37. fejezet

37. fejezet

- Na, hogy van a krapekod? – huppant le mellém Jongdae az iskolában, hatalmas lelkesedéssel hangjában. Meglepő módon a fiú hetekig nem érdeklődött irántam és Kris iránt, ami rendesen megdöbbentett, ugyanis Chen nem az a fajta volt, akit az ilyen nem érdekel. Már március küszöbét koptattuk, amikor végre a fiúból kiszakadt az első kérdése.

- Remekül, de ezt tőle is nyugodt szívvel megkérdezhetnéd – feleltem vállamat vonva, kissé furcsállóan pillantva a mellettem helyet foglaló srácra, mert logikusabbnak tűnt Krist megkérdezni arról, hogy van, mivel mégiscsak ott tanított, ahova mi is jártunk.

- Engem nem az érdekel, hogy pontosan vele mi van, hanem hogy ti hogy vagytok! – adta meg az egyértelmű utalást a dologra, ezzel jelezve, hogy szarik Yifan hogylétére. Milyen kedves, mondhatom.

- Kibújt a szög a zsákból!

- Ugyan Sehun, igazán mesélhetnél egy kicsit többet is – dőlt hátra fáradtan székén, miközben enyhén kislányos stílusra váltott, mellyel készült az agyamra menni. – Egész februárban moderáltam magam, hogy egy kis nyugtod lehessen a történtek után, de most már azért legyél annyira csajos, hogy beszélsz a kapcsolatotokról!

- Mégis mit mondjak? – tártam szét a karom meghökkenve. – Majdnem minden tudsz, amit kell.

- Azóta semmi izgalmas nem történt kettőtök között? – hajolt bele arcomba, kíváncsi szemekkel vizslatva engem, mintha elmémben próbálna meg olvasni, remélve, hogy kiszed belőlem valamennyi információt.

- Ha arra gondolsz, hogy olyasmi történt-e köztünk azóta, akkor a válaszom nem.

- Nem ezt akartam kérdezni – vont vállat, de különösebben nem zavarta, hogy eltértünk az eredeti témától. –, de ha már itt tartunk, komolyan nem volt semmi a kiakadásom óta?

- Szerintem azok után Yifan ötvenszer is meggondolja, mikor bújik a seggembe – válaszoltam fáradtan, mivel semmi kedvem nem volt a szexuális életemről beszélni, ami akkoriban ismételten a nullán volt. Miután Kris megismerte a húgomat és többször felugrottam hozzá – természetesen a kislány nélkül – egyetlen egyszer sem próbálkozott be nálam, amit én sajnáltam is. Azt gondoltam, ha neki nincs kedve hozzá, akkor nem erőltetem, hiszen annyira nem hiányoltam a dolgot, legalábbis az elején ezt hittem. De két hét szex megvonás még mindig ugyanolyan szar, mint a „melegségem” előtt volt.

- Tényleg miattam, van a dolog? – pislogott nagyokat a fiú, mire kedvesen kinevettem.

- Dehogy, csak szívatlak. Egyszerűen az utóbbi időben nem volt erre kapacitásunk.

- Fáradt volt, vagy mi? – ráncolta homlokát, hiszen számára érthetetlen volt az, amikor egy pár nem kefélt éjjel-nappal. El sem tudom képzelni, ők Xiuminnal, hogy bírták ki azt a néhány napot, amíg Chen hisztizett miattam; mindenesetre a hörcsög tuti nem kielégületlen, ez már biztos.

- Valami olyasmi, gondolom – vontam meg a vállam. – Nem beszéltünk erről.

- Hogyhogy?

- Nem volt miről beszélni Jongdae; ha ő nem kezdeményez én, nem fogok rámászni. Biztos nyomós oka van annak, hogy nem csinál semmit.

- Vagy egyszerűen csak azt szeretné, ha te nyitnál felé – válaszolta meg helyettem magamban milliószor feltett kérdésemet a fiú, mire a revelációmtól szívem szerint arcon csaptam volna magamat.

- Ez lenne a dolog mögött?

- Lehet – rántotta meg hanyagul vállait, mintha ez már annyira nem izgatná. – Nem ismerem Yifant, így fogalmam sincs arról ő, hogyan éli meg ezeket a helyzeteket, de általában ez szokott lenni a probléma. Történt valami meghatározó mostanában veletek?

- Hát… - vakartam meg tarkómat, egy pillanatra elgondolkozva. – Bemutattam neki a húgomat.

 Erre a kijelentésemre barátom perceken keresztül nem mozdult. Megmerevedve bámult rám, olyan arcmimikát erőltetve magára, mintha bármelyik percben képes lenne pofán csapni a faszságaim miatt, melyek neki már fizikailag fájnak. Mondjuk lehet, hogy tényleg így érzett, nem tudom, nem láttam a fejébe.

- Erre inkább nem mondok semmit sem – fordult el tőlem, teljesen „feladva engem”.

- Most miért? Nem kellett volna?

- Én még normális szituációban sem mesélek a szüleimnek Xiuminról, akkor a te helyzetedben én nem lennék olyan felelőtlen, hogy egy nyolc éves gyereknek bemutatom a meleg faszimat, aki nem mellesleg a tanárom is – suttogta el gúnyosan véleményét a dologról, majd mielőtt még valamit szólhattam volna, hozzátette. – De ez a te döntésed, és ha megbízol a kölyökben, akkor nem szóltam. Csak nehogy a végén megszopd.

- Nyugodj meg, emiatt aztán tényleg nem kell aggódni – biztosítottam barátomat testvérem diszkréciójáról. – Yunseo ezer százalék, hogy erről nem fog beszélni senkinek sem.

- Tudod, hogy csípem a húgodat, mert egy aranyos kislánynak tartom, de én nem bíznék meg benne ennyire, elvégre mégiscsak több mint fele annyi idős, mint te. – Chen aggályai teljesen érthetőek voltak, és ha nem ismertem volna ilyen jól a húgomat, és ha nem bíztam volna meg ennyire benne, akkor valószínűleg úgy cselekedtem volna, mint Jongdae. Viszont nem így tettem, mivel Yunseo nem egy átlagos kislány volt. – De a te húgod, valószínűleg többet tudsz róla, mint én, így vedd is úgy, hogy nem szóltam.

- Rendben – bólintottam egyet, majd kiélveztem a hirtelen ránk telepedett némaságot. Korán volt még aznap reggel, csupán mi ketten ücsörögtünk a teremben, hiszen sikeresen bejöttünk nulladik órára, amelyről kiderült, hogy elmaradt így feleslegesen keltünk fel. De annyira nem bántam, mivel így nyugodtan elbeszélgethettünk végre, amit az utóbbi időben nem tehettünk meg. Mint mondtam, Jongdae moderálta magát az elmúlt hetekben, így száz százalékosan őszinte társalgásunk nem igazán volt. Éltük az életünket: ő Xiuminnal és a munkájával foglalkozott, miközben igyekezett rendszeresen leveleket írni a szüleinek, én pedig a lehető legnagyobb titokban próbáltam tartani kapcsolatomat Yifannal, ezért minden vele töltött iskolai órában olyan semlegesen viselkedünk egymással, hogy még a legpletykásabb rémeket látó korombeliek sem gyanakodtak volna kettőnkre. Persze óra után mindig sokat sejtető pillantásokkal dobáltuk a másikat, és néha szemcsatáinkba Jongdae-t is bevontuk, de az iskolában ennél többet tényleg nem tettünk. Ha muszáj volt, beszéltünk egymással, de szigorúan csak az intézményhez köthető témákról; ha valami halaszhatatlan mondanivalónk volt, azt gyorsan sms-ben bepötyögtük. Délutánonként pedig mindig felugrottam hozzá, ott pedig az összes eddig magunkban tartott vágyunkat vagy mondanivalónkat kiadhattuk magunkból. Jó rendszer volt a miénk, bár néha klassz lett volna emberi időben, emberek között is olyan őszintének és nyíltnak lenni, mint amilyenek kettesben voltunk. Ez persze egészen érettségi végéig lehetetlen kívánságom maradt.

- Milyen volt az első randitok? – fordult felém kíváncsian barátom, aki egészen eddig csendben gubbasztott mellettem, csak úgy meredve a semmibe, mintha nem is gondolkozna.

- Micsodánk? – kérdeztem vissza meglepetten, de nem azért, mert nem értettem tisztán a kérdést. Egyszerűen a mi esetünkben ez nem volt releváns, tekintve, hogy a kapcsolatunkat eléggé zártnak lehetett nevezni, majdnem minden értelemben. – Mi még sosem randiztunk.

- Nem? – hőkölt hátra kissé a fiú, ezzel jelezve őszinte megdöbbenését.

- Annyira azért ne lepődj meg, oké?

- De ez hogy lehetséges? – ráncolta homlokát értetlenül, mintha számára felfoghatatlan lenne ez az egész.

- Nem a mi stílusunk a randizgatás, a másik meg, hogy nem is engedhetjük meg magunknak a helyzetünket illetően – válaszoltam gyorsan, abban reménykedve, hogy Jongdae leszáll erről a témáról és lehetőleg valami másról, kezd faggatni.

- Az utóbbit még meg is értem, bár az sem ment fel titeket minden alól, de ez akkor is lehetetlen számomra. Amióta én és Xiumin együtt vagyunk, folyton megyünk bulizni, néha vacsorázni esetleg egy-egy koncertre… - kezdte sorolni a listáját, de beszéde során csupán egyetlen egy kérdés merült fel bennem.

- Nektek hogy van minderre pénzetek? – értetlenkedtem, mert tudtommal a fiú csak saját keresetéből élt, mondjuk arról fogalmam sem volt, annak mennyi lehetett a pontos összege.

- Igazából én sem tudom – gondolkodott el egy pillanatra Jongdae, mintha az egész életét kellene átértékelnie abban a néhány percben. – Tényleg; hogy a picsába tudunk ennyi helyre elmenni?

- Oké, ez inkább volt költői, mint normális kérdés, szóval kérlek, ne próbáld megválaszolni – mosolyodtam el a fiú lesokkolódott ábrázatán, lehetséges valóban ennyire rosszul érintette az a tény, hogy sztriptízesként milyen sokat keres, bár ezt biztosra nem tudhattam.

- Na mindegy – legyintett végül. – A lényeg annyi, hogy mi Xiuminnal mindig megyünk valami érdekes randihelyszínre, hogy tuti ne hűljön ki a kapcsolatunk.

- Ti ketten még az Északi-sarkot is képesek lennétek felolvasztani, a helyedben nem aggódnék a románcotok szikrája miatt – forgattam meg szemeimet, mire egy karon vágást kaptam ajándékba, mivel Chennek nem nagyon tetszett a hangsúly, amit vele szemben ütöttem meg. Igazából csak nem örült annak, hogy közvetve ugyan, de lebuziztam, mondjuk ezen nem értem miért akadt ki. Én is ugyanúgy egy férfival jártam, tehát semennyivel nem voltam „hidegebb” nála, magamat pedig nem sértettem volna meg. Ezzel a kijelentésemmel csak kifejezni szerettem volna az elismerésemet kettejük iránt: ki tudja Minseok és Jongdae mióta voltak együtt – igen, lusta voltam matekozni –, de eddig még képtelenek voltak megunni egymást. Olyan pillantásokkal vizslatták a másikat, mintha a kapcsolatuk a reggeli harmatnál is frissebb lenne, holott már egy összeszokott szerelmespárról beszéltünk, akik ugyanúgy rajongtak egymásért, mint az ismerkedésünk elején. Ennél szebb köteléket még életemben nem láttam, és be kell vallanom, kicsit irigy voltam, hogy Jongdae nem tudta megunni párját. Bár akkor ez a veszély nálam sem állt fenn, de Chen látványosan monogámabb alkat volt, mint én: Ez pedig egy nagyon jó tulajdonsága volt a fiúnak.

- A lényeg annyi, hogy szerintem ti is csinálhatnátok olyanokat, mint a normális párok.

