45. fejezet

45. fejezet

 Hazugság volt mind. A szép szavai, a történetei a gyerekkoráról, a rólam mesélt emlékei, a szerelmi vallomása, az éneklése, az első együttlétünk, a romantikus vacsora, az utazás Gwangjuba, amikor bemutattam neki a húgomat, amikor egész éjszaka mellettem feküdt, hogy nyugodtan aludhassak… mind hamis cselekedetnek, valami megjátszott baromságnak számított csak neki, semmi többnek.

 Ahogy ott állt velem szemben, rezzenéstelen arccal vizslatva, fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem, vagy mondanom. Az érzelmek úgy cikáztak bennem, akár a járművek az autópályán, megállíthatatlanul száguldva el a végtelenbe. A vérem felpezsdült, a szívem hevesen vert, az izmaim mintha erősebbé váltak volna, de mindez nem a boldogság hormonok sokasága miatt történt. Korántsem… Én, azt hiszem… Dühös voltam.

- Vége? – makogtam elképedve, keserű mosollyal ajkaimon tárva szét hitetlenül karjaimat. – Ennyi volt?

- Ennyi – felelte rideg, kimért hangsúlyozással, még egyszer akkorát belém rúgva, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem miért éreztem fájdalmat. Egyszerűen csupán… szenvedtem.

- Szóval azt akarod mondani, hogy az elmúlt hónapok – akadtam meg egy másodpercre – neked semmit sem jelentettek? A terápiák, amikor majdnem lelőttem magam, mikor sírtam, amikor énekeltél nekem, és amikor összejöttünk… komolyan ennyire jelentéktelenek lennének a számodra? A szex, az utazás és a húgom megismerése… mind ilyen lényegtelen részét képezték az életednek? – Hitetlenségemnek hangot adó szavaim a falról visszaverődve töltötték meg a helyiség csendjét. A férfi nem válaszolt, csak meredten bámult a szemembe, akár egy tökéletesen megformált műalkotás, mint egy érzelmeket hordozni nem képes robot. Tudtam, hogy ha nem kapok válaszokat azonnal, ott helyben őrülök meg, viszont arra, amit nagy nehezen kimondott… egyáltalán nem számítottam.

- Ne dramatizáld túl a helyzetet – felelte hanyagul, olyan hanglejtést használva, amellyel azt üzente, mintha már elege lett volna belőlem, és az aggályoskodó viselkedésemből.

- Én dramatizálok? – böktem meghökkenve mellkasomra, mert egy ilyen kaliberű visszavágásra egy cseppet sem voltam felkészülve.

- Igen, jelenleg úgy viselkedsz, mint egy nő!

- Te meg ma este arrogáns segg vagy! – vágtam egy undorodó grimaszt az egykori tanárom irányába, akinek végre valahára, valami érzelem költözött az arcára, mihelyst tudatosította szavaimat. Mimikaizmai megrándultak, barna szemei elkerekedtek, ajkai pedig elképedt remegések közepette nyíltak el, ahogy szépen fokozatosan kezdett bele idegtépően különös nevetésébe.

- Bocsánat, hogy reálisan tudok gondolkodni! – emelte meg hangját, váratlanul nagy éllel benne, ami más esetben eltántorított volna a vitatkozástól, de akkor az adrenalin úgy tombolt a testemben, mint még soha, így nem torpantam meg.

- Ez nem reális gondolkodás, hanem szimpla önzőség! – vágtam fejéhez vádjaimat, hasonló hangerőre kapcsolva, mint amilyet ő is használt. És mit ne mondjak, szavaimra rendesen elkerekedtek az íriszei, azok az íriszek, melyekkel egykoron kedvesen és szeretetteljesen nézett rám.

- Én vagyok az önző? – mutatott magára. – Kibaszott sok áldozatot hoztam érted az elmúlt hónapokban! Falaztam neked az igazgatónál, az osztályfőnöködnél, minden redvás diáknál, amikor csak szükséged volt rá! Kockáztattam miattad az állásomat, még a szabadságomat is, amit bármelyik pillanatban elveszíthetek! Bevittelek a kórházba, meghallgattalak, veled töltöttem a karácsonyt, próbáltam előtted kinyitni a kulturális világot, megmentettem az életedet és még sorolhatnám! – ordított idegesen, ellépve az ajtótól, körülbelül egy méterrel kerülve hozzám közelebb, ezzel nyomatékosítva szavait. – Mindig rohadtul ott voltam neked! Ezzel szemben, te mit áldoztál be értem?

- A jó édes kurva anyádat Kris! – Hatalmasra tágult szemeimmel, hitetlenségembe fojtott dühvel néztem a férfira, szívem szerint felpofozva, hogy végre térjen már magához. – Mindent feláldoztam érted, ha még nem tűnt volna fel! Neked adtam a szüzességemet, a bizalmamat, elhagytam a kedvedért a húgomat, megvertem miattad a legjobb barátomat, ha ez még nem lenne elég!

- Csak, hogy tudd, amikor lefeküdtünk, te kurvára nem számítottál már szűznek! – ragadta ki a szépnek szánt mondandómból azt az aprócska részletet, amit ellenem tudott fordítani, pontosan úgy facsarva ki annak a lényegét, hogy képes legyek felidegesedni rajta.

- Menj a picsába! – küldtem el melegebb éghajlatokra, ugyanakkora energiákkal, mint a legelején. Akármennyire is sértegetett, nem bírtam elgyengülni előtte, mert a szervezetemben tomboló harag átvette az uralmat a többi érzelmemen. – Ugyanolyan szánalmas alak vagy, mint a könyved főszereplője!

- Az a főszereplő, akiért világ életedben rajongtál?

 És ennél a gúnyos megnyilvánulásnál tört el bennem a sok kínt egybetartó mécses, melyet eddig védett a düh immáron meggyengült páncélja. Az idegeim elszakadtak, a megmaradt nyugalmam szertefoszlott, ahogy a bennem felgyülemlett feszültség szépen lassan elhagyta testemet.

- Igen, az! – kiáltottam fájdalmasan arcába, és mintha egy pillanat erejéig meg is döbbent volna viselkedésemen. – Rajongtam azért a szerencsétlen nyomorékért, éveken keresztül imádtam azt a fiktív karaktert, de tudod miért? – tettem fel költői kérdésemet, egy cseppnyi szünetet hagyva. – Mert én is éppen annyira nyomorult voltam, mint ő, vagy általa te is! Tudom, nehéz felfognod, de én magamat láttam abban az emberben, ezért szerettem őt annyira. Jó volt legalább olvasni arról, hogy nem csak én vagyok ekkora átok ennek a világnak, hanem valaki más is… – sóhajtottam kellemetlenül, hirtelen érezve magamat gyengének, tehetetlennek és mérhetetlenül szánalmasnak. Ismételten, mintha előjött volt az a Sehun, akit egykoron Yifan segítségével tudtam teljesen elengedni, kikergetni a testemből, akár egy rossz démont. De ezek szerint a szellemek sosem távoznak el igazán. – Én legalább beismerem a hibáimat…

- Ezt úgy mondod, mintha én nem ugyanezt tenném.

- Mert nem ugyanezt teszed! – vágtam közbe élesen, milliónyi gyötrelemmel hangomban, melyeket lassanként kergettem ki lelkemből, hogy valamennyire értelmesen kommunikálhassak azzal az emberrel, akivel egykoron szavak nélkül is megértettük egymást. – Szerelmet vallottál nekem… ha úgy nézzük, kétszer is! Éppen ezért nem értelek.

- Mit nem lehet ezen érteni? – tárta szét karját, értetlenül meredve szomorú íriszeimbe, sokkalta higgadtabban, mint az előtte való percekben. Tekintete azt sugározta, mintha már feladta volna a küzdelmet… Mintha nem beszélni akart volna, hanem elbúcsúzni. – Úgy beszélsz a mostani viselkedésemről, mintha bűn lenne, hogy nem akarok valaki olyan miatt börtönbe kerülni, aki nem tenné meg értem ugyanezt.

- Tessék?! – Szavai falhoz vágtak. Nem… képtelen voltam felfogni, amit mondott, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztán csengő hangja, rögtön eljutott tudatomig, csak éppen… nem úgy, ahogy kellett volna. Értelmes gondolatokat összeszedni lehetetlen lett volna arról a néhány másodpercről, melyekben döbbenten meredtem az előttem ácsorgó férfira.

- Ugyan Sehun, ne játszd a hülyét – csóválta meg fejét, számomra érthetetlen kifejezéssel arcán. – Te mindig is hetero voltál, és ez meglátszott a kapcsolatunkon is.

- Hogy érted ezt?

- Folyton kényelmetlenül érezted magad – mondta, szánakozó pillantásokkal dobálva, akár egy szerencsétlent, aki a kiérdemelt szembesítést hallgatta éppen. – Akármit csináltam, neked nem volt jó, állandóan visszakoztál, más lehetőségeket kerestél és… – hatalmas sóhaj hagyta el szép, formás ajkait, melyek régebben mindent megtettek, amit csak akartam. – Ebbe belefáradtam. Vagy túl romantikus voltam, vagy éppen pont azt hiányoltad belőlem. Ha túl közel voltam hozzád, az okozott gondot, ha meg távolságtartóan viselkedtem, azt utáltad. Képtelen voltam kiigazodni rajtad, de nem is ez volt a legnagyobb bajom, mert az ilyesmiket idővel megszoktam volna. A problémát az szülte, hogy akármennyire is tepertem érted, akármennyire is tettem eleget minden kívánságodnak, nem láttam ennek a gyümölcsét. Nem érzem a viszonzást, mintha teljesen egyedül lennék egy halott kapcsolatban… És a történtek után nem akarom tovább egy gazdag ficsúr seggét tisztára nyalni.

 Megütöttem.

