49. fejezet

49. fejezet

 Elképedve, hevesen dobogó szívvel bámultam a megszeppent, rám hosszasan meredő hölgyre, megpróbálva rájönni, vajon mi járt épp akkor a fejében. Arcmimikája alapján, gondolkozott, keményen próbált visszaemlékezni, ki is lehettem én, mit is jelenthettem a számára még réges-régen, amikor emlékezett rám. Tanácstalan vonásait látva, egy percre a szívem megszakadt, s keserű mosoly került ajkaimra, ahogy realizáltam ostobaságomat.

 Nagyobbat sóhajtva léptem a nő mellé, halkan engedve ki hangomat, hogy semmiképpen se ijesszem meg őt.

- Elnézést, bizonyára összetévesztettem valakivel – mondtam, készülve elmenni onnan. Lépéseim már visszhangzottak fülembe, fájtak, egyenesen kettészakították dobhártyámat, miközben egyre távolabb s távolabb kerültem az ismeretlentől.

- Sehun? – Megtorpantam. Meghökkentséggel arcomon fordultam meg, az elkerekedett szemű nőre pillantva, akiből semmit sem lehetett kiolvasni. Orcája ragyogott, íriszei hirtelen nosztalgikus örömtől kezdtek csillogni, szépen ívelt szája mégis sajnálkozó mosolyra húzódott, amely gyomorgörcsbe rántotta testemet.

- Emlékszel rám? – kérdeztem megdöbbenve.

- Téged nehéz elfelejteni – csilingelő hangja akkor is nyugtatóan hatott, így évek elteltével is. Közelebb lépett, s egyik kezével végigsimított karomon. – Jól vagy… azóta?

- Hát – vakartam meg tarkómat, halkan felnevetve – ezt egy kicsit hosszú lenne elmesélni így, itt az utcán.

- Értem – bólintott beleegyezően, valószínűleg ő is érezte, mennyi mindenről maradt le az elmúlt években. – Esetleg ráérsz most?

- Ami azt illeti, igen – feleltem kissé határozatlanul.

- Nem lenne kedved meginni valamit? – biccentett egy közeli kávézó irányába, mely a túloldalon foglalt helyet. – Beszélgethetnénk, tudod… mint a régi ismerősök.

- Az remek lenne!

 Más esetben megkérdeztem volna magamtól, miért lettem ennyire feszült a jelenléte miatt, de Haneulnál pontosan tudtam, miért éreztem annyira kellemes környezetben magamat. Miatta; ő volt az első szerelmem, és évekkel később újralátni őt, rengetek izgalommal járt együtt. Lehetőségem nyílt arra, hogy megismerjem az elmúlt négy évét, illetve, hogy megismertessem vele az én elmúlt négy évemet.

 Csendesen ült előttem, hang nélkül szürcsölgette a latte-ját, kiélvezve az elegáns csészéből szűrődő aromákat, s orrokat bizseregtető illatokat. Haneul régen is értékelte az efféle apróságokat, és öröm volt látni, hogy ez a tulajdonsága annyi rossz élmény után is megmaradt. Ezen gondolatomon elmosolyodva kortyoltam bele az americano keserű ízébe, amely az utóbbi időben valahogy illett a mindennapjaimhoz.

- Régen utáltad az americano-t – mosolyodott el szelíden, ahogy kedves pillantásával megajándékozott. – Hogyhogy most azt iszol?

- Mindig azt iszom – sóhajtottam. – Az utóbbi négy évben minden nap, amikor csak esélyem van rá.

 Felkuncogott.

- Meglehetősen sokat javult a szókincsed – mondta, azzal visszahelyezte kávéját az asztal tiszta lapjára. Ahogy ezt megtette, az ablakból szűrődő fény rávetült vékonyka kézfejére, ott megvilágítva egy gyönyörű, engem majdnem megvakító szépséget.

- Mondd… – kezdtem bele, megvárva míg kíváncsi szemekkel nem kezd vizslatni. – Mióta vagy házas?

 Egy pillanatra ledermedt. Valószínűleg a közös múltunkra való tekintettel, nem tudta, hogy erre boldogan vagy sajnálkozva feleljen. Még azokban a percekben is, amikor már szinte semmi közünk nem volt egymáshoz, engem, az én lelkemet akarta védeni.

- Három éve – végül válaszolt a kérdésemre.

- Gratulálok – mosolyodtam el őszintén. Én tényleg örültem, hogy talált magának egy férfit, aki megbecsüli és a tenyerén hordozza, ezzel kapcsolatban pedig semmi féltékenységérzetem nem támadt. Boldog voltam, hogy ő is az, komolyan. – Remélem, jól érzed magad vele!

- Nagyon is – engedett fel, ahogy férjére gondolt. – Tudod… Ő építész. Rendkívül kreatív és kedves ember; szeret engem és Yungyeomot is. Rajzolni tanítja a fiamat – itt halkan elkuncogott, feltehetőleg maga elé képzelte szerelme és egyetlen gyermeke képét, ahogy közösen az asztalnál ülve firkálnak valamit egy papírra. Ha anya lettem volna, nekem is hasonló a reakcióm. – Yungyeom imádja.

- Jó ezt hallani – került mosoly nekem is arcomra, ahogy eszembe jutott az a szeretnivaló lurkó. – Már iskolás, nem?

- De igen – bólintott. – Nagyon okos fiú, a tanárok megőrülnek érte.

- Csak ne őrüljenek meg annyira – jegyeztem meg orrom alatt, ha a saját példámból indultam ki.

- Hogy érted ezt? – ráncolta értetlenül homlokát.

- Sehogy – legyintettem, mert erről igazán nem szerettem volna beszélni. Kicsit még többet szerettem volna hallani Haneulról, a családjáról, a férjéről, hogyan jöttek össze, meg ilyesmik. Csak még egy kis ideig őt akartam hallani, nem a saját élettörténetemet.

- Önző vagyok, hogy csak magamról beszélek, nem igaz? – nevetett fel kesernyésen.

- Dehogy vagy – csóváltam meg fejemet, mert Ő minden volt, csak éppen önző nem. – Őszintén, szívesen hallgatlak.

- Azért én is szeretnék hallani rólad – mondta, megérintve az asztalon pihenő kézfejemet, kicsit még meg is szorítva azt, ezzel nyomatékosítva mondandóját. – Tudod, amikor történt az eset az apáddal… El akartam menekülni arról a helyről, és ez sikerült is… viszont hónapokon keresztül hiányoztál nekem, Sehun… Lehet, nem hiszed el, de én tényleg szerettelek; és a végén már úgy, ahogy te is szeretted volna.

- Komolyan? – Őszintén meg voltam döbbenve. Egészen addig a napig nem hittem abban, hogy Haneul valaha szerelmes lett volna belém, viszont ha igazak voltak ott a kávézóban a szavai, akkor muszáj volt megcáfolnom a hitemet.

- Komolyan – simogatta selymes bőrrel borított ujjaival kézfejemet, kedves mosolyt küldve irányomba. – A sok szívás után borzasztóan jól esett, hogy akadt még egy férfi, akinek fontos voltam. És a közelséged és folyamatos támogatásod miatt szerettelek meg… tényleg szerelmes lettem egy nálam tizennégy évvel fiatalabb srácba – itt felnevetett, de pont annyira hirtelen komorult is el. – Éppen ezért sajnáltam, hogy az apád miatt el kellett hagyjalak téged…

- Ne nevezd őt az apámnak, kérlek – rándult halovány vigyorba arcom, csupán egy rövid pillanat erejéig.

- Bocsánat – felelte. – Tudod Sehun, bűntudatom van – váltott témát, viszonylag gyorsan.

- Miért?

- Én nem sokkal később megtaláltam a következő életem központját, a mostani férjemet. Már van is egy kislányom tőle – ahogy kiejtette ajkain, hogy újabb gyereke lett, muszáj volt rákapnom eddig az asztalt bámuló tekintetemet. – Egy éves, a neve Aimi.

- Aimi? – ráncoltam homlokomat. – Miért japán…?

- A férjem japán – adott választ a még teljesen ki nem mondott kérdésemre.

- Szép név – mosolyodtam el. – Az „ai” szerelmet a „mi” pedig gyönyörűt jelent.

- Akkor már értem, miért adta ezt neki – kuncogott fel halkan, kezét ajkai elé helyezve. Az évek alatt nem sokat változott, nem tűnik sem öregebbnek, sem pedig fiatalabbnak; olyan, mint négy évvel ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy látványosan boldogabb volt, mint mikor nálunk dolgozott. – A lényeg az – tért vissza az eredeti tárgyhoz –, hogy én jól vagyok. És szeretném, ha később te is találnál magad mellé egy olyan lányt, akit megérdemelsz.

- Ez nem fog megtörténni – nevettem fel, a szokottnál kicsit hangosabban, mert ez a beszélgetés több volt, mint ironikus. Egy lány, akit megérdemlek? Minden szó ellent mondott egymásnak.

- Miért nem?

- A lány, akivel utoljára voltam még ősszel, terhes lett – kezdtem bele hosszú, véget nem érő történetem legelső mérföldkövébe. – A gyerekeket megtartja, mivel ikreket vár, de nem velem fogja felnevelni őket, hanem az újdonsült barátjával.

- Jesszusom – kapta arcához mindkét kezét. – Sajnálom.

- Ne tedd, hidd el, jobb ez így, mindenkinek – küldtem felé biztató mosolyt, miszerint, ha valakinek, nekem ez a felállás tökéletesen megfelelt.

- És – tördelte ujjait zavarban, kíváncsiságtól túlfűtve – a szüleid mit szóltak mindehhez?

- Hát nem sokat. Valójában nem is tudják, de ezután már nem is tartozik rájuk.

- Hogy érted ezt? – vonta össze szemöldökét.

- Kibasztak otthonról még érettségi előtt – mondtam amolyan „Ez van, ezt kell szeretni” stílusban. – Ja, nálam aztán zajlik az élet. Felcsináltam az exemet, a legjobb barátomról kiderült, hogy meleg, kirúgtak hazulról, az iskolában szinte mindenki szívből undorodik tőlem, és valószínűleg még tíz évig nem láthatom a húgomat – összegeztem utolsó tanévemet, olyan hanyag stílusban, ami már engem is meglepett, hát még az előttem ülő nőt.

