27. fejezet

27. fejezet

Az eső lágy cseppjei halkan simogatták Yifan lakásának ablaküvegét, ezzel egy nyugtató alapmorajt teremtve a kínos csendünkben, amelynek minden egyes másodperce csak egyre jobban kínzott. A mellettem ülő férfi dermedten bámult rám, egy hangot sem hallatva magából; ez a fajta némaság képes lett volna megfullasztani, a maga kegyetlen kényszerítésével. Az ürességben eltöltött pillanatok szemem elé helyezték azt a képet, amiről alig néhány másodperce beszéltem; akkor még a megfelelő szavak vezéreltek, és nem igazán volt alkalmam arra figyelni, mit mondok. De a csend visszapörgette agykerekeimet, ezáltal eszembe juttatva mindent, amit el akartam felejteni;

tudtam, ha újra emlékszem, már nem úszom meg olyan könnyen. 

- Sehun… - Halkan remegő hangja megadta azt a bizonyos kegyelemdöfést, amire talán egész életemben szükségem volt. 

- Szánalmas, ugye? – Fájdalmasan nevetve emeltem végre rá tekintetem, hogy valahára elviseljem azt, amit átlagos esetben sosem tudtam volna. Mások sajnálata meg tudott volna ölni, ahogy az engem szánó viselkedésük is; nem volt rá szükségem. De Kris arcmimikája máshogy festett; döbbenten pislogott rám, komoly aggodalommal szemeiben, melyek fényesebben ragyogtak, mint az éjszaka rejtett csillagai. Féltett engem. – Sosem akartam semmit sem… Én egyszerűen csak meg akartam védeni őt… - Az emlékek és velük együtt a régi érzések egyre gyorsabban lepték el elmémet, s költöztek be lelkembe ezzel emésztve fel mindenem. Arcomat a kezeimbe temettem, majd lassan vezettem feljebb azokat s markoltam meg tincseimet, próbára téve hajhagymáim erősségét. Fuldokoltam a bennem tomboló érzelmektől, melyek egyre fájdalmasabban vájták belém karmaikat, hogy mélyebbre tudják magukat ásni testemben, hátha sikerül felemészteniük. A szenvedésem csendben zajlott, amit irodalomtanárom nézett végig, lesokkolódott állapotban. 

- Sehun… - mondta nevemet lágyan simogató orgánumon, amely libabőrt keltett hirtelen kihűlt, hófehér bőrömön. 

- Egy nyomorult szerencsétlen vagyok – Lassan vettem el arcom elől kezeimet, ismételten Yifanra pillantva, aki talán életében először nem tudta mit kell mondania. – Tudod milyen érzés, amikor tehetetlenül végig kell nézned annak szenvedését, aki a legfontosabb a számodra? Tudod mennyire szar rájönni arra, hogy olyannyira egy senki vagy, hogy még egy alapvető igényt sem tudsz kielégíteni? El tudod azt viselni, hogy pont, azaz ember tette tönkre azt a valamit, ami a mindenséget jelentette a számodra, akit tisztelned kéne? Mindössze tizennégy éves voltam, amikor is egyetlen kibaszott éjszaka alatt elvesztettem a családomat, a nőt, akit szerettem és a gyerekkoromat. Szerinted, hogy kellene éreznem magam?! Az Istenért, csak egy szánalmas érzelmi nyomorék vagyok! 

Hirtelen rántott magához. Lefagyva realizáltam cselekedeteinek sorozatát, amely egy percre megállította hevesen verő szívemet. Kris erős karjai görcsösen szorítottak mellkasához, ezzel engedve, hogy meghalljam a férfi kétségbeesetten dobogó ketyegőjét, amiről egy pillanatra azt hittem kiszakad helyéről. Gyorsan vette a levegőt, egy kicsit sem engedve ölelése erősségéből, amely egyszerre ébresztett bennem ijedtséget s furcsa melegség érzetet. Közelsége elegendő okot adott arra, hogy négy hosszú év eltelte után, ismét szabadon engedjem fájdalmam kifejezőeszközét. Nem szólt egy szót sem csupán hagyta, hogy görcsbe állt kezeim megérintsék hátát, próbálva jobban magamhoz húzni őt. Rajta lévő ingét markoltam, nehogy körmeimet még hátába vájjam, hisz nem akartam fájdalmat okozni neki. Egyszerűen csak karjai közt engedtem, hogy az évekig magamban tartott könnyek szabadon távozhassanak belőlem. Sírásom hangereje egyre fokozatosabban erősödött, miközben Kris mellkasába temetve arcomat hallgattam immár egyenletes tempóban verő szívét. Szorítása gyengült, ahogy érintése is sokkal lágyabbá változott; egyik karjával hátamat karolta, míg másik kezével hajamba túrva nyugtatott, egyfajta néma üzenetet suttogva fülembe, mintha kedvesen azt mondaná: Sírj. Könnyeim átitatták ruháját, ahogy sírásomtól keletkezett szuszogásom beborított a szoba csendjét. Éreztem, hogy minden egyes könnycsepp egy kősziklát lök le szívemről, ahogy a nyakam köré fonódott kötél szorítása is egyre inkább gyengül el, míg teljesen el nem tűnik. Mellkasom végre felszabadult, újra rendesen kaptam levegőt, amit az előtte letelepedett régmúlthoz tartozó fájdalmak gátoltak meg. Könnyűnek éreztem eddig földet, horzsoló testemet, mintha a súlyok, amik addig a pillanatig engem nyomtak, hirtelen eltűntek volna. Hangomban a kétségbeesést egyszer csak a fáradtság váltotta fel, amely akkor felüdítő érzésként hatott rám. A múltból megmaradt érzések egyszer csak eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna; a helyük megmaradt, de csupán olyan formában, mint egy korszakból kiragadott pillanatkép. Miközben beszívtam Kris frissen mosott ingének illatát, rájöttem, hogy a múltamat elfelejteni vagy meg nem történné tenni, nem tudom. Egyszerűen lehetetlenség az egykor megtörtént eseményeket semminek tekinteni; hisz az is akkor én voltam, az is velem történt. Sosem leszek már ugyanaz, aki tizennégy éves korom előtt voltam, de az sem maradhattam, akinek a szerepét az elmúlt négy évben végig játszottam. Ezzel az estével egy újabb korszak zárul le; véget vetek annak a Sehunnak aki, voltam csupán azzal, hogy elengedem. Mert többet nem tehetek, csak hagyhatom, hogy a múltam úgy szálljon a levegőben, mint egy porszem a többi között. Ami volt elmúlt, nem hagyhatom, hogy az egész életemet az befolyásolja milyen szörnyűségeken mentem keresztül. Ha akkor nem tudtam semmit sem tenni, évekkel később sem fog ez megesni. „Így hát elengedem azt, ami nincs többé, hogy tiszta lappal mehessek tovább tűzön-vízen át, hátha meglelem azt, amit egykor kerestem.” – Kris írta ezeket, a szavakat, de a jelenléte is kellett, hogy felfogjam a jelentésüket. 

Könnycsatornám elapadt. Halk szuszogás maradt helyette, s egy megnyugodott Sehun, immár színtiszta elmével és lelkiismerettel. Nem mondom, hogy jól éreztem magam, mert akkor nagyot hazudtam volna, de már nem fájt. Nem éreztem egy szar alaknak magam, akárhányszor felidéztem azt a bizonyos éjszakát; csak elfogadtam, hogy az is én voltam. Túlzás lett volna, ha azt mondom „Jól vagyok”, viszont már nem akartam meghalni. Élni vágytam, csak éppen az ambíció akkor még gyengén pislákolt bennem; de legalább megvolt. És ez a tudat elegendő volt ahhoz, hogy azt mondjam „Jól leszek”. 

- Jobb? – kérdezte halk hangon, magában rejtett reménységgel. 

- Igen. - Ahogy realizálta válaszom, Krisből egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, mintha győzedelmeskedett volna valami legyőzhetetlen erő felett. Lassan eltolt magától, s rám emelte boldog tekintetét, amivel kedvesen kezdett vizslatni. Yifan kedvessége emlékeztetett Haneulra, mégsem láttam már őket egyformának; a nő, akit szerettem már nem volt az életem része, de Kris ott volt. Ott volt nekem, és segített: elmulasztotta a Haneul iránt táplált utolsó érzelmeimet is, hogy már csak egy varázslatos emlékként tudjak visszagondolni rá. Ő már csak az első szerelmem volt, kivel a kapcsolatom kegyetlenül ért véget, viszont nem az én hibámból. Haneul egy valóra vált álomként lépett az életembe, és hála Yifannak, ma már úgy is távozott abból. Szerettem őt, mindennél jobban, de a hangsúly itt már a múlt időn volt. A mai napig iránta táplált vágyaim megszűntek és egy hatalmas emlékké, formálódtak, amelyekre majd kissé fájó szívvel, de boldogan fogok visszatekinteni. 

- Csupa vér vagy – szólt hirtelen Yifan, folyamatosan az időközben arcomra száradt vörös nedűt bámulva. Végigvezette tekintetét egészen nyakamig, mikor is rájött a kezéből kiszivárgott vér egészen mellkasomig elcsordogált. – Gyere – biccentett egy aprót, mire kedvesen kézen fogott, s a fürdőszobába vezetett. Ott leültetett a kád szélére, s miközben ő kutakodni kezdett egy szekrényben én magas alakját figyeltem. Ahogy szálkás izmai megfeszültek, s még a százkilencven centijével is nyújtózkodnia kellett, valamiért halvány mosolyra kényszeríttet. Azon az estén furcsa gondolataim támadtak, valószínűleg a történtek miatt, így nem igazán emlékszem tisztán arra, mit tettem ezután. Túl fáradt voltam megjegyezni mindent. Viszont az élénken él bennem, hogy egy vizes ronggyal törölgette arcomat, kíváncsian fürkészve engem. Mikor nyakam aljáig ért, kissé elpirulva nyomta a konyharuhaszerű anyagot a kezembe. 

