40. fejezet

40. fejezet

 Április. Világ életemben gyűlöltem ezt a hónapot, mivel ekkortájt már mindenki átcsapott a flower stílusba, és minden velem szembe jövő úgy festett, mintha a nagymamám virágoskertjéből szakították volna, mint egy szál rózsát. Tavasszal, de leginkább áprilisban, mindig úgy éreztem magam, mintha egyetlen gazként álldogálnék egy mezei rét közepén, nárciszokkal, tulipánokkal meg minden ehhez hasonló idióta szivárványos növénnyel körülvéve, melyek csak úgy ragyogtak a bennük tomboló ártatlanságtól. Fene se hitte volna, hogy néhány buzis mályvakardigántól az összes bunkónak kinéző srác, egyszerre szent szűzzé változik. Olyan voltam egy túlzsúfolt utcán áprilisban, mint punk skinhead a hippik között… Azt hiszem ezt részleteznem sem kell, ebből mindenki rájön, mire gondoltam pontosan. A lényeg az, hogy nem csíptem ezt a hónapot, és nem csak azért, mert kívülállónak éreztem magam azzal, hogy nem váltottam hirtelen idol fashion-re. A másik ok, amiért a seggem legeldugottabb pontjára sem kívántam a tavasz közepét, az a születésnapom volt. Minden évben április 12.-e volt az a nap, amit szívem szerint kihajítottam volna az ablakon, azt is elfelejtve, hogy ez a dátum benne van a naptárban. Esküszöm még a karácsonynál is jobban utáltam, valószínűleg azért, mert ekkor minden rólam szólt, vagy legalábbis rólam kellett volna, mert a szüleimet ismerve, nem igazán foglalkoztak egyetlen fiúk születésnapjával. Logikusan következtetve a családi állapotomból, tuti a gyerekkoromban ért inzultusok és meg nem történt boldog április 12.-i napok után fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a szülinapozás szar. Az őseimtől ugyan nem, de a személyzettől, Jongdae-től és később Yunseotól mindig megkaptam azt a mennyiségű szeretetet és ünnepi hangulatot, amelyet születésemtől fogva megérdemeltem volna. De mivel már egészen kiskoromtól kezdve ez az egész „születésnapom van” téma távol állt tőlem, így a tizennyolcadik életévem beteljesülését jelképező reggelen sem éreztem magam máshogyan. Legalábbis az elején.

- Sehun-ah! – hallatszott korán reggel egy csilingelő kislányhang, amelynek tudatosítása után halvány mosoly terült szét arcomon, ahogy hagytam, hogy a csöppség berontva szobámba, a nyakamba ugorjon. – Boldog szülinapot!

- Köszönöm – mosolyodtam el, miközben átöleltem pici testét.

- Milyen érzés? – kérdezte hatalmasra kerekedett szemekkel, miközben kíváncsian meredt rám.

- Micsoda?

- Hogy hivatalosan is felnőtt lettél! – vágott egy fejet a lány, mintha már legelőször is értenem kellett volna célzását, amelynek tudatosítása után, halkan felnevettem.

- Hát… – gondolkoztam el egy pillanatra – olyan, mint eddig.

- Aish Sehun-ah, nem tudnál pontosabban fogalmazni?

- Mit fogalmazzak ezen pontosabban? – nevettem fel hangosan testvérem különös kérésén, majd megragadtam a kislányt, és az ölembe ültettem őt, hagyva, hogy a gyerek értetlenül pislogjon irányomba. – Tudod Yunseo, a kor szinte semmit sem számít. Jó, most már azért nekem is több mindent szabad csinálnom, de nem érzem öregebbnek magam.

- Hát jó – rántotta meg a vállát a csöppség, mielőtt még újra felcsillanhattak volna szemei, melyek izgatottan fürkésztek azokban a korai órákban. – Oppa, mit fogsz ma csinálni?

- Hogy érted? – vontam össze szemöldököm, mert hétköznap, ébredés után ritkán voltam a toppon, pláne akkor, amikor még születésnapom is volt.