- De miért? – tártam szét hitetlenül karom, mert ennél több okra volt szükségem, bár őszintén, annyira nem bántam volna, ha Kris és én nem csak a lakásán éljük ki magunkat. Mármint, oké volt, hogy máshol erre nem adódott lehetőségünk, de egy kis változás talán tényleg jót tett volna nekünk. Leginkább nekem.

- Mert akkor duplarandizhatnánk! – válaszolt kapásból az idősebb, olyan csillogó szemekkel, akár egy korabeli szerelmes kamaszcsaj.

- Na most menj a picsába! – fintorodtam el reflexből, mert gyűlöltem az ilyen Amerikába illő klisés faszságokat, amiket már mi is kezdtünk átvenni. Imádom azt az országot, de néha olyan baromságokat bírnak kitalálni, hogy szívem szerint az arcomról kapargatnám le a bőrt, amikor Valentin-napon a szerelmespárok szív alakú csokikat ajándékoznak egymásnak, ahelyett, hogy dugnának egyet, vagy mit tudom én. Komolyan egy külön ünnep kell arra, hogy meglepd valamivel azt az embert, akit állítólag mindennél jobban szeretsz? Ugyan kérem. Utáltam az ilyeneket, és ezt Chen is pontosan tudta, de volt egy olyan érzésem, hogy direkt húzta ezzel az agyamat.

- De most miért? – vonyított fel kislányos hangon, karomat kezdve ráncigálni. – Olyan jó lenne, ha négyesben lóghatnánk! Yifan megismerhetné Xiumint, és szerintem tök jól kijönnének egymással! Na Sehun légyszi, csak a kedvemért…

- A seggedet baszki ne nyaljam ki?! – fújtattam továbbra is frusztráltan, mert az efféle beszélgetések képesek voltak teljesen leszívni az agyamat.

- Sehun-ah! – nyújtotta el nevemnek végét, amivel már végképp betelt a pohár.

- Oké, megígérem, többet nem teszek rád és Xiuminra megjegyzést, csak könyörgöm, soha a büdös életben ne adj ki magadból ilyen hangot még egyszer! – tettem eleget ki nem mondott kérésének, mire elégedetten dőlt vissza székében, kiélvezve győzelmének édes ízét.

- Ennek örülök. Viszont a randi résznél nem vicceltem.

- Mi? – kaptam rá tekintetemet ijedten. – Komolyan négyesben akarsz vacsorázni?

- Dehogy! – válaszolt kapásból, immár teljesen őszinte arcmimikával, ami újra normális tempóra kényszeríttette heves szívverésemet. – Csak szerintem, át kellene gondolnod mindazt, amit mondtam; egyedül kettőtökről.

- Át fogom – mondtam, mintha ez eddig kérdés lett volna. Jongdae tanácsait mindig figyelembe szoktam venni, még akkor is, ha amúgy baromságnak tartom az egészet. A fiú fontos volt nekem, ahogy a személyes véleménye is, így nem hagytam figyelmen kívül egy-egy megnyilvánulását, vagy utalását. Ezek után már csendesen ültünk egymás mellett, melyet az ajtó hirtelen kinyílása szakított félbe; legnagyobb meglepetésemre az alig egy perccel ezelőtt emlegetett pislogott felénk meglepődve.

- Hogyhogy itt vagytok? – lepődött meg párom, ahogy elegáns öltözetben belépett hozzánk, miközben az ajtót lendületből csukta be maga után. Reflexből álltam fel, barátom pedig követte a példámat, mivel ő minél előbb kettesben szeretett volna hagyni minket.

- Elmaradt a nulladik óra, csak mi nem tudtunk róla – vontam meg vállam, mire az előttem álló férfi bólintott. Aznap is remekül nézett ki, hiszen a téli bakancs tökéletesen passzolt fekete farmeréhez, melyet kifejezetten elegánssá varázsolt egyszerű fehér inge, amit amúgy nem gyakran hordott. Szívem szerint leszaggattam volna róla minden textilt, de iskolában voltunk, és Jongdae még mellettem pislogott, akár egy értetlen kölyökbagoly.

- Na én asszem meglátogatom SungYeol hyungot a büfében – szólalt meg hirtelen barátom, majd sietős léptekkel az ajtó felé vette az irányt, de előtte még visszaszólt páromnak. – Ti amúgy baromi különösek vagytok! – mondta, majd egy egyszerű mozdulattal lelépett. Furcsa volt megint kettesben lenni Yifannal, tekintve, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztunk egymással olyan tekintetben és baszki annyira ki voltam éhezve, hogy ott helyben képes lettem volna leteperni.

- Örülök, hogy itt talállak – szólalt meg végül, majd tarkójára simítva kicsit közelebb lépett hozzám. – Következő kedden valami fogadóóra vagy mi a halál lesz, így későig bent kell lennem. Ne várj rám!

- Ezt akár ma délután is el tudtad volna mondani – válaszoltam halkan felsóhajtva, mert ennél azért többre számítottam. Mármint, a suliban tényleg csak akkor szoktunk egymáshoz szólni, ha esetleg komolyabb probléma adódik, vagy halaszthatatlan információink vannak. Amúgy csak úgy viselkedünk egymással, mint két vadidegen a folyosón, holott valószínűleg még saját magunknál is jobban ismerjük a másikat.

- Lehet – vonta meg vállát hanyagul. – Viszont ezzel nem akartam addig várni – suttogta aranyosan, majd kezeit lassan derekamra vezetve közelebb húzott magához, s szenvedélyes csókot lehelt kiszáradt ajkaimra. A hirtelen jött gesztustól majdnem összeestem eleve remegő térdeim alatt, hiszen sokáig nem is nagyon értünk egymáshoz, s ahhoz képest az a reggeli csók az akkori állapotomnak nem nagyon tett jót. Újra ajkaimon éreztem puha párnáit, ismételten megízlelhettem tehetségét nyelvjátékában, miközben kecsesen ringatóztak gyomromban a kurva romantikus lepkék, melyek csak Wu Yifan egy-egy ilyen megnyilvánulása után keltek életre.

- Mit művelsz? – toltam el magamtól hitetlenül, miközben nyugtalanul meredtem szemeibe. – Iskolában vagyunk, bárki megláthat minket!

- Nem érdekel, nem bírok tovább várni – sóhajtott kéjesen, majd megint birtokba vette ajkaimat, ellenkezésem ellenére is. Bár annyira nem zavart, mert Kris fantasztikusan csókolt, és akkor reggel ez kellőképpen felébresztett, de még így is nagy volt a lebukásunk lehetősége.

- Mi ez a hirtelen jött kangörcs? – léptem el tőle, és csak másodsorban azért, hogy ne tudjon ajkaim után kapni. Tényleg beszélni akartam vele úgy rendesen, és magyarázatot vártam arra, hogy miért távoldott el tőlem arra a néhány hétre.

- Már ez is baj?

- Akkor máshogy kérdezem – bólintottam egyet, miközben arra mertem vetemedni, hogy meglehetősen közel léptem hozzá, ezzel próbálva nyomatékosítani mondanivalómat. – Hol volt eddig ez a kangörcs?

- Hát… - húzta el száját a férfi, miközben hatalmas ujjait tarkója selymes bőrére simította. – Azt gondoltam, neked jobb lenne, ha egy kicsit tartanánk a távolságot.

- A történtek után, te még ezt hitted? – pislogtam rá hitetlenül, hiszen Kris elég jól ismert már ahhoz, hogy tudja, mekkora egy kanos barom vagyok, és biztos nem kínozna azzal, hogy megvonja tőlem a szexet. Itt másról volt szó, ebben biztos voltam.

- Igazából azt hittem, nekem van erre szükségem – helyesbített, ami végkimenetelt illetően nem hangzott jobban, sőt kifejezetten lehangolt.

- Neked?

- Tudod, az utóbbi időben elfoglalt voltam, és a szabadidőmben nem akartam rád telepedni, mivel tanulnod kellett, meg az érettségire készülnöd, ebben pedig nem szerettelek volna megakadályozni – vont vállat ismételten, nem nézve szemeimbe, mikor eme szavak elhagyták ajkait. Hát Kris, ez a hazugság sem jött be igazán.

- Szerinted, amikor délutánonként nálad dekkoltam, tanulni szerettem volna? Legfeljebb a biológiát imitáltam volna szívesen – mosolyodtam el, miközben lassan álla alá nyúlva emeltem fel tekintetét, hogy az enyéimbe fúrhassam azt. Kris szemei egyszerűen varázslatosak voltak, akármilyen állapotban néztem beléjük, mindig elbűvöltek. – Valójában miért hanyagoltad a lenti dolgokat?

- A húgod miatt – felelte ezúttal őszintén, ezzel egy értetlen grimaszt kényszerítve arcomra.

- Miért? Titkon a szekrényedben tároltad, és nem akartál előtte megfektetni, vagy mi?

- Dehogy – nevetett fel hangosan, majd visszafogva engem szorítani vágyó gesztusait, egy kicsit távolabb merészkedve tőlem indította el az őszinteséglavinát. – Csak egy kicsit megijedtem.

- Ha ez megnyugtat, eddig mindössze csak két-három kisállatot nyúzott meg – próbáltam poénosra venni a figurát, de néhány halványabb mosolyon kívül többet nem húztam ki belőle. Abban a helyzetben mondjuk nem is tudtam volna.

- Nem konkrétan a húgod személyétől ijedtem meg, mint mondtam, nagyon aranyos kislány, csak…

- Csak mi?

- Egyszerűen az a dolog, amit sugárzott, hirtelen megálljt parancsolt nekem – válaszolt kissé hevesen gesztikulálva, de szavainak általa megformált jelentése valahogy nem tudott épségben eljutni hozzám.

- Tehát megrémültél a végtelen mennyiségű cukiságtól és érdeklődéstől… Pedig mondtam neki, hogy fogja vissza magát.

- Nem erről van szó – sóhajtott egy nagyobbat a férfi, próbálva összeszedni gondolatait, hogy rendesen meg tudja magyarázni számomra különös érzéseit. – Nem Yunseo miatt ijedtem meg, hanem mert bemutattad.

- Ez akkora problémát okozott neked? – pillantottam rá félve, mert nem szerettem volna, ha ráerőszakolásnak gondolja azt a délutánt, amikor testvérem megismerte őt. Aznap nem úgy festett, mint akit különösebben feszélyez egy nyolc éves kislány jelenléte, épp ezért nem értettem, miért ezt említette problémaként.

- Nem – rázta meg fejét. – Kedvelem a húgodat, egy tündéri gyerek, ráadásul korához képest sokkal intelligensebb is, így örülök, hogy megismertem. Viszont te engedted meg neki, hogy megismerjen engem, holott eddig mindenki elől el kívántál titkolni, a kettőnk érdekében. Erre hirtelen beállítasz a testvéreddel, akit mindenkinél jobban becsülsz és szeretsz, és megtisztelsz azzal, hogy felvállalsz előtte. Képzeld magad a helyzetembe; Oh Sehun bemutatja nekem a kishúgát, aki olyan neki, mint másoknak a szülei… Ez azért elég nagy szó, és mivel pasiból vagyok, be is pánikoltam tőle rendesen.

- Te komolyan ennyire túlkombináltad ezt a helyzetet? – mosolyodtam el valós aggodalmán, de azért dühített is, hogy egy ilyen miatt képes volt hanyagolni. Igen, fürdős kurvásan nyafogok, de akkor is basszus!

- Ja, néha szokásom kicsit elrugaszkodni a realitásoktól – vakarta meg tarkóját mosolyogva, mire eddig magamban tartott röhögésemet kiengedtem.

- Mekkora hülye vagy! – nevettem folyamatosan, hiszen az efféle okok egyszerűen nevetségesek voltak, és ezt nagy valószínűséggel Yifan is pontosan tudta. – A sok hetes kimaradásért nem kapok valami vigasztaló díjat, vagy ilyesmi?

- Most, hogy így mondod – lépett egy kicsit közelebb, s kezeit derekam köré fonta, úgy nyomott egy csókot homlokomra. – Engesztelésül kérhetsz tőlem valamit.