- Azt hiszem jobb, ha innen te folytatod – mondta halkan, miközben zavarát próbálta leplezni. Fáradtan ráztam meg fejem, majd ragadtam meg karját, mikor már távozni akart. Meglepetten pillantott vissza üres szemeimbe, miközben lassan nézte végig, ahogy megfáradt karjaimmal veszem le felsőmet, majd a rongyot a kezébe nyomom. Kris döbbenten ült vissza elém, majd kezdte tisztítani mellkasomat, hatalmas pírral orcáján. Édesen festett, épp annyira zavarban, mint bármelyik átlagos ember, mégis az ő külleme valahogy máshogy nézett ki. Különlegesnek hatott, hogy pont a legmagabiztosabb ember, akit valaha ismertem, elpirultan végez egy teljesen ártatlan cselekedetsorozatot. Bár valóban nem mindennapi dolognak számított az, hogy az embert az irodalomtanára tisztogatta, viszont a jelenet, amit lelki szemeim előtt láttam, hihetetlenül kedves volt. Mosolyoghatnékom támadt, akárhányszor csak Kris zavarban lévő vonásaira pillantottam, melyekhez társult egy ártatlan tekintet is, amely olykor testemen, valamikor pedig arcomon pihent. Minden egyes érintése olyan volt, mint a selyemé, miközben egy kissé érdes anyaggal szedte le rólam a bőrömre száradt vért. Kellemetlenül hatott, de tanárom közelsége melegséggel árasztott el; szükségem volt valakinek a törődésére, és épp akkor Kris tartózkodott ott. Akartam, hogy mellettem, maradjon, hisz egyedül megőrültem volna; de csak aznap este. Mindent túléltem volna, csak az első éjszakai magányt nem. Kellett valakinek a támogatása, hogy utána minden könnyebb legyen; és szerettem volna, ha ez a támogató Kris személyében jön el hozzám. 

- Kész – mondta halkan, majd tartva zavarát, a csapba hajította a már vértől átázott rongyot, ami alig néhány pillanattal ezelőtt még bőrömet simogatta. 

- Jól van a kezed? – kérdeztem hirtelen, folyamatosan bekötött kézfejét fixírozva. 

- Persze… 

- Fertőtleníteni kéne – vágtam szavába, monoton hanglejtéssel, amely robotokhoz méltó gépiességgel rendelkezett. Rémisztőnek hatott a viselkedésem, de aznap már nem voltam képes több érzelem kimutatására. Túlságosan fáradt voltam. – Van arcszeszed? – Talán illetlen módon kezdtem kutakodni szekrényében, amelyben akár zavarba ejtő dolgokat is találhattam volna, ha nem rögtön a keresett tárgy akad a kezembe. Így inkább nem túrtam fel a személyre szabottan berendezett tárolóját, csak becsuktam annak kis ajtaját, majd Kris kezét magam mellé rántva téptem le arról a már foszló félben lévő konyharuhát. Spórolás nélkül öntöttem a nyílt sebre az alkoholos löttyöt, mire tanáromból hangos szisszenések szakadtak fel. Vécépapírral tisztítottam a lövésem okozta nyomot, ezzel valószínűleg kellemetlen élményeket szerezve Yifannak, aki nem épp érzelemmentes ábrázattal nézte cselekedeteim sorozatát. Percekbe telt, mire tanárom tenyerén tiszta volt a még mindig kicsit vérző sebhely. Ráraktam egy tisztábbnak tűnő rongyot, amit hirtelen ott találtam, s úgy szorítottam rá kezére, hogy az elmulassza a vérzést. 

- Köszönöm – pillantott már sokkal rendezettebb állapotban lévő kezére, majd meglepetten emelte rám félénken csillogó szemeit. – Minden rendben? Furcsán viselkedsz. 

- Csak nem szoktam meg, hogy sírok… - vontam meg vállam. 

- Mások előtt? 

- Úgy általában – suhant át keserű mosoly arcomon, ahogy ismét Yifanra néztem, aki a történtek miatt még mindig kicsit zavarban volt. 

- Mikor sírtál utoljára? 

- Másnap – feleltem immár sokkal, nyugodtabb szívveréssel. 

- Hogyhogy? 

- Amikor felébredtem azon a padon, amin a könyvedet is találtam első dolgom az volt, hogy bőgjek – Halk nevetés hagyta el ajkaimat, hogy visszagondoltam ma már nevetségesnek tűnő viselkedésemre. – Úgy gondoltam, az előző éjszakával lezárult a gyerekkorom és mivel akkor még azt hittem, hogy a könnyek meg a sírás csak gyerekeknek volt való, így az akkor bennem érzett fájdalmat kiadtam magamból, a többit pedig elnyomtam. Haragudtam magamra a ki nem mondott szavak miatt, a meg nem tett cselekedetek miatt és persze a be nem vallott érzelmek miatt is. Azt hittem Haneul miattam ment el, vagy legalábbis az én hibám is volt a távozása. Holott azért elég egyértelmű, hogy csupán a rohadék apám miatt lépett le. 

- És miért négy évet vártál azzal, hogy ezt beismerd magadnak? 

- Fogalmam sincs. Talán ma értem meg arra, hogy ténylegesen felnőjek. Kellett ez a négy év és a vele együtt járó történések, hogy ki tudjam magamból adni mindazt, amit az akkori éjszaka okozott nekem. Valószínűleg nélküled még ma is azt a szánalmas életet élném, amit az utóbbi években tettem. – Yifant megdöbbentette hirtelen ajkaimat elhagyó mondatom, amelyek először nem tudott hova rakni. 

- Miért mondod ezt? Csak néhány hónapja ismersz, ráadásul nem állsz hozzám olyan közel, mint mondjuk Jongdaehez. 

- Tévedsz Kris – csóváltam fejemet kissé játékosan, holott csak a kimerültség okozta mellékhatások, uralkodtak akkor rajtam. – Olvastam a könyved, még akkor mikor tizennégy voltam. Éveken keresztül csak az a mű okozott nekem örömet, és ezt nem csak azért mondom, mert pont te írtad. A Lidércnyomás főszereplője által megismertelek téged is, és mindvégig csak arról álmodoztam, hogy találkozhassunk, és mindent megköszönhessek neked – Minden egyes szavam kimondása után, egyre közelebb léptem Krishez, hogy nyomatékosítsam, mondatomat. Yifanon látszott, hogy kellemetlenül érzi magát, de én akkor sem tágítottam, pedig lehet jobban tettem, volna. – És azt hiszem ez az alkalom tökéletes arra, hogy végre valahára minden megjátszás nélkül azt mondhassam; Köszönöm. 

- Túlzásba viszed ezt, Sehun – Kris lihegett, fogalmam sincs miért. Éreztem leheletét, láttam remegő ajkait, de teste tetteinek okára nem találtam magyarázatot. Mindenesetre távolabb léptem tőle, majd halvány mosollyal arcomon kezdtem tarkómat vakarni. 

- Meglehet. Sajnálom. 

- Nem kell. Csak feleslegesnek tartom a köszönetnyilvánítást; te döntöttél úgy, hogy megszabadulsz a múltadtól. 

- Ha ez így lenne, már négy éve megszabadultam volna tőle – húztam keserű mosolyra ajkaimat, ahogy ismét eszembe jutottak a régmúlt kegyetlen emlékei. 

- Azért jól vagy? 

- Jól leszek – pillantottam rá, megpróbálva kicsit megnyugtatni, mert bár nem szólt egy szót sem, tisztán látszott rajta, hogy aggódik. Mondjuk, ha az én diákom lőtte volna meg a kezem, én sem játszanám a nemtörődöm irodalom tanárt. De Kris több volt nekem, mint egy szimpla oktató; barátként tekintettem már rá, és reméltem, hogy neki sem egy taknyos kölyök vagyok. – Csak egy kis időre van szükségem… És alvásra: Jó sok alvásra. Nem bánnád, ha ma este itt maradnék? – pillantottam rá félve a választól, de Yifan arcán kedves mosoly foglalt helyet, ami már akkor többet mondott minden könyvben leírt szónál. 

- Dehogy. Ha szeretnéd, alszom a kanapén. 

- Azok után, amit karácsonykor műveltem, te még megengednéd, hogy az ágyadban aludjak? Jobb lesz nekem a kanapé. 

Yifan ajkait hangos, boldog kacagás hagyta el, ami az utolsó szívemen nehezedő követ is porrá zúzta. Újra szabadnak éreztem magam, ahogy végre rendesen kaptam levegőt; képes lettem volna az örömtől lefutni a maratont, de a mellékes fáradtság azt sugallta, majd másnap kiélem az összes hiperaktív vágyamat, csak aznap este teljesítsem azt az egyet, amit mindig is kellett volna. Nem tudtam, hogy a szabadságérzettel együtt járt a hirtelen fáradtság, de akkor csak aludni vágytam. S olyannal akartam tölteni az első normális estémet, akinek tényleg hálás voltam. 