- Tuti bizti, hogy bulizni mész, nem? Már tizennyolc vagy, te mondtad, hogy több mindent tehetsz… vagy nem lesz semmi?

- Személy szerint nem terveztem leinni magam ma este – vontam meg vállam mosolyogva, ahogy lassan a szőnyegre helyeztem testvérem testsúlyát, megbizonyosodva arról, hogy tényleg megállt a saját lábán. Nála sosem lehetett tudni…

- Oh, értem már – mosolyodott el sokat sejtetően, miközben háta mögött fonta össze ujjait, kissé elkezdve ringatni csípőjét, mint aki minden titkomra rájött.

- Micsodát?

- Ma este ugye Kris oppánál leszel? – vette lejjebb hangerejét, még közelebb is lépett hozzám, hogy tényleg senki nem hallhassa meg beszélgetésünket, amin önkényesen mosolyodtam el. Valahogy mindig vigyorgásra késztetett, amikor Yunseo kimondta tanárom nevét, és nem csak azért, mert húgom hihetetlen édesen bírta megformálni eme betűket. Egyszerűen csak, jó volt hallani tőle… Senki meg ne kérdezze miért, erre nem lehetett megfelelő szavakat találni. Viszont, amit pontosan mondott, már nem volt ennyire örömteli, az egyszer biztos…

- Nem hiszem – ráztam meg végül fejemet, keserű mosollyal arcomon.

- Hogyhogy?

- Valószínűleg azt sem tudja, hogy születésnapom van – vontam meg vállam szomorkásan, bár semmi okom nem volt keseregni, mivel Krisnek honnan kellett volna tudnia, mikor születtem? Én sem tudtam, ő mikor bújt ki az anyjából pontosan.

- Akkor ma hazajössz?

- Elvileg – mosolyodtam el, mire a kislány is küldött felém egy gyönyörű vigyort.

- Okéka. De ha mégsem alszol itthon, akkor sok sikert! – azzal meglibbentette hosszú fekete tincseit, és kiszökkent a szobámból, akár egy mesefilm lelkes figurája. Mégis, hogy értette azt a bizonyos „sok sikert”-et? Aish, inkább nem akartam megtudni, nehogy összeomoljon azaz ártatlan kép, amit a testvéremről alkottam az utóbbi nyolc évben.

 Nagy nehezen levánszorogtam az emeletről, mert így, hogy még születésnapom is volt, fele annyi energiával sem rendelkeztem, hogy végigtoljam azt a napot, mint normálesetben. De mivel muszáj volt elmennem suliba, ezért kedvesen elfogadtam a személyzet gratuláló szavait, melyek természetesen a betöltött életkorommal függtek össze, majd gyorsan kisprinteltem az ajtón még elkerülve ébredező szüleimet, és bepattanva az autómba, elindultam az iskola felé. Egész úton azon morfondíroztam, hogyan lehetne észrevétlenül túlélnem ezt a huszonnégy órát, anélkül, hogy bárkinek is feltűnne, ma van tizennyolc éve, hogy a világra jöttem.

 Kiszálltam a kocsiból, és megpróbáltam észrevétlen maradni majdnem mind diák számára, hogy még véletlenül se kívánhassanak nekem semmi jót, meg ehhez hasonlókat. A faszomat sem érdekelte az álszent ünneplésük, ami az esetek kilencvenöt százalékában sosem rólam vagy más szituációban az adott szülinaposról szólt. Odabasztak egy köszöntést, meg egy gyér mosolyt, aztán ennyi volt; ezért minek kellett venni a fáradtságot, ha tényleg ívben szartak a dologra? Nekem udvariasságból senki ne tegye a szépet! Meg amúgy se!