- Bármit? – pillantott föl rá, mire a férfi egy rövid időre elgondolkozott.

- Bármit, ami józanész határain belül van – adott nekem pontos kereteket párom, aminek hatalmas udvarán boldogan legeltethettem szemeimet, miközben pörgettem kerekeimet, mit is kérhetnék tőle. Aztán, alig néhány másodperccel később kipattant az isteni szikra fejemből, mintha eleve oda teremtették volna, annak a célnak a beteljesülésért, hogy kinyögjem ominózus kérésemet.

- Menjünk el holnap este vacsorázni!

- Hogy mi? – akadt fenn Kris szemöldöke, miközben meghökkenve kicsit távolabb tolt magától, hogy szemeimbe tudjon nézni. – Randizni akarsz?

- Igen – válaszoltam szinte kapásból, mert amiről alig egy tíz perccel ezelőtt beszéltünk Chennel, nekem nagyon bejött. Nem voltam az a romantikus alkat, de azért elmenni kajálni valahova, közben csak beszélgetni és egy kicsit kimozdulni a megszokott hétköznapokból sokkal vonzóbb volt számomra, mint mindig ismételgetni ugyanazt. Szerettem Krissel lenni, akárhol voltunk, viszont úgy éreztem, nekem igényem van egy ilyen estére, már csak azért is, hogy kitapasztalhassam pontosan milyen egy normális randi. – Nem tetszik az ötlet?

- Dehogyisnem, csak tőled nem ilyenre számítottam – vont vállat, majd tovább informálódott. – És mire gondoltál pontosan?

- Nem tudom. Kiöltözhetnél, tudod olyan klasszikusan szívdöglesztő stílusban, elmehetnénk valami étterembe, ott nagyot romantikázva beszélgethetnénk, majd miután úriember módjára meghívtál, elmehetnénk hozzád, és én visszafogottan leszakíthatnám rólad a ruhádat – vázoltam fel az elképzeléseimet, s már akkor láttam Kris arcán, hogy imponáló neki az ötlet, főleg annak legutolsó része.

- Hm, ez a terv egész jónak ígérkezik – mosolyodott el a férfi, de még mielőtt gyors csókot nyomott volna ajkaimra, barna íriszei váratlan felcsillanása miatt, lelkesen eltolt magától. – Ismerek egy helyet a város másik végén ugyan, aminek remek a hangulata, nem annyira puccos, de az alkalomhoz illik, és oda általában külföldi melegek járnak, akiket garantáltan nem látsz még egyszer ebben az életben.

- Honnan tudod? – ráncoltam homlokomat, hisz csak azért, mert hirtelen meleg lettem (amit még mindig nem nagyon tudok hova tenni), még nem ismertem a városban minden olyan éttermet, szórakozóhelyet vagy egérlyukat, amikbe csak és kizárólag homoszexuálisok járnának.

- Régebben megfordultam ott párszor.

- Értem – bólintottam egyet, mert erre mást annyira nem tudtam volna mondani.

- Akkor holnap hétre érted megyek! – puszilt arcon lelkesen, mintha a reggel megivott kávéja hatása hirtelen kezdett volna hatni, azon a korai csütörtökön. Yifan egyenesen kiröppent az ajtón, mondván, hogy még sok elintézni valója van, én pedig ott maradtam a néma teremben, teljesen egyedül.

***

 Másnap este, már hét óra előtt tíz perccel készenlétben álltam, mivel meglepő mód, baromi izgatott voltam, pedig nem egy szinte ismeretlen pasival mentem vacsorázni, hanem egy olyan férfival, akivel már majdnem két hónapja jártam. Ez a szokásosnál jóval hosszabb idő volt, amit eddig kibírtam, szóval ezt akár még egy kisebb ünnepként is kezelhettem volna, de amikor a tükör előtt folyamatosan a hajamat baszkeráztam, valahogy nem jutott eszembe ilyeneken gondolkodni. Mázlimra csupán húgom volt otthon, no meg a személyzet néhány tagja, így elég volt csak Yunseoval foglalkoznom, aki hatalmas szemeket rám meresztve pislogott minden egyes mozdulatom láttán.

- Ideges vagy Sehun-ah? – kérdezte ártatlan hanglejtéssel, ahogy végigmérte öltözetemet.

- Az nem kifejezés mennyire.

- De miért? Hiszen Ő és te már régóta együtt vagytok – mondta aranyosan pillantva rám, miközben hosszú fekete tincseivel játszadozott. Testvérem páromat az otthonunkban majdnem mindig „Ő”-ként emlegette, nehogy véletlenül elszólja magát. Persze nem az a fajta volt, aki sokat kotyogna erről, de azért jobb volt biztosra menni.

- Tudom, de mégis… - húztam el számat egy pillanatra, ahogy elgondolkoztam válaszomon. – Valamiért szeretném, ha ez az este tökéletes lenne.

- De az lesz, Sehun.

- Honnan tudod? – fordultam felé, hogy azért mégse a tükrön keresztül kelljen beszélgetnünk.

- Vele lehetsz, ami már eleve nagyon jó. És még ki is csípted magad, ami tuti tetszeni fog neki, hiszen eddig még sosem öltöztél így, egyetlen egy lány kedvéért sem. Ráadásul ez a farmer kiemeli a fenekedet, ami egy újabb pluszpont – emelte tekintetét nadrágomra, majd megbizonyosodott arról, hogy tényleg jól áll-e rajtam. Tény és való, hogy ezelőtt még sosem húztam magamra ilyen szerelést, de tényleg szerettem volna, ha azaz este fantasztikus lesz, és ha ahhoz az kell, hogy kiöltözzek, akkor megteszem basszus. Nem is vittem túlzásba, csak felkaptam egy koromfekete farmert, hozzá egy fehér V kivágású pólót, amelyre egy zakót vettem, melynek ujjait könyékig feltűrtem. Úgy néztem ki, a tökéletesen beállított hajammal együtt, mintha egy angol divatmagazinból léptem volna ki, és csak reménykedni tudtam abban, hogy Krisnek ez inkább lesz imponáló, mint nevetséges. Magam sem értettem, miért akartam ennyire mániákusan tetszeni neki, hiszen ő még egyszál alsóban is vonzónak látott… Mondjuk meg tudom érteni miért, amilyen piszkos a fantáziája.

 Váratlanul, pontosan hét órakor nem mellesleg, megrezzent a zsebembe csúszatott mobilom, melynek kijelzőjén Yifan üzenete villogott, azt jelezve nekem, hogy kint van a ház előtt. Bármennyire is lett volna romantikus, ha bejön hozzám a házba, azért az inkognitónkat valamennyire tartani kellett, így inkább én indultam ki.

- Legyen jó estét Sehun-ah, majd holnap találkozunk! – intett nekem az ajtóból húgom, miközben én fokozatosan haladtam kifele, míg el nem értem a kaput. A Nap akkortájt ment le, így narancssárgás színekben kerestem párom autóját tekintetemmel, mire végre sikeresen megtaláltam azt. Ahogy egyre közelebb kerültem a kocsi ajtaját támasztó férfihoz, egyre élesebben láthattam makulátlan öltözetét, amely az eddigieknél is jobban tetszett: konkrétan szmokingot húzott. Wu Yifan, irodalom és történelem tantárgyát oktató tanárom, barátom és jelenlegi párom, csupán egy este miatt, képes volt szmokingban jönni. Azt hittem ott halok meg vizuális orgazmusban, orrvérzések közepette, valami idióta rángatózó görcsben, miközben kiélvezem a szemem elé tárult iszonyat dögös látványt. Szerencsémre hanyagolta azt a kissé idegesítő csokornyakkendőt, és helyette szabadon hagyta nyakát, s ingét látványosabban kigombolta, hogy egy minimális belátást azért nyerhessek mellkasára. Mikor elé értem, szívem szerint ott az úttesten rávetettem volna magam, de kontroláltam az érzéseimet, így csupán egy mosollyal ajándékoztam meg engem kedvesen figyelő páromat.

- Lehet egy, kicsit alulöltöztem? – pillantottam egyszerű szerelésemre, mire Yifan halkan felnevetett.

- Miről beszélsz? Remekül nézel ki – lépett hozzám közelebb, majd egy puszit nyomott arcomra, miközben ajkai lassan kezdtek fülem felé haladni. Akkor nagyon örültem neki, hogy egy nem annyira nyüzsgő utcában laktam, ahol percenként száguldanak el az autók tízesével. – Azt hiszem ez a felső, a ma estét nem fogja épségben megúszni.

- A helyedben én ezt a komplett szmoking szettet félteném – válaszoltam hasonló mosollyal arcomon, mint amit ő is használt, de válaszul csak egy lágy csókot kaptam ajkaimra, melyek egy pillanatra még azt is elfeledtették velem, hogy az utcán állunk.

- Nem szívdöglesztőt mondtál tegnap?

- Szívdöglesztőt, nem orgazmuskeltőt – vázoltam fel „problémámat”, amelyre csak lebiggyesztette ajkait, mintha tényleg elszomorítaná eme mondatom.

- Csak az igényeidet szerettem volna kielégíteni.

- Arra ott van a ma este – nevettem fel egy kicsit halkabban, majd minden szó nélkül, egyszerűen beszálltam a kocsiba, elfoglalva az anyósülést.

 Az út baromi hosszú volt az étteremig, hiszen mégiscsak a város másik végére rakták az épületét, de Krissel remekül elütöttük az időt, hiszen az elmúlt heteket végre át tudtuk beszélni. Hiába találkoztunk minden nap, fogalmunk sem volt arról, a másik hogyan élte meg ezt a szexmentes időszakot. Oké, valószínűleg nem kellett nagy sütnivaló ahhoz, hogy Yifan rá tudjon jönni, én majdhogynem belehaltam a dologba, mert hát mégis hatalmas igényeim vannak, amiket ha nem elégítenek ki, morcos leszek. Jó, inkább csapok át hisztis, agresszív picsába, de a lényeget szerintem mindenki érti. Érdekes volt hallani Yifan szemszögét is arról, hogy pontosan miért nem közeledett hozzám az utóbbi időben, és jobban belegondolva, teljesen megértettem őt, elvégre én is férfiból voltam.

- Tehát, ha jól értem, akkor azért akartál távol maradni tőlem, mert a húgom bemutatása kicsit gyors volt neked? – összegeztem egy kérdésben mindent, ami nekem leesett hosszadalmas szavaiból.

- Nem egészen gyors, csak váratlan, és azt hittem a te esetedben ez elég nagydolognak számít.

- Az is – bólintottam, miközben az utat figyeltem, hogy ne kelljen a szemeibe, vagy egyáltalán rá néznem. – Azért mutattam be neked őt, mert szerettem volna, ha olyannak lát, amilyen ténylegesen vagyok, s nem olyannak, mint amilyennek éveken keresztül ő hitt. Igen, ez egy fontos dolog volt, de nem jelent egyet azzal, hogy hozzád akarok költözni, gyerekeket örökbe fogadni, és minden nap játszani a háziasszonyt, hogy egy ideális összképet alkothassak.

- Tudom – sóhajtott egyet halkabban. – Egyszerűen csak azt hittem…

- De ne hidd! – szakítottam félbe, ahogy rákaptam eddig a műszerfalat bámuló tekintetemet. – Emlékeztetnélek, hogy januárban te ültél zongora elé és énekelted bele egy dalba, hogy járni akarsz. Azt hittem számítani fogsz arra, hogy idővel fontos leszel nekem.

- Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar be fog következni – mosolyodott el halványan, ahogy egy pillanatra rám emelte kedvesen csillogó tekintetét. Kris íriszei túl sokat mondtak nekem az alatt a néhány másodperc alatt, így ha akartam volna, ha nem, a zavaromat nem tudtam leplezni, ezért ismét a műszerfalat kezdtem vizslatni.

- Ha számítottál volna rá, most nem kellene randira vinned.

