42. fejezet

42. fejezet

 Naiv voltam. Irodalmi karaktereket megszégyenítő módon éltem naivitásban, olyannyira, hogy csodálkoztam, amiért ez még nem okozott fizikai fájdalmat. A rózsaszín köd teljesen elhomályosította elmémet, és mindent tökéletesnek láttam; az embereket, a kisgyerekeket, a mindennapjaimat, de még az iskolámat is. Nem érdekelt az érettségi, úgy éreztem, könnyedén le fogom tenni, annak ellenére, hogy gimnáziumi éveim alatt nem sokat tanultam. Eltűntek a lidércek, megszűntek a rossz hétköznapok, csupán egyetlen egy csodálatos ember miatt, akit Wu Yifannak hívtak, és aki történetesen a tanárom volt. Elmondhatatlanul jó hatást gyakorolt a közérzetemre ez a férfi, mert minél több időt töltöttem vele, annál inkább tűntem pozitívabbnak és ragyogóbbnak. Nem gondolom erősnek azt a kijelentést, hogy Wu Yifan miatt tudtam, egy rövid ideig ugyan, de szeretni az életemet. És azt sem érzem jogtalannak, hogy részben az ő létezése révén omlottam össze, akár egy mozdulattal tönkretett kártyavár.

 A legjobb barátommal és szerelmével való közös délutánon Krishez mentem, elvégre iskola után legtöbbször nála voltam, hogy a lehető legtöbb időt tudjuk együtt tölteni. Ez akkor sem volt másképp, így halál nyugodtan ücsörögtem a kanapén, ajkaimat a magas férfi párnáira nyomva, ízlelgetve a már megszokott, ám megunhatatlannak tűnő ízt. Nyelvjátéka akkor is lenyűgözött, pontosan úgy, ahogy előtte mindig.

 Ujjaimat szőke tincsei közé fűztem, erős markolásommal téve próbára a hajhagymákat, miközben magamra húztam a számomra makulátlan testet. Automatikusan, mintha be lett volna erre programozva, pólóm alá nyúlt, cirógatni kezdve érzékeny bőrömet, olyan területeket derítve fel, amiknek megérintése csak neki volt megengedett. Belenyögtem csókunkba, puha ujjainak csiklandozása miatt, melyek libabőrbe kergették testemet, kellemes borzongások közepette.

- Kris… – sóhajtottam nevét, ahogy zongoraujjai kicsit lejjebb kezdtek motoszkálni, ágyékomat véve célba. A férfi elvállt tőlem, s kaján mosollyal ajándékozott meg, ami rajtam való szórakozására engedett következtetni. – Ne örülj már ennyire a fejednek! – szóltam rá, megpróbálva erélyesnek tűnni.

- Bocs, de olyan jó téged így látni – nevetett fel, majd ismételten birtokba vette ajkaimat, kedvesen csókolva rájuk, mintha ezzel is elnézést kért volna tőlem.

 Miután gyorsan megbocsátottam tetteit, engedtem, hogy levarázsolja rólam felsőmet, annak érdekében, hogy mellkasomat azon nyomban kezelésbe vehesse. Kiélveztem a játékosan mozgó nyelvét testemen, amelynek csiklandozása kacagásba kergetett, olyanba, amibe az egész lakás beleremegett. Szexnek indult játékunk végkifejlete valami beteges baráti hülyülésnek tűnt, amelyen mindketten jót nevettünk, akkor utoljára.

- Ennyit a mindig sikeres akcióidról – löktem vállba, ahogy egyre nehezedő teste továbbra is rajtam helyezkedett, kényelemesen tornyosulva fölém.

- Ez nem csak az én hibám.

- Hát akkor még kié?

- A tied – hajolt bele hirtelen arcomba, édes puszit nyomva homlokom közepére. – Nem hittem volna, hogy ennyire csikis vagy.

- Így jár, aki rossz helyen kóstolgat – öltöttem ki rá nyelvemet, amit gondolkodás nélkül kapott be, ezzel kényszerítve különösen gyerekes csókba, amitől ismételten nevetnem kellett. Esküszöm, sosem fájt annyira a rekeszizmom, mint azon a délután, amit akár a sorsom ironikus fintorának is vehettem volna, így utólag belegondolva.

 Gondolkodás nélkül kaptam ajkai után, mikor már viszonylag rendben voltak a nevetőráncaim, s ekkor hál’ Istennek sikeresnek bizonyult az akciónk, amiből hosszas nyelvjáték keletkezett. Sokáig élveztem a puha párnák érintését, a részegítő édes ízt, az egyszerű mégis leutánozhatatlan mozdulatokat, amiket csak ő tudott végrehajtani. Csak hagytam, hadd kényeztessen azaz ember, akinek tetteit olyan cselekedeteknek könyveltem el, amik kijártak nekem. Alapnak gondoltam, hogy délutánonként nála vagyok, hogy megcsókol, hogy bármi gátlás nélkül kimondja az érzéseit, hogy néha zongorázik nekem, hogy olyan gyönyörök közé repít éjszaka, mint még senki más. Azt hittem, ezek kérések nélkül az enyémek maradnak, csak annyit kellene tennem értük, hogy kitartok mellette. De sajnos a szabadság beáldozása néha túl kevés.

 Váratlanul elvált tőlem, abbahagyva minden szépet és jót, amit eddig a kanapén tettünk. Csupán komoran meredt a semmibe, némán gondolkodva, miközben értetlenül pislogtam gondterheltnek tűnt vonásaira, melyeknek összhatása akkor nem tetszett.

- Minden rendben? – kérdeztem meg óvatosan a nyilvánvaló ellentétét, amire egy kínos felnevetést kaptam, keserűnek festő íriszek mögül.

- Ne haragudj – nyelt egy kisebbet –, de azt hiszem ez nekem most nem fog menni – felelte kissé nehézkesen nyögve ki ezt az egy mondatot, ahogy lemászott rólam, és mellém helyezte testsúlyát.

- Semmi baj – mosolyodtam el bíztatóan, miközben hideg tenyeremet óvatosan hátára vezettem, gyengéden megsimítva azt. Őszintén fogalmam sem volt arról, hogy miféle okból kifolyólag lankadt irántam az érdeklődése, de semmiképpen sem akartam erőltetni a dolgot, főleg, mikor belepillantottam fáradtan csillogó szemibe. – Valakinek nem megy délután… – Kurva ügyes vagy Oh Sehun, ekkora baromságot is csak te voltál képes benyögni. Szerencsémre Kris vette a marhaságomat, amit halk kuncogásával jelzett, próbálva visszafogni magát, hogy a helyzet ne fessen az én kiröhögésemnek. (Pedig tuti az volt).

- Délután?

- Hát ja – vakartam meg tarkómat, lehetőséget keresve arra, hogy ebből kidumálhassam magamat. – Mindjárt fél négy, ilyenkor általában…

- Fél négy?! – akadt rajtam tanárom tekintete, olyan arcmimikát produkálva, mint aki éppen elfelejtett valamit. – Baszki! – pattant fel helyéről, rögtön a fürdő felé rohanva, ott hagyva engem a kanapén, totál értetlenül.

- Mi az?

- Értekezletem lesz – ordított ki a helységből, hosszas – és nem valami szép – szentségelések közepette. – Teljesen kiment a fejemből, pedig az ilyeneket meg szoktam jegyezni.

- Mikorra kell menned? – kiáltottam oda neki, miközben elterültem a kényelmes ágyon, félmeztelen testemet a kellemes bútorfedésre helyezve, amely bársonyosan simogatta bőrömet.

- Négyre, de ide ki kell rittyentenem magam, ergo baszhatom a pontos érkezésem.

- Nyugi, simán oda fogsz érni, nem kell paráznod – feleltem még mindig egy ajtó felé ordítva, ami már kissé zavart, de megértettem, hogy Krisnek sietnie kellett. Én sem cselekedtem volna másképp, mondjuk nem léptem volna ki a fürdőből totál meztelenül, zuhanyzásra készen, csak azért, hogy a szófán henyélő diáksrác nyáladzhasson valamire. Mert Yifan akkor délután épp ezt tette.

- Gondolod? – kérdezte komolyan meredve rám, de az én tekintetem csupán az ágyékára fókuszált, ami olyan kívánatosnak hatott, hogy muszáj volt beharapnom az alsó ajkamat.

- Ühüm – hümmögtem, teljesen elvarázsolva. – Nem zuhanyozhatnék veled? – tettem fel az ominózus kérdést, nagyon reménykedve egy igenleges válaszban.

- Akkor biztos elkésnék – nevetett fel, majd visszavonult a helységbe, szépen lassan hajtva be maga mögött az ajtót, nem csukva be azt rendesen. Ezekben a pillanatokban még nyugodtan, tiszta lelkiismerettel és halál csendben hallgattam a zuhanyrózsából ömlő melegvíz hangját, nem is számítva semmi váratlanra, vagy valami olyanra, ami egy perc alatt tehet tönkre minket.

 Váratlanul egyenletes, mégis erős kopogás csapta meg fülemet, amely a bejárat felől érkezett komor hangnemben, homlokráncolást okozva ezzel nekem. Értetlenül pislogtam a tőlem nem messze elhelyezkedő nyílászáróra, egy pillanatra abba a hitbe kergetve magamat, hogy ismételten csupán a képzeletem játszadozott velem. Ez a feltételezés abban a percben elszállt, mikor megint meghallottam ugyanazt a monoton, hihetetlenül ridegnek hangzó dübörgést, amely libabőrt keltett testemen.

 Lassan álltam fel a puha szófáról, időközben felszedve a Kris által földre hajított felsőmet, amelyet közvetlen a bejárat előtt operáltam magamra. Reflexből túrtam bele hajamba, mielőtt ajtót nyitottam volna egy idegennek, megkérdezve őt arról, mégis mit akart a tanáromtól, ilyen váratlanul.

 Pólóm alját húzogatva tártam ki a nyílászárót, hogy farkasszemet nézhessek egy nálam kicsit alacsonyabb, apám korabeli férfival, kinek arca is pontosan ugyanolyan volt, mint kopogása; komor egyben hideg. Vonásain látszottak az évek alatt megszerzett tapasztalat, fájdalom és eltitkolt kín jelei, amiket gyakran fedeztem fel a saját ábrázatomon is, mikor még fiatalabb voltam. Aprócska gombszemei körül ráncok húzódtak, orra krumpli volt, ajkai vékonyak és kiszáradtak, pedig odakint kellemes tavaszi idő tombolt. Egyáltalán nem tudtam volna kövérnek, vagy akárcsak kissé elhízottnak nevezni, de az átlagalkatú sem lett volna megfelelő jellemzés. Kifejezetten sovány volt, annak ellenére, hogy tökéletes Armani öltönyt viselt, hozzáillő lakkcipővel, tehát az alultápláltságát nem a pénzhiány okozta. Sőt, olvasni lehetett a gesztusaiból, hogy rendkívül előkelő férfi állt velem szemben: állát egy picit felszegte, talán ezzel akarta jelezni felsőbbrendűségét, vagy a korának kijáró tiszteletet. Akármit is szeretett volna kifejezni, csak pillantásaival, láttam, hogy minden porcikájában irtózott tőlem; mintha egy gusztustalan féreg lettem volna, egy a Földhöz nem méltó teremtmény, ami két elcseszett ember keveréke volt csupán. Koromfekete szemeiben könnyű volt felfedezni az ellenszenvet, a gúnyt, a lenézést, és minden negatív érzelmet, amit csak kitaláltak az elmúlt kétezer évben.