 Ujjaim görcsösen vájódtak tenyerem puha párnáiba, ahogy egy hirtelen mozdulattal eltalálták a férfi makulátlan arccsontozatát, erőteljesen küldve őt padlóra. Kínzóan lassú volt az a jelenet, amelyben Yifan egyik lába a másik mögé csuklott, így lökve ki őt egyensúlyából, leültetve a hideg földre. Hangosan lihegve hagytam, hogy elernyedt végtagjaimból a maradék erő is kiszálljon, amelynek segítségével képes voltam kiütni egykori tanáromat.

- Idióta! – nyögtem a sértő megnevezést, ahogy az arcát fogó, összezavarodott személyt vizslattam, mint aki teljesen megőrült. – Egy idióta, barom vagy Wu Yifan! – Számomra is ismeretlen hangerővel volt dolgom, meglepő módon egy cseppet sem remegtek hangszálaim, ahogy látványos lélegzetvételek közepette, ingerülten tekintettem a döbbent férfira. – Szerinted mégis miért viselkedtem így? Miért voltam zavarban, miért nem tudtam eldönteni mit akartam? Az Isten szerelmére, minden olyan kibaszott új volt még nekem, hogy várhattad el tőlem, hogy az összes cselekedetedre úgy reagáljak, mintha normális lenne?! Arra még nem gondoltál, hogy miért döntöttem melletted? Hogy miért mentem bele mindenbe, amit szerettél volna? Simán feljelenthettelek volna, vagy tudom is én, de nem tettem! – Az indulatok úgy dolgoztak bennem, mint eddigi életem alatt egyetlen egyszer sem. Ki akartak törni, mindent el akartak tiporni, szétzúzni, de helyette csupán… magukra találtak. – Igazán sajnálom, hogy nem bírtál olvasni a jeleimből, az én kurva anyámat, amiért nem figyeltél! Baszd meg Kris, nem az a fajta vagyok, aki könnyedén kimutatja az érzéseit, azt hittem, ezzel tisztában vagy! De mindegy is, mert most elmondom, hogy felfogd azzal a csökött agyaddal! Jól figyelj; azért viselkedtem veled így, mert kibaszottul szeretlek! – Ordítottam torkom szakadtából, ahogy csak a hangszálaim s energiáim engedték üvöltöttem, hadd tudja meg mindenki, mit éreztem pontosan iránta. – Tudod, miért jöttem vissza hozzád még januárban? Mert rohadtul megmozgattál valamit bennem, amitől megijedtem. – Mondtam és mondtam a magamét, közben észre sem vettem, hogy Yifan időközben két lábra állt. – Tudod, miért feküdtünk le? Tisztában vagy azzal, miért mentem el veled Gwangjuba, és mi miatt mutattam be neked a húgomat? Van valami sejtésed arról, miért voltam mindig annyira zavart és ideges a közeledben? Bevallom, meglep, hogy pont a te romantikus lelked nem jött rá a válaszokra – horkantottam fel szarkasztikusan, szinte már könnyeimbe fulladva mondva ki egyszerű szavaimat. – Szerelemre nem gondoltál? Ez az opció meg sem fordult a fejedben? Aish, szerelmes vagyok beléd te barom, ha ez még nem esett volna le! Beismerem, hogy én, Oh Sehun, menthetetlenül beleszerettem az irodalom és történelem tanáromba, Wu Yifanba, remélem most kurvára elégedett vagy!

 Megcsókolt.

 Nem tudtam mikor került olyan közel hozzám, vagy mikor költözött mosoly az elképesztően puha párnáira, de azzal tisztában voltam, hogy az a csók, amit ajkaimra lehelt, teljesen másmilyen volt, mint az eddigiek. Édesen ízlelgetett, óvatosan csábított el, hihetetlenül energikusan ringatta nyelvét számban, mintha élete legszebb napját élte volna át. Hosszú zongoraujjaival derekamat kezdte cirógatni, egyre közelebb s közelebb húzva magához, szorosan tartva hatalmas kezei biztonságában.

 Bizonytalanul ugyan, de beletúrtam dús, szőke fürtjeibe, melyeknek selymessége úgy simogatta bőrömet, mintha egy régen elvesztett baráttal fogtam volna újra kezet. Megmarkoltam s kócolgattam a hajkoronát, eddig észre sem véve azt, mennyire kellemes érzés volt csupán ez a néhány aprócska cselekedet. Közben beleolvadtam csókjába, próbáltam minden érzésemet belevinni a nyelvjátékba, hogy a későbbiekben ne kelljen feleslegesen koptatnom a számat. Ahogy összefontam karjaimat nyaka körül, s felsőtestem teljesen az övének nyomódott, a felszínre tört emlékek miatt bőgni tudtam volna.

 Hevessége csillapodott, ahogy az ajkaim közt szorgosan dolgozó izma is ellazult, mígnem el is vált tőlem, lassan tolva el magától, hosszasan belenézve szemeimbe. Bevallom őszintén, sosem láttam még őt olyannak, mint azon az estén: a csodálatos barna íriszei nevettek, úszkáltak a boldogágban, de az arcának többi része, mintha a gyötrelmek szigetére költözött volna.

 Fejét gyengéden döntötte enyémnek, homlokainkat kedvesen simítva egymáshoz, hogy érezhessem összekuszálódott légzését kipirosodott ajkaimon. Közben szorosan ölelt, a világ minden kincséért sem engedett volna el, de ezt csak akkor fogtam fel igazán, mikor jobb szemének sarkából kiszökött egy aprócska, létezőnek is alig nevezhető, sós könnycsepp, amely lassan futott le arcélén, állánál elrugaszkodva a testtől, belezuhanva a végtelenbe.

 Ledöbbenve konstatáltam magamban a síró férfi látványát, amely egyszerre rémisztett meg s öntött el mérhetetlen mennyiségű örömmel. Látni őt úgy, valami megfoghatatlan érzés volt, szavakba nem önthető fogalom, egy soha ki nem mondott vágy… minden és semmi. Hüvelykujjammal óvatosan töröltem le a második szökevényt, még azelőtt kimenekítve börtönéből, mielőtt rendesen elmenekülhetett volna. Megemeltem a férfi állát, de a könnyektől csillogó szemek látványára nem voltam kellőképpen felkészülve. Egyszerűen, gyönyörűen festett.

 Újra birtokba vettem az igéző, vastag ajkakat, lopva egy csókot a sokkos férfitól, kinek adománya elgyengítette testemet. Mintha minden erőt kiszívott volna belőlem egyetlen egy pillanat a tökéletes párnáival. Nem értettem az ilyesfajta reakciót saját magamtól, de azokban a percekben, nem is akartam megérteni. Csak élveztem őt, minden porcikájával együtt. Erről szólt a szerelem, nem?

 Beleolvadtam az öleléssel együtt járó csókba, megremegtetett térdkalácsokkal feledkeztem bele az égieket megszégyenítő, szomorkás hangvételű nyelvjátékba.

 Sírtam… ahogy megcsókolt, könnyezni kezdtem, megállíthatatlanul folydogáltak a sós cseppek arcomon, akaratlanul menekülve ki szervezetemből.

 Ajkaink közé csúsztak a keserű aromát magukkal hordozó, zokogást kifejező folyadéktöredékek, újabb érzelmet szállítva csókunk változatos színpalettájába. Édes szürkeség költözött nyelvem hegyére, befeketítve a férfi vörös lángra lobbant gesztusát. Gyűlöltem… gyűlöltem, hogy csak ennyi jutott nekem… nekünk…

 Lassacskán araszolva botorkáltunk el a hálószoba ajtajáig, melynek bezárása után, az eddig kissé homályos emlékeim, kristályosodni kezdtek. Emlékszem, elváltam tőle, mikor az ágyhoz érkeztünk, s annak széle nekiütközött lábamnak. Hosszasan bámultam őt, ahogy először magamtól ültem le, majd feküdtem végig a bútoron, várva a fölém nehezedő testre.

 A következő csók akkor érintette meg ajkaimat, mikor már Yifan is a franciaágyat nehezítette tökéletes alakjával. Hozzám simult egész valója, amit a vele töltött hónapok alatt igazán megszokhattam volna, de azaz este… teljesen más volt. Tényleg mindenét éreztem, ez pedig egy olyan fajta örömmel töltött el, ami képes lett volna szívinfarktusba taszítani.

 Feltápászkodva, egy laza mozdulattal szabadult meg ingétől, mely eddig fogságban tartotta elképesztő testének látványát. Azok a formás mellek, a lapos, kissé kockásodó has, az izmos karok, melyeknek legtetején, közvetlen a vállaknál egy-egy skorpió foglalt helyet… mindennapiak lehettek volna ezek a dolgok, aznap este mégis különösen gyönyörűek voltak.

 Bambulásomból az újabb ajkamra érkezett lágy puszi ébresztett fel, melynek játékos gyermekiessége magával ragadott, pont úgy, ahogy kellett. A sok apró gesztusokból, egy hosszadalmasabb nyelvcsata keletkezett, mely részegítő hatása mellett még az időérzékemet is ellopta tőlem. A félmeztelen test nekinyomódott mellkasomnak, teljesen belepasszírozva a puha ágy mélységébe, elsüllyesztve abban. Megéreztem a lábai közt életre kelő férfiasságának lüktetését, mely hangos sóhajt csalt ki ajkaim közül, de ez korántsem okozott akkora sokkot, mint az éppen kiszakadni készülő szíve, mely már az én mellkasfalamat kezdte döngetni. Az a fajta vágy, amely felsőteste mögül áramlott… egyszerűen megőrjített.

 Lehámoztam magamról felsőmet, azt valamelyik sarokba hajítva, egyenesen rávetődve Yifan ajkaira, melyek a szokottnál is édesebb aromában fürödtek. Az akkori csókjaiban kiegyensúlyozott volt a vágy s a szeretet aránya, és ennek tudata valamiért különösen nagy boldogsággal töltött el. Ahogy ott feküdtem alatta, gyengéden cirógatva selymes bőrének felületét, tudtam, hogy életem legszebb éjszakáját fogom átélni.

