39. fejezet

39. fejezet

 Baszki, ez milyen kínos! Egy rohadt irodalomtanár a pasim, aki ráadásul engem is oktat, és nem használom ki az ezzel járó lehetőségeket; mekkora egy barom vagyok! Valószínűleg, csak egy szavamba kerülne és Kris megadná az összes dolgozathoz a megoldókulcsot, viszont mivel egy fél mondatot sem ejtünk az iskoláról, így eléggé gyakran megfeledkezem arról, hogy Yifan egy pedagógus, és nem ártana készülni az óráira. Persze, ezzel nem volt gond, amíg járni nem kezdtünk: előtte úgy, ahogy, de legalább egyszer elolvastam az anyagot, amit leadott, és tök jól elvoltam akkor az óráin, de amióta együtt alszunk ez rohadtul megváltozott. Amellett, hogy szinte minden időmet vele töltöm és ellepi az agyamat a rózsaszín köd, képtelen vagyok koncentrálni, amikor nyilvános helyen a közelemben van. Semmi látványos bénaságot nem művelek, mert basszus, mindjárt tizennyolc leszek, az a minimum, hogy képes vagyok elrejteni az érzéseimet mások elől. Nem esek orra, nem pirulok el, nem dadogok, amikor az iskolában Yifan mellettem van, hál’ Istennek semmi ehhez hasonló reakcióm nincsen. Egyszerűen csak, amikor bejön hozzánk órát tartani az aznapi megjelenését és formás hátsóját szívesebben elemzem, mint az ősrégi verseket. Ha magyarázni kezd valamit, akkor nem a tananyaghoz köthető definíciókra figyelek, hanem arra, hogy milyen szexi, amikor ilyen intellektuálisan beszél, és szívem szerint gyakran helyben leteperném. Elég nehéz úgy az irodalom és történelem tantárgyára összpontosítani, hogy közben a világ legdögösebb tanára oktatja azt, aki történetesen esténként velem bújik ágyban. Az elején még azt gondoltam, hogy ezek tipikusan olyan dolgok, amiket meg kell tanulni, és különösebben nem igényelnek tanórákat. Hát kurva nagyot tévedtem! Képes lennék bemagolni az anyagot legalább egy kettesre, nem erről van szó, de szinte az összes szabadidőmet Yifannal töltöm, és amikor nála vagyok, akkor vele foglalkozom, nem pedig a klasszicista szerzők költeményeivel. Soha életemben nem érdekelt a továbbtanulás vagy a jegyeim, viszont az azért eléggé gáz, ha olyannyira álomvilágban élek, hogy még arról is elfeledkezem, hogy írják Oscar Wilde nevét, a dolgozat kellős közepén.

 Azon a rohadt kínos órán, amikor ez az incidens bekövetkezett, próbáltam valamennyi tudást kipréselni magamból, hogy mégse égje le annyira Kris előtt, mikor javítja a dolgozatokat. Amikor nála voltam, gyakran láttam, hogy a kanapén ülve, szemüveggel orrnyergén – ami amúgy iszonyat szexisen állt rajta –, piros tollal a kezében pipálja a jó válaszokat és húzza át a rosszakat. Mindig kissé csalódott volt az arca, amikor az egyik diákja látványosan szart a tantárgyára, ez leginkább az irodalomnál volt jellemző. Kris imádta a könyveket, a költészetet és az ezekhez köthető érdekességeket s történelmi forrásokat, ami nem csoda, elvégre ő is író volt. Ha a törit nem is, az irodalmat fontosnak tartotta egy ember életében, mondván, hogy az sok esetben rengeteget tud segíteni, ha jó szemszögből van megközelítve annak vizsgálása. Na baszki, az ilyeneket megjegyzem, de amit az órán ad le, azt egyszerűen képtelen vagyok, pedig arra lenne igazán szükségem. Milyen rohadt kínos már, hogy látszólag pont az a diákja baszik a tantárgyára, akivel nap mint nap együtt van úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