- Ez rémes – adott hangot tömör véleményének.

- Az – értettem vele egyet. – De tudod, miért viselem ennyire könnyen? Mert minden, szinte egyetlen egy ember miatt történt, aki ha nincs… valószínűleg még mindig téged szeretlek! – Teljesen ledermedt őszinte szavaim hallatán. – Hihetetlen, mi? Hogy ennyi idő eltelte után egy bizonyos sokk kellett ahhoz, hogy ne szeresselek tovább.

- Ez… – egyáltalán nem tudta, mit kellett volna abban a helyzetben mondania. Nem hibáztattam, elvégre nekem sem volt egyértelmű, pontosan mit akartam hallani tőle, hogy egyáltalán akartam-e valamit hallani… nem tudtam. – Hogy értetted azt, hogy miatta? – Jogos volt a kérdés, és talán épp ezért mosolyodtam el.

- Azért rúgtak ki otthonról, és azért gyűlölnek annyira az iskolában, mert összejöttem a tanárommal. – A sokkos arca láttán, valószínűleg nem erre a válaszra számított.

- Sehun…

- Igen tudom, miattam elvesztette az állását, ha nagyobb dobra verik a dolgokat, akkor még börtönbe is kerülhet blablabla… már milliószor átrágtuk magunkat ezen, hidd el nekem! – sóhajtottam halkabban.

- Szóval még együtt vagytok? – kérdezte meg óvatosan, mire csak bólintással válaszoltam. – Mindig sejtettem, hogy a noonakra buksz.

- Ő nem noona – mosolyodtam el, alig hallhatóan kuncogva fel.

- Mi? – lepődött meg. – Akkor tanársegéd?

- Nem – ráztam meg fejemet, hagyva, hogy tincseim ide-oda ugráljanak, kissé elködösítve Haneul látványát. – Idősebb nálam, csak nem nevezem noonának.

- Akkor hogy hívod?

- Többnyire a nevén – mondtam, szinte teljesen észrevehetetlen csillogással szemeimben. – Meg, néha hyungnak.

- H-hyungnak? – kerekedett el a nő szeme körülbelül háromszorosára, mikor realizálta a szavaimat. – Neked egy f-férfival van kapcsolatod?!

- Senki sem gondolta volna, ugye? – kacagtam fel játékosan, nem igazán foglalkozva egykori szerelmem döbbenetével. – Elítélsz miatta?

- Dehogy! – rázta meg fejét azonnal, mintha ez a kérdés egyenesen sértette volna. – Az öcsém is meleg, tudod jól… Csak éppen nálad, nem számítottam erre.

- Hát először én sem – horkantam fel, ahogy visszaemlékeztem arra, mennyire össze voltam zavarodva, mikor Kris a zongora mellé ültetett. – De ma már el sem tudok képzelni mást magam mellett.

- Ennek örülök! – mosolyodott el kedvesen.

 Ezek után nem maradtunk sokat abban a kávézóban; mindketten megbizonyosodtunk arról, hogy a másik jól van, ennyi pedig bőségesen elégnek bizonyult. Kifizettük az italainkat, majd némán, együtt távoztunk a helyiségből, a lehető legkisebb feltűnést is elkerülve. A kellemes hangulatot árasztó objektum előtt megálltunk néhány perc erejéig, csupán azért, hogy illendően elbúcsúzhassunk egymástól.

- Örülök, hogy láttalak – mondta igaz csillogással szemében.

- Én is – válaszoltam. – Sok sikert a későbbiekben!

- Neked is!

 Majd megölelt. Egy cseppet sem bántam, hogy még egyszer utoljára beszívhattam az édes illatát, hogy kezeim közt tarthattam gyenge, törékeny, mégis férfi elméket teljesen elbódító alakját, és hogy egyáltalán megérinthettem őt. Ahogy selymes haja csiklandozta arcomat, felidéződött bennem azaz időszak, amikor még bármit megtettem volna azért, hogy ilyen állapotban lehessek vele. Szó szerint bármit­…

 Mikor már kezdett volna eltolni magától, és elindulni a saját útján, ahogy tekintetünk találkozott, valamiért még nem léptünk el a másiktól. Hosszú perceken keresztül meredtem a hatalmas barna szemeibe, próbálva választ találni hirtelen dermedtségemre.

 Aztán megcsókoltam. Magam sem tudtam miért tettem mindezt, de egyszerűen lehajoltam hozzá, s hosszasan ízleltem a sokáig csak tiltott gyümölcsként emlegetett ajkakat, melyek gondolkodás nélkül viszonozták a gesztust. Édes volt, rendkívül kellemes, és képzeletek felülmúlóan puha… egyszerűen tökéletes, ahogy világ életemben hittem. Haneul csókja fenséges volt, csak szimplán hibátlan…

 Mégis egy elég volt belőle.

Elváltam tőle, majd egy mosoly kíséretében búcsút intettem annak a nőnek, akiért éveken keresztül, teljesen odavoltam. Az illatát, a külsejét, az ölelését, a mosolyát és a csókját, mind az elmémbe véstem, hogy egy nap majd visszaemlékezhessek rá, hogy igen, én belé szerelmes voltam. És hogy örültem-e annak, hogy megcsókolt? Igen, nagyon is. Megismételném? Nem, nem hiszem.

 Haneul tökéletes volt… a férjének. Nekem már ott volt Kris; és nem akartam helyette senkit.

***

 Az érzés, amikor a kezedbe kapod az érettségi bizonyítványodat, valami felülmúlhatatlan szabadságot ad. A Haneullal való találkozásom óta, eltelt egy kis idő, méghozzá annyi, hogy már emelt fővel távozhattam az iskola épületéből, azzal a tudattal, hogy soha a büdös életben nem kell még egyszer betennem a lábam oda.

 Jongdaevel karöltve sétáltam ki az objektumból, megtorpanva egy bizonyos ponton, hogy bevárhassuk Xiumint és indulhassunk… őszintén nem tudom, hova.

- Chen – szólaltam meg halkan, a párját kereső fiúra pislantva. – Hova is megyünk pontosan?

- Meglepetés – kacsintott hamiskásan, továbbra sem akarva elárulni ezt a meglepetés dolgot. Aish, tényleg rohadt kíváncsi voltam, miért volt majdnem minden ismerősöm totál besózva, de annak jobban örültem volna, ha rögtön beavatnak. – Amúgy mikor utaztok Yifannal? – érkezett hirtelen a kérdés, sokkal gyengébb és szomorkásabb hangon.

- Elvileg ma este – feleltem egyszerűen, nem nézve a srác szemébe. Erre a beszélgetésre egyáltalán nem vágytam, hiszen ez egyet jelentett a búcsúzkodással… én pedig még nem álltam készen megválni a legjobb barátomtól. Sem akkor, sem pedig később.

- Hiányozni fogsz – mondta keserű mosollyal ajkain, olyan halkan, hogy még nekem is nehézkes legyen meghallani mindezt.

- Te is nekem!

 És abban a pillanatban esett be Xiumin, lihegve, tetőtől talpig totál kinyalva. Zakót viselt, nyakkendőt, tökéletesre vasalt nadrágot, és bakker, lakkcipőt. Már tényleg nagyon tudni akartam mit titkoltak előlem, és mire volt akkora felhajtás, hogy a legkényelmesebb ruhákat hordó ismerősöm hajlandó legyen ilyen elegánsan megjelenni.

- Mehetünk? – kérdezte a hörcsögarcú, mire szerelme mosolyogva bólintott egyet.

- Sehun – fordult felém az említett. – Vezethetek én?

- Persze – egyeztem bele ezúttal könnyedén abba, hogy Jongdae kerüljön a volán mögé, én pedig mellé az anyósülésre.

 Az utunk csendben telt, a rádióból halkan szólt a zene, amely szerencsére nem tette kellemetlenné a csendünket. Az ablakon kimeredve kémleltem az utcákat, abban reménykedve, talán rájövök arra, hova voltunk hivatalosak. Jongdae és én az érettségi miatt eleve egy kicsit kiöltöztünk, de Xiumin direkt csípte ki magát, s izgatottan mocorgott a hátsó ülésen, akár egy kisgyerek. Semmi ötletem nem volt a délután folytatását illetően…

 Jongdae a város legszéléig vezetett minket, egy szinte teljesen üres, mégis élettel teli parkba, melyben a cseresznyefák virágzása gyönyörűvé tette az átlagos tájat. Egy kisebb ösvényen sétálva értünk el egy viszonylag nagyobb pagonyba, melynek legvégén, a virágzó fákkal körbefogott részen egy aprócska oltár állott, előtte pedig egy varázslatos, szemeket elkápráztató, hófehér ruhás lány, igen nagy pocakkal.

 Elképedve meredtem volt barátnőmre, akin a mennyasszonyi öltözék valami hihetetlenül szépen festett. Haja le volt engedve, így az lágyan simogatta hátát, arcán halovány smink díszelgett, és szemei a boldogságtól csillogtak.

 Mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie; Sulli és Ren, a szüleik, a pap, Chen, Xiumin… még CL és Kris is. A szinte már fehér hajú lány elégedetten ácsorgott párom mellett, egy szimpla, mégis nagyon csinos nyári ruhában. Yifan viszont; elállította a lélegzetem is a kicsit hosszabbra hagyott szőke fürtjeivel és a laza hófehér felsőjével. Komolyan, akár egy romantikus regény főszereplője.

- Ez volt az a hatalmas titok? – fordultam a mögöttem álló két fiú felé, kiknek ajkain meghatódott mosoly pihent. – Miért?

- Tudod Sehun – lépett elém párom, gyengéden fogva meg kezemet. – Sulli hívott meg mindnyájunkat, ugyanis…

- A szertartás után megyünk, igaz? – fejeztem be helyette mondatát, azért kérdésként formálva meg a végét, reménykedve egy megerősítésben.

- Igen – bólintott keserű mosollyal ajkain, megszorítva kézfejemet. Lelkiekben, meg úgy sehogy sem álltam készen erre a lépésre, mégis meg kellett tennem, a saját és Kris érdekében is.