 Hosszú ujjai óvatosan simítottak végig forró felsőtestemen, nyakamtól egészen ágyékom tövéig érintve a bőrömet, melynél játszadozni, csiklandozni kezdett, csak még több nyögést kiszakítva belőlem. Heves csókjai elnyomták a torkomból feltörő sóhajaimat, melyek betölteni vágyták a szoba párás, végtelen csendjét. Hiányoztak már ezek a mozdulatok, annak ellenére is, hogy a legtöbbje ismeretlen volt a számomra.

 Testemet páncélként védő nadrágom, végre valahára lekerült rólam, felsőmhöz hasonlóan valamelyik sarokban végezve, magányosan. Nem tudtam foglalkozni a ruhadarabjaim hollétével, mikor Kris varázsmancsai masszírozták férfiasságomat, olyan pontokat érintve meg, amiknek eddig még a létezéséről sem tudtam. Néha különös volt, hogy ez az ember többet tudott a saját testemről, mint én magam, ugyanakkor hízelgő volt, és rendkívül… szívmelengető.

 Rövid masszázs után levette rólam boxeremet, hogy teljes mezítelenségben feküdhessek alatta, kiéhezve, akár egy rossz szerető. A csillogó szemekkel vizslató férfi látványa zavarba ejtett, főként abban a percben, mikor halványan elmosolyodva nyalta meg ajkai szélét. Hogy lehetett valaki ennyire szemérmetlen?

- Gyönyörű vagy – suttogta elképedve ajkaimra, mielőtt még hosszas csókot nyomott volna rájuk. Akaratosan ízlelgette a párnáimat, akár egy régen megkóstolt gyerekkori süteményt, melynek aromája kellemes emlékeket idézett fel. Esküszöm, ahogy erre gondoltam, teljesen belepirultam a gondolatba, hogy ilyet mondtak nekem. Alapjáraton nem szerettem, ha nőies jelzővel illettek, legyen az bók vagy akármi más, viszont Kris esetében ezek a szavak mindennél többet jelentettek.

 Miközben odafent kábított, a lenti dolgokról sem feledkezett meg; ujjaival bejáratom előtt körözött, majd egy hirtelen mozdulattal nyílásomba vezette mutatóujját. A testrész szárazsága ellenére, meg sem éreztem a bennem mozgolódó valamit, annyira el voltam foglalva a férfi bódító csókjával. Sajnos a következő ujjnál már nem tűnt elegendőnek a szeretetbe csomagolt gesztus, mert az ollózást nem bírtam ki nyögés nélkül, a harmadik zongoraujjról már ne is beszéljünk. Ezek a kellemetlenségek akkor sem maradhattak volna el, ha egy normális éjszakáról lett volna szó… de mivel az egy különleges alkalom volt, így a fájdalom aránya minimalizálódott az elmémben.

 A kihúzódás pillanatában elhomályosultak körülöttem a dolgok; csak hangfoszlányok engedtek arra következtetni, hogy a férfi éppen mit tett. Különös zajok maradtak meg csupán, melyek Isten igazából egyáltalán nem érdekeltek azok után, melyek éppen akkor következtek. Kinyitottam lecsukódott pilláimat, s egy csodálatos arccal találtam szembe magam, ami éppen rám mosolyogva pislogott ártatlanul, mintha egy kisgyerekkel néztem volna farkasszemet. Kedvesen felgörbülő ajkakkal tűrt el egy rakoncátlan tincset szememből, hihetetlen közel hajolva ajkaimhoz, még nem érintve meg őket.

- Szeretlek – mondtam váratlanul, lihegős, kissé talán gyenge hangon, amellyel megdermesztettem a felettem tornyosuló férfit, kinek elkerekedett szemei hirtelen fúródtak az enyéimbe. Elmosolyodott.

- Én is szeretlek!

 Pupilláim kitágultak, ajkaim elnyíltak, s egy könnycsepp csordult végig arcomon, ahogy megéreztem a belém hatolt, lüktető hímtagot, melynek érkezése éppen annyira volt döbbenetes, mint fantasztikus. Réginek, szinte teljesen elfelejtettnek tűnt az érzés, amely milliónyi élvezetet okozott, már csak azokban a percekben is. Izgató, öreg gondolatokat megmozgató volt a pillanat, melynek varázsa egy másodperc töredéke alatt tett magáévá.

 Elnyílt ajkaimra vándorolt a férfi egyik hatalmas keze, befedve teljesen azt. Érdeklődő, kíváncsi tekintetemet a bennem mocorogni akaró férfira vezettem, kinek íriszeiben olyasfajta fény csillant meg, melyet ezelőtt még sosem fedeztem fel. Lehet a saját vakságom, lehet a puszta józanész miatt nem láttam azokat a szikrákat, amik meggyújtották a kialudt kanócomat.

- Ne mozogj – suttogta mélyen dörmögve, szinte duruzsolva a szavakat, melyek libabőrössé tették eleve remegő testemet. Aprót bólintva válaszoltam, kíváncsian várva az elkövetkezendő, emberi kifejezésekkel szinte elmondhatatlan tettekre. Ha eddig használtam a „csodálatos”, „fantasztikus” és „felülmúlhatatlan” kifejezéseket, akkor azok aznap este vesztették el valódi értéküket, mihelyst egykori tanárom megmozdult bennem. A gyönyör fogalmát egy teljesen új szintre kellett emelnem, hála Wu Yifan leutánozhatatlan, egyenletes mozgásának, amelynek minden kivitelezése tökéletesre sikeredett.

 Minden apró döfése, az összes kicsi mozdulata, tetteibe fektetett vágya és szerelme megváltoztatta a lehetetlent… szeretkezéssé tette a szexet, a poklot mennyországgá avanzsálta, az egy életen át tartó rossz érzéseimet pedig meggyilkolta. Mikor könnyeim kicsordultak, ahogy belemarkoltam hátának izmos részébe, el sem mertem hinni, hogy ez a csoda éppen akkor, épp velem történt. Boldog voltam, mérhetetlenül boldog, elmondani nem tudnám mennyi örömmel töltött el annak a férfinek a közelsége, akibe különös módón, de beleszerettem. És ennél szebb utolsó emléket nem is kívánhatnék arra az éjszakára…

***

 A Nap erős sugarai cirógatták arcomat, mikor az álom végleg kiszállt szememből, s felébredtem szép ábrándomból. Meztelen testemet egy vékony takaró fedte, melegítve az időközben átfagyott részeimet, melyeket akkor már az égitest forrósága fűtött. Összekócolódott tincseimbe beletúrva ültem fel a kényelmes franciaágyban, figyelmen kívül hagyva a kellemetlen fájdalmat, mely fenekemből származott. Hunyorítva tekintettem ki a hatalmas ablakon, ámulattal bámulva a csodálatos tájat, mely azokban a korai órákban tárult szemeim elé.

 Boldog voltam. Elégedett mosoly csücsült ajkaimon, vidáman kémlelve a világot, nosztalgikusan emlékezve vissza az előző éjszaka varázsára. Az összes mozdulat egy szép filmmé formálta magát az elmémben, amely maga volt a vetítőterem; csak aznap reggel vagy ezerszer végignéztem azt az alkotást, amit Kris művészetének mertem nevezni.

 De az alkotó nem volt mellettem. Egyedül feküdtem az óriási ágyban, az összegyűrt lepedők között, mindössze egy elegáns, barna boríték társaságában, mely olyan meredten bámult rám, mintha a vallatásomra készült volna. Remegő ujjakkal nyúltam a papír után, melynek közepére gyöngybetűkkel volt felírva a nevem, egy a számomra jól ismert kézírással. Kivettem a papírtárolóba rejtett levelet, óvatosan kibontottam azt, s értetlenül kezdtem el olvasni a gondosan megírt sorokat.

 A pontos szavak nem számítottak. Akármennyire is voltam akkor józan, és akármennyire is emlékeztem tökéletesen a lefirkantott szavaira, képtelen lettem volna felidézni őket. Az a levél mindennap velem van, a nap huszonnégy órájában magamnál őrzöm, egy elfeledett zsebbe süllyesztve. Mindig ott van, de eddig csupán egyszer sikerült elolvasnom; aznap reggel. A férfi által megformált gondolatok élénken éltek elmémben, mindössze egyszeri értelmezés után, mivel azok, kristály tiszták voltak. Nem akartam felidézni őket, de akkor is emlékeztem rájuk, ha felejtésre vágytam.

 A szavak öltek. Engem azon a reggelen kegyetlenül meggyilkoltak, nem törődve a múlttal, a tisztázott érzelmekkel, azzal a varázslattal, amit előző éjszaka éltem át. Mert bár úgy éreztem álomban vagyok, a valóságban éltem, ahol a dolgok nem álltak meg csak azért, mert Oh Sehun úgy kívánta. Rá kellett döbbennem, hogy voltak olyan esetek, amiket nem lehetett elkerülni; halasztgathattam, elfelejthettem, de ki soha nem kerülhettem, előbb vagy utóbb mindig megkaptam. De erre a levélre nem vágytam. Jobb volt, mint a bizonytalan tudatlanság, de sokkal fájdalmasabbnak is bizonyult, mint amit képes voltam elviselni.

 Félreértést elkerülve, minden leírt szót tökéletesen megértettem, és gond nélkül tudatosítottam is. Csak elhinni nem akartam. De muszáj volt.

 Sajnos… tényleg vége lett!