 Felosontam a terembe, viszonylag sikeresen véve a fejemben élő akadályokat, mert egészen addig a bizonyos ajtóig nagyon senki sem ragaszkodott a felköszöntésemhez, mondjuk iszonyat kevesen lézengtek akkor a folyosókon. Többségük abban a tanévben érkezett gólya volt, akik még nem nagyon ismerték a rendszert, de végzős szerencsémet kihasználva nem kellett betanítanom őket. Elmúltak már azok az idők, amikor Oh Sehun uralkodott a gimnáziumban; természetesen még mindig én töltöttem be az alfa szerepét – amit azért titkon el is vártam, mert én mégiscsak én voltam –, de az utóbbi néhány hónapban teljesen leszoktam mások terrorizálásról. Nem mintha eddig mindenkit szarrá vertem volna, de volt egyfajta tekintélyem, amely akkor éleződött ki látványosan, amikor végigvonultam azon a bizonyos folyosón. Ó, azok a szép, amerikai momentumok, amikor csak a termemig mentem el, de mindenki a bugyijába csinált, csak azért, mert megjelentem. Bevallom, eléggé élveztem az akkori helyzetet, de végzősként, és sok – eléggé eseménydús – hónappal a hátam mögött, már nem vágytam arra a kirívó figyelemre, amit gimnazista életem első három évében megkaptam. Ez az utolsó egy év látványosan nyugisabb volt, és nem hazudok, ha azt mondom, Kris miatt. Amíg meg nem ismertem, minden olyan volt, mint előtte: játszottam a faszagyereket, sorra dugtam a lányokat, alkoholizáltam rendesen, lelki nyomorban tengettem a mindennapjaimat egy olyan végkifejlet után ácsingózva, amely szebb a valóságnál. És miután megjelent… azt hiszem elértem egy olyan szintet, amit már haladásnak lehetett nevezni; megnyíltam neki, párkapcsoltba kezdtem – ami még mindig olyan volt a számomra, mintha egy majmot tanítanának számtanra –, és visszafogtam magam. Olyannyira lenyugodtam, hogy annak létezése szinte teljesen tapintható volt az intézmény falain belül. Megmaradt az irántam táplált tisztelet és félelem egyaránt, bár az utóbbi nem volt állandó a diáksereg életében. Nem fostak attól, hogy egyszer csak úgy random beverek nekik egyet, ami az elmúlt években jellemző volt rám. Azt hiszem, csak idő kellett nekem, meg egy szőke pasi, aki történetesen Wu Yifan névre hallgatott.

 Fáradtan benyitottam a terembe, és konkrét szívroham ért utol.

- BOLDOG SZÜLINAPOT SEHUN! – ordította mindenki egy emberként, ezzel lökve engem majdnem a halál szakadékának szélére. Komolyan, annyira megijedtem, hogy még beletelt néhány percbe, amíg rendeződött a szívverésem, és képes voltam felfogni mi is történt. Az osztályom meglepett; mindannyian vigyorogva álltak egy kupacban a terem közepén, mintha életük legnagyobb célját érték volna el. Nem gondoltam, hogy a születésnapom ekkor felhajtást igényelt volna, de megehette a fene, ez ellen nem tehettem semmit.

- Köszi gyerekek, nagyon jó arcok vagytok, de erre semmi szükség nem volt – emeltem magam elé kezem, egyfajta tiltakozásként jelezve nekik, hogy tökéletesen meglettem volna az őszintétlen jókívánságuk nélkül is, de nem; muszáj volt kisebb bulit is csapni. Eszem cseszem ilyenkor, komolyan. Kijelentésemen persze mindenki csak nevetett, mondván, mennyire „cuki” volt tőlem ez a megnyilvánulás. Ez kurvára nem cuki volt, hanem csak finomabban fogalmaztam meg, hogy hagyjanak békén a faszságaikkal. Aish, megtehettem volna, hogy elküldöm őket melegebb éghajlatokra, de a reggeli kómás hangulatom valahogy megakadályozott ebben. Óvatosan átvergődtem magam a diákseregen, és levágtam magam Jongdae mellé, aki szerencsémre, nem nagyon vett részt ebben az ünneplős baromságban.

- Isten éltessen! – mosolyodott el, ahogy mellé érkeztem.