 Mindenki csak rám várt; az eskető és a két szerelmes már a helyükön álltak, a családtagok és a bárátok figyelmesen nézték a mennyasszonyt és a vőlegényt, csupán Kris és én hiányoztunk a meghívottak sorából. Belekaroltam hát egykori tanáromba, hagyva, hogy magabiztosan Xiuminék mellé vezessen, hogy ott állva nézhessük végig, miként fogad örök hűséged az a lány, aki régen engem szeretett.

 A cseresznyevirágok hullása közben, enyhe szélben hagyta el mindkét fél ajkát a boldogító igen, melyet egy házassági csókkal pecsételtek meg. Nem hittem volna, hogy két élet összekötése ennyire nagy örömmel fog majd eltölteni, de így történt; elmondani nem tudtam volna, mennyire boldog voltam, amiért Sulli és Ren egymásra találtak. Nem gondoltam volna, hogy pont az ő esetükben fog ellágyulni a szívem, de a hit azért van, hogy megcáfolják, nem?

 Tapsvihar közepette dobta el a kezében tartott csokrot az immáron feleség, hangos kacagást engedve ki ajkai közül. A gondosan elkészített, meglehetősen tetszetős virághalom egy szempillantás alatt érkezett a mellettem álló szőkeség kezébe. Kris teljesen elképedve meredt a hirtelen birtokába jutott, színes csokorra.

- Hoppá, ez jelent valamit! – nevetett hangosan MinKi. – Sulli, ha mázlid van, Sehunnal együtt babázhattok!

 Az újdonsült férj megjegyzésére csak megforgattam szemeimet, s a teljesen elpirult páromra pillantottam, aki úgy meredt a csokorra, mintha az élete múlt volna annak szorításán. Komolyan aggasztott, hogy ennyire ledermedt egy idióta szokás miatt, ami… így jobban belegondolva engem is zavarba hozott. De azokban a percekben nem értünk rá ilyesmiken agyalni.

- Kris – érintettem meg vállát óvatosan, mire végre rám emelte tekintetét. – Azt hiszem mennünk kellene…

- Igaz! – éledt fel egy pillanat alatt, de a felébredése is csak addig tartott, míg ő rá nem jött, hogy mi következett.

 A körülöttünk álló barátokra pillantottunk, kiknek jókedve abban a percben szállt el, ahogy gyászos ábrázatunkra pillantottak. Mindannyian tisztában voltunk az elkövetkezendő párbeszédek súlyosságáról, elvégre azok volt az utolsók.

- Nos – sóhajtott kisebbet CL, megtörve a halott csendet – itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk, nem? – erőltetett mosolyt arcára, de láttam rajta, hogy számára sem volt ez könnyű menet.

 Először páromhoz lépett, megölelte őt, mondott neki még egy-két dolgot, majd átjött hozzám, s hosszasan a karjai közé zárt.

- Sok sikert nektek Japánban! Aztán hódítsátok meg az ottani yaoi fanokat! – nyomott csókot arcomra, könnyeivel küszködve. – Hiányozni fogsz Fisz!

- Hah! – fájdalmasan felnevettem, régi becenevem hallatán. – Te is nekem…!

 Elengedtem szép, nőies testét és egy utolsó mosolyt küldtem felé, mielőtt a pityergő feleséghez léptem volna, kacagás közben ölelve meg őt is. Nagyokat szipogott, teljesen összekönnyezte a vállamat, s olyan erősen szorított magához, mintha sosem akarna elengedni.

- Hitted volna, hogy a novemberi eset után még hiányozni fogok neked? – kérdeztem viccelődve egykori szemét viselkedésemmel, amelyre akkor nyáron csak egy nevetést kaptam válaszul, amely tökéletesen magába foglalt mindent, amit tudni akartam.

- Hitte a franc! – törölte meg szemeit, kissé elkenve eddig makulátlan sminkjét. – Vigyázz magadra, jó? És… kérlek írj nekem, hogy tudjam a címedet, meg minden. Megígéred?

- Megígérem – mosolyodtam el szomorkás arca láttán, de épp akkora lyukat éreztem mellkasomban, mint ő, ebben biztos voltam. – Gratulálok Sulli, tudom, hogy jó anya leszel. De helyettem is szeresd a kicsi Sehunkákat, rendben? És légy jó feleség, meg a többi…

- Rendben – kuncogott fel, két szipogás között, mikor végre elengedtem terhes lényét. Megsimítottam vállát, s Renhez értem, akivel csupán csak egy kézfogással búcsúztunk el, a közös pillanatokra és egy bizonyos emberre emlékezve, egészséges mosollyal arcunkon.

- Vigyázz Sullira, meg a kölykökre, jó?

- Úgy lesz!

 A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, azt hittem szétszakad a mellkasom, ahogy a fülemben lüktető vér pillanatról pillanatra egyre hangosabb lett; Xiumin és Jongdae következtek ebben az idegtépő sorban.

 Először a színésztanonchoz léptem, ki egy hosszas öleléssel kezdte meg elköszönését, a lehető legszebb baráti gesztusokkal fűszerezve meg a pillanatot. Ahogy kissé eltoltam magamtól, és a mindig nevető, ezúttal szomorúan csillogó szemekbe néztem, szavakba önteni nem tudtam, mennyire hálás voltam a sorsnak, hogy megismerhettem őt. Nélküle… biztosan nem lettem volna ott, ahol akkor voltam. És bár mindezt nem tudtam megköszönni neki – mert egy nap is kevés lett volna hozzá –, reménykedtem abban, hogy észrevette hálámat.

- Remélem most már nyugtotok lesz – mosolygott, kedvesen simítva meg karomat. – Örülök, hogy megismertelek, kölyök. Egy élmény volt!

- Kösz, de ez a te esetedben is így van – nevettem fel halkabban, ahogy ismételten megöleltem alacsony, hihetetlenül szeretnivaló testét, amely az utóbbi hónapokban baromi fontos lett nekem. Majdnem annyira, mint maga Jongdae… – Vigyázz Chenre, jó? Érzékeny a lelke, még ha nem is mutatja ki – suttogtam fülébe, kérésemet pedig egy bólintással elintézte.

 Elléptem az egyetemistától, hogy fejest ugorhassak abba a gödörbe, amiből sanszos volt, hogy nem tudok majd kimászni. Ahogy Jongdaere tekintettem, rögtön könnyek szöktek szemeimben, s alig bírtam visszatartani a sírásomat. Nem, még egyáltalán nem álltam készen arra, hogy elengedjem a legjobb barátomat, a testvéremet, a támaszomat… az egész életem tartóbástyáját.

- Ide is elérkeztünk – szólt hirtelen, elfojtott hangot hallatva, amitől legördült arcomon a legelső könnycsepp.

- Aish, fogd be! – szipogtam, ahogy hirtelen magamhoz rántottam, s fejemet vállába nyomva kezdtem bőgni, akár egy elsős kisgyerek, iskolakezdés előtt. Éreztem, hogy teljesen nedves lett a mellkasomhoz közeli ruha, ezáltal tudtam, hogy ő sem fogta vissza az egerek itatását.

- Bakker, most jöttem csak rá, mennyire fog hiányozni az a szerencsétlen fejed! – nevetett fel keserűen, eltolva magától, kisírt szemekkel meredve arcomba, hüvelykujjával letörölve patakokban folydogáló könnyeimet. Ahogy fájdalmas, mégis mosolygó vonásaira pillantotta, azt hittem ott helyben meghalok! Nem akartam, egyszerűen nem akartam megválni tőle! Az Istenit a legjobb barátom volt, az ember, akiért felkeltem anno nap mint nap és most… ilyen szimplán el kellett hagyjam!

- Rohadt unalmas lesz nélküled Tokyo, remélem tisztában vagy vele – válaszoltam hasonló stílusban, azt érezve, mindjárt kettészakadok. Ha valaki megkérdezte volna, miért éreztem ekkora fájdalmat, a válaszom könnyen kitalálható, mégis talán bonyolult lett volna: Nem az elválást fájt, koránt sem, elvégre az emberek költöznek, előbb-utóbb a kapcsolatok megszakadnak. Tisztában voltam ezzel, és nem is ez okozta a kínomat. A tudat, hogy a többé nem ugorhatok be hozzá, hogy több száz kilométer fog minket elválasztani egymástól, hogy nem lesz velem a későbbiekben, a hátam mögött, hogy nem fedez többé… Ez volt az, amibe bele tudtam volna pusztulni.

 Nem akartam elengedni őt, mégis muszáj volt; így még egyszer utoljára megöleltem, hosszasan kiélvezve azt a végtelennek tűnő pillanatot, beletúrva azokba a selymes, barna tincsekbe, amiket régen unaloműzésképp piszkáltam. Hirtelen, azok a megszokott, semmilyennek tűnő dolgok kezdtek mindennél többet jelenteni; egy mosoly, egy érintés, néhány gesztus… és egy teljes gyerekkor.

- Kösz, hogy ennyi éven keresztül elviselted a szerencsétlen fejemet – váltam el tőle, ezúttal ténylegesen normális testhelyzetből szólva hozzá. Kijelentésemre csak hangosan felnevetett.

- Még háromszor ennyit is örömmel elviselnék!

- Köszönöm – sóhajtottam. – Tényleg hálás vagyok neked…

- Nem kell mondanod – akasztott meg a beszédben. – Tudom.

- Ez esetben, oda is adnám az ajándékodat – mondtam, sokat sejtető mosollyal arcomon, kiélvezve meglepett mimikáit, ahogy zsebembe nyúltam s kivettem belőle Audim slusszkulcsát. – Szeretném, ha a tiéd lenne.

- Baszki, nekem akarod adni a kocsidat?!

- Igen. Japánban már nem sok hasznát venném, sehogy sem tudnám magammal vinni, eladni meg nem akarom – rántottam meg vállaimat. – Neked meg amúgy is nagy szükséged van egy autóra, és pontosan tudom, mennyire vágytál már egy ilyenre.

 Nem mondott mást, csupán újra átölelt, ezúttal gyengédebben, sokkal több szeretettel s kevesebb keserű búcsúval; ez pedig látványosan megkönnyítette az utolsó intést is, amit a kis csapat felé küldtem: CL, Sulli, Ren, Xiumin és Jongdae, ég veletek!

 A repülőn ülve, azt hittem megőrülök; minden megvolt, aminek meg kellett lennie, semmit sem hagytam hátra, és az összes ügyem elintézésre került, még a felszállás előtt. Mégis, feszült voltam, alig bírtam nyugton maradni, lehetetlenségnek tűnt nem hevesen verő szívvel várni az ismeretlen jövőre, amely totálisa megrémisztett.