- Ha ez tényleg így van, akkor ezek után sem, akarok semmit sem biztosra gondolni – nevetett fel csendesen, majd a legközelebbi piros lámpánál egy egyszerű mozdulattal kicsatolta magát, s áthajolva hozzám csókolt ajkaimra. Meglepett a hirtelen tett lépés, de készségesen viszonoztam gesztusát, mellyel étvágyamat fokozta csupán a férfi. Kris valószínűleg pontosan tudta, hogy mennyire szeretem csókjait s tökéletes nyelvjátékát, hiszen akárhányszor csak ajkait az enyéimhez érintette, a szívverésem tempóban még egy olimpikont is lefutott volna, akárcsak heves lélegzetvételeim, melyek közvetlen a csók pillanata után törtek fel belőlem. Bár az autóban megtörtént érintések rövidek s egyszerűek voltak, mégis borzasztóan jólestek, és csak még izgatottabbá varázsoltak azon a pénteki estén.

 Kris nem viccelt, a hely tényleg a város másik végében volt, de az étterem hangulata könnyedén kárpótolta a hosszadalmas utazást. Valójában semmi különös vagy extrém nem volt benne, csak egy kissé sötét, francia beütésű, bordó falú éttermet kellett elképzelni, egyfajta gótikus bájjal, ami amúgy egyáltalán nem illett a helységhez, de mégis ott volt. Kerek asztaloknál ettek a valóban külföldi, nagy valószínűséggel nyaraló szerelmespárok, kiknek többsége tényleg egynemű volt, de azért néhány hetero személyt is fel lehetett fedezni. A pincérlány kedvesen mosolygott ránk, majd miután kicsit személyesebben köszöntötte Krist (tököm sem tudja, honnan ismerik azok egymást), egy kissé eldugottabb asztalhoz vezetett minket, melynek közepén egy apró mécsesben égett egy illatos gyertya, mely csak fél méteres körzetre hatott. Miután Yifan megrendelte az italok, az asztalon hagyott étlapot kezdte tanulmányozni, mintha észre se venné meghökkent pillantásaimat rajta.

- Te aztán nem viccelsz – mondtam, továbbra is a hangulatos étterem falait vizslatva, melyeken elvetve láttam egy-két festményt, melyek ugyan teljesen egyszerűek voltak, mégis rendelkeztek egy különös bájjal, ami imponáló volt a számomra.

- Megadom a módját, már ez is baj? – mosolyodott el, ahogy óvatosan rám pillantott, közben félig az étlapra koncentrálva. – Amúgy a hely az egyik barátomé, ezért tudott nekünk ilyen hamar asztalt foglaltatni. Baj, hogy ilyenkor jöttünk?

- Dehogy. Csak nehogy a végére már olyan késő legyen, hogy ne bírjam kontrolálni magam – kacsintottam egyet, melyet párom csak egy mosollyal nyugtázott. Hihetetlenül jól éreztem magam azon az estén; a kaja fantasztikus volt, Krissel ahogy eddig, most is remekül elbeszélgettünk és mindezen csak dobott, hogy a felszolgáló lány rohadt jó fej volt velünk, amit nem szoktam meg, mert eddig csak bunkó pincérekkel találkoztam, amikor étterembe mentem. Egyszóval azaz este tökéletesnek indult, és nagyon úgy festett, hogy ilyen színvonalon is ér véget, de valamelyik köcsög odafent azt mondta; „Na akkor most basszuk szét, Oh Sehun fantasztikus randevúját!”. És baszki, tényleg tönkrement, csupán egyetlen egy pillantástól.

- Basszus – nyögött egyet párom, ahogy meredten a bejárat felé pislogott, mint aki az előbb látta volna meg az Antikrisztust, aki készülte őt megátkozni. Értetlenül vezettem tekintetemet oda, ahová pontosan Yifan is nézett, és ha visszapörgethetném az időt, inkább ugornék ki az ablakon, minthogy megpillantsam azt a személyt a bejáratnál, akit a legkevésbé akartam. A hosszú barna fürtök kecsesen omlottak a lány már gömbölyödő hasára, ahogy nem tűrte el tincseit előröl. Rendkívül csinosan volt felöltözve, szolid sminkkel ékesítette meg varázslatos összképét, amit még ilyen hosszú idő eltelte után is gyönyörűnek tudtam látni. Amikor belenéztem a lány hitetlenül csillogó szemeibe melyek engem, vizslattak, szívem szerint felálltam volna az asztaltól, hogy odamenjek hozzá és beszélgessünk. Tudni akartam mi van vele, hogy érzi magát, mik történtek vele az utolsó találkozásunk óta, hiszen évezredeknek tűnt az a néhány hónap, amíg nem foglalkoztam azzal a hölggyel, kinek szíve alatt az én gyermekem cseperedett. A baj csupán az volt, hogy nem ott kellett volna megint találkoznunk, nem egy olyan helyzetben, melyet mindenki elől titkolni próbáltam. Képtelen voltam bármit is tenni, csak figyeltem a felém közeledő női alakot, aki mögött szorosan lépkedett egy vékonydongájú férfi is, csupán végighallgatva a lányt, kinek hitetlen tekintete hol rajtam, hol Yifanon pihent.

- Sehun… - akadt meg már az első szónál, próbálva kinyögni magából egy épkézláb mondatot.

- Szia Sulli – köszöntem neki, míg a mögötte álló MinKinek csupán biccentettem egyet. – Mit kerestek itt?

- A fene se gondolta volna, hogy ismerősökbe botlunk – válaszolt izgatott a lány, majd tekintetét a velem szemben helyet foglaló férfire vezette. – Wu Seonsaengnim… Ön és Sehun…?

- Csak egy iskolai projekt miatt vacsorázunk együtt – mondta hidegen párom, mintha egy cseppet sem lenne zavarban, pedig láttam rajta, hogy a megdöbbenését nehezen tudta csak visszanyelni.

- Na persze – forgatta meg szemeit exem, majd ismételten felém fordult. – Azt akarjátok nekem beadni, hogy kiautóztatok a város másik végébe, hogy gyertyafény mellett az iskolai programról beszéljetek? Komolyan ennyire hülyének néztek?

- Igen – válaszoltam őszintén, egy pillanatnyi töprengés után, mire Renből egy halk nevetést, míg Sulliból egy hatalmas fújtatást sikerült kicsalnom.

- Rohadtul nem vagy vicces, Oh Sehun, és ez a helyzet sem az! Tudod mennyire komoly az, amit most művelsz? – kért számon teljesen ignorálva páromat és a sajátját is, mintha csak az anyámmal beszéltem volna.

- Hidd el Sulli, tisztában vagyok a szituáció súlyosságával – sóhajtottam egyet, miközben orrnyergemet dörzsölgettem, próbálva megnyugtatni megfáradt idegeimet.

- És Ön? – fordult elképedve tanárom felé. – Tudja, hogy ezért akár börtönbe is mehet?

- Igen, tudom – mosolyodott el kedvesen a férfi, majd tekintetét a lány pocakjára vezette, majd bájosan megjegyezte. – Szép a hasad. Hányadik hónapban vagy? – A kérdésre, ex-barátnőm elpirult, s egyik kezével végigsimított gömbölyödő bőrfelületén, amely mögött egy másik élet volt kifejlődőben.

- Most léptem az ötödikbe – válaszolt halkabban, ahogy egy kisebb mosolyt eresztett felénk, miközben kiélvezte, hogy barátja hátulról átölelte. Sulli és Ren klasszul mutattak egymás mellett, és már akkor tudtam, hogy a gyermeknek remek szülei lesznek. Viszont volt valami, ami nem igazán hagyott nyugodni, és ennek hangot is adtam.

- Hogyhogy ekkora már a baba? Tudtommal látványos növekedés csak a hatodik hónap után lesz, a te hasad pedig már most nagy.

- Nos – sóhajtott egyet a lány, mire párjára emelte tekintetét. – Ez azért van, mert ikreink lesznek.

- Ikreitek? – akadt bennem a levegő, ahogy realizáltam, hogy a lányban két kicsi Sehun növekszik nem, pedig csak egy. Ez az új információ eléggé meghökkentett, hiszen ez azt is jelentette, hogy dupla annyi felelősséget passzoltam le MinKinek meg Sullinak.

- Ne próbáld terelni a témát Sehun! – váltott gyorsan stílust a lány, ezzel fejezve ki nemtetszését. – Hogy voltál képes erre?

- Azt hiszem jobb, ha én most kimegyek a mosdóba – állt fel helyéről Kris, átadva a széket Sullinak, miközben ő és Ren jobbnak látták, ha ezt csak én és a lány vitatjuk meg. Hosszadalmas csend telepedett ránk, mikor már mindkettőnk szőkesége távolabb vonult tőlünk, hogy a megfelelő mód tudjunk megbeszélni a kialakult helyzetet. Kurvára nem volt kedvem Sullival a magánéletemről társalogni, főleg azért nem, mert egykoron ő is annak a részét képezte, aminek következményei ott növekedtek szíve alatt.

- Nem is tudtam, hogy meleg vagy – jegyezte meg halkan, ahogy folyamatosan meredt maga elé a semmibe.

- Az elmúlt tizennyolc évben én sem; Yifan miatt jöttem rá.

- Remélem, tudod, hogy tanárral járni, rohadtul nem helyes – nézett szemeimbe kissé talán haragosan, mintha jogtalannak érezné, amit műveltem.

- Mintha te a kurva ártatlanságodról és a józan ítélőképességedről lennél híres – forgattam meg szemeimet, mert nem éreztem jogosnak a prédikálását.

- Miről beszélsz? – ráncolta homlokát, mintha nem tudná, mire akarok kilyukadni.

- Kérlek Sulli, csak nyisd ki a csipás szemed és nézz a hasadra, angyalom. Az is egy jó ötlet volt?

- Már megbocsáss, de ezek a gyerekek csak és kizárólag miattad lettek, mert nem voltál képes kotont húzni a faszodra – sziszegte idegesen a lány, próbálva minden felelősséget rám hárítani.

- Ne akarj már mindent rám kenni! Pontosan tudtad milyen vagyok, amikor járni kezdtünk, és arról én már nem tehetek, hogy nem láttad, mennyire nem viselkedem jól a lányokkal! Talán a homlokomra kellett volna írnom, hogy néha nem használok óvszert, vagy mellékelnem egy, Oh Sehun használati utasítást, amibe bele van írva a szexuális vadságom? – tettem fel a költői kérdést a lánynak, mire az csendben meghúzta magát. Nem volt igazam, ezt pontosan tudtam, de akkor sem kellett volna az összes felelősséget rám zúdítania, mintha csak az én hibám lett volna az a két gyermek Sulliban. A lány tudta, hogy nem foglalkozom ilyenekkel, mégis belement a kapcsolatba; én csak arról tehetek, amilyen köcsög voltam még néhány hónappal ezelőtt.

- Most nem erről akarok veled beszélni.

- Számon akarsz kérni Yifant illetően? – húztam fel szemöldökömet, de még mielőtt választ kaphattam volna, folytattam monológomat. – Nincs jogod kioktatni engem tinédzseranyuka létedre, oké?

- Igazad van, ehhez nincs jogom. De ahhoz van, hogy elmondjam, ez nem helyes; és nem, azért mert férfiak vagytok, hanem mert ő a tanárod!

- Hidd el Sulli, mi ketten ezt vagy ötvenszer végigzongoráztuk, és ha találtunk volna bármi nyomósabb okot a szakításra, már nem lennénk együtt – mondtam kicsit nyugodtabban, ahogy kiengedtem tüdőmből egy hangosabb sóhajt. – Nem vagyok hülye, és reméltem, hogy egy hosszadalmasabb ismeretség után te is észreveszed, hogy nem ok nélkül kockáztatok.

- Sehun…

- Boldog vagyok Sulli! – szakítottam félbe a lányt, mire exem meglepetten kaptam rám elkerekedett szemeit. – Ismersz, tudod mekkora cinikus fasz tudok lenni másokkal, de még saját magammal is, viszont amióta együtt vagyunk Yifannal, tényleg jól érzem magam. Minden olyan idiótán szép és rózsaszín, érted?