26. fejezet

26. fejezet

 Mindössze tizennégy éves lehettem, mikor Haneult megismertem. Valószínűleg még nem voltam annyi, hiszen márciusban állt be hozzánk dolgozni; ugyanis szobalányként vettük fel. Mikor először megpillantottam egy másodpercre megállt a szívem, hogy az is megcsodálhassa nem Földiekhez méltó tisztaságát, amelynek fénye elvakította elmémet. Dús, világosan csillogó barna haja válla tetejét simogatta, ezzel is kiemelve ovális fejformáját. Keskeny, nőies álla volt, vékony, rózsaszínes színben játszó igéző ajkai, hihetetlenül édes pisze orra, és ártatlanságtól ragyogó hatalmas barna íriszei. Törékeny alkata láttán már azt hittem csak a bemutatkozáskor történő kézfogástól összeroppantom vékonyka kezét, s ahogy észrevette túlzott óvatosságomat, csuklóját lazán tartva, tenyerét szája elé helyezve ajándékozott meg halk, zavarban lévő kuncogásával, amely ott helyben megdobbantotta ketyegőmet. És akkor fogtam fel, hogy az a varázslatos szépség, az a mesékbe illő tündér, nekünk fog dolgozni, mint szobalány.

 Még mielőtt Jimin került volna a helyére, Haneul végezte azt az alantas munkát, amit nem egy hozzá illő, értékes személynek találtak ki. Fájdalmas volt néznem, hogy egy olyan hihetetlen szépség, mint ő takarítja a konyhát, beágyaz utánunk, vagy az egyszerűbb háztartásbéli szükségleteket elégíti ki. Gyűlöltem, hogy méltatlan tetteket kell eltűrnöm tőle, de akárhányszor megpillantottam azt a varázslatos mosolyt arcán, azt kívántam bárcsak örökre a szobalányunk lehetne.

 Megérkezése után néhány héttel már éreztem, hogy beleszerettem. Mindig azt hittem, hogy a szerelem egy olyan valami, ami megváltoztatja az ember életét, amint belép abba. Én ezt az érzelmet máshogy definiáltam volna; nem változtatott a szokványos, néhol szürke hétköznapjaimon Haneul iránt táplált gyengédségem, sokkal inkább szebbé tette azokat. Akárhányszor a világ megfordult a saját tengelye körül, és új napra virradtam, örömmel köszöntöttem először Őt, hogy boldog mosolya lehessen az, amit aznap elsők közt pillantok meg. Bár Haneul több mint tíz esztendőt vert rám, olyan közvetlenül viselkedett a jelenlétemben, mintha egy korombeli szűzkislány lett volna. Holott akkor már egy érett, huszonnyolc éves dolgozó nő volt, egy csodálatos öt éves fiúgyermekkel, ki sokat örökölt édesanyja varázsából.

 Életem első szerelme sokat mesélt gyermeke apjáról, s arról milyen ocsmány mód hagyta el őt, és az ifjú Yungyeomot is. Nem volt eltérőbb a többi hasonló esetnél, az ok itt is ugyanaz volt; az apa félt az elkötelezettségtől és huszonhárom éves, főiskolás fejjel, nem a gimnáziumi szerelme gyerekére és felelősségére vágyott. Haneul elmondása alapján a férfi karriert akart, utazásokat s egy jól kereső munkát, aminek segítségével majd megfelelő anyagi biztonság tud nyújtani későbbi családjának. De ez akkor nem Haneul volt, ami neki hihetetlenül fájt. Tudom, hiszen mondta; pontosabban szenvedve idézte fel az érzést, amikor is meg kellett tanulnia egyedül boldogulni. Sok mindent feladott a fia érdekében, de egyszer sem bánta meg, hisz Yungyeomért megérte. Haneulnak a gyermeke volt az első, így a saját céljait félretéve csak és kizárólag az öt éves kisfia jólétéért élt, nem foglalkozva boldogtalanságával. Hiszen akkor azt mondta, nem volt az.

- Reménykedem abban, hogy egyszer majd olyan remek fiam lehet, mint Yungyeom egy olyan csodálatos nőtől, amilyen te is vagy! – Ezek a szavak hagyták el ajkaimat, amikor gyerekével az ölemben próbáltam vigasztalni azt a nőt, akit már akkor boldoggá akartam tenni. Keserű mosollyal arcán fogta meg, akkor még fiatalságtól remegő kezeimet, őszinte szeretettel szemeiben.

- Tudod Sehun; néhány évvel ezelőtt jobban örültem volna, ha beléd szeretek, nem pedig Yungyeom apjába.

 Szerettem Haneult, az életemnél is jobban. Vigyázni szerettem volna rá, biztonságot nyújtani neki és a fiának is, emellett éreztetni vele, hogy számomra ő az első és egyetlen! Persze, ezt akkor már ő is pontosan tudta; egyértelműek voltak az érzéseim, és Haneul már elég tapasztalt hölgy volt ahhoz, hogy ezt képes legyen észrevenni. Akkori szobalányunk is szeretett engem, csak éppen úgy, mint nővér a fiatal öccsét. És hogy bántott-e? Furcsa mód, egy cseppet sem érdekelt. Amíg a közelemben tudhattam, amíg láthattam édes mosolyát, s hallhattam elbűvölő kacagását, addig nem foglalkoztatott miféleképpen szeret engem. A lényeg az érzés volt, de az, hogy az pontosan milyen, már részletkérdésnek számított. Az ölelései, meleg pillantásai, velem töltött órái mind kedves emlékként élnek bennem a mai napig, ugyanazt a gyermeki álmot őrizve maguk mellett: Egy nap majd feleségül vehetem, és olyan életet teremthetek neki, amit mindig is megérdemelt. Sajnos ezt a varázslatos elképzelést csak két dolog tette tönkre. Az egyik, hogy Haneul nem volt belém szerelmes, és képtelen lett volna hirtelen olyan érzéseket táplálni irántam. Testvérként tekintett rám, legjobb barátként, bizalmasként nem pedig potenciális férjjelöltként, ami valójában akartam lenni. Ez a tény messze repített tőle, de a másik ok egyenesen meggyilkolta még azt a reményt is, ami a közeli barátságáról szólt, arról az állandó kapcsolatról, ami már akkor megvolt köztünk. Ez pedig az a gusztustalan nyári éjszaka volt, amikor is véglegesen felnőttem.

 Fáradtan feküdtem ágyamban, mesebeli szépségeken gondolkodva miközben a plafonon elhelyezkedett foltokat bámultam, amikor is különös hangok ütötték meg fülemet. Keserű, halk sikolyokhoz hasonló foszlányok népesítették be kellemes csendemet, ismerős orgánummal megformálva rettegésüket. Túlságosan is ismerős, halk hangok voltak azok, amelyek egyszerűen nem hagytak nyugodni. Valami furcsa okból kifolyólag, féltem. Mintha egy számomra kedves valami rettegne. Megpróbáltam lehiggadni, hogy átlagosnak tűnő léptekkel legyek képes lemenni az alsó szintre, ahol anyám egy magazint olvasgatva, teljesen közömbös arckifejezéssel ült a kanapén, figyelmen kívül hagyva érkezésem, és az egyre hangosodó, furcsa hangokat. Sosem ápoltam közeli viszonyt a szüleimmel, de elvoltunk egymás mellett; nem ütköztünk a másik útjába, és olykor-olykor még el is beszélgettünk olyan hétköznapi dolgokról, mint barátok és iskola. Nem különösebben zavart, hogy anyám és apám nincs velem sokat, hisz a munkájuk miatt azt hittem ez természetes. De anyám akkori semlegessége megrémisztett, hisz a kétségbeesett sikolyokat tisztán lehetett hallani az éjszaka némaságában. Szorongó hangok voltak azok, melyek egyenesen apa szobájából származtak.

- Anya, hol van apa? – Ijedten fordultam a nőhöz, kinek az életemet köszönhettem, de ő csak olvasott tovább, mintha ott sem lettem volna. Feldühített! – Hol van apa?!

- Mondtál valamit? – Hangja közömbösen csengett, olyan hangsúllyal szavaiban, mintha egy senkihez beszélne. Mondjuk az ő szemében az is voltam; egy jelentéktelen semmi, akinél még egy kutya is többet ért a számára.

- Igen képzeld, mondtam! Azt kérdeztem, hol van apa?! – Üres pillanatról pillanatra lettem egyre feszültebb, teljesen megijedve a semmitmondó kérdésnek tűnő válaszra várva.

- Apád jelenleg dolgozik, ne zavard! – Robotokhoz illő monoton hanglejtéssel ejtette ki ezt a néhány szót ajkain, olyan semleges csillogással szemeiben, ami egyszerűen megrémisztett. A hideg futkosott hátamon, ahogy akkor anyámra néztem, mintha egy teljesen idegen ember pillantott volna vissza rám. Egy ismeretlen nő, akinek semmi köze nem volt az életemhez, legfeljebb annyi, mint a többi élő embernek ezen a Földön. Akkor ezt egy furcsa, rossz érzésnek könyveltem el, és fogalmam sem volt arról, hogy ez a valami csupán az igazság keserű leplét foglalja magába, ami később mindig bennem fog lappangni, akár egy rég elfeledett emlék. Épp ugyanolyan borzalmas érzelem lesz az is, mint az azon estén történtek mindene.