- Kösz – biccentettem feléje, mert tőle tényleg jólesett, hogy kimondta ezeket az egyszerű szavakat. – Miért nem csaptad le az ökröket, hogy nem kell semmi ilyesmit csinálniuk? – kérdeztem kicsit közelebb hajolva hozzá, reménykedve abban, hogy a csürhe nem hallott meg.

- Többen vannak és még hülyék is – vont vállat az idősebb. – Ha valami ellenvetésem lett volna, leszarják, hogy a legjobb barátod vagyok, egy szó nélkül meglincseltek volna.

- Jogos – röhögtem fel halkan, mivel a fiú feltételezése még valós is lehetett volna, már amennyire az idióta osztályomat ismertem.

- Mi a terved a délutánra, hogy már hivatalosan is nagykorú vagy? – érdeklődött kíváncsian, nem is igazán törődve a körülöttünk lebzselőkkel.

- Őszintén fogalmam sincs.

- Nem mész át a tanár bácsihoz? – kérdezte pajkos mosollyal arcán, mire megforgattam szemeimet, mivel nem csíptem, amikor így beszélt rólunk. Nem azért mert tiszteletlen lett volna, csupán azokban az esetekben, mikor Jongdae elővette a perverz arcát, valahogy mindig megijedtem tőle.

- Nem terveztem.

- Nocsak, csak nem kihűltek nálatok a dolgok? – húzta fel szemöldökét, továbbra is kissé gúnyosan méregetve engem.

- Nem – vontam vállat, ezzel jelezve a fiúnak, hogy ejtsük a témát. Több évnyi ismeretség után, Chennek valahogy nem sikerült olvasnia a jeleimből, mert mélyen legbelül egy barom volt.

- Nem tudja, hogy szülinapod van, mi?

- A leghalványabb gőze sincs róla!

- Aish Sehun! – sóhajtott hatalmasat legjobb barátom, mintha balfaszságom skálája kiakadt volna az elméjében. Mondjuk, lehet tényleg ezt történt. – Lefogadom, hogy te is szívesebben lennél vele, mint totál egyedül, vagy a kis rajongóiddal, nem igaz?

- De – fújtam ki eddig tüdőmben tárolt levegőmet, lassan túrva bele hajamba.

- Akkor meg ne játszd itt az ártatlan szűzkislányt, hanem emeld fel a segged, és menj el hozzá!

- Most?! – akadt fenn a szemem hangsúlyozásán, mert Jongdaenek nem volt szokása így viselkedni.

- Dehogy most, te barom – forgatta fáradtan szemeit. – Még csak az előbb kezdődött a nap, ráadásul vele lesz az első óránk, nagyokos.

 És tényleg így volt. Alig néhány perccel később Yifan lépett be a terembe, ezzel teljesen megszüntetve az osztályon belüli susogásokat, hogy mindenki koncentrálhasson a törire. Mondjuk nekem eleve nem ment, mert Kris volt a tanárom, aki csupán megjelenésével elvonta a figyelmemet, így egy minimális esélyt sem láttam a történelem tanulásra. Ugyanolyan tökéletes volt, mint mindig; fekete farmer, vászoncipő, fehér felső és egy laza zakó. Mint egy amerikai egyetemista komolyan, annyira dögösen festett azokban a lezser cuccokban. Kedvesen ránk mosolygott, majd minden kertelés nélkül belevágott az órába, olyan sebes tempóban, mint még soha. Yifan amúgy nagyon jó tanár volt, érdekesen adott elő mindent, bár akkor sem tudtam volna rá figyelni, ha középkori menyasszonynak öltözik be a tanítása érdekében. Túlságosan el voltam foglalva a formás fenekével, ami bakker, az összes nadrágjában remekül mutatott. Az óráin olyan voltam, mint egy kielégületlen kamaszlány, mivel olyan hangosan sóhajtoztam minden egyes alkalommal, amikor háttal fordult nekem, hogy gyakran Jongdae még bokán is rúgott, hogy az orgazmusaimat tartsam meg magamnak. Ha nem nyáladzottam rá patakokban, akkor semmit sem műveltem esküszöm…

 Váratlanul egy pisszegést hallottam magam mellől, amit először nem vettem figyelemben, de egyre hangosabban érte el fülemet az idegesítő hang, így kissé ingerülten fordultam a kíváncsi osztálytársam felé.

