szóval… – tárta szét végül karjait – Lenne kedved hozzá?

- Bostonba költözni? – nevettem fel hitetlenül. – Persze, de mi ez így hirtelen? – erőltettem idétlen pofát arcomra, mert számomra tényleg nem volt világos, hogy miért pont akkor és ott kellett ezt közölnie velem.

- Aish, nem hittem volna, hogy egyszer ehhez kell folyamodnom – motyogta, sokkal inkább magának, mint nekem, majd kifújva eddig testébe rekesztett levegőjét, fél-térdre ereszkedett.

 Kitágult pupillákkal realizáltam a helyzetet.

- Te most…?

- Oh Sehun – szakított félbe magasztosnak hangzó szavaival – hozzám jössz?

 Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam, és azt sem tudtam, melyik sarokba ájuljak a váratlanul érkezett kézkérés miatt. Ez most komolyan…? Basszus, még magamban sem mertem kimondani!

- Jézus fasza Kris! – nyögtem kelletlenül, ahogy karon ragadtam a férfit, hogy felráncigálhassam a padlóról.

- Szóval? – húzta fel szemöldökét, várva a válaszomra, olyan pajzán mód vizslatva testemnek minden egyes részét, hogy egyenesen zavarban éreztem magamat. Pedig ha valaki, akkor ő már mindenemet látta…

- Jesszusom – fújtattam halkabban. – Persze, hogy hozzád megyek, te hülye! – feleltem, éppen csak annyira, hogy meghallhassa baromi zavaros szavaimat. Hát most mit mondjak? Sosem kérték még meg a kezemet, nem tudtam, hogy ez ennyire zavarba ejtő.

 Kris arcán természetesen elégedett mosoly foglalt helyet, miközben átkarolta derekamat, úgy húzva ölelésébe, homlokát enyémnek döntötte, s így csókolt hosszasan ajkaimra. Akármennyire is volt néha egy kanos marha, azért értett a romantikához, ezt el kellett ismernem, a nyelvjátékokról nem is beszélve…

- Szeretlek! – mondta határozottan, miután elvált tőlem, s győzelemittasan pillantott arcomra. – És ha már én kaptam el azt a csokrot egy éve… úgy kerek, ha betartom a hagyományokat, nem?

- Ebben igazad van – kuncogtam. – Bár azok a művészi köcsögök beelőztek minket, látod!

- Akkor így már nincs jelentősége? – játszadozott szavaival, úgy, mint kisgyerek a játékaival, egy ártatlan, semmilyennek tűnő napon.

- Nem tudom – vontam vállat. – Mindenesetre egy próbát megér!

 Azzal ismételten birtokba vettem azokat a vastag, harapnivaló ajkakat, melyek eddig mindig épp akkora örömmel töltöttek el, mint az előtte való hónapokban.

 Őszintén, ha két éve azt mondják nekem, egy befutott férfiíróval fogok boldog párkapcsolatban élni Japánban, körberöhögöm az illetőt, és azt mondom, ez csak egy elborult történetben eshetne meg. Hát, ma már biztosan tudom, hogy ez egyáltalán nem elborult, hibás vagy őrült… csupán más, mint az átlag.

- Basszus! – nyögtem fel kelletlenül, kiválva a csókból.

- Mi a baj?

- Csak elképzeltem CL fangörcsét, amikor megemlítjük neki az esküvőt… Szerinted bele fog halni?

- A mi szerencsénkkel? – horkant fel ironikusan. – Talán egy másik történetben!