 Az ablakból jól látható, szemeket elkápráztató látvány egy cseppet sem segített a lelki nyugalmam helyrerakásában. Elképzelni nem tudtam, az elkövetkező napjaim kimenetelét, ott helyben még arról sem volt fogalmam, mit fogok kezdeni magammal egy idegen városban. Dolgoznom kellene? Továbbtanulnom? Vagy csak unatkozó feleséget játszva otthon ülni és nézni ki a fejemből? Aish, azt hittem ott a gépen kapok embóliát!

 Váratlanul egy kéz simította meg enyémet, kissé még meg is szorítva azt, egy másodperc alatt csendesítve el a vihart fejemben. A hosszú zongoraujjak tulajdonosára emeltem tekintetemet, de csupán egy kedvesen csillogó szempárt és egy bíztató mosolyt láttam magam előtt. Éreztem… éreztem, hogy nem volt mitől tartanom. Ahogy rám mosolygott, valamiért biztos lettem abban, hogy jó döntést hoztam anno, amikor beengedtem őt az életemben. Igen, az eddigi tizennyolc évem egyik legszerencsésebb megrémülése volt, ezt tudom jól.

 Kis idő elteltével hagytam, hogy a fáradtság álma végre valahára elnyomjon; normális esetben nem engedtem volna, hogy utazás közben egy percre is lehunyjam a szemeimet, akkor mégis megtettem. Valahogy úgy éreztem, biztos lábakon állok.

48. fejezet

48. fejezet

 Egy percre a légzésem is leállt, mikor tudatosítottam magamban azokat a szavakat, amikkel akár ott helyben ki is lehetett volna nyírni. Esküszöm – egyrészt a saját nyomorom és a Japán kultúra iránt érzett mániám miatt is – majdnem bőgni kezdtem, síró, fagyit zabáló, szingli harmincasokat megszégyenítve, annyi különbséggel, hogy ők csak szűzként fognak meghalni én meg… Azt hiszem, ezt a mondatot nem akartam befejezni. A lényeg csupán annyi, hogy kibaszottul szarul esett, hogy Kris le fog lépni. Nem is szarul esett, jobban megfogalmazva az érzéseimet, egyszerűen csak rohadtul fájt, hogy az a férfi, akiért tényleg mindent feláldoztam, ilyen könnyedén elmenekült volna előlem. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy ott a padlón ülve, vele beszélgetve már nem voltunk együtt, és hogy ez a lépés számára is kényszerből született, és igazából a költözésének meg nekem semmi közünk nem volt egymáshoz, de… így is majdnem embóliát kaptam a túlontúl sok információtól.

- Huh… – horkantam fel automatikusan, keserű mosollyal ajkaimon, melyeket valamennyire próbáltam leplezni, nehogy kivehető legyen a csalódottságom. – Miért pont Japánba?

- Kínába nem mehetek vissza – felelte, lassan túrva dús, puha fürtjei közé. – Nem is akarnék. Itt ugye nem maradhatok… Így lett Japán. Oda szól a pályázat, még nem éltem ott, és kapóra is jön. Miért utasítanám vissza?

- Igaz – nevettem fel kínosan, olyan szakadozva adva ki magamból a tettetett kacagás alappilléreit, hogy az már számomra volt zavaró. Kris homlokát ráncolva meredt hosszasan arcomra, talán megpróbált valamit kiolvasni belőle, nem tudom. Nem igazán volt energiám az efféle apróságokat figyelni, elég gondnak számított arra koncentrálnom, hogy ne sírjam el magamat előtte. Szerintem a hormonjaim teljesen felborultak – akárcsak egy terhes nőnek – mert bármin képes lettem volna úgy bőgni, hogy azt még egy óvodás is megirigyli. Ha kívülről látom a szerencsétlen lényemet, ezer százalék, hogy pofán verem azt a kölyök fejemet.

- Neked – szólt hozzám halkan, kissé aggodalmasan rágva meg szavait, gondosan adagolva be azokat – van valami elképzelésed a jövődről?

- Őszintén? – pillantottam remegő ajkakkal feléje, már nem nagyon tudva visszatartani könnyeimet, melyek szemem peremén pihenve vártak a szabadulásukra. – Az égvilágon semmi!

 Nem válaszolt. A szánakozó tekintete elegendő feleletet nyújtott felesleges rizsázás nélkül is. Tudtam, hogy látja, mennyire szánalmas vagyok, hogy még azt a hangyafasznyi életemet sem bírtam rendbe rakni… Láttam azt, hogy ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a mélypontból kiindulva benne volt annyi, hogy elkezdje összeszedni a törött darabjait és valami újat kezdett építeni belőle, nekem meg még megkeresni őket sem volt erőm. Féltékenység, irigység fogott el, amiért ő nem érezte ugyanazokat a kínokat, amiket én. Igazságtalannak tűnt, hogy számára kinyíltak az új lehetőségek ajtói, én meg még a régieket próbáltam feltárni. Az életképtelenséggel s a gyengeségemmel való szembesülés fullasztó légkört teremtett testem köré.

 Hirtelen felpattanva helyemről az ajtóhoz léptem, s erőteljesen dörömbölni kezdtem rajta, kissé idegbeteg módon ragaszkodva a szabaduláshoz.

- CL, engedj ki! – kiáltottam feszülten, némi higgadtságot akarva magamra erőltetni, ami lássuk be, egy cseppet sem sikerült. Kintről nem kaptam felelet, de még egy aprócska neszt sem véltem felfedezni, valószínűleg a lány lelépett valahova.

 Fejemet a hideg nyílászárónak döntve fújtam ki a tüdőmben rekedt, megfeszült levegőt. Lázasnak, halálosan betegnek éreztem minden egyes porcikámat, de ezek eltörpültek amellett az adrenalin löket mellett, mely akkor rabolta el testemet, mikor valaki gyengéden érintette vállaimat meg.

 Határozottan, mégis lassan s gyengéden fordítottam az ajtónak hátat, lesokkolódva pillantva az előttem álló magas férfira, akinek szemei milliónyi békét sugároztak. Alakomat nekinyomta a falnak, teljesen hozzám simulva cirógatta meg arcomat, ahogy lehunyt pillákkal szívta be a helyiségben fellelhető illatokat. Derekamat szorította a megmaradt kezével, olyan közel kerülve lényemhez, hogy félő volt, teljesen egybeolvad velem.

 Hosszú, levegővétel nélküli másodpercek után úgy döntött véget vet a szenvedésemnek, s olyan csókkal ajándékozott meg, amibe mindenem beleremegett. Először lágynak akarta indítani a gesztust, de heves válaszomra már nem vágyott szelíd nyelvmozgásra. Akaratosan mart ajkaimra, tömérdek mennyiségű vággyal és kéjjel mozdulataiban, melyek az elmúlt egy hónapban, baromira hiányoztak. Ismételten megmarkolni azokat az erős tincseket, újra közel húzni meg érezni azt a testet és illatot… azt hittem ott helyben összeesek a hirtelen jött boldogságtól.

 Lihegve váltunk el egymástól, kipirosodott ajkakkal, összekócolt hajjal meredve a másikra, olyan közelségből, amibe konkrétan beleszédültem. Homlokát az enyémhez nyomta, úgy formált megint csak szavakat azzal a fenséges hangjával.

- Gyere velem Japánba! – határozott, mégis gyengéd kiejtésétől megdermedtem, s eltoltam közelemből.

- Hogy mi van?!

- Kérlek Sehun! – Azok a könyörgő, őszintén ragaszkodó kiskutyaszemek egy másodperc alatt lágyították el a szívemet. – Ez az egy hónap olyan kurva szar volt nélküled! Akkora baromnak érzem magam az egész hülye helyzet miatt… Sajnálom, hogy nem maradtam melletted, és hogy szakítanom kellett, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.

- Kinek a szemszögéből? – vágtam szenvedő grimaszt, mert egy ennyire idióta válaszra igazán nem számítottam.

- A miénkből – keserű mosoly húzódott végig arcán. – Ezt bonyolult lenne megmagyarázni… csak… – makogott ott nekem össze-vissza, mint egy rossz kamaszlány. – Felejtsd el, rendben? Többet ígérem, nem teszek ilyet, egyszerűen… Mondj nekem igent!

- Igen!

- Igen?! – hökkent meg habozást elutasító válaszomon, őszinte döbbenettel szemében. – Tényleg?

- Baszki, akarod, hogy veled menjek? – kérdeztem vissza, itt még megpróbálva elrejteni a gúnyos megjegyzéseimet, melyek a tarsolyomban pihentek.

- Persze, hogy akarom!

- Akkor ne kérdezz baromságokat – nevettem fel kicsit felszabadultabban, ahogy bűntudat nélkül bújtam karjai közé, elvékonyodott testét szorosan enyémhez szorítva. Uramisten, ez az illat mennyire hiányzott a mindennapjaimból! Viszonozta gesztusomat, s bár a mellkasába temetett fejjel nehezen szúrtam volna ki arcát, éreztem, hogy mosoly foglalt helyet azon. Beletúrt hajamba, lágyan kezdve simogatni azt, erősen tartva magához, mintha attól rettegett volna, hogy összeroppanok.

- Hiányoztál – mondta halkan, alig hallhatóan súgva ezeket fülembe, kedvesen rezegtetve meg hangszálait. Felkuncogtam, s épp annyira távolodtam el mellkasától, hogy belenézhessek szemeibe, melyek édesen tekintettek le rám.

- Te is nekem – azzal megcsókoltam. És még egyszer, majd még egyszer, egészen addig kaptam ajkai után, míg hangos nevetésben nem tört ki.

- Sehun, nyugi!

- Megmondtam, hogy hiányoztál! – leheltem párnáira válaszomat, egy mosoly kíséretében, mielőtt még megint elhallgattattam volna őt, kívánkozó csókjaimmal, amiket persze gondolkodás nélkül viszonzott. Derekamra vezette kezeit – míg egy kicsit fentebb egymással voltunk elfoglalva – s cirógatni kezdte az ottani területet, falnak nyomva kiszolgáltatott lényemet. Hirtelen jött boldogságomban már készültem volna lehámozni róla azt a felesleges szürke felsőt, de egy váratlan mozdulattal leállított.