 Torkomat megköszörülve, megpróbálkozva valami normális modort magamra erőltetni, kinyitottam számat, pontosan abban a pillanatban, mikor a háttérzajként csordogáló zuhany, hirtelen elnémult.

- Miben segíthetek? – kérdeztem, még számomra is különös hangsúllyal, mintha vagy kétszáz évet visszaugrottunk volna az időben.

- Egy bizonyos Wu Yifant keresek – felelte diplomatikusan, kimért hangsúlyozással, akár egy vérbeli üzletember. Orgánuma a tenorhoz hasonlított leginkább, mégis rekedtesen csengett, viszonylag – el sem hiszem, hogy ilyet gondoltam – dögös összhatást képezve. – Itt lakik?

- Itt – bólintottam, de még nem invitáltam be a férfit. – Megtudhatnám milyen ügyben keresi a tanáromat?

- Szóval a tanárod… – húzódott gúnyos mosoly ajkára, megvetéssel tekintetében, amelynek sarkában talán fájdalom és szégyenérzet is csücsült, némán figyelve engem. Rá kellett volna csapnom az ajtót…

- Kihez beszélsz Sehun? – hallottam meg magam mögül az ismerős, kedves orgánumot, mire reflexből fordultam a nappali felé, ahol Yifan csupán egyszál törülközőben ácsorgott, haját egy másikkal dörzsölgetve, ki sem lesve a rongyok közül. Kívánatos teste láttán, nyeltem egy nagyobbat, majd elálltam az ajtóból, hogy az annál várakozó férfira mutathassak.

- Az úr téged keres.

 Szavaimra Yifan értetlenül pillantott fel, szemébe lógó nedves tincsei közül vezetve először rám, majd az idegenre tekintetét, amely egy másodperc töredéke alatt sokkolódott le. Arca elsápadt, ajkai elnyíltak a döbbenettől, ahogy köpni-nyelni nem tudott volna az őt ért meglepettség súlyától, ami olyan kétségbeesett arcmimikát varázsolt neki, hogy az szinte már szánalmas volt. Úgy meredt az időközben beljebb lépett férfira, mintha szellemet látott volna, egy réges-régen elfeledett lelket, amely visszatért kísérteni őt.

- T-te hogy kerülsz ide?! – dadogott csupán ennyit, remegő térdkalácsokkal, olyan mennyiségű félelemmel, melytől képes lett volna összeesni. Értetlenül néztem rájuk, mert fogalmam sem volt arról, honnan ismerhették egymást, és az a pasi miben volt olyan különleges, hogy Yifan szó szerint rettegett tőle. Hogyan tudta csupán a jelenlétével egy kisfiú szintjére taszítani a legférfiasabb embert, akit valaha ismertem? Egyáltalán… ki a faszom volt ő?

- Nem tartozom neked magyarázattal – vonta fel szemöldökét az idősebb, üzletember küllemű, ahogy komótos tempóban tanárom elé lépett. Kris jóval magasabb volt a középkorú férfinál, mégis neki jutott az alárendelt, rettegésbe taszított szerepe, annak ellenére, hogy ő volt a fizikailag erősebb és – látatlanban állíthatom – az emberileg több.

- Amíg az én lakásomban vagy, jogom van tudni, mit akarsz tőlem! – bátorodott fel párom, végre valahára a másik szemébe meredve, de Yifan tekintete nem tükrözött haragot, hangjával ellentétben. Szép barna íriszeiben kérdések milliói sorakoztak, a kétségbeesés és a vágyakozás csillant meg bennük, akár egy reménykedő gyermekében.

- Ez nem a te lakásod, hanem a nagyanyádé – érkezett a hideg, kitérő felelet, és ennél a résznél már igazán feleslegesnek kezdtem érezni magam, de továbbra is érdekelt a váratlan vendég pontos kiléte.

- Rám hagyta, vagyis az enyém – sziszegte neki a magasabb, de továbbra sem tűnt dühösnek. – De még mindig nem mondtad, mit keresel itt?

 Csend telepedett a helységre. Se a középkorú, se Kris, sem pedig én nem szólaltunk meg, csak hagytuk, hogy a falióra ketyegése egyfajta alapmorajt teremtsen a kínos, ereket elvágó némaságban, melyben a feszültség percről percre fokozódott. Fagyott volt a levegő a két férfi között, főleg akkor, mikor tekintetük találkozott; érzelmek százezreit véltem felfedezni bennük, de egyet sem voltam képes kiolvasni. Régről ismerhették egymást, éppen ezért döntöttem úgy, jobb lesz, ha távozom onnan.

- Azt hiszem, én most megyek – szólaltam fel hirtelen, mire párom rám kapta kissé ijedt pillantásait, míg a vele szemben álló lassan fordult félig hátra, hogy úgy vágjon mellbe szavaival.

- Maradj, tudni akarom, mióta kefélget téged a fiam! – Teljesen lefagytam. Nem azért, mert ilyen elegáns küllemmel ilyen alpári módón volt képes beszélni; nem is azért, mert rájött arra, hogy a tanárom és viszonyt folytattunk egymással; hanem azért, mert Yifant a fiának nevezte. Baszki! Ezek szerint… ő volt Kris apja!

- Hihetetlen vagy! – nevetett fel fájdalmasan pedagógusom, hitetlen kacajjal töltve meg a megdöbbent jelenetet. – Nyolc évig baszol a fejemre, évente verőembereket küldesz rám, hogy hetekig kék-zöld foltokkal dolgozzak, erre csak így idejössz és belepofátlankodsz az életembe! Kinek képzeled magad?

- Az apád vagyok!

- Frászt vagy az! – válaszolt hevesen, immáron idegesebben. – Amikor kidobtál az utcára nem voltál az apám?

- Most sem szívesen nevezem magam annak – vágott grimaszt a férfi, ezzel megfagyasztva a szót páromban. – Azt hittem, itt Dél-Koreában tisztességes ember leszel, és elfelejted ezt az egész meleg marhaságot, erre mit látok? Hogy az egyik diákoddal folytatsz viszonyt! – mutatott rám, egy másodperc erejéig áldozatnak állítva be, holott ebben a dologban – jól visszaemlékezve – én voltam a ludas.

- Ez nem viszony!

- Akkor micsoda? – kötözködött Yifan apja, olyan provokatív hangnemre váltva, ami már engem kergetett az őrületbe. – Láttam, ahogy az utcán gyömöszölted, majdnem felkented a falra! – Basszus; éreztem, hogy abból a sikátori csókból még baj lesz, de nem hittem volna, hogy ekkora katasztrófába torkollik a kapcsolatunk, mindössze egy gyenge pillanat miatt. – Mi ez neked, ha nem egy törvénytelen, gusztustalan viszony, he?!

- Nem tudsz erről semmit! – csóválta fejét tanárom, hátrálva egy lépést. Szemében tömérdek mennyiségű fájdalom pihent, egy különös tűzben égve, amely visszatartotta íriszei közül kicsordulni készülő könnyeit. Kezei ökölbe szorulva fehéredtek, ahogy már nem bírt az apja szemébe nézni, mert annak minden része feldarabolta őt, aprócska részekre, amiket egy életen keresztül szedegetett.

- Mi az Yifan? – csendült fel hirtelen hangja, arrogánsan sziszegve saját gyermeke felé. – Csak nem szerelmes vagy?

 A magas férfi megdermedt. Tanárom óvatosan emelte fel eddig a padló irányába szegezett fejét, lassan vezetve rám tanácstalan pillantását. Nem tudta, mit mondjon, nem tudta mennyit vállalhat fel, nem tudta, hogy egyáltalán beavathatja-e abba az apját, hogy beleszeretett egy magamfajta, lelki nyomorék diákba. Vacillált aközött, hogy tagadjon vagy büszkén mutogasson egy embernek, aki még annyi toleranciára sem volt képes, mint egy darab mozdulatlan kő. Ezt mérlegelve pedig, Kris inkább csendben maradt.

- Áh, szóval tényleg csak alkalmanként dugod – mosolygott elégedetten, tudva, hogy ezzel simán tönkreteheti a fiát. – És mondd csak, adsz neki cserébe jobb jegyeket? Kap engedményt néhány dolgozatnál? Kivételezel vele, és legalább mindenki tudja, hogy ő Wu Seonsaengnim kis kedvence?

- Fogd be! – morogta orra alatt a férfi, de nem sokat ért el vele; ezeket egyszerűen kinevette az apja, mintha egy bogarat taposott volna el, olyasfajta örömmel, ami csak a legnagyobb rohadékokra volt jellemző.

- Mit vagy ezen felháborodva? Ez csak egy diák, nemde?

 Nem érkezett válasz. Csend volt, semmi több csupán, ezzel pedig minden világossá vált. A titok, akkor is titok marad, ha a becsület a tét; az érzelmek rejtve lappanganak tovább, még ha valakinek a méltósága múlik rajta; a szavak elnémulnak, a pillantások üres tekintetekké változnak, csak egyetlen egy ember jelenléte miatt. Nem számít a fájdalom, a keserűség, a legszívesebben kiordított mondatok, csak az álca, az a bizonyos kép, aminek örökké a falon kell lógnia, még akkor is, ha a lángok kezdik felfalni a házat. Akkor délután Yifan kedvéért tűzben égtem.

- Sejtettem – horkant fel elégedetten, végleg elszakítva az ellenség zászlaját.

- Nem tudsz semmit! – érkezett egy felelet, halk, mégis kemény hangon, megakasztva az idősebb kuncogását. – Fogalmad sincs az elmúlt nyolc évemről, ahogy rólam sem…

- Óh drága Yifan, mindent tudok, amit tudnom kell – lépett egyetlen gyermekéhez, olyan negédes undorral pillantásában, amitől szívem szerint elhánytam volna magam. Figyeltem a kettejük gesztusait, a mozdulataikat, ahogy a szavakat hangsúlyozták, de semmiféle hasonlóságot nem véltem felfedezni; csak a szép barna szemek csillantak ugyanolyan fényben, amely egyszerre okozott döbbenetet, és kellemes bizsergést is. – Egy megbukott, buzi író vagy, aki végső kétségbeesésében tanárként dolgozik és fiatal diákokat nyűgöz le, mert tudja, többre nem képes. Te is csak azért dugod ezt a fiút, mert ennél jobbat nem volt alkalmad összeszedni! – gúnyos nevetése tőrként érte el mellkasomat, mélyen megforgatva abban a pengét, komoly fájdalmak közé taszítva. El sem mertem képzelni, Yifan hogy érezhette magát azokban a percekben. – Anyádnak igaza volt; el kellett volna mennie az abortuszra!