 Mit sem törődve anyám közömbös mégis szigorúan tiltó szavaival, először hihetetlen nagy határozottsággal indultam meg apám magánlakrésze felé, ahonnan egyre több és egyre hangosabb hangok szivárogtak ki, ezzel mindig szorítva a kötelet nyakamon. Fuldokló érzés kerített hatalmába, ami megállt parancsolt lábaimnak, melyek csupán tovább akartak haladni, s megtalálni a szenvedő sikolyok forrását. Pillanatokig csupán a rettegés legkegyetlenebb fajtája tartott fogságban, negédes mégis hátborzongató szavakat suttogva fülembe. Mi van, ha valami olyat tudok meg, amit sosem akartam? Ha olyat látok, amit nem kellene… Találhatok valami rosszat, ami elborzaszt? Lehetséges az, hogy jobban járnék, ha nem nyitnék be apámhoz? Már majdnem az igent akartam formálni fejemben megteremtett ajkaimmal, amikor a gondolatmenetemet egy hangosabb, kétségbeesett nyögés vágta ketté, olyan élesen, ami megdobbantotta szívemet. Ismertem azt a hangot.

 Ellökve magamtól azokat a kínzó érzéseket, meglepően erősen téptem fel a dolgozó ajtaját, ám a hirtelen rám tört elszántság abban a szent másodpercben rohant ki a világból, amint megpillantotta azt, amit nekem kellett néznem. A gyönyörű porcelánfehér bőrön akkor a szenvedés izzadtságcseppjei uralkodtak, csípve annak minden egyszer szegletét. A hosszú kecses nyakon, kékes színben játszó, helyenként lilán csillanó foltok éktelenkedtek, kegyetlen előjelekre utalva. A mindig ragyogó, elbűvölő arc akkor a félelem torzulásába burkolózott, elveszítve a világ legcsodálatosabb mosolyát, ami azon az estén csupán a fájdalomból keletkezett sírás segítségére szolgált. Hatalmas barna íriszeiből sós nedű csordogált ki, végigfolyva arcának előkelő élén, azzal lehullva a padlóra, teljes tehetetlenséget sugallva. Tökéletes alakját eltakaró ruhája százfelé szaggatva hevert itt-ott, ezzel felfedve a nem emberi szemeknek való szépséget: gömbölyded mellei hibátlan formái egy másodpercre teljesen elvették az eszemet, ahogy az is, mikor bepillantást nyerhettem testének legnagyobb ékességébe. A világegyetem legcsodálatosabb nőjének legbecsesebb részét pillanthattam meg, nem hozzá méltó módon; nem akarta, hogy ezt lássam, ahogy én sem így akartam ezt megismerni. Hiszen akkor nem az enyém volt…

 Földbe gyökerezett a lábam, ahogy azokat a kezeket pillantottam meg szerelmemen, amik részben az enyémek voltak. Aki birtokolta Haneul testét, tőle származtam; az ő vére voltam, miatta születtem meg, s részben miatta szerettem bele abba az Angyalba, akit Ő akkor, gusztustalan módon fogdosott. Hányingerkeltő volt azt nézni, ahogy a nőt, akit szerettem az a férfi érintette, akit szeretnem kellett volna. De gyűlöltem őt; s nem csak azért, mert úgy simított végig Haneul arcán, ahogy én szerettem volna, hanem mert a szobalányunk ezt nem akarta. És igen, én láttam; Láttam, ahogy apám megerőszakolja őt!

 Monoton nyögések, egyszerű vad döfések voltak azok, amiket az apának nevezett férfi a saját beteg vágyainak okozott; Haneulnak meg csak merő fájdalmat. A látványtól testem befeszült, arcom a dühtől eltorzult és éreztem, képes lettem volna megölni őt; lábaim mégis egyhelyben maradtak. És hogy miért?

 Mikor már lépni akartam, hogy véget vetek annak a szörnyűségnek, ami a szemem előtt lejátszódott, hirtelen halk szipogásra lettem figyelmes, ami a szoba egyik eldugottabb sarkából származott. Édesanyjához méltó ragyogása neki is eltűnt varázslatos orcájáról, ahogy a rideg, minden szenvedését kifejező könnyek végigfolytak puha bőrén, egyenesen lesokkolt íriszeiből utat törve maguknak. Az apró gyermek némán sírva tűrte a látványt, csendes segélykiáltásokat dobva a semmibe, abban a furcsa reményben, hogy talán majd valaki felkelti őt abból a lidércnyomásból, amelybe akkor csöppent. Nézte, ahogy mindig önfeledten boldog édesanyja akkor összeroppan a megalázottság és a félelem házába száműzve, amelynek teteje egyszerre dőlt rá és kisfiára.

 Ajkaim hebegése, valamiféle különös jelet adtak a szenvedő nőnek, ki addig szorosan behunyt szemeit, hirtelen kinyitotta s egyszer csak rám emelte megfáradt már teljesen elveszett tekintetét.

- Sehun… - Nevem halk nyögése, szünetre kényszeríttette apám undorító mozgását, amely egy pillanatra még az időt is megállította.

- Felejtsd el azt a kis szarházit! – Váratlanul érkezett erős kéz ragadta meg Haneul gyönyörű hajának tincseit, ezzel csendes nyöszörgést kiváltva a sokat tűrő nőből. Ekkor reflexből cselekedtem; akkor még zsenge testrészeim hirtelen indultak meg apám felé, arra sem gondolva velem mi minden történhet. Csupán Haneulra és lelkileg roncs kisfiára tudtam gondolni: mindössze őket akartam megmenteni.

 Egyik kezem erősen fordította felém apámat, miközben a másik ökölbe szorítva érintkezett a férfi arcával, ezzel kicsit ellökve őt a hozzá nem méltó nőtől, ki egy másodperc erejéig fellélegezhetett.

- Szeretlek Sehun… - Alig jutott el tudatomig édesen csilingelő hangja, ugyanis a rögvest magához tért férfi, egy jól irányzott ütéssel terített a földre, ezzel teljesen megbénítva testem. Porig alázva feküdtem a padlón érezve, hogy egy hatalmas láb nehezedik mellkasomon, egyre mélyebbre ásva engem. Fulladozva próbáltam leszedni magamról a férfi összenyomó testét, de túl gyenge voltam; így csak vártam a szívemet összetörő pillanatra, ami alig néhány pillanattal később, el is ért ketyegőmig.

- Hagyd! Inkább… folytasd – Azt hittem meghalok kijelentése hallatán; de segített. Apám lába eltűnt rólam, s részeges módjára visszatántorgott Haneulhoz, kinek könnyei ismételten kibuggyantak varázslatos szemeiből. – Csak hadd vigye el innen Yungyeomot!

- Felőlem – horkantott nem törődve már velem, tovább falva Haneul hosszú nyakát, mintha valami édes, mámorító édesség lett volna. Rosszul voltam a látványtól; éreztem, ahogy kavarog a gyomrom.

 Megsemmisülve szorítottam magamhoz a még mindig dermedt gyermeket, hogy kimenekíthessem abból a szobából, ahonnét továbbra is gyomorforgató események zajlottak. Lassan tártam ki a nyílászárót, még egyszer utoljára rápillantva a nőre, akit mindennél jobban szerettem.

- Sajnálom Sehun… - Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam tőle. Miután kivittem onnan a folyamatosan könnyekkel küszködő Yungyeomot, a nappaliba vezettem őt, ahol leültettem egy puha szófáról, megpróbálva megnyugtatni. Rezgő teste nem akarta abbahagyni a pánikrohamot, így öleltem őt; simogattam selymes haját, nyugtató szavakat suttogva fülében, egészen addig a másodpercig, míg édesen búgó elméjét el nem nyomja az álom. Amikor ez megtörtént akkor sem engedtem el karjaim szorításából; szükségem volt valakinek a közelségére, annak érdekében, hogy ne roppanjak össze.

- Megmondtam, hogy apád dolgozik! – Élesen csengő, hideg női hang hasította ketté egy pillanatra megnyugodott lelkemet, ezzel elvágva az utolsó tartókötelem, ami a józanságomat biztosította. Eltörött az edény, megszűnt egy bizonyos valami bennem, amit egészen addig a percig erősen őriztem magamban. Csupán hitetlenül meredtem anyámra, kinek közömbösségét végre valahára megértettem; gyűlölt engem. Fogalmam sem volt utálatának okára, de mikor ily módon szólt hozzám azon a gusztustalan estén, mindent megértettem. Legalábbis eleget ahhoz, hogy elvágja az utolsó ép ideget fejemben. A nőnek alakja egyszeriben eltűnt, mintha ott sem lett volna, holott pontosan tudtam, anyám beszélt akkor.

 Hirtelen kinyílt egy ajtó; meggyötört test csoszogott ki rajta, szakadt egyenruhában, véraláfutásos bőrrel és az örökre elvesztett vidámság hűlt helyével akkor már nem ragyogó szemeiben. A puha szófa mellé sétálva gyenge karjaiba vette álomba feledkezett gyermekét, ki a lágy érintések sorozatára nem ébredt fel. Lassú léptekkel hagyta el a helységet, rám sem emelve tekintetét, amelyekből csak a megkeseredett fájdalom pislákolt. A nő, kit szerettem, kilépett az életemből, abban a pillanatban, mikor a kitárt bejárati ajtón eltávozott. Örökre.

 Rohantam! Próbáltam a sötét utcákon meglelni kecses alakját, utolérni magatehetetlen létét, s újra látni varázslatos arcát. De hiába szakadtak ki lábaim helyükről, azt a nőt sosem leltem meg, csupán egy elhagyatott parkban találtam menedéket. Nem akartam aznap éjszaka hazamenni, hisz képtelen lettem volna a szüleimre nézni. Félő volt, hogy valamelyiküket megölöm; így csak leültem egy padra, amelyen egy könyvet találtam. Utána következő életem egyetlen örömét; a Lidércnyomás-t. Keresztbe feküdtem el a kemény falapon, amely az ülőhely alját képezte; a csillagokat bámulva döbbentem rá arra, hogy a rémálom, amibe akkor belekerültem, csupán a gusztustalan valóság, legkegyetlenebb fintora.