44. fejezet

44. fejezet

 Bár tavasz volt, az esti meleg levegő libabőrt keltett testemen, remegésbe kergetve annak minden részét. Csípte arcomnak eddig selymes bőrét, kifújta ajkaimat, s megnehezítette látásomat, mintha csak hóviharban lettem volna. Pedig ez csak lágy szellő volt csupán, de az akkori állapotommal még az ilyen minimális időjárási változásokat is nehezen viseltem. Magam sem tudtam pontosan miért, de szenvedtem azokban a percekben, pedig nem volt okom rá. Az éjszaka küszöbén álldogáló idő kellemes volt, akkor mégis meg tudott volna ölni, akárcsak annak a padnak a látványa, amely régi nyári emlékeket idézett fel bennem. Lassan elé sétálva leültem rá, hogy ott néma csendben, átértékeljem az életemet.

 Elmentem otthonról, végleg hátat fordítva mindenkinek; a mocsok szüleimnek, az évekig tartó szenvedésnek, a rossz emlékeknek, de elsősorban gyönyörű testvéremnek, akinek megríkatását örökké bánni fogom. Egyszerre éreztem mérhetetlen megkönnyebbülést és szívbemarkoló fájdalmat, az utóbbit leginkább a családomként élő személyzet, meg Yunseo miatt. Persze tudtam, hogy előbb vagy utóbb be kell áldoznom valamit a saját boldogságom érdekében, de nem hittem volna, hogy ez a nap ilyen hamar el fog jönni. És tessék, most itt vagyok; család nélkül, totál boldogtalanul.

 Tanácstalanul, teljesen elveszve kóboroltam a város szélén, folyamatosan azon pörgetve a kerekeimet, hova mehetnék. Nem tudtam volna egy olyan helyet mondani, ahol meghúzhattam volna magamat egy időre. Jongdae szóba sem jöhetett, nem tudta mi volt a pontos helyzet, és semmi bizonytalant nem akartam mondani neki ezzel kapcsolatban. No meg nem szerettem volna, ha teherként kell rám gondolnia. Attól megőrültem volna… Másom meg nem akadt. Csak ő, viszont a történtek után… hát nem is tudom. Bár megadtam a címet Jiminnek, hogy hova küldje a cuccaimat, de nem voltam biztos abban, hogy a lakás tulajdonosa egyáltalán befogad-e… Arra sem vettem volna mérget, hogy ebben az életben még kerülhetek a szeme elé. Mondjuk, semmi rosszat nem tettem, amiért haragudnia kellene rám, mégis… baromi bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban, és szerintem nem jogtalanul. Bár, ha jobban belegondoltam, semmit vesztenivalóm nem volt. Próba szerencse, vagy mi…

 Ahogy egyik lábamat tettem a másik után, annak érdekében, hogy felérhessek a tizenkettedik emeletre, állandóan csak egyetlen egy dolgon gondolkodtam; rajta. Ez volt szerintem az első eset, amikor tényleg nem tudtam volna megmondani, hogyan fog az érkezésemre reagálni. Előtte mindig mosolyogva nyitott nekem ajtót, örömmel fogadott, és minden áldott alkalommal marasztalt, hogy velem lehessen. Értékelnem kellett volna az ilyen romantikus megnyilvánulásait, de helyette mit tettem? Csak kellemetlenül érezve magamat feszengtem mellette mindig, amikor valami olyat művelt, amihez nem voltam hozzászokva. Ha visszapörgethetném az időt, úgy arcon vágnám magamat, hogy a fejem is leesne a helyéről, ebben biztos vagyok.

 Megtorpantam az ajtaja előtt, szinte úgy, mint aki készült vigyázzba vágni magát. Pillanatokon keresztül csak némán álltam a nyílászárónál, mintha valami csodára vártam volna, vagy nem is tudom. Be akartam kopogni, de nem tudtam, mit kellett volna mondanom neki. Berontani nem ronthattam, a kapcsolatunk nem tartott olyan fázisban, amikor ezt megengedhettem magamnak.

 Féltem a reakciójától, hogy talán elküld, rám csapja az ajtót, vagy ki sem nyitja azt. Komolyan, rosszabb voltam, mint egy beszari kisgyerek, viszont tényleg nem tudtam, mit kellett volna tennem, így csak álltam ott, mint egy világi barom. Mondjuk az is voltam, de az önmarcangolásomtól már nekem is ki volt a tököm, így ezeket a gondolatoka egy időre félreraktam. A lényeg, hogy rettegtem tőle, jobban, mint előtte bármitől, ezért nehezen léptem meg az olyan egyszerű lépéseket is, mint kopogni egy bejáraton.

 Remegő kezekkel, de végül öklöm kétszer-háromszor hozzáért a faanyagú nyílászáróhoz, monoton hangokat adva ki magából. A lépcsőház némasága frusztrálóan hatott idegeimre, szinte hallottam, ahogy a vér száguldozott az ereimben, mikor az ajtón túl cipőkopogások ütötték meg fülemet. Egy pillanat erejéig fontolóra vettem azt a lehetőséget is, hogy elfutok onnan a picsába, de amikor a kilincs lenyomódott, a szívem megállt. Esküszöm, kihagyott egy ütemet, és hadd ne részletezzem mik zajlottak le bennem, mikor a nyílászáró teljes egészében kinyílt, s szemem elé tárult egy jólöltözött, semlegesen szomorkás tekintetű, szőkefürtös férfi.

 Hosszú másodpercekig meredtünk egymásra, szavak nélkül próbálva kommunikálni, sikertelenül. Nem tudtam volna semmit sem kiolvasni szép, barna íriszeiből, mondjuk lehetőségem nem is nagyon lett volna, mert körülbelül két pillanattal később már máshová néztem. Képtelen voltam elviselni a fixírozását.

- Kidobtak? – kérdezte hirtelen, halk, meglepően kedves hangsúlyozással, a már jól megszokott mély, dörmögős hangján.

- Ki – feleltem, szinte némán, orrom alatt motyogva szavamat, aminél sokkalta többet szerettem volna mondani, de sem lehetőségem, sem bátorságom nem volt hozzá.

- Értem – azzal elhallgatott. Nem mondott többet, nem csapta rám az ajtót, nem küldött el, de nem is moccant a helyéről. Az ajtófélfának támaszkodva pislogott maga előtt, időnként lelesve rám, hogy még életben vagyok-e. Komolyan, sosem voltam még ennyire idegtépően kínos helyzetben vele, és amikor azt hiszem, már nem tudnám felülmúlni a balfaszságomat, a végén sajnos mindig sikerül.

- Ne haragudj! – emeltem fel váratlanul tekintetemet, amin rendesen meg is hökkent, elvégre egy efféle helyzetben nem várt tőlem ilyen „kirohanást”. – Csak… nem volt hova mennem.

- Gyere – túrt bele markolnivaló tincseibe, ahogy halkan felsóhajtva biccentett fejével, befele a lakása irányába. Meglepetten pislogtam rá, hatalmas szemekkel meredve a férfias vonásaira, el sem akarva hinni, mit mondott.

- T-tessék?

 Alig észrevehetően elmosolyodott, csupán egy pillanat erejéig örvendeztetve meg legszebb gesztusával, miközben gyengéden megfogta kezemet, s lassan bevezetett a tágas helyiségbe. Néhány másodperc erejéig szívemet elöntötte a melegség érzete, azt hittem fellélegezhetek, hogy megnyugodhatok, mert nem dob ki, és talán még rendbe jöhetnek a dolgaink… Aha, persze; Rendbe. Milyen ostoba vagyok, nemde?

 Mikor becsukta mögöttem az ajtót, csak akkor volt időm rendesen szemügyre venni a már jól ismert lakhelyet, melynek közepén egy hatalmas bőrönd éktelenkedett. Mondanom sem kell, mekkorát reccsent a mellkasomban a szívem, ahogy összeraktam a kirakós aprócska darabjait.

- Elmész? – fordultam felé ijedten, ledermedve a kezdetleges sokkomtól. Hangos sóhaj hagyta el ajkait, mielőtt válaszolt volna.

- El – mondta hidegen, miközben kikerülte megfagyott testemet, hogy folytathassa a pakolást. Nem akartam elhinni… Egyszerűen hihetetlennek hangzott minden szava, melyeknek tudatosítása után úgy éreztem, képes lennék ott helyben agyvérzést kapva elpatkolni.

- M-miért? – dadogtam, akár egy a szavakat felfogni nem képes kisgyerek, hitetlenségemben. Nem akartam, hogy igaz legyen… Mindent elviseltem volna, de még egyszer elveszíteni valakit; na azt nem!

- Nincs okom a maradásra – Az a hideg hangsúlyozás, amit velem szemben használt, képes lett volna egy pillanat alatt megfojtani. Fájt, pokolian fájt, de nem bírtam kimutatni mennyire; ahhoz túlságosan le voltam döbbenve. – Kirúgtak, el kell mennem!

- De…

- Nincs semmilyen de! – szakított félbe élesen, talán életében először emelve fel hangját, mikor velem beszélt, ez pedig… zavart. Kifejezetten idegesített, hogy ilyen hangnemben szólt hozzám, de látszott rajta, mennyire ingerült volt akkor. – Az Isten szerelmére Sehun, eltanácsoltak az állásomból, és ha nem sietek, a végén még le is csuknak!

- Hova akarsz menni? – kérdeztem remegő ajkakkal, teljesen ignorálva előbbi kijelentését, amit igyekeztem kizárni elmémből. Nem akartam arra gondolni, hogy miattam kerülhet börtönbe… ez a felvetés görcsbe rándította a gyomromat.

- Még nem tudom – sóhajtotta fáradtan. Minden apró gesztusát, a kicsi mozdulatain, a szeme csillogásán látszott, hogy belefáradt már ebbe a játékban. És talán ez volt az, ami a leginkább fájt. – Egyelőre egy másik lakásba, aztán később… talán külföldre.

- Külföldre? – akadt bennem a levegő, méregként jutva szervezetembe az információ. Nem, ez nem történhetett meg, nem pont velem, nem pont akkor, nem is pont Krissel! Nem akartam… én… nem bírtam volna ki. Ha Yifan külföldre ment volna, abba ezer százalék, hogy bele halok. De miért ragaszkodtam ennyire hozzá? Nagy nehezen még a húgomat is el tudtam engedni, azt a lányt, aki mindig örömet okozott nekem, akit sosem akartam távol tartani magamtól, erre tessék… Egy férfi kedvéért elengedtem őt. Normális vagyok én?