- Azt hiszem értem – mosolyodott el a lány, végre felfogva a helyzet valódi részét is. – Ígérem, nem mondom el senkinek sem.

- Benned még meg is bízok, de mi van a hercegeddel?

- Ren miatt nem kell aggódnod – legyintett egyet. – Mindenkinek vannak titkai és olyan tulajdonságai, amiket nem akar megosztani másokkal. Lehet az szégyellnivaló vagy magánügy, a lényeg, hogy egyik se kerüljön napvilágra. Hálás vagyok neked, amiért senkinek sem szóltál a terhességemről, és biztosíthatlak róla, hogy a te újdonsült kapcsolatoddal is diszkrét leszek. Ez pedig Ren nevében is mondom.

 Az est további részében már nem beszéltünk erről. Yifan és én kifizettük a vacsoránkat, majd elbúcsúzva a szerelmespártól kifele vettük az irányt, egyenesen a férfi autójáig.

- Hát ez nem úgy alakult, ahogy elterveztük – sóhajtottam, mihelyst az anyósülésen éreztem hátsófelemet.

- Valóban nem – mosolyodott el a férfi, majd felém fordulva vázolta fel nekem titkos B tervét. – Mi lenne, ha most hazavinnélek, és holnap bepótolnánk ezt a romantikus estét, csak éppen az én verziómban.

- Mire gondolsz pontosan? – húztam fel szemöldökömet, mert kíváncsi voltam a Kris-féle változatra is, amely így látatlanban is ígéretesnek tűnt.

- Hadd, okozzak meglepetést – kacsintott hamiskásan, majd közelebb hajolva hozzám, hosszasan megcsókolt. Nem tudtam mit fogunk csinálni másnap, de bíztam Krisben annyira, hogy gyomorgörcsök nélkül viszonozzam gesztusát, amely a kínos este ellenére is édesnek hatott.

36. fejezet

36. fejezet

 Csendben ültünk egymás mellett, élvezve a hideg februári levegő, csípős szelét, amely mindkettőnk arcát vette célba. Nem szóltam a fiúhoz, ahogy ő sem hozzám, mégis a kettőnk közt helyezkedő némaság, kellemesen hatott, rám legalábbis biztosan. Jó érzéssel töltött el a Jongdae elfogadása által keletkezett biztonságérzetem, amely valamiért megmelengette szívemet. A tudat, hogy legjobb barátom megőrzi a titkomat, s még örül is hirtelen érkezett boldogságomnak, olyan naiv üzenetet közvetített felém, hogy minden rendben lesz. Ahogy ott ültem, s figyeltem a lassan szálingózó hópelyheket, komolyan elhittem, hogy az egész egyszerűen és zökkenőmentesen fog menni az elkövetkezendő időben. Erre mondják azt, hogy felhőtlenül boldog, nem?

- Sehun… - Elmélkedésemből a mellettem helyet foglaló fiú zökkentett ki, aki fáradtan pislogva rám, várt valamiféle reakcióra tőlem.

- Tessék?

- Kezd idefagyni a seggem, nem mehetnénk már? – pislogott felém vacogva, mire hangos nevetések közepette mind a ketten szinte egy emberként álltunk fel, s kezdtünk bolyongani a környéken. Újabb csendben úszva lépkedtünk a hóban, nem is igazán foglalkozva a másikkal; igazából mindkettőnknek megvolt a maga baja, valamilyen tekintetben biztos, hisz Jongdaenek ott volt a bűntudata, nekem meg a „tanárommal járok, és bármikor lebukhatok” dolog.

- Xiuminnal minden oké? – kérdeztem hirtelen, mire barátom meglepetten kapta rám tekintetét.

- Ha úgy kérdezted, hogy jól van-e, akkor igen.

- És ha úgy kérdezem, hogy veletek mi van? – sandítottam kissé durcásan festő arcára, majd mosolyomat visszafojtva pislogtam a duzzogó gyerekeket megszégyenítő srácra, aki nem nagyon örült ennek a témának, legalábbis grimaszoló arca ezt árulta el.

- Megvagyunk – vont végül vállat.

- Igazán? És már nem ignorálod?

- Dörgöld még az orrom alá baszki! – csattant fel hisztérikusan, aminek hatására belőlem jóleső nevetés tört fel. Jongdae nyavalyogva vágott karon, próbálva elérni, hogy tiszteljem meg nemes csendességemmel, de nem ezt az örömöt megadni neki, hiszen lélekben mindig is geci voltam.

- Tehetek róla, hogy bevágtad a hisztit? – röhögtem folyamatosan, majd vállára téve egyik kezemet, komolyan szemeibe néztem. – Szegény gyerek a halálán volt emiatt.

- Tudom – sóhajtott hatalmasat, cipőjét fixírozva. – Csak, hát ideges voltam…

- Vettem észre. Ezért érdekelt, hogy azóta kibékültetek-e már. – Úgy éreztem a sötétben, tapogatózok, amikor eme szavak elhagyták ajkaimat, de szerettem volna aznap úgy elválni barátomtól, hogy száz százalékban nyugodt vagyok azt illetően, ők ismét ugyanúgy imádják egymást, mint előtte.

- Tudod, most először vesztünk össze úgy igazán – kezdett bele kissé keserédesre véve figuráját, amely az akkori szomorkás kisugárzásához tökéletesen passzolt. – Fene se hitte volna, hogy ilyen nehezen fog menni a kibékülés…

- Ennyire rossz lenne a helyzet?

- Ugyan már Sehun – pillantott rám lesajnálóan az idősebb, mintha valami rosszat mondtam volna. – A tanár bácsival még nem vesztetek össze?

- És ugyan min kellett volna vitatkoznunk? – kérdeztem vissza, tök komolyan küldve szavaimat legjobb barátom felé, aki meglepetten pislogott vissza rám.

- Ti még…?

- Még egyszer sem vesztünk össze – fejezetbe be, kérdését válasszá formálva, nem foglalkozva olyan apró részletekkel, mint például Jongdae értetlen arcmimikája. – Mi ebben olyan meglepő ezen? Nektek is több mint egy év kellett az első komolyabb vitátokhoz.

- Az igaz, de a mi kapcsolatunkra a harmónia a jellemző – rendezett le gyorsan, mondván, hogy Xiumin és ő totális álompárt alkotnak. – Te néztél már magatokra?

 Elgondolkodtam. Esküszöm, a húgom életére, hogy ténylegesen megpróbáltam külső szemlélőként megfigyelni a kapcsolatunkat Krissel, de semmi olyat nem láttam, ami okot adhatott volna Jongdae hitetlenkedésére, épp ezért ez az emberi reakció, akkor baromi furcsán érintett.

- Miért, mi van velünk?

- Semmi – vont vállat a fiú. – Csak mindketten eléggé meghatározó és temperamentumos személyek vagytok, így azt hittem eléggé gyakori köztetek a nézeteltérés.

- Nem testvérek vagyunk, hanem szeretők – forgattam meg szemeimet, miközben kellemes tempóban sétálva figyeltem, ahogy a vékony hóréteg lassan süpped be alattam, körberajzolva viszonylag nagy lábamat, s bakancsom talpának egyszerű mintáját beleégetve a talajba. – Nem vagyunk együtt olyan régóta, még nagyban a kezdő időszakot éljük.

- Miért, mióta vagy az irodalomtanárunk ágyasa?

- Ágyasa, csak péntek délután óta vagyok, de már jóval előtte belekezdtünk ebbe a kapcsolatszerűségbe… - Egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat, amik képesek lehettek volna kifejezni mindazt, ami akkor a fejemben kavargott. Nem Jongdae miatt, csak ez az egész ”Ténylegesen kedvelem Krist” szituáció létezése révén esett meg; akárhányszor kettőnkről kellett beszélnem, a nyelvem összeakadt, a szívem hevesen verni kezdett, miközben az agyamban motoszkáló hangok azon kattogtak, mi lenne egy-egy kérdésre a megfelelő válasz.

- Kapcsolatszerűség? – fojtotta vissza nevetését a fiú, miközben kedvesen átkarolta vállaimat. – Hiába leszel mindjárt tizennyolc, érzelmileg még mindig egy tizenéves kamaszlány szintjén állsz.

- Ezt pont te mondod, aki játszotta a sértődött kisasszonyt? – löktem kicsit oldalba barátomat, aki halkan felnevetve vette poénra annak szánt megnyilvánulásaimat. – Amúgy egyáltalán nem vagyok egy érzelmi analfabéta. Yifan előtt is jártam már lányokkal, és azokkal nem akadt ilyesmi gondom.

- Lehet, de azoknál a csitriknél még a kémia témazárókat is jobban szeretted, nem beszélve arról, hogy az összessel úgy bántál, mintha a cipőd többet ért volna náluk. És ahogy látom, most sokkal komolyabban gondolod, a te szavaiddal élve, ezt a kapcsolatszerűséget, nem így van?

- De igen – adtam őszinte választ, kiengedve eddig tüdőmbe rekesztett levegőmet, ami úgy szakadt fel belőlem, mintha mindvégig csak a szabadulása pillanatára várt volna. – Viszont ez a kapcsolat még mindig baromi friss, így helyenként nem tudok kezelni egy-egy szituációt… és ez furcsa.

- Először mindenkinek az – mosolyodott el barátom, miközben befordultunk egy sarkon, elhagyva ezzel a játszótér közvetlen területét. – Viszont ez a szép egy kapcsolatban; szépen lassan megismeritek egymást, és egy idő után úgy fogtok egymás mellett élni, mintha eleve odateremtettek volna benneteket.

- Ez nem a béna amcsi sorozatokban van így? – sandítottam a fiúra, aki játékosan vont vállat.

- Néha a valóéletben is bejön.

- És te úgy látod, hogy nekem most sikerülhet?

 Szavaimra Jongdae egy rövid időre elmerengett; megmozgatta gondolatait, hogy méltó választ tudjon adni nekem, megfűszerezve őszinte véleményével, s igaz kijelentéseivel.

- Van rá esélyed.

- Kösz – húztam halvány mosolyra a szél által kifújt ajkaimat, ahogy a fiú mellett sétálva, csupán kiélveztem a februári tél utolsó kellemes pillanatait, hisz élt bennem egy olyan megérzés, hogy az akkori délután lesz az utolsó, amit igazán élvezni fogok.

- Ha valaki, akkor te már megérdemelsz egy rendes kapcsolatot; legalább nem én leszek az egyetlen srác az életedben.

- Ez azért erős volt – nevettem fel, ahogy egy pillanatra belegondoltam abba, milyen lennék vénfószeres koromban, amikor már a mosdóba sem tudok kimenni, de a legjobb barátom akkor is mellettem van, és a zongora mellett csak énekel nekem. Nem volt annyira rossz az elképzelés, de valami még hiányzott róla: jobban mondva valaki.

- Na, akkor kezdheted a mesélést, nagypapa – veregetett hátba a fiú, sunyi mosollyal arcán, ami a váratlan érkezése miatt teljesen meglepett, de már nagyon jól ismertem azt a fajta nézést, amit Jongdae alkalmazott rajtam.

- Kérdezz, és én válaszolok: azért maradjunk a megszokásoknál.

- Mikor jöttetek össze pontosan? – csapott a lovak közé a fiú, nem köntörfalazva, hiszen ez a szó nem volt benne, a személyes szótárában; ezzel együtt Jongdae nem Jongdae lett volna.

- Januárban, de pontos dátummal nem tudok szolgálni.

- Ez az a hét volt, amikor hétfőn még jöttél suliba és utána már nem? – emlékezett vissza barátom, mire válaszként bólintottam neki. – Akkor erről azt hiszem már tettél említést.

- Biztos, én már nem emlékszem – legyintettem, mert ezek a halálpontos időpontok nem nagyon érdekeltek.

- Hogyhogy nem emlékszel?

- Jongdae, azt sem tudom mit ettem reggelire, akkor ilyeneket miért tartanék észben?

- Igaz-igaz – bólogatott folyamatosan aprókat, ezzel hagyva rám a dolgokat. – Nem is te lennél, ha tudnád mi mikor történt. Akkor azt mondd meg, te dátumok és számok mestere, eddig hányszor csináltátok?