 Szemeimre lassan álom telepedett, amely néhány másodpercre elfeledtette velem mindazt, amely a későbbiekben rám várt. De akkor erre még nem akartam gondolni. Azon a nyári éjszakán az a pad volt az ágyam, s a csillagok gyermekkorom őrzői. Viszlát gondtalan élet, remélem, egyszer még összefutunk!

25. fejezet

25. fejezet

 Vörös nedű csordogált végig arcélemen, ahogy rémült, könnyekben úszó barna íriszek meredtek rám, miközben egy remegő végtag nehezedett kezemben. Karom szinte égnek állt, ahogy az azt szorító tenyérből vér szivárgott ki, szemeim alá csöpögtetve ezzel a piros cseppeket. Izzadtságom keveredett a rám vetődött rőt könnyekkel, s félelmemben még realizálni sem volt időm a helyzetet.

 Hangos hörgés hagyta el a még mindig engem vizslató szemek tulajdonosát, ki hirtelen engedte el kezemet, hogy szemügyre vehesse sajátját. Teste remegett, nyakán az erek kidagadva figyeltek, miközben fájdalmasan szorította vissza szenvedését. Teljesen ledermedve figyeltem Őt, még mindig érezve, hogy jobbomban nehezedik valami. Lassan vezettem kézfejemre tekintetemet, s csupán akkor értettem meg mit is műveltem, alig néhány másodperccel ezelőtt.

 Elengedtem a füstölő fegyvert, amely hangosan érintkezett a padlóval; távol akartam tartani magam attól a tárgytól s szívem szerint elmenekültem volna előle, ha nem vakítja el elmémet az a tény, hogy használtam. Bűntudat nélkül alkalmaztam valamit, ami még nem is volt az én tulajdonomban. Lélegzetem elállt, testem megállíthatatlan remegésbe kezdett, ami egyfajta pánikrohamként érvényesült; kétségbeesetten tapadtam az ajtónak, idegtől rezgő kézfejemet ajkaim elé helyeztem próbálva visszafojtani a belőlem kitörni készülő ordítást.

- Lelőttelek... – motyogtam magam elé, a vérző tenyerű tanáromra bámulva, aki amint meghallotta hangomat, felém emelte hirtelen megváltozott pillantását.

- Nem – ellenkezett, szinte el is felejtve sérülését.

- Dehogynem, különben nem véreznél. Istenem – nyöszörögtem fejemet fogva, teljesen kikészülve. Túl sok volt már nekem az aznapi; felejteni vágytam, mindent és mindenkit, de főleg azt, hogy kárt tettem egy emberben.

- Nem lőttél le, nyugodj meg! – Yifan egyenletes hangja lassan ért el fülemhez, míg ő gyors léptekkel termett előttem arcomat két keze közé véve, folyamatosan szemeimbe bámulva. Éreztem, ahogy tenyeréből csordogáló vér simogatja arcomat, ezzel csak még jobban megfeszítve a bennem tomboló ideget.

- Hogy a faszba tudnék megnyugodni, mikor akaratomon kívül bántottalak?!

- De nem bántottál, ez amúgy is csak egy karcolás! – Bár hangja higgadtan csengett, íriszei csillogása nem éppen ezt árulták el; szinte már sírva akart meggyőzni, hogy nem vagyok egy szörnyeteg. Holott pontosan az voltam: egy szörnyszülött.

- Csak egy karcolás?! – hisztérikusan kérdeztem vissza, ahogy a vér egyre gyorsabban terítette be arcomat. – Hogy a picsába lenne ez „csak egy karcolás”? A kurva életbe, majdnem megöltelek!

- De nem öltél!

- Viszont meg akartalak. Különben miért fogtam volna rád pisztolyt? – idegbeteg állapotom keserű kiáltása egyre jobban visszhangzott fejemben, ahogy a gyilkos szót ismételve kergetett az őrületbe. Eközben a vörös nedű továbbra is ékesítette állkapocsvonalam, egyre csípősebben égetve bőrömet.

- De nem fogtál rám fegyvert, Sehun! – Kris már nem próbálta a nyugodtat játszani; kétségbeesetten hajolt arcomba, ezzel nyomatékosítva szavait, melyek valahogy akkor eljutottak tudatomig.

- Nem?

- Nem – rázta meg fejét, rettegő mosollyal ajkain. – A pisztolycsövet először a halántékodra szorítottad.

- Kurva jó – szakadt ki belőlem a megtört nyögés, amely abszolút a végső szenvedésemet jelképezte. – Meg akartam ölni magam? Tényleg? Jesszusom! – lehajtott fejjel próbáltam rendszerezni légzésemet, ami egyszerűen nem akart összejönni. Féltem, mocskosul rettegtem. – És, hogy akadályoztad meg, hogy végül nem…?

- Kézzel – vont vállat kegyetlenül keserű mosollyal arcán, ami helyett valószínűleg inkább akart volna sírni, mintsem magára erőltetni egy megjátszott vigyort.

- Szóval majdnem kinyírtam magam, de te megmentettél?

- Valahogy így.

- Jézusom – szakadt ki belőlem újabb nyögés, amitől legszívesebben ordítva, könnyek közt megfulladva rohantam volna ki a világból. – És a fegyver?

- Az enyém – sóhajtott hatalmasat, immár higgadt állapotban. – A kabátomból vetted ki.

- Basszus – Összeszorított szemekkel döntöttem fejemet a kemény, faanyagú ajtónak, egyre gyengébben érezve arcomon Kris vérző kezét, amiből ugyanakkora elánnal folyt a piros lötty, mint előtte.

- Jól vagy? – kérdezte hirtelen.

- Hogy lennék jól, mikor ön- és közveszélyes vagyok és egy kibaszott kórházban, lenne a helyem már négy tetves éve!

- Négy év? – ráncolja hirtelen homlokát, megpróbálva összerakni az ezerdarabos kirakómat. – Ennyi ideje tart ez az állapot?

- Nem egészen – ráztam fejem, továbbra is megfáradt állapotban, heves szívverések közepette. Nincs erőm normálisan gondolkodni; semmihez nincs már erőm.

- Gyere – biccentett egyet, majd keze hirtelen lecsúszott arcomról, egyenesen kézfejemre, majd húzni kezdett maga után. Leültetett a kanapéra, aztán egy másodpercre kiment a helységből, hirtelen teljesen egyedül hagyva engem kínzó, gyilkos gondolataimmal. Tenyerére szorított konyharuhával tért vissza, elszántsággal tekintetében, amik által kérdéseket tett fel; olyanokat, amikre nem akartam válaszolni.

- Mi történt mielőtt idejöttél?

- Csak hallucináltam – Lassan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, már nem is akarva hazudni. Fáradt voltam kitalálni valami jobban kimagyarázható történetet és különben is; ennek már nem lehet jó vége.

- „Csak”? Tehát ez gyakran előfordul nálad?

- Mondjuk – vontam vállat, továbbra sem mondva többet. Nem volt szükségem a segítségére. Orvos kellett nekem; meg egy rakat gyógyszer, amelyek elrepítenek egy szebb helyre, ahol nem tehetek kárt másokban.

- Sehun, ez így nem fog menni – sóhajtott idegesen. Látszott rajta az aggodalom, mégsem hagyta annyiban a dolgot; segíteni akart, még ha évekbe is telik kiszednie belőlem a választ.

- Tudom.

- Beszélned kell – mondta feszülten, komoly csillogással szemeiben.

- Nem Kris, nem kell! Nekem egy elmegyógyintézet kell, semmi több; te nem tudsz rajtam segíteni.

- Dehogynem! – csattant fel, elszántsággal és magabiztossággal hangjában, amely nem engedett a szigorból. Csak tudnám, miért akarja ennyire, hogy szenvedjek?

- Mondom, hogy nem! Pszichiáterre van szükségem!

- Nincs! Nem olyan súlyos az eseted…

- Nem olyan súlyos?! – ismételtem gúnnyal megfűszerezve szavait, amelyek egyszerre voltak nevetségesek s felháborítóak. – Majdnem megöltem magam és téged is; mi ez neked, ha nem súlyos?

- Sehun, én csak segíteni szeretnék rajtad…

- De ehhez te már édes kevés vagy! – vágtam szavába. – Nem tudsz mit tenni! Nem vagy ehhez elég képzett, ahogy én sem vagyok megfelelően elszánt; mit akarsz tenni?

- El akarom érni, hogy beszélj! – felelte kissé ingerülten, régies eréllyel.

- És az, mégis mit oldana meg? – Hitetlenül tártam ki karom teljesen reményvesztetten tudva, hogy számomra már nincs lehetőség a javulásra. – Nincs rá garancia, hogy segíteni fog.

- Így van; nincs rá garancia – Yifan mély, dörmögős orgánuma zaklatottan csengett vissza, mégsem tűnt haragosnak: Egyszerűen csak aggódott értem. – De addig ezt nem tudhatod, míg nem próbáltad. Miért nem akarsz meggyógyulni? Csak próbálkoznod kellene. Mi akadályoz?

 A fájdalom. Fájt; minden egyes gondolat, ami a fejemben akkor kavargott, hihetetlen mennyiségű szenvedést okozott. Mi történne, ha kiadnám mindezt magamból? Segítene? Könnyítene rajtam? Elérnék vele bármit is?