- Mi van? – tátogtam a lány irányába a szavakat, hogy gyorsan mondja, mit akar tőlem. Nem volt nekem ilyesmikre időm.

- Mit csinálsz ma délután? – suttogta reménykedő tekintettel, amitől szívem szerint megforgattam volna szemeimet. Már megint?

- Most mondom, hogy nem megyek veled sehova – fordultam vissza a tanár irányába, nem foglalkozva a lány megdöbbent íriszeivel.

- De…

- Mi az? – sandítottam rá ismételten, egy kicsit hangosabban szólítva meg őt. – Még sosem utasítottak vissza?

- Sehun, igazán hálás lennék, ha nem az én órámon törné össze Jieun szívét – mordult rám váratlanul tanárom, megpróbálva idegesnek vagy egy minimálisan bosszúsnak tűnni, de ahogy belenéztem barna íriszeibe, láttam bennük megcsillanni az öröm elég nagy mennyiségét. Tudtam, hogy jól esett neki, hogy – ezúttal – sikeresen koptattam le magamról az egyik rajongómat.

 Meglepő módon, a napomnak viszonylag hamar vége lett. Persze egészen az utolsó órám végéig, folyamatosan fogadtam a jókívánságokat, köszöntéseket, és néha még az óvatosan zsebembe csúsztatott ajándékokat. Hihetetlen volt, hogy egyesek, mennyire egyszerűen voltak képesek becsempészni valamit a kabátomba, így amikor belenyúltam abba, megszámlálhatatlan mennyiségű telefonszámot, kupont, néha még szerencseérmét találtam benne. Egy idő után szemetesnek kezdtem érezni magam, viszont akadtak olyan dolgok is, amiknek hasznát vettem a későbbiekben; például szerváltam egy kedvezményes kártyát (vagy mi a tökömet), amivel fél áron vásárolhattam a város összes zeneboltjában. Oké, beismerem, hogy ennek a szülinap dolognak, azért volt valami előnye is. A kedvencem még mindig az volt, amit Jongdaetől kaptam; Xiumin lopott nekem a színházból egy ősi, kínai érmét, olyat, aminek a közepén egy négyzet alakú lyuk volt, és barátom ezt egy nyaklánccá fűzte nekem. Baromi jól nézett ki, és boldog voltam, hogy emlékezett arra, hogy még évekkel ezelőtt elvesztettem egy hasonló tárgyat, amit imádtam. Hiába, Jongdae volt a legjobb barátom.

 Kissé fáradtan léptem ki az iskola kapuján, sietve, hogy elérjem autómat, és minél előbb messzebbre kerülhessek attól az intézménytől, amiben csak az agysejtjeim döglöttek ki. Már épp szálltam volna be, amikor egy ismerős női hangot hallottam meg magam mögött, kedvesen csengeni.

- Megint menekülsz? – kérdezte nevetve, mire nekem is egy mosoly került az arcomra, miközben lassan megfordultam, és az aranyosan csillogó barna szemeibe pillantottam.

- Ismersz, tudod milyen vagyok.

- Igen tudom – mosolyodott el halványabban, cipője orrát fürkészve néhány pillanatig, mintha az érdekesebb lett volna nálam. – És hova mész?

- Yifanhoz – vontam meg vállam.

- Ünnepeltek?

- Nem éppen – ráztam meg óvatosan fejem, ahogy közelebb léptem a lányhoz. – Csak úgy… elleszünk.

- Sejtem, ez a mondat mit takar – nevetett fel halkan, valami perverzségre gondolva, mondjuk megértettem őt, elvégre rólam volt szó.

- Miért jöttél? – kérdeztem a közepébe, mert bár nem zavart a társasága, érdekelt, hogy miért látogatott el a suliig, akkora pocakkal, mint amekkora neki is volt.