 A nappali közepén döbbenten ácsorgó férfi szemeibe sós könnyek gyűltek, melyek alig láthatóan csordogáltak le arcélén. Hitetlenül, gyermeki pillantásokkal dobálta apját, reménykedve, hogy az előbb kimondott szavak hazugságok voltak. De akármennyire is vágyott arra, hogy mindez egy rossz rémálom legyen, sajnos minden igaznak bizonyult; az üzletember jelenléte, a hangosan megformált véleménye és az őszinte undor pillantásaiban, mind valóságos volt. Tényleg gyűlölte a saját fiát, egy koloncként tekintett rá, számára már nem létezett többé.

 Előkelő, gyomorforgatóan lassan és elegánsan fordított hátat a fiatalabbnak, ahogy kimért lépteivel elindult a bejárat felé. Sokkos testem mellett is elhaladt, még egyszer utoljára megajándékozva egy lekezelő pillantással, amit egy undorral teli arcrezdülés követett. Fennkölt stílusban, idegtépő tempóban hagyta el a nyugalomtól megfosztott lakást.

 Az ajtó hangos csapódásával eltört az a bizonyos mécses, amely eddig féken tartotta Yifan szenvedését. Nem volt látványos a fájdalma, annyira sem mutatta ki érzelmeit, mint egykoron én, mikor karjai közt sírtam, akár egy kisgyerek. A pedagógus halkan, csupán néha felszipogva túrt aranyfürtös hajába, ahogy remegő térdkalácsai tompa koppanással földre rogytak.

 Bizonytalanul léptem mellé, esetlenül guggolva le hozzá, hogy némiképp támaszként tudjak szolgálni. Forró, meztelen hátára érintettem jéghideg ujjperceimet, lassú simogatásba kezdve, de tetteimet feleslegesnek éreztem. Csak folytak és folytak a sós könnycseppek, megállíthatatlanul zuhanva a padlóra, szétterülve azon, belefulladva a néma méltóságba.

 Sosem láttam még ilyennek Yifant, és őszintén szólva sosem akartam megtapasztalni a férfi tehetetlen, teljesen összetört oldalát, mivel… nem tudtam segíteni neki. Akármennyire is szüksége lett volna rám, akármennyire is mondanom kellett volna valamit, egy árva hang sem bírta elhagyni az ajkaimat. Fogalmam sem volt arról, pontosan mit kellett volna csinálom, csak ültem mellette, végignézve a szenvedését.

 Elfogott a deja vu, ahogy figyeltem miként teltek meg a szép íriszek könnyekkel, miként csúfultak el a helyes, fiatalos vonások, illetve hogyan vált egy lelkiekben erős férfi hirtelen gyenge kisfiúvá. Újra elmémbe költözött az a gondolat, haszontalan vagyok a számára, felesleges a jelenlétem azokban a percekben, mégis mellette akartam lenni. Őszintén a segítségeként szerettem volna szolgálni, de a puszta jelenlétem nem bizonyult elégnek.

 Vállainak apró rezdülései váratlanul abbamaradtak, lélegzetvétele egyenletesebbé vált, ahogy könnycsatornái elapadtak. Értetlenül pislogtam rá, a férfira, aki még mindig a parkettát bámulta, mintha az azon elhelyezkedő karcolásokból ki tudott volna olvasni valamit. Hangosan felsóhajtott, nem emelte rám tekintetét, de hideg hangsúlyozásával kettétörte gerincemet.

- Kérlek, menj el! – Nem ellenkeztem. Nem mertem felszólalni, megtagadni az utasítást, annak ellenére, hogy fájtak ezek a szavak. Akármennyire is illedelmesen kért meg a távozásra, nem szerettem volna elhagyni őt, főleg olyan összeroskadt állapotban nem. De a hanglejtése, az üres pillantásai és a semmitmondó mozdulatai egyenesen követelték a lakás elhagyását, még ha ilyen nyíltan nem is mondta mindezt a szemembe.

 Némán álltam fel mellőle, nem mutattam az ellenkezésnek semmi jelét. Halk léptekkel vettem magamra meleg kabátomat, ahogy megragadtam a kilincset, és óvatosan elfordítottam azt. A kitárt ajtóból még egyszer utoljára megnéztem őt magamnak, hangok nélkül suttogva egy egyszerű búcsút.

41. fejezet

41. fejezet

- El sem hiszem baszki, hogy rávettél erre – forgattam fáradtan szemeimet, orrnyergemet dörzsölve, miközben Jongdae és Minseok társaságában igyekeztünk Kris lakásához, ahol a találkozó kiindulópontját beszéltük meg. Mert igen, ezek a nyomorékok, rádumáltak a dupla randira.

- Engem is meglep, hogy belementél – vágott egy furcsa grimaszt az idősebb, ahogy szerelme kezét markolászta, de úgy, mintha csak egy-egy érintésből is képesek lettek volna olvasni a másikban, mivel Xiumin eléggé furcsa fejeket produkált ez idő alatt.

- Hát, én sosem csinálnék ilyen baromságot…

- Akkor ez most micsoda, virágültetés?

- Engedd már, hogy befejezzem a mondatot! – förmedtem barátomra, amolyan klasszikusan morcos stílusban, amit egy visszafojtott röhögéssel nyugtázott, párjához hasonlóan. Esküszöm, néha ki tudtam volna nyírni azt a kettőt, az ilyen esetekben pláne. – Nekem meg sem fordult volna a fejemben a dupla randi ötlete, de Yifan…

- Szóval ő erőltette?

- Nem egészen – helyesbítettem, mert az erőltetés kifejezést egy cseppet túlzásnak gondoltam. – Csak mondta, hogy miatta nem kellene ezt ennyire elvetnem, mivel ebben semmi szégyellnivaló nincsen, no meg ő szívesen jönne – vontam meg vállaimat, kicsit füllentve, mert ez a párbeszéd nem éppen így zajlott le.

 A frappánsan időzített szülinapi szopás után, eltelt egy kis idő, és máris május küszöbéhez érkeztünk – vagyis még volt kemény másfél hét elsejéig –, ahol nagyban készülődni kezdtünk a ballagásra, az érettségire meg minden ehhez hasonló baromságra, ami engem hidegen hagyott. Na, és ekkoriban a kelleténél kicsit többet panaszkodtam Krisnek, egy alkalommal pedig megemlítettem – jobban mondva elnyafogtam –, hogy már mindennel a faszom is kivan, pluszban Jongdae még állandóan basztat ezzel a dupla randi témával. És ekkor történt, hogy Yifan fellelkesült. Oké, nem kezdett el pattogni, mint egy fangörcsölő kislány, elvégre egy felnőtt férfiről volt szó, de látványosan élénkebb lett, és határozottan közölte, hogy menjünk. El tudtam képzelni az akkori fejemet, mennyire retardált pofát vághattam, de őszintén megdöbbentem párom ezen kijelentésén. Talán még annál is nagyobb sokkot kaptam, mint amikor közölte, hogy szeret… bár az másképpen küldött padlóra, mint ez. A tudat, hogy Kris dupla randira akart menni, egy pöppet furcsa volt, de annyira nem elleneztem a dolgot, mert ha menni szeretett volna, akkor rajtam ne múljon. Csak éppen kicsit tartottam a találkozástól; Jongdae-t persze már ismerte, de csupán úgy, mint diákját, és mint a srácot, aki egyszer behúzott neki, Xiuminról meg csak hallott. Kissé paráztam az ominózus találkozástól, és Kris benyomásáról, és ha ez még nem lett volna elég, ott volt az a két jómadár… Legjobb barátom okés téma volt, nagyjából tisztán látta a helyzetet, de Xiumin, na ő nálam totál sötétségbe burkolózott. Azon kevés meleg ismerőseim közé tartozott – ergo ő volt az egyetlen –, aki semmilyen körülmények között nem tudta volna megmondani ki az a Wu Yifan. Mármint, tudta, hogy velem járt, tisztában volt azzal, hogy a tanárom volt az ipse, viszont egy jellemvonás felsorolására sem lett volna képes. Summa summarum, be voltam fosva a dupla randitól.

 Kris lakásának épületéhez érve a bejárati ajtó előtt megpillanthattuk tanárom, egyszerűen tökéletesen felöltözve. Nem vitte túlzásba a ruházkodást – nem úgy, mint azon a bizonyos vacsorán –, de kibaszott jól nézett ki, annyira, hogy majdnem kifröccsent az orrom vére, egyenesen rá a fehér felsőjére, és feszes farmerjára, ami, maradjunk annyiban, hogy kiemelte a lényeget. Szívem szerint ott helyben letámadtam volna, de utcán egyben társaságban voltunk, így egy szimpla mosolynál többel nem tudtam szolgálni.

- Sziasztok! – villantott felénk egy szép mosolyt, pontosan olyat, amivel sikításra bírta egyes osztálytársnőimet (és bizonyos esetekben sajnos engem is).

- Szia! – köszöntem vissza, megpróbálva nem olyan romantikusan elvarázsoltan viselkedni, mint amire sok esetben képes voltam, mert muszáj volt tartanom az imidzsemet, ha még csak előttük is. Yifan szemei felcsillantak, mikor mellé léptem, de azoknak sarkából kiszúrta a még ismeretlen Minseokot is, akinek illendően bemutatkozott. – Wu Yifan – nyújtotta kezét barátságosan, amit az alacsonyabb el is fogadott.

- Kim Minseok, de csak Xiumin – biccentett az alacsonyabb, viszont nem tűnt úgy, hogy a beszédet be akarná fejezni azzal, hogy visszahúzta kezeit. – Te vagy akkor Sehun tanára, igaz?

- Igen – bólintott halvány vigyorral ajkán.

- Meg kell mondjam, minden elismerésem, hogy elcsábítottad ezt a kölyköt, másnak nem nagyon sikerült volna, amekkora egy makacs öszvér – vágott a közepébe, bármilyen köntörfalazást elhagyva.

- Szép volt Xiu, ez egy cseppet sem számított erős kezdésnek – nevetett fel mellette párja, baromi jól szórakozva a helyzeten, miközben megsemmisülő ábrázatomat vizslatta. Számítanom kellett volna az ilyenekre?

- Talán nincs igazam? Én mondom neked Yifan, Sehun az érkezésed előtt olyan hetero volt, mint ezelőtt senki… – Nem mondom, egy kicsit zavart Xiumin monologizálása, de úgy tűnt, Kris nagyon jól szórakozik rajta, így az idősebbek előrébb sétálva diskuráltak, míg mi ketten Chennel hátra maradtunk.

- Még mindig jó ötletnek tartod ezt az egészet? – kérdeztem odahajolva barátom füléhez, miközben az előttünk baktatókat figyeltem.