- Mit akarsz hallani? – pillantottam rá lemondóan, teli elveszett érzésekkel, amik akkor túlságosan megkavartak. Szívembe szúrt valami egy tűt, akárhányszor csak felidéztem az otthon töltött pillanatokat; ezekről meséljek? Gondolni sem bírok rájuk.

- Szeretném, ha őszinte lennél velem. Szeretném, ha elmondanád, kit láttál, mikor hallucináltál.

 A kép ismét megjelent előttem; a porcelánfehér bőr, a kecses test, amelyet a természetes ártatlanság fénye borít be, miközben csilingelő hangján szólít nevemen, ahogy elbűvölő mosoly ül ki arcára. Csupán ez a momentum képes lett volna megölni.

- Haneul… – suttogtam a nevet, teljesen önkéntelenül hebegve, akár egy elsős kisgyerek. De hisz előtte, mindig úgy viselkedtem: teljesen kifordított a valós önmagamból, akárhányszor csak rám nézett.

- Ki? – Váratlanul ért a kérdés, hisz egy másodpercre azt is elfelejtettem, hogy nem egyedül vagyok. Yifan értetlen, mégis érdeklődő szemeibe pillantva valahogy képtelen voltam azt megtenni, amit előtte éveken keresztül remekül csináltam: hallgatni.

- Haneul.

- Ő… - Kris kereste a megfelelő szavakat, amiknek mindig is nagy mestere volt. Írónak született, ráadásul egy nagyon intelligens fajtának, így a hangokat is tökéletesen képezte; bárkit el tudott varázsolni néhány kedves megnyilvánulással. Ám akkor a mindig jól bevált beszélőkéje cserbenhagyta, hisz nem rezegtette meg hangszálait, így nem szólalt meg. Kutatta az őt legjobban kifejezni tudó szavakat, amik egyszerűbbek voltak egy-egy iskolai tankönyv megfogalmazásánál is, Yifant mégsem tudták meglelni. – Ő kicsodád?

- Már senkim – Ajkaim keserű mosolyra húzódtak, miközben ujjaimat tördelve meredtem magam elé, hogy ne kelljen az előttem ülőre pillantanom.

- És kid volt? – Árnyékok vetődtek az asztalra, amelynek segítségével érzékelni tudtam, Kris felállt. Léptei hangosan koppantak, de mozdulatai ijesztően lassúak voltak, mintha minden egyes másodpercet nyomatékosítani akart volna, pusztán testtartásával. Hirtelen a kanapé, amelyen helyet foglaltam, besüppedt mellettem: leült. Segítőkész, kíváncsi tekintetét éreztem magamon, ami ugyan semmire nem kényszeríttet, mégis olyan hatást gyakorolt rám, ami egyenesen követelte tőlem az információkat.

- Ő volt az én első… - itt megakadtam. Hogy kellett volna folytatnom ezt a mondatot? Magam sem tudtam, hogy kellene tekintetem a történtek után Haneulra. Másoknak sosem beszéltem róla, hiszen a létezéséről igen kevesen tudtak azok közül, akik engem is ismertek. Sosem volt, muszáj megneveznem őt, de igazából nem is tudtam volna; amit jelentett számomra, és aki volt az, két teljesen különböző valami. Nem feltétlenül ütköztek egymással, de nem szerettem egy lapra venni őket; nem lett volna méltó. De mivel Ő hozzám sem volt az, így elég sok gondolkodást igényelt, hogy eldöntsem mi is ő valójában. Ki nekem, és ki másoknak?

- Sehun – Bekötözött keze vállamra nehezedett, így automatikusan emeltem rá összezavarodott tekintetemet, hogy az övéibe nézhessek. Ahogy végigmértem aggodalmas mégis hihetetlenül nyugodt arcát, furcsa felfedezést tettem, amit eddig is észrevehettem volna, de valahogy mindig elkerülte a figyelmemet. Kris ijesztően hasonlított Haneulra; természetesen a vonások meg az összkép is különböző volt, és ha egymás mellett álltak volna, semmiféle egyezést nem találtam volna náluk, mégis… Ugyanaz a fény csillant meg íriszeikben, azonos gondolatok lepték el elmémet, amikor is mosolyt pillantottam meg arcukon, hasonló ragyogás borította be mindkettejüket, amit Yifan esetében sokáig nem láttam. Két gyönyörű, számomra meghatározó személyiségű ember volt Haneul s Kris, annyi lényeges különbséggel, hogy az egyikük még mindig jelen volt az életemben: És segíteni akart. – Ő volt neked az első?

- Így is mondhatjuk – Fejemet megint elfordítottam, feszülten fixírozva a padlót.

- És mikor lett vége? – Kris találgatása nem állt messze az igazság és a sötétben való tapogatózás keverékétől.

- Ez el sem kezdődött.

- Plátói volt a dolog?

- Annyira, hogy azt Shakespeare sem írhatta volna meg jobban – húztam keserű mosolyra ajkaimat, ahogy belegondoltam abba az ősrégi kapcsolatba, aminek a legapróbb rezdülései is élénken éltek elmémben.

- Miért nem vált igazivá?

- Lehetetlenség lett volna; és ő amúgy sem akarta.

- Mégis miért? – kérdése régen bennem is felmerült, és igazából a válasz, azóta sem érkezett el hozzám konkrétan, ahogy kellett volna; de ismertem az indokokat.

- Túl fiatal voltam, és… - ismételten megakadtam. Nem akartam tovább mesélni, ezzel felidézni a régi emlékeket, amiket csupán el akartam felejteni. Elfelejteni, elrejteni vagy csak szimplán elnyomni; bármi jó lett volna. Nekem már minden megfelelt, csupán a jelenlegi állapotom nem. – Erről nem akarok többet beszélni; megalázó.

- Neked?

- Neki! – feleltem reflexből, mintha ez a válasz annyira egyértelmű lett volna. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy Kris mindent tudni akart: olyan dolgokat is, amiket én sosem akartam.

- Mondd el!

- Nem!

- Kérlek! – Keze térdemre csúszott, melyet kissé meg is szorított, ezzel kérve, hogy maradjak nyugton. – Sehun ez egy történet; van eleje, cselekménye és befejezése. A te dolgod csupán annyi, hogy elmeséled, ki volt ez a Haneul.

- Kris… - nyögtem kelletlenül nevét, majd rettegő szemeimet megint rá emeltem. – Nem megy. Nem tehetem.

- Dehogynem.

- Értsd meg, hogy nem! Emlékezni és beszélni két teljesen külön dolog.

- De téged zavar, hogy emlékszel – Megállapítása helyénvalónak bizonyult, így válaszként csupán bólintottam. – Szeretném, ha ezt átadnád; nem garantálom, hogy tudok majd segíteni, vagy hogy könnyebb lesz majd neked. Viszont nem leszel teljesen egyedül, és ez valamennyire használni fog, tudom.

- Honnan? – hirtelen csattantam fel, mégis kérdésem kivitelezése nem volt annyira felháborodott, mint ahogy valójában éreztem magam. – Kris én emlékszem; tudom ki az a Haneul, mit jelentett a számomra, és mi miatt vesztettem el. De ezt kiadni magamból szinte lehetetlen; túl fiatal voltam, és mindez túl hirtelen történt.

- Mit kell érteni a „túl hirtelen” alatt? – kérdezte, váratlanul stílust váltva.

- Egy éjszakát.

- És van rá ráció, hogy ez az egy éjszaka a ludas a problémáidban? Az emlékezetkiesések, a hallucinálások… Emiatt vannak?

- Valószínűleg – bólintottam. Ismertem a problémám gyökerét, viszont semmi szükségem nem volt arra, hogy ezt mások orrára kössem. Nem akartam, hogy rajtam kívül bárki is tudja mennyire szánalmas, vagyok valójában. Mert az voltam, csak éppen jó mélyen elrejtettem a valós önmagamat.

- Beszélned kell!

- Nem akarok.

- Sehun – mondta ki lassan nevem. – Elmondásod alapján évek óta emlékezetkieséseid vannak, néha hallucinálsz, Jongdae szerint sokszor agresszív vagy, és nem tudod, mit művelsz. Csak ebben a félévben volt egy másfél hétig tartó kómád, és minimum egy olyan szintű agykihagyásod, ami miatt majdnem megölted magad. Biztos vagyok abban, hogy nem volt könnyű, amin évekkel ezelőtt keresztülmentél; de ma már nem vagy gyerek. Felnőtt ember vagy, egy komoly problémával, amin csak úgy tudok segíteni, ha részletesen elmondod, mi történt veled. Őszintén: Mi veszteni valód van?

 Semmi. Nem volt semmi, ami miatt aggódnom kellett volna, és ezzel tisztában voltam. Sosem mások véleményétől vagy reakciójától féltem, hanem a sajátomtól: Kris egy régen elásott valamit akart belőlem kiszedni, ami által akár az egész személyiségem is megváltozhat; nem tudom, hogy ha hallom mindazt, amit átéltem, hogy fogom kezelni. Félek magamtól, a valós személyiségemtől, de legfőbbképpen a régi elveszett fájdalmaktól, amik akkor törhetnek rám, ha kimondom mindazt, amit egykor eltűntettem. De igaza volt; semmit sem veszíthetek, viszont talán nyerhetek. Hogy mit, azt egyikünk sem tudta.

 Megfáradt sóhajt hallatva magamból vettem egy mély lélegzetet, majd lenyugtatva hevesen verő szívemet, elindítottam az ősrégi lavinát, amelynek már évekkel ezelőtt el kellett volna tűnnie.