- Oda – mondta semleges arcmimikával, még egy tőrt szúrva szívem közepébe. – Nincs más lehetőségem. Ha rájönnek, hogy veled folytattam viszonyt, elmeszelnek és akár éveket is kaphatok.

- Szóval nem tudják? – tettem fel egy kérdést, ami a helyzetünket illetően fontos volt. Azt hittem ez is kiderült, de ezek szerint a személyem – hál’ Istennek – titokban maradt.

- Nem – rázta meg fejét, egy újabb felsőt helyezve a hatalmas bőröndbe, melynek ürességét egyre fokozatosabban töltötték meg a viseletek s kisebb emlékek sokaságai. – Apám csak annyit mondott a felettesemnek, hogy nemi kapcsolatot létesítettem egy diákommal, de azt nem említette, hogy te voltál az.

- Miért nem? – Magam sem tudtam hogy volt annyi erő bennem, hogy ilyeneket kérdezzek Yifantól, de a kíváncsiságom az értetlenségembe fulladt, így muszáj volt, mindent tudnom.

- Fogalmam sincs – vonta meg vállait, keserű mosollyal ajkai szegletében. – Talán számára élvezetesebb az, ha a szenvedésem hosszabb. Így örökké lesznek kételyeim a sorsomat illetően… – kuncogott fel fájdalmasan, mintha ő maga sem akarta volna elhinni keserves életének csúcspontját, ami a legtöbb kínnal és megpróbáltatással járt. – De nyugodj meg, senki sem tud rólad.

- Még az igazgató sem?

- Ő csak sejti. – A hanyagság a hangjában idegtépően rideg volt az irányomba, amitől akár még sírni is képes lettem volna. – Tudja, hogy meleg vagyok, és mivel a diákjaim közül veled töltöttem a legtöbb időt, valószínűleg valahonnan összerakta a dolgot magában. De mivel nincsenek bizonyítékai, még nem tehet semmit, csak annyit, hogy engem kirúg, ami meg is történt.

 Megfogalmazni nem tudnám azt a tömény mennyiségű gúnyt, ami annak a férfinak az ajkain jött ki, akit az előtte való hónapokban közel engedtem magamhoz. Valószínűleg csak az idegesség s elkeseredettség nyers, keserű keveréke mondatta ezt vele, de akkor is rémes volt így látni őt. A mindig mosolygó, optimista lénye egyszeriben eltűnt, messze hagyva el a testnek körzetét, maga helyett hagyva valami olyat, ami elképzelhetetlennek hatott. Ha így gondoltam Krisre… még el is bírtam képzelni, hogy tényleg ő írta a Lidércnyomást. Amikor így viselkedett, s elővette a cinizmusba mártott gúnyát, a megkeseredett nevetését, meg a cseppet sem szerethető hangsúlyozását… nagyon is el tudtam képzelni, hogy azaz életét teljesen gyűlölő karakter, maga Kris volt. Képes voltam ezt is számításba venni, csak éppen felfogni nem akartam.

- De ha nem az iskolából… – kezdtem bele, de amikor megpillantottam azokat a felhúzott szemöldököket, esküszöm minden félénkségem tovaszállt. Az a provokatív kisugárzás, ami a férfiből áradt, nem adott okot arra, hogy zavarban érezzem magamat, akár egy rossz kamaszlány. – Ha nem a sulitól, akkor kitől tudták meg a szüleim?

- Nagy valószínűséggel apámtól – vonta meg vállát, immáron idegesítően flegma stílusban. – Mielőtt még megkérdeznéd, hogy apám honnan jutott el a családodig, nos, a válaszom pofon egyszerű! – Komolyan képes lettem volna felképelni ezért a stílusért, de mégsem tudtam. Egyszerre éreztem magamat dühösnek és mérhetetlenül gyengének is… akármennyire is kellett volna, nem tudtam megütni. – A szüleink régi barátok, és üzlettársak!

- Mi van?! – kerekedett el a szemem, mert ezt már tényleg nem akartam elhinni. A szüleink barátok lettek volna? Emlékeztem valami olyasmire kiskoromból, hogy gyakran utaztunk Kínába egy baráthoz, de felidézni nem tudtam volna, kikhez mentünk. Ironikus, hogy a Wu rezidenciában töltöttem heteket, mégsem emlékeztem Yifanra, semmilyen formában. – Ezt nem nyelem be!

- Tudom, hihetetlen, megdöbbentő és bizonyos szempontból nézve, rendkívül vicces, de igaz – sóhajtott egy nagyobbat, ahogy becipzárazta megtelt bőröndjét, és felállította azt. – Gyakran jöttetek hozzánk, és mi is viszonylag sokszor utaztunk Koreába.

- De én nem is emlékszem rád.

- Tudom – mosolyodott el kedvesen, akkor tényleg a megszokott, nosztalgikus vigyorát véve elő, ami ismételten meglágyította vonásaimat, s elsimította meggyűrt idegeimet. – Tíz éve annak, hogy utoljára láttalak; emlékszem, utána többet nem látogattatok meg minket, ami rendesen el is keserített – lépett hozzám közelebb, egy a szemembe lógó tincsemet eltűrve látóteremből. – Kedveltelek, nagyon is kedveltelek Sehun, elmondani nem tudtam, mennyire. Szívesen töltöttem volna veled több időt, de erre csak akkor jöttem rá, mikor már nem találkoztunk többé.

- Hogy…? – makogtam magamba, de nem fejezhettem be a kérdést, ugyanis puha ujja ajkamra tapadt, belém fojtva a szavakat.

- Ott voltam a keresztelődön, amikor még csak négy éves voltam, te pedig újszülött – mosolygott tovább, immáron sokkalta keserűbben, mint előtte. – Emlékeszem, hogy amikor a kezembe nyomtak téged, nem sírtál fel. Utána évekig nem láttalak. Majd óvodás korodban megint találkoztunk; hiányzott a szemfogad, épp akkor esett ki, és amikor vigyorogtál, látszott is. Rém aranyos voltál…

 Komolyan nem hittem el, amit mondott. Minden annyira szürreálisnak tűnt, hihetetlennek és elképzelhetetlennek egyszerre. Hogy nem emlékeztem rá? Az oké, hogy kicsi voltam, de azt említette, tíz évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, akkor pedig nyolc voltam; ennyire elfelejtettem volna őt? Egy ilyen férfit? Mondjuk akkor még ő is kisfiú volt, de akkor is…

- Amikor utolsó alkalommal jöttetek a házunkba, emlékszem, rád erőltettek egy kékesszürke zakót, amit utáltál, mert kényelmetlen volt – lehelte ajkaimra a kedvesnek tűnő történetét, mely képes lett volna teljesen elolvasztani. Ha tudtam volna, miért meséli… sosem hallgatom végig. – Pulcsit szerettél volna hordani, egy hatalmas, puha pulóvert, olyat, amilyet a nagymamád vett neked. Szó szerint ezt mondtad.

 Emlékeztem arra a zakóra. Tényleg gyűlöltem, mert nem voltam hozzászokva akkor még az elegáns öltözködéshez, helyette egy kényelmes pulcsit szerettem volna. Már rémlik… a nagyim egyszer megajándékozott egy Totoro-s kardigánszerűséggel, amit imádtam, folyton csak azt akartam viselni. És ezek szerint, ezt hangoztattam is.

- Tudod Sehun, azt hiszem miattad jöttem rá, hogy meleg vagyok – suttogta remegő hangon, mintha… mintha megbánta volna, hogy ez így történt. – Folyton csak rád gondoltam, hogy mennyire édes vagy és… nem érdekeltek a lányok – váltott váratlanul témát, olyan szétszórtan beszélve, mint aki képtelen összerakni egy értelmes mondatot. – Engem csak te érdekeltél. Évekig…

- Kris…

- Nem nagyon tudtalak elfelejteni – nevetett fel kínosan, szenvedő hangnemre váltva, újabb gúnnyal megfűszerezve a szavait. – Aztán jött Yixing… vele egy darabig minden jól ment, amíg a szüleim rá nem jöttek a kapcsolatunkra. Utána egyedül maradtam, egészen addig, amíg újra meg nem jelentél az életemben. Látnod kellett volna, mennyire boldog voltam, mikor ősszel hazavittelek és megtudtam, ki vagy… olyan voltam, mint egy rossz gyerek – kuncogott, ijesztően gyönyörűen. Tényleg meg szerettem volna fogalmazni milyen is volt akkor, de nem tudtam. Képtelenség lett volna leírni őt azokban a pillanatokban; egyik percben semleges, máskor egy bunkó fasz, utána pedig romantikus… nem bírtam kiigazodni rajta.

- Nem értelek – suttogtam, de kedves fejcsóválás helyett, egy hitetlen kacajt kaptam, miközben a férfi teljesen eltávolodott tőlem. Szemei különösen csillogtak, megint olyan cinikusan pillantva rám, amitől sírni tudtam volna.

- Hogy is érthetnél? – nevetett folyamatosan, mintha teljesen megőrült volna. – Nem kell megértened… többé már biztosan nem!

- Hogy érted ezt?

- Sehogy – vonta meg vállát. – Felesleges erről beszélnünk, mindkettőnknek megteremtődött a maga problémája, ráadásul a saját hibánkból. Ha megbocsátasz, nekem most el kell mennem, rendbe tenni azt, amit elbasztam – került ki hatalmas ívben, bőröndjét húzva maga után, meg sem várva az én reakcióimat.

- És velünk mi lesz? – fordultam utána, tanácstalanul tárva szét karjaimat, várva valamiféle magyarázatra.