- Persze, legalább egy hullámhosszon vannak, nincs ezzel semmi baj – rántotta meg vállait, majd szerelme mellé lépett, és én is hasonlóan tettem, ezáltal így négyen elálltuk az egész járdát. Még szerencse, hogy egy nyugger sem volt a közelbe, mert akkor hallgathattuk volna a nyavalygást arról, hogy „ezek a mai fiatal homokosok…”. Na, nekem erre kurvára nem lett volna szükségem.

- Miről van szó? – kérdeztem a legmagasabbra pillantva, aki még mielőtt válaszolhatott volna, Xiumin félbeszakított el sem kezdett szavait.

- Csak éppen azt ecseteltem neki, hogy ha ilyen töri tanárom lett volna, akkor valószínűleg nem bukom meg tizedik félévben – rántotta meg a vállát a színésztanonc, de ez a megszólalása Chennél megért egy számon kérő pillantást.

- Ezzel mire akarsz célozni? – húzta fel szemöldökét legjobb barátom, mintha csak a „féltékeny pasi” szerepébe akart volna belebújni.

- Ugyan Chen, ne tegyél úgy, mintha sosem bámultad volna meg Yifan seggét óra közben! – forgatta meg szemeit az egyetemista, mire az említettnek, és nekem is, a fiú mellett meghökkenten pillantóra tévedt a tekintetünk.

- Megbámultad? – kérdeztem őszinte döbbentséggel és kíváncsisággal hangomban, de csupán értetlen – vagy inkább hitetlen – homlokráncolást kaptam válaszul.

- Tényleg megnézted? – szólalt meg ezúttal a közvetett „zaklatott” is, aki automatikusan tette mindkét kezét a formás farpofáira, mintha védeni szerette volna azokat, miközben mindannyian egyetlen egy választ vártunk, egy személytől. Szegény Jongdae, biztos egy vallatáson érezte magát, de baromira akartam tudni, hogy valóban megstírölte-e a pasim fenekét.

- Uramisten srácok, hagyjatok már! – vágott egy ocsmányabb grimaszt, hevesen rázva fejét. – Persze, hogy nem!

- Karácsonykor még mást mondtál! – felelte Xiumin, ezzel csak még kínosabb helyzetbe hozva párját.

- Egy büdös szóval nem mondtam, hogy megnéztem a fenekét – csóválta a nyakán helyezkedő részt, olyan nagy elánnal, hogy tincsei ide-oda lóbálódva dobálóztak.

- De úgy gondolod, hogy dekoratív!

- Mert tényleg az! – válaszolt kapásból osztálytársam, mintha a tények és a személyes cselekedetek – ez esetben egy fenék megbámulás vádja – rögtön ugyanazon lennének. – Erről nem hazudtam, sem neked, sem Sehunnak.

- Nekem? – böktem meglepetten mellkasomra. – Mikor beszéltünk mi erről?

- Amikor felhívtál.

- Eléggé gyakran hívlak, már nem azért, szóval légyszi egy kicsit szűkítsd le a kört!

- Aish, arról beszélek, amikor kórházban voltál, és hajnalban felriasztottál, hogy kikérd róla a véleményemet! – magyarázott barátom, erősen gesztikulálások közepette mutatva tanárunkra, amikor is végre beugrott. Előtte való napon vallotta be Kris, hogy meleg, eléggé drasztikus keretek között, én pedig következő reggel megkérdeztem Jongdae-t, hogy szerinte – azaz meleg férfi szemmel – Yifan mennyire jó pasi. Oh baszki, ezt tényleg megcsináltam? Hogy lehettem ennyire idióta? Ráadásul, legnagyobb rábaszásomra, arra a bizonyos kórházi esetre Kris is tisztán emlékezett, legalábbis számon kérő tekintetéből erre következtettem.

- Komolyan megkérdezted? – pillantásai a hitetlenségben úsztak, s a meglepődött érzések mellett még némi értetlenséget is fel véltem fedezni, de mázlimra, haragot nem nagyon.

- Meg.

- És miért?

- Kíváncsi voltam – vontam meg vállaimat, mert erre mi mást mondhattam volna? Még én sem emlékeztem pontosan minek volt szükségem erre az infantilis információra, elvégre én is el tudtam dönteni, hogy ki szép és ki nem. Ehhez tényleg nem kellett érettségi.

- Komolyan, soha többet nem viszlek húszasok közé, mert akkor mindig megkergülsz – csóválta korholó hangnemben fejét legjobb barátom, aki úgy beszélt szerelmével, mintha a kamaszgyereke lett volna, pedig Xiumin volt az idősebb.

- Jaj, ne kapjad már fel így a vizet, nem is történt semmi!

- Nem, de ha ezek ketten a végén az én állítólagos seggstírölésem miatt szakítanak, akkor egy életen keresztül hallgathatom majd a pösze nyafogását! – forgatta szemeit, mintha mi ketten csupán ennyitől szét tudnánk menni.

- Szerintem, most jegeljük ezt a témát – vetettem fel az ötletet, amit kivétel nélkül mindenki díjazott, amit nem is csodálok, mivel közülünk aztán senkinek nem volt kedve erről beszélni. – Tényleg, Xiumin és Yifan egyidősek! – Tudom, nem éppen egy izgalmas témát dobtam be, de jobb volt nem Kris fenekéről beszélni, így ez tűnt a legjobb váltásnak. Hála Istennek, az idősebbek ráharaptak a dologra, pont annyira, amennyire kellett.

- Nocsak, Yifan te is ’90-es vagy? – lepődött meg őszintén a színésztanonc, gondolom azt hitte, hogy sokkal nagyobb köztük a korkülönbség, elvégre mégiscsak egy dolgozó, felnőtt férfiről volt szó.

- Igen. Tizennégy éves koromban érettségiztem, szóval viszonylag már régóta dolgozom tanárként – vont vállat párom, egyre távolabb és távolabb terelve a beszélgetést a kezdetétől. – Melyik hónapban születtél?

- Márciusban.

- Ó! – tátotta el meglepetten száját a szőkeség, ahogy kissé meghökkenten, ám ugyanolyan mosolyogva figyelte az alacsonyabbat. – Idősebb vagy nálam.

- Tényleg?! – kerekedett el mindenki szeme, mert az kibaszott furcsa volt, hogy egy diák öregebb volt egy gimnáziumi tanárnál, legalábbis nekem nagyon keresztbetett. – Ugye most csak viccelsz?

- Nem, teljesen komolyan beszélek. Novemberben születtem – vonta meg játékosan vállait, mintha egy olyan hibájáról beszélt volna, aminek létezéséről nem tehetett.

- Hihetetlen, hogy megértem azt, hogy az élettársam öregebb egy tanáromnál – motyogott orra alatt legjobb barátom, mellettem ballagva, hagyva, hogy a húszasok, kicsit előttünk mélyen diskuráljanak a dolgaikról. – Igazad volt.

- Mivel kapcsolatban? – kérdeztem vissza, mert így bambulásból felriadva hirtelen nem tudtam, miben nyertem.

- Hogy a dupla randi szar ötlet. Legközelebb, ha ilyen jut az eszembe, kérlek, vess a mókusok közé – felelte nyomottan, amin hangosan röhögni kezdtem, mivel ezeket a szavakat úgy mondta ki, mintha a kivégzésére készült volna. Élvezetes volt nézni barátom szenvedő arcát, holott az egész az ő ötlete volt.

 Mosolyogva karoltam át a srácot, hogy megnyugtassam valami kedves, baráti tanáccsal, vagy tudja a tököm micsodával.

- Ne izélj már, összességében egész jól megy a dolog. Ki fogjuk bírni, ne szard össze magad!

 És lám, az okos kis Oh Sehunnak lett igaza, mint mindig. Mivel négyünk közül senki sem volt híve a látványos, tinifilmes randiknak, így csak mászkálgattunk a belvárosban, hogy legyen már valami okunk elbaszni az időnket. Kris meghívott minket egy kávéra – a kis rich bitch –, amiből természetesen baromi nagy cukrászdázás lett, bár nem tűnt úgy, hogy tanáromat zavarta volna, hogy vele vetettünk meg mindent. Ahogy ránéztem, nagyon elhittem, hogy jól szórakozott, és lehet ez így is volt, ebben nem lehettem biztos. Yifan meglehetősen jól kijött Xiuminnal, amin annyira nem csodálkoztam, elvégre egy korosztály voltak (mintha én annyival fiatalabb lettem volna). Mondjuk az vicces volt, mikor tanárom felajánlotta Minseoknak, hogy szólítja hyungnak, ha nagyon szeretné, de hál’ Istennek, megkíméltek minket ettől a sokktól, és maradtak a keresztneveknél. Szegény Jongdae már így is totál sápadt volt, látni kellett volna az arcát, amikor ez a beszélgetés lezajlott, bár mi tagadás, érdekes lett volna, ha a tanárunk hyungnak nevezni Xiumint, akinek az arca vetekedett egy kisgyerekével. Amikor először találkoztunk, azt hittem fiatalabb nálam, erre még Krisnél is öregebb volt; baromi poénos az életem mostanság.

 Valami parknál jártunk, nem messze Chenék munkahelyétől, amikor az említett személy és tanára éppen kettesben beszélgettek, kicsit messzebb tőlem, és az időközben mellém érkezett Xiumintól.

- Nem mondom – huppant le egy padra az idősebb –, megütötted a főnyereményt.

- Gondolod? – húztam fel szemöldökömet, ahogy fél szemmel formás fenekű oktatómra pillantottam. Esküszöm, nem direkt stíröltem azt a bizonyos testrészét, de a tekintetem automatikusan siklott arra a területre. Ilyeneket ezek a férfi ösztönök.

- Biztosan tudom. Öcsém, ha ilyen pasival találkoztam volna még régebben, most nem lennék Chennel – fújta ki tüdejében rekedt levegőjét, majd hozzátette. – Ezt azért nem mondd vissza neki!

- Lakat lesz a számon!

- Fasza, de először muszáj választ adnod egy nagyon fontos kérdésre – emelte fel mutatóujját, én pedig csupa fülekkel figyeltem őt. – Milyen a szex?

- Nem gondolod, hogy egy kicsit indiszkrét vagy?

- Nem – felelt kapásból, kicsit közelebb evickélve hozzám. – Ugyan Sehun, ne izélj már. Ezt csinálják a lányok is, ezt csinálják a fiúk is, ne akard kihúzni magad a dolog alól, csak mert egy kis androgün mázlista vagy.

- Nem vagyok androgün – akadtam le egy bizonyos szónál.

- Akkor tedd is szépen félre a transzi hajlamaidat, és hadd halljam a szaftos részleteket! – Komolyan, ezen a gyereken majdnem teljesen behaltam, ahogy ilyen gátlástalanul volt képes valami olyasmit követelni, ami egyáltalán nem tartozott rá. Megvolt a taktikája, azt meg kellett hagyni. – Szóval…?

- Jó – feleltem egyszerűen, mire a mellettem ülőnek kidülledtek szemei.

- Csak jó? Ne szerénykedj már, én egy ilyen seggformából minimum egy fantasztikusra tippelek! – lökött oldalba az idősebb, ahogy ismételten Yifanra sandított, én pedig követtem a példáját. Csak tudtam volna miért volt ennyire jó feneke…

- Mit vársz, mit mondjak?