- Miért érdekel ez téged? – ráncoltam homlokomat, mert bár nem esett nehezemre összeszámolni azt a néhány alkalmat, azért szerettem volna megtudni, miért mindenkinek ez az első kérdésre hozzám, amikor Krisről beszélek.

- Fogadtam Xiuminnal, és tudni akarom, hogy nyerek vagy sem.

- Nem azt mondtad, hogy nehezen megy a kibékülés? – akadtam fenn ezen az apró részleten, mire a fiú kissé lesajnálóan pillantott rám, mintha valami ótvaros baromságot mondtam volna.

- Nehezen ment! A múlt időn van a hangsúly drága barátom; azóta megbeszéltük a dolgot, azt is, ami kettőnk közt volt, és utána rátok tértünk, és fogadtunk. Szóval hányszor is raktak eddig seggbe?

- Háromszor – sóhajtottam egyet fáradtan, mert Chen logikáját már őszintén nem tudtam rendesen követni.

- Azt meg hogyan? – akadt fenn a fiú szemöldöke, körülbelül egy fa tetejéről kémlelve lefele, miközben tulajdonosa próbálta realizálni szavaimat.

- Volt az a délután, amikor elvesztettem a „meleg-szüzességemet”, és utána egy éjszaka, amikor mindketten elemünkben voltunk és két menetet lenyomtunk.

- Nem is várhattam volna tőled mást – forgatta szemeimet kedvesen mosolyogva, miközben beszívta a friss téli levegőt, ami már az utolsó pillanatait élte azon a napon. – És legalább jobban élvezted, mint amikor csajokat fektettél meg?

- Teljesen más a kettő – válaszoltam kapásból, hiszen valószínűleg barátom még nem feküdt le lánnyal… Bár lehet, megtette, csak én nem tudok róla, hiszen erről nem igazán szoktunk beszélgetni. – Amikor Yifannal vagyok minden sokkal…

- Szebb? – pillantott rám, romantikus hangulatba váltva. – Boldogabb? Jobb? Különlegesebb, mint az átlagos unalmas élet?

- Valami ilyesmi – kuncogtam fel, ahogy szentimentális állapotba került legjobb barátomat figyeltem, aki látszólag nagyon beleélte magát a dolgokba. – Kicsit sok a dorama mostanság, vagy hogyhogy ennyire képben vagy?

- Csak visszaemlékszem a kezdő időszakra Xiuminnal, és esküszöm magamra, ismerek benned.

- Ennyire rossz lenne már a helyzet? – Költői kérdésemre a fiú barátságosan oldalba ütött, ezzel üzenve, hogy tiszteljem meg az idősebbet, legalább egy kicsit. Akkor se tudnék vele halál komolyan viselkedni, ha egy pisztolyt szorítanának a fejemhez, mivel Jongdae olyan volt, mint a testvérem; a mindent jelentette számomra, amikor valaki a barátságról beszélt.

 Ezek után csendben sétáltunk egymás mellett: Chen visszakísért egészen Yifan lakásáig, jobban mondva annak lépcsőházáig, hiszen neki már mennie kellett.

- Ha nem baj, nem másznám meg még egyszer ezt a tizenkét emeletet, csak azért, hogy elköszönjek – kezdett bele, mikor a lábam már félig a meleg, kissé ugyan nyirkos helységben lebegett, várva valami folytatásra.

- Dehogy – legyintettem, mert nem sajnáltam tőle a koreai Mount Everest megmászását, amire akkor épp én készültem fel.

- Üdvözlöm Yifant, és még egyszer bocsánat… úgy mindenért.

- Átadom – mosolyodtam el, s mikor már magára hagytam volna a fiút, az még egyszer utána szólt.

- Adhatok neked egy tanácsot? – tette fel szimpla kérdését, mire én kissé meglepetten megvontam vállamat, jelezve neki, hogy lökheti, amit mondani akar, és nyitott fülekkel várom. – Csak ne baszd el!

- Megpróbálom – válaszoltam visszafojtva mosolyomat, majd elköszöntem Chentől, s megkezdtem barangolásomat a szőke hercegem felé. Ahogy egyik lábamat a másik után tettem, végig az aznapi délutánra gondoltam; egyszerre volt mozgalmas s néhol már kínzóan lassú, de összességében úgy érzem, jó vége lett annak a csütörtöknek, még a kisebb pankrációt is leszámítva.

 Halkan nyitottam ki a művészi lakás bejárati ajtaját, megpillantva éppen a kanapén olvasó páromat, kinek orrnyergén egy vastag keretes fekete szemüveg díszelgett, ami nem mellesleg remekült állt neki. A nyílászáró mozgolódása révén a férfi észrevette hirtelen megjelent lényemet, s méltó mód üdvözölve, felállt a kényelmes garnitúráról, s kíváncsian csillogó szemekkel elém lépett.

- Minden rendben? – kérdezte mélyen búgó hangon, miközben lassan bólintottam, s kissé megfáradt léptekkel konkrétan karjaiba omlottam. Nem éreztem már több erőt a beszédre, de amint megpillantottam szinte teljesen tökéletes arcát, férfias vonásait, szabad művészlelkű küllemét, vágyat éreztem arra, hogy jártassam a szám. Egyszerűen csak szólni kívántam hozzá, hogy kifejezhessem neki hálámat, majdnem mindenért, amit az elmúlt hónapokban tett értem. De aztán rá kellett jönnöm, hogy egyszerű, sokszor üres szavakkal nem tudnám visszaadni mindazt, amit tőle kaptam; így ilyen gondolatokkal hajoltam rá ajkaira, újra megízlelve az elmémet, elbódító ízeket, ahogy próbáltam egyetlen egy csókba sűríteni mindent, amit azon a szentimentális hangulatú délutánon éreztem. – Ezt miért kaptam? – kérdezte halványan elmosolyodva, mikor kedvesen elvált tőlem, s homlokát az enyémnek támasztotta.

- Csak úgy köszönetnyilvánítás gyanánt, gondoltam megajándékozlak valamivel – válaszoltam halkabban, kiélvezve a kellemes, alapmorajokkal teli, emberi csendünket.

- Szeretem az ilyen ajándékaidat – kacsintott egyet, aztán ismételten megörvendeztetett felejthetetlen csókjaival, amik aznap délután egy kellemes álomba ringattak, melyet felhőtlen boldogságnak csúfoltak egyesek, de a reménykedő szerelmesek, csupán a mámor mennyországának nevezték azt a helyet, ahova én Kris segítségével kerültem. Persze a gyereknapom sem tarthatott sokáig, így lassan elválva Yifantól, kissé csalódottan meredtem gyönyörű barna íriszeibe.

- Haza kell mennem – húztam kissé keserű mosolyra ajkamat, mire a férfi aprót bólintva vette tudomásul mondatomat, miközben fokozatosan távolodott el tőlem, hagyva nekem, hogy összepakoljam szanaszét hagyott holmiijaimat. Az ilyen pillanatokat mindig utáltam, hiszen egyikünk sem élvezte, hogy nekem az iskolára és saját otthonomra is gondolnom kellett, de még gimnazista voltam, így nem tölthettem minden percemet Yifannál. Szívesen tettem volna, de túl gyanúsnak tűnhettem már így is egyesek szemében, hogy napokig nem megyek haza, és ha netalán megtisztelem az otthoni népet az arcom szépségével, akkor sem mondok semmit azzal kapcsolatban, hogy merre voltam.

- Ilyenkor azért felteszem magamnak a kérdést, miért nem egy egyetemista vagy egy dolgozó emberrel járok… - sóhajtott halkan Kris, ezzel a megnyilvánulásával megpróbálva elérni nálam, hogy poénos féltékenykedésemből kifolyólag maradjak.

- Nagyon vicces vagy, de ez esetben még egyet is értek veled – kaptam vállamra hátizsákom, ahogy párommal szembe fordultam, kinek tekintete úgy játszott enyémmel, mint két kis óvodás egymással.

- Az a tény vigasztal, hogy néhány hónap múlva már ezen a helyen kívül sehova nem kell eljárnod – fonta hosszú karjait derekam köré, miközben testemet szorosan övéhez láncolta.

- Te már ennyire előre gondolkozol? – kérdeztem, felé pillantva szemeibe, mire egy kedves mosollyal ajándékozott meg, még konkrét válaszadása előtt.

- Csak reménykedem.

- Tedd azt – nyomtam egy puszit ajkaira, majd elválva meleg öleléséből, kabátomat kezdtem keresni az aprócska fogason. – Holnap amúgy is látni fogsz az iskolában, tehát nem tűnök el napokra, mint ahogy azt te éled meg.

- Lehet, de a suliban ez a „Mindent a szemnek, semmit a kéznek” törvény uralkodik kettőnk közt. Látlak, tanítalak, ott vagy a közelemben, egyszóval majdnem minden olyan, mint általában, annyi különbséggel, hogy abban az intézményben nem teperhetlek le. – Mondatára hangosan felnevettem, ahogy kabátomat magamra eresztettem, így már teljesen felöltözött állapotban szólhattam partneremhez.

- Nem értem, hogy nem tudtad eddig még megunni a fejemet?

- Ezt a kérdést már az együttlétünk előtt is feltettem magamnak – lépett közelebb, miközben foglyul ejtett különösen csillogó barna szemei erejével. – Hidd el, egyikünk sem fog választ kapni rá.

- Akkor, amíg te gondolkozol rajta, én hazamegyek – veregettem meg vállát, mire hatalmas nevetést tört elő belőle, amely még egy darabig nem engedte, hogy elmenjek tőle. Kacagásának zengése majdnem olyan elragadó volt, mint énekhangja; mindkettőnek megvolt a maga bája, ami maradásra kényszeríttette az embereket. Yifan ajkai közül olyan hangok szöktek ki, amik egyszerűen jó kedvvel töltöttek el, bármiféle értelmes magyarázat nélkül; arra a férfira nem találtam megfelelő szavakat, igaz ugyan, hogy nem is nagyon próbáltam keresni. Így volt ő tökéletes.

- Még mielőtt magamra hagynál a filozófiai magányomban, – ragadta meg váratlanul derekamat, hogy olyan közel húzhasson magához, hogy egy pillanatra még a lélegzetem is megálljon. – kérlek, adj valamit!

- A szüzességemet már megkaptad, mit akarsz még?

 Sokat sejtető mosolyt villantott a férfi, s még mielőtt tényleg hazaindultam volna, Kris lopott tőlem egy csókot, de olyat, hogy utána meg kellett kapaszkodnom benne nehogy orra essek. A másik dolog, amit sosem fogok megérteni, hogy lehet az, hogy ennek a pasinak minden egyes érintése után rémesebb állapotban vagyok, mint egy Stephenie Meyer által alkotta kamaszlány? Aish, nem kellene ilyeneket gondolkodnom, mert a végére, már tényleg megőrülök, de azért sokat ront az egóm összképén az, hogy Kris mellett tényleg egy kislány leszek. Főleg, ha úgy csókol meg, hogy utána azt sem tudom milyen nap, van; ó, az a varázslatos nyelvjáték…

 Aznap délután, immár otthonomban, Jimintől megkaptam a szokásos kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy merre jártam, és miért lett hirtelen szokásom nem hazajárni. Természetesen ignoráltam a lány kíváncsiskodását, mert bár idősebb volt nálam, és nálunk dolgozott, de a magánéletem egy kicsit sem tartozott rá. Lazán felvánszorogtam a szobámba, igen ezúttal a lépcsőt használva, mert a szüleimnek titulált felnőttek aznap pont sokáig dolgoztak, így nyugodt szívvel mutatkozhattam az objektumban anélkül, hogy bárki is elküldött volna a halálfa szárára. A frissen takarított magánlakrészre érve, körülnéztem a helységben, mintha hosszú évek eltelte után akkor jártam volna ott ismételten. Erről szó nem volt csupán már annyira hozzászoktam a Kris lakása által nyújtott környezethez, hogy a sajátomról már meg is feledkeztem. Kissé fáradtan vágtam le táskámat a földre miközben lassan araszoltam beljebb, egész testemet eldöntve a kényelmes ágyon, ami valamiért mindig kőkeménynek tűnt. Próbáltam kiélvezni a ház alapmoraját, amely legtöbbször megnyugtatott, de olyan sokáig erre nem volt alkalmam, ugyanis nem sokkal a megérkezésem után, apró gyerekcipők kopogása ütötte meg a fülemet, ami rögvest mosolyt csalt arcomra.