- Tizennégy éves voltam…

24. fejezet

24. fejezet

 Januárban visszatért az iskola, ahogy a szokványos napok és az irodalomórák is. Minden ugyanolyan volt, kivéve Krist: semmiben sem változott, régi stílusához híven lazán kezelte a diákok faszságait, mint előtte, csak más volt. Velem teljesen más volt. Egyáltalán nem jó értelemben; nem viselkedett agresszívan, vagy bunkó módon, egyszerűen elkerült. Tanórán egy pillanatra sem nézett rám, s a kicsengetés megtörténte után ő volt az első, aki kisprintelt a teremből. Egyszer sem tudtam megkérdezni tőle mi baja, de még beszélni sem volt alkalmam vele. Szenteste óta nem láttam és bevallom: Nem emlékszem. Egyszerűen képtelen vagyok felidézni karácsony másnapját; mit tettem akkor, vagy Kris mit tett... Mondtam volna neki valamit? Esetleg csináltam valami olyat, amivel megsértettem? Ötletem sincs rá mi történt akkor, hogy így kell viselkednie velem, de nem tetszett.

 Ebédszünetben a kihalt folyosókon sétálgatva pillantottam meg Yifant, miközben hevesen gesztikulálva telefonált. Ahogy figyeltem hófehérzakójába bújt szálkás testét, egyszerűen felment bennem a pumpa; semleges ábrázattal mozogtak ajkai, én pedig ideges lettem. Magam sem tudom, mi vezérelte következő cselekedeteimet, de; dühös voltam.

 Határozott léptekkel indultam meg felé, kissé hevesen verő szívvel, amely másodpercről másodpercre fokozódott. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, valamiért érzéseim is gyilkosabb tempóban tomboltak bennem, csak arra várva, hogy kitörjenek.

- Kris... – szóltam halkan, még visszafogva magam. Tanárom fél szemmel rám sandítva emelte fel mutatóujját, ezzel teljesen lekezelő stílusban tudatva velem, hogy épp nem ér rá. A pofám leszakad, komolyan. Dühtől túlfűtve kaptam ki kezéből a mobilt, majd egy egyszerű mozdulattal kinyomtam azt.

- Neked meg mi bajod van?! – Hihetetlen ábrázattal meredt rám, teljesen felháborodva pofátlan viselkedésemen.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – forgattam szemeim.

- Már megbocsáss, de én épp telefonáltam, erre te idejössz, és csak úgy kinyomod a mobilomat. Mi ez, ha nem bunkóviselkedés?

- Nem mondtam, hogy nem az – vontam vállat, hisz tisztában voltam illetlen stílusommal. – De te sem vagy sokkal jobb nálam.

- Hogy én? Mit tettem?

- Ezt szeretném tudni – léptem közelebb, talán túlságosan is közel hozzá. Már magamon éreztem meleg leheletét, s hallottam egyenletes szívverését, ami a sajátomról nem volt elmondható. Provokatív viselkedés volt az enyém, de kikívánkozott. – Csináltam valamit?

- Amellett, hogy kinyomtad a telefonom, semmit – fújatott idegesen, továbbra sem tudva elvonatkoztatni attól a hülye készüléktől.

- Akkor miért viselkedsz így?

- Hülyéskedsz? Épp telefonáltam!

- Felejtsd már el egy pillanatra azt a kurva telefont! – fogtam fejem idegesen, hitetlenül, hogy még mindig nem vette, mit akarok mondani. Lehet ő nem is, veszi észre a saját viselkedését? – Mondd; tettem valamit ellened?

- Ellenem? – húzta fel szemöldökét, sokkal higgadtam állapotban.

- Igen. A telefonkinyomást leszámítva.

- Nem tudok róla – vont vállat. Mintha előtte nem is lett volna furcsa; vagy csak én voltam az? – Miért kérded?

- Nem igazán emlékszem karácsony másnapjára, és te is bizarrul viselkedtél, gondoltam biztos tettem valamit.

- Hát... – vakarta meg tarkóját. – Elmentél.

- De előtte nem mondtam semmit sem? – próbáltam faggatni, viszont sajnos ezt a mondatot, totálisan félreértettem. Kris hitetlen halk kuncogást adott ki magából, majd komolyan szemeimbe meredve ismételte meg mondatát.

- Sehun; Te elmentél.

- Vagyis...?

- Mire felébredtem, már nem voltál ott – felelte komoly fénnyel szemeimbe, de ez a szimpla felelete nem nyugtatott meg.

- És tettem valami kárt a lakásodban? – próbálkoztam tovább, hogy okot találjak magamban, Yifan viselkedése mi voltjára. Tanárom arcán apró mosoly jelent meg, tipikusan olyan grimaszokat vágva, mint aki rosszra gondol.

- Elmentél.

- Oké, ezt már felfogtam, de csináltam valamit?

- Nem, Sehun – csóválta fejét, folyamatosan vigyorogva, amely egyre szélesebben terült szét arcán. – Azt hiszem nem érted: Elmentél.

 Homlokráncolva, értetlenül meredtem Yifanra, egyáltalán nem értve szavai által alkotott mondatát. Próbáltam összerakni a dolgokat, visszaidézni mit tettem akkor, vagy hova mehettem azután, de egyszerűen nem ment. És Kris nem segített túl sokat; csak végig engem bámult, kikerekedett szemekkel, melyek testemet vizslatták. Barna íriszei végigszántották magas alakomat, fejem tetejétől egészen...

- Bassza meg! – maradt tátva szám, ahogy végre leesett, mire is értette azt, hogy elmentem. Tehát minden értelemben elmentem... Mi a picsáért nem ezzel kezdte? Jesszusom; úgy égett a pofám, mint előtte soha. – Én tényleg...?

- Hidd el, biztos vagyok benne.

- És lett bármi baja a kanapénak? – Istenem, mennyire kibaszott kínos volt az a szituáció; ez még akkor is kellemetlen, amikor otthon vagyok, de egy tanárnál... Könyörgöm, valaki ásson el.

- Nem, az megúszta – biccentett felém, ezzel megnyugtatva, hogy nem tettem hatalmas és drága károkat a lakásában. – De a lepedővel már nem bántál valami kegyesen.

- Anyám! – fogtam fejem kiakadva. Égtem olyannyira, hogy azt kifejezni nem tudom; arcom a vörös minden árnyalatában díszelgett, és életemben először, nagyon hajlottam arra, hogy bocsánatot kérek. – Sajnálom...

- Nincs mit – legyintett lazán. – Ez ebben a korban nagyon gyakori. De megkérdezhetem, mikor voltál utoljára nővel?

- Öhm... – gondolkoztam el egy pillanatra. Na, ilyen sem történt még velem, hogy egy efféle kérdésen ilyen hosszasan kell töprengenem. – Azt, hiszen novemberben.

- Látszódnak az elvonási tünetek.

 Elvonási tünetek, mi? Wu Kibaszott Yifan, tudnod kellene, hogy nem azért nem kefélgetek orrba-szájba, mert nem akadnak jelentkező, hanem mert egyáltalán nem kívánom a szexet. És ha ebbe jobban belegondolok, tényleg így van; amióta szakítottam Sullival, valahogy nincs kedvem a nőkkel és a hülye kielégítésükkel foglalkozni. Tény, hogy nálam nem létezett olyan, hogy több mint egy hónapig semmi nemi aktus, de eddig még nem hiányzott. Arra a magömlésre pedig nem tudok mit mondani... Idióta hangokat hallok a fejemben, és néha kihagy az agyam; szerintem már nem meglepő, hogy a kis Sehun saját életet él.

- Sehun! – Kris erőteljes hangja zökkentett ki a gondolataimból, amikor is már rég véget ért az ebédszünet. – Hallottad, amit mondtam?

- Nem. Megismételnéd?

- Csak annyi, hogy valószínűleg jót tenne neked, ha szereznél magadnak egy barátnőt – Barátian veregetett vállba, segíteni próbáló arccal mosolyodott el, majd lassan került ki, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy elmegy.

- De én nem akarok barátnőt.

 Megtorpant. Lassan fordult vissza, meglepődött tekintettel, s furcsa csillogással szemeiben, melyek eddig még sosem kerültek oda.

- Nem?

- Én nem akarok barátnőt; semmilyen nőt nem szeretnék.

- Értem – Halvány, szinte észrevehetetlen mosoly suhant át rajta, melyet nem tudtam volna észrevenni, ha az nem a legszebb gesztusa lett volna, akkor. Csak álltunk, végig a másikat fürkészve, teljesen mozdulatlanul, mintha a legkisebb helyzetváltoztatás is drasztikus lépésnek tűnt volna. Óráknak hitt másodperceken keresztül csupán Kris barátságosan fénylő barna íriszeibe néztem, várva valami jelre; de az nem érkezett el hozzám. Mindössze meleg pillantásokat kaptam, eddig ismeretlen gesztusból, amelyet talán sosem fogok megérteni. Yifan alsó ajkát harapdálta, miközben levette rólam tekintetét, amelyet ezúttal maga elé irányított, így bámulta a nagy semmit. Gondolkozott, ez látszott néha megrezdülő arcizmain, melyek egyszer-egyszer életjelet adtak magukról.

- Ezt majd még orvosoljuk – felelte édes pillantásokkal dobálózva, lágy mosollyal arca szegletében. Ragyogó ábrázattal biccentett felém, majd ismét megfordulva lassan ment el, s tűnt el alakja a folyosó sötét végében.