- Az igazat baszki, eddig én sosem hazudtam neked Chen teljesítményét illetően, de ha szeretnéd, részletezhetem is! – ajánlotta fel a dolgot, ezért úgy festett jobbnak, ha készségesen válaszolok neki, mert aztán baromira nem voltam kíváncsi Jongdae erősségeire.

- Oké-oké elmondom, csak kérlek kímélj meg az ilyenektől! – válaszoltam kapásból, aztán halkabbra véve hangerőmet, közelebb hajoltam a sráchoz, hogy Kris ezeket még véletlenül se halhassa meg. – Életemben nem volt még olyan jó, mint Yifannal.

- Komolyan beszélsz?

- Beadtam a derekamat erre a szarra, és még kételkedsz bennem? – rúgtam bokán az idősebbet, mert nem volt elég, hogy basztatott ezzel a dologgal, de még azt is hitte, hogy hazudtam. Eszem cseszem ilyenkor.

- Tehát jobb, mint nővel.

- Sokkal! – jöttem egy kicsit izgalomba. – Ne akard megtudni, mindig mennyire ki vagyok éhezve a közelében.

- Ti nem csináljátok mindennap? – értetlenkedett, valószínűleg azért, mert Jongdae barátom minden éjszaka beteszi a lompost Xiuminba, amin már meg sem lepődök.

- Nem, és nem tudom miért – vontam meg vállaimat, őszinte tudatlansággal hangomban. – Valamikor napokig, hetekig nem jutunk tovább a pettingnél, néha meg… – gondolkoztam el egy pillanatra, amit az izgága Minseok szakított félbe.

- Néha meg mi? – Ez a gyerek tényleg nem bírt nyugton maradni.

- Néha meg olyan erőszakos velem, hogy másnap lábra sem tudok állni… – feleltem kissé elpirulva, mert a tény, hogy annyira meg szoktak rakni, hogy fel sem tudok kelni, egy picit kínos a férfi imidzsemnek, de hát nem tehettem róla. Az egész Kris hibája volt; szexmániás állat, de talán ezt a tulajdonságát szerettem benne a legjobban.

- Aish, mekkora mázlista vagy! – vágott grimaszokat a mókusarcú. – Nagyon ravasz krapekod van, mit ne mondjak.

- Miért is?

- Önmegtartóztatást gyakorol. Állítólag utána az adott dolgok sokkalta élvezetesebbek – lökött játékosan vállba, pajkos mosollyal ajkain, amivel valószínűleg zavarba akart hozni. – De az is lehet, hogy csak simán nem csípi a monoton keféléseket. Szoktatok egy nap többször is szexelni?

- Előfordul – bólintott magabiztosan, mert tényleg volt már arra példa, hogy egy alkalmunk után nem sokkal később Kris ismételten letámadt, arra utalva, hogy szeretne még egyszer bennem lenni. Na, nem mintha bántam volna, viszont eléggé gyakran nem tudtam kiigazodni ezen a pasin, főleg nemi aktivitás terén; egy rejtély volt, én mondom.

- Mi fordul elő? – hallottam meg az ismerős hangot közeledni, amelynek tulajdonosa elbűvölően mosolygott rám, mellette ácsorgó legjobb barátom pedig mobilját bűvölte nagy bőszen.

- Semmi lényeges – legyintettem, miközben Xiuminra olyan pillantásokat vetettem, amik azt üzenték, ha el meri fecsegni valakinek mindazt, amit mondtam, akkor seggbe rúgom, de úgy, hogy a Holdig repül vele. Asszem vette a lapot.

- Minden oké? – kérdezte a jobbomnál ülő színész, elsősorban szerelmét, aki fáradtan emelte ki tekintetét a készülékéből.

- Hát nálunk nem éppen – húzta el száját. – Hyung az előbb hívott, hogy a mai esti műszak megcserélődött, és JunHyun-ék helyett mi lépünk fel.

- Na ne bassz! – nyögött fel kelletlenül Xiumin, látszott rajta, hogy nagyon nem volt kedve melózni menni. – Mikor?

- Azt mondta, fél óra múlva legyünk ott átöltözve – fújta ki idegesen levegőjét, ahogy beletúrt dús, barna hajába. – Imádom, amikor nem veszi figyelembe, hogy másnap nekem suli van. Szerinte mégis miért csak hétvégente melózom? – tette fel a költői kérdést magának, majd miután egy kicsit sikerült lenyugtatnia magát, párjához szólt. – Na mindegy. Xiu, szerintem nekünk mennünk kellene, ha még oda is akarunk érni.

- Rendben! – pattant fel helyéről, de távozás előtt még elbúcsúzott tőlem, egy szokásos haveri kézfogással, aztán Yifanhoz lépett, negédes mosollyal arcán. – Őszintén örültem a találkozásnak!

- Én is! – viszonozta tanárom a gesztus, szinte ragyogással arcán, ami ajkaim megnyalására kényszeríttettek, mert Kris és a ragyogás… Na az egy halálos kombináció volt.

 Jongdae és Xiumin végül viszonylag gyorsan tűntek el a jelentéktelen emberek szürke tömegében, így kettesben maradtam Yifannal, aki olyan élénkséggel vizslatta arcomat, ami már majdhogynem fizikai fájdalmat okozott.

- Végül nem bántad meg, hogy belementél? – kérdezte hosszas csendünk után, mikor már kiértünk a belvárosból és egy nyugodtabb környéken sétáltunk, ahol csupán lézengtek az emberek, de azok is ritkábban.

- Nem. És te? – kérdeztem vissza, elvégre ő került szinte teljesen új emberek közé, tehát Kris reakciója valamennyire jobban érdekelt, mint a sajátom.

- Egyáltalán nem – mosolyodott el, miközben óvatosan arcomra sandított. Úgy vizslatott engem, mintha egy ismeretlen fiú lennék a számára, akiből olvasni akart; mintha lényegtelen apróságokra lett volna kíváncsi, amiket meg én is elfelejtettem magammal kapcsolatban.

- Akkor jó – válaszoltam haloványan elmosolyodva, mert ezek a tekintetek kissé frusztráltak. – Láttam, eléggé elvoltál Xiuminnal.

- Igen, érdekes egy srác – itt halkan felkuncogott, ezek szerint tényleg összehaverkodott vele, aminek őszintén örültem. Kellett neki néhány fiatal gyerek, a sok öregedő tanár között szerintem már kezdett agyfaszt kapni, legalábbis én a helyében tuti megőrültem volna. – Mesélt érdekes dolgokat rólad.

- Rólam? – hökkentem meg egy pillanatra, átvéve az összes kínos viselkedésemet, amiről Minseok tudhatott. – És mit mondott?

- Hogy sok fejtörést okoztam neked! – Mosolya halvány volt, szemei csillogtak, de a bűntudattól, nem az örömtől, mégis boldognak tűnt. Megmagyarázhatatlanul boldognak, ami kissé aggasztott, ahogy ez a kijelentés is. Nem szerettem volna, ha megtudja, mennyit rágódtam rajta, de Xiumin sikeresen elkotyogta neki… – Ez igaz?

- Hát… – vakartam meg tarkómat zavaromban. – Igen. De koránt sem volt olyan drasztikus a helyzet, mint ahogy azt Minseok beállíthatta.

- Szóval nem rohantál hozzá tanácsért rögtön az első adandó alkalommal, teljesen szétcsúszott idegekkel? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, kicsit felfele nézve, mintha éppen idézte volna fel a hörcsög szavait.

- Ezt mondta?

- Ezt.

- Aish, annak a srácnak semmit sem lehet mondani – forgattam szemeimet, grimaszba torzult arcmimikával, ahogy elkaptam tekintetemet tanáromról, aki folyamatosan bombázott számon kérő pillantásaival. – Oké, beismerem, így volt. Amint összeszedtem kicsit magam, rögtön mentem Xiuminhoz, hogy tanácsot kérjek a veled kapcsolatos ügyben. Ez bűn?

- Nem – vonta meg vállait.

- És most bűntudatod van emiatt? – kérdeztem halkan, mert azért ismertem már annyira, hogy tudjam, az ilyeneket miért akarta tudni. Legalábbis néha eltaláltam, mire gondolt, és ez ebben az esetben elegendő volt.

- Egy kicsit – vallotta be őszintén, aztán váratlanul, mosolyogva felém fordult, és akkor már nem tűnt annyira szomorúnak, mint néhány perccel előtte. – De már mindegy, elvégre az enyém vagy.

 Kijelentésére rákaptam eddig földet bámuló tekintetemet, és teljesen ledöbbenve, valószínűleg totálisan elvörösödve meredtem a magas férfira, aki elégedetten mosolygott, mintha csak egy csatát nyert volna meg.

- Nem vagy egy kicsit túl magabiztos a tárgyiasításhoz? – kérdeztem kapásból, továbbra is pápaszemeket meresztve az idősebbre.

- Miért, van rajtam kívül olyan, aki lefeküdhet veled? Aki megcsókolhat? Akihez éjszakánként hozzábújhatsz? Vagy, aki ilyen király szülinapi ajándékot ad neked?

- Nincs – feleltem őszintén, ismét magam elé bambulva. – De ez nem jelenti azt, hogy a tiéd vagyok. Később még akárkim lehet.

- Hm, szóval tervezed már a következő pasidat? – kuncogott fel halkan, mintha egyenesen az igenleges választ várta volna.

- Nem – mondtam komoran, és nem folytattam a mondatot. Húzhattam volna még olyanokkal az agyát, hogy „Egyelőre még nem akarlak leváltani” vagy valami, de nem tettem. Valahogy ezzel nem szerettem volna viccelni, akármennyire is voltunk poénkodós hangulatban. A régi kapcsolataimban amint összejöttem egy lánnyal, már a többit nézegettem magamnak, hogy melyiket dönthetném meg legközelebb, amint a jelenlegit meguntam. Még Haneulnál is akadtak olyan gondolataim, amik már utána szóltak; elmerengtem azon, ha egyszer az életben kiszeretek belőle milyen lány lesz az mindennapjaim értelme. A legnagyobb szerelmemnél is gondoltam erre, Krisnél mégsem fordult meg ilyesmi a fejemben. Vajon miért?

 Hirtelen rántást éreztem karomon, és még realizálni sem volt időm a helyzetet, amikor egy sötét sikátorban találtam magam, ahol legfeljebb halottakat találhattam volna, mert egy árva lélek sem kóborolt arra. Hátam egy kemény kőfalnak dőlt, Kris pedig rajta tornyosult, hihetetlen dögös mosollyal arcán. Kettőt pislogtam csupán, mikor megéreztem puha ajkait enyéimen, melyek vadul kezdtek mozogni, majdnem térdre kényszerítve engem.

- Mi ütött beléd, utcán vagyunk! – toltam el magamtól ijedten, mert sanszos volt, hogy valaki észrevesz minket.