- Ne… – mondta erőtlen hangon, védekezésképpen hasfala elé helyezve karjait. – Nem valami szép látvány.

- Ha rajtad van, nem lehet ocsmány – próbáltam viccbe csomagolt hízelgéssel elérni, hogy engedjen nekem, de ez esetben valóban nagyon makacsnak s szégyellősnek bizonyult. Viszont mikor megint odanyúltam, eltolta kézfejemet, még hátrált is.

- Ne Sehun! – kérte ismét. – Tényleg nem szeretném, hogy lásd!

- Előbb vagy utóbb, úgyis fogom – sóhajtottam, egy lépést téve felé, nyomatékosítva szavaimat. – Kérlek, vedd le!

 Nem tette. Karjai ugyanúgy teste előtt pihentek, görcsösen szorítva az anyagot, amely elrejtette mindazt, amit nem akart megmutatni. Beesett arcán pírfoltok jelentek meg, ahogy elfordította rólam tekintetét, egy olyan pontba bámulva, ahonnét még véletlenül sem szúrhattam ki zavarát. Úgy tűnt – abban a kissé homályos raktárhelyiségben –, hogy félt. Ezt a fajta félelmet pedig mindenkinél jobban ismertem.

 Halk nyögést eleresztve testemből, alig észrevehetően evickéltem a lehető legközelebb kerülve hozzá. Akármennyire is ellenkezett, s vörösödött el, nem tágítottam, mikor erőszakosan megmarkoltam a lágy ruhadarab alját. Mihelyst megindítottam a vetkőztetés folyamatát egy szimpla, mégis határozott mozdulattal, gyermeki nyüszítés hagyta el ajkait, majd beleegyezően leengedte védekező karjait.

 Mikor már teljes egészében az ujjaim között szorult a kényelmes felső, megértettem a férfi aggodalmát, reakciómat illetően. Egyszerűen… sokkoló volt a felsőteste látványa, és ezúttal nem jó értelemben. Az egykoron egészséges, izmos s szemeket gyönyörködtető, valamikor még kockás hasfal abban a percben csont soványan nézett vissza rám. Látszottak a bordái, teljesen eltűntek a dicséretre méltó formák, helyettük egy teljesen ellaposodott felület maradt. A vékony, tejfehér bőrfelület úgy tapadt a kiálló medencecsontra, mintha annak közelsége tartaná életben. A mellkasa beesett, soványsága rémisztő képeket festett elém, fehér, egészségtelen színéről nem is beszélve, ami, ugyan sok esetben vonzó lett volna, abban a tónusban csak lesokkolt. Mintha egy auschwitz-i reklám állt volna előttem, ez a gondolat pedig felforgatta a gyomromat.

 Hitetlen fejcsóválás közepette ragadtam meg kezét, s kezdtem az ajtó felé húzni, melyen erős dübörgésem csengett vissza.

- CL, engedj ki minket! – üvöltöttem idegesen, várva egy aprócska neszre. – És azonnal rendelj egy XXL-es méretű pizzát!

 Mintha csak erre a végszóra várt volna, az eddig zárt állapotú nyílászáró váratlanul kinyílt, s egy elégedetten mosolygó lány lesett képünkbe.

- Na, kibékültetek? – kuncogott magában, de öröme rögvest lecsillapodott, mikor megpillantott a mögöttem álló, félmeztelen csontvázt, Wu Yifan személyében. – Jesszusom Yifan, amikor azt mondtam, menj modellnek, nem gondoltam komolyan!

- Ne most szórd a remek vicceidet – küldtem felé gúnyos megjegyzést, ahogy kivonszoltam Krist abból a helyiségből, egy az üzletben található székre ültetve őt. – Itt van nálad egy hónapja, de nem vetted észre, hogy betegesen sovány lett? – vontam kérdőre a szőkeséget, aki védekezésképpen maga elé helyezte kezeit.

- Bocs, hogy nem ellenőriztem minden négyzetcentiméterét naponta háromszor! Felnőtt ember, nem az anyja vagyok, hogy pátyolgassam a lelkét! – felelte hevesen, majd egy kis gondolkozás után, helyesbítette válaszát. – Illetve nem muszáj ilyen alapossággal vigyáznom rá! Különben is – harapta be alsó ajkát – előttem nem vetkőzik. Ez a kiváltság úgy tűnik csak neked jár.

 Éreztem, ahogy kezdett totálisan elvörösödni a fejem.

- Megmondtam, hogy ne humorizálj! – korholtam tovább a lányt. – Inkább menj, és szerezz ennek valami kaját!

 Szerencsémre, nem kellett kétszer kérnem, CL alakja hirtelen tűnt el, majd jelent meg az üzlet központi telefonja mellett, amin rögvest tárcsázott egy pizzériát. Ahogy hirtelen felindulásból mondtam, valami spéci olaszos feltétű, családi méretűt rendelt, amely – meglehetősen hamar – mindössze fél óra alatt meg is érkezett hozzánk.

 Kris a pult mögött foglalt helyet, egy odarakott széken, én pedig közvetlen a hátánál ültem, figyelve, ahogy enni kezdett. Ha tehettem volna, az egészet lenyomom a torkán, hogy ne legyen már ennyire bitang sovány, de sajnos ilyen hamar senki sem hízik meg. Pedig inkább legyen párnásabb, mint csontos… legalábbis anno lányok esetében ezt tapasztaltam jobbnak.

 Ahogy erre gondoltam, automatikusan simítottam végig vállán, közelebb húzva magamhoz. Terpeszem közé fészkelte be lényét, fejét hasfalamnak döntve, úgy folytatva tovább az evést. Akaratlanul kezdtem rendezgetni már lenőtt, szőke tincseit, úgy cirógatva azokat, mint Burnie kutyámat. Szívem szerint lehajoltam volna hozzá egy csókra, és már készültem is volna erre – hozzá hasonlóan –, amikor váratlanul megzavartak.

- Szóval – ült le a pult szemben lévő végére az eladólány, sokat sejtető mosollyal ajkán. – Most akkor megint együtt vagytok?

 Krisre pillantottam, ő pedig rám. Azt hiszem, egyértelmű volt a válasz, mindkettőnk részéről.

- Nem – Na baszod, erre a válaszra kurvára nem számítottam tőle! Elképedve hajoltam arcába, amolyan „Mit érzel, hogy ezt mondtad?” fejet vágva, őszinte lesokkolódással vonásaimon. CL hasonlóan értetlen tekintetét az enyém mellett látva, a férfi hangosan felnevetett.

- Most…? – pislogott a szőkeség, tanácstalan szemeket meresztve. – Akkor nem?

- Persze, hogy együtt vagyunk – mosolygott továbbra is elégedetten, jó kedvében majszolva közben pizzáját. Szemeimet megforgatva löktem egyet fejét, mire megkaptam értetlen pillantásait.

- Látom a humorod elemében van – vágtam egy pofát, de csak egy kinevetést tudtam kicsalni belőle.

- Baj, hogy jó a kedvem? – kérdezett vissza.

- Az előbb még nem volt az.

- Lehet, de már itt vagy – cirógatta meg alulról államat, elérve ezzel, hogy ránézzek. Felülről megfigyelve, Kris baromi cukin festett, ahogy bambi szemekkel meredt felfelé, egyenesen könyörögve egy aprócska pusziért. De azért sem kapott.

- Fasza, hogy én kellettem ehhez – sóhajtottam halkan, miközben körbetekintettem az üzletben, hagyva, hogy a férfi tovább ehessen.

- Kérsz? – emelt hirtelen arcom elé, pontosan a feje felé, egy szelet pizzát.

- Kösz, inkább nem – fintorodtam el, majd alig észrevehetően hasamra vezettem egyik kezemet. – Érettségi közben megártott a sok nassolás, és kicsit meghíztam. – Nem voltam az a fajta, aki emiatt parázni szokott, de ami tény az tény, és a bazi finom csokik miatt, amiket Sullitól gyűjtöttem, a mérleg egy kicsivel többet mutatott, mint átlag esetben.

- Akarod, hogy közösen ledolgozzuk? – nyalta meg alsóajkát, ahogy pajkosan feltekintett rám. Egyből tudtam mire gondolt.

- Neked mindig a szexen jár az eszed?!

- Ha mellettem vagy, akkor igen!

 Ahogy Kris meg én lefolytattuk ezt és a még ehhez hasonló párbeszédeinket, észre sem vettünk, hogy az előttünk ülő CL-nél valószínűleg kiakadt a fangörcs skála, és nagy esélyt láttam rá, hogy készült meghalni szívrohamban.

- Uramisten, de édesek vagytok! – nyikkantott fel, kezeit arca elé helyezve, ujjai között lesve ki ránk, akárcsak egy rossz kislány.

- Szerintem neked okoz a legnagyobb örömöt, hogy megint együtt vagyunk – kuncogott fel Kris, visszatérve az eredeti pozíciójához, így a feje ismételten a hasfalamnál pihent.

- Naná, hogy nekem! – nevetett. – Már akkor shippeltelek titeket, amikor még nem jártatok. Hiába, YiHun forever!

- YiHun? – ráncoltam homlokomat.

- Yifan + Sehun – adott egyértelműnek tűnő választ a lány, mintha ezt eleve tudnom kellett volna.

- Akkor már inkább KrisHun – hajoltam le egykori tanárom füléhez, belesuttogva ezeket a szavakat.

- Ja, az sokkal jobban hangzik – értett egyet velem. – Szerintem CL születésnapjára csináltatni kellene egy Keep Calm and Ship KrisHun feliratú pólót.

- Annak tuti nagy hatása lenne…

És így történt az, hogy újra összejöttem Yifannal.

***

 A szóbeli érettségi előtti időszak valami fantasztikus volt. Tudtam, hol van Kris, mindig meglátogathattam és tölthettem vele némi időt, ami azért több volt a semminél. Persze, az intim részekre lehetőségünk nem adatott, mert ő dolgozott a pályázat érdekében, és nekem is már készülnöm kellett, így a találkozásaink nem nyúltak hosszúra. Mondjuk annyira nem bántam, mert már annak is örültem, hogy egyáltalán a közelében lehetek néha.