 Megtorpant, s felém fordította tekintetét. Hideg volt, távolságtartó és teljesen idegen, mintha nem az a férfi pillantott volna rám, akit néhány nappal előtte csókoltam meg. Egy semleges ember volt, semmi több, akárcsak bárki más az utcáról… nem jelentett semmit.

- Na igen, veled is illene közölnöm a fejleményeket – sóhajtott nagyobbat, a lehető legsértőbb, legbunkóbb és legfájdalmasabb módon rúgva belém még egyet, utoljára. – Vége van!

43. fejezet

43. fejezet

 Féltem. Végtagjaim remegtek, a szívem hevesen vert, még levegőt sem tudtam normálisan venni, mikor nagy nehezen hazaestem, kimászva a pokol kapujából. Persze akkor még nem sejtettem, hogy az a délután, belépőként szolgált a tömör fájdalmak és kínkeserves szenvedések országába. Erről fogalmam sem volt, de akkor magamról is képtelen lettem volna, akár egy mondatot is szólni, mivel elmémet lefoglalta a félelem. Rettegtem a másnap bizonytalan tetteitől, a rám váró csalódástól, vagy csak szimplán az ébredéstől; örökké csak aludni vágytam. Egy olyan világba akartam kerülni, ahol minden olyan volt, mint Yifan apjának érkezése előtt. Nem hittem volna, hogy egy nap még vissza fogom sírni, de tényleg inkább éreztem volna magam nőnek minden Krissel töltött percben, minthogy még egyszer összetörtnek lássam. Szívesen megküzdöttem volna az első együttlétünknél keletkezett aggályaimmal, mint az akkori kételyeimmel.

 A bizonytalanság percről percre fokozódott bennem, s éreztem, akármelyik pillanatban képes lett volna az őrületbe kergetni. Ahogy útközben egyik lábamat a másik után tettem, folyamatosan azon pörgettem az agykerekeimet, mi lesz velünk később. Mi fog történni ezután? Vége lesz mindennek? Átvészeljük a problémát? Szünetet tartunk? Pontosan tudtam, hogy ezekkel a találgatásokkal mindössze magamat kínoztam, de nem voltam képes másra koncentrálni. Yifan mellett akartam lenni, látni, ahogy javítja a dolgozatokat, ül a zongoránál, vagy egyszerűen csak alszik a hatalmas franciaágyon.

 De nem voltam ott. Az utcákat jártam, barangoltam a városba, valami megoldás után kutatva, amely minden alkalommal, mikor már úgy hittem, megtaláltam, egyre messzebb menekült előlem. Beszélni akartam, valakivel megosztani a problémáimat, el szerettem volna mesélni egy embernek az elmúlt órákban történteket, de senki sem volt mellettem. Egyedül maradtam, akárcsak a kisujjam, ez ellen pedig nem tehettem semmit.

 Hazaérkeztem pillanatában egy lélekre sem voltam kíváncsi. Se Jiminre, se a húgomra, sem pedig a személyzet többi tagjára, a gusztustalan szüleimet már emberszámba sem véve. A gondolataimmal kellett lennem, muszáj volt mérlegelnem a helyzetet, és várni… Várni, valami olyanra, amiről nem volt biztos, hogy egyszer el fog jönni. Reménykedtem a reménytelenben, próbáltam megkeresni azt, ami egyszer már elveszett… Hallani akartam a néma szavakat, érezni az érezhetetlent, s ízlelni valami üres, semmitmondó aromát. Akármennyire is vágyakoztam ilyesmik után, nem kaphattam meg őket. Várnom kellett a holnapra, hogy akkor mindent megtudjak, hogy az összes kusza gondolatom kitisztulhasson, s végre egy tiszta végképet láthassak szemeim előtt.

 Reszketve nyitottam ki pilláimat, mielőtt még magzatpózba gömbölyödtem volna vissza, annak érdekében, hogy elrejtsem lényem a világ elől. Egy részem azt kívánta, bárcsak örökre láthatatlanná válhatna, hogy létezését elbújtathassa, s végleg mindenki elfelejtse őt. A másik felem azonban fel akart kelni, megtudni, hogy fog-e ízeket érezni, látni fogja-e a régen elvesztett valamit, s fog-e a reménytelen végre reményt szerezni.

 Lassan keltem ki az ágyból, be sem ágyazva azt, mikor elhagytam szobám helyiségét, húzva magam után nyomott hangulatomat. Jelentéktelen gesztusokkal s mozdulatokkal végeztem a rutinos teendőimet, nulla energiával kezdve meg a reggelt. Inkább akasztottam volna fel magam, minthogy elviseljek egy normális tanulással teli hétköznapot, pláne azokkal a gondolatokkal, melyek előző nap óta távozni sem akartak elmémből.

 Minden pillanatban lelki szemeim előtt láttam Yifan összerogyott, teljesen megalázott valóját; néha csak felcsendült az apjának rideg, kimért hangsúlyozása, amelynek élével akár egy fát is ketté lehetett volna törni. Időnként megjelent a kettejük külleme, a hatalmas különbségek s a megmagyarázhatatlan hasonlóságok, melyek egyszerre gyűlölték és imádták testemet. De, ami a leginkább az őrületbe kergetett, az egyetlen egy jelent volt; minden porcikám beleremegett azokba a másodpercekbe, melyekben Yifan elküldött lakásából. Hangja távolságtartóan, egyben rendkívül hidegen csengett, ezzel libabőrbe kergetve testemet. Gyűlöltem, egyszerűen ki nem állhattam, azt az érzést, ami hatalmába kerített, mikor erre gondoltam. Nem akartam… távol kellett volna tartanom magamtól…

 Rémes volt az a nap. Minden hang százszor élesebben szólt fülembe, keservesen megfájdítva ezzel fejemet; az emberek többsége elhomályosodott, ahogy jártak-keltek egymás mellett; a fények eltompultak az egész épületben, s a koncentrációmnak is vége szakadt abban a másodpercben, mikor betettem a lábam az osztálytermembe. Ha szóltak hozzám, csupán kicsit megkésve bírtam válaszolni, úgy viselkedtem, akár egy alvajáró, teljes katasztrófa. Annak is éreztem magam.

- Sehun – hallottam meg magam mellől egy ismerős, kedves férfi orgánumot, mire óvatosan emeltem az illetőre majdnem lecsukódott szemeimet. – Minden rendben?

- Nem – ráztam meg fejem, őszintén adva egy halk választ, ujjaimat tincseim közé fűzve, erősen megszorítva azokat. Muszáj volt valamivel felébresztenem agyamat, mert amilyen élőhalott teljesítményt nyújtottam előtte, meg kellett győznöm a körülöttem lévőket, hogy semmi bajom nincsen. Pedig nagyon is volt…

- Azt látom – sóhajtott egy kisebbet barátom, kezét kedvesen érintve hátamhoz, lassan kezdve simogatni azt, ezzel egyfajta nyugtatást próbálva rám erőltetni. Bármennyire is volt szívmelengető a gesztus, akkori állapotomnak nem használt túl sokat. – Mi a gond?

- Hosszú lenne elmondani – hunytam le végül szemeimet, fejemet a hideg padra döntve, megpróbálva kizárni a felesleges hangokat, s csak egyfajta belső csendre fókuszálni. Nehéz volt úgy kellemes némaságra lelni, hogy a gondolataim ezer meg ezer felé röpdöstek, mindig eszembe juttatva azt a délutánt, amit a leginkább kívántam elfelejteni.

- Tegnap délután történt valami…? – találgatott a fiú, alig hallható hangjából aggodalmat sugározva felém, megfejtetlen rejtvények kérdéseivel nyelve hegyén. Mindig tudtam, hogy Jongdae egy szerencsétlen, amiért engem kapott legjobb barátnak, és ez az efféle helyzetekben mutatkozott meg a legtisztábban.

 Válaszként csak bólintottam. Gyengének éreztem magam a beszédre, meg úgy az alapvető emberi cselekedetekre is, melyeknek elvégzése régen rutinfeladat volt a számomra. Azon a napon pedig… még a lélegzés is csak kínok árán sikerült. Túlságosan fáradt és túlontúl gyenge voltam elviselni a rémes kételyeim mellett még a sok tudatlan, idegesítő gimnazistát is. Próbáltam ignorálni őket, ahogy a gondolataimat, s minden problémámat egyaránt, mindössze néhány perc erejéig, de a szemét emlékek nem hagyták. Képtelenségnek tűnt szerezni egy nyugodt pillanatot, pedig arra lett volna szükségem, semmi többre.

 És Krisre. Uramisten, fel sem tűnt még aznap, mennyire hiányzott a férfi látványa! Ott helyben meg akartam ölelni, megcsókolni, beszélni vele, pontosan úgy, ahogy nem olyan régen, de erre már nem volt lehetőségem. Amilyen elutasítóan parancsolta meg távozásomat, biztosan tudtam, hogy kettőnk kapcsolata soha többé nem lesz olyan, mint néhány órával az előzőnapi incidens előtt.

- Sehun – csendült fel ismételten a szeretetteljes hang, lágyan simogatva dobhártyáimat, egy nagyon minimális megnyugvást okozva lelkemnek. Lassan a fiú felé fordítottam megkeseredett tekintetemet, várva a további kérdéssorozatra. – Köze van ehhez Yifannak?

 Nem feleltem. A férfi neve egy idegen ajaktól, már csak ennyi is elég volt ahhoz, hogy teljesen remegni kezdjek. Néha tényleg nem értettem, hogy lehetett ilyen hatással rám csupán egy név, aminek köze volt hozzá. A szívem vadul kalapálni kezdett, mintha ki akart volna törni mellkasomból, egy kis szabadságért kiáltva, megkeresve az említett személyt. A lélegzetem egyenletessége összeomlóban volt, ahogy szétszórt gondolataim, abban az egy pillanatban csak a szép szőke férfin kezdtek járni. Érthetetlen volt számomra, miért reagáltam rá így… régebben, csak Haneul esetében éreztem ilyesmit. Talán…

- Igen – mondtam automatikusan, nem igazán figyelve arra, tényleg be akartam-e avatni ebbe Jongdae-t, vagy sem. Nem nagyon tudtam, mit csinálok; amikor Yifan járt az eszembe, ritkán voltam képes hosszabb-rövidebb időtartamú koncentrációra.