- Annyi baj legyen – vonta meg vállait, aztán ismételten birtokba vette ajkaimat, olyan hevesen ízlelgetve azokat, hogy félő volt, összeesem a karjai között.

- Meg vagy hülyülve? Ha észrevesznek ki fognak rúgni!

- Vállalom a kockázatot – kuncogott, immár nyakamra vándorolva.

- De hogy miért? – nevettem már én is, mivel Yifan nyelve csiklandozta bőrömet, ezáltal kellemes borzongásba is kergetett, amitől ilyen költői kérdések szakadtak ki belőlem.

- Kiélvezem, hogy még az enyém vagy – harapott bele kissé nyakamba, mire hangosan felszisszentem, de abban a pillanatban el is némultam, mikor simogató nyelvét megéreztem alsóajkamon. Beharapott szervemet kicsalogatta rejtekhelyéről, hogy aztán szenvedélyesen marhasson rá, ezzel mindkettőnk igényeit kielégítve. – És persze azt is kiélvezem, hogy szeretlek! – Na, ezekbe a szavakba teljesen belepirultam, pedig normál esetben nem voltam az a könnyen zavarba hozható gyerek, sőt, kifejezetten ritkán vörösödött el a fejem, de Krisnek valahogy mindig sikerült ezt az állapotot elérnie nálam. És én ezt rohadtul szerettem.

Ahogy tanárom ajkait ízleltem, még nem is sejtettem, hogy minden szépnek és jónak, kettőnk felhőtlenül békés időszakának, nemsokára drasztikusan vége szakad!

40. fejezet

40. fejezet

 Április. Világ életemben gyűlöltem ezt a hónapot, mivel ekkortájt már mindenki átcsapott a flower stílusba, és minden velem szembe jövő úgy festett, mintha a nagymamám virágoskertjéből szakították volna, mint egy szál rózsát. Tavasszal, de leginkább áprilisban, mindig úgy éreztem magam, mintha egyetlen gazként álldogálnék egy mezei rét közepén, nárciszokkal, tulipánokkal meg minden ehhez hasonló idióta szivárványos növénnyel körülvéve, melyek csak úgy ragyogtak a bennük tomboló ártatlanságtól. Fene se hitte volna, hogy néhány buzis mályvakardigántól az összes bunkónak kinéző srác, egyszerre szent szűzzé változik. Olyan voltam egy túlzsúfolt utcán áprilisban, mint punk skinhead a hippik között… Azt hiszem ezt részleteznem sem kell, ebből mindenki rájön, mire gondoltam pontosan. A lényeg az, hogy nem csíptem ezt a hónapot, és nem csak azért, mert kívülállónak éreztem magam azzal, hogy nem váltottam hirtelen idol fashion-re. A másik ok, amiért a seggem legeldugottabb pontjára sem kívántam a tavasz közepét, az a születésnapom volt. Minden évben április 12.-e volt az a nap, amit szívem szerint kihajítottam volna az ablakon, azt is elfelejtve, hogy ez a dátum benne van a naptárban. Esküszöm még a karácsonynál is jobban utáltam, valószínűleg azért, mert ekkor minden rólam szólt, vagy legalábbis rólam kellett volna, mert a szüleimet ismerve, nem igazán foglalkoztak egyetlen fiúk születésnapjával. Logikusan következtetve a családi állapotomból, tuti a gyerekkoromban ért inzultusok és meg nem történt boldog április 12.-i napok után fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a szülinapozás szar. Az őseimtől ugyan nem, de a személyzettől, Jongdae-től és később Yunseotól mindig megkaptam azt a mennyiségű szeretetet és ünnepi hangulatot, amelyet születésemtől fogva megérdemeltem volna. De mivel már egészen kiskoromtól kezdve ez az egész „születésnapom van” téma távol állt tőlem, így a tizennyolcadik életévem beteljesülését jelképező reggelen sem éreztem magam máshogyan. Legalábbis az elején.

- Sehun-ah! – hallatszott korán reggel egy csilingelő kislányhang, amelynek tudatosítása után halvány mosoly terült szét arcomon, ahogy hagytam, hogy a csöppség berontva szobámba, a nyakamba ugorjon. – Boldog szülinapot!

- Köszönöm – mosolyodtam el, miközben átöleltem pici testét.

- Milyen érzés? – kérdezte hatalmasra kerekedett szemekkel, miközben kíváncsian meredt rám.

- Micsoda?

- Hogy hivatalosan is felnőtt lettél! – vágott egy fejet a lány, mintha már legelőször is értenem kellett volna célzását, amelynek tudatosítása után, halkan felnevettem.

- Hát… – gondolkoztam el egy pillanatra – olyan, mint eddig.

- Aish Sehun-ah, nem tudnál pontosabban fogalmazni?

- Mit fogalmazzak ezen pontosabban? – nevettem fel hangosan testvérem különös kérésén, majd megragadtam a kislányt, és az ölembe ültettem őt, hagyva, hogy a gyerek értetlenül pislogjon irányomba. – Tudod Yunseo, a kor szinte semmit sem számít. Jó, most már azért nekem is több mindent szabad csinálnom, de nem érzem öregebbnek magam.

- Hát jó – rántotta meg a vállát a csöppség, mielőtt még újra felcsillanhattak volna szemei, melyek izgatottan fürkésztek azokban a korai órákban. – Oppa, mit fogsz ma csinálni?

- Hogy érted? – vontam össze szemöldököm, mert hétköznap, ébredés után ritkán voltam a toppon, pláne akkor, amikor még születésnapom is volt.

- Tuti bizti, hogy bulizni mész, nem? Már tizennyolc vagy, te mondtad, hogy több mindent tehetsz… vagy nem lesz semmi?

- Személy szerint nem terveztem leinni magam ma este – vontam meg vállam mosolyogva, ahogy lassan a szőnyegre helyeztem testvérem testsúlyát, megbizonyosodva arról, hogy tényleg megállt a saját lábán. Nála sosem lehetett tudni…

- Oh, értem már – mosolyodott el sokat sejtetően, miközben háta mögött fonta össze ujjait, kissé elkezdve ringatni csípőjét, mint aki minden titkomra rájött.

- Micsodát?

- Ma este ugye Kris oppánál leszel? – vette lejjebb hangerejét, még közelebb is lépett hozzám, hogy tényleg senki nem hallhassa meg beszélgetésünket, amin önkényesen mosolyodtam el. Valahogy mindig vigyorgásra késztetett, amikor Yunseo kimondta tanárom nevét, és nem csak azért, mert húgom hihetetlen édesen bírta megformálni eme betűket. Egyszerűen csak, jó volt hallani tőle… Senki meg ne kérdezze miért, erre nem lehetett megfelelő szavakat találni. Viszont, amit pontosan mondott, már nem volt ennyire örömteli, az egyszer biztos…

- Nem hiszem – ráztam meg végül fejemet, keserű mosollyal arcomon.

- Hogyhogy?

- Valószínűleg azt sem tudja, hogy születésnapom van – vontam meg vállam szomorkásan, bár semmi okom nem volt keseregni, mivel Krisnek honnan kellett volna tudnia, mikor születtem? Én sem tudtam, ő mikor bújt ki az anyjából pontosan.

- Akkor ma hazajössz?

- Elvileg – mosolyodtam el, mire a kislány is küldött felém egy gyönyörű vigyort.

- Okéka. De ha mégsem alszol itthon, akkor sok sikert! – azzal meglibbentette hosszú fekete tincseit, és kiszökkent a szobámból, akár egy mesefilm lelkes figurája. Mégis, hogy értette azt a bizonyos „sok sikert”-et? Aish, inkább nem akartam megtudni, nehogy összeomoljon azaz ártatlan kép, amit a testvéremről alkottam az utóbbi nyolc évben.

 Nagy nehezen levánszorogtam az emeletről, mert így, hogy még születésnapom is volt, fele annyi energiával sem rendelkeztem, hogy végigtoljam azt a napot, mint normálesetben. De mivel muszáj volt elmennem suliba, ezért kedvesen elfogadtam a személyzet gratuláló szavait, melyek természetesen a betöltött életkorommal függtek össze, majd gyorsan kisprinteltem az ajtón még elkerülve ébredező szüleimet, és bepattanva az autómba, elindultam az iskola felé. Egész úton azon morfondíroztam, hogyan lehetne észrevétlenül túlélnem ezt a huszonnégy órát, anélkül, hogy bárkinek is feltűnne, ma van tizennyolc éve, hogy a világra jöttem.

 Kiszálltam a kocsiból, és megpróbáltam észrevétlen maradni majdnem mind diák számára, hogy még véletlenül se kívánhassanak nekem semmi jót, meg ehhez hasonlókat. A faszomat sem érdekelte az álszent ünneplésük, ami az esetek kilencvenöt százalékában sosem rólam vagy más szituációban az adott szülinaposról szólt. Odabasztak egy köszöntést, meg egy gyér mosolyt, aztán ennyi volt; ezért minek kellett venni a fáradtságot, ha tényleg ívben szartak a dologra? Nekem udvariasságból senki ne tegye a szépet! Meg amúgy se!

 Felosontam a terembe, viszonylag sikeresen véve a fejemben élő akadályokat, mert egészen addig a bizonyos ajtóig nagyon senki sem ragaszkodott a felköszöntésemhez, mondjuk iszonyat kevesen lézengtek akkor a folyosókon. Többségük abban a tanévben érkezett gólya volt, akik még nem nagyon ismerték a rendszert, de végzős szerencsémet kihasználva nem kellett betanítanom őket. Elmúltak már azok az idők, amikor Oh Sehun uralkodott a gimnáziumban; természetesen még mindig én töltöttem be az alfa szerepét – amit azért titkon el is vártam, mert én mégiscsak én voltam –, de az utóbbi néhány hónapban teljesen leszoktam mások terrorizálásról. Nem mintha eddig mindenkit szarrá vertem volna, de volt egyfajta tekintélyem, amely akkor éleződött ki látványosan, amikor végigvonultam azon a bizonyos folyosón. Ó, azok a szép, amerikai momentumok, amikor csak a termemig mentem el, de mindenki a bugyijába csinált, csak azért, mert megjelentem. Bevallom, eléggé élveztem az akkori helyzetet, de végzősként, és sok – eléggé eseménydús – hónappal a hátam mögött, már nem vágytam arra a kirívó figyelemre, amit gimnazista életem első három évében megkaptam. Ez az utolsó egy év látványosan nyugisabb volt, és nem hazudok, ha azt mondom, Kris miatt. Amíg meg nem ismertem, minden olyan volt, mint előtte: játszottam a faszagyereket, sorra dugtam a lányokat, alkoholizáltam rendesen, lelki nyomorban tengettem a mindennapjaimat egy olyan végkifejlet után ácsingózva, amely szebb a valóságnál. És miután megjelent… azt hiszem elértem egy olyan szintet, amit már haladásnak lehetett nevezni; megnyíltam neki, párkapcsoltba kezdtem – ami még mindig olyan volt a számomra, mintha egy majmot tanítanának számtanra –, és visszafogtam magam. Olyannyira lenyugodtam, hogy annak létezése szinte teljesen tapintható volt az intézmény falain belül. Megmaradt az irántam táplált tisztelet és félelem egyaránt, bár az utóbbi nem volt állandó a diáksereg életében. Nem fostak attól, hogy egyszer csak úgy random beverek nekik egyet, ami az elmúlt években jellemző volt rám. Azt hiszem, csak idő kellett nekem, meg egy szőke pasi, aki történetesen Wu Yifan névre hallgatott.