- Gondoltam személyesen is felköszöntöm a gyerekeim vérszerinti apját. Szóval… – lépett hozzám közelebb, majd kedvesen megölelve, egy puszit nyomott arcomra. – Boldog születésnapot, Sehun-ah!

- Köszönöm Sulli – viszonoztam ölelését, nem foglalkozva a minket idegesítően fixírozó diáksereggel, akik valószínűleg már egy ideje nem tudták hova tenni a kapcsolatomat a lánnyal. Köztudott tény volt, hogy szakítottunk, és utána nem is nagyon beszélgettünk, egészen addig a pillanatig, míg össze nem futottunk az étteremben. Azután, valahogy nagyon jó lett a kapcsolatom az exemmel, valószínűleg azért, mert mindketten boldogok voltunk, és így lehetőségünk adódott arra, hogy jobban megismerjük a másikat. Sulli igazán rendes lány volt, és koránt sem számított olyan hülyének és naivnak, mint amilyennek az elején hittem. Tényleg okés volt a barátságunk… És igen, barátok lettünk. Én és egy lány; hihetetlen, mi? – Veled minden rendben?

- Persze, jól megvagyok – bólintott kissé erőltetett mosollyal arcán. – De, mondanom sem kell, hogy nemrégiben kiderült a suli számára a terhességem.

- Sajnálom – vakartam meg tarkómat, mert pontosan tudtam, hogy a lány titokban akarta tartani várandósságát.

- Nem a te hibád volt – vont vállat kissé felnevetve. – Ekkora hassal még a vaknak is feltűnne, hogy nem csak meghíztam. A nagyobb bajom az, hogy ok nélkül kezdtek már megint ribancozni – forgatta meg fáradtan szemeit.

- Rendet tegyek köztük? – cirógattam meg kissé arcát, mire hangosan felnevetett.

- Mikor lettél te ilyen törődő, Oh Sehun? – hahotázott hangosan, édes nevetésével betöltve a hatalmas tér, kínos csendjét. – Mint valami béna mozifilmben, esküszöm!

- Ha már én kevertem a szart, hadd tegyem jóvá!

- Nem csináltál te semmi rosszat, csak a többiek bunkó parasztok – rázta meg fejét óvatosan, gyengéden simogatva meg kezemet, amivel előtte arcát érintettem. Furcsa, hogy most kedvesebben bántam vele, mint amikor jártunk, mégis ez sokkal természetesebbnek hatott.

- Azért majd szólok az érdekedben.

- Oh Sehun stílusban? – vontam fel szemöldökét.

- Naná, hogy abban! – vágtam egy grimaszt, amitől mindketten nevetésben törtünk ki. Kezdtem kicsit úgy érezni, mintha Sulli a védencem lett volna, akiért felelősséggel tartozom, és akit kötelességem megvédeni, minden olyan helyzetben, amikor igazságtalanság éri. És az, hogy ribancozni kezdték… Valahogy nem tetszett. Anno én is mondtam rá olyanokat, amiket nem kellett volna, de könyörgöm, én vagyok Oh Sehun, tőlem nagy teljesítmény, ha egyáltalán kedvesen viselkedem egy csajjal, ez pedig régen történt. Nem fogom hagyni, hogy efféle inzultusok érjék az exemet, aki semmi ilyesmit nem érdemelt meg, mert tényleg egy ártatlan lány volt, aki szíve alatt hordta a gyermekeimet. Az volt a minimum, hogy kiállok érte.

- Na, menj már! – lökött kicsit oldalba, hosszú csendünket megtörve.

- Ennyire eleged van belőlem?

- Nem, de ennél többet nem akartam mondani, és látom rajtad, hogy már igazán mennél a szexi tanár bácsihoz, szóval lódulj! Amúgy is fogunk még beszélni – azzal rácsapott egyet fenekemre, és nevetve sarkon fordult, hogy aztán odalibbenhessen szerelméhez, Choi MinKihez, aki szeretetteljes csókkal ajándékozta meg a lányt. A látványuktól nekem is kedvem támadt csókcsatát folytatni egy bizonyos illetővel, aki valószínűleg már rég otthon csücsült, várva arra, hogy megérkezzem hozzá.