 Folyamatosan hajamba túrva görnyedtem lapom feledt, törve a fejem olyan kérdések felett, melyekre a válaszokat képtelen voltam felidézni. Emlékeztem arra, mikor vettük, és arra is, hogy miféle példákkal próbálta az információkat a fejünkbe verni, de nekem csupán annyi maradt meg, milyen jól állt rajta az aznapi farmerja. Gratulálok neked Oh Sehun, most már egy Wu Yifan divatkollekciót is össze tudnál állítani, de a szürrealizmus fogalmát nem tudod lekanyarítani arra a köcsög papírra! Baszki, ez annyira kínos – gondoltam magamban fájdalmasan, ahogy már azt számoltam, mikor lesz vége az órának, hogy minél előbb vége legyen a szenvedésemnek. Óvatosan felpillantottam az órára, ami szerint nem kellett sokat várnom arra, hogy szabaduljak abból a fülledt teremből. Lassan Krisre emeltem tekintetem, aki egy könyvet olvasgatva ült a tanári asztalnál, lábait feltéve arra, a lehető leglazább összképet alkotva, aminek hála az agyam ismételten elkalandozott. Baszd meg Wu Yifan, amiért ennyire kívánatos vagy!

 A csengetés pillanatában hangosan felsóhajtva álltam fel, hogy a férfinek adjam a lapomat, aki semleges pillantással el is fogadta azt. Nem igazán akartam akkor vele lenni – elég lesz majd a lakásán kínos csendben ülni – így hamar vissza is mentem helyemre, hogy sietősen összepakolhassam cuccaimat, majd mehessek is a dolgomra.

- Na, hogy sikerült? – lépett mellém jó kedvvel Jongdae, mire grimaszba vágva arcomat, válaszoltam.

- Szarul. És még szépen fogalmaztam.

- Hogyhogy? – ráncolta homlokát a fiú, miközben rántott egyet táskáján, ahogy haladunk le a lépcsőn. – Tudtommal szereted az irodalmat, és ha tanárral bújsz ágyba, úgy valamennyivel könnyebb, nem? – vette lejjebb hangerejét, nehogy valaki meghalljon minket, és a különös beszélgetésünket. Szavaira csupán kínjaimban vergődve felnevettem, majd hozzá hasonlóan, csendesen válaszoltam.

- Szerinted Yifannal az irodalomról szoktunk beszélgetni?

- Azt hittem korrepetál téged – mosolyodott el pajkosan, ahogy játékosan meglökte vállamat, miközben megálltunk szekrényénél, hogy kiszedje onnan cuccait. Ismertem barátomat, mint a rossz pénzt, és amikor ilyen fejet vágott, mindig valami perverz dologra gondolt, mondjuk erre nem volt nehéz rájönni.

- Miért, ti Minseokkal Hamlet jelmezekben szerepjátékoztok, koponyával a kezetekben? – kérdeztem gúnyosan, utalva ezzel a fiú tanulmányaira.

- Ami azt illeti… – pillantott fel rám, különös fénnyel íriszeiben, ami rögvest választ adott ironikus kérdésemre.

- Nem akarom tudni! – ellenkeztem azonnal, mert amilyen vizuális típus voltam, még képes lettem volna elképzelni azokat ketten… Inkább bele sem gondolok.

- Ez furcsa – jegyezte meg Chen, ahogy bezárta boxának ajtaját, s készült elrakni táskájába a szekrényből kiszedett könyveit. Hirtelen témaváltására összeráncoltam homlokomat, nem tudva mire akar kilyukadni a fiú. – Az ember azt hinné, te kihasználod a helyzettel együtt járó lehetőségeket, legalábbis régen mindig ezt tetted.

- Az régen volt – dőltem neki a többi tárolónak, ahogy mellkasom előtt összefont karokkal figyeltem barátomat.

- Ez jelentheti azt is, hogy a tanár bácsi fontos neked?

- Szerinted miért kezdtem járni vele? – motyogtam orrom alatt, ahogy elfordítottam tekintetem Jongdae büszkén mosolygó fejéről, amit akkor valahogy nem volt kedvem elviselni. A fiú nevetve átölelte vállamat, s egy pillanatra úgy tűnt, még arcon is akar csókolni, aminek ellenkezőjében nagyon reménykedtem.