 Fáradtan benyitottam a terembe, és konkrét szívroham ért utol.

- BOLDOG SZÜLINAPOT SEHUN! – ordította mindenki egy emberként, ezzel lökve engem majdnem a halál szakadékának szélére. Komolyan, annyira megijedtem, hogy még beletelt néhány percbe, amíg rendeződött a szívverésem, és képes voltam felfogni mi is történt. Az osztályom meglepett; mindannyian vigyorogva álltak egy kupacban a terem közepén, mintha életük legnagyobb célját érték volna el. Nem gondoltam, hogy a születésnapom ekkor felhajtást igényelt volna, de megehette a fene, ez ellen nem tehettem semmit.

- Köszi gyerekek, nagyon jó arcok vagytok, de erre semmi szükség nem volt – emeltem magam elé kezem, egyfajta tiltakozásként jelezve nekik, hogy tökéletesen meglettem volna az őszintétlen jókívánságuk nélkül is, de nem; muszáj volt kisebb bulit is csapni. Eszem cseszem ilyenkor, komolyan. Kijelentésemen persze mindenki csak nevetett, mondván, mennyire „cuki” volt tőlem ez a megnyilvánulás. Ez kurvára nem cuki volt, hanem csak finomabban fogalmaztam meg, hogy hagyjanak békén a faszságaikkal. Aish, megtehettem volna, hogy elküldöm őket melegebb éghajlatokra, de a reggeli kómás hangulatom valahogy megakadályozott ebben. Óvatosan átvergődtem magam a diákseregen, és levágtam magam Jongdae mellé, aki szerencsémre, nem nagyon vett részt ebben az ünneplős baromságban.

- Isten éltessen! – mosolyodott el, ahogy mellé érkeztem.

- Kösz – biccentettem feléje, mert tőle tényleg jólesett, hogy kimondta ezeket az egyszerű szavakat. – Miért nem csaptad le az ökröket, hogy nem kell semmi ilyesmit csinálniuk? – kérdeztem kicsit közelebb hajolva hozzá, reménykedve abban, hogy a csürhe nem hallott meg.

- Többen vannak és még hülyék is – vont vállat az idősebb. – Ha valami ellenvetésem lett volna, leszarják, hogy a legjobb barátod vagyok, egy szó nélkül meglincseltek volna.

- Jogos – röhögtem fel halkan, mivel a fiú feltételezése még valós is lehetett volna, már amennyire az idióta osztályomat ismertem.

- Mi a terved a délutánra, hogy már hivatalosan is nagykorú vagy? – érdeklődött kíváncsian, nem is igazán törődve a körülöttünk lebzselőkkel.

- Őszintén fogalmam sincs.

- Nem mész át a tanár bácsihoz? – kérdezte pajkos mosollyal arcán, mire megforgattam szemeimet, mivel nem csíptem, amikor így beszélt rólunk. Nem azért mert tiszteletlen lett volna, csupán azokban az esetekben, mikor Jongdae elővette a perverz arcát, valahogy mindig megijedtem tőle.

- Nem terveztem.

- Nocsak, csak nem kihűltek nálatok a dolgok? – húzta fel szemöldökét, továbbra is kissé gúnyosan méregetve engem.

- Nem – vontam vállat, ezzel jelezve a fiúnak, hogy ejtsük a témát. Több évnyi ismeretség után, Chennek valahogy nem sikerült olvasnia a jeleimből, mert mélyen legbelül egy barom volt.

- Nem tudja, hogy szülinapod van, mi?

- A leghalványabb gőze sincs róla!

- Aish Sehun! – sóhajtott hatalmasat legjobb barátom, mintha balfaszságom skálája kiakadt volna az elméjében. Mondjuk, lehet tényleg ezt történt. – Lefogadom, hogy te is szívesebben lennél vele, mint totál egyedül, vagy a kis rajongóiddal, nem igaz?

- De – fújtam ki eddig tüdőmben tárolt levegőmet, lassan túrva bele hajamba.

- Akkor meg ne játszd itt az ártatlan szűzkislányt, hanem emeld fel a segged, és menj el hozzá!

- Most?! – akadt fenn a szemem hangsúlyozásán, mert Jongdaenek nem volt szokása így viselkedni.

- Dehogy most, te barom – forgatta fáradtan szemeit. – Még csak az előbb kezdődött a nap, ráadásul vele lesz az első óránk, nagyokos.

 És tényleg így volt. Alig néhány perccel később Yifan lépett be a terembe, ezzel teljesen megszüntetve az osztályon belüli susogásokat, hogy mindenki koncentrálhasson a törire. Mondjuk nekem eleve nem ment, mert Kris volt a tanárom, aki csupán megjelenésével elvonta a figyelmemet, így egy minimális esélyt sem láttam a történelem tanulásra. Ugyanolyan tökéletes volt, mint mindig; fekete farmer, vászoncipő, fehér felső és egy laza zakó. Mint egy amerikai egyetemista komolyan, annyira dögösen festett azokban a lezser cuccokban. Kedvesen ránk mosolygott, majd minden kertelés nélkül belevágott az órába, olyan sebes tempóban, mint még soha. Yifan amúgy nagyon jó tanár volt, érdekesen adott elő mindent, bár akkor sem tudtam volna rá figyelni, ha középkori menyasszonynak öltözik be a tanítása érdekében. Túlságosan el voltam foglalva a formás fenekével, ami bakker, az összes nadrágjában remekül mutatott. Az óráin olyan voltam, mint egy kielégületlen kamaszlány, mivel olyan hangosan sóhajtoztam minden egyes alkalommal, amikor háttal fordult nekem, hogy gyakran Jongdae még bokán is rúgott, hogy az orgazmusaimat tartsam meg magamnak. Ha nem nyáladzottam rá patakokban, akkor semmit sem műveltem esküszöm…

 Váratlanul egy pisszegést hallottam magam mellől, amit először nem vettem figyelemben, de egyre hangosabban érte el fülemet az idegesítő hang, így kissé ingerülten fordultam a kíváncsi osztálytársam felé.

- Mi van? – tátogtam a lány irányába a szavakat, hogy gyorsan mondja, mit akar tőlem. Nem volt nekem ilyesmikre időm.

- Mit csinálsz ma délután? – suttogta reménykedő tekintettel, amitől szívem szerint megforgattam volna szemeimet. Már megint?

- Most mondom, hogy nem megyek veled sehova – fordultam vissza a tanár irányába, nem foglalkozva a lány megdöbbent íriszeivel.

- De…

- Mi az? – sandítottam rá ismételten, egy kicsit hangosabban szólítva meg őt. – Még sosem utasítottak vissza?

- Sehun, igazán hálás lennék, ha nem az én órámon törné össze Jieun szívét – mordult rám váratlanul tanárom, megpróbálva idegesnek vagy egy minimálisan bosszúsnak tűnni, de ahogy belenéztem barna íriszeibe, láttam bennük megcsillanni az öröm elég nagy mennyiségét. Tudtam, hogy jól esett neki, hogy – ezúttal – sikeresen koptattam le magamról az egyik rajongómat.

 Meglepő módon, a napomnak viszonylag hamar vége lett. Persze egészen az utolsó órám végéig, folyamatosan fogadtam a jókívánságokat, köszöntéseket, és néha még az óvatosan zsebembe csúsztatott ajándékokat. Hihetetlen volt, hogy egyesek, mennyire egyszerűen voltak képesek becsempészni valamit a kabátomba, így amikor belenyúltam abba, megszámlálhatatlan mennyiségű telefonszámot, kupont, néha még szerencseérmét találtam benne. Egy idő után szemetesnek kezdtem érezni magam, viszont akadtak olyan dolgok is, amiknek hasznát vettem a későbbiekben; például szerváltam egy kedvezményes kártyát (vagy mi a tökömet), amivel fél áron vásárolhattam a város összes zeneboltjában. Oké, beismerem, hogy ennek a szülinap dolognak, azért volt valami előnye is. A kedvencem még mindig az volt, amit Jongdaetől kaptam; Xiumin lopott nekem a színházból egy ősi, kínai érmét, olyat, aminek a közepén egy négyzet alakú lyuk volt, és barátom ezt egy nyaklánccá fűzte nekem. Baromi jól nézett ki, és boldog voltam, hogy emlékezett arra, hogy még évekkel ezelőtt elvesztettem egy hasonló tárgyat, amit imádtam. Hiába, Jongdae volt a legjobb barátom.

 Kissé fáradtan léptem ki az iskola kapuján, sietve, hogy elérjem autómat, és minél előbb messzebbre kerülhessek attól az intézménytől, amiben csak az agysejtjeim döglöttek ki. Már épp szálltam volna be, amikor egy ismerős női hangot hallottam meg magam mögött, kedvesen csengeni.

- Megint menekülsz? – kérdezte nevetve, mire nekem is egy mosoly került az arcomra, miközben lassan megfordultam, és az aranyosan csillogó barna szemeibe pillantottam.

- Ismersz, tudod milyen vagyok.

- Igen tudom – mosolyodott el halványabban, cipője orrát fürkészve néhány pillanatig, mintha az érdekesebb lett volna nálam. – És hova mész?

- Yifanhoz – vontam meg vállam.

- Ünnepeltek?

- Nem éppen – ráztam meg óvatosan fejem, ahogy közelebb léptem a lányhoz. – Csak úgy… elleszünk.

- Sejtem, ez a mondat mit takar – nevetett fel halkan, valami perverzségre gondolva, mondjuk megértettem őt, elvégre rólam volt szó.

- Miért jöttél? – kérdeztem a közepébe, mert bár nem zavart a társasága, érdekelt, hogy miért látogatott el a suliig, akkora pocakkal, mint amekkora neki is volt.

- Gondoltam személyesen is felköszöntöm a gyerekeim vérszerinti apját. Szóval… – lépett hozzám közelebb, majd kedvesen megölelve, egy puszit nyomott arcomra. – Boldog születésnapot, Sehun-ah!

- Köszönöm Sulli – viszonoztam ölelését, nem foglalkozva a minket idegesítően fixírozó diáksereggel, akik valószínűleg már egy ideje nem tudták hova tenni a kapcsolatomat a lánnyal. Köztudott tény volt, hogy szakítottunk, és utána nem is nagyon beszélgettünk, egészen addig a pillanatig, míg össze nem futottunk az étteremben. Azután, valahogy nagyon jó lett a kapcsolatom az exemmel, valószínűleg azért, mert mindketten boldogok voltunk, és így lehetőségünk adódott arra, hogy jobban megismerjük a másikat. Sulli igazán rendes lány volt, és koránt sem számított olyan hülyének és naivnak, mint amilyennek az elején hittem. Tényleg okés volt a barátságunk… És igen, barátok lettünk. Én és egy lány; hihetetlen, mi? – Veled minden rendben?