 Ez idő alatt is a lakásában laktam, ő meg CL-nél, és ez így volt rendben. Természetesen sok melóm volt azzal a hatalmas kéróval, gyakran ki kellett takarítani meg kaját kellett szereznem magamnak, de ezt gond nélkül megtettem, elvégre még mindig ő fizetett mindent, szóval egy szavam sem lehetett. Nem mintha lett volna.

 Na, és körülbelül két héttel a szóbeli érettségi előtt baszott be ismételten a gebasz, amikor leugrottam Krishez, de teljesen kiakadva, és valószínűleg totál összetörve feküdt a pulton.

- Mi történt? – kérdeztem, mert tippem sem volt arra, mi lehetett a baja.

- A pályázat – lépett mellém CL, sajnálkozva tekintve az elkeseredett férfira.

- Visszautasították?

- Vissza – sóhajtott, beletúrva hajába. – És ez teljesen kiakasztotta.

- Sejtem – vakartam meg tarkómat, mivel már csak a szenvedő látványától is aggódni kezdtem. Egyáltalán nem tűnt olyannak, mintha ez meg sem kottyant volna neki; úgy festett, akárcsak egy családját elvesztett ember.

- Megértem végül is – közölte hirtelen a hosszúfürtös szőkeség.

- Mert?

- Ha nincs pályázat, nincs ösztöndíj, és akkor nincs kiköltözés Japánba. Ergo, itt kell még maradnia!

 Na ja. Ez volt Kris legnagyobb ellensége; a maradás. Baromira nem tett volna jót neki – és nekünk sem –, ha még ki tudja mennyi időt kell eltölteni ebben az országban. Kirúgták, és ha kiderül, hogy velem feküdt le, azzal a gyerekkel, aki a kapcsolat kezdetén még kiskorú volt, akkor mehet is a sittre. Erre pedig senkinek nem volt szüksége, legfőképpen neki nem.

 Lehet akkor és ott meg kellett volna vigasztalnom, de annyira passzívan viselkedett, hogy jobbnak láttam elmenni onnan. Egyedül kellett inkább lennie, szerintem teher lettem volna a számára, azt pedig nem akartam.

 Néhány napig hagytam érlelni a dolgot, majd újra benéztem hozzá. Legnagyobb meglepetésemre, egyáltalán nem volt elkenődve, de még rossz hangulata sem volt; nem, Wu Yifan kifejezetten boldogan járt-kelt a helyiségben, s amikor megpillantott engem, egyenesen felkapott és úgy megpörgetett, mint a filmekben a lányokat szokás.

- Hé, mire van ennyire jó kedved? – nevettem, még mindig a karjai között.

- Hogy mire? – csókolt állon mosolyogva. Mosolyogva? Vigyorgott, mint a tejbetök. – Arra, hogy költözünk Japánba!

- MI VAN?! – hökkentem, a lehető leghangosabban meredve az őszinte boldogságtól csillogó szemekbe, melyek nem úgy tűntek, mintha hazudtak volna.

- Jól hallottad!

- De hogyan? – értetlenkedtem, immár a földön állva. – Azt hittem visszautasították a pályázatodat.

- Azt vissza – bólintott egyetértően, jelezvén, hogy nem tévedek. – A követelményeknek nem feleltem meg, de a Tokyo-i kiadó egy másik szakasza felfigyelt rám, kutattak utánam, és miután megtudták, hogy van egy kiadott könyvem, elolvasták.

- A Lidércnyomás-t?

- Igen – bólintott lelkesen. – És tetszett nekik!

- Nem mondod komolyan?! – akadt el még a lélegzetem is.

- De igen! Sajnos újra nem adhatják ki náluk, de felajánlottak egy eléggé szép számokkal rendelkező előleget, temérdek mennyiségű időt, és egy két hálószobás lakást Tokyo-ban.

- Ezt azt jelenti­…? – makogtam örömömben, annyira, hogy még a mondatot sem tudtam befejezni.

- Érettségi után az első géppel utazunk!

 Ezúttal én ugrottam a nyakába, olyan boldogan, hogy sírni tudtam volna. Erősen tartotta a derekamat, én pedig belefúrtam fejemet nyakába, szorosan ölelve testét magamhoz. Majd megcsókoltam, akkora hévvel, hogy szegény majdnem elesett tőlem. De nem tehettem róla… piszkosul örültem!

 Ekkor viszont még nem ért véget az a nap, és az események sem csökkentek. Aznap volt az, hogy vásárolnom kellett, így csupán egy pénztárcával a kezemben leugrottam egy közeli boltba, hogy még kihúzhassam egy darabig otthon.

 Épp egy kávézó előtt mentem el, mikor váratlanul egy ismerős alakot pillantottam meg magam előtt. Dús, világosan csillogó barna haja válla tetejét simogatta, ezzel is kiemelve ovális fejformáját, pont úgy, mint évekkel ezelőtt. Keskeny, nőies álla volt, vékony, rózsaszínes színben játszó igéző ajkai, hihetetlenül édes pisze orra, és ártatlanságtól ragyogó hatalmas barna íriszei, akárcsak régen. Törékeny alkata láttán elfogott egy régi, megmosolyogtató érzés, s mikor vékony kézfejére pillantottam, majdnem hangosan felnevettem egy váratlanul feltört emléken. Semmije sem változott, egyedül öltözéke tükrözte, hogy idősebb lett; egy sokkal felsőbbrendű, hozzá illő ballonkabát díszelgett rajta azon az esős tavaszi napon. Látszott, hogy már nem végez alantas munkát, hanem egy olyan helyen van, ahol megbecsülik. Legalábbis ebben reménykedtem.

 Hosszasan meredtünk egymás szemébe, és egy idő után el sem akartam hinni, hogy tényleg őt látom. Így hát kissé ráncos homlokkal tettem feléje néhány lépést, kieresztve magamból egy szimpla, mégis életem egyik legnagyobb kérdését.

- Haneul?

47. fejezet

47. fejezet

 Ezer meg ezer lehetőség közül hirtelen egy sem jutott eszembe, azt illetően, CL vajon mit akart tőlem. Baromi régen beszéltem már a csajjal, talán akkor utoljára, mikor kijött értünk Gwangjuba, – ami nem is Gwangjuban volt, de mindegy – az pedig nem éppen két perccel az sms megérkezése előtt történt. Ötletem sem volt arra, miért kívánta meg ilyen hirtelen a jelenlétemet a szőkeség, de mivel faszt sem csináltam – a szó legszorosabb értelmében –, úgy döntöttem szerzek neki annyi örömet, hogy láthatja a halálba kívánkozó fejemet.

 Mivel nem volt kedvem autóba ülni, és félig hulla állapotban vezetni, így elgyalogoltam a boltig, ami nem kis sétának számított, de erre nagyon szüksége volt a szervezetemnek. Legalább alkalmam nyílt egy kicsit gondolkodni… Nem mintha az elmúlt egy hónapban, amit egyedül töltöttem, ne lett volna, de a frisslevegőn máshogy mozogtak a kis agykerekeim, mint egy emlékekben gazdag lakásban. Istenem, már attól megfájdult a fejem, ha csak az a hely megemlítődött, s megjelent lelki szemeim előtt minden, szó szerint, minden. Komolyan nem tudtam, hogyan voltam képes harminc napon keresztül, totál egymagamban ott ellenni.

 Mikor a sarokra értem, akkor jutott csupán eszembe, hogy a lány mutatni akart valamit. Reméltem, hogy nem egy nem-átalakító műtét sikeres eredményét kívánta az orrom alá dugni, de amikor a kirakatban feltűnt a már fehéredő haja, megnyugodtam, hogy nő maradt. A társadalmunk biztos szegényebb lett volna egy ilyen személyiségű csaj nélkül, ezt akárkinek tudnám garantálni.

- Halihó! – köszönt nekem csilingelő hangon, mihelyst megpillantotta a mosott szarhoz hasonló ábrázatomat. Fehéres fürtjei hullámokban omlottak vállára, ajkain vörös rúzs díszelgett, szemét pedig tökéletes smink fedte. Szakadt, koromfekete sortot viselt, mely alatt neszharisnya fedte formás lábait, azoknak végén pedig bakancsot hordott. Fölül egy kissé bő, bézsszínben pompázó felső virított rajta, olyan makulátlan összhatást képezve, amitől komolyan rosszul éreztem magam. Túl szép volt… – Mi újság veled? – pattant mellém rögvest, majd megajándékozott egy baráti öleléssel, ami ezúttal nagyon jól esett a sérült szívemnek. És kezdtem úgy beszélni, mint egy lány… – Hallottam, hogy szakítottatok.

- Kitől? – húztam el számat, de ahogy megláttam azt a grimaszt az arcán, azt hittem fejbe verem magam egy vasrúddal. Néha annyira naiv bírtam lenni, hogy az már nekem fájt. Hogy is felejthettem el, hogy ők már a felbukkanásom előtt ismerték egymást…? – Mikor beszéltetek?

- Egy hónapja mondta – simított végig karomon, keserű mosollyal szép, vastag ajkain. Az övéhez hasonló szánakozó tekintetek ki tudták volna csinálni az idegeimet, főleg a segítőkész csomagolás miatt. Miért éreztem úgy, hogy egyszerre akartak megölni és kiemelni a halálból?

- Akkor gondolom sejted, hogy vagyok – ültem le egy ottani székre, rákönyökölve térdeimre, úgy túrva bele hajamba, mintha ettől le tudtam volna nyugodni.

- Vannak elképzeléseim – lépett mellém, vigasztalóan helyezve kezét hátamra. – De nem számítottam rá, hogy ennyire szarul fogsz kinézni.

- Kösz, ez most igazán jól esett – forgattam meg szemeimet, a lehető leggúnyosabb hangsúlyozásomat véve elő, amit akkor produkálni tudtam. – Mit hittél, hogy egy hónap alatt ki fogom heverni az egészet?

- Az ember első ránézésre azt hinné rólad – vonta meg vállait, ahogy combomra helyezte testsúlyát, úgy ülve ott, mint egy naprakész barátnő. Mégis, ez az egész, annyira baráti volt, hogy ordítani tudtam volna tőle.

- Ennyire rossz benyomást tettem? – lepődtem meg őszintén, mivel számomra ez a mondat, felért egy nyílt ledegradálással.