- Még mindig nem akarsz duplarandizni?

- Menj már ezzel a faszomba – löktem el magam a szekrényektől, s elindultam felfele, miközben hallgattam a mögöttem hangosan nevető fiút. Miért akar állandóan ezzel a baromsággal szopatni? Nem elég, hogy tényleg meleg voltam, még egy ilyen csajos faszságba is bele akart vonni. Az elején tényleg azt hittem, csak poénkodik, de kezdtem azt hinni, nagyon is komolyan gondolja a dolgot.

 Felérve az alagsorból, pont a tanári ajtaja előtt álltunk meg Chennel, mivel egy évfolyamtársunk, a legalkalmasabb helyen volt képes megállítani bennünket, azon belül is inkább engem.

- Szia Sehun! – köszönt lelkesen a lány, akit esküszöm, eddig még sosem láttam. Lehet én voltam a paraszt, de képtelen lettem volna felidézni az arcát – ami amúgy egyáltalán nem volt ronda.

- Heló – biccentettem felé, direkt elhagyva nevét, mert ha a magassarkújával vert volna agyon, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy is hívják.

- Van délutánra valami terved? – mosolygott kedvesen, ahogy megpróbált elhívni valahova. Már megint egy rajongóm? Azt hittem azok réges-régen kihaltak.

- Ami azt illeti, van – válaszoltam egyszerűen, mert nem volt hangulatom szebben lerázni magamról. Lebiggyesztette ajkait, majd óvatosan közelebb lépett hozzám, s egyik kezét vállamra helyezte, míg a másikkal ingemen a gombokkal kezdett játszadozni. Már nem azért, de ennek a bigének is megvolt a maga modora. Bambi szemeket rám meresztve pislogott hatalmasakat, miközben negédesebb stílusra váltott, tovább cirógatva felsőtestemet.

- Milyen kár. És nem tudnád áttenni? – Ahogy közelebb hajolt hozzám, megcsapott jellegzetes parfümjének illata, és akkor rájöttem; én ezzel a csajjal egyszer már lefeküdtem. Baszki, az ő volt? Durván egy évvel ezelőtt egy bulin megdöntöttem egy csajt, akinek olyan különleges illata volt, hogy csak arra emlékeztem a görbe éjszaka után. Elmondta a nevét is akkor; SeoYeon. Bassza meg, amiért régen nem voltam képes kordában tartani a pöcsömet.

- Nézd Seo, – Ez volt a beceneve, tudom, mert azon a bulin, mindenki így szólította – te egy dögös lány vagy, de kiköpött rágót nem teszek vissza a számba, és amúgy is, járok valakivel.

- Ez engem semmiben nem akadályoz – lehelte kéjes szavait ajkamra, olyan távolságból, ami rohadtul aggasztó volt a számomra. Szívem szerint lecsaptam volna a picsába, de valamiért nem éreztem magam elég tahónak ahhoz, hogy kezet emeljek egy lányra. Bár néhány arrogáns ribanc megérdemelt volna egy-két pofont, az olyan esetekben, mint amilyenben én is voltam.

- De engem igen, mivel járok valakivel, szóval kérlek, vedd le rólam a kezed!

- Ugyan Sehun… – suttogott mosolyogva az immár kihalt folyosón, olyan hangszínt erőltetve magára, amiket csak a pornófilmekben hall az ember. Iszonyat feszélyezve éreztem magam, mivel ott voltam alig két méterre a tanáritól, amiből bármelyik pillanatban kiléphetett valaki. Így is eléggé gáz volt, mert Jongdaenek is végig kellett néznie azt, amiben én vergődtem.

- Sehun! – sziszegte az előbb említett fiú, mire felé kaptam tekintetemet, de sajnos pillantásom nem ért el Chenig, hiszen az megakadt a tanári ajtaja előtt ácsorgó Wu Yifanon. Akkora megdöbbenést én még nem láttam a férfi arcán, és szívem szerint rögvest elmenekültem volna előle, annyira kínosan éreztem akkor magam. De helyette csak végignéztem, ahogy tanárom halkan felsóhajtva megjegyzést tesz a lánynak, ki nem óhajtott lemászni rólam, még abban a helyzetben sem, amikor egy tanár is jelen volt.