 Lendületesen baktattam fel mind a tizenkét emeleten, gyorsaságomból egy fikarcnyit sem veszítve, viszont mikor az ominózus ajtóhoz értem, azért szükségem volt néhány percre, amíg összeszedtem szétcsúszott belső szerveimet.

- Szia! – köszöntem, abban a pillanatban, mikor benyitottam hozzá, rögtön be is csapva magam után a nyílászárót. Párom a konyhai asztalnál ült, és dolgozatokat javított, kilencedikesekét, ha jól láttam, de ha nagyon őszinte akarok lenni, egy cseppet sem érdekelt, és valószínűleg őt sem nagyon. Levette szemüvegét, miközben mosolyogva felállt helyéről.

- Szia! Milyen napod volt? – lépett hozzám közelebb, derekamnál fogva húzva szinte teljesen magára, alig néhány centire állva meg ajkaimtól. Kapd be Wu Yifan!

- Elment – vontam meg vállaimat, grimaszolva egy kicsit, ahogy megpróbáltam nem távolabb kerülni tőle. – És a tied?

- Egész jó – billentette kissé oldalra fejét. – De valamit elfelejtettem – mondta kéjes hangon, majd nem kertelve tovább, hosszasan megcsókolt, de úgy, hogy azt hittem ott esem össze a karjai között. Mézédes ajkai enyéimen mozogtak, eddig teljesen ismeretlen technikát alkalmazva, ami sokkal másabb volt, mint amit megszoktam tőle, de baromira tetszett. Nyelvét átdugta számba, gyengéden masszírozva meg izmomat, miközben kezeivel bőrömet simogatta, ezzel kellemes borzongásba kergetve egész testemet. Mikor óvatosan elvállt tőlem, csupán elégedetten elmosolyodva szólt hozzám, még egyszer. – Boldog születésnapot!

- Honnan tudtad? – ráncoltam homlokomat, magamban párszor fejbe verve azt a hülye lényemet, mert tényleg ez volt a legfontosabb dolog, ami közvetlen egy ilyen csók után eszembe jutott. Nekem is kijárna egy Nobel-díj, úgy érzem.

- Kilestem a naplóból – vont vállat mosolyogva, ahogy kiélvezte a tanárok hatalmas előnyét. – Na meg, tegnap Jongdae beállított azzal a szöveggel, hogy „A pasidnak születésnapja lesz, dugd meg rendesen!”. Ezek után valahogy sejteni mertem, hogy ma van a nagy nap.

- Komolyan ezt mondta? – képedtem el egy pillanatra, bár amennyire Jongdae-t ismertem, még ki is néztem volna belőle ilyesmit. – Hagyjuk, nem akarom tudni!

- Rendben – mosolyodott el. – És milyen nagykorúnak lenni?

- Ugyanolyan, mint eddig – vontam meg a vállam, továbbra sem szabadulva ki forró öleléséből. – Inkább nekem kellene megkérdeznem, milyen érzés, hogy egészen a mai napig egy kiskorúval kavartál?

- Meg kell mondanom, fantasztikus – nevetett fel, miközben testemet óvatosan a pultnak nyomta, a lehető legközelebb akarva húzódni hozzám. – Bár kissé pedofilnak tűnhetek, hogy kisfiúkra izgulok.

- Kisfiú a nénikéd – csaptam meg nevetve, ahogy kiélveztem nyakamra vándorolt csókjait. – Na, és mit kapok tőled?

- Na, ezen rengeteget gondolkodtam – távoldott el tőlem, újra „normális” stílusra váltva, ami valamiért most a szokottnál is aranyosabbnak tűnt. – Aztán rájöttem, hogy nem tudom mire vágynál. Így bármit kérhetsz.

- Ez esetben… – gondolkodtam el egy pillanatra. – Térdre ribanc!