- Elmondod mi történt?

- Nagyon én sem tudom, mi történt – feleltem reflexből, hangos sóhajt hallatva magamból, a meleg tavaszi időjárást vizslatva az ablakon keresztül. Teljesen ki voltam készülve, mint egy rossz nő, komolyan.

- Aish Sehun! – túrt bele idegesen hajába, valószínűleg már nehezen viselte a látványos szenvedésemet. – Jó lenne, ha nem rébuszokban beszélnél!

- Ne haragudj – sóhajtottam. – De, ami tegnap történt, eléggé bonyolult. Nehéz lenne elmagyarázni, és igazából nem tartozik rád – feleltem immár hasogató fejfájással, halántékomat kezdve masszírozni, abban a reményben, hogy az némiképp enyhíti a fájdalmamat. Ötletem sem volt rá, miért nyílalt bele ilyen hirtelen elmémbe a szenvedés, de pont nem a legjobb pillanatban érkezett, ebben biztos voltam. – Az a baj – nyögtem egy kisebbet a váratlan migrénemtől –, hogy nagyon rám sem tartozik…

- Ezt mégis hogy érted? – értetlenkedett a mellettem helyet foglaló, ezt a reakciót, pedig akkor sem róhattam volna fel neki, ha akartam volna. A helyzet látatlanban még bonyolultabb volt, mint a teljes egész valójában, így nem csodáltam, hogy Jongdae számára érthetetlen volt a szituáció. Sajnos nekem is az volt.

- Ígérem, egyszer majd elmondom – jelent meg halovány mosoly ajkamon, amely ugyanerre a gesztusra kényszeríttette a fiút is. Alig észrevehető macskamosolya ellenállhatatlanul széppé tette férfias vonásait, melyeknek látványa mindig egyfajta megnyugvást jelentettek a számomra, akárcsak akkor. Sokszor töprengtem el azon, nem vagyok-e szerelmes Jongdae-be… de aztán ezt a nevetséges feltételezést rögtön elvetettem, mihelyst az eszembe jutott. A fiú többet jelentett nekem, mint egy helyes arc, egy jó test, vagy egy vonzó személyiség, mint amit sokan láttak benne. Nem csupán a legjobb barátom volt, mert ezzel a kifejezéssel mindig ledegradáltam a kapcsolatunkat, de nem tudtam volna megfelelő szavakat találni arra, mit jelentett nekem ő. Évezredekig agyalhatnék a megfelelő betűkombináción, ami kiadja Kim Jongdae létének igazi lényegét, egyetlen egy szóban. Viszont nem volt kedvem gondolkodni valami olyanon, amire úgysem tudnék jó választ találni. Jongdae a legjobb barátom volt, a másik felem, a testvérem, a pszichológusom, sokszor pedig apám helyett apám. Ok volt egy oktalan világban, remény egy reménytelenben, és támasz egy ingatagban, amiben sosem bírtam két lábon megállni. Rá mindig, mindenben, bárhol és bármikor számíthattam, még kérnem sem kellett. Épp ezért egy ilyen mosolya, többet ért százezer átbeszélt éjszakánál, mert ennyiből is pontosan tudtam, ő ott lesz nekem, történjék akármi.

 Hirtelen vágódott ki a terem ajtaja, rajta pedig az egyik osztálytársam rohant be, úgy lihegve, mint aki alig néhány perccel előtte futotta le a maratont. Minden egyes szempár a megfáradt fiúra meredt, akinek kiejtett szavait szívem szerint visszagyömöszöltem volna a torkán, hogy ne kelljen szembesülnöm velük.

- Eltanácsolták Wu Seonsaengnim-t!

 Éreztem, hogy a szívem ott helyben robbant szét mellkasomban, százmillió darabkára hullva, melyet egy apró lehelet fújt ezerfelé. Úgy éreztem, a dobhártyáim menten beszakadnak a nem kívánt információ hallatán. Alig kaptam levegőt, a lábaim önkéntelen remegésbe kezdtek, a fejfájásom abban a percben erősödött fel, mikor megemésztettem a szavakat. Nem! Ez egyszerűen nem történhetett meg! Nem akartam tudomásul venni, hogy Yifan…

- Mi van?! – pattant fel mellőlem meglepetten Jongdae, értetlenül meredve a fiúra, valószínűleg kimondva minden olyan érzelmet, ami a többiekben tombolt. – Ezt honnan veszed?

- Láttam, ahogy a töri szertárból pakolta ki a cuccait, egy baromi nagy dobozba – válaszolt hevesen az osztálytárs. – Ráadásul az összes tanár becsmérlően nézett rá, amikor elment mellettük. Valami hatalmas szarba keveredhetett!

- Nem tudod miért rúgták ki? – csendült fel hátulról egy kérdés, ami csak még inkább kifacsarta immáron teljes egészében kiszáradt szívemet. Rúgjatok még belém…

- Nem álltam le megkérdezni – forgatta meg szemeit, teljesen jogosan, mert hatalmas parasztság lett volna leállnia Yifannal, és ilyenekről beszélnie vele. Nem tartozott rá, és isten igazából senkire sem, egyedül az igazgatóra, Yifanra… és rám. Nekem viszont kurva sok jogom volt megkérdezni, elvégre együtt jártunk, az Isten bassza meg! Ennek a kibaszott állásnak hála jöttünk össze; tudni akartam, miért ment el!

- Itt van még? – hallatszott, a még számomra is ismeretlenül csengő hang, egyenesen az saját ajkaim közül szökve ki, s formálva meg ezt az egyszerű mondatot. Nem éreztem erősebbnek vagy biztosabbnak magam, de azt tudtam, hogy a látszatott fent kellett tartanom, mindkettőnk érdekében.

- Itt – nyelt egyet a fiú, rémülten tekintve rám. Minden egyes pillantás az én hátamon nyugodott, de képtelen voltam foglalkozni velük. Óvatosan álltam fel helyemről, majd magabiztosságot, és egy arrogáns arckifejezést magamra erőltetve az osztálytársam elé léptem, hosszasan meredve annak ijedt szemébe. Rettegett tőlem, fogalmam sincs miért, bár valószínűleg, ha láttam volna magamat, hasonlóképpen reagálok. – Alig néhány perce ment be a tanáriba.

 Ennyi tökéletesen elég volt. Határozott léptekkel kerültem ki a fiút, hangos ajtócsapkodások közepette távozva az osztályteremből. Egyre gyorsabban s gyorsabban lépkedtem a tanári szoba irányába, mígnem futni nem kezdtem, hogy elcsíphessem utoljára azokat a varázslatos barna szemeket, s azt a makulátlan megjelenést, ami napról napra, fokozatosan vált a mániámmá. Nem érdekelt, hogy az előbbi incidenssel valószínűleg teljesen lelepleztem magam – vagy csak erős gyanúba keveredtem – mindössze találkozni akartam vele, ott az iskolában, abban az életben még egyszer. Tudtam, hogy ha akkor nem, többször már nem lesz erre lehetőségem.

 Lelassultam a folyosó közepén, ahogy a távolban megpillantani véltem az éppen kinyíló ajtót, melyen irodalomtanárom lépett ki, kisebb kartondobozt szorítva magához, melyben könyvei pihentek. Mögötte szorosan az igazgató úr lépkedett, elegáns öltözetben fürkészve, kissé sajnálkozóan a kollégát. Óvatosan megálltak egymással szemben, az ajkak mozgásából azt is láttam, hogy még néhány szót váltottak egymással, aztán hirtelen Yifan mélyen meghajolt. Pontosan úgy, mint egykoron én, mikor fellöktem, s a kezében tartott papírok a földre hullottak. Miközben azt a régi pillanatot idéztem fel, a férfi szépen lassan felegyenesedett, kifejezéstelen arccal vizslatva a felettesét. Az idősebb halkan felsóhajtva ejtett még ki néhány szót ajkán, majd jobbját nyújtotta Yifan felé, aki készségesen elfogadta azt.

 A jelenet csupán néhány másodperc apró töredékéig tartott, amely a fejemben egy örökkévalóságnak tűnt, kimondhatatlanul kínzóan vetve véget mindennek. Ahogy a tanár megfordult, hogy végleg elhagyja az iskola épületét, valószínűleg megérezte hátán tekintetemet, mert megtorpant, s óvatosan felém pillantott.

 Az a szempár, ami akkor nézett vissza rám, egy csepp jót sem ígért. Éreztem minden porcikában, hogy a csodaszép barna íriszekben elhalványult fény, mi miatt hunyt ki. Tudtam, szavak nélkül is tisztában voltam a történtekkel, de nem akartam elhinni… Egyszerűen lehetetlenségnek tűnt, hogy így történjen, hogy pont velünk essen meg mindez. Szerettem volna, ha ezt csak álmodom, ha a sok rémség mind csak egy lidérc része, de nem az volt. Yifant kirúgták, s ezzel vége szakadt mindennek.

**

 Rohantam. Ahogy tüdőm, lábam s összetört lényem engedte, rohantam el az intézmény épületéből, a lehető legmesszebb kerülve mindentől, s mindenkitől. Menekültem, féltem, mert a kibaszott talaj kicsúszott alólam, mintha csak egy szőnyeget rántanának fel a padlóról. Hogy történhetett mindez? Miért velem? Miért velünk…? Reménykedtünk a biztonságos jövőben, hogy sosem bukunk le, de gyengéknek bizonyultunk és elbuktunk. Egyszerűen nem érdemeltük meg egymást. Nem érdemeltem meg Yifant…

 Kinyitottam azt ajtót, amelyen szinte hulla módjára estem be, akár egy rakás szerencsétlenség. Mondjuk az is voltam, de ezt egy időben remekül titkoltam. Viszont aznap nem ment; képtelen lettem volna játszani, hogy minden rendben van, hogy jól érzem magam, mert nem volt igaz. Akkor legszívesebben kaktuszba haraptam volna, mintsem ismételten átéljem azt a néhány rettenetes éjszakával megáldott időszakot.