- HUNNIE! – kiáltott boldogan kishúgom, amint megpillantott, ahogy megtorpant a nyitott ajtóm előtt. Visszafojtva vigyoromat ültem fel, s fordultam a szép kislány irányába, aki olyan hatalmas szemeket meresztett rám, mintha harminc kilót híztam volna.

- Mizujs hercegnőm? – játékos kérdésemre csak nagy erővel rohanni kezdett felém, s két pillanattal később már a nyakamba vetette magát, s száz helyen kezdett puszilgatni. Oh, mennyire hiányzott már ez a minden lében kanál, mindig pattogós kislány!

- Hol voltál te szemét?! – ütött váratlanul karon, mikor már kiszabadult ölelésemből.

- Látom, kezdenek előjönni az alapvető női vonásaid – mosolyodtam el, ahogy durcás orcájára néztem.

- Bocsánat oppa, de már annyira hiányoztál! – biggyesztette le ajkait, ahogy hatalmas bambi szemeket meresztett rám, miközben ismételten karjaim közé bújt. Szívem szerint agyonölelgettem volna, olyan édes volt az én egyetlen kishúgom.

- Te is nekem életem, de tudod fontos dolgaim voltak.

- Mint például? – pislogott nagyokat, valamiféle résztelesebb magyarázatot várva tőlem. – Mászkáltál ágyról-ágyra?

- Yunseo! – néztem rosszallóan a nyolcéves kislányra; az oké, hogy az én húgom volt, és látványosabban értelmesebbnek is született a kortársainál, de azért nem kellett volna ezt a stílust eltanulnia tőlem. Majd ha tizennégy lesz, akkor… viszont addig maradjon meg aranyosnak.

- Bocs Sehun, de azért lássuk… népszerű vagy a lányok körében.

- Tudom – húztam magabiztos mosolyra ajkaimat, mire a kislány megforgatta szemeit, jelezve, hogy már elege van az önelégültségemből. Jót szórakozva gesztusain, magyarázatot adtam neki hosszadalmas távolmaradásomra. – De jelenleg csak egy ágyhoz tartozom.

- Igen? – csillant fel húgom szép ívű, barna szeme. – És nála voltál akkor, amikor nem aludtál itthon?

- Pontosan.

- Akkor Sehun-ah, ez azt jelenti, hogy megint jársz valakivel?

- Ez ezt jelenti – bólintottam aprókat, mire kishúgom folyamatosan mosolygott rám, aztán hirtelen arcmimikát váltott és kissé dühösen karon ütött. – Ezt meg miért kaptam? – dörzsöltem meg kissé sajgó karom, miközben értetlenül az ölemben csücsülő Yunseo-ra néztem.

- Mert nem szóltál nekem rögtön!

- Pontosan megvan annak az oka, hogy miért nem meséltem róla – simítottam végig a lágy bőrborítású arcélen, miközben a kissé értetlen íriszeket vizslattam.

- De azért megismerhetem? – Nem válaszoltam. Beavassam a nyolc éves húgomat abba, hogy a nagy nőcsábász bátyja egy férfivel van jelenleg? Nem hiszem, hogy Yunseot annyira zavarná, hiszen okos kislány ő, és mindig csak az én boldogságomat akarta, de attól féltem, hogy netalán elkotyogja valakinek a dolgot. Vajon akkor is ezt tenné, ha a lelkére kötném, hogy ne tegye? Nem volt hülye, ráadásul a kettőnk kapcsolata rendkívül bensőséges volt, így ettől nem kellett volna tartanom, de egy kis visszakozás azért motoszkált bennem. Elég komoly következményei lennének a dolgoknak, ha esetlegesen Yunseo szája eljárna; vékony jégen táncoltam, ami bármelyik pillanatban beszakadhatott alattam. Legyek olyan felelőtlen, hogy még ezt a minimális biztonságot is kockáztatom?

- Ha szeretnéd, holnap délután elviszlek hozzá – mondtam, egy pillanatra elgondolkozva, tényleg megengedjem-e húgomnak, hogy találkozzon jelenlegi párommal. Túl nagy kockázat, én pedig ezt nem engedhettem volna meg magamnak, de basszus; azt akartam, hogy Yunseo megismerje Krist. Szerettem volna, ha látja milyen, vagyok vele, örültem volna, ha megkedveli és végre valahára boldogon, mosolyog rám, úgy ahogy akkor szeretett volna, mikor – az ő szavaival élve – rátalálok az igazira. Hogy Kris lett volna az? Nem hittem az ilyesmiben, és ezt eléggé korai lett volna kijelenteni, de abban biztos voltam, hogy a kapcsolatunk elért egy olyan szintre, hogy a húgom előtt fel merjem vállalni.

- Tényleg? – csillant fel gyermeki szeme, mire apró bólintásaimra a nyakamba vetette magát! – Köszönöm oppa!

- De egy valamit meg kell ígérned! – toltam el kicsit magamtól, ahogy komolyan szemeibe néztem. – Erről az égvilágon senkinek sem beszélhetsz!

- Lakat lesz a számon – húzott cipzárt ajkai elé, biztosítva arról, hogy nem fogja elkotyogni a holnapi közös kis programunkat, amitől én már előre rettegtem. Nem mondtam volna vissza, hiszen Yunseo rendkívül izgatott lett, és a lelkesedést nem akartam lelombozni, és szerettem volna, ha tényleg megismeri Yifant, legalább annyira, mint én. De nem olyan megközelítésből; azt nem! Egyszerűen csak szerettem volna, ha a húgom megérti, miért váltogattam olyan sokat a barátnőimet: még csak nyolcéves, de úgy érzem, meg fogja érteni a helyzetemet. Csak alakuljon minden úgy, ahogy elterveztem, Istenem csupán most az egyszer!

***

 Péntek délután én mentem az iskolába Yunseoért; háromkor végzett aznap, így még viszonylag korán is voltunk. Izgatottan pattant be a hátsó ülésre, kissé havas táskájáról még a nedves hópelyheket sem törölte le, olyannyira találkozni akart már a „barátnőmmel”. Az úton folyamatosan róla kérdezgetett én meg készségesen válaszoltam is, mindegy egyes, időnként kicsit furcsa kérdésére.

- Szép? – kérdezte meg az egyértelműt, de azért Yunseo biztosra ment, ami mosolyra kényszeríttet, miközben baromi ideges voltam. Kicsit nagyon féltem.

- Gyönyörű – válaszoltam kapásból, ahogy magam elé képzeltem Kris makulátlan bőrét, varázslatos mosolyát, amely tökéletesen ível felfelé, miközben szemei látványosan nevetnek. Mondhatott akárki akármit, Wu Yifan egy gyönyörű férfi volt, még ha ezt nem is akarta elismerni.

- És magas vagy alacsony?

- Szerintem kétszer akkora, mint te – mondtam, húgomra vigyorogva a visszapillantóból, kinek arca hirtelen bedurcásodott.

- Aish Sehun, nem is vagyok annyira kicsi!

- Lehet, de akihez most vinni foglak ő tényleg nagyon magas; még rajtam is túltesz.

- Tényleg? – kerekedett el a kislány szeme. – Csak nem modell?

- Dehogy – ráztam meg fejemet nevetve, ahogy elképzeltem Krist a kifutón. Mondjuk így jobban belegondolva nagyobb örömmel, néztem volna a divatbemutatókat, ha ő is az anorexiás modellek között van. – Bár lehetne, hiszen nagyon szép arca van.

- Mihez hasonlít? – kérdezett egy újabbat izgatottan húgom, alig férve a bőrébe, mintha csak egy hírességgel találkozhatott volna.

- Olyan, mint egy anime karakter.

- Az király! – mosolyodott el, miközben fejét az ablak felé fordította, s a havas tájat kezdte kémlelni. – És okos?

- Nagyon; nála értelmesebb emberrel még nem találkoztam: Négy nyelven beszél.

- Wow Sehun-ah, az elmondásod alapján ez egy tökéletes lány lehet – visítozott örömében a kislány, ahogy egyre közelebb értünk ahhoz a bizonyos lakáshoz, amihez rengetek szép, illetve kellemetlen emlékem kötődik. Ott öltem meg majdnem magam, ott nyíltam meg Krisnek, ott vallott nekem szerelmet, ott csókoltam meg először, s ott vette el a szüzességemet… Az elmúlt félév legmeghatározóbb eseményei mind abban a művészlakásban történtek, ráadásul teljesen akaratom kívül. És egy újabb korszakalkotó tevékenységre készültem, már csak az volt a kérdés, hogy ennek pozitív vagy negatív végkimenetele lesz.

 A hatodik emelet környékén Yunseo elfáradt, így a kezemben cipelve őt másztuk meg a maradék néhány emeletet, ami simában is ki tudott csinálni, úgy meg pláne, hogy egy harminc-negyven kilós gyereket is vinnem kell. De mindenképpen meg szerettem volna ejteni ezt a találkozót, így még ezért is képes voltam megszenvedni; miket meg nem teszek egy délutánért, néha én is meglepődök saját magamon. Tanárom ajtaja előtt magam mellé tettem húgomat, aki izgatottan toporzékolva várt arra, hogy megismerhesse páromat, aki elképzelési szerint, biztos tökéletes lesz. Nem tudom Yunseo, hogy volt vele, de az a néhány másodperc, ami a kopogás és az ajtónyitás között eltelt, majdnem teljesen kicsinálta az idegeimet. Viszont meglepő mód, a pulzusom ismét a normális értékben dolgozott, amikor megpillantottam a kissé kócos hajú férfit, aki a nyílászáró mögül érkezett. Kris meglepődött érkezésünkön, hiszen nem szóltam, hogy bemutatom a húgomat, csak annyit írtam neki az sms-ben, hogy készüljön a mai délutánra, mert különleges lesz. Szerintem hármunk közül mégis Yunseo döbbent meg a leginkább, mivel a nyolcéves kislány nagy valószínűséggel egy lányra számított, nem egy tökéletes ideál mintára. Húgom óvatosan megrángatta kabátom, mire érdeklődve pislogtam bele értetlen szemibe.

- Oppa, biztos vagy benne, hogy ő lány? – Kérdésére szívem szerint hangosan felnevettem volna, de mivel Kris is ott volt – aki ugyan mosolygott -, így csak vigyoromat visszafogva válaszoltam a gyermeknek.

- Yunseo, bemutatom neked Wu Yifant, a barátomat – mutattam büszkén a férfira, aki akkor még a sokkolódott állapotából regenerálódott.

- Ő olyan barát neked, mint amilyen te voltál Sullinak? – kérdezte kíváncsian húgom, de mielőtt még válaszoltam volna valami szende bólintásféleséggel, édes kistestvérem úgy döntött, mond még néhány ehhez hasonló példát, az össze eddigi barátnőmmel. – Vagy mint EunJinak, vagy SuBinnak? Esetleg Hyunának? Mint Jihyunnak, Yurinak, JinA-nak, Byulnak, Nanának, annak a vörös pincérnőnek, akinek már nem emlékszem a nevére, Bominak, Taeyeonnak, SooYoungnak…

- Igen! – szakítottam félbe a lány kínos sorolását, mert Kris már látványosan furcsa pillantásokkal kezdett bombázni, mintha nagyon nem tetszene neki, hogy az exek listáján ilyen sok név szerepel. Engem az zavart jobban, hogy Yunseo szinte az összesre tökéletesen emlékezett, kivéve a pincércsajra, akit asszem SoonKyu-nak hívtak, de erre azért nem vennék mérget, mondjuk nem is akarnék. – Pontosan olyan barátom nekem Yifan, mint amilyen én ezeknek, a lányoknak voltam, azt leszámítva, hogy…

- Hogy ő szeret téged? – kérdezte ártatlanul a kislány, mire tekintetemet az előttem álló férfira emeltem, aki látszólag már teljesen felébredt az előbbi kómájából. Ott állt előttem, és kissé tanácstalanul nézett szemeimbe, amik valami válaszért könyörögtek; voltunk mi már ezen a szinte, hogy ezt kimondjuk hangosan is? Valószínűleg nem, mivel… Nem tudom. Csak még nem akartam ezeket a szavakat hallani.