 Én még sosem láttam annyira nevetni Yifant, és erre meg is merek esküdni. Még a könnyei is kifolytak beszólásomon, valószínűleg úgy hitte, csupán vicceltem ezzel kapcsolatba, így én is mosolyogva figyeltem őt, ahogy szépen lassan összeszedte magát.

- Nem vicceltem! – mondtam hirtelen, mire Yifan meghökkent, de csupán néhány pillanat erejéig láthattam meglepődött arcát, ugyanis ezek után már csak elégedetten mosolyogva lépett közelebb hozzám, látványosan fixírozva a lenti dolgokat, mintha csak felmérné a terepet.

- Rendben; kérésed számomra parancs – vigyorgott bele képembe, mielőtt szépen lassan elkezdett volna térdelni elém.

- Komolyan? – kerekedett ki szemem, ahogy immár lefele nézelődve kerestem a felnőtt férfi tekintetét. Kris pajkosan megnyalta ajkait, mielőtt felpillantott volna rám.

- Mindent az ünnepeltért!

 Mondanom sem kell, ezek után ki volt nyeregben kettőnk közül. Hangosan sóhajtozva, remegő ajkakkal hallgattam, ahogy sliccem komótos tempóban érte el a véget, ezzel könnyebbé téve a férfinak, hogy a bokámig lehúzza azt az istenverte farmert. Beleremegtem, mikor megéreztem hideg ujjainak gyengéd érintését, ahogy átölelte csípőmet, közben édes csókokat hintve hasfalamra, melytől folyamatosan haladt lefele, mígnem elért alsónadrágom kezdetéig. Fogaival hámozta le kissé reszkető testemről a feleslegessé vált textilanyagot, halkan sóhajtva fel, mikor megcsókolta a férfiasságom körül elhelyezkedő, érzékeny bőrfelületet. Először óvatosan puszilgatta az ottani részeket, majd kissé felbátorodva nyalt végig teljes hosszomon, aminek hála hangos nyögés hagyta el ajkaimat. Hátravetett fejjel kapaszkodtam bele a konyhapultba, mikor hirtelenjében forróságot éreztem meg hímtagom körül, amely Yifan szájában nyilvánult meg. Nyelvével körülfogta péniszemet, szívogatta azt, egyre mélyebbre tolva szájüregében, amely csak fokozatosan hangosodó sóhajokat szült maga után. Végtagjaim remegtek, szinte már rángatóztak az isteni érzés miatt, amit még fokozott Yifan gyönyörű keze is; Ó Istenem, azok a varázslatos mancsok. Jobbjával továbbra is ölelte csípőmet, kellemesen simogatva bőrömet, míg másik kezével feljebb matatott, pontosan felsőm alatt, mellkasomat cirógatva, mintha ezzel csak jobban akarna kényeztetni.

- Kris… AH! – nyögtem egy hangosabbat, mikor egy olyan ponton kezdett kóstolgatni, ami különösen érzékeny volt a számomra. – Ez… nem vala-ah… valami higiénikus, nem gondolod? – mosolyodtam el, mikor már a víz is kivert, annyira élveztem, amit a tanár velem művelt.

- Khm… – hallottam meg az előttem térdelő válaszát, és szinte éreztem magamon mosolyát, ahogy magában jól szórakozott idióta megszólalásomon. Kuncogni kezdtem, amely nem sokkal később hangos ordításokba fordult át, ugyanis a férfi fogaival karcolgatta férfiasságomat, olyasfajta élvezetet nyújtva ezzel, amelyet eddig még sosem éreztem. Belemarkoltam kissé már lenőtt, szőke tincseibe, ennél csak jobban magamra húzva, hagyva, hogy erősen belemarkoljon csupasz fenekembe, másik kezével közben tovább simogatta felsőtestem izmait. Kris úgy szopogatta hímtagomat, mint ártatlan kamaszlány a nyalókát, ez esetben teljesen ártatlanul gondolva az édességre. Az a nyelvjáték, azok az ajkak Istenem… Ennél jobb szülinapi ajándékot nem is kaphattam volna!