- SeoYeon, tudtommal az iskola nem egy sztriptízbár, szóval kérlek, moderáld a vágyaidat, és menj inkább órára! – Yifan erélyes hangjára a csaj végre levált rólam, majd mélyen meghajolt a tanár előtt.

- Elnézést Wu Seonsaengnim – mondta kissé dadogva, aztán gyorsan felegyenesedve elsietett a tanterme felé, meg sem próbálkozva elköszönni tőlem, vagy Jongdaetől. Így maradtunk hármasban a kihalt folyosón, de amikor Kris rám emelte kimért tekintetét, úgy éreztem, egyedül vagyok egy szakadék legalján.

- Nem ártana megtanulnod lerázni magadról az efféle csajokat – jegyezte meg halkan sziszegve fogai között, ahogy lassan fordult el tőlem, teljes testével indulva meg az ellenkező irányba.

- Yifan… - szóltam utána, de alig fordulva vissza irányomba dobott felém néhány szót.

- Órára kell mennem!

 És ennyi volt. Kris magas alakja eltűnt a folyosó legvégén, miközben én folyamatosan meredtem magam elé, testemben egy hatalmas görccsel; Hogy baszná meg! Hogy az anyám tökébe fogom kibékíteni? Aish, már csak ez hiányzott: nem elég, hogy a dolgozatot is elbasztam, most még az agyvizét is felforrasztottam ezzel az incidenssel!

- Baszki! – sziszegtem fogaim közt, miközben rántottam egyet táskám pántján. – Ezt mégis hogyan hozzam rendbe? – kérdeztem barátomtól, aki egész végig figyelemmel kísérte a kínos jelenetet.

- Beszélj vele – vonta meg vállát. – Felnőtt férfi, biztosan meg fogja engedni, hogy megmagyarázd.

- Hacsak nem csap át sértett kisfiúba, mert akkor cseszhetem – sóhajtottam egy hatalmasat, majd kínomban ismételten felszólaltam. – Már csak azt nem értem, ha megmondom egy csajnak, hogy nem fogom megdugni, azt miért nem képes felfogni?

- Ilyenek a nők – vont vállat barátom, ahogy vigasztalóan átkarolt. – Szeretik provokálni magukat.

 Ez mind szép és jó, de ne előttem riszálják a seggüket, bassza meg. Ez idegesít a leginkább a lányokba; nem bírják felfogni, ha nemet mondok nekik. Fogalmam sincs, hogy a saját önérzetük miatt, vagy csak szimplán a nullás IQ teszi, de valami nagyon nem engedi, hogy felfogják azon tényeket, járok valakivel! Nem is akárkivel, hanem egy főnyeremény pasival, akit valószínűleg SeoYeon viselkedése révén, nagyon felidegesítettem. Ezek szerint Kris féltékeny típus…

 Néhány órával később – amikor már biztosan otthon volt – első teendőmként azt tűztem ki, hogy elmegyek hozzá, és először is bocsánatot kérek tőle. Bár, megjegyzem, az égvilágon semmit olyat nem tettem, ami miatt sajnálkoznom kellene, de ha a csajoknál bejött, Yifannál is be fog, nem? Rohadtul remélem.

 Mélyeket lélegezve kopogtam be hozzá, néhány percet várva arra, míg az ajtóig csoszogott, s kinyitotta nekem azt. Egy darabig nem értettem, mi tartott viszonylag sok időbe, amiért nem rögvest engedett be, de amint kinyílt a nyílászáró, választ kaptam hangosan fel nem tett kérdéseimre. Ott állt előttem Ő, mindössze egyszál törülközőben, melyet lazán tekert csípője köré, így engedve meg, hogy legeltessem tekintetemet, még vizes, tökéletesen kidolgozott felsőtestén. Vajon direkt csinálta, hogy még olyankor is engem kínzott, amikor ő volt a sértett fél?

- Így nyitsz ajtót idegeneknek is? – csúszott ki a kérdés ajkaim közül, mire tanárom flegmán megvonta vállát, mintha csak egy nemkívánatos személlyel beszélt volna.