- Yunseo – szólította meg párom hirtelen testvéremet, aki érdeklődve emelte a magas férfire tekintetét, ki kedvesen mosolyogva guggolt le a kislányhoz. – Nagyon szép neved van.

- Köszönöm, neked is! – vigyorgott elégedetten kishúgom, ahogy közelebb araszolt Krishez. – De ez nem koreai név, ugye? Honnan jöttél?

- Kínai vagyok – válaszolt párom, továbbra is kedves arcmimikával ajándékozva meg a már egyáltalán nem megszeppent kislányt.

- Az hogy lehet? – lepődött meg testvérem. – Az összes kínai, akit eddig láttam, mind kövér és csúnya volt, te pedig nagyon szép vagy. Biztosan kínai vagy?

 Yunseo kérdésére Kris hangosan felnevetett, olyan erősséggel, hogy azt hiszem, az egész objektumban lakók hallották. Ahogy Yifan kacagott, Yunseo elképedve meredt a férfira, mintha a világ leggyönyörűbb jelenségében lenne része. Párom időközben felállt, s egyik kezét húgom felé nyújtotta, aki mosolyogva fogadta el azt, majd vidáman besétált a hatalmas lakásba.

- Látom, a humorodat a bátyádtól örökölted – jegyezte meg kedvesen párom, ahogy az elképedt arcú Yunseo-ra pillantott. – Minden rendben?

- Hatalmas ez a lakás! – ámuldozott a kislány, folyamatosan a tágas legényhajlékom kémelve nagy barna szemeivel. Mielőtt még Yifan kedvesen megköszönhette volna a bókot, testvérem kérdőn fordult irányomba készülve arra, hogy kifaggasson. – Sehun, te is fizetsz ide valamit?

- Tessék? – kerekedett el szemem a kérdésen, mert ilyen azért nem volt illendő mondani, de Kris szart rá, látszólag nagyon jól szórakozott. – Yunseo kérlek…

- Bocsi oppa – villantott felém egy bocsánatkérő gyermekpillantást, ami meglágyította szívemet, így már nem akartam moderálni testvéremet, hiszen az visszafordult Krishez, és faggatni kezdte. – Mondd Yifan, szólíthatlak téged is oppának?

- Ha neked úgy tetszik – vont vállat a férfi, majd mondott ennél egy még jobbat is. – De a bátyád speciel Krisnek hív…

- Krisnek? Miért?

- Amikor Kanadában éltem, sokaknak bonyolult volt az igazi nevem, így egy idő után csak Kris lettem, ami ha jól tudom a Yifan kanadai megfelelője… annyira mondjuk nem érdekel, mert szeretem ezt a nevet.

- Nekem is tetszik – mosolyodott el kishúgom, miközben aprócska testét a kényelmes kanapéra helyezte, magával húzva ezzel Yifant is. – Illik a szőke hajadhoz.

- Ilyet sem mondtak még nekem, de köszönöm – kuncogott fel a férfi, majd felém sandítva, egy egyszerű pillantással hívott maga mellé, így nem sokkal később már hármasban ücsörögtünk a kényelmes garnitúrán. Én személy szerint csak csendben hallgattam, ahogy húgom érdekes kérdéseket tett fel páromnak, aki készségesen válaszolt is mindegyikre. Elsősorban róla és múltjáról érdeklődött, ami engem annyiban nem befolyásolt, szóval némán figyeltem a kettejük beszélgetését. Kris tényleg irtó jól bánt a gyerekekkel, hiszen úgy szólt Yunseohoz, mintha a saját kislánya lett volna, és ha esetleg ő egy kicsit kínos kérdést tett fel, Yifan nem idegeskedett, mint sokan, csak mosolyogva mondott valamit. Ahogy a testvéremmel beszélt az… iszonyatosan bejött. Oh, hogy azoknak a zaklató tanárnőknek mennyire igazuk volt; na abban a pillanatban tökéletesen megértettem őket, amiért anno zaklatták Krist. Gáz, ha ettől ennyire beindulok? Nagy valószínűséggel igen!

 Egy fél órával később Yunseo megéhezett, így átvonultunk a konyhába, ahol Kris készített valamit testvéremnek, aki úgy döntött, áttér egy kicsit számomra is kínos témára, csak úgy poénból, mert miért ne?

- Mondd Kris oppa, miért választottad a bátyámat barátodként? – Azt hittem ott köpöm ki a tüdőmet a húgom váratlan kérdése miatt, ami nagy valószínűséggel csak engem döbbentett meg, ugyanis párom, vállát megvonva felelt a gyermeknek.

- Ez nem választás kérdése; ez csak úgy jött.

- De mi miatt mondtad azt magadnak, hogy „Én most, Oh Sehunnal akarok járni”? – imitált valami férfiasabb hangot, amire Kris csak halványan elmosolyodott. Egy tányérral kezében ült le mellénk, majd a mini szendvicseket húgom elé tette, s úgy gondolkozott azon, mit is kellene mondania.

- Őszintén nem tudom – billentette kicsit oldalra fejét, s miközben Yunseo az íncsiklandó falatokkal volt elfoglalva, Kris fokozatosan kezdte felém fordítani tekintetét, ahogy lassan újra egyszerű szavakat formált meg, igéző ajkaival. – Amikor megismertem a bátyádat, már tudtam róla, hogy nem olyan unalmas, mint a legtöbb fiú, akivel eddig találkoztam. Aztán ahogy teltek a hónapok, napról napra egyre fokozódott bennem, azaz érzés, hogy magam mellett szeretném őt tudni, megismerni, és olyan élményeket adni neki, amiket sosem felejt el; mert a bátyád egy remek ember, Yunseo. És büszke vagyok arra, hogy végül sikerült elérnem a célomat, és a páromnak nevezhetem őt.

 Sosem voltam egy romantikus alkat, és az efféle érzelmes szavak soha nem voltak képesek meghatni engem, de ahogy Kris ejtette ki mindezt varázslatos ajkain, szívem hevesebben kezdett dobogni, akárcsak egy tinilánynak, akinek életében először vallottak szerelmet. Ez nem volt egy komoly vallomás, mégis minden egyes gondosan megformált hangot igaznak éreztem, és emiatt szerintem a fülemig elvörösödtem. Az asztal alatt Kris összekulcsolta ujjainkat, ami meglepően kellemes érzéssel töltött el, ahogy folyamatosan rajtam legeltetett tekintete is boldogított. Yunseo természetesen közben nagyban figyelt, mintha csak a moziban ülne és épp egy romantikus filmet nézne, hiszen még pislogni sem pislogott, olyannyira nem akart lemaradni az „izgalmakról”.  Yifan már készült volna arra, hogy ajkait enyéimre nyomja, s elfelejtesse velem az egész világot, amikor én kicsit felköhögve szakítottam félbe a pillanatot, fejemmel testvérem felé biccentve. Kris természetesen értette a célzást, bár nem azt tette, amit mondjuk én, cselekedtem volna, de az ő opciója, sokkal jobb helyzetbe hozott engem is.

- Yunseo – szólt húgomhoz. – Most meg fogom csókolni a bátyádat, szóval, ha nem akarod látni, akkor gyorsan csukd be a szemedet!

 Ennyi figyelmeztetést adott csak a lánynak, majd nem foglalkozva annak jelenlétével, egy hirtelen mozdulattal húzott magához, egyenesen ajkaira lökve enyéimet. Először persze teljesen le voltam sokkolva, hiszen mégiscsak ott volt tőlem alig fél méterre a testvérem, de hála Yifan megrészegítő nyelvjátékának, ezt rögtön elfelejtettem. Istenem a csókjai, egyszer még azok miatt fogok meghalni, érzem én!

- Oh – hallatszott ki eme rövidke szó Yunseoból, mire elváltam páromtól, s húgomra néztem, aki úgy vizslatta Krist, mintha ő lenne inkább a helyemben… Ez a gondolat kicsit kiakasztott, és rohadtul zavart is, mert a húgom basszus csak ne ábrándozzon férfiakról.

- Ne csapd le a kezemről – szóltam oda a lánynak, majd tekintetemet átvándoroltattam a mellettem ülő férfira. – Ő az enyém!

 Néhány órával később, elbúcsúztunk Kristől, hiszen neki is volt még dolga és nekem is haza kellett szállítanom Yunseot. Az ajtóban kishúgom megpuszilta „leendő sógora” arcát, majd megvárta, amíg én érzékeny búcsút veszek páromtól, aki amúgy felajánlotta mindkettőnknek, hogy aludhatunk nála.

- Klassz lenne, de nem akarok balhét a szülőkkel – válaszoltam, majd kicsit közelebb léptem hozzá, hogy csak ő hallja, amit mondani akarok neki. – Köszi, hogy ilyen jó fej voltál ma Yunseoval; szerintem beléd szerelmesedett.

- Aranyos kislány – legyintett egyet mosolyogva, aztán füleimhez hajolt, s megint olyan orgánummal suttogott bele, amitől ott helyben el tudtam volna élvezni. – Egy nap, majd ugyanolyan dögös lesz, mint a bátyja.

- Oké, most moderáljad magad, itt a testvérem – kuncogtam, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira, hogy kicsit csillapítsam az elfogyhatatlan vágyát. – Lehet, holnap majd még beugrom.

- Én itt leszek – kacsintott egyet, aztán újabb csókot nyomott ajkaimra, majd elbúcsúzott tőlünk, s az örökenergiájú férfi is visszavonulót fújt.

 A kocsiban Yunseo végig csendben ücsörgött, szemeivel végig a kivilágított utakat kémlelve, halovány mosollyal ajkai szegletében, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon élvezte az aznapi délutánt.

- Láttam ám, hogy néztél Krisre – szólaltam meg halkan, mire a lány kicsit erőteljesebben kezdett mosolyogni, ami az éjszakai pillanatokat, csak még szebbé tette, hiszen Yunseo egy gyönyörű kislány volt.

- Csak szeretnék már én is szerelmes lenni!

- Most mondom neked, hogy amíg én a közeledben vagyok, te nem fogsz semmilyen fiúval sem foglalkozni, értve vagyok?

- Persze – mosolyodott el, majd magában nevetgélve meredt a semmibe, mintha csak kedves emlékeket vetített volna maga elé, akár egy mozi teremben.

- Amúgy mi a véleményed róla? – tettem fel elsődleges kérdésemet, mert majdnem mindennél jobban szerettem volna, ha Yunseo ténylegesen megkedveli Krist, és nem csak a kedvemért játssza az agyát.

- Sehun-ah, nem kell így érdeklődnöd, tudom, hogy nem számít nagyon a véleményem, és ígérem senkinek, nem fogok erről beszélni – mondta komolyan, kissé talán fáradtan, mintha arról akarna meggyőzni, hogy ne igyekezzek ennyire.

- De engem tényleg érdekel, mit gondolsz róla?

- Kedvelem – felelte mosolyogva, majd egy hosszadalmasabb csend után, még ezt is hozzátette. – Megértem, hogy miatta már nem érdekelnek a lányok. Kris oppa százszor többet ér, mint egy-egy vinnyogós, buta kamaszcsaj – vont vállat testvérem, s innentől már nem kívánt több szót szólni, csak élvezni vágyta az alapmorajokkal teli némaságunkat.

 Yunseo ilyen megnyilvánulásai miatt érzem azt, hogy tényleg testvérek vagyunk, és nem csak két idegen, akiket egymás mellé rakott a sors.