- Basszus – szökött ki hangos sóhajom mellett eme káromkodás, ahogy fáradtan hajamba túrva ébresztettem fel magam a még mindig sokkos állapotomból. Mi volt ez az egész? Én ezt egyszerűen nem értem; az utóbbi napokban illetlenebbül viselkedett velem, mint egy kutyával most meg mintha mi sem történt volna. Lehet nem is volt semmi, csak már megint az én agyam kombinálja a dolgokat. Aish, ez a kis rohadék, igazán abbahagyhatná már a túlórákat; elvoltam én annyival is, amennyi más normális embereknek megadatott. Nem, nekem egy ilyen pszichopata agy kellett, ami csak a szarkeverésre jó, semmi másra. Az életemre esküszöm, hogy az elmúlt négy évben egyszer sem örültem a memóriámnak és az előhozott képek által megváltozott érzéseimnek sem. Bárcsak nem így működnék; néha komolyan szívesebben lennék analfabéta, mintsem normális. Egyáltalán használhatom én ezt a szót? Normális: teljesen távol áll tőlem és a velem kapcsolatos eseményektől is. Az abnormális, a furcsa vagy szimplán az őrült sokkal jobb meghatározása lenne az elmúlt esztendőimnek, amiket legszívesebben elfelejtenék, vagy egyszerűen kidobnám őket a kukába, mintha meg sem történtek volna. Csak az volt éppen a szar, hogy a múltamat nem tudtam megsemmisíteni. Annak terhét s következményeit örökké cipelnem kell majd.

 Gyengének éreztem magam, mikor aznap délután betettem a lábam otthonomba; igen, az ajtót használtam és nem az ablakon keresztül másztam be. Végtagjaim egyszerűen nem lettek volna képesek többre, puszta sétánál, de amit akkor csináltam, még annak sem volt nevezhető. Csoszogva, hirtelen rám tört levertséggel emeltem át lábam házunk küszöbe felett, s haldokló lelkületű embereket megszégyenítve vonszoltam el testemet a nappaliig.

 Eddig vállamon pihenő táskám, lecsúszott helyéről, hatalmasat csattanva padlón, üres hangokat képezve a helységben. Erőtlen lábaimmal próbáltam megtartani megfáradt testemet, amely a váratlan látványra csupán még gyengébben pihent. Szívem kiszakadt mellkasomból, egyenesen az előttem állóhoz kiáltva, egy régi ismerős hangba csomagolt válaszban reménykedve. Térdre akartam rogyni, bocsánatért esedezni, akármilyen feleletért könyörögve, csak hogy még egyszer simogathassa dobhártyámat magas, mégis búgó orgánuma, amelynek csengését mindig gyönyörűnek hallottam. Érinteni vágytam a vállát simogató, selymesen csillogó, dús barna fürtöket; porcelánbőrének régi illatát szerettem volna érezni, ahogy még egyszer végigsimítani vállának keskeny élén. Babaarcában utoljára akartam gyönyörködni, ahogy a világ legszebb mosolya kerül arra rá, ezzel teljesen elolvasztva engem. Ki nem mondott vágyakat akartam közölni vele; hogy mennyire szerettem volna éjszakánként magamhoz szorítani, éreztetni vele szeretetemet, s hogy soha nem fogom elhagyni. Igéző ajkait szerettem volna csókolni, minden alkalommal kimondani mennyire rajongok érte, s elhalmozni ajándékokkal, amiket világ életében megérdemelt. Gondoskodni akartam róla, szeretni s boldoggá tenni, hogy minden áldott nap láthassam elbűvölő mosolyát, amely egy szempillantás alatt tudta megváltoztatni halmazállapotomat.

- Haneul... – Remegő ajkaim közül akaratomon kívül szökött ki angyali neve, ezzel próbálva magamhoz hívni. Meg akartam érteni; csak még egyszer utoljára. De ő egy lépést sem tett, csupán mosolygott. Úgy formálta meg arcának leggyönyörűbb ékességét, mintha a négy évvel ezelőtt történtek nem is a valóságot képezték volna. Mintha nem akkor alázták volna meg a legjobban, s mintha nem tudta volna pontosan, hogy gyáva voltam. Haragnak semmi jelét nem láttam fehéren fénylő arcán, csak a meleg szeretet sugárzott belőle. Úgy tekintett rám hatalmas barna íriszeivel, mint egy rég nem látott barátra, kivel egykoron közeli viszonyban volt. Gyönyörűsége semmit sem változott az évek alatt, ahogy angyali kisugárzásából sem vetkőzött ki, aminek ragyogása rögtön elvakított. Olyannyira, hogy csupán őt láttam, minden más pedig eltűnt a fehérségben, amit ártatlansága képzett a helységben. Kérdések ezrei sorakoztak bennem, mindet neki címeztem, de az elsődleges, ami kisiklott belőlem talán az utolsóként ért célba.

- Hogy kerülsz ide? – Hangom teljesen ismeretlenül jutott vissza fülembe, úgy formálva magát, mintha nem is tőlem származott volna. Mintha egy kisfiú beszélt volna.

- Hunnie, te meg kinek szóltál? – Egy ismerős gyermek harsan fel mellőlem, mire én hitetlenül kapom rám tekintetem.

- Yunseo...

- Kihez beszélsz Sehun-ah? – kérdezi hatalmasra kerekedett szemekkel, kíváncsian vizslatva engem.

- Haneulhoz – válaszolom, majd tekintetemet ismét a rám kedvesen mosolygó nőre emelem, kinek szépsége valamiért még ragyogóbbnak tűnik, mint előtte valaha volt. Hiányzott. Elmondani nem tudom mennyire.

- De nincs itt senki – Húgom reálisan csilingelő hangja egy másodperc alatt, ránt vissza a kegyetlen valóság keserű sötétségébe. Döbbenten nézek ismét testvéremre, aki kissé aggodalmasan pislog felém, mintha... Féltene.

- Hogy...?

- Csak mi ketten vagyunk a házban, Sehun. Rajtunk kívül én egy árva lelket sem engedtem be, és még mindig csak te és én vagyunk itthon.

- Ez... – Egyre gyorsabb tempóban kezdtem venni a levegőt, lihegve meredtem az alacsony csöppségre, ki továbbra is gondterhelten pislogott rám. Rémülten kapom tekintetem a tökéletes nő felé, kinek ragyogása, akkor már kopni kezdett; fénye fokozatosan gyengült, ahogy arcán a mosoly is csupán homályos kép volt, melyet elmosott az időközben arcára költözött fájdalom. Keserű pillantások az utolsók, amikkel engem ajándékoz meg szép, mégis megkeseredett lelkével, mielőtt teljesen elkopva tűnne el a semmibe.

 Kecses alakját a sötétség visszataszító karma fonja, körbe s ragadja el tőlem újra. Mintha a történelem ismételné önmagát; térde rogyva tépem hajam, megint csak érezve azt a gyilkos kötelet nyakam körül, amely egyre szorosabban húzza bőrömet. Ordítanék a fájdalomtól, ütnék, a tehetetlenségből keletkezett dühtől s sírnék a szánalmamon, ami percről percre egyre jobban fojt meg: Újra elvesztettem.

 Fehérségben rohanva, reménytelenül kergetve egy álmot keresem a megoldást. Hideg fuvallat csiklandozza bordáimat, egyenesen felkúszva testem érzékeny pontjain, eljutva fülemig, melybe édes szavakat suttog.

 „Sajnálom Sehun”

 Ismeretlen erővel magamban lépek, egyre csak sebesebb tempót diktálva azt sem tudva merre vagyok pontosan. Érzem a dühöt, ahogy mellkasomból kiszabadulva veszi birtokba testemet, s irányítja kezelhetetlen mozdulataimat. Hagyom, hadd tegye, amit akar, hisz értelmetlennek érzem létezésem; bárcsak Haneul magával vitt volna, oda abba a csodálatos helyre, ahol ő is van. Nem számít hány akadályt, kell átküzdenem, hogy vele lehessek, nekem megéri. Bármit megadnék, hogy még egyszer megérinthessem porcelánfehér bőrét, hogy újra hallhassam varázslatos hangját, hogy ismét édes nevetést tudjak kicsalni igéző ajkai közül. Egyszer az életben csókolni akarom őt, boldoggá tenni s éreztetni vele szeretetemet. Mindegy hova kell mennem, ha Haneul mosolya vár ott rám, az életemet is átadnám, csak hogy láthassam Őt.

 Ismét, a régi érzések uralkodnak el rajtam azok, amiket meg kellett volna tanulnom elfelejteni. Eltűntetni belőlem, hisz nem segítenek; megőrjít, hogy a lehetetlen után futok, akár egy szerencsétlen, reményvesztett. De az vagyok; nem tudom elengedni azt, ami sosem volt az enyém, mégis vágyok utána. De hisz érthető; Haneulért még ez is megéri.

 Kitárul előttem megannyi ajtó, melyeken keresztül átvágok, hatalmasakat lépve valami új és ismeretlen felé. Fogalmam sincs, merre megyek, vagy mit keresek, de hagyom, hogy testem magától cselekedjen. Mintha hegyeket másznék, olyan távlatokat teszek meg, egyre csak közelebb kerülve az engem hívó szabadsághoz, amelyre mindig vágytam. Valami furcsa, bőrszerű anyag simogatja karomat, miközben kezem egy hideg fém után nyúlva, szabadítja ki azt börtönéből: Nehézség telepedig karomra, valószínűleg súlyokat emeltem ki rejtekhelyükről. Kerek kis lyuk tapad halántékomra, furcsa ridegséggel benne; mintha egy kés acélját nyomtam volna fejemhez. Kezem helyezkedik, ujjam cirógat valamit; valami olyat, ami a rám szorult tárgyon van.

 Hirtelen karom befeszül.

- SEHUN!

 „A pisztoly elsült, a vér kifröccsent.”