- Nekik végül is tök mindegy – rándult furcsa mosolyra szája, ami kifejezetten nem tetszett rajta, annak ellenére, hogy amúgy remekül festett. Láttam a férfin, hogy még mindig rohadtul be van sértődve, aminek egyáltalán nem örültem, mivel semmi kedvem nem volt játszani ezt a kiengesztelős baromságot. – Miért jöttél?

- Bocsánatot akarok kérni – tértem a lényegre, s mintha erre Kris egy kicsit megenyhült volna. – Bemehetek? – Nem válaszolt, egyszerűen csak tágasabbra nyitott az ajtót, hagyva nekem, hogy besétáljak a nappaliba. Valamiért úgy éreztem, mintha megint a kapcsolatunk elején lettünk volna: minden csend kínos, minden idegen és furcsa, ami a másikhoz köthető, de elsősorban minden iszonyat zavarba ejtő, ami a másik testén van, vagy éppen nincs.

- Kérsz valamit?

- Hagyjuk az udvariaskodást, Yifan! – túrtam bele idegesen hajamba, ahogy az előttem állóra pillantottam. – Együtt járunk, már több mint három hónapja; jó lenne, ha nyíltan kimondanád mi a bajod, és nem csak besértődnél, mint egy kislány.

- Most bocsánatot jöttél kérni, vagy sértegetni akarsz? – húzta fel egyik szemöldökét, kissé provokatívabb stílusra kapcsolva, amit nehezen viseltem. Még mielőtt jobban összevesztem volna vele, – ha ezt lehet egyáltalán annak nevezni – kicsit lenyugtattam magam, majd mély lélegzetet véve közelebb léptem hozzá.

- Sajnálom, oké?

- És tudod is, miért kérsz bocsánatot? – pillantott rám hatalmas szemekkel, és nekem igazából csak akkor esett le a dolog; Kris nem féltékeny volt, vagy jogtalanul besértődött, hanem megbántott. Jó ég, megbántottam volna azzal, hogy nem tudtam lerázni magamról azt a csajt? De­… miért pontosan?

- Nem látok a fejedbe, nem tudhatom biztosra mi a bajod – mondtam őszintén, mire a férfi fáradtan helyet foglalt a kanapén.

- Féltékeny típus vagyok, Sehun – kezdte halkan. – Nem betegesen szerencsére, de akkor is az vagyok. És engem személy szerint bánt, hogy az állásomat kockáztatom érted, te pedig még egy tiniribancot sem vagy képes lepattintani magadról.

- Én próbáltam, de egyszerűen nem értett a szép szóból, kérdezd meg Jongdae-t, ő ott volt és ezt tanúsíthatja is nekem. Lecsapni nem csaphattam, mégiscsak egy lányról volt szó – adtam magyarázatot viselkedésemre, mire tanárom halványan elmosolyodva állt fel, s lépett elém. Szemei csillogtak, ajkai kedves gesztust formáltak, ahogy egész lénye hirtelen sokkal kedvesebbé vált, mégis csalódottnak tűnt.

- Rendben.

- De én tényleg sajnálom!

- Tudom – tette egyik kezét gyengéden arcomra, miközben hüvelykujjával végigsimított bőrömön. Jéghidegek voltak ujjai, mégis forrósággal öntöttek el, ami hihetetlen jó érzéseket keltett bennem, ezt mégsem tudtam kifejezni akkor. Lassan hajolt ajkaimra, óvatosan mozgott rajtuk, s szinte öt másodperc sem telt, mikor már el is vált tőlem. – Csak ígérd meg, hogy legközelebb lényegretörőbb leszel, amikor lerázol valakit magadról.

- Ígérem.