- Persze, jól megvagyok – bólintott kissé erőltetett mosollyal arcán. – De, mondanom sem kell, hogy nemrégiben kiderült a suli számára a terhességem.

- Sajnálom – vakartam meg tarkómat, mert pontosan tudtam, hogy a lány titokban akarta tartani várandósságát.

- Nem a te hibád volt – vont vállat kissé felnevetve. – Ekkora hassal még a vaknak is feltűnne, hogy nem csak meghíztam. A nagyobb bajom az, hogy ok nélkül kezdtek már megint ribancozni – forgatta meg fáradtan szemeit.

- Rendet tegyek köztük? – cirógattam meg kissé arcát, mire hangosan felnevetett.

- Mikor lettél te ilyen törődő, Oh Sehun? – hahotázott hangosan, édes nevetésével betöltve a hatalmas tér, kínos csendjét. – Mint valami béna mozifilmben, esküszöm!

- Ha már én kevertem a szart, hadd tegyem jóvá!

- Nem csináltál te semmi rosszat, csak a többiek bunkó parasztok – rázta meg fejét óvatosan, gyengéden simogatva meg kezemet, amivel előtte arcát érintettem. Furcsa, hogy most kedvesebben bántam vele, mint amikor jártunk, mégis ez sokkal természetesebbnek hatott.

- Azért majd szólok az érdekedben.

- Oh Sehun stílusban? – vontam fel szemöldökét.

- Naná, hogy abban! – vágtam egy grimaszt, amitől mindketten nevetésben törtünk ki. Kezdtem kicsit úgy érezni, mintha Sulli a védencem lett volna, akiért felelősséggel tartozom, és akit kötelességem megvédeni, minden olyan helyzetben, amikor igazságtalanság éri. És az, hogy ribancozni kezdték… Valahogy nem tetszett. Anno én is mondtam rá olyanokat, amiket nem kellett volna, de könyörgöm, én vagyok Oh Sehun, tőlem nagy teljesítmény, ha egyáltalán kedvesen viselkedem egy csajjal, ez pedig régen történt. Nem fogom hagyni, hogy efféle inzultusok érjék az exemet, aki semmi ilyesmit nem érdemelt meg, mert tényleg egy ártatlan lány volt, aki szíve alatt hordta a gyermekeimet. Az volt a minimum, hogy kiállok érte.

- Na, menj már! – lökött kicsit oldalba, hosszú csendünket megtörve.

- Ennyire eleged van belőlem?

- Nem, de ennél többet nem akartam mondani, és látom rajtad, hogy már igazán mennél a szexi tanár bácsihoz, szóval lódulj! Amúgy is fogunk még beszélni – azzal rácsapott egyet fenekemre, és nevetve sarkon fordult, hogy aztán odalibbenhessen szerelméhez, Choi MinKihez, aki szeretetteljes csókkal ajándékozta meg a lányt. A látványuktól nekem is kedvem támadt csókcsatát folytatni egy bizonyos illetővel, aki valószínűleg már rég otthon csücsült, várva arra, hogy megérkezzem hozzá.

 Lendületesen baktattam fel mind a tizenkét emeleten, gyorsaságomból egy fikarcnyit sem veszítve, viszont mikor az ominózus ajtóhoz értem, azért szükségem volt néhány percre, amíg összeszedtem szétcsúszott belső szerveimet.

- Szia! – köszöntem, abban a pillanatban, mikor benyitottam hozzá, rögtön be is csapva magam után a nyílászárót. Párom a konyhai asztalnál ült, és dolgozatokat javított, kilencedikesekét, ha jól láttam, de ha nagyon őszinte akarok lenni, egy cseppet sem érdekelt, és valószínűleg őt sem nagyon. Levette szemüvegét, miközben mosolyogva felállt helyéről.

- Szia! Milyen napod volt? – lépett hozzám közelebb, derekamnál fogva húzva szinte teljesen magára, alig néhány centire állva meg ajkaimtól. Kapd be Wu Yifan!

- Elment – vontam meg vállaimat, grimaszolva egy kicsit, ahogy megpróbáltam nem távolabb kerülni tőle. – És a tied?

- Egész jó – billentette kissé oldalra fejét. – De valamit elfelejtettem – mondta kéjes hangon, majd nem kertelve tovább, hosszasan megcsókolt, de úgy, hogy azt hittem ott esem össze a karjai között. Mézédes ajkai enyéimen mozogtak, eddig teljesen ismeretlen technikát alkalmazva, ami sokkal másabb volt, mint amit megszoktam tőle, de baromira tetszett. Nyelvét átdugta számba, gyengéden masszírozva meg izmomat, miközben kezeivel bőrömet simogatta, ezzel kellemes borzongásba kergetve egész testemet. Mikor óvatosan elvállt tőlem, csupán elégedetten elmosolyodva szólt hozzám, még egyszer. – Boldog születésnapot!

- Honnan tudtad? – ráncoltam homlokomat, magamban párszor fejbe verve azt a hülye lényemet, mert tényleg ez volt a legfontosabb dolog, ami közvetlen egy ilyen csók után eszembe jutott. Nekem is kijárna egy Nobel-díj, úgy érzem.

- Kilestem a naplóból – vont vállat mosolyogva, ahogy kiélvezte a tanárok hatalmas előnyét. – Na meg, tegnap Jongdae beállított azzal a szöveggel, hogy „A pasidnak születésnapja lesz, dugd meg rendesen!”. Ezek után valahogy sejteni mertem, hogy ma van a nagy nap.

- Komolyan ezt mondta? – képedtem el egy pillanatra, bár amennyire Jongdae-t ismertem, még ki is néztem volna belőle ilyesmit. – Hagyjuk, nem akarom tudni!

- Rendben – mosolyodott el. – És milyen nagykorúnak lenni?

- Ugyanolyan, mint eddig – vontam meg a vállam, továbbra sem szabadulva ki forró öleléséből. – Inkább nekem kellene megkérdeznem, milyen érzés, hogy egészen a mai napig egy kiskorúval kavartál?

- Meg kell mondanom, fantasztikus – nevetett fel, miközben testemet óvatosan a pultnak nyomta, a lehető legközelebb akarva húzódni hozzám. – Bár kissé pedofilnak tűnhetek, hogy kisfiúkra izgulok.

- Kisfiú a nénikéd – csaptam meg nevetve, ahogy kiélveztem nyakamra vándorolt csókjait. – Na, és mit kapok tőled?

- Na, ezen rengeteget gondolkodtam – távoldott el tőlem, újra „normális” stílusra váltva, ami valamiért most a szokottnál is aranyosabbnak tűnt. – Aztán rájöttem, hogy nem tudom mire vágynál. Így bármit kérhetsz.

- Ez esetben… – gondolkodtam el egy pillanatra. – Térdre ribanc!

 Én még sosem láttam annyira nevetni Yifant, és erre meg is merek esküdni. Még a könnyei is kifolytak beszólásomon, valószínűleg úgy hitte, csupán vicceltem ezzel kapcsolatba, így én is mosolyogva figyeltem őt, ahogy szépen lassan összeszedte magát.

- Nem vicceltem! – mondtam hirtelen, mire Yifan meghökkent, de csupán néhány pillanat erejéig láthattam meglepődött arcát, ugyanis ezek után már csak elégedetten mosolyogva lépett közelebb hozzám, látványosan fixírozva a lenti dolgokat, mintha csak felmérné a terepet.

- Rendben; kérésed számomra parancs – vigyorgott bele képembe, mielőtt szépen lassan elkezdett volna térdelni elém.

- Komolyan? – kerekedett ki szemem, ahogy immár lefele nézelődve kerestem a felnőtt férfi tekintetét. Kris pajkosan megnyalta ajkait, mielőtt felpillantott volna rám.

- Mindent az ünnepeltért!

 Mondanom sem kell, ezek után ki volt nyeregben kettőnk közül. Hangosan sóhajtozva, remegő ajkakkal hallgattam, ahogy sliccem komótos tempóban érte el a véget, ezzel könnyebbé téve a férfinak, hogy a bokámig lehúzza azt az istenverte farmert. Beleremegtem, mikor megéreztem hideg ujjainak gyengéd érintését, ahogy átölelte csípőmet, közben édes csókokat hintve hasfalamra, melytől folyamatosan haladt lefele, mígnem elért alsónadrágom kezdetéig. Fogaival hámozta le kissé reszkető testemről a feleslegessé vált textilanyagot, halkan sóhajtva fel, mikor megcsókolta a férfiasságom körül elhelyezkedő, érzékeny bőrfelületet. Először óvatosan puszilgatta az ottani részeket, majd kissé felbátorodva nyalt végig teljes hosszomon, aminek hála hangos nyögés hagyta el ajkaimat. Hátravetett fejjel kapaszkodtam bele a konyhapultba, mikor hirtelenjében forróságot éreztem meg hímtagom körül, amely Yifan szájában nyilvánult meg. Nyelvével körülfogta péniszemet, szívogatta azt, egyre mélyebbre tolva szájüregében, amely csak fokozatosan hangosodó sóhajokat szült maga után. Végtagjaim remegtek, szinte már rángatóztak az isteni érzés miatt, amit még fokozott Yifan gyönyörű keze is; Ó Istenem, azok a varázslatos mancsok. Jobbjával továbbra is ölelte csípőmet, kellemesen simogatva bőrömet, míg másik kezével feljebb matatott, pontosan felsőm alatt, mellkasomat cirógatva, mintha ezzel csak jobban akarna kényeztetni.

- Kris… AH! – nyögtem egy hangosabbat, mikor egy olyan ponton kezdett kóstolgatni, ami különösen érzékeny volt a számomra. – Ez… nem vala-ah… valami higiénikus, nem gondolod? – mosolyodtam el, mikor már a víz is kivert, annyira élveztem, amit a tanár velem művelt.

- Khm… – hallottam meg az előttem térdelő válaszát, és szinte éreztem magamon mosolyát, ahogy magában jól szórakozott idióta megszólalásomon. Kuncogni kezdtem, amely nem sokkal később hangos ordításokba fordult át, ugyanis a férfi fogaival karcolgatta férfiasságomat, olyasfajta élvezetet nyújtva ezzel, amelyet eddig még sosem éreztem. Belemarkoltam kissé már lenőtt, szőke tincseibe, ennél csak jobban magamra húzva, hagyva, hogy erősen belemarkoljon csupasz fenekembe, másik kezével közben tovább simogatta felsőtestem izmait. Kris úgy szopogatta hímtagomat, mint ártatlan kamaszlány a nyalókát, ez esetben teljesen ártatlanul gondolva az édességre. Az a nyelvjáték, azok az ajkak Istenem… Ennél jobb szülinapi ajándékot nem is kaphattam volna!