- Nem, de nem tűnsz egy érzelgős gyereknek, aki hónapokig rágódik egy szakításon.

- Hónapokig? Bárcsak! – horkantam fel, halkan nevetve. – Az első szerelmemhez négy év kellett, mire teljesen kiszállt az életemből, szerinted, ezek után mi lesz velem?

 Nem válaszolt. Nem is vártam el tőle, hogy erre bármit is mondjon, mert felesleges volt. Komolyan, hogyan kellett volna reagálnia? Köpte volna szemembe, hogy egy szánalmas nyomorék vagyok? Persze az voltam, de túl kedves barátnak szeretett volna tűnni, éppen emiatt nem szembesített a hihetetlen idióta viselkedésemmel. Lehet kellett volna, mert akkor fejbe baszom magam egy vasrúddal, hogy térjek már végre észhez. Mindennél jobban gyűlöltem a felesleges önsajnálatot, s valószínűleg ezért utáltam éveken keresztül a létezésemet is. Istenem, ismét visszatért a depressziós Sehun… pedig már reménykedtem a srác kinyiffanásában.

- Jól leszel – állt fel ölemből, visszamenve a polcokhoz, melyeknél a bakeliteket kezdte rendezgetni, fel sem pillantva belőlük. Értetlenül néztem utána, a hirtelen jött kijelentése révén.

- Honnan tudod? – Pontosan tudtam, mire gondolt, de akkor minden ezzel kapcsolatos érvet a számba kellett rágni, hogy fel bírjam fogni azoknak jelentését.

- Ez egy szakítás – mondta, továbbra is lefele kémlelve. – Mindenki átesik rajta, először mindenki ki akarja nyírni magát, törni-zúzni vágynak, aztán később mindenki éli tovább a kis életét, amit a kapcsolat előtt tett. Veled sem lesz másképp, higgy nekem!

- Nem hiszek! – ellenvetésemre felkapta fejét, s őszintén ledöbbenve pislogott éppen feltápászkodó alakomra, mely közeledni készült felé. Rákönyököltem a pultra, s onnan meredtem a meghökkent íriszekbe, melyek tanácstalanul kémlelték arcomnak minden egyes szegletét, várva arra, hogy azok megrezdüljenek. – Nem hiszek neked!

- Miért nem?

- Mert rám ez nem igaz – csóváltam meg fejemet, keserű mosollyal arcomon hajolva közelebb a lányhoz. – Tudom, hogy nevetséges vagyok, nem kell mondanod. De akkor is… ez most más. Nem érzem azt, hogy később jobban leszek, mert tudom, hogy nem leszek. Ne próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről, úgysem fog sikerülni.

- Jól van – sóhajtott nagyobbat, ahogy hosszú ujjait derékig érő tincsei közé fűzte, beletúrva a dús hajzuhatagba. – Akkor azt mondd meg, hogy reagálnál, ha találkoznod kellene vele? Ha ismét lehetőséged nyílna a beszédre, élnél vele? Megtennéd?

- Nem tudom – válaszoltam kapásból, a lehető legőszintébben tárva szét karjaimat, tanácstalanul, ötletektől megfosztva lézengve a hatalmas üzletben, melynek falairól is az emlékek csapkodtak arcon. – Nézd, én… tényleg nagyon szeretem őt. A lehető legkomolyabban tudom ezt neked mondani, ebben biztos lehetsz. Viszont szakított velem… – Éreztem, ahogy a szemeim megteltek könnyekkel, azon a napon vagy másodszor, de tartottam magamat, s nem kezdtem bőgni, óvodás kislányokhoz hasonlóan. – Elhagyott. És tudom, hogy nyomós okai voltak erre, amiket teljesen meg tudok érteni, és ha a helyében vagyok, akkor ugyanezt teszem, mégis… ez így kurva szar. És amekkora nyomorék vagyok, fogalmam sincs, hogy viselkednék a jelenlétében, lehet ideges lennék, dühös, csalódott, vagy tudom is én…

 S abban a pillanatban kinyílt egy ajtó. Nem a bejárat volt, akkoriban senki sem járt zeneboltba, csak ha tényleg rengeteg szabadideje volt az illetőnek. Hátulról hallottam a hangot, így megfordultam, és elképedve figyeltem, ahogy egy – egy a számomra ismeretlen helyre vezető – nyílászáró kitárult, s ismerős alak jelent meg benne. Haja összevissza állt, tincseinek töve már feketedett, s rengeteget nőtt az utolsó találkozásunk óta. Arca kissé megviseltnek tűnt, szemei alatt pandakarikák díszelegtek, s az általában kisimult bőre, akkor gyűröttebb volt egy asztali lepedőnél is. Borostája hanyag volt, helyenként hosszabbra, máshol rövidebbre volt hagyva, mégis az összhatása gyönyörűre kovácsolta őt. Nem volt sem kövérebb sem elhanyagoltabb, alkata, pillantása, s kisugárzása egy cseppet sem változott az elmúlt egy hónap alatt. Ha valamit nagyon be akartam volna beszélni magamnak, akkor talán egy minimális szinte lefogyott. Illetve… nagyon durván gebedt volt.

 Meredten fogta a kilincset, a karján az erek látványosan kidagadtak, annyira szorította azt, ahogy egyszer rám, majd a mellettem álló nőre emelte lesokkolódott tekintetét. A fixírozott személyre néztem, aki elégedetten mosolygott egykori barátomra, s akaratlanul is megszólaltam.

- Te számító picsa! – csúszott ki számon halkan a nem éppen kedves jelző, melyre csak egy szemforgatást kaptam az illetőtől. – Ezt akartad, hogy lássam, igaz?! – mutattam ingerülten a megdöbbenten ácsorgó férfira, akinek a látványát egyszerűen nem tudtam elviselni. Hiányzott, meg akartam ölelni, csókolni, de szívem szerint fel is képeltem volna, rossz picsához méltóan. Egyszerre lettem ideges, izgatott, haragos, mérhetetlenül boldog, és borzasztóan csalódott… fájt is és jó is volt.

 Épp készültem volna sarkon fordulva elhúzni onnan a faszba, mert semmi hangulatom nem volt egyikkőjükkel sem beszélgetést lefolytatni, de váratlanul megragadták a csuklómat.

- Jaj, ne gyerekeskedj! – forgatta meg szemét a lány, visszahúzva engem közéjük, még egy kicsit közelebb is léptetve a helyiség túlsó végén ácsorgó férfihoz. – Beszéljétek meg a dolgokat!

- Beszél a faszom! – csattantam fel élesen, kihúzva karomat az erős szorításból. – Nem fogok itt maradni!

- Ne viselkedj már így! – válaszolt visszakézből, olyan tanárnős hangnemet erőltetve magára, amitől egy perce megint az általánosban éreztem magam, Mrs. Byun társaságában, aki máshoz nem, csupán a korholáshoz értett.

- Hagyd őt békén, CL! – hallatszott a távolból egy határozott utasítás, mely az eddig csak említettként kezelt harmadikféltől érkezett. – Ha menni akar, hadd menjen! Felnőtt férfi, azt csinált, amihez kedve van.

 Csupán egy pillanat erejéig kaptam rá tekintetemet, amikor ő is pont engem nézett; elfordultam. Nem bírtam állni azokat a szemeket, és Isten igazából nem is volt kötelező kibírnom. Senki sem várta el tőlem, hogy ott jópofát vágva az egészhez, lelkizzek azzal a kettővel, akikhez jóformán semmi közöm nem volt többé.

 Hátat fordítottam nekik, s a kijárat felé indultam, fél füllel pedig még hallottam, hogy a legtávolabbi személy is készült távozni az üzletből. Akármennyire is kavarogtak bennem az érzelmek, így volt mindenkinek a legjobb, de legfőbbképpen kettőnknek. Neki és nekem is időre volt szükségünk, hogy feldolgozhassuk a történteket, és erre egy teljes hónap nem volt elegendő, bármennyire is tűnt ez a harminc nap hosszú időnek. Mi tudtuk, hogy ez nem mehet ennyire egyszerűen, éppen ezért szünetet akartunk… csak épp CL nem akart azt!

 Azok a hosszú ujjak olyan erővel fonódtak csuklóm köré, hogy akkor sem tudtam volna kirántani magam a szorításából, ha pisztolyt fogok a fejéhez. Húzott teste után, egyre közelebb kerülve a már távolodó alakhoz, akinek szintén megragadta a karját, hasonló elszántsággal. A férfi megdöbbenten figyelte, ahogy a nő egymással szembe állított minket.

- Nem azért hoztalak titeket egy helyre, hogy sértődős kislány stílusban elmeneküljetek – fortyogott orra alatt, úgy cövekelve a földhöz mindkettőnket, mintha egy ovis játszott volna két barbie babával. – Most szépen megbeszélitek az egész helyzetet, felnőtt civilizált emberek módjára! – adta ki a parancsokat „CL anyu”, csípőre tett kézzel várva arra, mit fogunk az elkövetkezendő percekben tenni. A nálam magasabb férfira néztem, hosszasan meredve annak szemeibe, elviselve azt, ahogy viszonozta pillantásomat. Ugyanolyan szerencsétlenül és tanácstalanul pislogott, mint ahogy én is; egy kasztrált bábunak éreztem testemet, akit belekényszeríttettek valami olyanba, amit egyáltalán nem akart.

- Öhm… – próbálkozott egykori tanárom, tarkóját vakargatva, ahogy a padlót fürkészte, hosszú perceken keresztül, folyamatosan csak ezt az egy hangot ismételve. Azt hittem, ott döglök meg! Totál lesokkolva, kidülledt szemekkel meredtem a régen magabiztos férfira, aki abban a percekben egy gyerek szintjét sem érte el. – Szia! – nyögött végül csak ennyit, de ezt is annyira zavarban, mintha meztelenül kellett volna átrohannia az egész városon. Ujjait tördelte, zavarban volt, s gondterhelt ráncai a bűntudatról árulkodtak… haragudott vajon magára?

- Hm… Szia – köszöntem vissza, hasonlóan nyomorult módon, mivel az én állapotom sem volt kecsegtetőbb az övénél. El akartam menekülni előle, de ugyanakkor beszélni is szerettem volna vele, csak más mértékben és más alkalommal. Akkor nekem ez… egy cseppet sem ment, és ezzel nem voltam egyedül.