 Néhány nappal később, már sokkalta felszabadultabb volt a légkör kettőnk között, bár Kris még akkor is kissé furcsán viselkedett, és egyáltalán nem rossz értelemben. Ahogy ezt a kis incidenst tisztáztuk, újra ugyanúgy viccelődtünk és beszélgettünk, mint előtte, annyi különbséggel, hogy a férfi sokkal gyakrabban ölelt magához, egyre többször csókolt meg bármiféle ok nélkül, és eléggé nagy igényt mutatott arra, hogy csak a közelembe legyen. Esténként mindig magához húzott, éjszakánként nagyobb kényeztetéseket kaptam, és szex után minden alkalommal a karjai közt aludtam el. Ezek ellen nekem semmi kifogásom nem volt, csupán nem értettem miért csinálta mindezt.

 Egyik hétköznap délutánt nála töltöttem: az asztalnál ülve matekoztam (nem is értem miért), miközben ő a kanapén elhelyezkedve javította azokat a dolgozatokat, amit én személy szerint, látványosan elbasztam. Magamban titkon reménykedtem abban, hogy erre nem fog megjegyzést tenni, de nem is ő lett volna, ha nem említi meg.

- Sehun – szólt halkan, mire felé fordultam, elszakítva eddig a füzetemnek szentelt figyelmemet, hogy csak rá összpontosíthassak. Egyik kezében feladatlapom volt, míg a másikkal levette orráról szemüvegét, majd lassan feltápászkodva, elindult felém. – Ez mi akar lenni?

- Öhm… – gondolkodtam el egy pillanatra a totális karó papíromat figyelve, mire Kris lehajolt hozzám, s az asztalra támaszkodva kezdett beszélni.

- Te nem tanultál.

- Ez egy rendkívül éles megállapítás volt – válaszoltam gúnyosan a férfire meredve, aki folyamatosan mosolyogva vizslatta arcomat, a lehető leggyönyörűbb látványt varázsolva szemeim elé.

- Elszomorít, hogy ennyire leszarod a tantárgyamat – biggyesztette le ajkait, baromi aranyos szemeket meresztve rám, melyekben tetetett csalódottság pihent.

- A tanár jobban érdekel – mosolyodtam el pajkosan, majd egy rövid csókot nyomtam a férfi kívánatos ajkaira.

- Bármennyire is hízelgő ez a számomra, erre egy elégtelennél jobbat nem tudok adni.

- De Wu Seonsaengnim – játszottam el a durcás kisgyereket, mert tudtam, Yifan ezen mennyire jól tudott szórakozni. – Nem lehetne valahogy megoldani, hogy mégis meglegyen az a kettes?

- Nem is tudom – vakarta meg tarkóját az idősebb, mintha tényleg nehezére esne megadni nekem a jobb jegyet. De, hogy azért mégis biztosítsam azt az elégségest, megragadtam a férfi ingét, majd lehúztam magamhoz egy hosszú, szenvedélyes csókra, amibe szerintem mind a ketten beleremegtünk. Mikor elvált tőlem a férfi, óvatosan szemeimbe pillantott, majd kedvesen elmosolyodott, de úgy, hogy majdnem összecsináltam magam tőle. – Azt hiszem, mégiscsak megoldható az a kettes.

- És az is megoldható lenne, hogy segíts nekem? – kérdeztem ezúttal komolyan, mire a férfi felegyenesedve egy polchoz lépett, majd levett arról egy poharat, s vizet öntött bele. Biccentett egyet felém, jelezve, hogy mondhatom, amit szeretnék. – Erkölcstanra, vagy mi a tököm ez, azt kaptam háziként, hogy szerezzek egy idézetet a Bibliából.

- Ezt az a szenteskedő picsa tanítja, aki az Istenre maszturbál? – kérdezte két korty között, enyhe fintorral arcán.

- Az – forgattam meg szemeimet, ahogy arra az aszott nőszemélyre gondoltam, aki körülbelül kétszáz évvel ezelőtt volt annyi, mint Kris. – Tudsz mondani valamit abból a könyvből?

- „Mert az Ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.” - Zsoltárok könyve, 91. fejezet – felelte lazán, mintha a csuklójából kirázta volna ezt az idézetet, ami így is volt, de látszólag nem igazán érdekelte. Imádtam, hogy Kris ennyire intelligens, mivel baromi dögösen állt neki, és csak ez bebizonyította, hogy valaki ennyire fiatalon is lehet nála sokkal idősebbeknél milliószor műveltebb. Miután kifanoltam magamat, szépen csendben megkértem, hogy diktálja le nekem a mondatot, ami nem sokkal később meg is történt.