 Beljebb lépve a házban, a szüleim jelen voltak, kifejezéstelen grimaszokkal arcukon, szinte teljesen mozdulatlan állapotban. Sosem szoktak olyan korán otthon lenni, ezért különös összképet nyújtottak a kanapén ülve, mint két nemrégiben kifaragott szobor. Az alkotások körül megjelentek az objektumhoz tartozó dolgozók is, sok-sok ember, és középen a kishúgom. Életem elsőszámú nője ott állt a helyiség kellős legbeláthatóbb részén, engedve, hogy a sós könnyek utat törjenek maguknak, abban a pillanatban, mikor meglátott engem. Értetlenül meredtem a gyönyörű csöppségre, nem is sejtve, miféle borzalmak vártak még rám aznap.

 Váratlanul egy ököl csapódott arcomnak, erőteljesen taszítva a padlóra, kétségek s megmagyarázhatatlan kérdések közé lökve, melyek azon nyomban fojtogatni kezdtek, mikor mögöttem felhangzott egy gyermeki sikoly. Próbáltam feltápászkodni, de mire négykézlábra álltam volna, egy gyomorszaggató rúgást éreztem meg hasfalamon, mely ismételten visszataszított az összeroskadt állapotba. Nem értettem… egyszerűen képtelen voltam felfogni az eseményeket.

- Hálátlan korcs! – hallottam meg magam mögött egy régen fel nem hangzott, éles férfihangot, amely akkor is libabőrt keltett volna testemen, ha csak gondolok a tulajdonosára, s tetteire. – Undorító féreg vagy Sehun, semmi több!

 Reszkető térdkalácsokkal, gyenge, teljesen elernyedt karokkal támasztottam meg könnyű lényemet, kínzó lassúsággal állva végre valahára két lábra, onnan látva be az egész teret. Mindenki ott volt; a személyzet összes tagja, a szüleim és a húgom, mintha látványosság lett volna a megalázásom, melynek oka továbbra is rejtély maradt a számomra, akárcsak az apámnak csúfolt férfi különösen haragos tekintete. Vajon mit tettem, hogy ekkora figyelmet érdemeltem?

- Még van merszed idedugni a képedet a történtek után?! – üvöltötte arcomba kifakadó haragját, még egy dühös ütéssel társítva azt. Ismételten földre kerültem, a lehető legvédtelenebb formában zuhanva a hideg, kemény felületre. Túl gyenge voltam visszavágni, megszólalni, vagy bármit is tenni, így… hagytam. Hagytam, hadd alázzon kedvére, hadd tiporja porrá a büszkeségemet, s a megmaradt önbecsülésemet. Nekem már úgysem számított. – Megdugattad magad a saját tanároddal! Hogy tudsz így tükörbe nézni? Hogy mered egyáltalán férfinek nevezni magad? Egy retkes buzi lett belőled, semmi több! Még van pofád idejönni? Az én házamba? Azt hiszed csak azért, mert vérszerinti rokon vagy, még van jogod visszajönni? Menj csak a tanár bácsidhoz, hadd keféljen halálra, és remélem boldogan fogsz megdögölni egy nemi betegségben.

 A kislány síró hangja betöltötte a rémült szobát, melyben két emberen kívül, mindnek fájdalom, s egyeseknek milliónyi sajnálat ült a tekintetében. Az egykori sofőröm szánakozva ajándékozott meg egy pillantással, a mellette álló szakácsnőhöz hasonlóan, aki olyan volt nekem, mint egy nagymama. Emlékeztem arra, amikor ezek az emberek a gyerekkoromat segítették; főzni, járni, rendesen enni, megfelelően viselkedni tanítottak, s milliónyi időt szántak rám, melyet sosem fogok tudni meghálálni nekik. De a legszívbemarkolóbb a kis ártatlan szobalány, Jimin látványa volt, kinek szép barna íriszeiből patakokban folytak a könnyek. Az én pici, kedves lelkű Jiminem, ott sírt előttem, mintha éppen a temetésemen állt volna koporsóm fölött, még egyszer utoljára búcsúzva el keserves, halandó életemtől.

 Nagy nehezen a lány elé álltam, s remegő ujjaimmal végigsimítottam selymes arcélén, rövidke barna tincseit füle mögé fésülve. Egy gyors mozdulattal elvettem a mellzsebébe akasztott tollat, majd alig észrevehetően néhány szót firkantottam a puha bőrére, egy ölelés kíséretében suttogva neki néhány szót.

- Erre a címre küldd a cuccaimat, kérlek – mondtam neki, alig hallhatóan, hogy az álszent, szemét szüleim semmit se sejthessenek meg. – Köszönök mindent Jimin-ah! Remélem egyszer még lesz ilyen barátom, mint amilyen te voltál!

 Felrohantam az emeletre, néhány létfontosságú dolgot összepakolva, mintha csak egy barátomnál készültem volna aludni, holott gyakorlatilag, ez a költözésem kezdete volt, annyi különbséggel, hogy ide sosem térhetek majd vissza. Nem hittem volna, hogy érettségi előtt egy hónappal dobnak ki otthonról, de ennek is el kellett jönnie egyszer. Minden zsigeremben éreztem, hogy egy nap majd ki leszek tagadva, bár nem számítottam ilyen drasztikus jelenetekre. Mondjuk a nyilvános megalázás benne volt a pakliban, ez volt a szüleim specialitása… Ezzel csupán a magukhoz való lojalitásuk mutatták meg, semmi többet.

 Egy hatalmas fekete sporttáskát dobtam a vállamra, készülve elhagyni a helyiséget, a jól bevált módszerrel, az ablakkal, amikor is hirtelen kopogást véltem felfedezni az ajtómon. Yunseo baktatott be hozzám, kisírt szemekkel, kipirosodott arcocskával, s a fájdalom minden jelével fiatal küllemén. Bár még csak nyolc éves volt, rendelkezett annyi sütnivalóval, hogy tisztában lehessen a helyzet komolyságával, a megakadályozhatatlan következményekkel.

- Elmész? – kérdezte halkan, gyengéden érintve meg ruhám alját, mire leguggoltam hozzá.

- Igen.

- És többé nem jössz vissza, ugye? – pillantott szemeimbe, alig bírva visszatartani feltörekvő sírását. Lágyan simogattam meg buksiját, keserű mosollyal arcomon rázva meg fejemet, hagyva, hogy az apró csöppség belesimuljon ölelésembe, elnyomva felsőmben keserves zokogását.

 Reszkető alakját tartva, alig bírtam visszaszorítani sós könnyeimet, hogy legalább az utolsó percekben tartani tudjam magamat húgom előtt, hogy úgy emlékezhessen rám, mint erős, odaadó bátyra. Szívem szerint magammal vittem volna, de pontosan tudtam, hogy a legjobb helye ott volt, a szüleim mellett. Mert bár azok az emberek engem gyűlöltek, a kishúgomat mindennél jobban szerették, és mindent megadtak neki, amit megérdemelt.

- Kicsim – suttogtam fülébe, de még mielőtt többet mondhattam volna, eltolt magától, s széles mosollyal arcán kezdett beszédbe.

- Menned kell Sehun-ah! – nyelt egy kisebbet, mielőtt folytatta volna gyermeki hangba csomagolt, felnőttes mondandóját. – A te helyed Kris oppa mellett van. Nem szabad elszalasztanod őt!

- Miért mondod ezt? – ráncoltam homlokomat értetlenül, mert ötletem sem volt arra, minek mondott ilyeneket. Egy normál gyerek sírt volna, könyörgött volna a maradásért, vagy fel sem fogja a történteket, de Yunseo egy felnőtt, érett nőt megszégyenítve törölte le könnyeit, s mosolygott az arcomba.

- Mert ő a te parasztod, aki felolvasztotta a szívedet!

 Eddig bírtam; kicsorduló könnyekkel szorítottam magamhoz a világ legértelmesebb, legédesebb, legkedvesebb teremtését, akit valaha ismertem, és akit volt alkalmam a húgomnak nevezni. Mindennél jobban szerettem azt a kislányt, éppen ezért fájt felfognom, hogy ő képes volt megfelelően kezelni az elválást, velem ellentétben. Sosem akartam elengedni őt… de muszáj volt.

- Yunseo… – toltam el magamtól, halkan szipogva, megnézve a szép vonásait, hogy elmémbe véshessem a gyönyörű gyermek arcát. – Ha majd felnősz, és még emlékszel rám, akkor keress meg, kérlek!

- Ne mondj ilyeneket Sehun-ah – csapott karon játékosan, eleresztve még egy sós cseppet. – Te vagy az egyetlen bátyám; sosem foglak elfelejteni!

 Kiengedtem karjaim fogságából a szép lányt, lassan lépve az ablak elé, kínzó tempóban nyitva ki azt, ezzel beengedve a délutáni fuvallatot, immár egykori szobámba. Már a párkányon volt a lábam, mikor utoljára hátrafordultam, s végigmértem Yunseot, tetőtől talpig. Megjegyeztem gyönyörű, koromfekete fürtjeit, édes mosolyát, vékonyka alakját, varázslatos vonásait, s édes kis iskolai történeteit. Mélyen belevéstem személyiségét elmémbe, hogy sose menekülhessen ki emlékeim közül az a nő, akit az első perctől az utolsóig, mindig feltétel nélkül szerettem.

 Aznap délután láttam utoljára a húgomat.