- Na gyerekek, haladunk! – hallatszott a háttérből egy ironikus női hang, aminek tulajdonosa a pulton ülve, keresztbetett lábakkal vizslatott minket. Becsmérlő pillantásokat dobáltam a lány irányába, jelezve, hogy nem az volt a legmegfelelőbb alkalom a hülye poénjaira.

- CL, megtennéd, hogy…? – kezdtem bele mondatomba, reménykedve abban, hogy nem kell befejeznem azt, mert a csaj szavak nélkül is érteni fogja a célzást, de vagy nem vette a lapot, vagy csak nem akarta.

- Zavarok? – bökött meglepetten mellkasára, hatalmasra kerekedett szemekkel.

- Igen – nyögtem ki, apró kézmozdulatokkal próbálva elkergetni onnan az eladót. – Épp beszélni szeretnénk.

- Valóban? Nekem eddig morzejelzésnek tűnik – tett újabb cinikus megjegyzést, abszolút kifigurázva a viselkedésünket s a próbálkozásainkat. És nekem azt hiszem, akkor lett véglegesen elegem.

- Kész, nekem ez nem megy! – emeltem fel mindkét kezemet, hátrálva néhány lépést. – Én mentem!

 Harmadjára akartam elhagyni azt a redvás boltot, és rohadtul reménykedtem abban, hogy ezúttal sikerülni is fog. Ismételten szétrebbentünk a „beszélgetőtársammal”, ki-ki indult a maga útjára, szavak nélkül intve búcsút a másiknak, de egy bizonyos tényező nem engedett ennek szép elköszönést. Ez pedig nem volt más, mint Chae-Rin Lee.

- Nem-nem Sehunka, nem mész te innen sehova! – húzott vissza felsőmnél fogva, akkora lendülettel rántva az ellenkező irányba, hogy sanszos volt a seggre esésem. Ezúttal nem állt meg, folyamatosan járt, s begyűjtötte maga mellé a kettesszámú menekülő férfit is, kinek épp annyira különös volt a nő viselkedése, mint nekem. A lemezboltos lány feltárt előttünk egy hatalmas ajtót, melybe mindkettőnket belökött, majd ránk csapta a vasalapú nyílászárót, s kulcsra is zárta azt. – Addig nem jöttök ki, míg nem tisztáztátok a helyzetet!

- Ne röhögtess már CL, engedj ki minket! – kiáltott mellőlem a férfi, a falnak támasztva lefogyott testét, szeretve hangosabban hallani a kinti nőt, aki konkrétan fogva tartott bennünket.

- Addig nem, amíg meg nem beszélitek a kapcsolatotokat! Könyörgöm gyerekek, dugjatok egyet és legyen szent a béke!

 Erre már igazán nem lehetett mit mondani. Lerogytam a raktárhelyiség – mert az volt – egyik sarkába, s onnét figyeltem a szobába pakolt tárgyakat. Régi lemezek, nem használt vagy tönkrement hangszerek, antik plakátok és szakadt, már használhatatlanná vált kották sorakoztak arrafelé, hatalmas káoszban uralva az egész térség békéjét. Pont olyanban, amilyenbe én is belekeveredtem. Arcomat dörzsölve bambultam ki a fejemből, a folyamatosan fel-le járkáló férfi elernyedt alakját figyelve, aki egy kis idő után, szintén lenyugodott. Ő is helyet foglalt valahol, kényelmesen a falnak döntve testét, úgy kémlelve a semmilyen látványt.

 Fél óra is eltelhetett, mire teljes csend telepedett ránk; egyetlen nesz sem hallatszott, közülünk senki sem mukkant, csak egymás lélegzetvételét voltunk képesek kivenni, de azt tökéletesen. Az övé… sebes volt, olykor lelassult, de egyenletes és erős, olyan, mint néhány hónappal előtte… s ahogy ez eszembe jutott, azt hittem ott bőgöm el magam. A hormonok nagyon durván dolgozhattak bennem, ha már ennyitől is sírhatnékom támadt. De az a helyzet annyira abszurdul nevetséges volt, hogy el sem tudtam dönteni, sírjak vagy nevessek a szituációnkon. A férfi, akit egy hónapja nem láttam, akivel beszélni akartam, s akibe szerelmes voltam, ott volt előttem, hozzám hasonlóan szar állapotban, én mégis kussoltam. Mi ez, ha nem szánalmas?

- Hogy sikerült az érettségi? – törte meg végül a csendet, erőtlen kérdésével, melyet irányomba formált. Felemeltem eddig a földet kémlelő tekintetemet, s őt kezdtem vizslatni vele; engem nézett, rendíthetetlenül várva valami megerősítésre, mindegy volt, hogy az pozitív vagy negatív alakban érkezett hozzá.

- Jól – válaszoltam végül, és mintha csak erre az aprócska jelre várt volna; elmosolyodott. Kedvesen, szeretetteljesen, látványosan büszkén, mintha neki többet jelentene ez az egy szó, s annak jelentése, mint nekem. És ahogy azokkal a csillogó szemekkel nézett, ezt még el is tudtam hinni.

- Ennek örülök. – Ezek után ismét csend állt be. Felesleges locsogással nem akartam eltölteni az időt, inkább csak kiélveztem látványát; mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára úgy csodálhattam őt, mint abban a raktárban. Ahhoz képest, hogy látványosan le volt fogyva, nem volt fodrásznál és a borotvával sem barátkozott, hihetetlenül jól nézett ki: bő szürke felsőt viselt, feszülős csőfarmerrel, és egy kopott converse cipővel. Ismételten elismerésre kényszeríttet, mivel még a legrémesebb helyzetben is, fantasztikusan festett.

- Jól nézel ki – kúszott keserű mosoly ajkaimra, ahogy ezt a mondatot kiejtettem azokon. Örömfény csillant meg szemeiben, mihelyst tudatosította szavaimat, majd így felelt.

- Kösz. Te is, és még mindig – mért végig gyorsan – észveszejtő vagy.

 Felnevettem.

- Hát, jelenleg nem érzem annak magam – horkantottam, fáradtan túrva bele sötét tincseimbe, mintha azoknak taperolása bármiben is segítségemre lehetne.

- Ami azt illeti, én sem vagyok a toppon – mosolygott hasonlóan, olyan álmos szemekkel, hogy kezdtem azon aggódni, ott helyben elalszik.

- Látom a borotva és az evés elkerült téged az elmúlt egy hónapban – jegyeztem meg kedvesen, mire halkan felnevetett.

- Nem az előbb dicsértél meg, hogy jól nézek ki?

- De igen – bólintottam, mert ez csakugyan így volt.

- Akkor meg mik ezek a ténymegállapítások?

- A kettőnek nincs köze egymáshoz – rántottam meg vállaimat. – Lefogytál és borostás vagy, de ezek jól állnak neked. Túlságosan is jól.

 Ismételten felnevetett, ezúttal sokkal erőteljesebben.

- Semmit sem változtál.

- Ez természetes – kuncogtam, de aztán hamar el is komorultam, mikor rájöttem, mit készültem kimondani. – Egy hónap telt el, nem egy év.

- Nekem többnek tűnt – ajándékozott meg fájdalommal teli mosolyával, ami inkább látszott szomorúnak, mint nosztalgikusnak. – Sokkalta többnek.

- El sem tudom képzelni, hogy bírtál ki majdnem tíz évet nélkülem – tettem nevetve utalást a közös múltunkra, mely ugyan kedvesen és barátiasan hangozhatott tőlem, de már csak ennyitől is bömböltem legbelül. És mivel ez érezhető volt mindkettőnkben, a beszélgetés itt szakadt meg, legalábbis egy része biztosan. Némaságban maradtunk, legalább még néhány percig, míg eszembe nem jutott egy kérdés, ami régóta foglalkoztatott. – Kérdezhetek valamit?

- Mit?

- Ha kicsi kölykökként gyakran összejártunk Kínában, hogy töltötted a gyerekkorodat Kanadában? – érdeklődtem meg ezt az apróságot, mert a két történet így jelentősen ütközött egymással.

- Tudod, az embernek van pénze és azt gyakran repülőjegyre költi, ha úgy szükséges – válaszolt egyszerűen, az enyémhez közelálló stílust felvéve, mely megmosolyogtatott.

- Logikus.

 És ennél a résznél újból elnémultunk. A kettőnk kapcsolatát nem lehetett volna ezekbe a szimpla, semmilyen mondatokba belesűríteni, nekünk mégis sikerült. Talán a fáradtság, lehet a semmittevés miatt, de órákat töltöttünk el úgy egymás mellett, hogy jelentéktelennek tűnő dolgokról beszéltünk, milliónyi érzelemmel megfűszerezve. De erre akkor, ott helyben nem jöttem rá.

- Kris – szólítottam meg a férfit. – Hol voltál az elmúlt hetekben? – Csak úgy kibukott belőlem, magam sem tudtam, hogy miképpen és miért. Az agyamra ment a sok csend, a kussban ücsörgés, és már tudni vágytam, hogy mi volt vele azokban a hetekben, amikor én nem voltam mellette. Kíváncsivá tett a gondolat, vajon ő is szenvedett-e annyit, amennyit én.

- Itt – válaszolt egyszerűen, majd még hozzátette. – Jelenleg CL-nél lakom.

- És hogy kerültél hozzá?

- Eredetileg csak egy éjszakára jöttem, de aztán úgy alakultak a dolgaim, hogy még néhány hónapig nála élek, aztán… – itt megakadt.

- Aztán?

- Lesz, ami lesz – vonta meg vállait hanyag, savanykás mosollyal arcán, melyből érezni lehetett a kényszerítés minden ízét.

- Vannak már terveid a jövőre? – tördeltem ujjaimat izgatottan, szinte már remegve várva a válaszra, mely néhány pillanattal később, nyugodt szívvel törhette össze a reményeimet.

- Ami azt illeti, igen – bólintott határozottan. – Már egy ideje dolgozom egy pályázati munkán, és annak erőltetése miatt fogytam hét kilót – jegyezte meg mosolyogva, ahogy soványka testére nézett, ami egyenesen üvöltött a táplálékért. – De szerencsére jól haladok. És ha minden összejön, akkor június végén kiköltözhetek Japánba.