- S lőn az Isten, megteremté az iskolát, melyben egy hozzá imádkozó, irritáló fehérnép tanítá felesleges tudásra szegény jámbor gyermekeket – jegyezte meg halkan, mire belőlem kitört a hangos nevetés. Baromi fáradt voltam már akkor, így bármin képes lettem volna röhögőgörcsöt kapni, és aztán jött ez a beszólás… Azt hittem lefordulok a székről. Tanárom elmosolyodott látványomon, majd folytatta eme különös humorának fokozását, mely később egy teljesen másik úton kezdett továbbhaladni, egy olyanon, ami képes lett volna megrémiszteni. – Isten megteremté még a fiút, ki könnyedén hódítja a fehérnépet, kinek gondolatait senki nem ismerheti, s kibe az irodalmak s regék ismerője, Földiekhez nem méltóan szeret bele.

 A nevetésem abban a pillanatban halkult el, mikor a férfi utolsó szavai is elértek tudatomig. Hosszasan, folyamatosan agyalva pillantottam a tanár szemeibe, melyek csak és kizárólag engem vizslattak, várva valamiféle reakcióra. Őszintén nem tudtam mit kellett volna erre mondanom, így csupán kinyögtem az első épkézláb mondatot, ami akkor eszembe jutott.

- Tessék? – ráncoltam homlokomat, erősen abban a hitben élve, hogy az előbb hallottakat, csak félreértettem.

- Szeretlek – És itt esett meg, hogy tényleg leestem arról a rohadt székről. Anyád rohadt gravitáció, amiért pont egy ilyen pillanatban vagyok képes lecsúszni arról a szaros ülőhelyről. Nem tapad eléggé a seggem, vagy mi?

- Jól vagy? – segített fel rögtön Yifan, aggodalmasan mérve végig testemet, de mit sem törődve a megroppant hátsómmal, csupán azzal az egy szóval voltam képes foglalkozni.

- Te komolyan szeretsz? – meredtem az idősebbre, aki alig észrevehetően felsóhajtva, megvonta vállait s úgy válaszolt.

- Nagyon úgy tűnik… – bólintott, halovány mosollyal ajkain. – És ez magyarázatot ad mindenre.

- Mint például mire?

- Arra, hogy féltékeny vagyok; hogy szeretek a közeledben lenni; hogy sosem éreztem tehernek, amikor segítenem kellett neked; hogy gondolkodás nélkül kockáztatok miattad mindent… A szerelem egy logikus magyarázat erre. Szóval, igen: szeretlek!

 Azt hittem ott helyben elpatkolok embóliában. A szívem hevesen vert, alig kaptam levegőt, izzadni kezdtem és hirtelenjében szemérmesebb lettem, mint egy szűz apáca a férfiak előtt. Kris azért ölelt mindig magához, azért kényeztetett, azért féltékenykedett, hogy kifejezze irántam a szerelmét? És én élveztem; szerettem, amikor érezhettem az illatát, amikor hallgathattam a szívverését, s amikor a karjai közt aludhattam el. Ilyen érzés, amikor szeretnek? Amikor igazán szerelmes beléd valaki?

- Kris, én… – nem ment. Egyszerűen képtelen voltam én is kimondani ezt az egy szót, ami olyan egyszerűen csengett, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. Még mielőtt újra megpróbálkozhattam volna a szavak viszonozásával, a férfi megcsókolt: ajkai óvatosan mozogtak enyéimen, milliónyi gyengédséget s szeretetet vitt bele eme lágy gesztusba, amitől még a gyomrom is begörcsölt. Tarkójára simítottam kezeimet, hogy közelebb húzhassam magamhoz Őt, hogy a lehető legerősebben érezzem csókját, amiből nem tudtam betelni. Lassan vált el tőlem, alig néhány centire lihegett párnáimtól, mikor ismételten suttogni kezdte szavait.

- Tudom – azzal elmosolyodott, s ismételten kimondta. – Szeretlek!